Pozsony

A Múltunk wikiből

szlovákul Bratislava, frankul Brazalawspurc, németül Pressburg, latinul Istropolis vagy Posoinium

Szlovákia fővárosa, az ország kulturális, kereskedelmi és ipari központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Pozsony címere
Dévényújfalu (szlovákul Devínska Nová Ves, németül Theben-Neudorf, horvátul Devinsko Novo Selo) Pozsony városrésze, korábban falu Szlovákiában a pozsonyi kerületben a pozsonyi IV. járásban. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Dévényújfalu
Oroszvár (szlovákul Rusovce, németül Karlburg, Rossenburg, Kerchenburg, horvátul Rosvar) Pozsony településrésze Szlovákiában a pozsonyi kerület pozsonyi V. járásában. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Oroszvár címere
907
július 4-5. Keleti frank birodalmi sereg Magyarország megdöntésére vonul, Pozsony mellett megsemmisítő vereséget szenvednek Árpád hadaitól; Luitpold herceg, a had vezére és Theotmár érsek, főkancellár elesik.
1052
nyár: III. Henrik császár két hónapon át ostromolja Pozsony várát; a császári hajóhadat Zotmund búvár elsüllyeszti, mire a császár visszavonul.
1074
március 14. Géza, László és Ottó morva herceg serege Mogyoródnál megveri Salamon és szövetségesei seregét. Salamon Moson és Pozsony várába vonul vissza.
1146
április eleje: Borisz német és osztrák zsoldosokkal váratlanul elfoglalja Pozsony várát.
április 7. után: Mivel Borisz nem fizeti csapatait, II. Gézának a zsoldosok lepénzelésével sikerül Pozsonyt visszaszereznie.
1162
március 31. II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
nyár: Megkoronázzák II. Géza fiát, III. Istvánt. (Uralkodik 1172-ig.)
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162–1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
1192–1195
Összeállitják a Pray-kódexet, ami tartalmazza a Halotti Beszédet és a Pozsonyi Évkönyveket is.
1242
tavasz: Magyar seregek visszaverik II. Frigyes Pozsony elleni támadását.
1526
I. Ferdinánd megbízásából Peter Taxis osztrák postamester postaszolgálatot létesít Bécs és Pozsony között.
augusztus 30. A budai udvar Pozsonyba menekül.
december 17. Habsburg Ferdinánd cseh királyt, ausztriai főherceget a pozsonyi országgyűlés királlyá választja.
1527
július 31. I. Ferdinánd, előnyomuló hadait követve, Dévénynél átlépi a magyar határt.
1531
július I. Ferdinánd a Magyar Kamarát újjászervezteti Pozsonyban.
1537
január 25. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. Személyesen nem jelenik meg. (III. tc.: a jobbágyságot portánként írják össze.)
1539
szeptember 21. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. Személyesen nem jelenik meg. (A rendek az ellenpárttal kívánnak tárgyalni.)
1542
november 1. I. Ferdinánd országgyűlése Pozsonyban. (XXX. tc.: a királyi helytartó mellé tanácsot állít.)
1546
január 25. I. Ferdinánd országgyűlést hirdet Pozsonyba. (IV. tc.: az uralkodó a török béketárgyalásokon a magyarok tanácsával is éljen; XXXIX. tc.: a jobbágyok szabad költözéséről szóló királyi javaslatot a rendek a következő országgyűlésre utalják.)
1548
október 18. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: az „eretnekségeket” meg kell szüntetni; VI–X. tc.: rendelkezik a római katolikus egyház megújításáról; XXIV. tc.: a töröknek adózó jobbágyok magyar részre csak fél adót fizessenek; XXXVII. tc.; a robot évi 52 nap.)
december 12. I. Ferdinánd csökkenti a magyarországi helytartóság hatáskörét.
1549
október eleje Több magyar méltóságviselő felszólítja a királyt, hogy választasson nádort.
Az ez évi rovásadójegyzékben a királyi országrészen 75 ezer jobbágyportát írnak össze; a nemesi családfők száma 3 ezer.
1550
január 6. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: az országot itteni székhellyel Miksa főherceg kormányozza; XLVIII. tc.: a magyar pénzeket a német birodalmiakkal és a szomszédos országokéival azonos finomságúra verjék.)
1552
február 22. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: köszönet a királynak az ország egységének helyreállításáért; XX. tc.: I. János adományai maradjanak érvényben.)
Megkezdődik a pozsonyi vár átépítése reneszánsz stílusban.
1554
március 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (VI. tc.: a nádor a régi jogkörrel működjék; XIV. tc.: a várak feladóit büntessék meg.)
március 13. Az Országgyűlés nádorrá választja Nádasdy Tamás országbírót. (Méltóságát haláláig, 1562-ig viseli.)
1555
június 24. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba; képviseletében Miksa főherceg jelenik meg. (XI. tc.: a jövedelem nélkül maradt várakról a király gondoskodjék.)
1556
január 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (IV. tc.: az urak és a nemesek adózzanak a várak megerősítésére; XXVII–XXXII. tc.: a jobbágyköltözés módozatait szabályozza.)
1557
június 1. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (XI. tc.: a katolikus egyháztól elvett birtokokat szolgáltassák vissza.)
1558
Peter Paar pozsonyi postamester veszi át a magyarországi posta szervezését.
1559
január 6. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba; a császárt Miksa főherceg képviseli. (VIII. tc.: a király az ország ügyeit a törvények szerint, magyar tanácsosokkal intézze; IX. tc.: az Ausztriai Kamara és Kancellária magyarországi ügyekben ne intézkedjék; XV. tc.: csak egy évre ajánlja meg az adót.)
1563
augusztus 20. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hirdet Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (LXII. tc.: a városokba költözött nemesek viseljék a helyi adóterheket.)
1566
február 2. I. Miksa e napra országgyűlést hirdet Pozsonyba, képviseletében Károly főherceg jelenik meg. (III. tc.: írják össze a jobbágyokat; XV. tc.: a földesurak tartsanak minden száz jobbágy után három állandó lovaskatonát.)
1567
június 1. I. Miksa e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (IV–V. tc.: a telkek nagysága szerint össze kell írni a jobbágyokat; XLV. tc.: a magyarországi pénzeket a német birodalmiakkal és a csehországiakkal azonos értékűre verjék.)
1569
augusztus l. I. Miksa e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (XXXVIII. tc.: a Királyi Tanács két-két világi, illetve egyházi tagja állandóan tartózkodjék az udvarban.)
1572
február 2. I. Miksa e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Rudolf és Ernő főherceg jelenik meg. (II. tc.: Rudolf főherceget választás nélkül királlyá nyilvánítja.)
szeptember 25. I. Rudolfot megkoronázzák Pozsonyban.
1574
február 9. I. Miksa e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Rudolf király és Ernő főherceg jelenik meg. (XXI. tc.: a jobbágyoktól a bor csak árán vehető el; XXXVII. tc.: a nemesek, a városok kérésével szemben, mindenütt szabadon kereskedhetnek.)
1578
február 1. I. Rudolf háromszori halasztás után e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol személyesen is megjelenik. (XV. tc.: a királyt Ernő főherceg helyettesíti a magyarországi, Károly főherceg a horvátországi és szlavóniai kormányzásban.)
1580
január 17. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Ernő főherceg jelenik meg. (Nem hoznak törvényeket.)
1581
november 11. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (VIII. tc.: a király állítsa vissza az ország régi jogait.)
1583
március 1. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: amennyiben a király nem orvosolja a rendek sérelmeit, a jövőben nem ajánlanak meg adót.)
1587
november 1. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Ernő főherceg jelenik meg. (II. tc.: az 1582 óta hangoztatott sérelmek ügyében a király a német birodalmi gyűlés bezárása után hív össze országgyűlést; III. tc.: a magyar Királyi Tanács kapja vissza régi hatáskörét; X. tc.: az országos jövedelmek és a végek ügyében bizottságot küld ki.)
1593
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (I. tc.: kéri az uralkodót, hogy a török elleni segítségért a rendek külföldi hatalmakhoz fordulhassanak.)
1596
január 15. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (VI. tc.: főpapok, bárók, mágnások, birtokos nemesek saját zsebükből, portánként, egyszeri alkalommal fizessenek 9 forintot; VII. tc.: a király személyes megjelenése esetén felajánlja a nemesi felkelést; XXIII. tc.: a szabad hajdúkat számolják fel.)
1597
február 2. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (II. tc.: adó helyett a rendek 10 portánként 3 lovast és 3 gyalogost ajánlanak meg fele részben a földesurak, fele részben a jobbágyok költségére; XXVII. tc.: a Kamara ne foglaljon birtokokat – ezt a törvénycikket a király nem szentesíti; XLV. tc.; a királyi közutakat mindenütt szélesítsék ki.)
1598
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Miksa főherceg jelenik meg. (IV. tc.: a háborús szükségletek miatt porták helyett házanként szedjék az adót; XXXIX. tc.: a Kamara ne foglaljon birtokokat.)
1599
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (XXXI. tc.: a király ne adományozzon idegeneknek magyarországi birtokot.)
1600
február 2. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (XX. tc.: katonákat ne szállásoljanak nemesek és egyházi személyek házaiba.)
1601
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (Harminchat törvénycikk közül harminckettő a háborúval foglalkozik.)
1602
február 22. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (IX. tc.: a személyes felkelés helyett jobbágykatonák tartását vállalja.)
1603
február 24. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Miksa főherceg jelenik meg. (A háborúval kapcsolatban hoz törvényeket.)
1604
január 12. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (A király rendeletét olvassák fel, melynek értelmében minden nemzetnek két-két követet kell küldenie a pozsonyi országgyűlésre.)
február 3. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (A király a XXII. tc. önkényes betoldásával szentesíti a törvényeket. Ez a protestantizmus ellen korábban hozott törvényeket erősíti meg.)
1605
január 5. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A rendek többségének távolmaradása miatt a gyűlést nem tartják meg.)
1606
április 24. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (Június végén a rendek egyetlen tárgyalási nap nélkül feloszlanak.)
1607
július 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A király távolmaradása miatt tárgyalás nélkül eloszlik.)
1608
január 10. Mátyás főherceg, a kormányzó e napra az alsó-magyarországi és a dunántúli vármegyéknek részgyűlést hirdet Pozsonyba. Felső-Magyarország és Erdély, valamint Alsó- és Felső-Ausztria rendjei is képviseltetik magukat. A főherceg is megjelenik. A király leiratban oszlatja fel az engedélye nélkül összehívott gyűlést. A gyűlés a király felszólítása ellenére együtt marad. (A résztvevők ragaszkodnak a bécsi és a zsitvatoroki békéhez, védelmükben szövetségre szólítják a szomszédos országokat.)
szeptember 9. Mátyás főherceg, a kormányzó e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: biztosítja a Korona minden alattvalójának a szabad vallásgyakorlatot; III. tc.: a nádort az uralkodó két protestáns és két katolikus jelöltje közül, az elődje halálát követő egy éven belül az országgyűlés megválasztja; ha a király nem intézkednék, az országbíró vagy másodsorban a tárnokmester joga a nádorválasztó országgyűlést összehívni; IV. tc.: a Szent Koronát Pozsonyban őrizzék; XII. tc.: az idegen katonaságot vigyék ki az országból: XXI. tc.: a király gondoskodjék a végvárak védelméről.)
szeptember 20. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Esküt tesz az augusztus 20-i kassai szerződés megtartására. Követeket választ a pozsonyi országgyűlésre. Kimondja, hogy a jövőben a rovás ne az adózók vagyoni állapota szerint történjék, hanem 10–10 jobbágy alkosson egy portát.)
november 16. Mátyás főherceget a pozsonyi országgyűlés királlyá választja. November 10-én megkoronázzák. (II. Mátyás 1619-ig uralkodik.)
november 18. Illésházy Istvánt az országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1609-ig viseli.)
december 6. II. Mátyás szentesíti a koronázás utáni törvényeket. (I. tc.: szabályozza az országgyűlés két táblájának összetételét, és kijelöli az országgyűlésre kötelezően meghívandó személyek körét; XIII. tc.: a jobbágyköltözés ügyét a vármegyék hatáskörébe utalja.)
1609
november 11. II. Mátyás e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (III. tc.: Bocskai István fejedelem birtokadományai érvénytelenek; XLVIII. tc.: tilos a nyersarany és -ezüst kivitele; LXII. tc.: vegyék számba újra a portákat – 4 jobbágyház, illetve 12 zsellérház alkosson egy adóegységet.)
december 10. Thurzó Györgyöt nádorrá választja a pozsonyi országgyűlés. (Méltóságát haláláig, 1616-ig viseli.)
Forgách Ferenc esztergomi érsek nyomdát alapít Pozsonyban.
1613
február 24. II. Mátyás e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: a Bocskai által elvett birtokokat adják vissza; XXXVI. tc.: a „szökött” jobbágyokat a véghelyekből és a mezővárosokból is ki kell adni.)
Pozsonyban megjelenik Pázmány Péter, Isteni igazságra vezérlő kalauz, Augsburgban Révay Péter, De Sacrae Coronae, Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna című munkája.
1618
március 4. II. Mátyás – többszöri halasztás után – e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Ferdinánd főherceg jelenik meg. (II. tc.: a törökkel felújított békét meg kell tartani; LXXIII. tc.: a hajdúk a lakóhelyük szerint illetékes vármegye joghatósága alatt álljanak; LXXVII. tc.: vallásügyben megújítja az 1608. évi koronázás előtti I. törvénycikket.)
1619
május 26. II. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A király távolmaradása miatt végzések nélkül feloszlik.)
október 14. Pozsony Bethlen kezére kerül.
november 11. Forgách Zsigmond nádor Bethlen Gábor megbízásából e napra országgyűlést hirdet Pozsonyba. (I. tc.: 1620. május 31-ére hívják össze az országgyűlést; II. tc.: a kezén levő területeket Bethlen királyi hatalommal kormányozza; III. tc.: a vallás gyakorlata, a templomok, temetők és harangok használatával együtt, mindenki számára szabad; XV. tc.: követek küldendők a Német Birodalom fejedelmeihez, Csehországba, Lengyelországba és a Portához.)
1620
január 8. A pozsonyi országgyűlés felajánlja Bethlennek a királyi címet; ő azonban nem fogadja el, csak a Magyarország fejedelme címet használja.
január 15. Pozsonyban örökös szövetség a cseh–morva–sziléziai, valamint az osztrák és a magyar protestáns rendek között.
január 16. Bethlen Gábor és II. Ferdinánd szeptember végéig érvényes fegyverszünetet köt Pozsonyban.
május 31. Bethlen Gábor e napra országgyűlést hív össze Besztercebányára, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: megújítja az előző pozsonyi országgyűlés vallásügyi rendelkezéseit; VIII. tc.: az egyházi javakat a király nem adományozhatja el, jövedelmük csak a végek fenntartására fordítható; X. tc.: az adó hovafordítását teljhatalommal felruházott kincstartó ellenőrizze; XXXII. tc.: a király csak a tanács, illetve a földesurak javaslatára adományozhat nemességet.)
május Bethlen Gábor fejedelem katonai segítséget kér a Portán.
október 8. Pozsonyt II. Ferdinánd hadai sikertelenül ostromolják.
október 18. Francia követség érkezik Pozsonyba, hogy II. Ferdinánddal békét közvetítsen.
1621
április 29. II. Ferdinánd csapatai visszafoglalják Pozsony városát. (Május 6-án meghódol a vár is.)
1626
december 20. Bethlen Gábor és II. Ferdinánd biztosai Pozsonyban az 1620. évi nikolsburgi pontok némi módosításával békét kötnek.
1630
február 2. II. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, majd április 14-re halasztja, május 2-án maga is megjelenik. (IX. tc.: kötelező a mostani magyar pénz elfogadása az egész országban és kapcsolt részeiben; XXIX. tc.: állandóan két magyar tanácsos tartózkodjék a király udvarában; XLVI. tc.: Bethlen felső-magyarországi birtokadományai érvénytelenek.)
1635
Elkezdődik a győri Szent Ignác-templom építése az itáliai Torre építészcsalád irányításával; a pozsonyi királyi vár barokk stílusú átépítése.
1637
szeptember 21. III. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (III. tc.: a Portára ünnepélyes követség küldendő, hogy a törökkel békét teremtsen, és a hódoltatásnak, rabszedésnek véget vessen; XLVII. tc.: azok az urak, akik az adókivetőket nem engedik be, birtokukat elveszítsék; XLIX. tc.: ha kereskedés céljából viszik ki terményeiket, a nemesek is fizessenek harmincadot.)
1644
Pozsonyban megjelenik a nemzeti szentek barokk kultuszának első műve: Nádasdi János, Vita Sancti Emerici.
1646
augusztus 24. III. Ferdinánd eredetileg május 1-re, majd az időpontot módosítva e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: törvénybe iktatja az 1644. decemberi linzi békét; VI. tc.: elrendeli a protestánsok által 1638-ban követelt 146 templom közül 90 visszaadását; X. tc.: ott, ahol a templomot nem adták vissza, a földesúr három hónapon belül jelöljön ki telket új templom, paplak és iskola céljára, a temetőt és a harangokat pedig közösen használják; XX. tc.; a hét vármegye a Bethlen-időszak feltételeihez hasonló módon kerül I. Rákóczi György kormányzása alá; XXI. tc.: a király vagy utódai a jövőben nem idegeníthetik el az ország vármegyéit, sem magánszemélyek uradalmait; XXII. tc.: más földjén élő nemesek felett eltörli az úriszék joghatóságát; XXXVI. tc.: a portát, az adózás alapját az igásállatok számával határozza meg.)
szeptember 25. Draskovich Jánost a pozsonyi országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1648-ig viseli.)
1647
június 16. IV. Ferdinándot, III. Ferdinánd fiát, az országgyűlés királlyá választja, és e napon Pozsonyban megkoronázza. (1654-ben Bécsben meghal.)
1649
január 25. III. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (III. tc.: rovásadó helyett 3900 állandó katona tartását vállalja; XXXIX.–XL. tc.: Kőszeg és Kismarton szabad királyi városi rangot kap.)
március 24. Pálffy Pált a pozsonyi országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1653-ig viseli.)
1655
január 24. III. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (III. tc.: a végvárakban összesen 10 385 katona tartandó; XIX. tc.: az idegen katonaságot három éven belül vigyék ki az országból; XXXI. tc.: az egész országban a pozsonyi mértéket használják; LXXXIII. tc.: erdélyi birtokairól Hozott majorsági terményekért senki ne fizessen harmincadot; CVII. tc.: a vármegyék akadályozzák meg a falvak önkéntes hódolását.)
március 15. Wesselényi Ferencet a pozsonyi országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1667-ig viseli.)
június 27. II. Ferdinánd fiát, I. Lipótot Pozsonyban választás után magyar királlyá koronázzák.
1659
július 21. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (XXVIII. tc.: a személyes felkelés évenkénti szemlét tartson; LXXII. tc.: a körmöci aranypénzt a bécsi pénz értékéhez és finomságához igazítsák.)
1662
május 1. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: a német katonaságot azonnal vigyék ki az országból; V. tc.: háború esetén a személyes felkelés mellett a jobbágyházak után is tartoznak a birtokosok katonákat állítani – a városok és a mezővárosok saját lakosaik házai után állítsanak katonát; XLVII. tc.: külföldi törvényszéken hozott ítéletet a kincstár ne hajtson végre.)
szeptember 2. A protestáns követek nagy része elhagyja a pozsonyi országgyűlést.
1663
augusztus vége Pozsonynál táborba száll a császári sereg.
1671
április 30. Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen, Nádasdy Ferencet Bécsben kivégzik. Pozsonyban kivégzik Bónis Ferencet.
1673
szeptember 25. Pozsonyban protestáns prédikátorok és tanítók perbe fogására kiküldött bíróság kezd működni.
1675
március A pozsonyi rendkívüli bíróság 42 prédikátort gályarabnak adat el Nápolyban, illetve Buccariban.
1683
július 5. Az Udvari Haditanács elnöke Pozsonyban átveszi a koronaőröktől a Szent Koronát.
július 25. Thököly kurucai négy napra elfoglalják Pozsonyt.
1687. október 18.
I. Lipót augusztus 22-én kelt meghívójával e napra hívja össze az országgyűlést Pozsonyba.
1687. október 31.
A pozsonyi országgyűlésen a királyi előterjesztés a Habsburgok fiági örökösödésének törvénybe iktatása fejében megígéri a rendi alkotmány visszaállítását.
1687. november 7.
A pozsonyi országgyűlés alsótáblája elfogadja a Habsburg-ház fiági örökösödését.
1687. november 10.
A felsőtábla is elfogadja a fiági örökösödés törvényét.
1687. december 9.
Pozsonyban megkoronázzák Magyarország első örökös királyát, I. Lipót idősebbik fiát, a kilencéves I. Józsefet. — A király, gróf Esterházy Pál nádornak német-római szent birodalmi hercegi címet adományoz, amely az elsőszülöttség rendjében öröklődik.
1688. augusztus 6.
Esterházy Pál nádor az uralkodó utasítására magyar rendi bizottságot hív össze Pozsonyba, hogy az javaslatot tegyen az ország új berendezésére.
1703. november 15.
Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor Zólyomnál győzelmet arat a császári sereg felett; Schlick feladja a bányavárosokat és Pozsonyba vonul vissza.
1707. november 27.
A császárpárti főurak ülése Pozsonyban a nádor és az esztergomi érsek jelenlétében semmisnek nyilvánítja az ónodi trónfosztást.
1708. február 29.
I. József e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1712. április 3.
III. Károly napra újra összehívja az országgyűlést Pozsonyba.
1712. április 15.
A rendek ünnepélyesen fogadják a Szent Koronát.
1712. május 21.
III. Károly kiadja koronázási hitlevelét.
1712. május 22.
III. Károlyt Pozsonyban megkoronázzák.
1712. július vége
Az országgyűlés elfogadja azt a törvényjavaslatot, amely Rákóczit és még bujdosásban levő társait hazaárulóvá nyilvánítja és száműzi, továbbá semmisnek nyilvánítja a szabadságharc országgyűlési végzéseit.
1712. augusztus 2.
Az országgyűlés a pestis terjedése miatt ismét eloszlik.
1714. szeptember 8.
III. Károly ismét összehívja Pozsonyba a járvány miatt 1712 augusztusában eloszlott országgyűlést.
1714. október 18.
III. Károly feleségét, Erzsébet braunschweig-wolfenbütteli hercegnőt magyar királynévá koronázzák Pozsonyban.
1715
A pozsonyi trinitárius Szentháromság-templom átépítése, központos belső térkiképzéssel, megkezdődik; 1735-ben fejeződik be.
1718
Repmesehtatio bancalis néven megnyílik Pozsonyban az Universalbancalität fiókpénztára; ezután ide folynak be a magyarországi kamarai jövedelmek.
1721. március közepe
Pozsonyban Bél Mátyás megindítja Nova Posoniensia címmel hetenként megjelenő újságját.
1722. június 20.
III. Károly e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1722. június 30.
Az országgyűlés elfogadja a Pragmatica Sanctiót.
1722. július
A Nova Posoniensia szerkesztését a jezsuiták veszik át.
1722. szeptember
Megszűnik a Nova Posoniensia című újság.
1724. január 20.
III. Károly szabályozza a Pozsonyban felállítandó Helytartótanács jogkörét és szervezetét.
1728. május 17.
III. Károly e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1733. október 16.
III. Károly elrendeli a magyarországi harmincadigazgatóság felállítását, Pozsony székhellyel.
1735
Pozsonyban megjelenik Bél Mátyás magyar történeti forráskiadvány-sorozatának első kötete: Adparatus ad historiam Hungariae.
1741. május 14.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1741. május 18.
Megkezdődnek az országgyűlési tanácskozások.
1741. június 22.
Az országgyűlés nádorrá választja gróf Pálffy János országbírót. (Tisztségét 1751-ig, haláláig viseli.)
1741. június 24.
Mária Terézia leiratban biztosítja a rendeket szabadságjogaik megtartásáról, és beleegyezik ennek törvénybe foglalásába.
1741. június 25.
Pozsonyban Mária Teréziát Magyarország királyává koronázzák.
1741. szeptember 11.
Pozsonyban az országgyűlésen a magyar rendek életüket és vérüket (vitam et sanguinem) ajánlják fel Mária Terézia trónjának védelmére.
1741. szeptember 21.
Lotharingiai Ferenc társuralkodó leteszi az esküt a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek előtt.
1741. október 29.
Mária Terézia berekeszti az országgyűlést és szentesíti a törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 7.: a királynő megígéri, hogy ha teheti, Magyarországon fog lakni; 8.: biztosítja a nemesi föld adómentességét (ne onus publicum fundo quoquo modo inhaereat); 11.: a magyar ügyeket magyarokkal fogja intéztetni; 12–14.: a tárnoki hivatal, a Magyar Kancellária és a Magyar Kamara függetlenek a központi hatóságoktól; 16–18.: megígéri a Partium és a délvidéki területek visszacsatolását; 27.: engedélyezi a szarvasmarha-kivitelt az osztrák tartományokon keresztül Velencébe és a Német Birodalomba; 63.: elrendeli 13 új gyalog- és 15 új lovasezred felállítását, a nemességnek pedig személyes felkelést hirdet)
1745
Pozsonyban megjelenik Torkos János Taxa pharmaceutica Posoniensis című műve, az első magyar hivatalos gyógyszerárszabás, latin, magyar, német és szlovák nyelven.
1751. április 18.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1751. május 10.
Mária Terézia személyesen adja elő az országgyűlésen a királyi előterjesztést.
1751. május 11.
Az országgyűlés Batthyány Lajos grófot választja nádorrá. (Tisztségét 1765-ig, haláláig viseli.)
1751. szeptember 27.
Mária Terézia szentesíti az ez évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 23. Az 1748-ban helyreállított alsó-szlavóniai vármegyék (Szerém, Pozsega és Verőce) Horvátországhoz csatolásáról; 27. Győr, Komárom, Újvidék és Zombor szabad királyi városi rangra emeléséről.)
1761
Megkezdődik a pozsonyi királyi vár átépítése Franz Anton Hillebrandt tervei szerint (1765-ig).
1764. június 17.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1764. július 5.
Mária Terézia személyesen adja elő a királyi előterjesztést.
1764. július 14.
Megjelenik Pozsonyban Karl Gottlieb Windisch szerkesztésében a Pressburger Zeitung című újság.
1764. augusztus 1.
Mária Terézia az országgyűlés felháborodása miatt tilalom alá veszi Kollár Ádám De originibus… című munkáját.
1765. február 18.
Mária Terézia utasítására Pozsony piacán nyilvánosan elégetik a kéziratban terjesztett, a nemesség alkotmányjogi követeléseit szélsőségesen megfogalmazó Vexatio dat intellectum című anonim röpirat (szerzője Richwaldsky György kanonok) elkobzott példányait.
1765. március 19.
Mária Terézia szentesíti az 1764–1765. évi pozsonyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 2.: az országgyűlést időnként Budán tartsák; 6.: a Magyar Nemesi Testőrség kapitánya a zászlósurak közé számít; 24.: a királynő hozzájárul, hogy a magyar katonaság ruházatát az országban készítsék, ha ez nem kerül többe, mint a cseh-osztrák tartományokban.)
1775
Pozsonyban állami tanítóképző és gyakorló elemi iskola kezdi meg működését.
1780. január 1.
Megindul a pozsonyi Magyar Hírmondó, az első magyar nyelvű hetilap, Rát Mátyás szerkesztésében. (Megszűnik: 1788. október 8.)
1780
Megjelenik Pozsonyban Juraj Papánek De regno regibusque Slavorum című munkája, a szlovákok történetének első összefoglalása.
1781
Megindul Pozsonyban az Ungrisches Magazin, Karl Gottlieb Windisch évnegyedes folyóirata. (Megszűnik 1787-ben.)
1783. július 1.
Megjelenik Pozsonyban a Pressburské Nowiny, az első újság a szlovákok számára (cseh nyelven). (Megszűnik 1787-ben.)
1783. november 1.
II. József állami papnevelő szeminárium felállítását rendeli el Pesten, Pozsonyban és Zágrábban.
1783. december 9.
II. József elrendeli a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözését.
1784. április 13.
II. József rendeletére a Szent Koronát Pozsonyból Bécsbe viszik.
1786
Megjelenik Pozsonyban Korabinsky János Mátyás Geographisch-historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn című műve.
1787
Megjelenik Pozsonyban Anton Bernolák Dissertatio philologico-critica de literis Slavorum és Grammatica slavica című munkája.
1788
Megjelenik Pozsonyban és Kassán Dugonics András Etelka című regénye.
1790. október 15.
II. Lipót kitűzi a koronázás időpontját, hozzájárul a nádorválasztáshoz, s áthelyezi Pozsonyba az országgyűlést.
1790. november 3.
Pozsonyban megtartja első ülését az országgyűlés.
1790. november 7.
II. Lipót a protestánsok számára kedvező döntést hoz a vallásügyben.
1790. november 11.
Az országgyűlésen felolvassák a királyi előterjesztéseket. Kollonich László kalocsai érsek a klérus nevében ünnepélyesen ellentmond a király vallásügyi döntésének.
1790. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja II. Lipót fiát, Sándor Lipót főherceget.
1790. november 14.
Az országgyűlés felirata az uralkodó elé terjeszti a szeptember 21-i leirat alapján kidolgozott törvények tervezetét.
1790. november 15.
II. Lipótot Pozsonyban magyar királlyá koronázzák.
1790. december 7.
Az országgyűlés ismételten kéri az uralkodótól a vallásügy rendezését.
december 10.
Az országgyűlés válaszfelirata. A reformmunkálatok kidolgozására kilenc bizottság kiküldését kérik.
1805. augusztus 30.
I. Ferenc október 13-ra összehívja a magyar országgyűlést.
1805. október 17.
Az osztrák csapatok Ulmban kapitulálnak Napóleon hadai előtt.
Megnyílik az országgyűlés.
1805. október 25.
Az Udvari Haditanács a háború folytatását, a magyar nemesi felkelés összehívását javasolja az uralkodónak.
1805. október 31.
Az országgyűlés megszavaz 34 ezer újoncot, hozzájárul a nemesi felkelés összehívásához. Az alsótábla törvényjavaslatot dolgoz ki a jogtalan feljelentők ellen s a magyar nyelvről, melyben kéri, hogy az országgyűlési és a kancelláriához intézett feliratok hasábosan kétnyelvűek lehessenek, s a megyei törvényszékek magyarul ítélhessenek.
1805. november 4.
I. Ferenc jóváhagyja a nyelvi törvényjavaslatot.
1805. november 7.
I. Ferenc szentesíti az 1805. évi törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
József nádor a hadszíntérre induló király helyett teljhatalommal átveszi az ország kormányzását.
1805. november 12.
Napóleon bevonul Bécsbe.
I. Ferenc utasítja a nádort, hogy hívja össze a nemesi felkelést.
1805. november 15.
Davout marsall csapatai átlépik a magyar határt.
1805. november 26.
Davout marsall kiáltványban szólítja fel a magyarokat, hogy ne álljanak ellen a francia csapatoknak.
1805. november 28.
A horvát tartománygyűlés a szentesített magyar nyelvi törvények miatt a latin nyelv jogainak fenntartását kéri a királytól.
1805. november 30.
A francia csapatok kiürítik Magyarországot.
1805. december 2.
Napóleon csapatai Austerlitznél döntő vereséget mérnek a koalíció osztrák és orosz seregeire.
1805. december 4.
I. Ferenc fegyverszünetet kér Napóleontól.
1805. december 26.
I. Ferenc jelentős területi engedmények fejében Pozsonyban békét köt Napóleonnal.
1809. június 26.
A francia csapatok elfoglalják Pozsonyt.
1830. szeptember 11.
Megkezdődik a magyar országgyűlés.
1830. szeptember 28.
V. Ferdinándot magyar királlyá koronázzák Pozsonyban.
1830. szeptember 29.
Az országgyűlés kerületi ülése elfogadja törvényjavaslatát a magyar nyelv ügyében. Kívánja, hogy az országgyűlés csak magyar feliratot küldjön, magyar királyi választ kapjon, a Magyar Királyi Helytartótanács magyarul levelezzen, lehessen magyarul indítani pereket, s a felsőbb bíróságok így hozzák ítéleteiket; aki nem tud magyarul, hivatalt ne vállalhasson.
1830. október 8.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy a király 1831. október 2-ra hívja össze a reformmunkálatokat megvitató országgyűlést.
1830. október 14.
Belgium kikiáltja függetlenségét.
1830. október 17.
Az országgyűlés felterjeszti feliratát a sérelmekről. Ez tartalmazza a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot.
1830. október 24–27.
Az országgyűlés és a király képviselői konferenciát tartanak a katonai helyzetről.
1830. október 29.
A kerületi ülés az uralkodó által kért 50 ezer helyett megajánl 28 ezer újoncot, s szükség esetén további 20 ezret ígér.
1830. október 30.
A kerületi ülés 10 évben korlátozza a katonaidőt.
1830. november 15.
Az országgyűlés felirata a megajánlott 48 ezer újoncról.
1830. november 17.
Az Akadémia megtartja első ülését.
1830. november 24.
I. Ferenc elfogadja az országgyűlés által megajánlott újoncokat.
1830. november 29.
Kirobban a varsói felkelés.
1830. december 4.
I. Ferenc elfogadja, hogy a Magyar Királyi Helytartótanács a magyarul író törvényhatóságoknak így válaszoljon, minden magyarországi bíróság ítéljen magyarul, s a nyelv tudása nélkül senki se vállalhasson hivatalt, 1834 után ne tehessen ügyvédi vizsgát.
1830. december 19.
Az országgyűlés felterjeszti a törvényeket.
1830. december 20.
I. Ferenc szentesíti az 1830. évi törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
1834. április 2.
Megkezdődik a törvénykezési munkálat országos vitája.
1834. április 17.
Az országos ülés a városi követek tiltakozása ellenére kimondja, hogy nemeseket illető ügyekben a királyi városok bíróságai nem illetékesek.
1834. május 20.
A Lánchíd ügyében kiküldött választmány benyújtja jelentését.
1834. június 7.
Az erdélyi országgyűlés Weér Farkast és Kemény Józsefet Pozsonyba küldi, hogy tájékoztassa a magyar diétát a megnyitás nehézségeiről.
1834. június 16.
Pozsonyban az ellenzéki követek Weér Farkas jelenlétében eredménytelen követi konferenciát tartanak Erdély helyzetéről.
1834. június 26.
Pozsonyban az ellenzék az erdélyi követek búcsúztatásakor banketten ünnepli az uniót.
1834. június 28.
A kerületi ülésen kisebbségben marad az ősiség eltörlését célzó javaslat.
1834. július 14.
Megalakul az országgyűlési ifjúság Társalkodási Egylete.
1834. július 15.
Kölcsey javaslatára a kerületi ülés kívánja a majoratusok és senioratusok eltörlését.
1834. augusztus 30.
A magyar országgyűlésen ismertetik I. Ferenc augusztus 28-i királyi válaszát az úrbér ügyében. Az uralkodó minden lényeges pontján elutasítja az országgyűlés javaslatát.
1834. szeptember 2.
A kerületi ülés megkezdi az úrbéri javaslat felülvizsgálatát.
1834. október 15.
A kerületi ülés kidolgozza üzenetét és törvényjavaslatát az úrbér ügyében.
1834. november 10.
Az ellenzék országos ülésen utoljára arat győzelmet az örökváltság ügyében.
Szatmár vármegye közgyűlésén megbukik az örökváltság.
1834. december 10.
Országos ülésen megbukik az örökváltság.
1834. december 11.
Országos ülésen megbukik az úriszékek jogkörének korlátozását kimondó törvénycikk.
1834. december 30.
Országos ülésen megbukik a jobbágyok személy- és vagyonbátorságát kimondó törvénycikk.
1843. május 18.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1843. május 21.
Pozsonyban Fekete Gábor megnyitja magyar színházat.
1843. május 31.
A kerületi ülés elfogadja az országgyűlés munkarendjét meghatározó válaszfeliratot.
1843. június 6.
A kerületi ülés elfogadja a magyar nyelvi törvényjavaslatot. Az ország határain belül a magyart kívánja egyedüli hivatalos nyelvvé emelni.
1843. június 8.
Széchenyi megkezdi Adó című cikksorozatat, melyben kifejti telekdíjtervét.
1843. június 12.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a vallásügyben.
1843. június 20.
Az országos ülés táblai határozattal eltiltja a horvát követeket a latin szólástól.
1843. július 5.
V. Ferdinánd elutasítja az 1839–1840. évi országgyűéés kívánatait a vallás ügyében. Leirata kimondja a lelkiismereti szabadság és vallási viszonosság elvét.
1843. július 12.
Az országgyűlés válaszfelirata.
1843. július 13.
Teremrendezés ürügyén felfüggesztik az országgyűlés üléseit.
1843. augusztus 21.
A főrendek módosítják az alsótábla nyelvi javaslatat.
1843. augusztus 28.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat első, a bűnről és a büntetésről szóló részének átvizsgálását.
1843. szeptember 12.
A főrendek elutasítják az alsótábla vallási javaslatait.
1843. szeptember 15.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat harmadik, a börtönrendszerre vonatkozó részének átvizsgálását.
1843. szeptember 26.
A kerületi ülés megkezdi a városi ügy vitáját
1843. szeptember 28.
Kossuth közli a Pesti Hírlapban, hogy némi módosítással tamogatja Széchenyi telekdíjtervét.
1843. november 2.
Felolvassák az országgyűlésen az október 12-ről keltezett királyi leiratot, mely megsemmisíti az alsótábla június 20-i nyelvi határozatát.
1843. november 6.
A kerületi ülés befejezi a városok belszerkezetéről szóló törvényjavaslat kidolgozását.
1843. november 13–16.
Az alsótábla zárt tanácskozáson vitatja meg az október 12-i királyi leiratra adandó választ.
1843. november 20.
A kerületi ülés kimondja, hogy a királyi leirat ellenére is ragaszkodik a június 20-i táblai határozathoz.
1843. november 21.
A kerületi ülés 16 szavazatot biztosít a városok számára.
1843. december 1.
Az október 12-i 1eiratra adandó válasz országos vitája a horvát követek latin felszólalása nyomán botrányba fullad.
1843. december 3.
Megalakul a Magyar Kereskedelmi Társaság.
1843. december 5.
Az alsótábla kimondja, hogy óvást emel a horvát követek latin felszólalása ellen, de tettleg nem akadályozza azt.
1843. december 7.
Kossuth Kiábrándulás című vezércikkében kifejti, hogy a nemesség egyedül nem képes az átalakulás megvalósítására.
1843. december 9.
Zágrábban a horvát–magyar pártot támogató nemeseket fegyverrel kiüldözik a városból.
1843. december 11.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1844. január 23.
V. Ferdinánd elutasítja, hogy a magyar legyen az egyedül hivatalos nyelv. Engedélyezi, hogy az országgyűlés és a törvények nyelve kizárólag ez legyen, így tanácskozzon a helytartótanács, a főtörvényszékek, s magyar legyen a kancellária kiadmányainak nyelve is.
1844. január 24.
A kerületi ülés befejezi vitáját a megyei tanácskozások és választások rendjéről.
1844. január 27.
A kerületi ülés elfogadja a törvény előtti egyenlőségen alapuló esküdtszéket.
A Nemzeti Színház bemutatja Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját.
1844. január 30.
A január 23-i királyi válasz hatására a kerületi ülés felfüggeszti a június 20-i nyelvi határozatot. A megtagadott nyelvi kívánságokat ismételten fel kívánja terjeszteni.
1844. február 1.
Az országgyűlési ifjúság tüntet a Pozsonyban megjelenő Uray Bálint szatmári követ ellen.
1844. február 23.
A kerületi ülés elfogadja az évenkénti országgyűlésről szóló törvényjavaslatot.
1844. február 28.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy a király engedélyezze a katonai élelmezési és beszállásolási költségek megváltását.
1844. március 6.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, mely módozatokat dolgozna ki az ország közszükségeinek fedezéséről.
1844. március 13.
A helytartótanács szerződést köt a Magyar Középponti Vasúttársasággal.
1844. március 30.
A főrendek befejezik a városi kérdés vitáját. Az alsótábla javaslatainak nagy részét elutasítják.
1844. április 11.
Kossuth bejelenti, hogy megválik a Pesti Hírlaptól.
1844. május 9.
A főrendek elvetik az évenkénti országgyűlésről szóló javaslatot.
1844. május 16.
V. Ferdinánd jóváhagyja a magyar Középponti Vasúttársaság alapszabályait.
1844. május 31.
Megalakul a Pesti Cukorfinomító Gyár-egyesület.
1844. június 18.
A Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámáját.
1844. július 1.
A Világ Budapesti Hiradó néven, Dessewffy Emil szellemi irányítása alatt jelenik meg.
1844. július 4.
Szalay László átveszi a [http://adtplus.arcanum.hu/hu/collection/PestiHirlap/ Pesti Hírlap[ szerkesztését.
V. Ferdinánd megparancsolja Mailáth Antal magyar kancellárnak, Jósika Samunak és Szögyény Lászlónak, hogy dolgozzák ki az országgyűlés után folytatandó politika elveit.
1844. július 15.
A kerületi ülés felirattervet dolgoz ki, melyben a bevezetendő védvamrendszer érdekében adatokat kérne az uralkodótól.
1844. július 30.
Az országgyűlés feliratban kéri a királyt, hogy a Magyar Középponti Vasúttársaság érdekében ne engedélyezze a Duna-jobbparti vasutat.
1844. augusztus 1.
A kerületi ülés elvileg elfogadja, hogy a papi javak az állam közszükségeire fordíthatók, de lemond az azonnali rendelkezésről.
1844. augusztus 3.
A főrendek nem hajlandók érdemben megvitatni az alsótábla javaslatát a megyei tanácskozások és választások rendjéről.
1844. augusztus 14.
A kerületi ülés kimondja, hogy azokat a vallási cikkelyeket, melyekben a két tábla megegyezett, külön felterjeszthetik.
1844. augusztus 17.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat második részének átvizsgálását.
1844. augusztus 29.
A kerületi ülés elfogadja a nem nemesek birtokbírhatási képességét.
1844. augusztus 30.
A főrendek elutasítják a védvámrendszert.
1844. augusztus 31.
A kerületi ülés elutasítja az általános hivatalképességet, a közigazgatási hivatalokra azonban kinevezhetők, illetve választhatók a nem nemesek is.
1844. szeptember 3.
Az országgyűlés felirata az unitárius vallás befogadásáról.
1844. szeptember 10.
A főrendek elutasítják az esküdtszék bevezetését.
1844. szeptember 13.
Az országgyűlés felirata adatokat kér a királytól a vámrendszer meghatározása érdekében.
1844. szeptember 21.
Az országgyűlés felirata a szabad átmenetről.
1844. szeptember 24.
A kerületi ülés engedélyezi, hogy az alakuló Védegylet az alsótábla termét használja.
1844. szeptember 25.
A kerületi ülés lényeges pontokon közeledik a főrendek álláspontjához a városi javaslat megmentése érdekében.
1844. október 6.
Megalakul a Védegylet,
1844. október 7.
A kerületi ülésen nagy kisebbségben marad a háziadó közös viselése.
A kerületi ülés befejezi a hitelintézetről. szóló javaslat kidolgozását.
1844. október 8.
A kerületi ülés törvényjavaslatot dolgoz ki a Magyar Középponti Vasúttársaság érdekében.
1844. október 12.
Az országgyűlés felirata a nemesi javak bírhatásának kiterjesztéséről.
A kerületi ülés a vukovár-fiumei vasút részére minden kedvezményt megad, amit hasonló vállalatok kapnak.
1844. október 14.
A kerületi ülés az országos közszükségek fedezésére 2 millió 585 ezer pengő forint szabad ajánlatot tesz.
1844. október 15.
A kerületi ülés ünnepélyes nyilatkozatot fogad el, miszerint múlhatatlanul szükséges a közteherviselés.
1844. október 18.
A főrendek az általános hivatalképesség kimondását javasolják.
1844. október 19.
A kerületi ülés kidolgozza töréenyjavaslatát a közmunkákról.
1844. október 25.
Az orszaggyűlés felirata a hitelintézetről.
V. Ferdinánd elfogadja a birtokképesség kiterjesztését és a szabad vallási átmenetet.
1844. október 28.
A kerületi ülés felirattervet dolgoz ki, melyben az eredménytelenségre való tekintettel 1845. novemberre újabb országgyűlés összehívasát kéri.
1844. október 31.
Az országgyűlés felirata a hivatalképesség kiterjesztéséről.
A főrendek három évre szóló 1–1 millió pengő forintra csökkentik az alsótábla szabad ajánlatát.
1844. november 2.
V. Ferdinánd jóváhagyja a hivatalképesség kiterjesztését,
1844. november 6.
Az országgyűlés felirata a váltőtörvénykönyv módosításáról.
1844. november 7.
Megkezdődik a törvényszövegek egyeztetése.
A kerületi ülés a főrendekre hárítja a felelősséget a varosi kérdés bukásáért.
V. Ferdinánd tagadja az országgyűlés rendelkezési jogát a vámkérdésben.
1844. november 8.
Az országgyűlés felirata a közmunkák szabályozásáról.
1844. november 9.
Az országgyűlés felirata a vukovár-fiumei vasútról.
A kerületi ülés törvénytelenséggel vádolja a kormányt a Részek visszacsatolásanak elmulasztásáért. Határozatban ítéli el a vámügyben adott elutasító királyi választ, s az ipar támogatását a nemzetre, a Védegyletre bízza.
1844. november 10.
Az országgyűlés felirata a Magyar Középponti Vasúttársaság tárgyában.
1844. november 11.
V. Ferdinánd jóváhagyja a bevezetendő adminisztrátori rendszer elveit.
A kerületi ülés a főrendek ellenallására hárítva a felelősséget, leveszi a napirendről az országos pénztár ügyét.
1844. november 13.
V. Ferdinánd szentesíti a törvényeket. Befejeződik az országgyűlés.
1846. június 1.
Megnyitják a PozsonySzered lóvasút Nagyszombatig terjedő szakaszát.
1846. november 1.
Megnyílik a PozsonySzered lóvasút befejező szakasza.
1847. november 11.
Pozsonyban megnyílik a magyar országgyűlés.
1847. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja István főherceget.
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1847. november 27.
A kerületi ülés elfogadja Kossuth válaszfelirati javaslatát.
1847. november 30.
A kerületi ülés elfogadja a háziadó és az országos pénztár terheinek közös viselését. A hadiadóban való nemesi részesedést az alsótábla elveti.
1847. december 1.
Az országos ülés elfogadja a válaszfeliratot.
1847. december 2.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, hogy az kidolgozza az elvállalandó adóban való nemesi részesedés arányát.
1847. december 6.
A kerületi ülés elfogadja a kényszerítő örökváltság elvét.
1847. december 9.
A kerületi ülés választmányt küld ki az ősiség eltörlésének, illetve módosításának kidolgozására.
1847. december 10.
Az örökváltság ügyében kiküldött választmány feladatkörét kiterjesztik a nem úrbéri szerződések megváltása lehetőségének megvizsgálására is.
1847. december 11.
A főrendek elvetik a válaszfeliratot.
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.
1848. január 2.
Távírókapcsolat létesül Bécs és Pozsony között.
1848. január 7.
Kossuth Lajos módosító indítványa következtében az országgyűlés országos ülése lemond a magyar oktatási nyelv kötelezővé tételéről az elemi iskolákban.
1848. január 11.
Az országgyűlés alsótáblája Kossuth Lajos indítványára választmányt küld ki az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek megvizsgálására.
1848. január 14.
Kossuth Lajos nagy beszédének hatására a kerületi ülés István főherceg nádor közbenjárását kéri, hogy a kormányzat a Részeket az Erdélyi Nagyfejedelemségtől csatolja vissza Magyarországhoz.
1848. január 22.
A főrendek elfogadják a közteherviselés elvét a háziadó és az országos pénztár vonatkozásában.
1848. február 1.
Az országgyűlésen felolvassák V. Ferdinánd január 30-i leiratát. (Az uralkodó az adminisztrátori rendszer vonatkozásában biztosítja a rendeket törvényes szándékairól.)
Megjelenik Pozsonyban Széchenyi István Javaslat a magyar közlekedési úgy rendezéséről című munkája. (Széchenyi eszméi alapján nagyrészt Kovács Lajos fogalmazta meg.)
1848. február 4.
Az országgyűlés felsőtáblája elvben elfogadja a jobbágyterhek kötelező örökváltságáról szóló törvényjavaslatot.
1848. február 5.
Az országgyűlés kerületi ülése nagy vita után Horvátország szavazatával elfogadja a január 30-i királyi leiratra adandó választervet. (A válasz, az ellenzék mérsékelt szárnyához tartozó Lónyay Menyhért fogalmazásában tudomásul veszi az adminisztrátori sérelem ügyébenn az uralkodó által adott február 1-én felolvasott magyarázatot.)
Az országgyűlés felsőtáblája határozatban mondja ki, hogy Horvátországnak belügye közigazgatási nyelvének meghatározása.
1848. február 7.
Az adminisztrátori rendszer ügyében az országgyűlés előtt február 1-én felolvasott királyi leirat alsótáblai vitájában a Kossuthot támogató Tomcsányi József módosító indítványt nyújt be.
1848. február 12.
Az országgyűlés alsótáblája elfogadja Tomcsányi József február 7-i módosító javaslatát az adminisztrátori rendszer ügyében. (Ezzel az ellenzék meghiúsítja a jobbszárny által tervezett kompromisszumot.)
1848. február 25.
Kossuth az ellenzéki követek konferenciáján bejelenti, hogy a közeljövőben felirati javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelyben ismerteti az elengedhetetlen reformokat, s alkotmányt kér az osztrák és cseh örökös tartományok számára.
1848. február 27.
Az ellenzéki követek többsége ismételt tanácskozás után elveti Kossuth február 25-i felirati tervét.
1848. március 1.
Pozsonyba megérkezik a párizsi forradalom híre.
1848. március 3.
A párizsi hírek hatására megváltozott hangulatban Kossuth nagy beszédben a kerületi ülés elé terjeszti felirati javaslatát. (A közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását s a reformok biztosítékaként felelős parlamenti kormány kinevezését kívánja.) A kerületi ülés a javaslatot egyhangúlag elfogadja.
1848. március 4.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya Kossuth felirati javaslatának támogatását határozza el.
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
1848. március 6.
A kerületi ülés leállítja az örökváltság tárgyában kiküldött választmány munkálatait, mert azonnali törvényjavaslatot kíván erről kidolgozni.
1848. március 1.
A párizsi forradalom híre Pozsonyba érkezik.
1848. március 3.
Kossuth az alsótáblával elfogadtatja felirati javaslatát.
1848. március 4.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya megvitatja Kossuth felirati javaslatát.
Forradalmi megmozdulás Münchenben.
 ; 1848. március 9.
A pesti Ellenzéki Kör elhatározza, hogy petícióval fordul az országgyűléshez.
1848. március 11.
Elkészül a pesti tizenkét pont fogalmazványa.
1848. március 13.
Az Ellenzéki Kör elfogadja a tizenkét pontot.
Bécsben kitör a forradalom.
1848. március 14.
A főrendek elfogadják Kossuth március 3-i felirati javaslatát.
1848. március 15.
A pesti forradalom kivívja a sajtószabadságot, Táncsics szabadonbocsátását és a nemzetőrség felállítását. Megalakul a pesti forradalmi választmány.
1848. március 16.
A budai városi közgyűlés elfogadja a tizenkét pontot és forradalmi választmányt alakít.
Pesten megindul a nemzetőrség szervezése és felfegyverzése.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
1850. december 16.
A PárkányPozsony vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Pest és Bécs között.
1869. március 29.
Munkásgyűlés Pozsonyban.
1869. május 17.
Kereskedelmi szerződés Sziámmal.
1869. május 26.
A közös minisztertanács határozata a katonai határőrvidék polgárosításának előkészítéséről.
1869. június 13.—1872. március 29.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszus megalkotja a szerb egyházi önkormányzat új szabályzatát.
1869. június 14.
A király jóváhagyja a Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályait.
1869. június 24–30. és október 7–13.
A katolikus autonómia előkészítő kongresszusa.
1869. július 11.
Táncsics Mihályt az Általános Munkásegylet elnökévé választják.
1869. július 14.
1869:IV. tc. a bírói hatalom gyakorlásáról (az igazságszolgáltatás és a közigazgatás különválasztása).
1869. augusztus 9.
A Pest-Budai Munkásképző Egylet megalakulása.
1869. augusztus 19.
Uralkodói rendelet a katonai határőrvidék polgárosításáról.
1869. szeptember 2.
Barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződés Kínával.
1869. október 1.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában – a világon elsőként – bevezetik á postai levelezőlapok használatát.
1869. október 18.
Barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződés Japánnal.
1869. november 14.
Illegális szociáldemokrata konferencia Pozsonyban.
1882. szeptember 28–30.
Antiszemita zavargások Pozsonyban.
1889. szeptember 15.
Pozsonyi értekezlet az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről.
1905. június 10–11.
Pozsonyban kimondják az önálló Szlovák Szociáldemokrata Párt megalakítását.
1912.
A debreceni és pozsonyi egyetem alapítása.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Az egykori ártéri vizes világ elterjedését a 9. térkép szemlélteti. Látjuk róla, hogy nagy részben állandóan víz alá került a Duna nagy hordalékkúpja Pozsony alatt is (a Csallóköz és a Szigetköz), a Vág két oldala Szered alatt, a Fertőtől keletre a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze, de még a Rábaköz is (Kapuvártól és Csornától délre).

Bóna István

Politikai történet

A bojusz–tauriszkusz szövetség királya, Kritaszirosz döntő vereséget szenvedett Boirebistastól. Későbbi források a Dunántúl északi részét a Bojuszok Pusztasága néven említik, és kapcsolatba hozzák az elnevezést a bojuszok kipusztulásával. Teljes pusztulásról azonban nem beszélhetünk. Bojuszok a Dunántúl északnyugati részén és Pozsony környékén a későbbiekben is kimutathatók.

Etnikai és társadalmi viszonyok

Római mintára különösen két területen vertek a kelták pénzt: a pénzverés egyik centruma a bojusz törzs területén, a mai Pozsony táján volt, a másik a mai Budapest táján.

A morvák

892-ben, amikor Szvatopluk újra megtagadja a hűséget, Arnulf elérkezettnek látja az időt, hogy végleg leszámoljon az országát pusztító, csak önös érdekeit követő hűbéresével. A magyar segítséggel indított hadjárat már a honfoglalás előjátéka. Ez alkalommal a frankok tartósan megvetik lábukat Moráviában. A frank sereg szláv származású hadvezére, Braszlav, Karoling-hídfőállást és erődöt létesít a korábban lerombolt Dévény közelében, a későbbi pozsonyi várhegyen. Braszlav vára (Brazalawspurc) tövében szenvedett végső vereséget 907-ben honfoglaló őseinktől a Pannonia visszafoglalására előnyomuló bajor sereg.

Györffy György

A Kárpát-medence IX. század végi állapota: legenda és valóság

Arnulf 892 áprilisában a Braszlavval, pannoniai hűbéresével való tanácskozás után a magyar fejedelmek segítségét kérte. Júliusban a frank, pannon-szláv és magyar had már közös erővel dúlta Morvaországot. Bár mindent felégettek, Szvatopluk elkerülte a döntő összecsapást. Mindamellett úgy látszik, hogy Braszlavnak sikerült túl a Dunán, Pozsonyban hídfőállást kiépíteni, amit a németek róla nevezhettek el Brezalauspurcnak, Brezesburgnak, s utóbb Pressburgnak.

Tizennégy éves német–magyar háborúság

907 júniusában Regensburgból, a Duna mentén indult el a hatalmas sereg, melyet az uralkodó, Gyermek Lajos Ennsburgig kísért. A hadsereg vezére Luitpold herceg, Bajorország és Karantánia kormányzója volt, mellette vonult Theotmár salzburgi érsek, a birodalom prímása, számos püspök és apát kiséretében. Amennyiben Árpád ekkor még életben volt, csallóközi nyári szállásán idejében értesülhetett a támadásról, és mozgósíthatta a nyugati országrész haderejét, így az Árpád-fiak közül Leventéét Morvaországból, Jutasét a Dunántúlról, Üllőét a Nyitra vidéki kabarokkal és több más törzsfőét. A nagyfejedelem az ellentámadás helyét a fejedelmi sziget előtt, Pozsonynál választotta meg, ahová a különböző irányokból összejöhettek a hadak, és közrefoghatták a bajorokat.

A 907. július 4–5-én lezajlott csatában a bajor hadsereg megsemmisült. Elesett Luitpold hadvezér, számos gróf, Theotmár érsek, két püspök és három apát. A sváb évkönyvíró Luitpold babonás elbizakodottságnak tulajdonította a vereséget; valójában Luitpold és a bajor előkelők teljesen félreismerték a helyzetet, s nem tudták, hogy a magyarok kiszorítása az új hazából ugyanolyan reménytelen vállalkozás lett volna, mint a magyarok számára a besenyők kiűzése Etelközből.

Anonymus szerint Árpád 907-ben halt meg. Ennek az évszámnak azonban nincs hiteles alapja. Nyugati források Árpádnak még a nevét sem ismerik, magyar hagyománnyal pedig nem számolhatunk. A pogány magyarok időszámítása a 12 éves állatciklus lehetett, mint Kínától a dunai bolgárokig minden keleti népé, s ha a regösök egy ideig tudhatták is, hogy Árpád a sárkány vagy az ökör évében halt meg, ezt a krónikaírók már nem érthették, és nem számíthatták át megfelelő évre. Ezért Árpád halála a pozsonyi csatával okozati kapcsolatba nem hozható; maga a győzelem inkább Árpád személyes sikereként könyvelhető el.

Központosító belpolitika

Ha e fegyverek nagy része [Géza](Geza) páncélosaihoz kapcsolható is, nem szabad elfelejteni, hogy a magyarok a honfoglalás, a győztes harcok, például a 907. évi pozsonyi csata és a kalandozások során több tízezer nyugati kard és más fegyver birtokába jutottak, amelyek méltán jelentkeznek kalandozó vitézek sírjaiban is.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Ákos mester mentette meg az utókornak a Lehel-kürt mondát, és a csatából megmenekült hétmagyar motívumát is bedolgozta a Magyar Krónikába, de tévesen: nem az augsburgi csatához, hanem egy állítólagos türingiai, eisenachi vereséghez kapcsolta. Ennek, valamint a XIV. századi Pozsonyi Krónika hozzáfűzésének csak annyiban lehet hagyományértéke, hogy fenntartotta annak emlékét, hogy Szent István idejéig éltek a kalandozók veteránjai, akik házról házra járva énekeltek és koldultak.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

A zobori Szent Ipoly-monostort a hercegi székhellyel szomszédos volta és bajor patrocíniuma miatt Gizella korai alapításának tekinthetjük, Pécsvárad pedig – mint királyi udvarhely – kápolnáival együtt ment át Asztrik apát, a pápa megbízottja kezére, az itt alapított kolostor felszentelésére azonban a Pozsonyi Évkönyvek szerint csak 1038-ban került sor.

Kincstár, pénzverés

Gotlandon került elő a zavaros PHANUS REX és REGLAWA CIV – szöveget közlő érem; a feliratot egy írni, olvasni nem tudó utánverő ronthatta el, egyik oldalát egy „Stephanus rex”, másik oldalát egy regensburgi veret REGINA CIVITAS köriratú érme nyomán, ez a torzulás azonban elég volt arra, hogy egy légvár szülessék belőle: „Bratislava” mint István király időleges székhelye. Pozsonynak azonban a XI. században magyarul Poson, németül Brezesburg volt a neve, amelyből a város újkori német Pressburg neve, ebből pedig a szlovák Prešporok származott. De Pozsony mint veszélyeztetett határvár nem is lehetett István pénzverő helye, még kevésbé székhelye. E kettő ugyanis e korban Cseh-, Lengyel- és Magyarországon egybeesett.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

A császárnak ez jó ürügy volt a hadjárat megindítására. 1042 nyarán betört az országba, lerombolta a magyar kézen levő Hainburg és Pozsony határvárat, majd Bretiszlav cseh seregével egyesülve, a Duna bal partján a Garamig hatolt, és itt kilenc várat – feltehetően Sasvárt, Boronát, Sárvárt, Trencsént, Bolondócot, Bányát, Galgócot, Nyitrát és Barsot – elfoglalt.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

A császár 1052 tavaszán újabb hadjáratot indított, ezúttal szerényebb célkitűzéssel, csak Pozsony várát akarta elfoglalni. A kéthónapos ostrom azonban eredménytelen maradt, s a császár kénytelen volt hazavonulni. A korabeli német források azt írják, hogy III. Henrik végül is azért vonult el, mert IX. Leó pápa Endre kérésére személyesen interveniált a császárnál. A megállapodás az lett volna, hogy a magyarok mindent teljesítenek, amit a pápa a béke érdekében jónak lát, de amikor a németek elvonultak, mégsem teljesítették e követeléseket, és ezért a pápa Endrét kiközösítéssel fenyegette. A III. Henrik által a pápai trónusra segített Eggisheim Brunó – aki nevét azzal írta be a történelembe, hogy 1054-ben a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítette, és ezzel az egyházszakadást elindította – Endre felhatalmazásának birtokában tényleg túlzott, és a magyarok számára elfogadhatatlan ígéreteket tehetett. IX. Leó egykorú életrajzírója úgy adja vissza a pápa felfogását a magyarokról, hogy ezek a „római birodalomból a minap disszidáltak’, és a pápa a magyar követekkel való tárgyalás után a „császárnak való szokott alávetés és a korábbi adó megfizetése”[1] értelmében tárgyalt, de mivel – úgymond – a császár bezárta füleit a pápa előtt, büntetésből a magyarokat elvesztette. Ha III. Henrik a kéthónapos ostrommal felhagyott, ennek fő oka mégis a sikertelenség volt, és ebben döntő szerepe volt annak, amiről a Magyar Krónika emlékezik meg: a pozsonyi Zotmund búvár éjjel megfúrta a császár hajóit, s ezzel a „németek ereje’, tudniillik a hadtáp odaveszett. Mivel a krónikaíró megnevez még néhány itt vitézkedő magyar főembert[2], aki a tihanyi alapítólevél tanúnévsorában is szerepel, előadása hitelt érdemel.

Belháború. Géza uralma.

Salamon csak két határvárat tudott megtartani, Mosont és Pozsonyt, de itt sem érezhette magát biztonságban.


Ez a páratlan ajánlat még Henriket is lázba hozta. „Ünnepélyes” birodalmi hadjáratot hírdetett meg, hűbérurai azonban különféle ürügyekkel egymás után mondták le a részvételt, s így 1074 nyarán csak viszonylag kisebb zsoldos hadsereggel vonulhatott fel.

Géza a bevált védelmi taktikát alkalmazva, a hadiutak környékéről minden életet, élelmet eltüntetett, s ő maga egy megközelíthetetlen szigetre, bizonyára Csepelre vonult vissza. A német sereg ősszel Pozsonyból indult ki.


Salamon csalódottan vonult vissza Pozsony várába. Keserűségét még növelte VII. Gergely október végén írt levele, amelyben Salamon segélykérő levelére válaszolt. A pápa kíméletlenül dorgálta Salamont amiatt, hogy Magyarországot, amelyet István király egykoron Szent Péternek felajánlott, most a német királytól hűbérbe fogadta. Miután a pápa hírül vette Salamon vereségét, végleg ejtette őt, és 1075 tavaszán Gézával cserélt követeket. Leveleiből világosan kitűnik álláspontja és törekvése: „Magyarország sajátos szabad állapotban kell éljen, és semmilyen más ország királyának nem vethető alá, csak az egyetemes római anyaszentegyháznak, amely az alattvalókat nem szolgasorban tartja, hanem úgy fogadja, mint bármely fiát.”[3] Minthogy Salamon a német király alá adta magát, nem király (rex) többé, hanem kiskirály (regulus). Az Úr a királyságot Géza kezébe adta, s nyitva áll a kapu, hogy király lehessen ő is, ő, akit a pápa e leveleiben is csak duxnak szólít.


Géza 1075-ben nyugodtan megkoronáztathatta magát Fehérvárt, s a nyitrai hercegséget átengedte Lászlónak, a biharit pedig Lambertnek. A Mosonvárban ülő németek szemmel tartására erős őrséget ültetett Kapuvárba és Győrbe, Salamon kiskirályságát, Pozsony környékét pedig biztosították a Vág menti várak helyőrségeivel és a csallóközi besenyő határőrökkel. Ettől eltekintve a forgalmat nem akadályozták a két terület között, és az élet folyt tovább. A pozsonyi vitézek átjárhattak Nyitrára ügyes-bajos dolgaikkal, sőt az is előfordult, hogy László kíséretével Pozsony alá lovagolt, és Salamonnal hadijelvényeit kicserélve, lovagi tornát vívott.

László egyeduralmának biztosítása

  • Amikor Géza 1077. április 24-én vagy 25-én meghalt, a magyar uralkodó osztály és a vitézek a Pozsonyba szorult Salamon király és a dukátust kézben tartó rangidős László herceg közül egy akarattal Lászlót választották királlyá.
  • Salamon mind ez ideig megmaradt Pozsony várába bezárkózva. László trónra lépésétől kezdve tárgyalásokkal óhajtotta Salamonnal való ellentétét rendezni. Nyilván nem akarta, hogy Salamon a királyi kincstár nála levő maradványait is kimenekítse az országból, de az ország biztonsága szempontjából is kedvezőbb volt, ha Salamon helyben kiskirálykodik, mintha külföldön sereget gyűjt. Salamon egy ideig még remélte, hogy sógora megsegíti, de miután 1080-ban Lipót osztrák herceg nyíltan szakított Henrikkel, s ezáltal éket vert Pozsony és Regensburg közé, megadta magát. László uralkodásának negyedik évében, 1080 derekán vagy végén elfogadta a főpapok és főurak által szerkesztett békét, mely szerint pozsonyi különállását feladva hazatér, királyi jövedelmet kap, de önálló országrészt és hatalmat nem.

Kálmán király és Álmos herceg

Kálmán ugyanolyan tehertétellel kezdte uralkodását, mint László. A Pozsonyban ülő ellenkirály, Salamon helyett most Álmos, Horvátország királya várt az alkalomra, hogy bátyja helyett önállóan uralkodjék, de az, amit László ügyes diplomáciával meg tudott valósítani – Salamon fokozatos „leépítése” –, Kálmánnak Álmossal szemben nem sikerült.

Álmos kalandjai és bukása

Ebben a helyzetben szökött Álmos Németországba, és a birodalmi gyűlésen panaszolta el, hogy bátyja kiűzte őt országából és jogaiból. Henriknek most kapóra jött a panasz, és birodalmi hadjáratot hirdetett meg Magyarország ellen. A rejtett cél Álmosnak mint hűbéresnek a trónra segítése volt, a megokolások közül azonban nem hiányzott a bosszú a német keresztes hadak szétveréséért és a birodalom végeinek értelmezett Dalmácia elfoglalásáért. A hadjáratban részt vett a kölni érsek, négy szász, négy bajor és egy sváb püspök, a bajor, sváb, karintiai és cseh herceg, az osztrák, bajor-nordgaui és isztriai őrgróf, számtalan gróf seregével Bajorországból, Szászországból, Türingiából és Svábföldről, köztük Habsburgi Ottó.

A sereg 1108. szeptember közepén érkezett Pozsony alá, és a várat ostrom alá vette. Közben Szvatopluk cseh herceg mindent felégetett, amit Trencsén alatt, a Vág partvidékén talált. Kálmán nem támadott nagy erővel, katonái a Vág oldalán és a Csallóközben bocsátkoztak kisebb csatározásokba, de gondja volt arra is, hogy idejében segítséget kérjen a lengyel fejedelemtől. Boleszló tüstént benyomult Morvaországba, és vele jött Borivoj, az elűzött cseh herceg. V. Henrik alig egy hónapi sikertelen ostrom után feladta a harcot. A lengyel hátbatámadás mellett szerepe volt ebben annak is, hogy a nagy hűbéresek, köztük Lipót osztrák őrgróf, nem szívesen vettek részt a hadjáratban, s az ő közreműködésük eredménye lehetett, hogy a császár békére kényszerült, ami számára semmit sem eredményezett. Visszavonulása feltételéül kikötötte, hogy Kálmán visszafogadja Álmost.

Kálmán külpolitikája

Nem volt szerencsés Kálmán beavatkozása az orosz ügyekbe, amit Nesztor évkönyve 1099-re, a Pozsonyi Évkönyvek 1100-ra tesznek.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

Perrendtartás szempontjából a leglényegesebb, hogy az alsó fokú bíróság (ispán, királybíró és billogos), valamint a király udvari bírósága mint fellebbviteli fórum közé beiktat egy közbenső bírói fórumot, tudniillik minden püspökségen évente kétszer zsinatot tartanak, ahol az ispánok és méltóságviselők együtt ítélkeznek (2.§). A tüzesvas- és forróvízpróbák helyét a püspöki székhelyekre és két társaskáptalanra (Pozsony, Nyitra) korlátozza (22.§).

Kristó Gyula

Pénzviszonyok

Hasonlóan tanulságos felemlíteni II. Géza király esetét. Az uralkodó az Ausztria hercegével tartandó megbeszélésre, amint ez szokás volt, embereivel akart elutazni, s megkérte Raphael pannonhalmi apátot, hogy 40 márka ezüstöt haladéktalanul küldjön neki. Az apát azonban azt mondta, hogy neki nincs ezüstje. Erre Héder, a király curiális comese magához hívatta az apát sáfárját (dispensator), és megfenyegette, hogy a királyi parancsnak tegyen eleget. A kincstárnok Pozsonyba ment, és ott az egyház egyik praediumát eladva 20 márkát a királynak adott.

Idegen etnikumok

1116-ban besenyők és székelyek részt vettek II. István csehek elleni hadjáratában. Ugyanezek a népek harcoltak 1146-ban is II. Géza oldalán a németek ellen vívott pozsonyi csatájában. Egy részük bizonnyal határvédő funkciót látott el, s az ország peremterületein éltek.

II. Géza és Borisz

A cseh közbenjárás eredményes volt, III. Konrád támogatásáról biztosította Boriszt; mind a német király, mind II. (Jasomirgott) Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg, Konrád rokona és vazallusa megengedte, hogy területükön Borisz saját pénzén zsoldos sereget toborozzon magának, s országukból támadhasson II. Géza ellen. 1146 áprilisának elején Borisz zsoldosai váratlan akció eredményeképpen elfoglalták a magyar határszélen levő Pozsony várát, amelynek birtokbavételét megkönnyítette ispánjának, Julianusnak a hanyagsága. Géza tüstént felvonult Pozsony alá, ostromba kezdett, de miután a zsoldosok nem kaptak a német birodalomból támogatást, alkuba bocsátkoztak a magyarokkal, és pénzért átadták Gézának a várat.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

  • III. István nem tudott ellenállni a bizánci támogatást élvező trónkövetelőknek, s Ausztriába menekült, de oda vezető útjában még az ország nyugati kapujában, Kapuvárnál fegyveresen meg kellett vívnia azon hűtlenekkel, akik szembefordultak vele. A trónját vesztett király azonban hamarosan visszatért az osztrák hercegségből, s Pozsonyban épített ki hídfőállást.
  • Az ország más területeinek előkelői, akiknek kevéssé kellett tartaniuk Bizánc közvetlen támadásától, legalábbis vonakodtak engedelmeskedni Istvánnak, míg az ország nyugati részét, Pozsony környékét szilárdan tartotta III. István.
  • 1163-ban pozsonyi várnépek sorakoztak fel III. István mögött.

Imre és III. László

Tekintettel arra, hogy a küszöbön álló összecsapás kimenetele nagymértékben az egyháziak állásfoglalásától függött, Imre sem volt rest az egyházak támogatásában. Csak 1198. évi okleveleket sorolva fel, kiváltságokat biztosított a templomos lovagoknak, birtokot adott a győri püspöknek, megerősítette a váradi egyház, valamint a szentgotthárdi ciszterciták javait és jogait. Különös gondot fordított az esztergomi egyházra. Biztosította az esztergomi érsekség számára az esztergomi vám birtoklását, minden királyi jövedelemből a tizedet, neki adta a szepesi és pozsonyi vámok tizedét.

Írásbeliség

Mint az egyetlen ránk maradt magyarországi annalesünk, a XII–XIII. század for­dulóján összeállított, de elemeiben korábbi feljegyzéseket őrző Pozsonyi Évkönyv mutatja,[4] a magyar történelmet Géza halálával, István megkeresztelkedésével és koro­názásával kezdték, tehát a keresztény Magyarország kialakulásától kezdve szá­mí­tották. Ez a felfogás kívül rekesztette a magyar histórián az őstörténet, a hon­fog­lalás és a kalandozások eseményeit, az azokat feldolgozó népi epikus alkotásokat.

A tatárok Magyarországon

  • Béla Észak-Magyarországon át az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment.
  • Egyetlen XIV. századi forrásunk, a Pozsonyi Krónika említi meg, hogy e vereség a magyarokat Muhi falu mellett érte.
  • S bár a Pozsonyi Krónika és más magyarországi krónikák nem csekély túlzással azt írják, hogy a Sajó mentén Magyarország csaknem egész katonasága elveszett, a tényleges katonai vereségnél és a személyi veszteségeknél súlyosabb következmény volt, hogy Magyarország mint állam fennállása óta első ízben volt kénytelen megadni a lehetőséget egy idegen hadseregnek arra, hogy az az ország jelentős részét elfoglalja.
  • Az ország nyugati határára, Pozsonyba érkezett királyt az osztrák herceg szíves szóval hívta osztrák területre, a magyar határ közelében fekvő Hainburgba, de ott rútul megzsarolta.
  • Észak- és Északnyugat-Magyarország várai azonban nem kerültek tatár kézre: Trencsén, Nyitra, Pozsony, Turóc, Komárom, keletebbre pedig Fülek és Abaúj vára elkerülte a tatár fennhatóságot. E várak megvédése a hozzájuk tartozó várjobbágyok és várnépek érdeme.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

  • A menekülő királyné Pozsonyban megszállt, és küldöttek útján megkérdezte a királyi tanács elérhető tag­jaitól: mit kellene tenni. Közöttük volt Szapolyai János erdélyi vajda is, aki másokkal együtt országgyűlés összehívását javasolta. A királyné erre nyomban kitűzte az országgyűlést november 25-re Komárom mezőváros­ba. Szapolyaihoz pedig futárt küldött, hogy addig is, amíg a hivatalos meghívás megérkezik, előzetes gyűlésre hívja az erdélyieket: jelöljék ki követeiket a magyar országgyűlésre.
  • Várday Szapolyai embere volt. Mária kevéssé bízott benne, nem is vitte magával Pozsonyba, sőt egyenesen a püspök értesítése nélkül távozott Budáról.

Szapolyai János megkoronázása

Mária királyné pozsonyi szervezkedésével a Habs­burgok esélyei javultak, de V. Károly birodalmi elkötelezettségei jóval fontosabbak voltak annál, semhogy Ferdinánd főherceg és Mária nyoma­tékkal léphessen föl a magyar területért. Csak október elején kezdett formálódni Ferdinánd és Mária elképzeléseinek sora, miközben a Pozsony­ban időző néhány főúr – jóllehet a világi kormányzat néhány jelessége is közöttük volt – alig tudta az országos politikai hangulatot és célokat képviselni.


A török sereg kivonulása után a pozsonyi főúri csoport maradt hívebb Mohács előtti elképzeléseihez.


Magyarországon a Habsburg-törekvéseknek a Pozsonyba menekült királyné volt a támasza, aki férje halála után uralkodói jogokat gyako­rolt; mellette néhány tanácsos segédkezett.


Ferdinánd 4 személy – Szalaházy Tamás veszprémi püspök, a ki­rályné kancellárja, Brodarics István szerémi püspök, királyi kancellár, Bornemissza János pozsonyi főispán és budai várnagy, továbbá Thurzó Elek királyi tárnokmester – megnyerését tekintette különösen fontosnak. Hárman Budáról kísérték el a királynét, Brodarics István pedig a mohácsi csatatérről jutott el Pozsonyba. Ferdinánd szeptember 20-án mind a négyüknek levelet küldött Nádasdyval, amelyben bejelentette igényét, és kérte őket: másokkal együtt munkálkodjanak mellette, hogy a trónt elfoglalhassa. Azt tartaná jónak – írta nekik –, ha mások hozzájárulásá­val, együttesen úgy végeznének, hogy őt és feleségét követeik útján meg­hívják. a trónra. Hangsúlyozta, hogy az ország valamennyi főméltóságá­nak melléje kell állnia, külön szólt Báthori István nádor megnyerésének fontosságáról. Viszonzásul megígérte, hogy az ország törvényeit, a rendek kiváltságait, kinek-kinek a jogait meg fogja tartani, és minden áldozatot meghoz annak érdekében, hogy az ország népét a törökkel vagy más ellenséggel szemben megvédje. Megbízást kapott Nádasdy arra is, mint­egy utolsó ütőkártyaként, hogy Ferdinánd nevében ígéreteket tehet bir­tokadományokra. Ily módon megindult Ferdinánd pártjának szerve­zése.

A pozsonyi udvarban Mária királyné legsürgősebb feladatának a no­vember végére tervezett országgyűlés meghirdetését tekintette. Az or­szággyűlés összehívásának törvényes feltételeit igyekezett teljes mérték­ben megtartani. A meghívókat a királyi jogokat gyakorló Mária küldte ki – valószínűleg antedatálva – október 9-én. Ugyanezen a napon kelt Báthori nádor meghívója is, aki közben megérkezett Pozsonyba. Mivel 1525-ben a köznemesi párt nyomására veszítette el a nádorságot, feladta korábbi Habsburg-ellenességét, és a köznemesség által támogatott Szapolyaival szemben Ferdinánd hívéül szegődött. A királyné meghívója abban jelölte meg az országgyűlés célját, hogy annak a jelenlegi és a jövőben fenyegető bajok orvoslására kell megfelelő eszközöket előterem­tenie. A nádor meghívója megerősítette, hogy a királyné az országgyűlésen a közös védekezésről és a rendek szabadságának megtartásáról akar tárgyalni. Egyúttal célzott arra is, hogy Komáromot kényszerűségből választották az országgyűlés helyéül, mert Buda vagy a Rákos mezeje nem biztonságos.

Mária királyné egyúttal értesítette Szapolyait az országgyűlés időpontjának kitűzéséről, hogy még a meghívó megérkezése előtt összehívhassa az erdélyiek gyűlését. Szapolyai azonban ekkor már megindult a maga útján, mely a székesfehérvári koronázáshoz vezetett.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Mária királyné Pozsony városában lakott, mert a várat Bornemissza János pozsonyi ispán nem akarta kiengedni a kezéből. A tanácsosok újbóli tárgyalásokat javasoltak Bornemiszával, és egyben azt is, hogy a királyné mellé küldje­nek 1200 főből álló őrséget, mely személyi védelmét szolgálná, és biztosít­hatná számára a férje vagyonából őt illető hitbért, amely a Garam menti bányavárosok, a bányák, Huszt vára, a máramarosi sóbányák, Zólyom, Óvár, Munkács, Diósgyőr és más várbirtokok jövedelméből tevődött össze.


A nyugati határszél közelébe, Sopronba, Győrbe, Pozsony környékére zsoldoscsapatok érkeztek, akiket a lakosok nem fogadtak szívesen. Ennek ellensúlyozására a királyné azt hirdette, hogy a csapatokat – minden ellenséggel szemben – ő küldte e vidékek védelmére.


Mária királynénak a Komáromba hirdetett országgyűlés ügyét tovább­ra is napirenden kellett tartania, már csak azért is, hogy a rendek a fehér­vári koronázással ne érezzék lezártnak a trón betöltésének kérdését, és ne engedelmeskedjenek Szapolyai felhívásainak. Az országgyűlés megtartása azonban így is veszélyben forgott, mert János hadvezére, Ráskai Gáspár, elfoglalta Tatát és Komáromot. A királyné erre egy héttel elhalasztotta az országgyűlést, és helyéül a német csapatokkal biztosított Pozsonyt jelölte ki.

Ráskai akcióján kívül Szapolyai egyebet nem tett az országgyűlés megakadályozására. Tanácsosai között a tennivalókról megoszlottak a vélemények. Frangepán azt javasolta, hogy még az ősszel indítsanak hadjáratot, foglalják el Pozsonyt, és terjesszék ki a háborút Ferdinánd országai ellen; maga vállalkozott rá, hogy 4 ezer katonával betör Auszt­riába. De kisebbségben maradt, és a háborút tavaszra halasztották. Sza­polyai a többséghez csatlakozva azt hangoztatta, hogy nem akar keresz­tény vért ontani – s ezzel akaratlanul is Ferdinánd érdekeinek kedvezett.

A pozsonyi országgyűlés megnyitása előtt Ferdinánd írásban tett ígé­retet arra, hogy Mária királyné magyar tanácsosait, akik a korona meg­szerzésében segítségére vannak, megvédelmezi Szapolyai támadásával szemben. Ha károsodás éri őket, gondoskodik veszteségük pótlásáról, a tisztségeket és birtokokat elsősorban nekik fogja juttatni. Név szerint 8 világi és 5 egyházi személyt említett meg, akik – élükön Báthori István nádorral – valamennyien szerepet játszottak II. Lajos udvará­ban. Bár Ferdinánd nevük említése nélkül másokra is utalt, a felsorolás arra mutat, hogy magyarországi uralmának nagyon kis tábora volt. Egyidejűleg megígérte, hogy ha az országot fegyverrel veszi is birtokába, az összes rendeket megtartja jogaikban, kiváltságaikban úgy, mintha valamennyiük szavazatával nyerte volna el a királyságot. Birtokokat, egyházi és világi méltóságokat idegeneknek nem fog adományozni, a ki­rályi tanácsban sem ad helyet nekik. Külön kiemelte, hogy az Aranybullát, amelyre a királyok koronázásukkor ünnepélyesen esküt tesznek, meg­tartja. Még Szapolyai legfőbb hívei előtt sem zárja el a csatlakozás útját.

December 5-én Ferdinánd utasítást adott országgyűlési biztosainak a rendekkel való előzetes tárgyalásra. Örökösödési joga alátámasztására az újabb szerződéseken kívül Habsburg Albert állítólagos oklevelére is hivatkozott, amely a magyarországi királyleányok – jelen esetben Jagelló Anna – részére is biztosítja az ország birtokbavételét. Az utasí­tásban Ferdinánd kifejtette, hogy a fegyverek ereje helyett a rendek egyetértésére akarja építeni uralmát. Egyoldalúan elítélte Szapolyai eddigi tevékenységét, és azzal is érvelt, hogy királysága nemzetközileg elszigeteli az országot. Ezzel a Habsburgok addigi törökellenes harcait és eddigi erőfeszítéseit állította szembe, amelyek egyedül tudják Ma­gyarországot megvédeni. Kimondta azt a gondolatot, amit azután több mint másfél évszázadon át a Habsburg-politika nemegyszer hangozta­tott: ha Magyarország elvész, a török megújuló támadásai közvetlenül érnék a szomszédos országokat.

Mária királyné magyar tanácsosai egyetértettek az utasításban foglal­takkal, de ragaszkodtak a törvények szerinti választáshoz, amihez végül Ferdinánd megbízottai – természetesen uruk tudomásával- hozzájárul­tak. A bécsi udvart főleg az bírta rá korábbi álláspontja feladására, hogy a cseh rendek is csak választással fogadták el Ferdinándot királyuknak.

A pozsonyi országgyűlésen december 16-án elsőnek Báthori nádor emelt szót Ferdinánd királlyá választása érdekében, arra hivatkozva, hogy más nem tudná a törököt megállítani. Ferdinánd megbízottai azt is hangoztatták, hogy az országgyűlés döntésének helyességét a jövő is igazolni fogja. Mária királyné emberei a nőági öröklés korábbi példáinak emlegetésével foglaltak állást Ferdinánd mellett. A rendek érvénytelennek jelentették ki Szapolyai királlyá választását, híveit pedig negyven napon belüli csatlakozásra szólították fel. – Ezek után választották meg decem­ber 17-én Ferdinándot Magyarország királyának.

Ez a választás nem tükrözte a rendek összességének akaratát. Azok közül, akikkel Ferdinánd korábban megállapodott, egyesek még Mária királyné személyre szóló, külön meghívására sem jelentek meg. A vár­megyék nem küldték el követeiket, a városokat mindössze a német zsoldosokkal megszállott Sopron és Pozsony képviselte.

A budai országgyűlés

János király 1527 márciusára országgyűlést hívott össze Budára. A meghívólevél kiemelte, hogy a fenyegető veszedelemben a haza meg­maradásáról kell dönteni.

Mohács óta ez volt az első alkalom, amikor koronázott király hívta össze a rendeket. A megjelent száma azt fejezi ki, hogy a rendek – nyil­ván az elmúlt nyári események hatására és a fenyegető veszedelem elő­érzetében – komolyan részt kívántak venni az ország sorsának alakí­tásában. Megjelent 12 főpap, 21 főúr, 53 vármegye követe, megyénként 1-4 köznemes, több megyéből külön a főispán is. Ott voltak Szlavónia, Erdély küldöttei az erdélyi szászokkal együtt, valamint 10 szabad királyi város követei. Ez a gyűlés valóban a Magyar Korona alá tartozó terület túlnyomó részét képviselte. A számításba jövő magyarországi vármegyék­ből mindössze 6 hiányzott, közöttük a már török uralom alatt álló Szerém és a török szomszédságában levő Krassó, Keve és Torontál. A tárnoki városok közül nem képviseltette magát Pozsony és Sopron, ahol Ferdinánd zsoldoscsapatai állomásoztak.


Másik fontos feladatának tekintette az országgyűlés, hogy meggátolja Ferdinánd uralmának magyarországi térhódítását. A pozsonyi országgyű­lés résztvevőit hűtlennek nyilvánították, és birtokelkobzásra ítélték.

Az európai segély megnyeréséért

Az olmützi tárgyaláson Ferdinánd küldöttei az örökösödési szerződések, a pozsonyi királyválasztás és a feleség útján szerzett trónöröklési jog alapján követelték Szapolyai visszalépését.

Két kormány

Katzianer tárgyalásaival párhuzamosan a magyarországiak sürgették a család ecsedi ágából származó Báthori István nádort, hogy május elejére Pozsonyba hívjon össze néhány tekintélyes főurat és nemest. Nem lehet eldönteni, hogy mindez a király tudomásával történt-e, annál kevésbé, mert a gyűlés megnyitásának napján, 1530. május 8-án a nádor meghalt. Az egybegyűltek elősorolták sérelmeiket, és úgy határoztak, hogy követeik útján Ferdinánd király, V. Károly császár és a birodalmi rendek tudomására hozzák a Magyar Korona Országainak pusztulását. A követeknek adott utasítás a Ferdinánd királlyá választásától eltelt három és fél év során felhalmozódott elégedetlenséget fejezte ki. A király távol van, idegenek kormányoznak, az ország jogait és kiváltságait nem tartják tiszteletben. Az idegen katonaság rabol, fosztogat, gyilkol. Az ország kiszolgáltatottan retteg az újabb török támadástól, és bár a veszély a német fejedelemségeket is fenyegeti, a birodalmi gyűlés nem ad elegendő segítséget, halogatja döntéseit, sőt kósza hírek szerint a szomszéd nemzetek támadásra készülnek a magyarok ellen. Az elkeseredett hangú követutasítás döntést követelő fordulattal zárult: a király mondja meg nyíltan, ha nem tud az ország érdekeinek megfelelően kormányozni, és ezzel tegye lehetővé, hogy a magyarok más eszközöket keressenek fennmaradásukra, mert a Habsburg-uralom nem az egyetlen lehetséges út.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

A további védekezés megszervezésére Ferdinánd 1542 novemberére Pozsonyba hívta a rendeket. A birodalmi hadsereg kiábrándító szereplése és Perényi elfogása miatt feltűnően kevesen jöttek össze. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a király személyesen nyitotta meg az országgyűlést. Bejelentette, hogy a jövőben elsősorban magyar és olasz csapatokra kíván támaszkodni. A védelemhez további adókat kért, s a beszedés és katonaállítás hatékonyabb megszervezését ígérte. A rendek újra megszavazták a Besztercebányán megajánlott katonaságot és adót, s az utóbbit jobbágytelkenként – két részletben fizetendő – 2 forintra emelték. Az országgyűlés újból foglalkozott a jogtalanul elfoglalt birtokok visszaadásával és a bíráskodással. A megüresedett nádori tisztet az egybegyűltek gyér száma miatt nem töltötték be, de a bírói feladatok ellátására nádori helytartót kértek, a királyi személyes jelenlét bíróságára pedig ítélőmestereket. Sürgették továbbá a királyi jogügyigazgató s 12 joghoz értő bírótárs kinevezését. Ferdinánd, aki közben elhagyta Pozsonyt, visszatért, és szentesítette a törvényeket.

Az oszmán hatalom új hódításai

Pozsony alatt így is jelentékeny haderő gyűlt össze Ferdinánd országaiból: ausztriaiak, csehek, morvák, magyarok, mintegy 20 ezren. A Dunán hidat vertek, amin egy nap alatt átkelhetett a fősereg. Fehérvár ostromakor meg is indultak; mikor azonban híre jött, hogy a város elesett, és a török megkezdte visszavonulását, az idegenek már nem akartak Magyarországon harcolni, kérésükre a hadjáratot a következő évre halasztották.

Új védelmi vonal kialakítása

Martonfalvai előteremtette az ura szomszédos váraiban szolgáló őrség zsoldját, és nemcsak a vár birtokait tartotta meg, hanem gazdátlan egyházi javak lefoglalásával, falvak, malmok bérbevételével gondoskodott újabb jövedelmekről. Elment Pozsonyba és Komáromba, hogy a Török család várai, köztük Szigetvár számára őrséget, zsoldjukra pénzt biztosítson.

Fráter György meggyilkoltatása

Ő maga 1551. december 21-re hívta össze az erdélyi rendeket Marosvásárhelyre, hogy a magyar országgyűlésre követeket válasszanak, akikkel maga is megjelenik majd Pozsonyban. Ferdinánd 1552. február 2-ra tűzte ki az országgyűlést, s úgy látszik, belenyugodott abba, hogy a hadjáratot csak a következő évben lehet folytatni.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

Február végén, amikor Szeged ellenállása megtört, Pozsonyban már együtt ült az országgyűlés, hogy a védelemről tanácskozzék. Ferdinánd megígérte személyes részvételét; erre a nemesek fejenkénti hadba vonulásra és minden 10 jobbágy után 1 lovas felfegyverzésére kötelezték magukat, s arra, hogy minden 20 jobbágyuk 1 gyalogost állít. 1552-re 3, a következő két évre 1,5-1,5 forint hadiadót vállaltak.

A drinápolyi béke

Miksa személyesen jelent meg az augusztusra halasztott pozsonyi országgyűlésen, s János Zsigmond és hívei készülő támadására, a háborús veszélyre hivatkozva újabb terhek vállalását kérte a rendektől. Két hónapig folyt a huzavona, az országgyűlés már a végéhez közeledett, amikor Miksa cselekedett. Balassa János és Dobó István már előzetesen igyekezett tisztázni magát a vádak alól, és az uralkodó megnyugtató válaszára mindkettő megjelent az országgyűlésen. Miksa a rendek szemére hányta, hogy közülük többen – János Zsigmonddal szövetkezve – nyílt lázadásra készülnek, s bejelentette, hogy három, bizonyítottan hűtlen főúron megtorolja a. szervezkedést. Dobót és Balassát nyomban őrizetbe vétette, a távollevő Homonnai Gáspár ellen elfogató parancsot adott ki. Bizonyítékokat és bírói tárgyalást ígért, de a külön erre a célra kiküldött bizottság sem tudott terhelő leveleket felmutatni és tanúkat állítani.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

Az ország külkereskedelme alakulásának mennyiségi meghatározása igen nagy nehézségekbe ütközik, mivel a külkereskedelmi forgalmat részletes árubontással feltüntető vámnaplókat a 18. század folyamán kiselejtezték. 1542-ből azonban fennmaradt egy olyan vámnapló, amely a nyugat és északnyugat felé irányuló külkereskedelem adatait a kivitel és behozatal feltüntetésével, részletes árubontással rögzíti. Ezt a fontos forrást részben feldolgozták; a nyugati határszél 19, Soprontól Pozsonyon át Szakolcáig terjedő vámhelyének az adatait magában foglaló vámnapló az ország nyugatra és északnyugatra irányuló forgalmának a nagy részéről ad felvilágosítást. Igaz, nem az egészéről, mert például feltűnően kis mértékben szerepel benne a borkivitel; a bányatermékek kivitele pedig amúgy sem a harmincadszervezeten – a harmincadnak nevezett külkereskedelmi vám beszedésére szolgáló vámhivatali apparátuson – keresztül történt. Az 1542. évi vámnapló feldolgozója a kiegészítésekkel együtt mintegy 23 ezer forint értékű vámbevételt árufajták szerint tagolva, vámértékre számította át, s ennek alapján határozta meg az egyes árufajták arányát, a kivitel és a behozatal egymáshoz való viszonyát. A számítások alapján 465 312 forint vámérték adódott, amelyből 30,46% volt a behozatal, 69,48% pedig a kivitel; minimális értékű árumennyiség esetében nem lehetett megállapítani a szállítás irányát (3-4. táblázat).

A kivitel áruösszetétele 1542-ben
Árufajta Vármérték (forint) Százalék
Élelmiszer 12 357,90 3,96
Állatok 301 973,05 93,65
Bőr- és szőrmeáru 7 185,95 2,32
Szövött áru 587,20 0,02
Fémáruk 1 090,00 0,04
Szatócsáru 108,80 0,01
Összesen 323 302,80 100,00

4. táblázat

A behozatal áruösszetétele 1542-ben.
Árufajta Vámérték (forint) Százalék
Élelmiszer 12357,10 8,75
Bőr- és szőrmeáru 3265,12 2,32
Szövött áru 97220,16 68,62
Faáru 210,10 0,00
Ásványi, fém- és üvegáru 13940,60 9,85
Nürnbergi és szatócsáru 10670,60 7,56
Vegyes áru 4078,10 2,88
Összesen 141732,78 100,00

A kivitt és behozott áruk összesített megoszlását az 5. táblázat mutatja.

5. táblázat

A kivitel és a behozatal egyesített áruösszetétele 1542-ben
Árufajta Vámérték (forint) Százalék
Élelmiszer 24714,90 5,32
Állatok 301973,05 64,91
Bőr- és szőrmeáru 10442,07 2,25
Szövött áru 97807,36 21,00
Faáru 210,10 0,00
Ásványi, fém- és üvegáru 15030,60 3,24
Nürnbergi és szatócsáru 10779,40 2,33
Vegyes áru 4354,90 0,95
Összesen 465312,38 100,00

Élelmiszerben a kivitt és a behozott áruk nagyjából azonos értéket képviseltek. A behozottak között a fűszerek (főleg bors), italok (főleg bor), halak (hering) és só szerepeltek nagyobb értékkel. A kivitt élelmiszerek között pedig borból jegyezték a legnagyobb tételt, de a méz és a különböző halfajták is számottevő értéket képviseltek.

Az exportált élő állatok legnagyobb része szarvasmarha volt. Összesen 28 277 darabot hajtottak ki e vámhivatalokon keresztül. Számottevő volt még a ló- és juhkivitel is.

Az importált áruk között a textíliák képviselték a legmagasabb értéket.

Mintegy 56 ezer forint vámértékben posztó (körülbelül 11 ezer vég), 17 ezer forint értékű vászon, és 16 ezer forint vámértékű süveg került be az országba e vámhivatalokon keresztül. Ez a 11 ezer vég posztó meglepően kevésnek tűnik, mindenesetre számottevően kevesebb az 1457-ben egyedül a Pozsony városában működő harmincadhivatalon át behozott, közel 100 ezer forint értékű, több mint 15 ezer végnyi posztómennyiségnél. Ez a csökkenés minden bizonnyal az 1542. évi háborús válsághelyzettel is összefügg. Az összehasonlítás a behozott posztók fajtáinak gyökeres változására is fényt vet. A 15. század közepén még a nyugat-, illetve nyugat-közép-európai posztófajták tették ki a behozatal nagyobb részét, 1542-re arányuk erősen visszaesett, és részben a felső-rajnai és délnémet, elsősorban nürnbergi áruk törtek előre, de még ennél is jelentősebb volt az olcsó tömegfogyasztásra szánt cseh-morvaországi és sziléziai, elsősorban boroszlói áruk mennyiségének a növekedése. Posztóból összesen 39 fajtát hoztak be 1542-ben, vászonból pedig 31 fajtát, legnagyobb tételben a finom gyolcsvásznat.

A fémáruk közül a legnagyobb jelentősége a tömegesen behozott késeknek és kaszáknak volt.

A számításokkal kapcsolatban az az aggály merül fel, hogy az alapjukul szolgáló vámérték egyes áruféleségeknél, nevezetesen a szarvasmarhánál és lónál – ami a kivitel legjelentősebb tételét alkotta – számottevően eltért az egykorú piaci áraktól. Ezen állatok vámértékét 10 forintra tették a számításokban, a tényleges piaci ár viszont nem volt több 4–6 forintnál. Ekkor a csaknem 70%-os külkereskedelmi aktivitás körülbelül 60%-osra csökkenne, és az áruösszetétel arányai is módosulnának. Mindkét számítási mód mellett megállapítható azonban – különösen, ha az itt alig szereplő borkivitelt és a bányatermékek exportját is hozzászámítanánk –, hogy az ország külkereskedelme a legnagyobb forgalmat áteresztő nyugati-északnyugati irányban erősen aktív volt.

A későbbi időszakból csupán elvétve, egy-egy évből, egy-két vámfióknál maradtak fenn részletes árubontást feltüntető vámnaplók. Ezek alapján teljesen lehetetlen volna megrajzolni a magyar külkereskedelem alakulását. Más, kevésbé jó, de viszonylag tömegesen fennmaradt forrásokhoz kellett tehát folyamodnunk. A magyar külkereskedelmi vámok részben az 1528-ban szervezett és Pozsonyban működő Magyar Kamarához, részben pedig az 1567 óta Kassán székelő Szepesi Kamarához tartozó, egyre nagyobb számban felállított vámhivatalokba, harmincadhivatalokba folytak be. Az egyes harmincadfiókok összes bevételeiről (tehát az áruféleségek, valamint a kivitel vagy a behozatal megkülönböztetése nélkül, pusztán a vámból beszedett pénzösszegekről) készített kimutatások elég sok évből fennmaradtak a kamarai zárszámadásokban és összesítő kimutatásokban. Ezek alapján hosszú időszakon keresztül megrajzolhatjuk az északra, északnyugatra és nyugatra, esetenként a délnyugatra is irányuló külkereskedelem vámjából származó kamarai jövedelem változásait (3.ábra), és ebből óvatosan következtethetünk magának a kereskedelemnek a méreteire is. A 16. század folyamán nem tartozott valamennyi harmincadhivatal a Magyar Kamara ellenőrzése alá, hanem ekkor már egész Horvátország és Szlavónia pénzügyeit a Grazi Kamarának rendelték alá. Ugyancsak kikerült a magyar pénzügyi ellenőrzés alól az összes dunántúli harmincadhivatal is, melyeknek Magyaróvár volt a központja; ezek az Alsó-Ausztriai Kamarától függtek, és a pénzbevételeket oda fizették be. E kimutatásokból hiányoznak továbbá a Pozsony városában felállított harmincadhivatal bevételei az 1633. évet megelőző időszakból, mert ezek az iratok egyelőre még osztrák levéltárakból sem kerültek elő. A Magyaróvári Főharmincadhoz tartozó vámhivatalok bevételei sokkal kevesebb évből ismertek. Ezért kiindulásu1 a pozsonyi csoport adatainak segítségével próbálunk következtetni a vámbevételek változásaira, az egységes összehasonlítás szempontjából 1633 után is elhagyva a Pozsony városában befolyt, ekkortól már ismert összegeket. A 16. század második felében a 11 tagú mozgó átlagok a vámbevételek rendkívül dinamikus emelkedését mutatják. Az abszolút csúcsot az 1587. és 1589. évek forgalma jelentette (a közbülső 1588. év adatai ismeretlenek), kerekítve 137 ezer, illetve 120 ezer forint bevétellel. A teljesebb kép felvázolása kedvéért vonjuk be a vizsgálódásba a magyaróvári vámkerület harmincadhelyeinek bevételeit is. 1574–1576-ból részletes adatok állnak rendelkezésünkre: a három évben kerekítve 82-96 ezer forint között mozgott a jövedelem, de egy feljegyzés szerint ezt az összeget még növelni kell egyes magyaróvári harmincadfiókoknak az importból származó, 1573-1575 közt átlag évi 19 ezer forintos bevételével, amit a pozsonyi Főharmincadhivatalba külön át kellett utalniuk. Ez az összeg független volt a pozsonyi vámkerület bevételeitől. Mindez mintegy 101–115 ezer forintot tett ki. A Pozsony városában működő vámhivatal bevétele ismeretlen; egyéb támpont híján – az 1542. évi analógiák alapján – a pozsonyi vámkerület jövedelmének 9%-ára tesszük. Így a legmagasabb vámjövedelmek, melyek az ország nyugat-északnyugat felé irányuló forgalmát tükrözik, mintegy 230-260 ezer forintra emelkedne.


A harmincadmentességek adományozása a 16. század utolsó harmadában egyre szélesebb körű gyakorlattá vált. Nagyszombaton, Szencen, Galgócon, de a Szepesi Kamara területén is – éppen a legnagyobb tőkével rendelkező kereskedők, köztük Konrad és Georgius Bechler nürnbergi kereskedők, Tar István, Thököly Sebestyén, Henckel Lázár, a Joanelli testvérek és még mások – nagy összegű kölcsönöket folyósítottak, vagy komoly mennyiségű árut szállítottak a Magyar Kamarának, amely azután harmincadmentes szállításokra szóló engedélyekkel törlesztette tartozása egy részét vagy egészét. Az így kiszállított, tekintélyes árumennyiségek nem szerepelnek a harmincadbevételek között. A kereskedők az általuk a Magyar Kamarának nyújtott 1–2 ezer, esetenként akár 10–20 ezer forintos kölcsönökről szóló elismervényeket a kereskedelmi forgalomban váltók gyanánt, fizetőeszközként használták fel; a kereskedők némelykor a Kamarával szemben fennálló követeléseik átruházásával fizették ki egymást, és egy-egy ilyen kötelezvény néha négy-öt kézen is átment. A vámmentes marhahajtást engedélyező „litterae liberi passus” hátlapjára pedig pontosan rávezették a dátumot, a kihajtott állatok számát és az értük járó, de be nem fizetett vám összegét. Ha a kihajtott mennyiség után be nem fizetett vám összege elérte a Magyar Kamarának nyújtott kölcsön összegét, akkor a „litterae”-t bevonták, és elküldték Pozsonyba, a Magyar Kamara központjába. Azt kell mondanunk, hogy a 16. század utolsó harmadában olyan élénk volt a kereskedelmi forgalom, hogy ténylegesen még több tízezer marhával többet hajtottak ki az országból, mint amennyi után harmincadbevételek befolytak.


Mindezek alapján a következő, hozzávetőleges áruösszetételre következtethetünk: ha 1575 körül 120 ezer marhával számolunk, darabonként 1,50 forint vám és 10 forintos ár mellett, úgy 1,2 millió forint áruértéket és 180 ezer forint vámösszeget kapunk. A maximálisan összeszámolható 360 ezer forintnyi vámbevételből ezt levonva, 180 ezer forint marad az egyéb áruféleségekre. Ezeknél már feltételezhetjük, hogy 1575 körül a vám az előírásoknak megfelelően az áruérték 5%-át még többé-kevésbé jól megközelítette, tehát körülbelül 3,7 millió forint áruértéket kapunk. Ebben nem foglaltatik benne a réz, amit túlnyomórészt nem a vámhivatalokon keresztül exportáltak. Viszont jelentős hányadát teszi ki a bor, melyből mintegy 20 ezer hl-t vittek ki a nyugati, SopronRusztPozsonySzentgyörgy környéki borvidékről, döntően Csehországba és Sziléziába, kismértékben Lengyelországba, és mintegy 30 ezer hl-t Tokaj környékéről, túlnyomórészt Lengyelországba, de másfelé is. Egy hl bor ára is 10 forint volt 1575 körül, a kivitt bor összértékét tehát 500 ezer forintra becsülhetjük.

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

Pozsony város polgárai is tömegesen birtokoltak szőlőket: az 1560–1570-es években a város 620–650 polgára 10–17 ezer akó, fejenként átlag 16–27 akó bort termelt; 1581-ben 752 polgár 32 480 akó bort szüretelt. A főtéren lakozó legvagyonosabb 56 személy átlagtermése viszont 111 akó (mintegy 60 hl) volt fejenként, 1578-ban a leggazdagabbaknak 120, 162, 196 hl boruk volt.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

  • A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beilleszkedésünk feltételei határozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket exportáló és iparcikkeket importáló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a külkereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érdekelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére.
  • 1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága.

A városi ipar és iparosság

  • Pozsonyban például 1376-ban 26 mészárosmester működött, 1549-ben csak 14-et, 1565-ben 19-et találunk.
  • Pozsonyban 1576-ban 16 pékmestert találunk, 1558-ban viszont csak 18-at.
  • Pozsonyban és Sopronban egyedül a szabómestereknek volt szabad egyszerre 4 legényt foglalkoztatniuk a többi iparágban engedélyezett 1–2 fő helyett. Éles konkurenciaharc folyt az iparágon belül. Az egész korszakot végigkísérte a szabómesterek kontárok elleni panasza, akik – mint a pozsonyi mesterek írták 1582-ben – sem adóval, sem munkával, sem őrzéssel nem szolgálják a várost.
  • A legtöbb céh 3–4 évi, de néha még hosszabb vándorlást követelt meg. A pozsonyi pékek előírása szerint ezt az időt az osztrák örökös tartományok városaiban, az erdélyi szászok követelményei szerint pedig lehetőleg Németországban kellett eltölteni. A pozsonyi mesterlegények jelentős része nem magyarországi illetőségű volt: a közeli Hainburg, Bruck an der Leitha, Wiener-Neustadt, Fischamend stb. városok mellett Brünn, Graz, Laibach, Augsburg, sőt egyes szászországi, pomerániai, württembergi, türingiai kisvárosok is szerepeltek származási helyükként.

Bányavárosok – kereskedőpolgárok

Az itáliai eredetű, de hamarosan Bécsben megtelepedő Andreas és Sylvester Joanelli pedig magyarországi polgárok sorát foglalkoztatta kereskedelmi ügynökként: így 1588-ban Pirgler Gáspár, Geiczl Zakariás és Partinger Mátyás pozsonyi polgárokat, 1595-ben Deák Vencel mosoni polgárt, valamint Torkos Andrást, Mészáros Mátyást és egy bizonyos Götelt és társait.

Sinkovics István

A magyarországi központi igazgatás

A Szalaházy halála után egyedül maradt Thurzó 1542-ben elkedvetlenedve lemondott. Utána Várday Pál esztergomi érsek lett a helytartó. Erre az időre pontosan kialakult a helytartói intézmény (locumtenens et consiliarii) összetétele, feladatköre: pozsonyi székhellyel lényegében az ország kormánya volt.


A tanácsosokon kívül részt vehettek az üléseken a katonai vezetők, Niklas von Salm, az országban levő királyi hadak parancsnoka (generalis capitaneus), továbbá Nádasdy Tamás és Báthori András országos főkapitányok (supremi regni capitanei), az országos vagy udvari tisztségek viselői, végül a Magyar Tanács tagjai, sőt a Pozsonyban megforduló többi főúr is.


A török támadás miatt a Magyar Kamarának már 1529-ben menekülnie kellett Budáról, és a király 1531-ben Pozsonyban szervezte újjá. Feladatait és működését az 1548 végén kiadott utasítás szabályozta részletesen. A magyarországi pénzügyigazgatást kivonták a helytartóság és a Magyar Tanács befolyása alól, viszont határozottabban hangsúlyozták a Magyar Kamarának az Udvari Kamarához fűződő kapcsolatát; fontosabb kérdésekben ki kellett kérnie a király és az Udvari Kamara álláspontját. Sőt Ferdinánd nemcsak az Udvari Kamarának, hanem a Magyar Kamarával forma szerint egyenrangú Alsó-Ausztriai Kamarának is beleszólást biztosított a Magyar Királyság jövedelmeinek kezelésébe. Az ország nyugati határán az előző században elzálogosított várakat (köztük Fraknót, Kismartont és Kőszeget) a rendek ismételt kérésére sem engedte visszaváltani: így ezek az Alsó-Ausztriai Kamara felügyelete alatt maradtak. Feltűnőbb, hogy a Mária királynénak hitbér és jegyajándék címén lekötött magyarországi bányavárosokat és egyéb jövedelmeket visszaváltásuk után ugyancsak az Alsó-Ausztriai Kamarára bízta, és az olyan jövedelmező nyugati harmincadhelyeket, mint a pozsonyi és óvári, szintén ennek a kamarának rendelte alá.

A török beékelődése, az ország nyugati és keleti felének kettészakítása az igazgatási szervezetben is mélyreható következményekkel járt. Új földrajzi-igazgatási fogalmak jelentek meg: Magyarország „alsó részei” és Magyarország „felső részei”. Az előbbin a Dunától északra, Pozsonyhoz közelebb eső vidéket, az utóbbin a távolabb fekvő északkeleti területeket értették. Alsó- és Felső-Magyarország ilyen megkülönböztetését az tette szükségessé, hogy Pozsony lett az ország fővárosa, innen pedig nehéz volt a keleti részeket igazgatni. Különösen a pénzügyek és a katonai ügyek hatóképes irányítását kellett gyorsan megszervezni. Ezért Ferdinánd az ötvenes évek elején a pozsonyi Magyar Kamarától függő kamarai igazgatóságot állított fel Kassán, s ebből 1567-ben a különálló Szepesi Kamara, fejlődött ki. Hatásköre a Tiszán innen és túl fekvő vármegyékre, a Duna–Tisza közére, sőt Erdélyre is kiterjedt, jelezve, hogy a Habsburg uralkodó továbbra is igényt formál a török uralom alá vetett területekre és Erdélyre. Mivel a keleti részek távol estek a helytartótól és a Magyar Tanácstól, a Szepesi Kamarának a pénzügyeken kívül hovatovább egyéb igazgatási ügyekkel, sőt a török elleni védelem kérdésével is foglalkoznia kellett, a pozsonyi testületektől függetlenül. A bécsi Udvari Kamara befolyásai viszont itt is érvényesült: a Szepesi Kamarához szóló királyi rendeleteket többnyire az adta ki, és nem a Magyar Kancellária.

Magyarország védelmi rendszere, nádor nem lévén, az országos főkapitány alá tartozott. Tennivalóit területileg szintén meg kellett osztani. 1547-ben az országgyűlés úgy határozott, hogy külön főkapitánya legyen a Dunántúlnak és külön a Duna-balparti országrészeknek. Később mindkét főkapitányságot további két-két részre osztották. A Pozsonytól Erdélyig terjedő terület a Dunán inneni vagy Bányavidéki Főkapitányság, (székhelye: Érsekújvár), illetve a Felső-Magyarországi Főkapitányság, (székhelye: Kassa) között oszlott meg.

A nemesség az ország vezetésében

Az állami tisztségviselők fizetésként a múltban többször egyházi javadalmakat kaptak. Ez aztán lassanként megszűnt, s a kormányzatban alkalmazottakat a kincstár fizette. A 16. században fordult meg teljesen a helyzet: a főpapok közül többen székvárosukkal együtt elveszítették egyházmegyéjüket, vagy annak nagy részét, a reformáció terjedésével híveik száma is erősen megfogyott. Pozsonyban vagy Bécsben éltek, és a kormányhatóságokban való elhelyezkedésre voltak utalva.

A rendek a kormányzat önállóságáért

Miután Révay Ferenc nádori helytartó 1553 végén meghalt, az 1554. évi pozsonyi országgyűlés nagy többséggel Nádasdy Tamás országbírót választotta meg az 1530 óta betöltetlen nádori méltóságra. Ez annyiban jelentett fordulatot a központi hatalom és a rendek viszonyában, hogy a nádort a régi szokás alapján közvetítőnek tekintették a rendek és a király között, tőle várták az ellentétek rendezését. A nádor, aki Pozsonyban működött, és távollétében a Magyar Tanács egyik tanácsosa helyettesítette, a király helytartója volt.

A felső bíráskodás

Seghed György szigetvári hadnagyot Niklas von Salm országos főkapitány a pozsonyi bíróval fogatta el a törvénykezési időszak alatt. A király azonban Várday Pál helytartó közbenjárására szabadon bocsátotta. A nemesek vállaltak érte kezességet, hogy megjelenik a törvényszék előtt. Nagyobb port vert fel, amikor Miksa király összeesküvés gyanúja miatt az 1569. évi pozsonyi országgyűlésre érkező Dobó Istvánt és Balassa Jánost elfogatta, és a rendek ismételt közbenjárása ellenére sem engedte szabadon.


A központi bíráskodás a meghatározott ünnepek nyolcadán (octava) kezdődő és 40 napig tartó törvénykezési időszakokon történt, évente két alkalommal. Ezeken az ország nagybírái, helyetteseik, az ítélőmesterek, esküdt ülnökök, főpapi és főúri tanácsosok vettek részt. A bírósági ülések zsúfolt napirendje miatt az elintézetlen ügyek száma egyre nőtt. Még a hatvanas években is szóvá tették az országgyűlésen, hogy Mohács előtti ügyek várnak elintézésre. Az ország távolabbi részeiből nagy költséggel Pozsonyba érkezett felek ügye gyakran nem kerülhetett tárgyalásra, mert nem futotta rá az ülésszak idejéből. 17 távolabbi vármegye kérésére 1546-ban területileg megosztották az országot, a nyugatabbra eső vármegyék részére márciusban kezdődött a tavaszi bíráskodási időszak Pozsonyban, a többiek számára több mint háromhetes szünet után Lőcsén folytatódott. Az őszi törvénykezési szakasz október végétől karácsonyig húzódott, színhelye Pozsony volt. 1548-ban az ügyek nagy száma miatt négyre emelték a törvénykezési szakaszok számát, kettő jutott a Pozsonyhoz közelebb eső 17 vármegye, kettő pedig a keleti 18 vármegye számára. A bíráskodás a négy időszakon együttesen 200 napig tartott. Két év múlva azonban a nagy terhelés miatt újból visszatértek a kétszeri bíráskodáshoz, amelyet a távolabbi területek részére az év elején, a közelebbiek részére pedig ősszel tartottak, időtartamukat viszont 60–60 napra emelték. A hatvanas években a keleti vármegyék részére ezt a lehetőséget sem tudták biztosítani. A bírák, ítélőmesterek túlságosan nagy tehernek tartották, hogy odautazzanak, ezért megmaradt a területi megosztás, de mind a két rész számára Pozsonyban tartották a törvényszéket, csak más-más időpontban. Majd a távolabbi vármegyék számára Nagyszombatban hirdették a törvénykezési időszakot.

A nyolcados törvényszékeken kívül a helytartó rendszeresen Pozsonyban ítélkezett, ugyancsak a kúriában működő bírákkal, íté1őmesterekkel és ülnökökkel. A bíráskodás itt is meghatározott szakaszokban történt, és ugyanazokat az ügyeket a nyolcados törvényszék vagy a helytartó bírósága tárgyalhatta. Ennek ellenére is felgyülemlettek a hátralékok. A nyolcados törvényszék és a helytartói bíróság első fokon is tárgyalt ügyeket, ugyanakkor eléjük tartoztak a fellebbezett perek is. A rendek ragaszkodtak hozzá, hogy a törvényszékek megfelelő számú bírótárssal működjenek. A főpapi, főúri tanácsosokat, az ülnököket az országgyűlésen jelölték ki, működésük idejére napidíjat kaptak. A helytartói bíróságon részt vevő 4 ülnök napidíja egyenként 80 dénár volt. Előfordult, hogy a nyolcados törvényszék tartását azért kellett elhalasztani, mert a bírák, ítélőmesterek, ülnökök és más jogászok jó részét a nyugati országrészeken határviták foglalták le.

A tárnoki széken a tárnokmester bírótársai a tárnoki városok küldöttei, polgárok voltak. Ez a bíróság évenként mintegy tíz napig ítélkezett Pozsonyban, többnyire Szent György napjától. Törvénykezése azonban gyakran elmaradt, Mohácstól a század végéig mindössze 20 alkalommal ült össze. A tárnokszék ítélkezésének alapjául a 15. században rendszerezett tárnoki jog szolgált, e kódexnek azonban csak töredékeit menekítették el Buda elfoglalásakor. A tárnoki városok megbízottai Pozsonyban a töredékeket emlékezetből kiegészítették, további tárnokszéki határozatokkal kibővítették, és Rudolf királlyal 1602-ben megerősíttették.

A személynöki városok a királyi személynökhöz fellebbezték ügyeiket. A személynöki szék nem polgári bírótársakkal ítélkezett. Ugyanide fellebbeztek az alsó- és felső-magyarországi bányavárosok is. A királyi személynök a főbírák közé tartozott, és így részt vett a nyolcados törvényszékeken is. A központi bírósági szervezethez kapcsolódott a királyi jogügyi igazgató, aki a nyolcados törvényszékeken Pozsonyban a kincstár pereiben az uralkodó érdekeit képviselte, de hasonló megbízással máshová is kiküldték. A Magyar Kamara jogi véleményt is kért tőle a felmerülő kérdésekben. A jogügyi igazgató fizetést és kiküldetése idejére napidíjat kapott.

Szlavónia, Horvátország és Dalmácia

A gyűléseken történt az újonnan kinevezett bán beiktatása, ott választották meg a vármegyék tisztikarát, az ítélőmestert, a bírósági ülnököket, továbbá a küldötteket a magyar országgyűlésre, akiket a tartományi gyűlés utasítással látott el. Rendszerint két-három követet választottak, közülük az egyik csaknem következetesen a zágrábi káptalan tagja volt, a másik pedig valamelyik tisztségviselő (ítélőmester, alispán). A követeket arra is utasították, hogy működjenek együtt az országgyűlésen jelenlevő horvátországi főurakkal, elsősorban a bánnal. A követek a nemesek táblájának ülésein vettek részt. A tartományi gyűlésen meghallgatták a Pozsonyból visszatérő követeket, és kihirdették az ott alkotott törvényeket.

A magyar rendiség jelenléte a török területen

A váci püspökség Pozsonyba rendelte a török uralom alatt levő falvainak küldötteit, akik beszámoltak helyzetükről, a török követeléseiről, és a magyar egyházi földesúr részére adót vállaltak.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

A reformáció hatásának tudhatók be viszont egyes szerzetesek, valamint apácák családalapításáról tanúskodó tények és azok az esetek, amikor egy-egy városból testületi döntéssel űzik el a szerzeteseket vagy esetleg csak némely rendek tagjait. Az is gyakori, hogy a reformáció mellé állt földesurak tiltják ki őket birtokaikról. A népharag elemi kitöréseiről azonban feltűnően kevés adat maradt. Mert a szervezett kiűzés az esetek többségében súlyos atrocitásokkal jár ugyan, de spontán támadások a kolostorok ellen – minden jel szerint – ritkán fordulnak elő.

E sajátos magyarországi jelenségnek két magyarázata is kínálkozik. Az egyik az, hogy jelenlétük – lévén Magyarországon viszonylag kevés szerzetes – nem jelent szubjektív terhet. A másutt gyakran hangoztatott dühös érvelés semmittevésükről nálunk nem merül fel. Menekülésük pedig – előbb Ausztriába, majd Pozsonyba és Nagyszombatba – nagyon is szervezett. Egyes rendházak mintegy kötelékben távoznak. A másik magyarázat: sokan maguk is a reformáció terjesztőivé válnak.

Az utóbbi elsősorban a ferencesekre vonatkozik, akikről már a középkori társadalmi mozgalmakban, különösen pedig a Dózsa-felkelésben kiderült, hogy a nagybirtokossá vált hagyományos rendekkel szemben, eredeti, térítő feladatukat megőrizve, rendkívül érzékenyen reagálnak környezetük problémáira. A katolikus egyház belső megújulási tünetei is náluk voltak a legélénkebbek. Most pedig a reformáció megjelenése sokszor személy szerint hozzájuk kötődik. Az 1520-as években végrehajtott vizsgálatok során derül ki, hogy nem egy helyen ferences szerzetes prédikált először lutheri szellemben, s a számon tartott, név szerint ismert reformátorok egy része is a ferences rendből kerül ki.

Mindez azonban nem azt jelenti, mintha a rend testületileg a reformáció mellé állt volna. Mert a 16. század során végig megmaradt kolostorok többsége is az övék: az ország minden vidékén, Nagyszombatban és a Szatmár vármegyei Nagybányán, Erdélyben több helyen is, a hódoltsági Budán, Gyöngyösön, Szegeden egyaránt megtalálhatók; Jászberényből a török űzi el őket 1583-ban. A ferencesek mellett elsősorban a pálosoknak maradnak rendházai, méghozzá a királyság keleti részén, továbbá Nagyszombat, valamint Pozsony válik – az ideköltözők nagy száma miatt – a szerzetesek központjává.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizonytalanság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a katolikus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás.

Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére. Nagyjából egy időben, a városok saját tájékozódása nyomán mutatkozik Szebenben és Brassóban. Valamivel később, talán 1523-tól vannak nyomai Nyugat-Magyarországon, elsősorban városokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombatban.

Iskolák

Magyarországon az iskolaügy 1548-ban kerül először országgyűlési tárgyalásra Pozsonyban. A katolikus egyház megújításával összefüggésben szerepel a napirenden. A törvény szövegéből azonban egyértelműen kiderül, hogy a rendek felfogása szerint az iskolaügy támogatása nem egyesek önkéntes jóindulatától függ, hanem a világi és az egyházi hatóság kötelessége. Erdélyben később, az 1557. februári országgyűlés hoz hasonló döntést. A közvetlen cél ugyan a pozsonyinak éppen az ellenkezője: az erdélyiek a katolikus egyházzal szemben lépnek fel. A lényeg azonban azonos: az új iskolákról és fenntartásukról Izabella királynőnek kell gondoskodnia.

A királyi udvar

A személyes érintkezésben a férfiak vezetnek, hiszen ők járnak hivatalosan az udvarba. Az asszonyok mintha nehezebben mozdulnának, állítólag még a pozsonyi koronázási ünnepségekre is erőltetni kellett megjelenésüket.

A magánelmélkedésen alapuló vallásosság

Az első reformációs falragaszok hazai előfordulásáról nem tudunk, de magát az eljárást gyakorolták nálunk is: Körbler Jakab pozsonyi polgármester 1526 nyarán kiplakátoztatta, majd hivatalosan kihirdettette a lutheri tételeket.

Sinkovics István

A Habsburg-országok felosztása az uralkodóházon belül

Utóda, II. Rudolf – a török közelsége, továbbá a vallási kiváltságok megvonása ellen lázongó bécsi polgárság miatt nem érezvén magát biztonságban a megerősített bécsi Burg falai között – 1578-ban Prágába helyezte át székhelyét, és ezután csak egyszer, 1583-ban jelent meg a pozsonyi országgyűlésen.

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

Az országgyűlésekre meghívták a főpapokat, főurakat, a vármegyéket, szabad királyi és bányavárosokat, továbbá a káptalanokat, a kiváltságos prépostokat és apátokat. Rajtuk kívül közös meghívót kaptak Horvátország és Szlavónia rendjeinek képviselői, hivatalosak voltak a Magyar Tanács tagjai, az ország főbírái, ezek helyettesei, az ítélőmesterek és a Királyi Tábla ülnökei. Összesen 150 és 200 között volt a meghívottak száma. Ezeknek azonban rendszerint csak egy része jelent meg. A veszélyeztetett területekről nem szívesen mozdultak el az emberek, hiszen csak hosszú és veszélyes utazással lehetett elérni Pozsonyba. De a bizalmatlan légkörben egyes főurak azért sem mentek el, mert féltek esetleges elfogatásuktól. A név szerint meghívottak helyettest is küldhettek képviseletükben. Ha szavazásra került sor, 100 és 150 között volt a szavazók száma.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

Az 1593 januárjában összeülő pozsonyi országgyűlés pedig a fenyegető török támadás kényszerítő körülményei között törvénybe iktatta a rendek kérelmét, hogy Rudolf császár engedélyével követséget küldhessenek külföldi hatalmakhoz a török elleni segítség kieszközlésére.

A háború költségei és az ország erőfeszítése

Az 1596. évi pozsonyi országgyűlésen a rendek 15 forintra emelték az adót: 9 forintot a jobbágyok fizetnek, 6-ot pedig a birtokosok a saját pénzükből; háromszoros büntetés sújtja őket, ha ezt az utóbbi összeget is jobbágyaikra igyekeznének hárítani. Az így megajánlott pénzből a király hadain kívül kell katonákat tartani; emellett megmaradt az állandó katonaság állításának kötelezettsége. Majd portánként 20 forintra emelkedett az adó, és ehhez külön 2 forint járult a várak fenntartására; a nemesség ebből 8, majd 10 forintot fizetett. Ez a vállalás csak a rendkívüli helyzetből következett, meghatározott időre szólt, és semmiképpen nem jelentette a nemesség egyik alapvető kiváltságának, az adómentességnek a feladását.

Amint a háború során évről évre jelentős számú katonaság jött az országba, egyre határozottabban lépett előtérbe az az igény, hogy az idegenek helyett a magyar katonaságnak kell nagyobb szerepet biztosítani. A rendek kikötötték, hogy az adóösszegeket magyar katonák fogadására kell fordítani. 1597-ben az országgyűlés úgy határozott, hogy pénzadó helyett véradóban róják le kötelezettségüket: minden 10 porta után 3 lovast és 3 gyalogost kell jól felszerelten hadba küldeni. A katonákat felerészben a földesúr fizeti, felerészben a jobbágy. Mindegyik vármegye a lovasok részére kapitányt, a gyalogosok részére pedig vajdát állít, és a csapatok külön zászló alatt vonulnak hadba. Íly módon lehetőség nyílott arra, hogy az ország önálló hadsereget állítson fel, bár a hadsereg felső vezetése továbbra is a Haditanács és a király által kinevezett parancsnokok kezében maradt volna. A lehetőség azon bukott meg, hogy az előirányzott számú katonaságot a vármegyék a valóságban nem állították ki. Az udvar szerint Alsó-Magyarországon 2 ezer katonát fegyvereztek fel, Felső-Magyarországon pedig 1500-at, holott összesen legalább 7 ezer lett volna kötelező. Az udvar kívánságára a rendek beleegyeztek abba, hogy 1598-ban újból pénzadót fizessenek az ország védelmére.

Az 1598. évi pozsonyi országgyűlésen a királyi előterjesztés minden porta után 24 forintot kért, amelyet egyenlő arányban fizessenek a jobbágyok és a nemesek. Az országgyűlés úgy döntött, hogy az eddigi adóegység, a porta helyett a házat vegyék alapul, és ezzel lényegesen szélesítsék az adózók körét. Csak a majorgazdaságokat, földesúri borkiméréseket, iskolákat, a falusi bírák, az aggok és alamizsnából élők házát mentesítették.A jobbágyokon kívül a kötelezettség kiterjedt a zsellérekre, az egyházi nemesekre, a pásztorkodásból élő népekre. A házak alapulvétele nem volt teljesen új kezdeményezés, Csehországban már előzőleg is a házat számították adóegységnek. Az országgyűlés házanként 1 forint adót írt elő két részletben, úgy azonban, hogy az év első felében az egész összeget le kell róni. A házak összeírását, az adó beszedését és elszámolását minden megyében hárman végzik: a király által kiküldött adórovó, az egyik szolgabíró és egy jómódú nemes. Elrendelték, hogy a befolyt pénzösszeget magyar katonák fogadására kell fordítani. A nemesek is részt vesznek a teher viselésében: az 1 forinthoz fél forintot adnak hozzá, és ebből az összegből jól felfegyverzett lovasokat kötelesek kiállítani. Ezek vármegyénként gyűlnek össze, de a táborban az országos főkapitányok parancsnoksága alatt állnak, és reájuk is a hadsereg általános fegyelme vonatkozik, mint a királyi zsoldosokra. A nemesek – úgy látszik – kevésbé tartották sérelmesnek, ha a reájuk kirótt adóból katonákat fogadnak, és nem pénzt szolgáltatnak be a kincstárba.

Az országgyűlésen az udvar szabályozni akarta a nemesek felkelését is. A király személyes részvételén kívül arra az esetre is előírni kívánta, ha a zsoldoshadak nem elegendők a török megállítására, vagy ha az valamely fontos várat fog ostrom alá. A rendek eleinte ragaszkodtak ahhoz a feltételhez, hogy a király maga vegyen részt a hadjáratban, de azután engedtek annak az érvnek, hogy a többi Habsburg-országban a nemesek adót fizetnek, és személyesen is felkelnek.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

1604 márciusában Pozsonyban összeült az országgyűlés. A megyei követek magukévá tették a városok sérelmeit, és elhatározták, hogy addig nem kezdenek a királyi előterjesztés tárgyalásába, amíg nem kapnak biztosítékot vallásuk zavartalan gyakorlatára. Írásbeli előterjesztésükre Mátyás főherceg megígérte, hogy az ügyet a király elé viszi, de kérte, hogy a tárgyalások halasztásával ne késleltessék az az évi hadjárat megkezdését. Erre a rendek elővették a királyi előterjesztést, ugyanolyan összegű adót szavaztak meg, mint az előző évben, és a többi kérdésben is kialakították az országgyűlés végzését. Ezt a főherceg vita után elfogadta, majd berekesztette az országgyűlést, úgyhogy a protestánsok vallásgyakorlatuk kérdésében még csak megnyugtató ígéretet sem kaptak. A rendek Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt bejelentették, hogy elfogadták az országgyűlési tárgyalásokat, holott vallásgyakorlatuk zavartalanságára sem előzetesen, sem utólag semmiféle biztosítékot nem kaptak. Leszögezték: ha a következő országgyűlésig a támadások bármilyen formában folytatódni fognak, ezek ellen előre is tiltakoznak; jogaikból viszont nem engednek, és a következményekért elhárítják maguktól a felelősséget.

Basta visszavonulása

Súlyos csalódást okozott Bocskai a kálvinista prédikátoroknak is, mikor a felkelés nemzeti jellegének kiterjesztése érdekében szabad vallásgyakorlatot ígért a katolikusoknak is. Ennek ugyan sok hasznát nem látta, mert egyetlen katolikus nagyúr vagy főpap sem állott melléje, mindenesetre azonban meggondolkoztatta az 1605 januárjában Pozsonyban kis számban összegyűlt Habsburg-párti rendeket. Azt javasolták, hogy ha nem lehet hamarosan fegyverrel megoldani a kérdést, jobb megegyezni.

A szerencsi országgyűlés

  • Mindenünnen győzelmeket és hűségnyilatkozatokat jelentettek tehát, mikor Bocskai 1605. április 20-ra Szerencsre országgyűlésre hívta Magyarország és Erdély rendjeit. Ez utóbbiakat már Rudolf is meghívta egy évvel előbb a pozsonyi országgyűlésre, anélkül azonban, hogy Erdélyt igazgatásilag egyesítette volna a királysággal. Ezúttal az erdélyi fejedelem hívta a királyság rendjeit közös országgyűlésre, de ez nem jelentette azt, hogy a Habsburgoktól elhódított királysági területeket egyszerűen bekebelezték az Erdélyi Fejedelemségbe.
  • A nyugati határok védelmére visszahívott Basta alaposan megtépázott és demoralizált seregével május 5-én érte el Pozsonyt, és a város környékén elsáncolta magát. Rhédey már néhány nap múlva megrohamoztatta a sáncokat, s ha Basta meg tudta is magát védelmezni, ellentámadást nem kockáztatott. A nyár folyamán a hajdúk átlépték a nyugati határokat, s Bécsig és Prágáig kalandoztak, szabadjára engedve idegen földön az otthon valamennyire megzabolázott prédáló kedvüket. Ekkor már török csapatok is szép számmal csatlakoztak hozzájuk, s Németi Gergely hajdúkapitány ezekkel hatolt be a Dunántúlra és azon keresztül Stájerországba, megismertetve az osztrák földesurakkal és parasztokkal is azt, amit Magyarország egy évtizede szenvedett. A dunántúli főkapitány, Batthyány Ferenc, a Zrínyi testvérekkel és Draskovich János bánnal szervezte az ellenállást. A Dunántúlon az egy Nádasdy Tamás kivételével egyetlen nagyúr sem állt át Bocskaihoz, s így végül is sikerült Németit a Rába mögé visszaszorítani. Alsó-Magyarország azonban Pozsony, Győr és Komárom, a Bécset elsősorban fedező s ezért mindenáron tartott hadászati pontok kivételével elveszett a Habsburgok számára.

A hajdúk szövetkezése Báthori Gáborral

Ezalatt Mátyás főherceg, most már nem törődve Rudolf császár ellenkezésével, 1608. január 10-re Pozsonyba országgyűlést hirdetett, meghíva a hajdúk követeit.

A hajdúk azonban nem küldtek követeket, hanem ehelyett február 6-án Debrecenben Báthori Gáborral kötöttek szövetséget. Megígérték, hogy beviszik őt az erdélyi fejedelemségre, ehhez kieszközlik a török beleegyezését is annak ellenében, ha Báthori a kálvinizmust uralomra juttatja, az unitárius és katolikus vallást kiírtja Erdélyből, s Nagy Andrást főgenerálisává és első tanácsosává teszi. Rákóczi Zsigmond belátta, hogy vége a csalárdul szerzett pünkösdi királyságnak, s Szádvár és Sáros átengedéséért lemondott a fejedelemségről. Március 30-án Báthori a hajdúk élén bevonult Kolozsvárra, az erdélyi rendek engedelmesen megválasztották, a Porta megerősítette, a hajdúkapitányok pedig most már a bécsi békével sem törődve, megkezdték a tiszai vármegyéket az „új csillag”[5] hűségére esketni.

Pozsonyban ezalatt elkeseredett harc folyt a magyar rendek és a katolikus klérus között a bécsi béke törvénybe iktatása körül, amibe Mátyás főherceg távolabbi céljai érdekében már beletörődött. Illésházy viszont ádáz papellenességéről mondott le, mert most semmi sem volt fontosabb, mint a rendi egység megőrzése mind a Habsburgok, mind a hajdúk felé. Hadd kapja vissza birtokait, országos méltóságait a katolikus klérus, de „ha magyar kenyéren és boron akar élni, alkalmazkodjék az országlakókhoz”, azaz a világi rendekhez, kiáltotta oda a bécsi békével szembeszegülő, 1607-ben érseknek kinevezett Forgách Ferencnek. A klérus hajlott az okos szóra, hiszen régóta szívesen cserélte volna fel a császári hivatalnokság sovány kenyerét az egyházi nagybirtok és zászlósuraság zsírjával. „Adgyátok immár az én jószágom is”[6] – fakadt ki az egyik kanonok, s elveit feladva aláírta a Rudolf elleni szövetséglevelet, ami egyben a bécsi béke elismerését is jelentette.

A döntő összecsapásra 1608. január 31-én került sor, mikor Náprágyi kalocsai érsek ünnepélyesen tiltakozott a protestánsok szabad vallásgyakorlata ellen. A kitörni készülő vihar előtti csend pillanataiban Thurzó György feltette a történelmi súlyú kérdést: Azzal egyetért-e a klérus, hogy a rendek a bécsi béke törvénybe iktatását kívánják? Az érsek kimondta, amit nemcsak a klérus, hanem a magyarországi katolikus egyház jövője érdekében is ki kellett mondania: ami Isten, az egyház és a papság jogait sérti, azzal nem érthet egyet, de ami az ország szabadságát illeti, annak megvédésében a klérus egy a rendekkel, s ő maga kész vérével is megpecsételni hazájához való hűségét. A világi rendek, akik közt még fehér holló volt a katolikus, általános vivátozása az abszolutizmus fölötti rendi győzelemnek szólt; nem tudták, hogy valójában az ellenreformáció diadalmenetét harangozták be.

A rendi konföderációk

Február 1-én Pozsonyban az alsó- és felső-ausztriai rendek konföderációra léptek a magyarokkal, hogy egyesült erővel szembeszálljanak a hajdúkkal, és hogy lemondassák Rudolfot Mátyás javára.

A magyar rendiség hatalomátvétele

A teljes cikk.

A szövetségesek Bécs alatt

Október 10-én Nagyszombatban fogadta Bethlen a cseh–morva rendek gyors segítséget kérő követeit. A megelőző tárgyalások során jelentős pénzsegélyt ígértek Bethlennek hadai fizetésére, de ennek teljesítéséről egyelőre szó sem lehetett, mert saját zsoldosaikat sem tudták rendesen fizetni, akik ezért kegyetlenül dúlták-fosztogatták a cseh falvakat, városokat. A cseh felkelés belső összeomlását csak Bethlen beavatkozása tartóztathatta fel. Azonnal elindította Rhédeyt 10 ezer emberrel Prága felé, míg ő maga Pozsony ellen vonult, melyet egy kisebb császári ellentámadás szétverésével október 14-én el is foglalt. Forgách nádor a várat is átadta, az ott őrzött királyi koronával együtt. Rhédey közeledtének hírére a Cseh- és Morvaországban külön tevékenykedő Buquoi és Dampierre sietve egyesítette csapatait, amit Thurn és Rhédey együttesen sem tudtak megakadályozni.

Bethlen erről már Pozsony bevétele előtt, október 6-án értesült, és azonnali segítséget kért Rákóczi Györgytől, a Dóczy helyébe kinevezett felső-magyarországi főkapitánytól: „Kegyelmedet azért intjük, éjjel-nappal sollicitálja és siettesse az vármegyéket, ha magoknak, édes hazájoknak s nemzetségeknek jót kívánnak. Most kévántatik eccer, ha segíteni akarnak, most segítsenek, ha pedig most meg nem segítenek, ez után sokáig is ne segítsenek. Mi tőlünk bizonyosak legyenek abban, ha mi ide fel, kit Isten eltávoztasson, rosszul járunk, ők is oda haza az békességben való lételt el fogják felejteni ... Én is abban mesterkedem, miképpen az csehekkel és morvaiakkal megegyezhessem. Bizony uram, mostan kévántatnék, hogy minden magyar megmutatná hazájához való szeretetit, de amint látom, abban semmi nem kél, s én mellém eddig egy úr, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi haddal vagyok.” Azzal is maradt, hiába csúfolta a királyságbeliek gyávaságát október 18-án ugyancsak Rákóczihoz írt levelében: „Az több vármegyék pedig ha eddig el nem indultak, kegyelmed beszéljen ő kegyelmekkel és ha ugyan oly igen neheztelik az magok személyében való felülést, minthogy bizony nehéz is, mert itt minden nap erős strázsákat kell állanunk, az szörnyű havas eső éjjel nappal leszakad, azonban harcolni is kell néha az ellenséggel, ottan maradjon otthon minden ember, maga személyében, hanem minden kaputól egy-egy jó lovas szerszámút, kopjás katonát és egy-egy jó puskás gyalogot bocsássanak, minden vármegye rendeljen kapitánt lovagja, gyalogja eleiben, azokat éjjel nappal siettese kegyelmed fejönni.”[7] Ezért azután Bethlennek nem volt elég ereje ahhoz, hogy a visszahúzódó, mintegy 20 ezer főnyi császári hadsereget még a Duna bal partján elérje, és az üldöző cseh szövetségesekkel két tűz közé szorítsa, Buquoi és Dampierre október 20-án átkelve a Dunán, Bécs védelmére vonulhattak.

Nem maradt más hátra, mint ostrom alá venni a császárvárost, de hajókon nehezen ment a hadak átköltöztetése a Duán, még ha a császáriak ellentámadásait sikerült is visszaverni. A biztosított felvonuláshoz szükséges pozsonyi Duna-híd csak november 21-re készült el. De mikorra a 32 ezer főnyi, legalább felerészben erdélyi katonákból álló szövetséges hadsereg Bécs alá érkezett, Bethlen hírt kapott arról, hogy a Lengyelországba menekült Homonnai több ezer zsoldossal betört az országba, és november 21-én Rákóczi György sebtében összegyűjtött csapatát Homonnánál szétszórta. Igaz, Homonnai hiába hívta a felső-magyarországi vármegyéket és városokat Ferdinánd hűségére, s miután senki sem csatlakozott hozzá, sietve kivonult az országból. Bethlen ezt azonban még nem tudhatta, és Széchy Györgyöt gyorsan hazafelé indította a sereg nagy részével, maga pedig Pozsonyba vonult vissza.

Bethlen Magyarország fejedelme

  • Mindenekelőtt pozsonyi hídfőállását igyekezett biztosítani, ezért elfoglalta Sopront és Kőszeget, majd az annak idején Bocskainak ellenálló, de most a Habsburg-ellenes táborhoz csatlakozó Batthyány Ferenc segítségével a Dunántúl jelentős részét ellenőrzése alá vonta. Így tarthatta együtt a már november 11-re Pozsonyba összehívott magyar országgyűlést, amelyen Győr, Moson és Veszprém kivételével minden vármegye képviseltette magát, s a főrendek többsége is megjelent, Forgách nádorral együtt. 1620. január 8-án a rendek Bethlent „Magyarország fejedelmévé” választották, és előkészületeket tettek királlyá választására is. Egyebekben azonban nem voltak ilyen lelkesek, sőt azt kívánták, akárcsak korábban a Habsburg-uralkodóktól, hogy Bethlen maga, azaz Erdély terhére vállalja a háborús költségek túlnyomó részét, s ne igényeljen tőlük a megszokottnál nagyobb áldozatot, sem a rendi jogokat korlátozó hatalmat.
  • Pázmány és Esterházy ünnepélyesen tiltakoztak az ellen, hogy a király az országgyűlés beleegyezése nélkül megcsonkítsa az ország területét, de kiállásuk sem Bécsben, sem Pozsonyban nem talált méltánylásra.

Besztercebánya és Fehérhegy

Szeptember 29-én Huszár István, Bethlen generálisa, Lakompaknál vereséget szenvedett Dampierre-től, ami hátráltatta Bethlen osztrák területre tervezett támadását. Ehelyett Dampierre megindult Pozsony megvételére, de október 8-án maga is elesett a sikertelen rohamban, az éppen odaérkező Rákóczi egyik katonájának golyójától. Végeredményben mégis Dampierre önfeláldozása volt a döntő. Bethlen visszahúzódott Pozsonyba, melynek elvesztése tragikus következményekkel járhatott volna számára, s ott habozott, hogy a tervezett ausztriai diverzióra vagy a szorongatott csehek segítségére menjen-e.

Út a békekötés felé

  • 1621 kora tavaszán azután Buquoi is megindult 20 ezer emberrel, több magyar kapitánnyal parancsnoksága alatt. Seregében volt az ifjú Descartes is. Bethlen áprilisban megkezdte a visszavonulást Kassa felé, útközben megerősítve a várak őrségeit. Április végén elesett Pozsony, és Buquoi az alsó-magyarországi várrendszer központja, a 3 ezer ember által védett Érsekújvár ostromába fogott.
  • Július végén azután Bethlen is megérkezett a fősereggel Nagyszombatba, ahol augusztus 9-én egyesült a Sziléziából magát 8 ezer emberével áttörő jägerndorfi őrgróffal. A császárnak minden erejét Magyarországra kellett központosítania. Bethlen vállalta a harcot, előbb Pozsonyt vette ostrom alá, majd mikor azzal nem boldogult, betört Morvaországba, abban a reményben, hogy megjelenésével újra fellobbantja a felkelést.

A hét vármegye Bethlen államában

A hét vármegyében az erdélyi uralom társadalmi bázisa így a társadalom középrétegeiből került ki, míg a feudális nagybirtokosság zöme már Bécsre és Pozsonyra figyelt, ahol a politikai rendszer a vele hasonszőrűekre volt alapozva.

Erdély a westminsteri szövetségben

Mindössze annyi történt, hogy a portai angol követ segítségével sikerült kieszközölni a budai pasa Bethlen mellé rendelését, s Mansfeld elindult, hogy Bethlennel Sziléziában egyesüljön, ahová, bár útközben alaposan megtépázva, Wallensteinnel a nyomában 1626 július végére 10 ezer katonájával meg is érkezett. Itt azonban sokáig várakozott Bethlenre, aki csak augusztus végén indult mintegy 20 ezer főnyi seregével, és csak szeptember közepén érkezett Putnok vidékére. Végül is Mansfeldnek kellett, Illésházy Gáspár segítségével, Magyarországra jönnie; szerencséjére azonban Wallenstein is késlekedett, mert ő meg Esterházy Miklós nehezen gyülekező hadaira várt Érsekújvárnál. Mégis, szeptember 19-én, a 30 ezer fő körüli császári hadsereg előörsei már felvették a harci érintkezést Bethlen csapataival, mielőtt azok akár a törökökkel, akár Mansfelddel egyesülhettek volna. Murteza budai pasa fel akarta használni az alkalmat a török hódítás gyarapítására, és Nógrádot vette ostrom alá. Csak nagy nehezen tudta őt Bethlen maga mellé hívni, de szeptember 30-án, amikor a császári sereg Drégelypalánknál felsorakozott ellene, még az időközben megérkezett török segítséggel sem mert ütközetet vállalni Mansfeld gyalogsága nélkül, az éjszaka leple alatt visszahúzódott Szécsénybe. Wallenstein is a visszavonuláson gondolkozott, és másnap reggel, Bethlennek hűlt helyét látva, ahelyett, hogy üldözte volna, megkönnyebbülve tért vissza Érsekújvár alá. A háború egyik nagy eseményének ígérkező ütközet így elmaradt, s később sem került sorra, mert Wallenstein tovább vonult vissza, a Vág mögé. Bethlen Mansfelddel és a törökkel utána nyomult, de már maga is belátta, hogy a döntő alkalmat elszalasztotta, s beleegyezett a felajánlott fegyverszünetbe. Ezt a december 20-án Pozsonyban megkötött béke követte, mely a régebbi szerződéseket erősítette meg, de annyiban a császárnak kedvezett, hogy Mansfeld szabad elvonulásának biztosítása fejében a hét vármegye végvárainak fenntartási költségeit mindenestől Bethlenre hárította át.

Az államháztartás pénzzavarai

A pozsonyi Magyar Kamara és a Szepesi Kamara 1608 előtt az Udvari Kamara függvényei voltak, a tárnokmesteri hivatal pedig a városok feletti bíráskodás fóruma lett, a pénzügyekbe való minden beleszólás nélkül.

A szatmárnémeti zsinat

Erdély, Tiszántúl és Felső-Magyarország azonban nagyon is különböző jogállású területek voltak, az utóbbi mágnásai és nemesei nem is az erdélyi, hanem a pozsonyi országgyűlésre jártak, s az ottani katolikus egyházi javadalmakat a Habsburg-király adományozta.

Zimányi Vera

Nemesek és jobbágyaik küzdelme a szűkülő piacokért

Élénk piacra elsősorban olyan területen találunk példát, ahol a kor magyarországi viszonyaival mérve jelentős városok és mezővárosok hálózata húzódott. Ilyen kedvező piaclehetőségekkel rendelkező területei az országnak — többek között — a Sopron, Kismarton és Ruszt körül fekvő fraknói, kismartoni és lánzséri uradalmak, amelyekből Bécsújhelyre is gyorsan és jó utakon lehetett eljutni, sőt, amelyek számára Pozsony és Bécs is elérhető távolságban feküdt. Ezért kiváló, az országos átlagnál sokkal kedvezőbb értékesítésre nyílt lehetősége e vidék lakosságának.

A szőlőművelés

A nyugat-magyarországi borvidékről szintén jelentős tételekben szállítottak ki bort észak és északnyugat felé. Pozsonyon keresztül minden korlátozás nélkül folyt ez a kivitel, de mennyiségét nem ismerjük. A bécsi Tabor-hídon felállított vám a Sziléziába, Cseh- és Morvaországba kivitt borok legfontosabb átmenő helye volt. Egész korszakunkon át váltakozva hol megengedték, hol pedig tiltották a kivitelt, a termés mennyiségétől és az osztrák, valamint a magyar rendek pillanatnyi erőviszonyától függően. 1630-ból, valamint 1652 és 1657 között évről évre fennmaradt egy kimutatás az itteni forgalomról. Eszerint évi 8–17 ezer akó (egy akó: 72,5 l), azaz mintegy 6–12 ezer hl bort exportáltak a nyugat-magyarországi privilegizált helyekről, éspedig túlnyomórészt Sziléziába (83%); közel 8%-a került lengyel városokba, 4,4%-nál valamivel több jutott Cseh- és Morvaországba, és egy elenyésző kis rész egyes szász városokba (0,3%). Bizonyosra vehető azonban, hogy a fenti mennyiségen kívül Pozsonyon át is sok bort szállítottak Krakkóba, ez azonban nem szerepel az említett összeírásban.

A külföldi iparcikkek beáramlása

Az 1656. évi vámtarifa pedig a rengeteg külföldi posztófajta mellett megemlíti a Pozsonyban, Sopronban, Modorban, Szakolcán, Szencen és Zólyomban készült posztót, és a görlitzivel, jihlavaival azonos, 50 dénáros vámtarifát szab rájuk végenként.

Egy élelmes textilvállalkozót is ismerünk, Szilva Mihály pozsonyi fő-harmincadost, aki az egykorúak jellemzése szerint még az ökör alatt is borjút keresett; a végvári katonákat látta el posztóval. 1648-ban közel 6 ezer forintról számolt el: nemcsak posztót vásárolt és adott el, hanem 135 mázsa gyapjút is vett, amit a modori posztómesterekkel gyártatott le. Festéket is ő vásárolt, és megfestette a posztót – a bálázáshoz szükséges kötélről és pokrócról is gondoskodott.

Fiskális törekvések a kereskedelmi haszon megcsapolására. Adózás.

A magyar kamarákhoz befolyt külkereskedelmi vámok összege azonban – mint láttuk – jelentősen csökkent, annak ellenére, hogy hosszas harcok után visszacsatolták a több mint fél évszázadon keresztül az Alsó-Ausztriai Kamara alá rendelt magyaróvári harmincadcsoportot és Pozsony város harmincadhivatalát.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma.

Hosszú latolgatások után III. Ferdinánd akkor ment le Pozsonyba a fényes udvartartásával és vértes ezredek kíséretében, amikor Frankfurtban már összeült a birodalmi gyűlés választmánya. A gyűlés elnöke, János Fülöp választófejedelem, mainzi érsek nagy diplomáciai érzékkel próbálta itt egyeztetni az önállóságra törekvő fejedelemségek és az európai befolyásukat növelni igyekvő hatalmak, mindenekelőtt Franciaország és Svédország érdekeit. A svéd király pedig már 300 gályával és 30-40 ezer emberrel indulóban volt Lengyelország ellen. Kiéleződő nemzetközi ellentétek közepette kellett tehát a Habsburgok dinasztikus gondjait megoldania Magyarországon III. Ferdinándnak úgy, hogy az eredetileg a passaui püspöki székbe szánt Lipót főherceget választassa királlyá. A kor követelményeinek megfelelően el akarta érni, hogy egyszer s mindenkorra, örökletesen biztosíthassa a dinasztia számára a magyar koronát. Utódait ne a rendek válasszák királlyá, hanem a család leszármazottai örökségként nyerjék el a trónt. Ezzel együtt járt a császár szűkebb kormányzókörének, a Porcia vezette csoportnak az a szándéka, hogy a rendi államtestület legfőbb méltóságát, a nádori tisztséget ne töltsék be. Az ország főurai, miközben díszruhába öltöztetett csapataikkal övezve kísérték fel a királyi családot a négytornyú pozsonyi várba, a királyválasztást egyéni hatalmukat szolgáló feltételekhez készültek kötni. A vármegyei követek instrukcióit pedig ugyancsak a magánérdek oldalára húzták a provinciális panaszok.

Klobusiczky András, az erdélyi fejedelem követe azonban találóan fogalmazta meg: „Mi könnyű volna nekünk az electionak és coronationak contradicálnunk”[8] – ha lenne fundamentum. Az 1655. március 9-én megnyíló országgyűlésen Zrínyi Miklós horvát bán és a körülötte csoportosulók politikai programja érthető módon elsősorban azt célozta, hogy a magán- és helyi érdekeket rendeljék alá a közügynek, és teremtsenek egységet a vallási, a territoriális és társadalmi ellentétekkel megosztott magyarországi társadalomban.

A horvát rendek országgyűlési követeinek utasításai szerint biztosítani kell az ország belső rendjét, a végvári rendszer erejét és a termelőmunka nyugalmát. Meg kell fékezni minden – a rendek vagy a császár nevében folyó – egyéni hatalmaskodást. Horvátország a magyar országgyűlésen a nádorválasztás mellett úgy teszi le a maga voksát, hogy elsősorban a bán, Zrínyi megválasztását szorgalmazza: a követek utasítása szerint azonban, ha a bán nem kerülne be a jelöltek közé, a magyar rendi főméltóságok és az erdélyi fejedelem véleményével egyetértésben kell leadniok szavazatukat.

Zrínyi mindent megtett, hogy maga kerüljön a nádori székbe. A Nádori Emlékirat, amelynek szerzősége megnyugtatóan máig sincs tisztázva, de minden bizonnyal az ő elképzeléseit tartalmazza, és amelyet II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek küldtek, leszögezi: „urának, hazájának … és minden jó magyarnak senki bizony nem tud többet, sem kíván többet szolgálni”,[9] mint Zrínyi Miklós.

Nem a Habsburg-állam és a rendek ellentéteit akarta tovább feszíteni, hanem kivezető utat keresett az ország katasztrofális helyzetéből. Számolt az udvari csoportok belső harcaival. A horvát rendi gyűlés indigenátust adott a Haditanács elnökének, Regenstein Tattenbach grófnak, a Haditanács viszont pártolta a rendek kívánságát, hogy a főkapitányi és a kapitányi tisztségeket a németek és a hazaiak arányosan nyerjék el. Az országgyűlés története még alapos feltárásra vár. Bizonyos, hogy Zrínyi nem élvezte az udvar bizalmát. Nemzetközi hírű haditetteivel a császári generálisok féltékenységét váltotta ki. Tengermelléki birtokai, kikötője, vállalkozásai az udvari hitelezők és monopóliumtulajdonosok érdekeit sértették. Porcia szerint ő a legveszedelmesebb politikus. Erőskezű bánt a nemesek nehezen viselnek el. A magyar főurakkal is vannak ellentétei. Mégis sokan bíztak benne, és remélték, ha jelöli az udvar, megválasztják. Feltételezhető, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem követei titokban ugyancsak Zrínyi érdekében dolgoztak.

Az udvar megpróbálta elhalasztani a nádorválasztást. Zrínyi erélyes fellépéssel keresztülhúzta ezt a tervet. Beszéde a nádori méltóságról olyan élénk figyelmet keltett, hogy a velencei követ bemásolta jelentésébe. Nem rendi jogokra, hanem a kormányzás gyakorlati feladataira hivatkozva kérte a nádori méltóság mielőbbi betöltését. Szembeszállt a kormányzatnak a rendek egy részénél is támogatásra talált tervével, hogy a nádori tisztet – mint helytartó – továbbra is Lippay György lássa el. Kifejtette, hogy a császár birodalma túlontúl nagy ahhoz, hogy a Magyar Királyság tényleges gondjaival is egymaga, központi hivatalai révén foglalkozni tudna. Zrínyi ugyan elérte, hogy az országgyűlést a nádorválasztással kezdjék, de a nádori méltóságot nem kapta meg.

Porcia herceg javaslatára III. Ferdinánd király Csáky István főtárnokmester és két protestáns főúr, Perényi György és Thököly Zsigmond mellett Wesselényi Ferencet jelölte választásra. Wesselényi élvezte az udvar bizalmát. Szegény, erdélyi, katolikus köznemesi sorból feltört bárócsalád sarja volt, a família tekintélyét és vagyonát a nagyapa, Báthori István lengyel király hűséges híve vetette meg. Wesselényi egyetértett az érsekkel, és a vármegyei követek is becsülték. Vendégségeket – politikai banketteket – rendezett, és a legkülönbözőbb emberekkel barátkozott, tudatosan ápolta népszerűségét. Katona volt, kassai főparancsnok, felső- magyarországi generális, s így a Haditanács is elfogadta. Nem meglepő tehát, hogy bár jelöltsége váratlanul érte az országgyűlést, a rendek mégsem álltak el választási joguktól, hanem nagy többségben Wesselényire adták le szavazatukat. Ez a nádorválasztás még a magyar rendek és a Habsburg-dinasztia kompromisszumát fejezte ki, de már az országgyűlésen megmutatkozott, hogy a magyar állam jövőjét eltérő változatokban tervezik.

A dinasztikus érdekre hivatkozó udvari csoport azt akarta, amit már korábban is szorgalmaztak, hogy a magyar rendek szabad királyválasztási jogukról lemondva, koronázzák meg Lipót főherceget. Porcia kezdeményezésére a magyar királyi kancellár, a római tanulmányai során nagy diplomáciai ismereteket szerzett Szelepcsényi György, az aulikus rendiség képviselője vállalta, hogy a magyar főurak körében javaslattevő csoportot alakít. Úgy döntöttek, hogy a javaslat elvi indokait röpiratban foglalják össze, s ezt a röpiratot terjesztetik el az országgyűlésen, mielőtt a kérdést a tárgyalásokon érdemben szóba hoznák. Pálfalvay János választott erdélyi püspök és szepesi prépost fogalmazta meg, miért szükséges a Magyar Királyság alkotmányát átalakítani úgy, hogy a választott királyságból örökös királyság legyen. A Modus reparandí Hungariae okfejtése szerint csakis akkor remélhetik a rendek, hogy a császár megvédi különböző privilégiumaikat, és kiűzi a törököt, ha lemondanak a szabad királyválasztási jogukról, elfogadják, hogy a Habsburg-dinasztia leszármazottai mint jogos és vitathatatlan örökségüket foglalják el ezentúl a magyar királyi trónt. Pálfalvay János államelméleti és politikai képzettségét a bécsi Pázmáneumban szerezte meg, érveiben hatásosan szerkesztette össze a dinasztikus szempontokat a magyar rendek földesúri és nemesi kiváltságok védelménél messzebb nem tekintő csoportjának érdekeivel, s fűzte össze mindezt a legfőbb országos szükséggel, a török kiűzésével. Elméletére hosszú út vár még a magyar politikában. Nem sokkal később az örökös királyság itt kifejtett elméletét már úgy fogalmazzák újra, hogy Lipót császár csak mint örökös király lehet abszolút uralkodó Magyarországon. 1655-ben azonban az 1650–1652. évi törökellenes háború jó konjunktúrájának elszalasztása miatt amúgy is feszült a légkör. Az udvarnak a gazdasági kulcspozíciók elfoglalására irányuló politikája következtében pedig különösen nagy az izgatottság. Mindehhez járul, hogy a javaslat nemcsak a néhai Pálffy nádor programjával fordul szembe, hanem elveti Bethlen hagyományát, sőt szakítást követel Pázmány Péter politikai örökségével is. Hiányzott a javaslat kellő politikai előkészítése, és nem ajánlott semmi fedezetet a magyar államiság fenntartására.

A csoportérdekek részletesebb vizsgálata nyilván több okát is kimutathatná, hogy miért váltott ki az örökös királyság javaslata általános és széles körű felháborodást a legkülönbözőbb felfogású politikusok között. Egyaránt elfogadhatatlannak minősítette Wesselényi, az új nádor és Zrínyi Miklós. Elvetette az addig királyhűnek ismert Lippay György érsek és számos, az ország különböző részein birtokos főúr. Leginkább mégis a városi és vármegyei követek között okozott heves felindulást. Porcia és Szelepcsényi közös akciója ily módon visszájára fordult. Segítette, hogy egybekapcsolódjanak az addig megosztott politikai csoportok, egyetértésre jussanak az addig egymással tusakodó magyar politikusok. Szabad királyválasztási jogukról tehát nem mondtak le a rendek, de az alkotmányátalakítási javaslat visszautasítása indulatokat gyújtott ellenük a császári kormány köreiben.

A magyar politikusok országos felelősséggel áthatott csoportja Ferdinánd kormányzatának a magyarországi helyzetet reálisabban értékelő tagjaival együtt jól látta, hogy a dinasztia és a rendek kompromisszumát újra kell rendezni. Csakis így remélhető, hogy megteremtik a belső békét, összefogják az ország hadierejét, megszervezik hathatós védelmét, és nemzetközi összefogást kezdeményeznek a török ellen. Ezt szolgálta az 1655. évi országgyűlésen létrejött megállapodás.

Magyarország és Horvátország főméltóságai és rendjei elutasították az örökös királyság eszméjét. és azzal a feltétellel választották meg magyar királynak Lipót főherceget, hogy ”Őfelsége, megkeresvén a római birodalom fejedelmeit is, még a saját szerencsés uralkodása alatt mentse föl [az országot] a török járom alól”.[10] A feltételt III. Ferdinánd elfogadta, Lipót esküvel erősítette meg. Az udvari ceremóniamesternek a magyarok vélt érzékenységére figyelő különös gonddal, magyar díszruhák, magyar zászlók, díszebédek fényűző külsőségeivel kellett megrendeznie a koronázási ünnepséget.

Az országgyűlési törvények szerint elhatározták, hogy korszerűsítik a végvárrendszert, és nagyszabású várépítési munkálatokat indítanak. Döntöttek a várak fegyverrel, lőszerrel való ellátásáról, a mintegy 10 ezer főben meghatározott katonaság rendszeres fizetéséről, a korszerű hadélelmezés biztosítására szolgáló élelmiszerraktárak építéséről. A városi polgárság némi új pozíciókat nyert azzal, hogy a szabad királyi városok száma Breznóbányával és Késmárkkal emelkedett. Leszögezték a rendek, hogy az ország bevételeinek az ország védelmét kell szolgálnia. Az örökös tartományoknak a török ellen rendszeresített adóját ismét a hadikiadásokra kell fordítani. Fel kell eleveníteni a német fejedelemségek segélyeit. A félharmincadot a határőrök fizetésére rendelték. A főurakat és a vármegyéket állandóan fegyverben tartott katonaság kiállítására kötelezték. A katonák fizetését részben a földesurak erszényéből, részben pedig a kapuk után szedendő adóból kellett fedezni, Az adózásba pedig ”az összes főpap, urak, bárók, mágnások, nemesek és a fiscus fekvő jószágait is, egyáltalán senkiét sem véve ki, a kapuk korábbi összeírásához képest egyaránt be kell vonni”,[11] vagyonelkobzás terhe mellett. Elvben úgy látszott tehát, hogy az országvédelem korszerű megszervezését, s ami ennek feltétele, a társadalom belső viszonyainak bizonyos átrendezését, a magyar politikusok és a Habsburg-kormányzat között megegyezést teremtve, a dinasztikus abszolutizmus és a rendiség kompromisszumára alapítva is meg lehet kezdeni. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóvá vált, hogy papirostörvényeket alkottak, az újabb kompromisszum is működésképtelen.

Erdély és a német-római császárválasztás

Wesselényi, Nádasdy és nem utolsósorban Zrínyi eddig titkos megegyezéssel támogatták II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát, és sikerült meghiúsítaniok, hogy 1657 elején a Habsburg-haderő hátba támadja a fejedelmet. A főurak pozsonyi gyűlésükön európai visszhangot keltve szögezték le: a magyar király és a Habsburg császár kötelessége, hogy megvédje a török ellen Erdélyt, és kezdeményezzen nemzetközi összefogást az oszmán hatalom ellen.

A nagyszombati zsinat és következményei

1659 nyarán I. Lipót a királyi beiktatása céljából meghirdetett országgyűlést talpig magyar viseletben nyitotta meg. Tüntető magyarsággal különösen azért akarta megnyerni a rendeket a politikai befolyásolás fogásait már jól ismerő császári kormányzat, hogy keresztülvigye a jezsuita rend földbirtoklási jogát Magyarországon, és leszerelje az erdélyi válság és az egységes birodalmi pénzrendszer bevezetése miatti igen nagy nyugtalanságot. Zrínyi és csoportja már nem sok reményt fűzött az országgyűléshez. A bán a horvátországi katonamozgalom lecsendesítésével volt még mindig elfoglalva, a királyi megnyitásra meg sem érkezett, csak akkor jelent meg Pozsonyban, váratlanul, amikor a jezsuita rend földbirtoklási ügye miatt kirobbant, a vita. A protestáns köznemesség – a vármegyei követi utasítások szerint – a belső biztonságot és az erőszakos térítések megszüntetését török hódolással fenyegetve követelte. A katolikus párt ugyancsak belső rendet, az ország gazdasági erőinek összefogását kívánta, s hatékony politikát kért a protestánsok és a török ellen. Végül, a velencei követ és a pápai nuncius egybehangzó véleménye szerint Zrínyi csendesítette meg csoportjával a teljes meghasonlással fenyegető belső harcba merülő országgyűlést. A vezető magyar politikusoknak sikerült a hadi reformokra irányítaniok az országgyűlés figyelmét. Ismét törvénybe iktatták a rendek, hogy a király vegye igénybe a birodalmi segélyt, hajtsa be az örökös tartományokra és Csehországra régen kivetett, de mind ez ideig meg nem fizetett török adót. Draskovich püspök Érsekújvár erődműveinek renoválására tett 50 ezer forintos adományát engedje eredeti céljára felhasználni az Udvari Kamara. A kapitányságokat alkalmas magyarokra bízzák, állítsanak ki portális lovas- és gyalogosezredeket, s fordítsák valóban a végekre a félharmincadot. Törvényt hozott a rendi reform útjára lépő országgyűlés a nemességnek vagyona arányában való hadiadó-fizetési kötelességéről, a hajdúk kiváltságáról és gabonaraktárak építéséről. Törvénybe iktatták, hogy I. Lipót módosítsa a Magyarország és- az örökös tartományok közötti, magyarokra nézve hátrányos vámrendeletét. Viszont elfogadták a rendek a körmöci aranytallér új értékét. Ismét törvénybe iktatták, hogy a vallásgyakorlat mindenütt szabad maradjon, és vallásában őfelsége vagy bármely más földesúr senkit ne háborítson. A rendi sérelmek orvoslását a következő Országgyűlésre halasztották, a jezsuiták igényeit érvényesítő törvénytervezetet pedig elutasították. I. Lipót császár királyi beiktatása érdekében engedékenynek bizonyult. Jóváhagyta a német katonaság három év múltán való kivitelére, a végvárak magyar kapitányokkal és fizetett magyar őrséggel való ellátására vonatkozó törvényeket, a király és a Haditanács közvetlen irányítása alatt álló és éppen ezért némi területen kívüliséget élvező győri és a komáromi várak német őrségeinek kihágásait megfékező cikkelyeket s mindazt, ami az örökös tartományokkal szemben megerősítené a Magyar Királyság közigazgatási önállóságát.

A törvényeket azonban a Habsburg-kormányzat nem tudja, vagy nem akarja végrehajtani. A főurak, nemesek adózása ugyancsak megvalósíthatatlan. A nemesek ugyanis azzal érveltek, hogy a katonáknak nagy mennyiségű gabonát és bort szállítottak, s mivel ennek az árát máig nem kapták meg, így készpénzük sincs, az átvételi nyugtákkal kiegyenlítve tudják adótartozásaikat. A jezsuiták birtokigényeit pedig továbbra is napirenden tartotta az udvar. Az 1659. évi országgyűlés lényegében semmit nem ért el, a rendi reformszándék megfeneklett az udvar bizalmatlanságának és a földesurak, vármegyék értetlenségének vagy közönyének zátonyain. Az új, szélesebb körű európai érdekekhez kapcsolódó mozgalom pedig mintegy igazolást nyer. I. Lipót császár és magyar király nem tudta megvalósítani a rendek kérését, hogy a török elleni háborúra mozgósítsa és szövetségbe szervezze az európai államokat. Zrínyi kezdeményezésére 1658 végén javasolta a főméltóságok pozsonyi tanácskozása, hogy Erdély megmentése érdekében Bécs lépjen lígára Velencével, a pápával, kezdjen tárgyalásokat Moszkvával, szorgalmazza a lengyel–svéd békét, hogy a kozákok is a török ellen fordulhassanak. Ez a terv a nemzetközi politikai viszonyok reális számbavételén nyugodott.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Magyarországon eközben Zrínyi szorosabbra fűzte viszonyát Lippay érsekkel, Molin velencei követ tájékoztatása szerint a protestánsok és a katolikusok, a köznemesség vezetői és a főurak a „közjó” érdekében összefogtak. Bizonyos, hogy a főméltóság-viselők több tanácskozást tartottak Bécsben és Pozsonyban.

Az 1662. évi országgyűlés

A teljes cikk.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

A pozsonyi országgyűlésen Wesselényi nádor arra figyelmeztette a protestáns vármegyei és városi ellenzéket, hogy a régen támaszként szolgáló Erdélyi Fejedelemség meggyengült, legyenek engedékenyek, mert nincs kihez fordulniok.


Köprülü Ahmed éppen erre a puszta életet, övéit mindenáron megóvni akaró közhangulatra építette fel politikai tervét. Szapolyai egykori királyságának mintájára egész Magyarországot, a rendi állam méltóságaival, apparátusával együtt, a szultán hatalma alá akarta szervezni. Elhatározta: Pozsonyban országgyűlést tart, s a királyi Magyarországot Erdély státusába helyezi. Már Belgrádnál kész ez az elgondolás, Apafi parancsot kap, hogy hadsereggel menjen Budára, és szervezzen pártot a urak és nemesek között. Az erdélyi fejedelem azonban késik, összejátszik a nádorral, mindenről tájékoztatja a magyar politikusokat, Érsekújvár alól a dühös Köprülünek megint szép szavakkal kell hívnia: „Jer és vedd által az égiektől neked szánt méltóságot; … ha Magyarország rendei megtudják ittlétedet, magoktól veszik magokra kormányodat. Ígérni fogod nekik a török segédet és szabadságaik fentartását.”[12]

Apafi Budán át csak 1663. október 20-án ér Érsekújvárra, de már előbb minden vármegye és főúr megkapta október 18-án Érsekújvárott kelt hódoltató kiáltványát. Hírek terjednek, hogy hódolásra készül a tizenhárom vármegye; sőt még az északnyugati vármegyék evangélikus nemesei is. „Az egész világ abába öltözködni kezdett, fellebb becsülvén a Sas szárnyai alatt arnikot [árnyékot] tartó ruhájánál az hitván Abát” – írja a nádor Rottal Jánosnak, a Habsburg-kormányzatban a magyar ügyekkel foglalkozó tanácsosnak, aki Lipót császár és magyar király biztosaként van Magyarországon, és messzemenően élvezi a magyar főurak bizalmát. „Apafi fejedelmet kívánják királlani úgy látom ezek, minden országh szegletin csak az holduláshoz készülnek.”[13]

Köprülü nagyvezírnek azonban csalódnia kellett. Érsekújvárt elfoglalta, de hadjáratát nem folytathatta, politikai terve a Magyar Királyság meghódoltatásáról teljes kudarcba fulladt, azzal a stratégiai elképzeléssel együtt, hogy terjeszkedéssel vágjon elébe a nemzetközi törökellenes koalíció támadó terveinek.

„A század főnixe”

  • 1663 őszén a fenyegető török veszély miatt a Habsburg-kormányzat elrendelte, hogy Pozsonyból vigyék át Bécsbe a magyar koronát. Wesselényi nádor azonban kitért az utasítás elől, s álláspontja híven tükrözte, hogy a politikai erőviszonyokban a magyar főurak javára némi átrendeződés indult meg. Már 1663 tavaszán a pozsonyi tanácskozáson a magyar főméltóságok nyíltan szembehelyezkedtek az uralkodói elgondolással. Megállapították, hogy a török támadást békeajánlatokkal kivédeni nem lehet, és Rottal, Strozzi és Hohenfeld császári biztosokkal szemben úgy döntöttek, hogy háborúra kell készülniük.
  • 1663. szeptember 9-én Vas vármegyében, Vát mellett mintegy 10 ezer főnyi magyar katonaság hadimustráját tartotta meg Zrínyi, az összes magyar csapatok főparancsnoka (totius Nationis Hungaricae Dux). Ezután szeptember 15-én Oroszvárott Gonzagának, a Haditanács elnökhelyettesének jelenlétében Zrínyi mint magyar főparancsnok találkozott Montecuccolival, és kidolgozták a közös haditervet. Érsekújvár felmentéséről azonban már elkéstek. A külön fővezérség alatt működő két haderő: a császári és a magyar csapatok hadmozdulatait nem tudják megfelelően a összehangolni. Az ellátás nincs megszervezve kellőképpen, és a lakosság a módon védekezik. Montecuccoli Magyaróvárról Cseklészre, majd Pozsony alá vonult, a polgárok azonban nem eresztették be a városfalak közé, régi állomáshelyére tért tehát vissza, s hadserege rabolt és pusztított.

Orvosság a török áfium ellen

1664. január elején Wesselényi kemény hangú rendelettel szólította fel a nemeseket ismételten, hogy fizessék meg adótartozásaikat. Ha a Pozsonyban házakkal rendelkező főurak és nemesek nem rendezik a szegény polgárokat eddig is megkárosító kilencesztendei adóhátralékukat, a nádor súlyos intézkedésektől sem riad vissza. Ezek a rendeletek az arányosabb teherelosztás, s így a társadalmi összefogás feltételeinek megteremtését szolgálták.

A szentgotthárdi csata

Augusztus 16-án Pozsonyban a Haditanács, a német fejedelmek, a Rajnai Liga és a magyar csapatok vezetői, Montecuccoli részvételével, tanácskozást tartottak, és megállapodtak, hogy a súlyos nehézségek ellenére folytatják a hadműveleteket. A brandenburgi választó újabb segítséget ígért, XIV. Lajos újabb 4 ezer főnyi serege már útban volt, és a harcias franciák kijelentették: ősz végéig folytatják a háborút, s csak Szent Katalin napján fejezik be a hadműveleteket, mert akkor már a török számára Magyarországon beáll a tél.

Zrínyi száz napja

Benczédi László

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

Miután pedig Nagy Ferenc és mások vallomása alapján szeptember 3-án Nádasdy Ferencet is letartóztatták, a rabságra vetett három főúr, Zrínyi, Frangepán és Nádasdy feletti ítélkezésre a magyar rendi alkotmány mellőzésével, Hocher udvari kancellár elnöklete alatt, egy kizárólag németekből álló rendkívüli bíróságot állítottak fel, míg a köznemesi felkelők perének lefolytatását egy magyar főrendűekből álló, külön bíróságra, a Pozsonyban működő iudicium delegatumra bízták. A vádlottak egyik bírói fórum előtt sem számíthattak mérsékletre, még kevésbé megértésre; mindkét tárgyaláson a határtalan rosszindulat, illetve a birtokaik elkobzására áhítozó császári kincstár kapzsisága irányította a velük szembeni eljárást. De a perek lefolyása, sajnos, a másik oldal felől szemlélve sem nyújt vigasztaló látványt: amíg a vádlók részéről a politikai mérlegelés hiánya s a bűnösséget eleve eldöntöttnek tekintő prekoncepció jellemezte a bírói eljárást, addig a vádlottak védekezése minden politikai tudatosságot nélkülözött, a szó teljes értelmében defenzív és privát jellegű volt. Ez tette a vizsgálat menetét oly szomorú és lehangoló eseménnyé.

A három rab főúr sorsa 1671. április 30-án a reggeli órákban teljesedett be: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc feje Bécsújhelyen, Nádasdy Ferencé Bécsben hullott a porba. Hét hónappal később Zrínyi Péter egyik stájerországi összeesküvő társa, Erasmus Tattenbach gróf követte őket a halálba, akit a belső-ausztriai legfelsőbb rendi kormányszerv, a Titkos Tanács halálos ítélete alapján Lipót 1671. december 1-én végeztetett ki Grazban.

A megtorlás azonban nem szorítkozott négyük kivégzésére. Miután a felkelők zöme még a felkelés bukásának heteiben Erdélybe menekült, a pozsonyi iudicíum delegatum összesen 221 embert idézett meg számadásra, s ezek közül 1671. február végétől szeptemberig 154. vádlott ügyét tárgyalta végig, a bécsi udvar utasításainak megfelelő sietséggel, s az ebből következő rendetlenséggel, felületességgel. Mintegy féléves működése alatt a közfelkelők ügyében eljáró rendkívüli bíróság összesen 13 halálos ítéletet hozott, de közülük végül is csak Bónis Ferencen hajtották végre ítéletet. A köznemesi Bónis mindvégig emberi méltósággal viselte kegyetlen sorsát; feje a Nádasdyék kivégzését megelőző napon hullott a porba a pozsonyi piactéren. A többiek részben a katolikus hitre való áttéréssel, részben súlyos várfogsággal, többnyire pedig magas váltságösszegek lefizetésével váltották meg jogukat az élethez. Pénzügyi tekintetben az egész büntetőeljárás célja nem is volt más, mint a magyar birtokos osztály vagyonának megcsapolása az állandóan súlyos hiánnyal küszködő császári kincstár feltöltésére. Óriási vagyonok kerültek így elkobzásra: a tengerparti Zrínyi-uradalmak, a több millió értékű hatalmas Nádasdy- és Thököly-vagyon, az egész Wesselényi-birtokkomplexum, Csáky Ferenc szomolnoki rézbányarészei stb. egyaránt a Habsburg-kincstár tulajdonába kerültek, miközben a Rákóczi-birtokokat a megtorló rendszabályok nem érintették. A fiskus persze nemcsak a „nagy halakra” vetette ki. a hálóját: néhány ezer vagy akár száz forintos zsákmányokat sem engedett kicsúszni a markából. Mert az életben maradáson kívül a szabadság visszanyerésének is megszabott taksája volt: a foglyok általában nemesi birtokuk felének, harmadának átengedésével szabadulhattak rabságukból.

Miért nem vált a rendi mozgalom leverése Magyarország „Fehérhegyévé”?

Ez magyarázza, hogy a bécsi udvar nálunk minél hamarább túl akart esni a perek lefolytatásán, ellene volt a vizsgálat időbeli elnyújtásának, sőt amikor a pozsonyi különbíróság 1671 júniusában a már megidézett 221 vádlotton kívül újabb 115 ember ügyét akarta napirendre tűzni, maga a kormány állította le a vizsgálat kiterjesztését.

Az ellenreformációs irány felülkerekedése

Így történt, hogy 1673 szeptemberében – előbb mintegy kísérletképpen – 33 protestáns lelkészt idéztek be Pozsonyba az északnyugati országrészekből, Liptó, Turóc és Zólyom vármegyékből, majd 1674 márciusára összesen mintegy 730 prédikátort rendeltek a Habsburg-kézen levő magyar országrészek egész területéről a Pozsonyban felállított rendkívüli bíróság (iudicium delegatum extraordinarium) elé. A papokat, mint mondták, nem vallásuk miatt fogták perbe, hanem politikailag vonták őket felelősségre: testületileg hűtlenséget és felségárulást írtak a számlájukra, amennyiben a kuruc felkelés előkészítésében való részvétellel, sőt e felkelés kirobbantásával, a nép lázadásra való felbujtásával és a megszálló törökkel való összejátszással vádolták őket. A per rendezőinek szándékát világossá tette a per lefolyása: büntetlenséget biztosítottak mindazoknak, akik a testi és lelki gyötrelmektől megtörve, áttértek a katolikus hitre, vagy kötelezvényt írtak alá a papi hivatásukról való lemondásról, avagy a kivándorlást választották. Aki viszont a súlyos nyomás ellenére is kitartott eredeti hite és hivatása mellett, azt a legsúlyosabb büntetésnemekre, várfogságra, gályarabságra – gyakorlatilag halálra – ítélték. Az egész eljárás célja az volt, hogy a protestáns papság ellenállását megtörve, döntő áttörést erőszakoljanak ki az ellenreformáció térítő hadjáratában.

A Habsburg-politika öneszmélése

1677 végén mutatta a bécsi kormány az első jelét annak, hogy kezd előtte a rendi-nemzeti mozgalom politikai jellege (ha még nem is a jelentősége) felderengeni. Mindenesetre, ha ekkor már szükségét látták annak, hogy néhány vezető magyar világi és egyházi úrtól véleményt gyűjtsenek be a magyarországi politika általuk helyesnek tartott irányáról, ez önkéntelen főhajtás volt a bujdosó ellenzékiek nem várt állhatatossága, kitartása s irányzatuk életereje előtt, amelynek tekintélyét XIV. Lajos támogatása, a varsói szerződés és az annak folyományaként megjelent külföldi segélyhadak tetemesen meg is növelték. Ez az erősödő felismerés tükröződött aztán a következő egy-két év néhány további tárgyalásán, így a Magyar Tanács 1678. májusi pozsonyi ülésén, vagy az 1678. őszi hadjáratot követő fegyverszüneti tárgyalásokon is.

A török háború kiújulása

Mert a Bécs felé előnyomuló török seregekhez beosztott kuruc fejedelmi biztosok (Szepesi Pál, Szalay Pál és Barkóczy Ferenc) hiába fogadták, Esterházy nádor kivételével, úgyszólván az egész dunántúli magyar arisztokrácia hódolatát, s hiába került ezzel Thököly az ország egésze feletti uralom látszólagos közelébe (noha ő maga a Duna bal partján, Pozsony környékén operálva, végig távol maradt Bécs török ostromától), az alap, amelyre épített, az oszmánok katonai hatalma korhatagnak bizonyult, nem állta ki a nagy történelmi összecsapás próbáját.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

  • A királyi Magyarország legnépesebb városa Pozsony és Kassa, Erdélyben Kolozsvár, Brassó, Szeben a maguk nem több mint 3–5 ezer főre becsülhető népességével messze elmaradnak nemcsak Nyugat-Európa, hanem a szomszédos nyugati, északnyugati területek nagyobb városainak lélekszámától is.
  • Pozsonytól az ez időben rohamosan növekedő Bécs szívja el a vidékről gyarapodó lakosságot.
  • Másutt, mint például Zsolnán, Besztercebányán, Pozsonyban, a németek mellett a szlovákok száma is megnövekszik.

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

A szállítmányok a királyi területről NagyszombatPozsony vagy KomáromGyőrSopron érintésével Bécsbe, s innen Klagenfurton át jutottak le Triesztbe.

A túlélés esélyei

Pozsony és Komárom között 1653-ban kezdik meg olasz víz- és várépítő mérnökök vezetésével a Duna addig páratlan szabályozási munkálatait. Több vármegye jobbágynépének munkájával hatalmas kő- és földgátakat emelve új mederszakaszokat nyitva próbálják megzabolázni, s mi több, a hadiszállításokhoz szükséges, nagy rakterű hajók számára járhatóvá tenni az eliszaposodott, mellékágakban szétterjeszkedett folyót. A munkálatok ugyan mérhetetlen lassan haladnak, többször megszakadnak, míg 1677-ben úgy-ahogy befejezettnek minősülnek.

Adó- és kereskedelempolitika

  • A Habsburgok kibontakozó birodalmi kereskedelempolitikája segítette az osztrák manufaktúraipart, a birodalmi kereskedelmet, s a hitelt nyújtó olasz vállalkozókat és a vállalkozó udvari arisztokratákat részesítette előnyben a magyarországiakkal szemben. A központi hatalom képviselői előjogaikra hivatkozva, de korszerű elgondolások alapján döntöttek, például a bécsi halkereskedő céh esetében, amikor 1650–1661-ben többször megerősítették régi privilégumaikat, viszont a pozsonyi, győri, komáromi kereskedőket elütötték a halfelvásárlástól és a sózott hal jól jövedelmező piacaitól.
  • 1660 és 1670 között a győri harmincadon 211 958, a pozsonyin 108 396, az óvári harmincadon pedig 178 005 forint jövedelmet mutattak ki.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

1659-től a katonaság élelmezésére Győrött, Komáromban és Pozsonyban nagy kenyérsütő üzemeket hoznak létre.

Városok, nyitott kapukkal

  • Lipót császár és kormányzóköre viszont az államhatalom intézményeit mintegy szétteríti a különböző városokban. Bécs birodalmi főváros mellé nem óhajt új fővárost felnevelni. Pozsony pedig már csak az ebben az időszakban rohamosan fejlődő császárváros közelsége miatt sem vállalkozhat erre.
  • Pozsonyra a hivatalnoknemesség sokasodása jellemző.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

  • Kőszegen, Pozsonyban, Modoron, Zsolnán, Trencsén és Nyitra vármegyében, sőt még a szász városokban is, ahol szívósan éltek a régi posztómíves mesterségek, egyre inkább csak olcsó abaposztót készítettek, árujuk a környékbeli jobbágyság körében kelt el. A nagyobb pénzbefektetést és bonyolultabb technikai felkészültséget igénylő finomposztó-készítés ritkaságszámba ment.
  • A kor egyik státuszszimbóluma a hintó; az igényeket a brassói, pozsonyi mesterek nem tudják kielégíteni.
  • A fegyverkészítők Nyugat-Magyarországon Pozsonyban a legszámottevőbbek, felső-magyarországi központjuk pedig Kassa.
  • Pozsony kézműiparosai némileg kivételezett helyzetben voltak: az országgyűlések időszakosan kibővítették a piacot, s ehhez járult a város folyó menti fekvéséből származó helyzeti előny. A hajózási hivatal legfőbb magyarországi központja 1687-ig Pozsonyban volt, s a hajóácsok, hidasok, kötélverők, fuvarosok állandó munkát találtak a városban.

Főurak és köznemesek

  • A végrendeletek tanúsága szerint előfordul már, hogy iskolákra és tanulmányokra tőkésített alapítványt tesznek, és igen gyakori, hogy kisebb-nagyobb összeget hagynak ilyen célra, mint például Király Zsófia, Gálffy György özvegye 1649-ben a váradi skólára, Gyulaffy Zsuzsanna, Liszty Ferenc özvegye a pozsonyi szegény diákok továbbtanulására, Révay Zsófia, Erdődy Bálint özvegye pedig a kőszegi iskolára hagy nagyobb összegeket.
  • Batthyány Kristóf gondosan leírja a – politikatörténeti fejezetből jól ismert – Rajnai Liga elnökének kerti szökőkútjait működtető mechanikus víziszerkezeteket. Ilyesmivel nálunk Lippay György érsek pozsonyi kertjében próbálkoztak, és az esztergomi vár vízellátását oldották meg hasonló módon.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A Dunántúlon a PozsonySopronGyőr háromszög – a Csallóközzel és Csilizközzel együtt – egyetlen hatalmas ártér volt, mely a korai középkor óta az ősi magyar ártéri gazdálkodás színhelyéül szolgált.

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

Nyomdák és könyvtárak

Az érseki káptalan nagyszombati nyomdájának felszerelését nagy részben Pozsonyba költöztették 1609-ben, de onnan 1648-ban visszahozták, s a jezsuita egyetem kezelésében az ország legnagyobb nyomtatóműhelyévé fejlesztették. Pozsonyban 1669-ben létesült másik nyomda, ehhez csatlakozott 1673-ban az evangélikusoktól elkobzott kassai s 1676-tól a szerény teljesítményű csíksomlyói.

Iskola és értelmiség

A nőoktatás eszméjét elsőként felvető Szenci Molnár Albert után Pázmány 1628-ban az angolkisasszonyok betelepítésével Pozsonyban létesítette az első leányiskolát. Az anyanyelven oktató iskola három év múlva megszűnt, s csak 1672-ben indult meg újra a rendszeres katolikus nőoktatás az Orsolya-rend felügyeletével.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

A királyi Magyarországon az első jezsuita gimnázium 1616-ban nyílt meg Nagyszombatban, majd sorra alakultak továbbiak is: 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrött, 1623-ban Szatmáron, 1636-ban Sopronban és Ungváron, 1649-ben Besztercebányán, 1655-ben Trencsénben és Kassán 1662-ben Sárospatakon, néhány más helyen pedig algimnáziumok is.

Protestáns kollégiumok

A legjelentősebb evangélikus iskolák a német lakosságú szabad királyi városokban alakultak, de mivel a német anyanyelvű és viszonylag jómódú polgárifjaknak könnyebb volt külföldi főiskolákra menniök, mint a magyar mezővárosi cívisivadékoknak, s emellett még jól képzett külföldi német és cseh lelkészek és tanárok is gyakran vállaltak Magyarországon állást, a hazai evangélikus tanügy terén jóval kisebb erőfeszítések történtek teológiai képesítést is adó főiskola létesítésére. Mintegy kéttucatnyi „illustre gymnasium”-ban időnként filozófiai oktatás is folyt, így például mindenekelőtt Pozsonyban, Sopronban és a nagyobb erdélyi szász városokban.

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

A bécsi béke és az 1608. évi országgyűlések után a Jagelló-korszakra emlékeztető „nemesi köztársasággá” átalakulni kezdő királyi Magyarország eleinte még többségben evangélikus mágnásai, nemes és szabadvárosi polgárai gazdag, manierista stílusdekorációval körített politikai- elméleti iratokban magasztalták a szabad királyválasztásban és az országgyűlések törvényhozó jogában megnyilatkozó rendi önkormányzatot. Ennek az irodalomnak kiemelkedő alkotásai Révay Péter koronaőr művei „a magyar szent koronáról” és „a monarchiáról”, mely utóbbi természetesen nem zsarnokság, hanem az uralkodó és az uralkodó osztály egyetértésén alapul. Az egyetértésnek nemcsak jelképe, hanem szinte misztikus létrehozója és fenntartója Szent István koronája. Az erdélyi fejedelmek önkényuralmával szemben Révay a magyar rendi kiváltságokat akkoriban látványosan elismerő „immortalis domus Austriaca” feltétlen híve, mint a harmincéves háború kitöréséig minden rendi politikus, s mint a vele egy időben hasonló szellemben, többnyire Bodin és Lipsius hatása alatt politikai és közjogi értekezéseket írogató, fordítgató Thököly Miklós, Osztrosith János, Frissovitz Boldizsár és Lackner Kristóf, evangélikus mágnások és polgárok. Ebből a nemzetközi politikai irodalom közhelyeitől hemzsegő, alapszínezetében újsztoikus filozófiát hirdető értekezéshalmazból kiemelkedik a pozsonyi Schödel Mártonnak Magyarországot, annak múltját és kultúráját a külföld számára ismertető könyve (Disquisitio, 1629).

A nép nemzete és hazája

Mikor a pozsonyi törvényszék elé idézett prédikátorokat hivatásukról való lemondásra vagy kivándorlásra szóló kötelezvény aláírására szólították fel, nevükben Séllyei István dunántúli református püspök így válaszolt Kollonichnak: „ezzel a subscriptióval csak arra néznek, hogy mi egynehányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, és elviselhetetlen iga alá vessük mind ekklézsiáinkat, mind országunkat”.[14] A nem nemesek nevében Séllyei „eleink” névvel illeti a vallási és rendi szabadságot szerző erdélyi fejedelmeket és a magyar nemességet, s magáénak tekinti az „országot”, amelyért felelősséget és áldozatot vállal.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

Reneszánsz templomok csak ritkán épültek, a 17. századból kettőről tudunk. Az egyik a kassai református (ma katolikus), a másik a pozsonyi evangélikus (hamarosan lerombolt, csak ábrázolásban fennmaradt) templom, mindkettő szándékosan egyszerű, csak faragott ajtó- és ablakkeretekkel díszítik, toszkán modorban.

Késő reneszánsz otthonok

A 17. században nevezetes volt Lippay érsek pozsonyi kertje (melyről testvére illusztrált könyvet is kiadott), valamint Lorántffy Zsuzsanna sárospataki „gombos” kertje.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Két héttel a győzelem után, 1683. szeptember 24-én elküldték a császár megegyezési ajánlatát a Portára, bejelentették békeszándékát a szövetség védnökének, XI. Ince pápának, és kiadták a parancsot a szövetséges hadsereg feloszlatására. Hazaindultak a szász csapatok, s fújták a takarodót a fejedelemségek fegyvereseinek.

Sobeski azonban csapataival a török után nyomult, a pápai állam bécsi nunciusa, Buonvisi bíboros ugyancsak a háború folytatására igyekezett rávenni a császárt, s elérte, hogy a harci lázban égő Lotharingiai Károly herceg is megkapja a Haditanács engedélyét: csapatai Pozsonynál átkeltek a Dunán, s Csallóközön át Érsekújvár, majd Esztergom megvételére indultak.


A lengyel király pozsonyi táborában szeptember 19–20-án jelentették Homonnai Zsigmond, Gerhard György és Absolon Dániel követek, hogy Thököly, ha megbékél vele a császár, egész haderejével a török ellen fordul. Sobieski – aki feleségéhez írott híres levelei egyikében 1683. szeptember 28-án megírta, hogy Thökölyt nem szereti, de „élénk részvétet táplálok a magyar nemzet iránt, kegyetlen megpróbáltatásai miatt”[15] – vállalta a közvetítést, mert átlátta, miként a hadvezér, Lotharingiai Károly is tudta, hogy súlyos veszteség, ha Magyarország társadalma a harcban álló felek oldalain megosztva marad; emellett Thököly hadseregére is szükségük lett volna. Thököly ügye eljutott a pápai trónig.

A Szent Liga és Magyarország

A Szent Ligában Lipót magyar királyi mivolta külön hangsúlyt kapott, s az uralkodónak a pápai diplomácia szorgalmazására, a háború kényszere miatt is, rendeznie kellett viszonyát a magyar rendekkel. 1684. január 12-én nyílt levélben tudatta: feltett szándéka a török igától megmenteni az országot. Általános amnesztiát, teljes bocsánatot hirdet, a hűségére térők visszakapják ingó és ingatlan javaikat. Fegyverbe szólítja az elbocsátott vagy elszéledt vitézlő rendet, rendelkezik a soproni országgyűlés vallásügyi végzéseinek végrehajtásáról. Megígéri, mielőbb összehívja az országgyűlést, hogy a király és a rendek között még vitás gazdasági és katonai ügyekről igazság szolgáltassék, és diplomába foglaltassék „statútumok által, az ország szokásai szerint, bizonyos és örökké állandó törvénybe vétessék, hogy általa az ország és a nemzet régi dicsőségére restituáltassék, az királyukkal egyenlő akarattal és erővel hadakozzanak magoknak, feleségeknek, gyermekeiknek és hazájuknak az török iga alól való megszabadulására”.[16] Majd pedig, miután a Lotharingiai Károly elnökletével felállított bíróság előtt Pozsonyban tizenhét vármegye, tizenkét város és tizennégy főúr letette a hűségesküt, s Draskovichot visszahelyezték az országbírói, Batthyányt a dunántúli főkapitányi méltóságba, Lipót sérelmeik összeírására hívta fel a rendeket.

Buda visszavívása

Rabatta Rudolf gróf, az Abele Kristóf báró után bécsi főhadbiztossá kinevezett tábornok 1686 tavaszán hatalmas készleteket gyűjtött össze. Az érsekújvári, komáromi, lévai, pozsonyi, kőszegi és az ausztriai élelmiszerraktárakban példátlan mennyiségű gabona, liszt, kétszersült volt felhalmozva, s a folyamatos szállítást szerződések, 500 hajó, több ezer szekér és a Duna menti vármegyék rakodásra, hajó-visszavontatásra kirendelt jobbágytömegei biztosították.

Ember Győző

Előszó

A török alól felszabadult területek számára a királyi Magyarország középkorias kisvárosai kulturális fennsíknak tűnhettek, de ellenkező irányból nézve Sopron, sőt Pozsony is csak elővárosa a birodalmi fővárossá növekvő Bécsnek.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Az 1710. esztendő elején, kemény téli időben, valamennyire alábbhagyott pusztítása, de azután annál hevesebben dühöngött, az ország nyugati, északnyugati részeire is elhatolt. Bécs lezárta az osztrák határt; Pozsonyban létrejött az első magyarországi egészségügyi bizottság.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

I. Lipót császár egymástól eltérő politikai és társadalmi érdekek megelőző egyeztetésének eredményeképpen hívta össze 1687 októberére Pozsonyba az országgyűlést.

Erdély: Diploma Leopoldinum

A fogarasi nyilatkozat értelmében a fejedelem, a fejedelmi tanács és a rendi országgyűlés lemond az oszmán hatalom védnökségéről, és Erdélyt a Habsburg császár oltalma alá helyezi: Lipót császárt és I. József királyt, valamint utódaikat a maguk és utódaik örökös urának ismeri el, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés törvénycikkeit Erdélyre is érvényesnek tekinti; megszakít minden török kapcsolatot, német őrséget fogad az eddig még meg nem szállott várakba és városokba, s a háború ideje alatt évi 700 ezer forint adót fizet a császárnak.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik. A Keczer, Ráday, Szirmay, Radvánszky, Jánoky család ugyancsak több városban háztulajdonos. A nemesség politikailag legaktívabb, vállalkozó szellemű rétege telepedik a városokba. A korábban kastélyokban, kúriákban, a falvakban vagy várakban gyűlésező vármegye is a városokba teszi át székhelyét, megyeházat vásárol vagy építtet. A Habsburg-állam központi kormányszékei Pozsonyban, Kassán, Budán különböző társadalmi csoportoknak adnak munkát. Az állami hivatalnokok és a katonák, ha gyökeret eresztenek a városokban, amint tehetik, nemeslevelet szereznek.
  • Pozsony még jó ideig ellátja a főváros feladatait, de a nádor és több főúr már tüntetően Budán vesz házat, s a tényleges központ Bécs.
  • Az előkelő patrícius szinte kivétel nélkül nemeslevél vásárlásával pecsételi meg, hogy felívelő útja a jólét és tekintély magaslatára ért. Házasság és keresztkomaság révén nemesi családokkal fűzi szorosabbra kapcsolatait. Pozsonyba, Bécsbe jár, közügyeket intéz.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.

Magyarország és az európai háborúk

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól. Szabadalmakat kaptak a debreceni, nagyszombati, komáromi, pozsonyi, esztergomi stb. kereskedők.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

A teljes cikk.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A hágai béketárgyalások alkalmával kialakult angol és holland álláspont a császári udvart is gyors cselekvésre késztette. József császár alkotmányos formában, országgyűléssel kívánta lezárni a magyarországi háborút. Az előző évben félbeszakadt pozsonyi országgyűlést újra megnyitotta, általános amnesztiát hirdetett, eltörölte az újszerzeményi bizottságot, és megígérte a törvényes uralkodást. Cserébe katonát, adót és élelmet követelt.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Művelődés és országegység

Mivel az országnak másfél évszázadig nem volt valódi fővárosa – Pozsony, a koronázó város, Bécs közelsége miatt nem fejlődött a szó korabeli értelmében valódi országközponttá –, nagyobb és egységesebb városi kultúra sem alakulhatott ki.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Mégis, a Comenius hagyományait folytató sárospataki főiskola, a kartezianizmus fellegvárának számító debreceni kollégium, majd több felső- és alsó-magyarországi város, Eperjes, Bártfa, Selmecbánya, Losonc, Pozsony, nehézségekkel dacolva, széles hatósugarú, új szellemi központtá lett.

A külföldi egyetemeken képzett tanárok, lelkészek új hulláma hozza magával az evangélikus vallási mozgalom, a pietizmus művelődéspolitikai elveit. Pilarik István, Major Pál, Lazarus Ágoston, Günther Sámuel, Burius és mások munkássága nyomán a század utolsó másfél évtizedében Pozsonytól Lőcséig, Selmecbányától Rozsnyóig kialakulnak a pietizmus társadalmi bázisai.

Dráma, próza, vers

Pozsonyban 1689-ben a törökön és a huszitákon győzedelmeskedő Mátyás királyról előadott drámát ugyancsak Lipót császárt magasztaló dinasztikus történetszemlélet hatotta át.

Művészetek

Pozsonyban nőtt fel Kusser (Cousser), aki párizsi tanulmányai után a hamburgi opera felvirágoztatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét, és az ír alkirály udvari muzsikusa lett. Daniel Speer, a magyar Simplicissimus, az európai barokk zene egyik legjelentősebb mestere, zenei képzését Északkelet-Magyarországon nyerte. Musikalisch Türkischer Eulen-Spiegel (1688) című zeneművét már Németalföldön írta meg. A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Rákóczi, mint a korabeli uralkodók általában, a zene–és énekkultúra gondozását államhatalmi feladatnak tekintette. A Regulamentum Universale szabályozta a katonai zenészek feladatait és járandóságát. Legfontosabb zeneszerszámuk, a töröksíp a Balkántól Indiáig terjedő vidéken máig fennmaradt, éles hangú, kettős nyelvű, az oboa-családba tartozó népszerű tábori hangszer. Az ügyesebb parasztdobosokat Rákóczi Munkácson taníttatta. A fejedelmi udvarban tábori zenészek szolgáltatták az ünnepi zenét. Lendvay Boldizsár discantista taníttatására nagy összeget, 110 rajnai forintot költött a fejedelem. Bercsényi még 1708 nyarán is hozatott Boroszlóból és Krakkóból hangszereket: trombitákat, hegedűket, továbbá cimbalomra és hegedűre való húrt. Zenekarának valószínűleg olasz vagy francia származású, kellően máig nem ismert alakja a forrásokban Czedron Imrének nevezett muzsikus.

A fejedelmi udvarban is dívó táncokról keveset tudunk. Feltehető, hogy a „Rajta kuruc tánc” katonatánc, a „paspóct” (passepied) a francia tánckultuszt idézi, a „zsidó tánc”, „a lejtő”, a „tót tánc” értelmezéséről ma is vitatkoznak a kutatók, miként arról is, hogy a „tehén-hús nóta” csupán külföldi, francia és olasz forrásokra tekint-e vissza, vagy van magyar válfaja is. A Rákóczi-nóta sokféle változatot, egész dallamcsaládot ölel fel. Népi dallamként, a népdal törvényei szerint alakult ki és terjedt el Magyarországon és a szomszéd népek között. Dallama egyházi szöveggel ma is él a nép között.

A barokk stílus még szorosabbá tette az építészet, szobrászat és festészet korábbi szerves kapcsolatát.

Az új építkezés a katolikus egyház keretei között indult meg, nagy lendülettel. A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepesszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépikturának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Az iparművészetre jellemző volt, hogy az egyes művészeti ágak között a tömegcikkekre kezdett áttolódni a hangsúly. Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet.

Ember Győző

III. Károly trónra lépte

Károly helyzete így Spanyolországban reménytelenné vált. Nem szívesen ugyan, de hallgatott tanácsosaira, és feleségét Spanyolországban hagyva, 1711 szeptemberében hajóra szállt. Először Milánón át a Német-római Birodalomba tartott, ahol Frankfurtban még 1711 decemberében császárrá választották és koronázták. Innen ment tovább Bécsbe, ahová 1712 elején érkezett meg. Rövidesen összehívta a magyar országgyűlést Pozsonyba, ahol 1712 májusában, az uralkodói hitlevél kiadása után, a magyar rendek királyukká koronázták.

Az osztrák örökösödési háború

A rendkívül kritikus helyzetben sorsdöntő volt, hogy a magyar rendek a Pozsonyban összehívott országgyűlésen szeptember 11-én a királynő mellett foglaltak állást, életüket és vérüket ajánlották fel védelmére, külön katonaságot szavaztak meg, és nemesi felkelést határoztak el. Magyarország katonai ereje sem volt jelentéktelen, de különösen az állásfoglalás pszichológiai hatása jelentett sokat, mind Ausztriában, mind az ellenséges koalíció országaiban, hiszen arra számítottak, hogy a függetlenségükért a Habsburgok ellen már oly sokszor harcra kelt magyarok ezt a nagy lehetőséget, amilyen eddig még egyszer sem kínálkozott, nem hagyják kihasználatlanul. Nem így történt.

A történetírás nem vállalkozhatik annak latolgatására, hogy vajon a Habsburg Birodalom már Mária Terézia idejében felbomlott volna-e, ha a magyarok is ellene fordulnak. Annak azonban keresnie kell a magyarázatát, hogy miért nem fordultak ellene. Nyilván több oka volt ennek. Nagyon tetszetős az a romantikus magyarázat, hogy a lovagias magyarokat meghatotta az országgyűlésen körükben megjelent és mindenkitől elhagyatva hozzájuk forduló, hűségükre, az ősi magyar erényre hivatkozó fiatal anya szomorúsága, elbűvölte őket könnyek között is elbájoló szépsége, ez lelkesítette fel, hozta őket tűzbe. Lehet, hogy ennek is volt szerepe állásfoglalásukban. De nyilván nem kis szerepe volt a még mindig fenyegető török veszedelemnek, amire éppen a nemrég véget ért török háború figyelmeztette őket, s ami ellen, miként őseik Mohács után, a Habsburgok birodalmától vártak oltalmat. Az sem lehetett hatás nélkül elhatározásukra, hogy III. Károly jogaikban és kiváltságaikban a szatmári béke után nem korlátozta, hanem megerősítette őket. Helyzetük sokkal előnyösebb volt, mint más rendeké a Habsburg Birodalomban és Európa legtöbb országában.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

Az 1722-ben összehívott országgyűlés azzal kezdődött, hogy a rendek elfogadták a Pragmatica Sanctiót. Szluha Ferenc nádori ítélőmester, korábban Rákóczi bizalmas híve, most Pálffy Miklós nádor embere mondta az alsótáblán cirádás latin nyelven a terjedelmes indoklást. Vita nem volt, ellenvélemény nem hangzott el. Az alsótábla határozatához a főrendek is hozzájárulásukat adták. Az országgyűlés egyhangú határozatával a két tábla díszes küldöttsége kereste fel Bécsben az uralkodót, aki kegyesen egyetértéséről biztosította a küldötteket, majd rövid időre maga is lement Pozsonyba, ahol latin nyelven beszédet is mondott az országgyűlésen. Hangsúlyozta, hogy a nőági örökösödés elfogadása hasznára lesz az országnak. Kifejezte azt a reményét, hogy az örökösödést Magyarországon is úgy szabályozzák, mint az örökös tartományokban. Ígéretet tett, hogy a törvényeket meg fogja tartani, a rendek jogait és kiváltságait érintetlenül hagyja.

A nőági örökösödés elfogadását azután törvénybe foglalták. Az 1723. évi 1&ndah;3. törvénycikkek jelentik a magyar pragmatica sanctiót, ezek lettek a Magyarország és az idegen uralkodóház, valamint annak osztrák-cseh örökös tartományai közötti közjogi viszonynak az alapjai egészen 1848-ig, a magyarországi feudalizmus végéig. Sőt, figyelembe vették őket mind az 1848-as, mind pedig az 1867-es közjogi rendezésnél is. Hatásuk az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig érvényesült, értelmezésükről azelőtt is, azután is heves közjogi viták folytak.

A Horvát-dalmát-szlavón Királyság közjogi helyzete

A teljes cikk.

Erdély közjogi helyzete

Arról, hogy az Ausztriai Ház uralkodói mint Magyarország királyai a Szent Korona jogán fejedelmei Erdélynek, szó sem volt ezekben az artikulusokban, annak ellenére, hogy a három évvel korábban tartott pozsonyi országgyűlésen a magyarországi rendek a királynő hozzájárulásával, külön törvénycikkben szögezték ezt le. De nem volt szó Erdélynek Magyarországgal való bármilyen közjogi kapcsolatáról abban az oklevélben sem, amelyben Mária Terézia az Erdélyi Fejedelemséget 1765. november 2-án a nagyfejedelemség – magnus principatus – rangjára emelte. Sőt, ez az oklevél azt hangsúlyozta, hogy Erdély semmilyen más országgal sincsen bármilyen alárendeltségi kapcsolatban, egyedül nagyfejedelmétől függ, saját törvényei szerint saját hatóságai kormányozzák. Az uralkodó jogcíme Erdélyre az oklevél szerint a „summum imperii ius”, az uralom legfőbb joga, amit azáltal szerzett, hogy Erdély elismerte uralkodójának. Azt talán felesleges is mondani, hogy az 1765-i oklevelet nem a Magyar Udvari Kancellárián, de még nem is az erdélyin, hanem az uralkodó Államkancelláriáján állították ki, s Mária Terézia aláírását Kaunitz Vencel herceg államkancellár ellenjegyezte.

Erdélynek ez a közjogi függetlenítése Magyarországtól, az unió csupán perszonális jellegének ez az erős hangsúlyozása, megfelelt az uralkodó intenciójának, de legalább annyira az erdélyi rendekének is. Az erdélyi három nemzet vezetői semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy Magyarországhoz visszatérjenek, hogy a perszonális unión túlmenően reális közjogi kapcsolatokat is kiépítsenek, illetve felújítsanak a Magyar Királysággal.

A Partium közös kormányzata átmeneti időre jelentett bizonyos reális kapcsolatot, de azután, miként láttuk, ezt is megszüntették. 1733-tól Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok vármegye és Kővár vidéke minden vonatkozásban Erdélyhez tartozott.

De a magyarországi rendekről sem mondhatjuk, hogy Erdély különállását túlságosan a szívükre vették. Megelégedtek, miként láttuk, 1741-ben annak leszögezésével, hogy a Habsburgok Erdélyben – mint magyar királyok – a Szent Korona jogán uralkodnak, s nem szánták el magukat erélyesebb fellépésre az újraegyesítésért.

Erdély közjogi helyzete tehát lényegesen különbözött a Horvát-szlavón-dalmát Királyságétól. Követei nem vettek részt a pozsonyi országgyűlésen, az ott alkotott törvények rájuk nem vonatkoztak. Saját országgyűlésen hozott saját törvényei voltak területén érvényesek.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

III. Károly azzal az elhatározással lépett trónra, hogy a rendekkel együttműködve kormányozzon. Ennek megfelelően a magyarországi országgyűlést – mint az 1708 és 1711 között ülésező „labanc” országgyűlés folytatását – már 1712. április 3-ra összehívta Pozsonyba. A szatmári békét még az országgyűlés előtt, 1712. március 30-án megerősítette.

A rendek képviselői az országban dúló pestisjárvány miatt lassan gyülekeztek, első ülésüket csak május 2-án tartottak. Közben a koronát is lehozták Bécsből, ahová még a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor vitték. Az uralkodó május 18-án érkezett Pozsonyba, május 21-én kiadta a királyi hitlevelet, a következő napon ünnepélyesen megkoronázták.

Alá kell húzni ast a tényt, hogy előbb került sor a királyi hitlevél kiadására és csak ezt követően a koronázásra. Annál is inkább említésre méltó a sorrend, mivel III. Károlyt nem választották, hanem az 1687-ben elfogadott örökösödés jogán foglalta el a trónt. A rendeknek tehát sikerült elfogadtatniuk azt az álláspontjukat, hogy csak hitlevél kiadása után koronáznak; ez erejüket bizonyítja.

Más tények is tanúsítják, hogy a magyar rendek közvetlenül a szabadságharc elvesztése után nem mint legyőzöttek, hanem mint egyenrangú felek álltak az uralkodóval szemben. Kudarca ellenére nagy sikere volt ez a szabadságharcnak, aminek jelentőségét még jobban érzékelhetjük, ha a majtényi zászlóletétel utáni eseményeket összehasonlítjuk azzal, ami a világosi fegyverletétel után történt. A különbség több tényező együttes hatásából következett. Más volt az uralkodó, mások idegen tanácsadói, és nem utolsósorban mások azok a magyarok, akik a magyar rendiséget vezették, és akik lényegében egymás között kötötték meg a szatmári békét. Árulónak tartsuk őket? A nemzeti függetlenség ügyét cserbenhagyták, e tekintetben kétségtelenül árulók voltak. De a nemzeti függetlenség ügye az adott európai és magyarországi erőviszonyok között menthetetlen volt; ezzel szemben sikerült a rendiségre nézve is, de az egész ország szempontjából is viszonylag kedvező, semmiképpen sem lealázó feltételeket biztosítaniok. Ezt mutatják mindjárt az 1712-ben összehívott országgyűlés tárgyalásai, az ekkor alkotott törvények is.

Az első törvénycikk ugyan a koronázásról szólt, de a koronázást megelőzte a királyi hitlevél aláírása és a királyi eskü letétele. Ezeket a második törvénycikkbe foglalták.

A hitlevél első pontjában az uralkodó kötelezte magát arra, hogy Magyarországnak és kapcsolt részeinek minden törvényét és szokását, jogát, szabadságát, kiváltságát és mentességét megtartja, kivéve az 1222. évi törvény 31. cikkelyének az ellenállási jogot biztosító záradékát, amelyről a rendek már 1687-ben lemondtak.

Heves vita folyt arról, hogy a hitlevél első pontjába belekerüljön-e az a záradék, amely I. József hitlevelében szerepelt először. Ez a záradék a törvények és jogok stb. megtartására vonatkozó uralkodói kötelezettséget meggyengítette az alábbi formulával: ”prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit.” Ez a megszorítás azt jelentette, hogy az uralkodó a törvényeket stb. csak úgy köteles megtartani, ahogyan értelmezésükről a rendekkel országgyűlésen megegyezett; nem volt köteles tehát a rendek értelmezését elfogadni.

Ez a vitatott klauzula végül is belekerült a hitlevélbe, tehát az uralkodó álláspontja győzött. Viszont a rendek külön artikulusban, a harmadikban, fogadtatták el az uralkodóval, hogy a közös értelmezésről szóló klauzula nem vonatkozik az ország kormányzásának két alapkövetelményére, vagyis as ország területi integritásának megőrzésére, valamint arra, hogy az országot nem szabad más országok vagy tartományok mintájára kormányozni.

A rendek fejlett közjogi érzékét bizonyítja, hogy a leglényegesebb, de egyben a legkényesebb követelményeket emelték ki. Ami a területi integritást illeti, már láttuk az előző fejezetben, hogy az uralkodó nem tartotta meg a törvényben vállalt kötelezettséget. S látni fogjuk, hogy a másik kötelezettségen is túltette magát, más országok és tartományok módjára, egész birodalma kormányzati elveinek és módszereinek megfelelően kormányozta Magyarországot és annak kapcsolt részeit is.

A hitlevél további pontjaiban arra kötelezte magát az uralkodó, hogy a Szent Koronát az Országgyűlésen választott koronaőrök az országban fogják őrizni, hogy az országnak és kapcsolt részeinek eddig már visszafoglalt és a jövőben visszafoglalásra kerülő területeit vissza fogja csatolni, hogy férfi örököse nem létében a királyválasztás joga visszaszáll a rendekre, végül hogy férfiági örökösei a jövőben is a koronázás előtt fogják a mostaniban foglalt kötelezettségeket tartalmazó hitlevelet kiadni és az uralkodói esküt letenni.

A hitlevélben foglalt kötelezettségek közül a már említett kettőn (területi integritás, saját törvények és szokások szerinti kormányzás) kívül még egy harmadikat is kiemeltek a rendek, a szabad királyválasztást férfi utód nem létében, és a harmadik törvénycikkbe ezt is belevették, így akarván ezt is biztosítani a hitlevélbe akaratuk ellenére mégis belekerült értelmezési klauzula esetleges alkalmazásával szemben.

Az uralkodó a koronázás után rövidesen visszatért Bécsbe, képviseletét királyi biztosra hagyva. A pestis miatt azonban 1712 augusztusában meg kellett szakítani a tanácskozást, aminek folytatására csak 1714 őszén került sor. III. Károly október 13-án újra lejött Pozsonyba, részt vett október 14-én a nádorválasztáson, majd október 18-án feleségének királynéi koronázásán. Ezután képviseletét ismét királyi biztosra hagyva, visszatért birodalma fővárosába. A rendek még 1715. június 15-ig tanácskoztak, az uralkodó ekkor szentesítette az országgyűlésen alkotott 136 törvénycikket.

A hosszúra nyúlt országgyűlés derekas munkájáról nem csupán a törvénycikkek nagy száma tanúskodik. A megvitatásra került kérdések azt mutatják, a rendek tudatában voltak annak, hogy az ország történetében a török kiűzése után új szakasz kezdődött, és hogy az új helyzetben a további fejlődést új törvényekkel kell irányítani és támogatni.

Az uralkodó ezúttal nem állt elő olyan összefoglaló javaslattal az ország új berendezésére vonatkozólag, amilyen az 1688-ban készített Einrichtungswerk] volt. Az abban foglalt elgondolásokból, tervekből sok minden megvalósult, és a továbbiakban még több minden került megvalósításra. Kétségtelennek látszik, hogy az uralkodónak és udvari tanácsadóinak magyarországi politikája ezen a munkálaton alapult, ha rossz híre miatt, taktikai okokból nem hivatkoztak is reá.

A magyarországi rendek, élükön a nádorral, már az Einrichtungswerk elkészültekor ellentervet készítettek, az úgynevezett magyar Einrichtungswerket. Most, amikor újra együtt voltak az egész ország rendi képviselői, szükségesnek tartották, hogy újból megfogalmazzák az ország előtt álló legfontosabb tennivalókról elgondolásukat. A kezdeményezés a felsőháztól indult ki, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével bizottságot küldött ki a katonai, gazdasági, politikai és kamarai vonatkozású kérdések megtárgyalására, rendszerbe foglalt javaslatok előterjesztésére. Heves vita után az alsóház is elfogadta a bizottsági előkészítés gondolatát, és a maga képviselőit is kiküldte a bizottságba. Ez a bizottság néhány nap alatt kidolgozott egy Systemának nevezett rövid javaslatot, amelyet az országgyűlés azután az uralkodó elé terjesztett.

Tanulságosak ennek a bizottságnak a javaslatai. Mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt területeknek az országba kebelezését kívánja. Egész Erdélyt említi, azután a négy szlavóniai megyét (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém), majd Bács, Bodrog, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Zaránd és Torontál megyéket, a Kis- és Nagykun meg a Jász kerületeket. Megnevez olyan területeket is, amelyek nem a török alól szabadultak fel, hanem elcsatolták őket az országtól: a Varasdi generalátust, a Száva vidéki mokricai uradalmat, a Zrínyi- és Frangepán-féle tengervidéket, Likát, Korbaviát. Tehát az ország területi integritásának teljes helyreállítását tartja szükségesnek.

Hasonlóképpen szükségesnek tartja az igazgatási integritás helyreállítását, ezen a területen a legnagyobb sérelemnek – a bányaigazgatás kivonásának a magyarországi kamarai igazgatás alól – az orvoslását.

Megállapítja, hogy az adókat mérsékelni kell, és inkább természetben, mint pénzben kell behajtani.

Gazdasági javaslatai: a lakatlan vidékek minél gyorsabb benépesítése, a kereskedelem fellendítése, elsősorban a kivitel szabaddá tételével.

Gondol a művelődésre is, valamilyen tudományos főiskola felállítását tartja a legsürgősebbnek.

Behatóan foglalkozik a katonai rendszer megreformálásával. Állandó sereget javasol, felerészben hazaiakból, másik felében külföldiekből, négy generalátus keretében. Béke idején ezt a katonaságot a határ menti várakban és az ott épített kaszárnyákban kellene elszállásolni, hogy a népet ne zsarolja. Költségeit természetben Magyarország, pénzben a külföldi országok és tartományok fedeznék. A katonai igazgatást egy magyar haditanácsra kellene bízni, ez alá rendelve működnék egy országos biztos, aki a katonai gazdasági ügyeket intézné.

A bizottság javaslatai az ország legégetőbb problémáira mutattak rá, és olyan megoldást kívántak, amely a magyar nemzeti érdekeket szolgálta volna. Az uralkodó összbirodalmi érdekeivel azonban sokban ütköztek. Ez volt az oka, hogy csak részben valósultak meg, és még így sem mindenben úgy, ahogy a Csáky-féle bizottság ajánlotta.

Ezt a reformbizottságot, amely az országgyűlés első napjaiban állította össze javaslatait, nem szabad összetévesztenünk egy másik reformbizottsággal, amelyet ugyancsak az 1712–1715. évi országgyűlés küldött ki, de amely az országgyűlés után működött, és javaslatait a következő, az 1722–1723. évi országgyűlésen terjesztette elő.

Ennek a bizottságnak, amelyről az 59. törvénycikk rendelkezett, ugyancsak Csáky Imre lett az elnöke, tagjai az egyházi és világi rendek legjelesebb képviselői. Az uralkodó is megígérte, hogy elküldi biztosait ebbe a bizottságba, amelynek feladata az lett, hogy politikai (azaz igazgatási), valamint katonai és gazdasági szisztémát, azaz reformokat dolgozzon ki. Ezért is nevezték commissio systematicának, rendszeres bizottságnak.

Hasonló jelleggel egy másik reformbizottságot is kiküldött az országgyűlés. Ennek a 24. törvénycikk azt a feladatot jelölte ki, hogy az igazságszolgáltatás megjavítására, ennek érdekében új törvényekre és új bírósági szervezetre vonatkozólag dolgozzon ki a következő országgyűlésre előterjesztést.

Tudjuk, hogy az [Einrichtungswerk] együtt foglalkozott az igazságszolgáltatási és az egyéb reformokkal. A rendek az igazságszolgáltatás különös fontosságát nemcsak a törvénycikk bevezető szavaiban emelték ki, mondván, hogy nélküle nem lehetnek országok, hanem azzal is hangsúlyozták, hogy külön reformbizottságot küldtek ki megjavításának előkészítésére. Ennek a bizottságnak a vezetését is Csáky Imrére bízták, akinek kiemelkedő szerepét ebben a – nyugodtan mondhatjuk – rendi reformmozgalomban ezek a megbízatásai is tanúsítják.

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő. A korszak a feudalizmus megdöntésével, több évszázados gazdasági és társadalmi rend felbomlásával zárult, ezért is kapta a reformkorszak nevet.

De voltak a magyar történetnek más szakaszai is, amelyek nem végződtek ilyen gyökeres változással, de a ”reform” jelzőt azért ugyancsak meg érdemlik. Visszafelé haladva a korban, az 1790-es évek, a felvilágosult abszolutizmus évtizedei, a török kiűzése utáni évtizedek, Bethlen Gábor, I. Ferdinánd uralkodásának ideje – joggal mondhatók reformtörekvések periódusainak. Ezek a reformtörekvések persze nem a fennálló gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását célozták, hanem inkább a megerősítését. De a reformok, még ha feudális viszonyok között, azokat erősítve valósultak is meg, a termelőerők gyorsabb fejlődését tették lehetővé, és ezáltal a fejlettebb termelőerőkkel ellentétbe kerülő feudális termelési viszonyok felbomlását gyorsították meg.

A szatmári békekötést követő 1710-es és 1720-as éveket a magyar történet egyik reformperiódusának tekintjük. Minden reformperiódusnak megvolt a maga fő mozgató ereje. Ezekben az évtizedekben Magyarországon a főnemesség állt a reformmozgalom élén. Ezt mutatja az 1712–1715. évi országgyűlés lefolyása, a rendek által kiküldött reformbizottságok összetétele, Csáky Imre grófnak és társainak kiemelkedő szerepe.

A szatmári békét követő reformmozgalomnak a főnemesség vezető szerepe mellett egy másik, nem kevésbé lényeges vonása volt, hogy a rendek nem – miként például a 19. század második negyedében – az uralkodóval szemben, hanem vele együtt törekedtek a reformokra, és az uralkodó sem – miként például a felvilágosult abszolutizmus évtizedeiben – a rendekkel szemben, hanem velük közösen. Ezt mutatta az is, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságba az uralkodó is elküldte a maga képviselőit.

Az igazságszolgáltatás megjavítása céljából kiküldött reformbizottságnak volt még egy további jellemző vonása is. Az tudniillik, hogy Horvátországot külön megnevezett négy személy képviselte benne, köztük a zágrábi püspök, az albán és a báni ítélőmester. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy a magyarországi rendek a horvátországi igazságszolgáltatás sajátosságát tiszteletben kívánták tartani, hanem arról is, hogy azt a magyarországi igazságszolgáltatás szerves részének tartották a háromegy királyság képviselői is.

A reformok kidolgozásával megbízott bizottságoktól meg kell különböztetnünk az 1712–1715. évi országgyűlés által kijelölt azon bizottságokat, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az országgyűlésen felmerült valamilyen ügyet elintézzenek, valamilyen sérelmet orvosoljanak.

A rendi országgyűléseknek az volt az egyik sajátosságuk, hogy nemcsak törvényt alkottak, hanem a törvények végrehajtása során felmerült akadályokkal, visszaélésekkel is foglalkoztak. Bizonyos vonatkozásban tehát nemcsak szabályalkotó, hanem igazgatási és jogszolgáltató tevékenységet is folytattak.

Napjaink országgyűlésem sem tisztán törvényhozással foglalkoznak a képviselők, hanem interpelláció formájában vagy más módon felelősségre is vonják a törvényeket végrehajtani hivatott kormányt, a parlamentnek felelős minisztériumot. A feudális rendiség idején az uralkodó kormányszervei jelentették a kormányt. A rendek, amikor az országgyűléseken a gravámeneket az uralkodó elé terjesztették, tulajdonképpen a kormányt interpelláltak meg. S amikor a sérelmekre kapott uralkodói válasszal nem voltak megelégedve, olykor bizottságot küldtek ki, vagy azért, hogy a sérelem orvoslását ellenőrizze, vagy pedig azért, hogy az országgyűlés, vagyis az uralkodó és a rendek közös végzése alapján maga végezze el az orvoslást.

A rendi országgyűléseket jellemezte a sok gravámen. Nem volt kivétel ez alól az 1712–1715. évi, tulajdonképpen már 1708-ban megkezdődött országgyűlés sem. Részben uralkodói, részben rendi kezdeményezésre – ideszámíthatjuk a gravámeneket is – az országgyűlésen sok jelentős határozat, törvény született. Közülük csak néhányat emelünk ki.

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett.

Az 1722–1723. évi országgyűlés

A 45. törvénycikk kimondotta, hogy általános országos levéltárat (universale archivum regni) kell felállítani, egyelőre Pozsonyban, az ország házában. Amikor pedig – erről a 106. törvénycikk rendelkezett – a Helytartótanácsot az ország központjába helyezik át, ott kell országházát biztosítani a levéltár számára. Az ország levéltárában az ország közviszonyaira vonatkozó iratokat (acta publicum regni statum tangentia) kell elhelyezni és őrizni, bárkinél vannak is azok, akár káptalanoknál és konventeknél, a hiteles helyeknél, akár családoknál. A királyi kamarák is kötelesek ilyen irataikat, amennyiben a kincstár jogait nem érintik, az ország levéltárának átadni. Az uralkodó még azt is megígérte, hogy az Erdélyben található ilyen iratok kikereséséről és megküldéséről is gondoskodni fog.

Noha az országgyűlés egy bizottságot is kiküldött az iratok átadásával és átvételével kapcsolatos kérdések eldöntésére, mégis harminchárom év telt el, amíg ez a törvény megvalósult, és az ország levéltára 1756-ban megkezdte működését Pozsonyban, az ország házában, a nádor főhatósága alatt, aki a Mohács utáni időkben, amíg levéltár nem létesült, az ország iratainak őrzője is volt.

A közigazgatási reformokhoz hasonlóan fontos jogszolgáltatási reformok születtek az 1723. évi országgyűlésen, Ezeket az az előző országgyűlés által kiküldött bizottság készítette elő, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével jóval a rendszeres bizottság előtt kezdte meg és fejezte be munkáját. A reform elsősorban a bírósági szervezetre terjedt ki, mégpedig a felső és középszintű királyi bíróságok szervezetére, amelyet a korábbi szervezet egyes elemeinek megtartásával új alapokra fektetett. Ennek ismertetésére a III. fejezetben kerül sor.

Átfogó elgondolást arra vonatkozólag, hogy az ország közgazdasága (oeconomia regni publica) miképpen alakuljon, miként a Systema készítői, az országgyűlésen megjelent követek sem tudtak kialakítani, amint azt a 115. törvénycikkben őszintén be is vallották. Egy ilyen országos közgazdasági tervnek a kidolgozását, mást nem is tehettek, az új onnan szervezett Helytartótanácsra bízták, azzal az utasítással, hogy terjessze azt előbb az uralkodó, majd folyamatosan a következő országgyűlések elé. Ilyen tervet azonban a Helytartótanács sem készített, bár számos részkérdéssel, nem is lényegtelenekkel, foglalkozott, mint ahogyan már az akkori országgyűlés, sőt már a korábbiak is foglalkoztak.

Az ország gazdasági fejlődésének a török kiűzése óta változatlanul, a lakatlanná vált területek benépesítése, az impopulatio volt a leglényegesebb kérdése. Ez szorosan összefüggött az újonnan megszerzett területek birtokjogi kérdéseinek a tisztázásával, hiszen a benépesítést elsősorban a birtokosoktól lehetett várni.

Láttuk, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés három bizottságot küldött ki a neoacquisticával kapcsolatos birtokjogi ügyek rendezésére. A rendek kérésére az uralkodó most – Horvátország kivételével, ahol tovább működött az 1715-ben kiküldött bizottság – más megoldást választott: ezekben a birtokjogi ügyekben a döntés jogát a királyi táblára ruházta. A rendeknek tehát végül is sikerült ezeket az annyi vihart kavart ügyeket a rendes bírósági útra terelniük, kivéve őket a hírhedtté vált uralkodói bizottságok hatásköréből.

A benépesítési politika elsősorban arra irányult, hogy külföldről jöjjenek telepesek, ne pedig a hazai jobbágyság vándoroljon egyik megyéből a másikba. Az országgyűlés 103. törvénycikke szabad költözésű külföldi személy számára hatévi mentességet ígért minden közadó alól. Különösen fontosnak tartotta az országgyűlés, hogy iparosok települjenek külföldről az országba. A 117. törvénycikk részükre tizenöt évi mentességet biztosított a közterhek alól.

Az új telepesek túlnyomó többsége azonban ebben az időben nem külföldi, hanem belföldi volt. A már korábban megindult belső jobbágyvándorlás méretei növekedtek. Az elköltözés megakadályozása minden megyének érdekében állott, erről nem kellett az országgyűlésnek rendelkeznie. Annál részletesebben foglalkozott azzal, hogy az engedély nélkül eltávozott jobbágyot hogyan lehet visszakövetelni, illetve hogyan kell visszaadni, milyen büntetésben kell részesíteni azokat, akik a visszaadásra nem hajlandók. A 60. törvénycikk külön kiemelte, hogy ezek a rendelkezések Horvátországra és Szlavóniára is vonatkoznak.

Említettük, hogy átfogó közgazdasági tervet ugyan nem készített, de elég sok gazdasági kérdést szabályozni próbált az országgyűlés. A Systemában jelentkező merkantilista viszonyulás a gazdasági kérdésekhez az országgyűlés törvényeire is jellemző. A folyók hajózhatóvá tételét, csatornák építését nem a földművelés, hanem a kereskedelem érdekében ajánlotta a 122. törvénycikk a Helytartótanács figyelmébe. A földművelés fejlesztéséről szóló törvényeket hiába keresünk az országgyűlés határozatai között. De az iparról szóló törvényeknek sincs nyomuk azon kívül, amely külföldi iparosok betelepítéséről rendelkezett. A kereskedelem állt a rendek érdeklődésének előterében, elsősorban a külfölddel folytatott, de a belkereskedelem is.

Az országgyűlést egyébként 1722. június 20-ára Pozsonyba hívta össze az uralkodó. Az első nyilvános ülést június 30-án tartották. Ekkor foglalt állást – ahogyan ezt az I. fejezet 5. szakaszában már elmondtuk – közfelkiáltással az alsóház, majd a főrendi tábla is a nőági örökösödés felajánlása mellett. A két ház közös küldöttsége július 3-án jelent meg Bécsben az uralkodó előtt, III. Károly július 8-án személyesen nyitotta meg Pozsonyban újra az országgyűlést, és előterjesztésében – viszonozván az örökösödés önkéntes felajánlását – ugyancsak önkéntesen ajánlotta fel, hogy a rendek jogait és kiváltságait megerősíti és tiszteletben fogja tartani. Ezután került sor a Pragmatica Somctiónak nevezett első három törvénycikk megfogalmazására, majd pedig megkezdődött a rendszeres bizottság reformjavaslatainak tárgyalása. Július 16-án az uralkodó még Pozsonyban elfogadta a magyar pragmatica sanctio szövegét, válaszolt a rendeknek a reformjavaslatokkal kapcsolatos feliratára, utána azonban, képviseletét két királyi biztosra hagyván, visszatért Bécsbe.

Az 1741. évi országgyűlés

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

Az 1741. évi országgyűlés lefolyását, az ekkor hozott törvényeket döntően határozta meg a Habsburg-monarchiának az a kül- és belpolitikai helyzete, amely III. Károly halála után kialakult: az azonnal kitört örökösödési háború, az a magatartás, amelyet a birodalom országai és tartományai ebben a háborúban az uralkodóházzal szemben tanúsítottak.

Láttuk, hogy a monarchia sorsa válságosra fordult, felbomlása, részekre hullása egyáltalában nem látszott valószínűtlennek. A kritikus helyzetben nagyon sok függött attól, hogy a magyar rendek milyen álláspontra helyezkednek.

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az 1751. évi országgyűlés

A hadiadó évi összege 2,5 millió forint volt. Ennek 1,2 millió forinttal való megemelését kérte az uralkodói előterjesztés. Mielőtt ennek tárgyalását megkezdték, Mária Terézia leküldte Pozsonyba jelöltjeinek névsorát, akik közül a rendek gróf Batthyány Lajos kancellárt választották meg az ország nádorává. Ezután megkezdődtek az alkudozó tárgyalások, amelyek azzal zárultak, hogy a rendek 700 ezer forinttal emelték meg az évi hadiadót, amelynek összege így 3,2 millió forintra nőtt.

Mária Terézia csak az országgyűlés utolsó hónapjában, augusztusban jött be az országba. Pozsonyon kívül Pestet is meglátogatta, valamint Grassalkovich Antalt, a Magyar Kamara grófi rangra emelt elnökét, aki gödöllői kastélyában pazar vendéglátásban részesítette.

Az 1764–1765. évi országgyűlés

Mária Terézia 1764 őszén haraggal hagyta el Pozsonyt, ahol a rendek még 1765 tavaszáig üléseztek. 47 törvénycikk szentesítése után az uralkodó távollétében zárult Mária Terézia harmadik és egyben utolsó országgyűlése.

Ha az országgyűlésen alkotott törvényeket nézzük, nem kevésbé sivár a látvány, mint amilyet az 1751-es törvénykönyv mutatott.

Az 1765-ben véget ért országgyűlés idején nemcsak az üléstermekben volt fűtött a hangulat, amit a követeken kívül a hallgatók, a fiatal joggyakornokok tüntetése is hevített, hanem a városban, sőt az ország más helyein is.

Az erdélyi országgyűlések

Az erdélyi országgyűléseknek nem volt olyan állandó helyük, mint Magyarországon Pozsony, mivel fővárosa sem volt a fejedelemségnek, hanem a három nemzet valamelyik városában üléseztek a rendek.

A horvát-szlavón-dalmát tartományi gyűlések

Országgyűlései a háromegy királyságnak is a magyarországi országgyűlések, időszakunkban a pozsonyi diaeták voltak, amelyeken képviselői részt is vettek. Az ő részvételükkel hozták azokat a törvényeket, amelyek a háromegy királyságban is kötelezőek voltak.

A pénzügyi udvari hatóságok

III. Károly idejének pénzügyi kormányzatára a Bancalitas és a vele kapcsolatos intézkedések nyomták rá a bélyegüket. A Bancalitas főpénztára Bécsben volt, fiókpénztárai létesültek a cseh-osztrák tartományokban több helyen, 1718-ban Repraesentatio bancalis néven Pozsonyban is fiókja nyílott. A magyarországi pénzbeni kamarai jövedelmek ettől kezdve ide folytak be.

A Magyar Királyi Helytartótanács

A Helytártótanács székhelyéül a törvény Pozsonyt jelölte meg, azzal a megjegyzéssel, hogy amint lehetséges lesz, az ország központjába fog átköltözni. Erre csak II. József uralkodása alatt került sor.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A magyarországi Főhadparancsnokság székhelye az ország akkori fővárosa; Pozsony lett. A polgári kormányzat országos szerveivel együtt helyezték át Budára II. József alatt.

A magyarországi Főhadparancsnokság közvetlenül a bécsi Udvari Haditanácsnak volt alárendelve, rajta keresztül kapta a legfőbb hadúr, az uralkodó rendeleteit. A többi magyarországi főhadparancsnoksággal, így a Nagyszebenben szervezett erdélyivel is, mellérendelt viszonyban állott.

A Főhadparancsnokság alá tartozó hadbiztosi szervezet (commissariatus bellicus), amely a katonaság gazdasági ellátásával kapcsolatos ügyeket intézte, a Helytartótanács főhatósága alá tartozó Országos vagy Tartományi Biztosság szervezetével (commissariatus provincialis) párhuzamosan működött. 1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.

Ember Győző

Belkereskedelem

A Helytartótanács nem tehetett mást, mint hogy a belkereskedés szabályozásával, a felmerülő jogi kérdések tisztázásával a forgalmat növelni, az annak kedvező körülményeket állandósítani, az akadályozókat eltüntetni törekedett. 1733-ban például engedélyt adott egy pozsonyi rézművesnek, hogy a stomfai bányáiban termelt vasat és rezet mindenhol szabadon árusíthassa. A megokolásban – tipikus merkantilista fogalmatásban – arra hivatkozott, hogy a vasért és rézért eddig külföldre kivitt pénz egy része az országban fog maradni.

A merkantilizmus azonban a városgazdaság alapján, rendi társadalmi viszonyok között épült ki gazdasági rendszerré. A városgazdaságot és a rendi szemléletet jellemző megkötöttség ellentétben állott a látókörét egész államokra tágító merkantilizmus forgalomnövelő törekvésével, azt sokszor megadásra kényszerítette. Amikor például a Helytartótanács megengedte, hogy egy győri lakatosmester két műhelyt nyisson és azokban árusítson, a városi céh azonnal benyújtotta tiltakozását. A Helytartótanácsot saját érvelésével, a közjóra való hivatkozással fegyverezte le, bizonygatva, hogy nem egyesek túlgazdagodása, hanem az egész lakosság egyöntetű jóléte kell minden ország számára kívánatos legyen.

A céhek a 18. század első felében még erősek voltak, de hanyatlásuk már megkezdődött. Vonatkozik ez az ország sok városában céhszerűen működő kereskedői társaságokra is. Új társaságok létesülését a Helytartótanács nem engedélyezte, s ellene volt annak, hogy a már meglevők tagjaik létszámát korlátozzák; a nagyobb forgalom érdeke ugyanis minél több kereskedőt kívánt.

A pénzügyi szempont, a kincstár érdeke is szembekerült a merkantilizmus gazdasági érdekével, és erősebbnek bizonyult annál. 1735-ben Louise Duval engedélyt kért arra, hogy Pozsonyban női divatholmikat árulhasson. A város az engedély megtagadása mellett volt, mivel sem az illető, sem férje nem nyerték még el a polgárjogot. A köz érdeke, amibe a merkantilizmus állandóan burkolózott, de ami igen sokredőjű ruhadarab volt, a forgalom növelését, az engedély megadását kívánta volna. A köz érdeke azonban azt is kívánta, hogy a kereskedésből származó hasznot hazai adófizetők élvezzék. A kérdés eldöntésébe a vallási momentum is belejátszott. Louise Duval és férje nem voltak katolikusok, így a polgárjogot később sem szerezhették volna meg. A polgáraiban adózóit óvó város érdeke egybeesett a főszempontnak szintén az adózás biztosítását tekintő királyi szolgálat érdekével. Louise Duval az engedélyt nem kapta meg, a pénzügyi politika győzött a gazdaságpolitika fölött.

Harmincadjövedelem

Az egyes harmincadhelyek jövedelme és forgalma természetesen többször változott, Pozsony azonban mindvégig az első helyen állott, messze megelőzve a többi harmincadhelyet. Az áruforgalom másik nagy kapuja Zimony volt, a dél felé irányuló forgalomban olyan szerepet játszott, mint Pozsony a nyugat felé irányulóban.

Mértékek egységesítése

Az áruforgalomnak akadálya volt, hogy az országban sokféle mértéket használtak. Ennek megszüntetésére már a 15. századtól kezdve hoztak törvényeket az országgyűlések. Az 1653. évi 31. törvénycikk az egész országban a pozsonyi mértékek használatát mondta ki kötelezőnek. Rendelkezését az 1715. évi 63. törvénycikk megújította, hangsúlyozva, hogy az a szabad királyi városokra is vonatkozik.

A Helytartótanácsnak, amely a mértékek egységesítését is feladatul kapta, tapasztalnia kellett, hogy a tényleges helyzet nem felel meg a törvényes követelménynek. A megyék és városok vagy nem törődtek azzal, hogy területükön milyenek a mértékek, vagy pedig nem az országos egységet, hanem a helyi érdekeket tartották szem előtt. A törvényeket csak Pozsony közvetlen környékén tartották meg. Az ország többi részében erélyes intézkedésekre volt szükség.

A Helytartótanács a megyékre bízta, hogy milyen módon biztosítják a mértékek egységét, fontosnak csak azt tartotta, hogy biztosítsák. A megyék különböző módon intézkedtek; Gömör megye például az egyes helységek részére hiteles rézmértékeket csináltatott. A Helytartótanács még olyan kivételeket sem tartott megengedhetőnek, amilyeneket a törvények engedélyeztek, mint például, hogy az egyházi szolgáltatásoknál maradhat a helyi gyakorlat. A pozsonyi mértékek használatát az egyházi és a földesúri szolgáltatásoknál is megkövetelte.

A közlekedés javítása

A közlekedés egyik akadálya az volt, hogy az utak különböző szélesek voltak, mert a kocsik tengelyét különböző hosszúra készítették, s a keréknyom így különböző szélességű lett. Ez azért okozott jelentős nehézséget, mert kövezett út kevés akadt az országban. A Helytartótanács elrendelte, hogy a kocsigyártók mindenütt a pozsonyi szekér tengelyének hosszát vegyék mintául. Másik forgalmi akadályt az jelentett, hogy az utak, különösen a fás területeken, olyan keskenyek voltak, hogy két szekér nem tudott rajtuk egymás mellett elhaladni. A Helytartótanács rendeletet adott ki, hogy a fákat az erdei utak mellől vágják ki annyira, hogy legalább két szekér férjen el rajtuk egymás mellett.

Sok gondot okozott a Helytartótanácsnak olyan kérdéseknek az eldöntése, hogy az utakat és hidakat kik kötelesek jó karban tartani. Az általánosan elfogadott elv az volt, hogy akinek haszna van belőle, vagy akinek a gondozatlanság kárt okoz. Ebből következett, hogy aki vámot szedett, az volt köteles az utakat és hidakat karbantartani, ha pedig vámot senki sem szedett, akkor a környező helységek lakosai. Az alapjában véve egyszerű elvet azonban a különböző érdekelt felek sokféleképpen magyarázták, mindegyik a maga javára. A Helytartótanácsnak, sőt az uralkodónak is sokszor kellett döntenie megyék és városok, földesurak és falvak egymás közti és elleni vitáiban.

A szabad királyi városok útjaikat és hídjaikat önállóan gondozták, Egyedül Pozsony volt kivétel, az ország fővárosa, a Helytartótanács székhelye. Az ország leggazdagabb városától méltán követelte meg a Helytartótanács, hogy példát mutasson. Városrendezési ügyeit a Helytartótanács irányítása és ellenőrzése mellett intézte.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721–1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott.

A polgárság

Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg.

A kastély és a vár

Érthető, ha a béke beálltával a főurak elhagyják a várakat, és – mint láthattuk”nagy birtokaik központjaiban új kastélyokat építtetnek maguknak, a gazdagabbak városi házakat, olykor kis palotákat is a pacifikált ország központjaiban: Budán, Pozsonyban vagy Kolozsvárt és ezek környékén.

A város

Egy pozsonyi ház értékét még a jobbakból is csak húsz, a közepesekből negyven, a legrosszabbakból meg éppenséggel nyolcvan szatmári ház éri el – jegyzi fel gőgösen az összeíró.

Konfliktusok az életmód jegyében

Az 1744-ben Pozsonyba eljutott vidéki nemes álmélkodva ír az itt látott ünnepségekről: „Bál nevezet alatt folyó solemnis pompák mennek végbe éjjeli solemnis illustratióval condecorált szánkázásokkal együtt, az melynek az olyan színű legények, mint mü vagyunk, még addig hírit sem hallottuk, melynek descriptiójára elégtelenek vagyunk.”[17]

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

E peremvidéki, polgárias szektor jelentősége utóbb lecsökkent, midőn az ország gazdasági súlypontja mindinkább dél felé tolódott, letarolt részei újra élni, termelni kezdtek, és velük a késő feudalizmusnak nem polgári, hanem elsősorban birtokos nemesi erői gyarapodtak. De a hagyomány a szűkebb körben is folytatódott. S talán egyedül itt vezetett el keskeny út megszakítatlanul, törés nélkül, egyenesen a felvilágosodáshoz. Ebből a polgári értelmiségből, a pozsonyi iskolából kerül ki majd Tessedik Sámuel és Hajnóczy József.

Katolikus expanzió

Vagy Csáky Imre gróf (1672–1732), bíboros, nagyváradi püspök, kalocsai érsek, Szepes, Bács és Bihar megyék főispánja, aki – a kormányzat tanácsadójaként – többet forgolódott Bécsben vagy Pozsonyban, mint Nagyváradon, valamint öccse és utóda, Csáky Miklós gróf, aki 1737-ben a birtokszervezést és építkezést tényleg elkezdte Nagyváradon, majd folytatta Kalocsán, míg végre az esztergomi érseki székbe került (1745).

A protestáns egyházak

Az 1714–1715-i országgyűlésen ezután oly éles összecsapás zajlott le a harcias katolikus többség és a protestáns kisebbség között, hogy az uralkodó jobbnak látta a vallási kérdést a továbbiakra kivenni az országgyűlés hatásköréből. Az 1715. évi 30. törvénycikk őfelsége kegyelméből „még” érvényesnek nyilvánítva az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk, illetve az 1687. évi 21. törvénycikk rendelkezéseit, egyben megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását, orvoslásukra királyi vegyes bizottságot küldött ki katolikus, református, evangélikus urakból. Aki a protestánsok közül a bizottság döntésében nem tud megnyugodni, majd a királyhoz folyamodhatik, de csak egyénileg, saját nevében. Az adott helyzetben a protestánsok számára nem az országgyűlés mellőzése volt a leghátrányosabb, hiszen ott még erőszakosabb ellenfelekkel álltak szemben, hanem főleg az, hogy az uralkodó nem volt hajlandó velük mint testületekkel tárgyalni.

A magyar feudális uralkodó osztálynak ezután, ha szűkebb, bizottsági körben is, még mindig alkalma lett volna arra, hogy saját erejéből rendezze belső viszályát. Mire azonban a bizottság évek múlva, 1721 tavaszán összeült, már egy sor újabb önhatalmú támadás élezte tovább a helyzetet, és, ha igaz, 140 templom cserélt birtokost. A bizottság pár hónapig Pesten, majd Pozsonyban tanácskozott, de aktahegyeken túl semmi eredményt nem produkált. Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen. A következő években azonban, ha talán kevesebb kilengéssel is, folytatódott a visszaszorítás, főleg a Helytartótanács egyházügyi bizottságának irányításával. Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

Ez a „Károly-féle rendelet” felújította 1681 és 1687 törvényeit azzal, hogy ezek az 1691-i hivatalos magyarázat (Explanatio Leopoldina) szerint értelmezendők. Különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között; az utóbbit a protestánsok csak az úgynevezett artikuláris helyeken folytathatták (1. §), lelkészt is csak itt tarthattak (2. §), másutt, magán-gyakorlatként, csak családi körben olvashattak vallásos szövegeket (3. §). A jobbágyok vallásváltoztatását, a földesúri jog sértetlenül hagyása mellett, most már (szemben a korábbi, önkényes akciókkal) az uralkodó külön beleegyezésétől tette függővé (4. §). Lehetővé tette, hogy a protestánsok ezentúl ismét szuperintendenseket válasszanak. Ugyanakkor viszont dogmatikai tekintetben a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá, helyezte (5. §). Katolikusok áttérését szigorú állami büntetés terhe mellett tiltotta meg (6. §). Vegyesházasságok kötését csak katolikus lelkész előtt tette lehetővé (7. §). Kötelezte a protestánsokat is a katolikus ünnepek megtartására, céhen belül a körmeneten való részvételre (8. §), valamint a Szűz Máriát és a szenteket említő úgynevezett dekretális eskü letételére.

A sorompót, amelyet az udvar a két ellenfél közé emelt, egyik sem fogadta szívesen. A protestánsok elkeserítően szűknek, a katolikusok viszont puszta létét is felháborítónak találták. Althan Mihály gróf, váci püspök nyíltan tiltakozott ellene. Valami védelmet ugyanis a szűk korlát is nyújthatott a protestánsoknak. Útjába állt a földesúri jog önkényes alkalmazásának, és lehetővé tette a protestáns egyházi szervezet kiépítését és működését akkor, midőn előzőleg két évtizeden át még egyházkerületi gyűlést sem volt szabad tartani.

Az északnyugati peremvidéken persze most már hivatalosan kezdték 1681 rendelkezéseit végrehajtani. 1681 ugyanis csak ezen a sávon jelölte ki, tizenegy „restringált” megyében, a két-két artikuláris helyet és ezeken kívül a nagyobb városokat, ahol a vallásgyakorlat szabadon volt folytatható. Ezektől keletre és délre, a következő nagy félkörív „privilegizált” megyéiben, Veszprémtől Komáromon át Zemplénig és Ugocsáig, már kisebb volt a megszorítás: itt a protestánsok vallásgyakorlata megmaradhatott mindenütt, ahol már 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország azóta visszatért déli és keleti részein megint ez a „privilegizált” helyzet érvényesült. Sőt, e ritkán lakott vidéken, ahol katolikus nagybirtokosok is jobban megbecsülték a protestáns települőket, az 1681 előtti helyzet bizonyítását sem vették oly szigorúan. Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait. Református részről az 1734 novemberi bodrogkeresztúri, evangélikus részről az 1735-i pesti gyűlés alakította ki az új kereteket. A négy református egyházkerület 1258, a négy evangélikus mindössze 209 egyházközséget képviselt. Erdélyben, ahol sem az 1681-es szabályozás, sem a két Carolina resolutio nem volt érvényben, és ahol az államhatalom egyelőre csak fokozatosan próbálhatta a protestáns többséggel szemben a katolikus egyházat uralmi helyzetbe segíteni, ugyancsak volt még egy református és egy evangélikus egyházkerület; az utóbbi szorosan az erdélyi szász „natio” kiváltságos szervezetéhez kapcsolódott. Az unitárius egyház elég szorongatott helyzetben élt tovább Erdélyben.

Mindkét protestáns egyház új szervezetében szembetűnő volt a világi elem, a nemesség befolyásának nagy növekedése. Belejátszottak ebbe elvi, presbiteriánus törekvések is. Alapvetően azonban abban kell a jelenség okát keresnünk, hogy az adott társadalmi és politikai feltételek közt a protestáns egyházaknak bizonyos súlyt és védelmet csak a világi nemes földesúr nyújthatott.

A protestáns egyházi irodalom a cenzúra miatt a legszükségesebbre: bibliák, katekizmusok, prédikációk, énekeskönyvek, imák és más kegyességi iratok közzétételére korlátozódott. Rendszeres teológiai munkák vagy polemikus iratok inkább csak kéziratban terjedtek itthon. De akadt könyv, amely külföldön vagy éppen félrevezető külföldi jelzéssel itthon, titokban készült.

Az evangélikus egyházon belül megújulási mozgalomként, az ortodoxiával szemben, mint említettük, már a 17. század vége óta a pietizmus érvényesült. Először főként a dunántúli kerületben, ahol Győrben talált központra. Torkos András (1669–1737), Vásonyi Márton (1688–1737), Bárány György (1682–1757), Sartorius Szabó János (1695–1756) lelkészek, tanárok nevét emelhetjük ki azok közül, akik német pietista munkák magyarra átdolgozásával és bibliafordítással foglalkoztak. Időszakunk folyamán egy másik fontos pietista központ is kialakult, Pozsonyban. Ennek élén a tudós Bél Mátyás mint lelkész 1719-től sokat fáradozott munkatársaival együtt ason, hegy a híveket anyanyelvükön, magyar, német és szlovák nyelven lássa el bibliával és új típusú kegyes irodalommal.

Alsófokú iskolák

A pozsonyi evangélikus líceum elemi osztályában 1734-ben 131, a többi osztályban egyenként 36–38 tanulót találunk. Ugyanott a jezsuita gimnáziumban 1744-ben 254 elemi iskolás mellett 321 tanuló járt a középiskola öt osztályába.

A protestáns iskolák

Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt. Bél azon fél évtized alatt, amelyet (1714–1719) a pozsonyi líceum élén töltött, a pietista pedagógia elveit követve a korszerű reformok egész sorát vezette be. Ezek közé tartozott a pontos tanterv előírása, a végzett anyag jegyzőkönyvben rögzítése, az oktatómunka ellenőrzése, a megértés fontosságának kiemelése a formális szövegmagolás helyett, tartalmi bővülésként a hazai földrajz és történelem, valamint az élő nyelvek, különösen a francia oktatása és a latintanítás korszerűsítése, újságolvasással is. Bél és pietista utódai alatt a pozsonyi líceum az ország legkorszerűbb középiskolája lett, 1714-ben 40, utóbb, 1764-ben már 502 diákkal.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

A következő szakasz 1726-tól számítható, midőn a cenzúra intézését a pozsonyi Helytartótanács vette át. Így lassan megindult a politikai cenzúra különválása az egyházitól. A mereven katolikus szellemű pozsonyi cenzúra azonban sok protestáns panaszra adott okot. Sajátos módon ezért inkább némi könnyítést jelentett, midőn 1754-től kezdve Pozsonynak is a bécsi cenzúra előírásait kellett követnie, amelyekre van Swieten és munkatársai gyakoroltak befolyást. Időszakunk végén Bécsben már világi, állami cenzúra ellenőrizte a világi műveket. Magyarországon Barkóczy érsek élete végéig (1765) a cenzúra korábbi, egyházi-állami jellegét igyekeztek fenntartani. Halála után azonban az irodalmi termés ellenőrzését, a szorosan vett vallásos könyvektől eltekintve, a felvilágosult abszolutista állam vette át.

A nyomdák is nagyrészt még egyházi kézen voltak időszakunkban. Az egyházak és iskoláik igényeinek kellett főként eleget tenniök. Az ország legnagyobb és legkorszerűbb nyomdája Nagyszombatban, az egyetem székhelyén a katolikus egyház számára, jezsuita vezetés alatt végezte ezt a funkciót. A jezsuiták két másik főiskolájuk székhelyén is szereztek nyomdát maguknak: a kassait 1715-ben vették át, a kolozsvárit pedig 1727-ben rendezték be. A protestáns nyomdászat két fő központja, a reformátusok kezén, Debrecen és Kolozsvár volt. Az evangélikus nyomdák az ország exponált északnyugati peremvidékén sorvadóban voltak. Bizonyos kárpótlást jelentett egyrészt az, hogy a hazai pietisták külföldön, Halléban, Jenában, Lipcsében is nyomtathattak könyveket, másrészt pedig az, hogy időszakunkban itthon is létrejött már néhány olyan polgári vállalkozásszerű nyomda, amely nemcsak a katolikus, hanem a protestáns megrendelőknek is rendelkezésére állt. Ilyen volt a Royer-nyomda Pozsonyban, a Streibig-féle Sopronban majd Győrben, vagy a Landerer-féle Budán (1724).

E nyomdákban Magyarországon időszakunkban kereken 3700 mű látott napvilágot. Ebből az 1711–1720 közti évtizedre csak 321 esett, de aztán egyre több minden továbbira. A művek többsége már a közép- és a felsőoktatás profilja miatt is hagyományosan latin nyelvű volt. A latin nyelvű kiadványok száma az 1730-as években tetőzött (68,7%), majd lassan csökkenni kezdett. A magyar nyelvű kiadványoké ugyanakkor 19,4%-ról 28 %-ra emelkedett. Jelentősebb példányszámot értek el az ájtatossági munkák és az iskolai tankönyvek. A század legkeresettebb kiadványa azonban a kalendárium volt.

Az első valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap Nova Posoniensia] címen, latin nyelven, 1721 tavaszától 1722 őszéig jelent meg Pozsonyban, Bél Mátyás és az evangélikus líceum tanárai kezdeményezéséből, az oktatás segédeszközeként. Valamivel utóbb indult meg az első budai és egyben az első hazai német újság, amely Wochentlich zweymal neuankommender Mercurius címen a hivatalos Wiennerisches Diarium függvényeként 1730-tól kezdve látott napvilágot, 1739-ig biztosan, de úgy látszik több-kevesebb megszakítással a továbbiakban is. A Pressburger Zeitung megindulása 1764-ben már új szakaszt nyitott.

Tudományok, polihisztorok

E tudósok hazai orgánum híján a külföldi, főleg német szakfolyóiratokban közölték természettudományi, orvosi észleleteiket. S hazai tudományos szervezeti központ híján a külföldi, főleg német akadémiák tagjai lettek. De Bél Mátyás már 1718-ban felvetette egy hazai tudós társaság gondolatát, majd 1735-ben a pozsonyi helytartóság útján részletesebb tervet is megpróbált elfogadtatni.

Természettudományok

Torkos Justus János pozsonyi főorvos a Helytartótanács megbízásából állította össze az első hazai orvosi-gyógyszerészeti szabályzatot (1745).

Ének, zene

Az Esterházy család más tagjai Pozsonyban, a cseklészi kastélyban, utóbb Tatán, Csákváron, Pápán, az Illésházyak pedig Trencsénben gondoskodtak rezidenciális zenéről. De hasonlóan jártak el a nagyrészt ugyancsak főnemesi származású katolikus főpapok is, püspöki székhelyeken, mezővárosokban. Így volt ez Nyitrán, gróf Barkóczy Ferenc püspök jóvoltából Egerben vagy például Nagyváradon, ahol gróf Forgách Pál püspök idején mint templomi karnagy Haydn testvére, Michael működött. Győrben, miután 1743-ban szabad királyi városi rangra emelkedett, a zenekarról – kegyúrként – a város gondoskodott.

A kép, főként újabb kutatások eredményeként, máris gazdagabb annál, amit a 18. századról feltételeztek. Sopron példája pedig, amelyet alátámaszt más szabad királyi városoké is Kőszegtől Lőcsén át Kassáig és Eperjesig, ezen is túlmenve azt mutatja, hogy az ilyen típusú városok, tehát a polgári magistratusok, olyan saját szerződéses ”toronyzenészeket” tartottak, akik hivatásos zenészként működtek, és az egyházi vagy éppen iskolai zenét is kiegészítve, felváltva egymás után szerepeltek katolikus vagy evangélikus templomokban meg színielőadásokon. A zenei élet, érthető módon, különösen élénk volt ott, ahol, mint Pozsonyban, ez a városi polgári meg a főnemesi rezidenciális zene találkozott.

Képzőművészet

Az ország megkíméltebb zónájában, Pozsonyban, amely ekkoriban még a politikai és kulturális élet központja volt s az országgyűlések színhelye, díszes, kétemeletes főúri paloták épültek (Esterházy, 1740; Balassi, 1754–1762; Grassalkovich, 1760). A királyi várat az udvar megbízásából Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) alakította át (1760–1765). Sopron szerényebb formák között e közeli példát követte. Ebből az időből való egyebek között a városháza, meg néhány régebbi épület, így a Storno-ház homlokzata. Győrben pedig, ahol a barokk homlokzatú, sarokerkélyes háztípus vált otthonossá, a barokk városháza és a bencés Apátúr-ház (1742).

Az elpusztult országrészek újjászülető városai közül Pesten a mai belváros szerény akkori épületei közül valósággal kiemelkedett az úgynevezett invalidusház (a Fővárosi Tanács ma is impozáns otthona), amely rokkant katonák számára épült, Széchényi György érsek alapítványának felhasználásával, egyben mint a császári ármádia hatalmának jelképe is. 1716-ban kezdték el, 1727–1737 közt épült A. E. Martinelli irányítása alatt. Az akkoriban épült pesti magánpaloták közül a mi korunkra már csak egy maradt: a Mayerhoffer András (1690–1771) kőműves céhmester által befejezett Péterffy-ház, mai nevén Kriszt-ház. Budán a barokk polgári építkezés emlékét őrzi a zárt sarokerkélyes régi városháza, amelyet Venerio Ceresola császári építőmester kezdett el a 17. század végén, majd a helyi Hölbling János fejezett be 1714-ben. A budai királyi palota újjáépítésének hosszú és változatos folyamatában bizonyos fokig az udvar és az öntudatosabbá váló magyar rendiség versengése is kifejeződött. Az egykori palota romos falait 1714-ben kezdték a Haditanács rendeletére részben lebontani s a törmelékkel az árkokat betölteni, illetve részben egy új, kétemeletes palotává kiépíteni, 1715–1723 közt Fortunato Prati irányítása alatt. A félbehagyott építkezés folytatását az 1740-es években a magyar rendek szorgalmazták, hiszen Buda az ő szemükben az ország régi központja, önállóságának jelképe volt. Mária Terézia hozzájárult a vállalkozáshoz azzal, hogy a költségeket a megyék és városok adományaival fedezzék, mely utóbbiak azonban rövidesen elapadtak. Ezután ismét az udvar vette át a kezdeményezést. Az új munkálatokat 1749-ben kezdték a francia Jean-Nicolas Jadot udvari főépítész tervei szerint, amelyek azután a továbbiak során több ízben módosultak. Utána az irányítást Nicolaus von Pacassi, majd 1760-tól F. A. Hillebrandt, a kivitelezés vezetését Oraschek Ignác vette át. Közben a budai várnegyedben több főnemesi palota is épült (Batthyány, 1744; Erdődy, 1749). A szomszédos Óbuda mezővárosban 1746–1757 közt építette a Zichy-kastélyt Jäger János Henrik építőmester.

A megyei székhelyeken – részben mezővárosokban – az udvar rendeletére kezdtek végre új, állandó megyeházákat emelni. Az első és igényesebb ilyen épületek közé tartozott Zala megyéé, amely Donato Felice Allio bécsi olasz építész tervei szerint 1730–1732 közt épült Zalaegerszegen. A legszebb megyeházát azonban Egerben építette Matthias Franz Gerl (1712–1765), kétemeletes homlokzattal, Fazola Henrik művészi vasrácsaival (1761).

A püspöki székhelyeken egyébként is jelentős építkezés folyt. Egerben ekkoriban (1758) épült a kispréposti palota. Székesfehérvárott az egyemeletes, ívelt oromzatú városháza. Nagyváradon a püspöki palota építését 1762-ben kezdte el F. A. Hillebrandt. Erdélyben Kolozsvár lett az új építészeti törekvések első, jelentős központja. A század közepén kezdett azután melléje felzárkózni Marosvásárhely, amelynek piacterén 1759-1772 közt építették a Tholdalagiak a francia származású Luidor János tervei szerint Erdélynek talán legszebb rokokó városi palotáját.

A kifejezetten egyházi rendeltetésű építészet ennél is jelentősebb volt időszakunkban. Elsősorban természetesen a katolikus egyház részéről, amely nagy anyagi erők birtokában és a hatalom támogatása mellett a művészet eszközeit is messzemenően igénybe vette. Egymás után épültek az új barokk templomok, amelyek hálózata gyorsan terjedt délkelet felé. Eleinte a szerzetesrendek és mindenekelőtt a jezsuiták vitték a fő szerepet a templomok építésében és belső terének új, dekoratív kiképzésében. Fényűző anyagok alkalmazásával, márvánnyal, aranyozással, gazdag stukkódíszekkel, oltárokkal, szobrokkal, képekkel olyan Összhatást értek el, amely valóban képes volt lenyűgözni az embereket. Eger 1717–1734, Kolozsvár 1718–1724 közt kapott új jezsuita templomot. Az egri az évtizedeken át, haláláig ott élt Giovanni Battista Carlone műve volt, akár a debreceni Szent Anna- (1721) vagy a miskolci minorita templom (1729). Az eperjesi ferences templomot (1709–1718) egy kassai magyar mester, Tornyossy Tamás építette. A mesterek többsége azonban osztrák-német volt. Közülük a tiroli Martin Wittwer szerzetes építész alkotta meg a győri karmelita templomot (1721–1729), ő tervezte a győri kálvária épületeit, a pannonhalmi apátság barokk épületszárnyait, a zirci cisztercita kolostort, meg a tihanyi apátsági templom homlokzatát és a már halála után elkészült pápai pálos templomot. Több nagy kolostor és kéttornyos templom. épült az úgynevezett dunai osztrák barokk építőiskolához tartozó –, név szerint pontosan nem is azonosítható – mesterek tervei nyomán. Így a pesti pálos (utóbb egyetemi) templom (1722–1742), amelyet egy időben egyedül a kivitelező Mayerhoffer Andrásnak tulajdonítottak, azután a zirci cisztercita templom (1732–1750), a kalocsai székesegyház (1735–1754), valamint a nyitrai piarista templom (1742). A közben (1736) felépült temesvári székesegyház tervezőjének újabban Josef Emanuel Fischer von Erlachot tekintik. Külön jelentőséggel bírt a dunai iskola nyomain haladó Franz Anton Pilgram (1699–1761) osztrák építőmester magyarországi működése. Az ő nevéhez fűződik a szentgotthárdi cisztercita templom (1739), az Erzsébet apácák Esterházy Imre érsek megbízásából épült pozsonyi temploma, valamint a nevezetes jászói premontrei templom és kolostor (1745–1764), sőt, az egytornyos falusi templomtípus kialakítása is.

A festészet ekkoriban még nagyrészt a katolikus egyházi építészetnek volt valamiféle járulékos, dekorációs eszköze. Az új barokk törekvéseket Christoph Tausch, osztrák szerzetes építész honosította meg a trencséni jezsuita templom belső díszítése során, a Rómából Bécsbe került Andrea Pozzo és délnémet minták hatása alatt. A legelterjedtebb műfajok közé az oltárkép, a templomi freskó, a falkép és a mennyezetkép tartozott. Ez utóbbi rendszerint úgy folytatta festett tagozatokkal a templom mennyezetét, a valódi architektúrát, hogy szinte elmosta a határt a földi s égi világ között. Ez a sajátos látszatkeltés, illuzionizmus a barokk művészet egyik sajátossága volt. Ennek talán legjellemzőbb emlékét, a pozsonyi trinitárius templom festett látszatkupoláját, amely a valódi kupola felett vitte tovább a tekintetet még magasabbra az ég felé, a bolognai Galli-Bibiena alkotta meg (1744–1745). Egy-egy megbízást teljesítve …

(A szöveg itt megszakad. Hiányzik néhány lap.)

H. Balázs Éva

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

De Mária Krisztina férje, a szász-tescheni Albert Kázmér, az Albertina nagy hírű alapítója szász területen lett szabadkőműves, s pozsonyi helytartóságának éveiben csendes protektorként ott állt a bécsi és északnyugat-magyarországi kezdeményezések mögött. Protektorra nagy szükség volt. Ezt tanúsítja a milánói páholy 1756. évi üldöztetése. Mintegy húsz katonatiszt, osztrákok, magyarok, svájciak vettek részt s páholy „munkáiban&rdquo, amelynek élén egy genfi protestáns órás állt. Ítt találták meg az olasz szabadkőművesség első politikai manifesztumát: Flaminio Zanoni az uralkodók letételét, egy nemzetek fölöttií republika megteremtését javallja as olasz utópisták merész módján. A genfi órást kiutasítják Lombardiából, két paptestvért is eltávolítanak néhány hónapra,e a tisztek csak rövid karcer-büntetést kapnak.

Lappangó szabadkőműves páholymunka továbbra is folyt Bécsben, de azt mindinkább áthatották a rózsakeresztes hatások. Christian Rosenkreutz, 15. századi német lovag legendája az, amire a rózsakeresztes rend egymást követő változatai hivatkoztak. A lovag bejárta Arábiát, Marokkót, Egyiptomot, s onnan csodás titkokkal megrakodva tért haza. A rózsakeresztesek a testvéri vallásosság tanát hirdették, de főleg alkimista és szellemidéző machinációkkal foglalkoztak és életelixíreket állítottak elő. Tanaik már korán átszivárogtak Hollandiából Angliába, de különösen a német okkultizmusra hatottak. Szász-, Porosz-, Bajorországban, Sziléziában, Mecklenburgban, de főként Prágában óriási volt az alkimista érdeklődés. Csak magában Bécsben 1760 táján a korabeli memoárok elképesztő számokat emlegetnek. Nyilvánvaló túlzással 6 ezer alkimistáról vélnek tudni. A tudomány ügyeit is irányító németalföldi van Swieten mindent elkövetett fölszámolásukra. Laboratóriumokat foglaltak le, bűnösnek talált embereket Spielbergbe záratták. Bonyolította a helyzetet, hogy a császárnak a Hofburgban volt laboratóriuma, és titkára, Jolifiot széles körű levelezést folytatott, hogy német és holland csodarecepteket kapjon. Persze általánosan művelték a kabalát is. Egy korabeli kézirat ezt a jellemző címet viseli: Cabal, die latein, franzoesisch, deutsch und boehmisch antwortet. Volt olyan kabala, mely azt ígérte, hogy segítségével előre megállapíthatók a politikai fordulatok. A jezsuita Boskovics kabalája a lottó nyerőszámait ígérte. Tudomásul kell venni a kor természettudományos érdeklődésének ezt a szintjét. Bár jellege erősen misztikus, célkitűzései sokszor igen reálisak. A 18. századi bécsi rózsakeresztesek mentségére hadd hozzuk fel, hogy fél évszázaddal korábban a nürnbergi alkimista társaságban kerek egy éven keresztül maga Leibniz töltötte be a titkári tisztséget.

A rózsakeresztesek egyébként nem tömörültek szabályozott páholyokba. Kis körökben dolgozgattak, és emlegették a titokzatos feletteseket, akik mindent tudnak, ami az alkímiáról vagy az örök ifjúság elixírjéről tudható, Érdeklődésük persze kielégítetlen maradt, így a szabadkőművesak páholyaiba is kérték felvételüket, remélve, hogy a titkok megfejtését ott találják meg. Egyes páholyokba belépve, rózsakeresztes elkötelezettségüket vagy közölték, vagy nem. Csak magánlevelezések, titkos listák összevetései segítenek abban, hogy megállapítsuk, kik voltak tisztán szabadkőművesek, kik tisztán rózsakeresztes vagy vegyes állásponton.

Ez az elvegyülés mindenesetre elősegítette amonarchia nagy részében a klasszikus angol szabadkőműves rendszerről a skót, a svéd és a német (tulajdonképpen francia földön kialakult) szisztémára való áttérést. A polgári eredetű és arisztokratákkal megrakott angol szabadkőművesség is módosult az idők folyamán. Még inkább be kellett ennek következnie a kontinensen, ahol merőben feudális társadalmak vették át a szerveződésnek ezt a formáját. Az eredeti hármas beosztásból háromszor három, vagy éppenséggel harminc fokozat lett. A nemesi, főnemesi „testvérek” a középburzsoáziától, az értelmiségiektől így elhatárolódtak, és illően magas polcra kerültek. A francia társadalomban ez igen gyorsan bekövetkezett, pedig a nemesség mindössze a lakosság 1,5%-át tette ki, s a kezében lévő birtok sem érte el a föld 25%-át. Mennyivel inkább várható hasonló folyamat Európa keletibb területein. A felvilágosodás igénye itt sajátosan keveredett a feudális társadalmak szerkezetéből adódó nosztalgiákkal: a lovagkor romantikája, a keresztes hadjáratok kincsszerzőinek hagyatéka korbácsolta fel a fantáziát. A német, szláv vagy magyar nemesi és rendi igények, előjogok és függések bonyolult rendszeréhez kellett idomulnia a szabadkőművességnek is.

Más és más volt a feudális társadalom képe a porosz, bajor, cseh, lengyel, osztrák, olasz vagy magyar területeken, de annak mindenesetre kedvezett, hogy a különböző magas fokozatok elterjedhessenek. A múltat, legendát kereső képzelet a szabadkőművesség elődjét a templomosok rendjében találta meg, nagymesteréhez, Jacques Molay-hoz és életben maradt lovagjaihoz kötötte a titkos tudományt, nem feledkezve meg a templomosok óriás vagyonáról, birtokairól sem. Több konferencián megvitatták a templomosok egykori állítólagos területi beosztását. Ennek VII. és VIII. provinciájába osztották be – más országokkal elkeverve – a monarchiához tartozó országokat. A VII. provincia magában foglalta a németalföldi, északnémet, porosz, braunschweigi, sziléziai, szász és cseh-morva részeket. A VIII. provincia délnémet, osztrák, magyar, erdélyi területeket és az olasz zónát foglalta magában. A szervezet működését is a templomosok mintájára igyekeztek megszervezni: a provincia négy diocézisből állt (időnként baillage-nak is nevezték), ezeket osztották tovább prefektúrákra, s ezek alatt működtek a páholyok. A nemeseket lovagoknak (equites) nevezték, a polgár az armiger, a főnemesi pártfogó tag a socius vagy amicus. E komplikált szerkezethez még annyit, hogy Bécset 1764-ben alpriorátusnak minősítették. A Prága központú, hatáskörét Sziléziára, majd Galíciára is kiterjesztő Radomskoy prefektúra nagyobb múltra tekinthetett vissza, nagyobb befelyással is rendelkezett. Az osztrák, a cseh páholyokban feltűnően sok volt a birodalomszerte mozgó, a nemzetköziséget biztosító olasz, német, cseh, belga, magyar katonatiszt. Az arisztokrata és nemes származású szabadkőművesek mellett azonban számban és tekintélyben jelentős értelmiségi réteg tevékenykedett, és ez néhány páholyban a vezetést is teljesen a magáénak tudhatta. Magyarországon más volt a helyzet.

Közkeletű megállapítás, hogy a szabadkőművesség jelentőségének egyik kulcsa az volt, hogy programszerűen fogta össze a különféle társadalmi kategóriákat, különböző hiten levőket, és ily módon mind a társadalmi, mind az ideológiai feszültség valamilyen enyhítésén munkálkodott.

De más volt ebben a vonatkozásban a tennivaló Ausztriában, más a cseh-morva területeken és Magyarországon. A „Lajtán inneni” részeken a tolerancia kérdésében a janzenisták, illetőleg a febroniánusok álltak az egyik oldalon, a másik oldal az ultramontán türelmetlenséget képviselte. Maga a probléma, a nem katolikusoknak az államgépezetben történő egyenrangúsítása azonban inkább elvi, mintsem gyakorlati kérdés volt. Magyarországon azonban a lakosság közel egyharmada protestáns volt, és ezek a Carolina Resolutio következtében a hivatalviselés lehetőségétől voltaképpen elestek. Hivatalba lépéskor olyan esküt kellett volna letenniük, amelyet vallásuk tilalmazott. Nagy feszültséget váltott ki ez a helyzet. Különösen akkor érzékelhető ez a feszültség, ha arra emlékezünk, hogy az előző évszázadok politikai harcaiban mekkora szerepet vittek a magyar protestánsok. Természetes, hogy a kevés protestáns mágnáscsalád, a nagyszámú nemesség és az általában külföldi egyetemeken iskolázott értelmiség legjava csatlakozott a szabadkőművességhez. A szervezet színezetét, jellegét magyar viszonylatban ők szabják meg. Annak ellenére, hogy a magyar kezdetek elsősorban a Bécsben működő kancelláriai tisztviselőkhöz és a magyar testőrség tagjaihoz fűződnek, az országos hálózat kiépülését nem a bécsi szabadkőművesek propagatív tevékenységének tulajdoníthatjuk. Több külföldi (varsói, mecklenburgi) alapítással is találkozunk a magyar páholyok között. Közvetlen bécsi hatást tulajdonképpen csak a pozsonyi páholyoknál észlelhetünk, melyeknek azonban csak addig volt nagy jelentőségük, míg az ott székelő Helytartótanácsot nem helyezték Budára.

Mária Terézia

Vannak olajnyomatszerű történeti közhelyek, amelyek mélyebben hatnak, mint a valóság. Ilyen Mária Terézia, a gyászruhás fiatalasszony képe, karján csecsemő fiával, a leendő II. Józseffel, amint Pozsonyban, az ország akkori fővárosában segélykérően a rendek elé lép. A rendek meghatódnak a síró királynő látványától és vitam et sanguinem kiáltással ajánlkoznak védelmére. Valahogy így volt, de mégsem így.

1741. szeptember 11-én történt a híres megajánlás a királyné Valóban megható, latin nyelvű – magyarul nem tudott – beszédére. Maga a sokat idézett felajánlás szinte gyakorlattá vált már az előző országgyűléseken. Szólam volt az „életünket és vérünket”, s korántsem szép ifjú nőkhöz, hanem keménykezű, kemény állú férfi Habsburgokhoz intézték. De a jelenet valóban megkapó volt, és a királynő hálából kilenc nap múlva el is hozta a hathónapos Józsefet, s megmutatta a lelkes magyar rendeknek. A következő hónapokban a magyar rendek részben nemesi felkeléssel, részben paraszti hadak állításával adtak segítséget Mária Teréziának, akit egész Európában „a magyar királynő”-nek hívtak. Trónját persze nem annyira a huszárok bravúrjai mentették (meg, mint az a tény, hogy a rebellisnek ítélt és a porosz politikai kalkulációkban is szereplő Magyarország ahelyett, hogy hátba támadta volna Ausztriát és elszakadt volna, inseparabiliter, elválaszthatatlanul kapcsolódott az örökös tartományokhoz, az uralkodóházhoz. Ez politikai meglepetés volt, tulajdonképpen a résztvevők számára is, és hozzájárult Anglia és Hollandia elkésett, de végül is megérkező támogatásához. Ebből következett azután az a valóban meglevő rokonszenv, amellyel Mária Terézia Magyarország, vagy szorítsuk pontosabbra a fogalmat, a magyar rendek politikailag döntő rétege iránt viseltetett. Ennek sokféleképpen adta jelét: gondoljunk a Terezianum, a magyar testőrség vagy a Szent István-rend alapítására.

Bár bennünket Mária Terézia főként mint magyar királynő érdekel, de nem feledhető, hogy ő önmagát elsősorban az örökös tartományok, Cseh- és Morvaország és a maradék Szilézia úrnőjének tartja, s hogy 1745 óta, amikor férjét, Lotharingiai Ferencet császárrá választják, a birodalom ügyeiben is állást foglalhat. Európai befolyása széles körű, ennek bemutatására vázoljuk tizenhat gyermeke közül (figyelemre méltó ez a „genetikai” siker) néhánynak a helyzetét.

A trónörökös József, római király, apja korai halála után ő lesz a császár. Lipót toscanai nagyherceg feleségével, Mária Lujzával, a spanyol király leányával, a felvilágosult abszolutizmus egyik első képviselője Európában. Mária Karolina is a spanyol Bourbon család tagjával házasodott össze, férje a nápolyi és szicíliai király. Miksa a Német Lovagrend nagymestere, kölni érsek és választófejedelem egy személyben. Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[18] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[19] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[20]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[21] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglalkoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[22] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[23]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és lotharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[24]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

„Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[25] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár II József, hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[26]

Ez lett volna a vég? Aligha. Való igaz, hanyatlását ő maga is érezte, panaszkodott emiatt, a bajokat túlhangsúlyozta, hallás- és memóriazavarait emlegette, önmagát lejáratva. A bajok férje halálával kezdődtek, és az évek során nyilván rosszabbodtak. Mégis, számunkra megmarad a szobrok királyné-asszonya, aki okosan-ravaszul-taktikusan, de becsületre törekedve kormányozta Magyarországot. Tudta, hogyan bánjon magyar híveivel, hogy azok száma sokasodjék. Becsülje meg a magyarokat – intette Mária Krisztinát annak idején, amikor Pozsonyba került. Mindenkihez legyen jó szava, tartson „asztalt” a köznemesek számára is. A legpontosabban 1774-ben fogalmazott, amikor Miksa fiát, a későbbi mainzi érseket még magyar helytartónak szánta: „A monarchia legfontosabb és egyben legkellemesebb méltóságát az tölti be, aki Magyarország helytartója. Olyan nemzet élére kerül – miközben nincs messze Bécstől –, amely nemzetnek sok érdeme van, melynek köszönhetem, hogy elődeim trónját megtarthattam. Mindig ragaszkodást mutatott irántam, és készséggel hajtotta végre kívánságaimat. Ha követed példámat, bizalmat és szeretetet mutatsz [!] iránta, meglátod, sokat várhatsz e nemzettől. E felismerést elhunyt atyádnak köszönhetem, aki egyedül ismerte jól e népet. Magad is boldog leszel, ha ezt a népet boldoggá teszed…”[27]

Kaunitz kancellár

De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia.

Zinzendorf Károly

Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

A társuralkodó József császár

De az egyéniség erőteljes vonásai adottak voltak, csakúgy, mint fivérénél Lipótnál vagy vetélytárs testvérénél, Mária Krisztinánál, aki Albert herceg feleségeként előbb Pozsonyban, majd Brüsszelben helytartóné.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott.

A középnemesség

Feltűnően nagy szerepet játszanak a kezdetek idején az értelmiségi foglalkozásban, a nemesség körében működő orvosok, jogászok, tanárok. Pozsonyban és a Felvidéken kezdeményeznek, s érdeklődésükkel, így természettudományos készségükkel, kísérletező kedvükkel sok helyütt rózsakeresztes irányba terelik a páholyok munkáját.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Öt évvel a teréziánus korszak után Pozsonyban 236 egyházi személy, 528 nemes, 117 honorácior, 1425 polgár mellett 5877 zsellér élt. Sapienti sat! A város mint állami bevételi forrás is rendkívül gyenge. Egyetérthetünk Marczali pesszimista álláspontjával: „Fogyasztási adó nincs, tehát csak az egyenes hadiadó mutathatja a kulcsot… A szabad királyi városok portái 1780-ban az összes portáknak alig képezik 11-ed részét…, ebből az következik, hogy az iparos és kereskedő szabad királyi városoknak népessége lélekszám szerint átlag csak annyi adót fizetett, mint a vidéki nyomorult adózó jobbágyság.” „Akár szegénységét, akár önzését bizonyítja ez a városoknak, …egyedülálló eset ez.”[28]

Tanulságul annyit levonhatunk, hogy ha Magyarország korszerű fejlődését a nemesség rendi szemlélete akadályozta, nyilvánvalóan a városok sem mentesíthetők a felelősség alól. Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni. A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek. Nem volt hiány a mezőgazdasághoz, a helyi adottságokhoz kötődő iparcikkekben sem. 1777-ben százféle iparágat tartanak nyilván, s ezek művelését közel 31 ezer mester, legény és inas végzi. Bizony meglehetősen provinciális volt a termelés: elismerést külországban főként a bőrárú- és pipagyártásunk aratott. Virulnak a céhek, és a szerény igényeket kielégítő termékek kiegészítéséről –, külföldi áruval –, a görög és zsidó kereskedő gondoskodik.

Az összkép borús. Mária Terézia korának városai a nagy 18. századi fellendülést sem az országban, sem Erdélyben nem követik. Mindazonáltal a városok némelyike külsejével, pezsgő életével jelzi: a következő évtizedek meghozzák, ha nem is általánosan, de a kulcshelyeken, a három évszázad óta várt megújulást. '

Mária Terézia uralma idején Pozsony a főváros. A Nyugat-Európából érkező utazó csak elismeréssel szól Pozsonyról, ahol az igazi város minden kellékét megtalálta. Volt vára, vagyis valódi székhely jellegét –, amíg az volt –, nem is lehetett vitatni. „A várkastélyt és a felvezető sétányt nagyon jól kivilágították. A császárnő ezekre a helyreállításokra és az új berendezésre 300 ezer forintot biztosított. Többek között pompás lépcsőházat csináltatott, amelyet a vár közismerten igen vastag falaiba helyeztek el. A kápolnát, valamint a lakosztályokat fehér és aranyozott stukkókkal, faburkolattal és falitükrökkel díszítették. E szépítések, helyreállítások és nagyobbítások még mindig folytatódnak –, írja Khevenhüller-Metsch herceg 1764-ben –. A császárnő ezen keresztül és más figyelmességgel, kegymegnyilvánítással könnyebben fogadtathatja el új követeléseit.”[29] Az országgyűlés sikertelensége nem csorbította a vár szépségét, melynek termeit Rubens és a Habsburgok más kedvelt mestereinek képei díszítették, s ahol a csillárok szász porcelánból és hegyikristályból készültek. 1766-tól e pozsonyi kastélyvár egyben a helytartópár, Albert herceg és Mária Krisztina főhercegnő rezidenciája. Akkor még fiatalok és nagyon ügyesek – külsőségekkel, magatartásukkal valódi udvartartást varázsolnak az illúziókat szívesen fogadó országba. Ők maguk is derűsen élnek – még messze vannak a sikertelen és nehéz belgiumi évek. Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a háromemelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[30] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[31] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[32] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[33]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Pest a királyi kúriának, Buda pedig 1777 óta az egyetemnek ad szállást. E két nagy múltú, 20–20 ezer lakosú város nem olyan díszes, mint Pozsony, de a pangás utáni fellendülés ígéretét itt találjuk meg.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs hihívására

Eckhardt Sándor idézi Montesquieu angol barátjának, egy bizonyos Caldwellnek 1751-ben írt levelét: „Lehetetlen Önnek elmondanom, milyen keletje van az Esprit des Lois-nak… Láttam németre fordítva Bécsben, és amikor nemrégiben Pozsonyban voltam a diétán, láttam latinra fordítva egy könyvkereskedőnél, kinek össze-vissza valami húsz könyv volt a boltjában.”[34] A szegényes könyvesbolt jellemzése túlságosan konkrét ahhoz, hogy csak udvarias túlzásnak tekintsük ezt az információt. A latin fordítást egyelőre még nem ismerjük, de természetesen a politizáló magyar elit, arisztokrata, nemes vagy értelmiségi, amíg Haller Gábor a művet magyarra át nem ültette, az eredeti francia szöveget olvasta, vagy a német verziót hívta segítségül. Egyébként a viaskodás az idegen nyelvvel alaposabb olvasással, gondolkodási kényszerrel járt együtt; nem volt mód a gyors lapozgatásra. Valószínűleg egyes részek érdektelennek tűntek a kor magyar olvasójának. Aligha foglalkoztak – a jogtudósokon kívül – olyan fejezetekkel, mint „A polgári törvények keletkezése és változásai Franciaországban”, még kevésbé a frank hűbériség elemzésével. Már sokkal izgalmasabb volt a monarchia vezérelvéről azt olvasni, hogy „előfeltétele az előjogoknak, rangoknak, sőt, egy törzsökös nemességnek a létezése. A becsület természetéből ered az a követelmény, hogy legyenek előjogok és megkülönböztetések…”[35] Vonzó gondolatok és megállapítások szinte minden könyvben, minden fejezetben akadtak, még akkor is, ha az gyakorlatias kérdésről, az adózásról szólt: „Ha valamely monarchiában a nemesség a meghódított néppel a maga hasznára művelteti a földet,… helyes, ha a fejedelem beéri a maga birtokával és a katonai szolgálattal. De ha pénzbeli adót akar beszedni a nemesek jobbágyaitól, akkor kell, hogy az adóért a földesúr kezeskedjék…, ha ezt a szabályt nem érvényesítik, a földesúr és a fejedelem adószedői egyaránt sanyargatni fogják a jobbágyot, és egymás után mindent el fognak venni tőle mindaddig, míg nyomorultan el nem pusztul, vagy az erdőbe nem menekül.”[36] Az úrbérrendelet korában vagyunk.

A hatalom megosztásának elvét természetesen másképpen értelmezte a bécsi államtanácsos, másképpen a magyar nemes, ha a közigazgatási gépezet részese volt, vagy a megyében tevékenykedett. Olvasói fokozatosan értették meg. Már serdülő korukban, iskolai tanulmányaik során a protestánsok, tiltott, tehát vonzó olvasmányként a katolikusok. Ekkor inkább a kormányformák jellemzését, a vezérelvek kifejtését, a klímaelméletet figyelték. Koruk és a kor előrehaladtával egy-egy új fejezet, bekezdés nyert egyre nagyobb hangsúlyt. Az erény, a becsület, a félelem mint politikai szükséglet vagy politikai tapasztalat ilyen megfogalmazásban először jelenik meg a történelem jelenségein gondolkodó, felnövő és érett nemzedék tudatában; de Montesquieu tételei csak kimondják az eddig kimondhatatlant – és ami még lényegesebb, újraértékelnek és programot is szövegeznek.

Befogadásuk előkészítésében az evangélikus líceumok végezték a legeredményesebb munkát. A pozsonyi, eperjesi és késmárki líceumok alaposan oktatták Montesquieu művét. A hatékony, természetjogban, történelemben egyaránt járatos mesterek közül Benczur József és Potkoniczky Ádám, Pozsony és Késmárk líceumi igazgatói érdemelnek különös figyelmet. Miután „kicédulázták” tanulóik számára a Törvények szellemének fontos tételeit, szinte a bibliai szövegekkel egyenrangú memoriterként rögződött egy és más a fiatal, s a korszak végén már őszülő fejekben. Nagyobb megrendülést a hatalom megosztásának elve nem váltott ki – tudomásul szolgált mint álláspont, melyet jóllehet még nem alkalmaznak, de a magyar közjogtól nem idegen. Montesquieu módszeresen felépített művéből inkább szemezgetni kellett. A protestánsok elmélkedhettek a vallási türelemről, de főként a türelmetlenségről írottakról. Sérelmeik ez időben nem voltak oly fájdalmasak, mint néhány évtizeddel korábban. De nem ok nélkül jártak kérvényező delegációk az udvarnál. Hol templomok elvétele, hol iskolák működésének megszorítása, sőt, megtiltása volt az evangélikus vagy református egyház azon világi vezetőinek panasza, akik a Helytartótanácshoz, a Kancelláriához, nem egy esetben azonban közvetlenül Mária Teréziához fordultak. Az uralkodónő – akiről, tudjuk, hogy a toleranciát mélységes meggyőződéssel, mintegy kötelességszerűen ellenezte – kegyesen fogadta a deputációkat. Éppen Berzeviczy Gergely apja járt égyszer úgy az udvarnál, hogy Ferenc-napot ünnepeltek. Az udvari vendégek mögött állhatott, végignézhette a császár tiszteletére tartott vacsorát, és még a trónörökösnek is kezet csókolhatott. A deputáció kérését nem utasították el, de nem is teljesítették.

Tanulságos e korból Berzeviczy Gergely diák-diáriumában fennmaradt néhány házi dolgozat. Ezek közül a De imperio pleno-absoluto, továbbá a De statu monarchico-democratico a német természetjogi szokványokon kívül Montesquieu megállapításait is tartalmazza. A jozefinus korszak végén ugyanő már nem az államformákról és azok vezérelvéről elmélkedik, hanem a rabszolgaságról írt Montesquieu-fejezetet idézi, azonosítva a magyarokat a legyőzött és rabszolgaságra vetett, Tacitus jellemezte népekkel.

Természetesen a magyar társadalom felső vagy alsó rétegei a műből másra reagáltak. Az arisztokrata családok tagjai osztályuk jellemzését, saját funkciójuk fontosságát olvasgatták. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy akárcsak a lengyelek, magukévá tették a senatusra vonatkozó Montesquieu-javallatot. Kormányzatra alkalmasnak tartott, szűkebb testület egyébként e korban is működött, méghozzá kettő is. A Kancelláriát, a Helytartótanácsot a politizáló ember a magáénak érezte, még ha egyes rendelkezéseivel nem is értett egyet. Ha elfogadhatatlan rendelet jelent meg – egyébként helyesen –, nem ezeket a testületeket tette felelőssé, hanem a bécsi vezető köröket marasztalta el.

A teréziánus kor utolsó évtizedében aligha volt olyan szellemi hatás, melyet a Törvények szelleme hatásához mérhetnénk. Ez tűnik ki az 1772-ben elindult és 1777-re befejezett munkálatból, melyet latin nyelven fogalmaztak meg, és amelyet mint a magyar szabadkőművesek alkotmányát már említettünk.

Zinzendorf Károly 1772 őszén került kapcsolatba magyarországi, majd erdélyi útja során azokkal, akik az első dunántúli, horvát-magyar páholyalakítások után az ország szabadkőműveseinek egyesítésén, közös programján dolgoztak. Az általuk megfogalmazott alkotmány másolatban maradt ránk a Ferenc császárnak a schönbrunni parkban személyesen átadott bizalmas jelentés egyik darabjaként. Az az Aigner kapitány másolta le formás betűivel, aki méltatlanul katona elődeihez, amikor a szervezet utolsó éveibe maga is szabadkőműves-páholyt alapított, kissé provokátorként tevékenykedett. Ez az egyetlen latin nyelvű betűhű másolat mindazt ötvözi, amit a birtokosok, magas bürokraták, rangos tisztek és értelmiségiek a maguk helyén a társadalomról, az abban való hasznosság lehetőségéről tanultak. Természetes: hogy Montesquieu elvei is méltó helyet kaptak a szövegben, amely A magyar korona alatt provinciába tömörült Szabadság-szabadkőművesség alkotmány-rendszere címet viseli. A 66 oldalas kéziratból ezúttal főként a Törvények szelleme] egyenes vagy indirekt hatását tükröző részekre utalunk. A Draskovich-obszervaneca, így nevezték Draskovich Jánosról, egyik alapítójáról, később országos hatásra tett szert, de már kezdetben, tehát a teréziánus kor utolsó évtizedében több fontos dél- és nyugat-dunántúli páholy, majd a budai és a pozsonyi páholy is e rendszer jegyében dolgozott.

Az egyenlőség szeretetének, óhajtásának hangsúlyozása után – nem véletlenül – a törvényekre tér rá a szöveg: „A törvények az elnyomás eszközei (instrumenta oppressionis), hiszen ezeket a hatalmasak (potentiores) hozták.”[37] A törvények veszélyesek, mert holmi szent tekintélyt élveznek (sacram praeferant speciem). „Vessük pillantásunkat adózóink sorsára, s azt látjuk, hogy szinte összeroskadnak az irtózatos teher alatt, pedig csak annyit viselnek, amennyit a törvény ír elő.”[38] E tűrhetetlen helyzeten a szabadkőműveseknek segíteniök kell. „A hatalmasokat a magunk szintjére kell hoznunk, a nyomorultakat magunkhoz emelni.”[39] Ne törjön senki a fény, gazdagság, hatalom felé. Mindezt nem érdemekkel szerzik az emberek, hanem erőszakkal, melynek eredménye könnyen elvész, nem így az erényé (megjelenik a virtus!), amely örök érvényű. Sonnenfels és Zinzendorf a közeli, Montesquieu a távoli mester, amikor a magyar szabadkőműves alkotmány kirója a páholymunkák tennivalóit, azt, hogy az egyes területek művelői testvér létükre milyen témákról gondolkodjanak, milyen kérdésekről tartsanak előadásokat. A papoknak jut az a különös feladat, hogy azon töprengjenek, vajon jobb-e a mai rómaiak (hodiernorum Romanorum) erkölcse, vagy az antik rómaiak bálványimádása volt-e jobb? (Ha nem tudnók, hogy a szervezők zömmel katolikusok, azt vélhetnők, hogy türelmetlen protestánsok fogalmazták a szöveget.) Vajon a pokol létének elvetése egy népnél javulást hoz, vagy az erkölcsök rosszabbodására vezet? Ezután következik a szabadkőműves alkotmány jozefinista jellegét eldöntő kérdés: „Mi kedvezőbb nép számára, ha polgárai erkölcsileg kifogástalan ateisták, vagy ha becstelen, de istenhívő emberek?”[40]

A katona-testvérek témái is tanulságosak: a zsoldos vagy a honsereg nyújt-e többet az országnak? Mi hevíti inkább báterságra a katonát? A pénz, a dicsőség vagy a megvédendő haza szeretete? Hogyan lehetne fegyelmet tartani, de a mostani, a merőben a felettesek hatalmára épített fegyelemmel szakítani? Vajon helyes dolog-e egy fiatalembert csak és kizárólag katonai pályára nevelni? Hogyan lehetne kiirtani a polgári és a katonai hatóságok között dúló vetélkedést és gyűlölködést? Hogyan kell vélekedni a katonai esküről, amely a római miles fegyelmének alapja volt? Nem lehetne valami hasonlót, ezzel egyenértékűt kitalálni?

A hivatalnokok is kapnak feladatokat. (Értsünk a hivatalnok alatt bürokratát. Niczky grófnak, a szabadságrendszer egyik alapítójának, akit Pesten egy katonai repülőpáholyban francia tiszt vezetett be a szervezetbe, egész rokonsága a megyékben vagy a Helytartótanácsnál szolgált.) Szükséges-e Magyarország lakosságszámának emelése? Ha igen, mi a kívánatos? Idegen országokból jöjjenek telepesek, vagy lenne más lehetőség? Felmerül a kérdés, szükség van-e kereskedelmi forgalomra? Ha igen (és persze, csak igen lehet a válasz), hogyan, milyen törvényekkel kell ezt előmozdítani? Az adóteher elosztásának mi a legméltányosabb módja? Hogyan lehetne a katonaság eltartásáról úgy gondoskodni, hogy az kevésbé terhelje meg a népet? Milyen módon lehetne a telepített kolónusok sorsán javítani? (A déli tájakon, a Bánság közelében az ottani tragédiák emléke még eleven, s az újonnan jöttek újabb nehézségekkel találják szemben magukat.) Végezetül: hogyan lehetne a fényűzésnek határokat szabni?

A moralisták számára a következő témák kínálkoznak: Milyen erkölcsöt kell a népbe oltani, hogy az a közjót (publica felicitas) óhajtsa? Mivel lehet elérni a nép erkölcsének jobbulását? Mit jelent a hazaszeretet? Hogyan lehetne azt általánosabbá tenni? Mi legyen a nevelés fő célja? Hogyan lehetne az emberiség szeretetét a merőben a hazára irányuló szeretettel összeegyeztetni? Mi a közjó, mi a magánboldogság lényege? Elegendő-e az ifjút erényre inteni, és felnőtt korban átengedni a dics- és nyereségvágynak?

A jogászoknak, közíróknak (nevezetes dolog, hogy a szervezet eleve publicisztikai tevékenységet vár a testvérektőll) a következő fontos témákat jelöli ki az obszervancia: „Milyen valójában országunk alkotmánya? Abban az állapotban kell megtartani, amilyenben a törvények rögzítették? Az alkotmány netán megingott részeit hogyan kellene megreparálni? A kormányzatnak melyik a legjobb formája? Lehet bármilyen alkotmányt bármilyen országban bevezetni? Vagy a helyi körülményekhez kell azt alkalmazni? Mi a kívánatosabb, az alkotmány stabilitását megőrizni, vagy a körülmények változása során ilyen vagy olyan formában átalakítani?”[41]

Eddig a tennivalók sorjázása, melyet egy etcetera fejez be, jelezve, hogy a páholyban a testvérek a szükséghez mérten vethetnek fel más problémákat is. Nevezetes a latin irat 41. oldalán annak leszögezése, hogy a kidolgozott témák nyilvánosságra hozása, vagyis a publikálás nem holmi hiúsági kérdés, hanem azt hasznossága, az utilitas szabja meg. Előfordulhat, hogy a téma kidolgozója csak a posteritas, az utókor dicséretét kapja meg, amely általában méltányosabb, mint a jelen. A dolgozatok a páholy irattárában helyezendők el.

Olvashatunk a latin szövegben fejtegetést a becsületről, ez kapcsolja össze az isten, a haza és a barátok hármas együttesét. A honestasMontesquieu ezt a virtus-nál is magasabbra értékeli – mindegyikkel szemben kötelező. E szigorú követelmény az ateisták előzőkben jelzett elfogadása után nem tűnik egészen hitelesnek. A király iránti hűség, becsület is szabadon értelmezhető. Ő „a törvény értelmében a nemzet feje és atyja… [tehát] aki a hazáját szereti, királyát is szereti addig, amíg igazságos. A király pedig annál inkább igazságos, mennél több jó polgára van, olyanok, akik a közjót, a hasznosságot tartják szemük előtt.”[42]

Nem folytatjuk az idézeteket. Az 1770-es években, egymást követő újrafogalmazások során dolgozták ki, végezetül 1777-ben zárták le ezt a szöveget. Akik ekkor az országban szabadkőművesek voltak vagy részt vettek a tennivalók rögzítésében, vagy hamarosan megismerték, akár a nagy titoktartás ellenére, akár éppen azért. A teréziánus korszak utolsó évtizedében, az udvar számára sikertelen, a nemességnek látszólag sikeres országgyűlés utáni korszakban fokozatosan érlelődött a bécsi „kihívásra” a válasz. A régi nemzedék már kiöregszik, a lojálisak és az ellenzékiek egyaránt. A közép- és a fiatal nemzedék sokkal hajlékonyabb. Világot akar látni, és elkezdi látni, friss tekintettel, saját világát is, annak minden visszásságát. Nem menti fel önmagát a felelősség alól. Cselekvésre kész nemzedék nőtt fel, nem utolsósorban Montesquieu művén nevelődve.

Az új hangvétel, mely már az irodalomban is jelentkezik, főként a szabadkőművesség keretein belül lehet nyílt, talán szenvelgő, de őszinte. A reformnemesség ekkor bontakozik ki egy kissé Bécsben, egy kissé Pozsonyban, a Felvidéken, sokszor idegenben formálódva, társadalmi szintjéhez, vallási hovatartozásához mérten sokszínűen.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

A bonyolultságukban már a kortársak számára is áttekinthetetlen vámrendelkezéseken ugyanakkor kisebb rések is akadtak, így a nyolcvanas években a sassini és a dévényi manufaktúra császári privilégium alapján Ausztriába irányuló exportjára vámkedvezményt kapott. Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája.

Bőripar

Wurmann Salamon 1785-ben 13 munkással dolgozó kesztyűs manufaktúrát tartott fenn Sopronban, a következő évben már csak 3 munkást foglalkoztatott Pozsonyba áthelyezett üzemében, s többet nem hallunk róla.

Üveg- és kerámiaipar

Pozsonyban 1785-ben polgári eredetű tőkével két tükörgyártó manufaktúra is létesült, Nürnbergből szerződtetett üzemvezetőkkel és többnyire külföldi, részben ugyancsak nürnbergi munkásokkal. Nem voltak hosszú életűek, mert mint szomorúan jelentették, a Nürnbergből importált áru a szállítási költségek ellenére is olcsóbb volt Pozsonyban, mint a helyben gyártott.

Egyéb iparágak

A fémfeldolgozó iparban Batthyány Tódor gróf Vas megyei loipersdorfi tűgyártó és sárgaréz-feldolgozó manufaktúrája emelkedik ki mintegy 30 munkásával; ezzel szemben két pozsonyi tűkészítő manufaktúra alapítási kísérlete hamarosan elbukott.

Inkább különlegességével, mint jelentőségével kívánkozik felsorolásunk végére a pozsonyi pipagyártó manufaktúra évi 4 ezer tucatos termelésével, és a Budán létesített s hamarosan elbukó keleti galantériaáru-manufaktúra, amely huszonkétféle termékét próbálta meg Törökországba exportálni.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Egyes kereskedők a nyolcvanas években kísérleteznek manufaktúrák létesítésével: Hummel Mihály pozsonyi kereskedő 1785–1786-ban tűkészítő, ceruzagyártó, réznyomó és színespapír-készítő melléküzemmel ellátott tükörgyártó manufaktúrákat alapít, saját bevallása szerint mintegy 12 ezer forint befektetéssel, de az alapító 1787-ben meghal, és egyik vállalkozása sem éri meg a nyolcvanas évtized végét.

Mindezek a vállalkozók – ami a nagybirtokos esetében magától értetődő, a külföldi vagy hazai kistőkésnél már kevésbé – legtöbbször teljesen járatlanok annak az iparágnak a technikai problémáiban, amelyikbe tőkéjüket befektetik. Ritka kivétel a manufaktúratulajdonosok között a hozzáértő vállalkozó, mert egy céhmesternek vagy egy nagybirtokos manufaktúra szakképzett bérlőjének csak ritkán van módja az önálló üzemalapításra.

Korai manufaktúraiparunk egyik legszembetűnőbb jellemzője a tőkeszegénység. A legtöbb manufaktúraalapító pénze elfogy, még mielőtt az üzem rentábilissá válnék, s a hitelezők pénzüket általában nem az iparba fektetik. A manufaktúraalapítók általában vérmes reményekkel kezdenek a vállalkozáshoz, 10, nemegyszer 20% fölötti hasznot várnak és ígérnek. A valóság messze elmarad a vágyaktól. A rendelkezésünkre álló számítások szerint a textiliparban az effektív profitráta aligha érte el az 5, a papíriparban a 6%-ot; egyedül a fiumei cukorfinomító hozott az 1779-et követő felvirágzása idején 29%-ot. Minthogy Magyarországon a kölcsönadott pénz törvényes kamata 6% volt, az egyszerű kölcsönügylet több haszonnal és jóval kevesebb kockázattal járt, mint az ipari befektetés.

Ha az iparosok, illetve az iparban foglalkoztatottak száma iránt érdeklődünk, a rendelkezésünkre álló adatok csak nagyjából igazítanak el. Az egykorú összeírásokon alapuló legújabb történeti statisztikai becslés szerint a 18. század végén a bányászok és kohászok száma 30 és 50 ezer között lehetett, a manufaktúramunkásoké alig haladta meg az 5 ezer főt, a céhes iparban a mesterek száma megközelíthette, a segédek, legények és inasok száma együttesen meg is haladhatta a 100 ezret, s ehhez a szabad királyi városokban és mezővárosokban élő kézművesréteghez még hozzá kell venni a falusi iparosokat, akik legalább 50 ezren voltak. A családi szorzószámot általában ötnek véve ez annyit jelent, hogy Magyarország nyolc és fél millió lakosának mintegy 2%-a élt bányászatból és kohászatból, 0,3 %-a a manufaktúrákból és 6%-a céhes és céhen kívüli kézművesmunkából. Hiba lenne ezeket a számokat többnek tekinteni nagyságrendi útbaigazításnál, hiszen a becslések szükségszerűen hozzávetőlegesek, a családi ötös szorzószám pedig bizonyosan túl magas az iparban foglalkoztatottak legtöbb csoportjában, nagyjából azonban – és különösen a manufaktúramunkásság és a kézművesség arányát illetőleg – megfelelhet a valóságnak.

Az ipari termelőmunkát végzők döntő többsége ezek szerint céhes kézműves és kontár, s az ipari termékeknek csak kisebb részét állítják elő manufaktúrákban. A kézműves és a manufakturális termelés volumene között – noha számszerű becslésre egyelőre nincs módunk – a különbség feltétlenül kisebb volt, mint a két kategória létszáma között, egyrészt mert a manufaktúra termelékenyebb, másrészt mert a kézművesek jelentős része mesterségét nem egész éven át folytatta.

A városi, mezővárosi é falusi kézművesek helyzete, életmódja a század első feléhez képest nem sokat változott, termelésük, piacuk sem nagyon bővült. Így Magyarországon föl sem vetődött a tágabb piackörzetek, illetve a helyi szükségletek kielégítésére termelő céhek megkülönböztetésének szükségessége: a céhes ipar teljes egészében ”Polizeigewerbe” volt és maradt. Valami mozgásra utal mégis, hegy míg az 1760-as és 1770-es években a Helytartótanács évről évre növekvő számban bocsátott ki céhprivilégiumokat, ez a folyamat 1780-ban egyszerre csak megállni látszik. A századfordulóig terjedő két évtizedből összesen maradt ránk annyi új céhprivilégium, mint korábban két évből, 1800 után pedig újra megkezdődik a privilégiumok áradása. Úgy tűnik, hogy a céhes szervezetek szaporodását a jozefinus évtized gazdasági föllendülése és az ezt követő depresszió egyaránt fékezte. A céhmesteri státus tekintélyén azonban ez mit sem változtatott. A falusi kontáripar állandóan újjászületett, de a kontárok végül nem a gyenge manufakturális fejlődés, hanem az elavult céhes szervezet tartalékának bizonyultak. A 19. század elején nagy lendületet vesz majd a mezővárosi és egyre inkább a falusi vegyes céhek születése, amelyekben a helység legkülönbözőbb mesterségeket űző kontárai kapnak helyet: számukra a végre megszerzett céhmesterség nem szaktudásuknak, nem is növekvő termelésüknek, hanem társadalmi státusuk emelkedésének kifejezése.

A manufaktúramunkásság – mint külföldön, úgy Magyarországon is – előző társadalmi helyzetét és nemzeti hovatartozását tekintve egyaránt változatos összetételű. A manufaktúrák szakmai vezetői legtöbbször külföldiek, egyesek közülük igen színes életpályát futottak be, mint Geyer Ferenc, aki Berlinben, Linzben tanult, Ausztriában egy ideig damaszt asztalneműt gyártó manufaktúrája volt, és egy velencei és egy bajorországi meghívást visszautasítva jött 1768-ban üzemvezetőnek a gácsi posztómanufaktúrába, vagy az allgaui, dél-németországi születésű Sartory József, aki a szibériai Sztroganov vasmű vezetését cserélte fel a rimabrézóiéval. Hummel Mihály minden pozsonyi manufaktúráját Nürnbergből hozatott szakmunkásokra bízta, és a magyarországi üveghuták munkásainak többsége csehországi bevándorló volt. A keresett külföldi szakmunkásokon kívül nagy számban voltak hívatlan, ám mégis szívesen látott munkakeresők, akik asszonnyal, gyerekekkel, koldus rokonsággal vándoroltak üzemről üzemre, s ha valahol gyökeret vertek, maguk után csábították otthoni barátaikat. Az 1786. évi manufaktúra-tabellák korántsem teljes adatai szerint az ott nyilvántartott 1511 munkás közül 211 volt külföldi.

A manufaktúrák munkásainak nagy része eredetileg céhlegény volt; nemcsak a céhes keretek között megmaradt kézműveseknek, hanem nekik is annyira meghatározta gondolkodását a hagyományos forma, hogy sok manufaktúrában külön céhek alakultak, a manufaktúrákban dolgozó gyermekeknek és fiataloknak inaséveket kellett eltölteni, amelyek után legények vagy segédek lettek, s a manufaktúrák művezetői mesternek számítottak. Az ilyen szervezési formák megkönnyítették az egyén számára az átváltást a céhes kézműves műhelyből a manufakturába és viszont. Van példánk arra is, hogy egy egész céh vált át testületileg egyik formából a másikba, mint az a 17 mesterből álló pozsonyi posztós céh, amely Zunftkauf formájában elszegődött munkásnak a cseklészi kartonmanufaktúrába, hogy a manufaktúra 1775-ben bekövetkezett csődje után is ott maradva, újból mint céh folytassa termelő tevékenységét.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül. Néhány püspök ragaszkodott a papneveldék megtartásához, és sérelmei ellen Rómától remélt támogatást, így a magas klérus ellenállásának egyik vezető alakja, Esterházy Károly egri püspök.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[43] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[44] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat. Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti. A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén. Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi) a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult. Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[45] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[46] – írja száz évvel az események után Marczali. II. József, mialatt a Szent Korona sorsa felett vitáztak a magyar hatóságok, Itáliában tartózkodott. Az eseményeket egyszerűen nem értette: hiszen ahol a király, ott a korona, „Bécset úgy tekintem, mint Magyarországot, és amíg a monarchia minden lakója be nem látja, hogy minden résznek, minden nemzetnek és minden vallásnak egyesítésében áll az erő, a rendelkezések nem érik el az állam és haza valódi hasznát, melyet szívemből kívánok, és melyre fáradhatatlanul törekszem”.[47] A Kancellária és a Helytartótanács újabb állásfoglalására József klasszikus műveltségének jegyében Horatius-idézetet biggyeszt az iratok alá: „Risum teneatis amici”.[48] De bizony a magas bürokraták és mindazok, akik hivatalos leiratból a korona elviteléről értesültek, korántsem voltak derűs hangulatban, mi több, az április 13-án, a elvitelének napján kitört tavaszi zivatart transzcendentálisan értelmezték.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A rendőrség Magyarországon csak fokozatosan kapcsolódott be e kifinomult eszközök alkalmazásába. Elvben a Helytartótanács alá tartozott a Budán, Pesten és Pozsonyban létesített három központ. Fontos, kényes esetekben az Államtanácshoz, gyakorlatban Pergenhez fordulhatott.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[49]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

A szlovák nemzeti ébredés kezdeteit az 1780-as évektől számítják. Első fő műhelyének pedig a jozefin kormányzat által felállított pozsonyi katolikus papnevelőt tekintik. Ennek volt növendéke Anton Bernolák, aki a régebbi, cseh liturgikus nyelv helyett a nagyszombati központ körül kialakult önálló nyugat-szlovák nyelvjárást emelte irodalmi szintre (Dissertatio philologico-critica de literis Slavorum. 1787 ; Grammatica slavica. 1787). A jozefinista szlovák katolikus egyháziak közül, akik a szlovák nemzeti nyelvi-irodalmi programnak felvilágosult úttörői lettek, mellette Juraj Fándly plébánost, valamint Josef Ignác Bajza pozsonyi kanonokot; az első szlovák nyelvű regény (1783) szerzőjét kell említenünk.

A szlovák nemzetiség ideológiája nem a semmiből született meg, hanem magába építette, folytatta a régebbi felfogásnak is jó néhány motívumát. A Kelet-Európa széles térségein élő, nagy szláv „nemzethez” való tartozás védekezőn büszke emlegetését, a „szláv” (szlovák) nyelv dicséretét, a szlovákok őshonos voltának hangsúlyozását, a nagymorva birodalom és Cirill s Metód legendás emlékével együtt, már jóval korábban megtaláljuk. Az ilyen motívumok jó ideig csak a szlovákok megfelelő elismertetésének ügyét szolgálták a, közös hazán, Magyarországon, a rendi nemzeten és a Hungarus fogalmán belül. A magyar és szlovák művelődés szimbiózisát elősegítette a közös katolikus, illetve evangélikus egyházi szervezet is, a művelődés még nagyrészt az egyházak körébe tartozott. Juraj Papánek katolikus plébános szlovák történelme (Historia gentis Slavae. 1780) vagy a volt jezsuita Juraj Sklenár vitairata Nagymorvaországról (1784) még sokban e vonalat követte. Az út azonban most már a Hungarus fogalom felbomlása, a közös rendi nemzetből való kiválás és az önálló nemzeti fejlődés felé vezetett. '

A horvát nemesség fejlett saját rendi önkormányzattal és a magyarhoz hasonló előjogokkal rendelkezett. Sorai ugyancsak megoszlottak a felvilágosult rendiség hívei és a régi rendiséghez ragaszkodó többség között. A jozefin kormányzattal szemben itt is egy frontra került a két tendencia. Sőt átmenetileg közös frontra került a horvát és a magyar nemesi mozgalom is. Ezt az együttműködést főleg Skerlecz Miklós zágrábi főispán, a horvát felvilágosult rendiség vezető államférfia képviselte. De már kialakult az a politikai ideológia, amelynek alapján arra hivatkozva, hogy Kálmán király a horvátokkal egykor rousseau-i módon értelmezhető, állítólagos szerződést kötött, a horvát nemesek egyenrangú félként léptek fel a magyar nemesekkel szemben, arra hivatkozva, hogy a közös dolgokon, így a latin hivatalos nyelven nem lehet hozzájárulásuk nélkül változtatni.

A szerb ortodox egyházi szervezet nem volt a horvát rendi önkormányzathoz mérhető, de kiváltságaival mégis fontos „nemzeti” összetartó keretnek minősült. Az új fejlődés bázisát, minden külső hatás mellett, a hazai szerb társadalmi fejlődés hozta létre. Így a kereskedő és kézműves polgárság erősödése, főleg a bácskai városokban, azután a császári sereg szerb tisztjeinek szerepe, akik közül többen nemességet kaptak, valamint az értelmiség gyarapodása, olyanokból, akik az ortodox egyházból igyekeztek világi pályák felé utat találni, vagy olyan diákokból, akik esetleg Szegeden, vagy a pozsonyi evangélikus líceumban végezték a középiskolát, sőt olykor Halle, Lipcse vagy éppen Göttinga egyetemére is eljutottak.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

II. József tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni. Magyarországon először Budán és Egerben kezdtek ilyen állami papneveldék szervezéséhez. A budait rövidesen Pozsonyba, a királyi várba költöztették át, az egrit pedig a zágrábival egyesítve Pestre, az egyetem mellé helyezték. E két állami szemináriumban az 1787/88. tanévben 760 ifjú papnövendék ismerkedett meg a jozefinizmus szellemével. A lelkipásztortan mellett egyébként természettudományi, mezőgazdasági ismereteket, sőt az új népiskolai „normál” oktatási módszert is el kellett sajátítaniok. S ami talán a legfeltűnőbb: a német hivatalos nyelv idején külön előírták számukra, hogy „nemzeti nyelvükön tanulják meg helyesen kifejezni magukat”.[50] A jozefinizmus tehát minél jobban követte saját új céljait, annál inkább elősegítette, szándékától teljesen függetlenül, vagy éppen annak ellenére, az egyházak keretén belül a nemzeti nyelvek irodalmi szintű fejlődését. Magyarországon elsősorban a pozsonyi szeminárium játszott ilyen inditó szerepet nemcsak a hazai katolikus felvilágosodás, hanem a magyar mellett, mint láttuk, különösen a szlovák nemzeti irodalmi megújhodás terén.

A türelmi rendelet

Magyarországon, ahol 1785-ben mintegy 83 ezer zsidó élt, főként nagyobb kereskedelmi központok közelében, így Pozsony-Váralján és Óbudán alkottak jelentősebb egyházközségeket. Akadtak köztük jobb módúak, de a többségük szegény házaló volt.

Népiskolák

Az első mintaiskolát már 1771-ben megnyitották Bécsben, 150 gyermek és 30 tanítójelölt, köztük néhány magyarországi számára is, akiknek feladata volt az új népoktatást hazájukban meghonosítani. Elsőnek Pozsonyban, ahol Mária Terézia rendelkezésére, Felbiger személyes közreműködésével, 1775 tavaszán nyílt meg az első hazai gyakorló mintaiskola, és egyben az első hazai tanítóképző, 5 tanítóval. Felbiger ezt szánta kiindulópontnak, ahonnan tovább haladva. először is a környékbeli tanítók átképzését, majd szélesebb körben, újabb, központok létrehozását lehetett biztosítani. A Ratio 1777-ben alapjában véve ezt a Felbiger-féle rendszert vezette be, most már országosan. Magyarországon is létrejött tehát az anyanyelvű, „nemzeti” népiskolák többszintű rendszere. Az alsó szintet ebben az egytanítós falusi iskolák, a valamivel magasabbat pedig a kéttanítós, így két külön osztályos mezővárosi iskolák képviselték. E két típusban a nyári, mezei munkák idején csak vasárnap folyt tanítás. Az olvasás, írás és a típusnak megfelelő elemi számtan mellett nagy hangsúlyt kapott a vallástan, amelyet a lelkész oktatott. Harmadik szinten a héromtanítós városi iskolák már nagyobb figyelemmel voltak a kézművesek, kereskedők igényeire, így valamivel több matematikát tanítottak, a gyakorlati életből vett példákkal, azután némi fizikát, mértant és rajzot, német nyelvet és rendkívüli tantárgyként latint azoknak, akik tovább kívántak tanulni. E városi iskolák külön, kiemelt válfaját képviselték azután az elsőrendű, „normális”, vagy gyakorló mintaiskolák, amelyeket most Pozsony után sorra fölállítottak minden tankerület székhelyén. Ezekben már négy tanító oktatta négy külön osztályban főként a középiskolába készülő, nagyrészt nemesi vagy polgári származású diákokat. Utóbb, II. József idején, a gyakorló mintaiskolákon kívül is egyre nagyobb számban találunk négyosztályos városi „nemzeti” iskolákat. E kétféle négyosztályos, magas szintű elemi iskolát nevezték akkoriban, nekünk kissé félrevezetően hangzó megjelöléssel „fő nemzeti iskolának” vagy „fő iskolának” (Haupt-Schule).

A központi gyakorló iskolák voltak az első tanítóképzők Magyarországon. Ennek érdekében külön tanerőket kaptak részint a szépírás, építészeti mértan és a rajz, részint pedig a zene, az orgona oktatására is. Ezentúl a tanítói pályára készülőknek a gimnázium alsó tagozata elvégzése után a gyakorló iskolákban kellett módszertani képzést kapniok. Az új tanítói kar fizetését is egységesen szabályozták és emelték. A Ratio által még nyitva hagyott tantervi és rendtartási kérdésekben 1778 tavaszán a népiskolai felügyelők budai értekezlete határozott. A továbbiak során a kérdésekben az itt kidolgozott „budai tantervet” vették alapul. Érdekes, hogy mag a Ratio az általános tanköteletettséget szavakban nem mondotta ki, a budai tervezet mégis így értelmezte rendelkezéseit. Kimondta, hogy a gyermeknek a szülők akaratától függetlenül vagy éppen annak ellenére is iskolába kell járnia, és a helyi hatóságokra bízta az iskolakerülés meggátlását.

A tankerületek népiskolai felügyelőinek legelőször is e központi mintaiskolákat kellett létrehozniok mindenütt. Ezek Budától Zágrábig a főbb városokban már 1777/78-ban létrejöttek. A következő lépés a nemzeti iskolák szervezetének kiépítése volt, újak alapítása, régiek szintemelése útján. A kormányzat állandóan biztatta erre a városokat, a földesuraknak pedig a kincstári, kamarai uradalmak és a bányavárosok iskolái fejlesztésével akart jó példát mutatni. Épületről, telekről, az iskola alapszükségleteiről ugyanis mindenütt a városi magisztrátusnak, illetve a földesúrnak kellett gondoskodnia. De sok függött a helységek lakosainak tehervállalásától is.

Az alsófokú oktatás hagyományos, régi segédeszközei elsősorban a vallás szolgálatában álltak. A kisiskolákban nemegyszer a katekizmus volt az egyetlen könyv, amelyet a gyermek kézbe kaphatott. A régi ábécéskönyvek is vallási jellegűek voltak. Az új ábécéskönyvet, Felbiger porosz mintájú osztrák változata nyomán maga Révai Miklós készítette (1777), aki egyébként is több kötet szerzője volt az első olyan igenyesebb tankönyvsorozatból, amely népiskolák számára most magyar nyelven megjelent.

A népoktatás továbbfejlesztésére, a Mária Terézia-féle reform alapjain, a kormányzat II. József idején fordította a legtöbb figyelmet. A felvilágosult abszolutista állam érdekei úgy kívánták, hogy az írás, olvasás, számolás elemeit mint a jobb termelőmunkához szükséges műveltség minimumát a nép minél szélesebb rétegei felekezeti vagy nemzetiségi különbség nélkül elsajátítsák. A reformévtizedben a népiskolák száma aránylag gyorsan és jelentős mértékben növekedett. Összesítő adataink még nincsenek, de tudjuk, hogy csak az 1788/89. tanév folyamán, már elég nehéz viszonyok között, 25 nagyobb „nemzeti” iskolát és 464 egyszerűbb népiskolát állítottak fel Magyarországon, valamint, hogy elvben az 1189 új katolikus plébániának is mind új iskolát kellett kapnia, márpedig a reformévtized második felében olyan felekezetek, így a görögkeletiek, és olyan vidékek iskoláinak száma nőtt leginkább, ahol a legnagyobb volt a lemaradás.

II. József 1785 nyarán elfogadta Gottfried van Swieten valóban újszerű népiskolai reformtervét, amely a vegyes vallású helységekben, a meglévő katolikus és protestáns szektorokból függetlenül, „közös” vagyis felekezetközi népiskolák felállítását javasolta. Ezekben ugyanazok a részint katolikus, részint protestáns tanítók oktatják az államilag előírt tananyagra a katolikus és protestáns gyermekeket együtt. A különböző felekezetű növendékek ezentúl csak a hittant tanulták külön. Ez a gondolat persze mindegyik oldalon nagy egyházi ellenállásba ütközött. A katolikus klérus részéről főként azért, mivel lehetővé tette, hogy katolikus gyermekek protestáns tanítók keze alá kerüljenek, amit a hagyományos felfogás teljesen elfogadhatatlannak tekintett. A protestáns felekezetek, elsősorban a reformátusok részéről pedig, a nyilvánvaló előnyök ellenére, főként azért, amiért már eleve elutasították maguktól az egyházi iskolák iskolák állami ellenőrzés alá helyezésének gondolatát. Kazincy azonban, aki 1786 őszétől a kassai kerület ifjú tanfelügyelője volt, büszkén írta, hogy szolgálata első három esztendejében összesen 124 iskolát hozott létre, illetve emelt megfelelő színvonalra, s ezek között 19 közös iskolát.

A felvilágosult abszolutizmus népiskolai reformjával szemben a protestánsok tanúsították a legnagyobb ellenállást. De a reform önálló továbbfejlesztését is protestáns részről kezdeményezte Tessedik Sámuel, a a felvilágosult, jozefin szellemű szarvasi evangélikus lelkész, aki német tanulmányútjának és a német filantropista pedagógiának tanulságait is érvényesítve hozta létre 1780-ban a parasztnép felemelése érdekében a szarvasi gyakorlati gazdasági iskolát. Tessedik elfogadta az állami „norma” új előírásait, de azokat továbbfejlesztette olyan gyakorlati gazdasági és természettudományos ismeretekkel, amelyekre a parasztifjúnak a jövőben valóban szüksége lehetett. A hangsúlyt először éppen a kiegészítő momentumokra, egy 6 holdas kis gazdaság kiépítésére helyezte. Ezt fejlesztette azután tovább szabályos oktatást is nyújtó nyolcosztályos mintaiskolává. Ebben a gyermekek az olvasás, írás, számolás mellett mezőgazdasági, kertészeti tudnivalókat, gyümölcsfaápolást, méhészetet, selyemtermesztést stb. tanultak, munka közben. Tessedik, aki 1787-ben II. Józseftől elismerő oklevelet és aranyérmet kapott, 1789-ben már iskolájának kibővítéséhez fogott, s arra gondolt, hogy az országban több ilyen iskolát kellene felállítani. Utóbb azonban, a felvilágosodás hátráló időszakában, reményeiben csalódnia kellett.

A görögkeleti népoktatás elmaradt a katolikus és a protestáns mellett. A kormányzat az újjászervezést 1776-ban a Bánságban kezdte el. Itt 1772-ben 62 görögkeleti iskola működött, vagyis az ortodox helységek háromnegyed részének nem volt még iskolája. Az új temesvári gyakorló mintaiskola, tanítóképző s egyben a többi ortodox népiskola igazgatója, majd tankerületi tanfelügyelője Teodor Jankovié-Mirijevski, az egykorú szerb művelődés egyik legjelentősebb alakja lett, aki előzőleg Felbigernél, Bécsben ismerkedett meg az új módszerekkel. 1782-től kezdve II. Katalin cárnő óhajára Oroszországban folytatta a norma szerinti iskolarendszer kiépítését. Ekkorra már kerülete 293 átképzett ortodox tanítóval rendelkezett. A pécsi és zágrábi tankerület ugyancsak Bécsben átképzett ortodox szerb népiskolai felügyelőket kapott.

Az erdélyi románok közt jó ideig úgyszólván nem volt szervezett népoktatás. Az első norma szerinti román unitus mintaiskola 1782-ben alakult meg Balázsfalván. Igazgatója és egyben az erdélyi görög katolikus román népiskolák felügyelője Gheorghe Sincai lett, aki szintén Felbiger tanfolyamát végezte Bécsben, és az ő tankönyveit dolgozta át. Tizenkét évi szolgálata alatt, saját kijelentése szerint, majdnem 300 új iskolát sikerült létrehoznia. A második unitus román mintaiskola 1784-ben Nagyváradon létesült.

A jozefin kormányzat román ortodox népiskolák szervezését is szorgalmazta. 1786 elején alakult meg a nagyszebeni román ortodox mintaiskola, amelynek vezetésével és általában az ortodox népiskolák irányításával Dimitrie Eustatievicit bízták meg.

A hazai zsidók iskolaügye is a jozefín évtizedben kezdett a szűk vallási keretből kilépve a korszerű népoktatás szintjére emelkedni. II. József 1781-ben, majd 1783-ban előírta, hogy a zsidó hitközségek állítsanak fel új típusú és a jiddis-német helyett szabályos német nyelven tanító népiskolákat. Az első új iskola 1783-ban nyílt meg Pozsonyban, a második 1784-ben Óbudán.

Középiskolák

1785-ben az állami katolikus szektorban Magyarországon 8, Horvátországgal együtt 9 főgimnázium, 29, illetve 33 teljes gimnázium, 19, illetve 20 grammatikai iskola, vagyis összesen 56, illetve Horvátországgal együtt 62 középfokú tanintézet működött, összesen 5125 tanulóval. A legtöbb, 21 iskola, 2508 tanulóval, a pozsonyi tankerületben.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

Pozsonynak 1760-ban még csak egy, időszakunk végén már nyolc nyomdája volt. A Dunántúl egész sor városa kapott új üzemet, Pécstől Veszprémiig. Ugyanakkor Erdély mind a nyomdák számát, mind technikai színvonalát tekintve egyaránt valamivel lassabban haladt. Jelentős változás volt az is, hogy a hazai nyomdászat központja kezdett áthelyeződni Pest-Budára. Ehhez sokban hozzájárult, hogy 1777-ben ide került az immár állami kezelésbe vett, volt nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda nagyobb része is. A harmadik jelentős változás az volt, hogy az előző időszakban még nagyrészt egyházi vezetés alatt álló nyomdászat most zömmel világi lett, sőt polgári vállalkozások kezére került. Világosan megfigyelhető, hogyan terjeszkedtek ilyen jellegű vállalkozások a monarchia nyugati feléből kelet felé, illetve egyes, már az előző időszakban meghonosult nyomdász családok az országon belül. Ez utóbbiak közül a Landerer család vitte a fő szerepet.

E vállalkozók már nem régi, 17. századi típusú „literátusok”, irodalmárok, hanem üzleti és technikai szakemberek. Üzemeik, főleg ha felállításukra, illetve korszerűsítésükre a jozefin évtizedben került sor, rendszerint már jó felszereléssel, gazdag betűkészlettel indultak a versenyben.

A katolikus egyházi nyomdászatot a jezsuita rend feloszlatása után, szerényebb keretben, püspöki nyomdák folytatták tovább. A nyomdászsegédek nemegyszer úgy próbáltak önálló lábra állni, hogy valamelyik püspöki nyomda vezetését és az avval járó viszonylag védettebb kedvező helyzetet szerezték meg maguknak. Ez történt Pécsett és Vácott. A protestáns nyomdászat fő központja időszakunkban is a debreceni városi nyomda maradt, amely főleg egyházi és iskolai kiadványokat állított elő, a teréziánus időszak végén is még sok nehézség között. Majdnem bezárták, mert 1774–1777 közt állítólag 23 könyvet nyomott ki engedély nélkül. Hasonló, de szerényebb központot alkotott a kolozsvári nyomda. Kisebb protestáns nyomdák működtek Nagyenyeden, majd Marosvásárhelyen. Balázsfalván a román unitus nyomda időszakunkban is folytatta munkáját.

Mindezzel párhuzamosan gyors ütemben nőtt a könyvkiadás. Magyarországon 1712–1790 közt összesen 53 103 könyv látott napvilágot. Ennek nagyjából egyharmada az előző időszak 54 éve alatt és kétharmada, majdnem tízezer könyv, a jelen időszak 25 éve alatt. A produkció általában véve évtizedről évtizedre gyarapodott. 1712–1720 közt mindössze 459, időszakunk utolsó, 1781–1790 közti évtizedében már 3663 kiadványról tudunk. Pedig a belföldi kereslettel még e mennyiség sem tudott lépést tartani. A kiadványok többsége most sem volt magyar nyelvű. De a korábbiakhoz képest a magyar nyelv szerepe időszakunkban fokozatosan növekedett. A jozefin évtizedben a latin nyelvű kiadványok aránya. 49,9%-ról 36,8%-ra esett vissza. Ugyanakkor viszont a magyar nyelvűeké 27,4%-ról 33,8%-ra, a németeké pedig 16,6%-ról 23,3%-ra. nőtt. A legtöbb magyar nyelvű kiadvány Pozsonyban, Pest-Budán, Kolozsvárt és Bécsben látott napvilágot.

A sajtó kibontakozása

Magyarországon a referáló sajtó, amely a hazai német anyanyelvű városi polgárságban találta meg első társadalmi bázisát, időszakunkban már a 18. század első felében is felbukkant. De csak 1764-ben vált rendszeressé, midőn a pozsonyi felvilágosult polgár Karl Gottlieb Windisch szerkesztésében megindult a Pressburger Zeitung. De ugyancsak Pozsonyban követte ezt másfél évtized múlva az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó (1780-tól), majd nemsokára az első szlovák újság, a Presspurské Noviny (1783–1787) is. Mindhárom nyelv újságírásának úttörői a pozsonyi evangélikus líceum volt növendékei közül kerültek ki. A magyar nyelvű sajtó mellett, amelynek további ágaira alább még kitérünk, a hazai német sajtó is tovább bontakozott: új lapjai születtek Pest-Budán, sőt rövidesen Erdélyben, Nagyszebenben (1783), majd Zágrábban (1789) is. Közben azonban Magyarországon is megindult a műfaji szétágazás, persze ugyancsak több nyelven egymás után. Előbb a referáló újságokon belül kezdett a hírek mellett az irodalmi, ismertető anyag felduzzadni. Utóbb ez az újságok melléklapjaiban kapott saját fórumot. Végül pedig önálló, külön folyóiratok láttak napvilágot, részint általánosabb, ismeretterjesztő jellegűek, részint pedig már kifejezetten szépirodalmi lapok, miközben kísérletek történtek speciális tudományos orgánumok és szaklapok létrehozására is.

A műfaji szétágazás a pozsonyi német újság heti melléklapjaival indult. Ezután egy ideig a Bécsben megjelenő orgánumok végezték a hazai ismeretterjesztés funkcióját. Előbb a Tersztyánszky Dániel által szerkesztett Allergnädigst privilegirte Anzeigen (1771–1776), amely monarchiai profilja ellenére nagyrészt magyarországi honismereti anyagot közölt, hazai szerző tollából, pozsonyi tudós hagyományok folytatójaként. Azután Keresztury József szerkesztésében megjelenő Ephemerides Vindobonenses (1776–1785), amely nem utolsósorban a középiskolák latin újságolvasási órái számára nyújtott anyagot. Mindkét lap a felvilágosult abszolutizmus oktatásügyi reformjának állt szolgálatában. Ezt a vonalat folytatta, jozefinista szellemben, a felvilágosodás terjesztése és a külföld tájékoztatása céljából is, Kovachich Márton György Pesten indított lapja, a Merkur von Ungarn is. Windisch önálló pozsonyi folyóirata, az Ungrisches Magazin (1781–1787) kifejezetten honismereti profillal rendelkezett. Ugyanakkor Pozsonyban német, magyar és szlovák mezőgazdasági szaklapok indítására is történtek már próbálkozások.

A magyar nyelvű sajtó új közönsége főleg a nemesség korszerűbb tájékozódású rétegeiből és az értelmiségből került ki. A Magyar Hírmondó első évfolyamának 320 előfizetője közül 171 volt birtokos nemes és 93 értelmiségi foglalkozású. Első szerkesztője, Rát Mátyás, egy győri polgársalád fia, aki Göttingában Schlözer tanítványa volt, a referáló műfaj korlátain túlmutatva már a folyóiratok hiányát is igyekezett „kipótolni”, egyrészt mezőgazdasági, kereskedelmi problémák felvetésével, másrészt a bontakozó magyar nyelvű szépirodalom és tudományos irodalom bemutatásával. 1783-ban a szerkesztést egy időre Révai Miklós vette átt, akit azonban konzervatív egyházi felettesei siettek a lap éléről eltávolítani. Utána a szegény székely nemes, Szatsvay Sándor következett, akinek filológiai, irodalmi nyelvi felkészültsége nem érte el elődjéét, de aki hamar időszakunk legmarkánsabb politikai újságírója lett, az első, akit e név Magyarországon hivatásszerűen megilletett. Szatsvay a magyar jozefinisták útján haladt, előbb Pozsonyban, majd 1786-tól kezdve az általa indított új lap, a Magyar Kurír szerkesztőjeként Bécsben, ahol jobban mentesülhetett a hazai rendi és egyházi befolyás alól.

Könyvtárak

A protestáns egyházi-iskolai könyvtárak, mint a debreceni kollégiumé, ekkoriban mintegy 20 ezer kötettel, vagy a késmárki, pozsonyi evangélikus líceumé, ugyancsak fejlődést mutattak, de részben a hivatalos korlátozások miatt, részben pedig anyagi erőforrásaik fogyatékosabb volta következtében nehezen tudtak a külföldi anyaggal megfelelően lépést tartani.

Társadalomtudományok

Pray egyébként az adatgyűjtést is folytatta. Miután királyi történetírói címet kapott, jó néhány levéltárat átvizsgálhatott, másolatokat készített, és kiterjedt szakmai levelezést is folytatott. Ennek eredményeként 60 további kötettel gyarapította az addig összegyűlt anyagot. 1767-től kezdve elsőnek aknázhatta ki a kamarai levéltár addig elzárt, számára külön engedéllyel megnyílt Habsburg-kori iratait Pozsonyban, majd Budán. Anyagának egy része nyomtatásban is megjelent. Maga tette közé az általa felfedezett Halotti Beszéd egy részét, valamint a Margit-legendát.

Pray mellett még két jezsuita történészt kell megemlítenünk. Mindkettő fiatalabb volt nála egy évtizeddel, egyik sem bizonyult nála korszerűbbnek, sőt az ő színvonalát sem érte el. Az egyik, &&Palma Károly Ferenc]] mint a jezsuita iskola eredményeinek népszerű tolmácsolója tette ismertté nevét a latinul olvasók előtt. A másik, Katona István azzal vált nevezetessé, hogy ő írta meg, a kezdetektől saját koráig, az addig legrészletesebb összefoglaló magyar történetet, amelynek 42 kötete 1779-től kezdve több évtizeden át látott egymás után napvilágot (Historia critica regum Hungariae. 1779–1817). A vállakozás mérete, vagy még pontosabban: a benne felhalmozott forrásadatok puszta mennyisége figyelmet érdemel. Módszere és szemléletmódja azonban elmaradottabb.

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott [[Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786).

Természettudományok

Az új hazai orvoskar első 180 végzett növendéke közül, aki időszakunkban elhagyta az egyetem falait, ugyancsak több jeles szakember akadt. Így Huszty Zakariás Teofil pozsonyi orvos, az osztrák gyógyszerészeti előírások bírálója és egy nagy orvosrendészeti munka (1786) szerzője.

A hazai gyógyszertárakat illetően három főbb változást kell megemlítenünk. Az első a mennyiségi növekedés volt. 1747-ben 48, a 18. század már mintegy 193 patika működött Magyarországon. A második a szakmai színvonal emelkedése. Korábban a gyógyszerészek csak kivételesen rendelkeztek egyetemi diplomával. Többségük céhbeli, vagy mint ma mondanánk, ipari tanulói, képzést kapott. Most az új orvoskar vette át a gyógyszerészek képzését. Igényesebbek lettek az előírások és az ellenőrzési módszerek is, A harmadik változás végül az volt, hogy míg korábban a legtöbb patika szerzetesrendek, főleg a jezsuiták kezén volt, időszakunk folyamán a világi, polgári gyógyszertáraké lett a túlsúly.

A kórházak még mindig főként munkaképtelenek, nincstelenek menedékei voltak a városi orvos irányítása alatt. De lassan feltünedeztek már újabb igények is. Mindenekelőtt az, hogy az orvosképzést is szolgálni tudják. Ez volt az eleinte szerény keretek közt induló egyetemi klinika feladata, amely először Pesten, a volt jezsuita rendházban kapott korszerűbb elhelyezést (1784). A Régi Polgári Kórház számára, amely Pestnek eddig egyetlen kórháza volt, 1781-ben kezdtek új székházat építeni a mai Rókus Kórház helyén.

A biológia, méhében olyan ágakkal, mint a növénytan és az állattan, egyrészt még az orvostudományon belül növekedett. Ezt képviselte egyebek közt a debreceni Csapó József, egy magyar gyógynövényszakkönyv (1775) szerzője, az egyetemi füvészkertet berendező Winterl József Jakab orvostanár, vagy az utóbbi kollégája, Plenck József Jakab, aki 1788-ban kezdte közzétenni latin munkáját a gyógynövényekről. Ez az orvosbotanikai vonal az egyetemen találkozott azzal a másikkal, amely eleinte a bölcsészeti karon alakult ki az „általános természetrajz” (állattan, növénytan, ásványtan) tanára, Piller Mátyás körül. Piller immár Linné rendszerét követő tankönyve (Elementa historiae naturalis. 1775) kivonatos fordításban volt az első magyar nyelvű természetrajz (1783) Molnár János tollából. A biológia harmadik ága szintén az egyetemen futott össze az előző kettővel. Ezt az agrártudományokon belül Mitterpacher Lajos növénytani munkássága képviselte. Az első magyar nyelvű élettant Rácz Sámuel orvostanár írta (A physiologiának rövid summája. 1789). Ezzel egy időben jelent meg az akkor Lembergben tanító Martinovics Ignác német élettana, amelyen a régebbi és újabb francia materialisták, La Mettrie és Holbach hatása is felfedezhető.

Időszakunkban a kémia is még más, nagyobb gyűjtő burkokon belül fejlődött. A hazai kutatásnak mégis igyekeznie kellett arra, hogy lépést tartson azzal a nagy előreugrással, amely az európai kémiát a 18. század második felében, főleg Lavoisier új eredményei és a flogiszton-iskola bukása nyomán jellemezte. Az első ily hagyományos keret a régi filozófia, közelebbről a fizika oktatása volt. Hatvani István is e címen végzett kémiai kísérleteket Debrecenben. A flogiszton hagyománya egyébként itt, a filozófiában élt a legtovább, akár a pesti egyetemet nézzük, akár Lembergben Martinovicsot, aki fizikájának első, kémiai részében (1787) új momentumok felvetése mellett a flogisztonhoz még Lavoisier után is ragaszkodott. A második keretet az orvostudomány szolgáltatta. Az orvosvegyészek, jatrokémikusok szemében a kémia főként az orvoslásnak volt segédeszköze. Érdeklődésük időszakunkban különösen a gyógyvizekre irányult. Annyival is inkább, mert a Helytartótanács 1763-ban a megyei és városi orvosoknak előírta a helyi gyógyvizek elemzését. Ennek nyomán szinte tömegesen készültek olyan jelentések, amelyek közül jó néhány nyomtatásban is megjelent. Az elő hazai timsógyár Markhot Ferenc Heves megyei főervos parádi vizsgálatai nyomán alakult. 1770-től kezdve az új orvoskaron a kémiát az osztrák származású Winterl József Jakab oktatta, aki egy új kémiai analitikai módszer kidolgozásával próbálkozott, Lavoisier nyomán 1782-ben elejtette a flogisztont, és a szódagyártás, majd a festőanyagok terén a kutatás gyakorlati, ipari hasznosításával is foglalkozott. A kémia harmadik, legifjabb, de tudományos szempontból talán legfontosabb ága a kohászatból nőtt ki. Nicolas Jacquin, a kémia és kohászat első selmeci tanára kísérleti eljárásaival tűnt ki, és az antiflogisztikus nézetek első nagy képviselője volt előbb Magyarországon, majd 1769-től a bécsi egyetemen. Egyik utódja, Rupprecht Antal, Lavoisier egész elmélete nyomán ugyancsak Selmecen kísérelte meg úttörőként a földoxidok redukcióját egy újfajta, nagy hőfokú kemencében.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a tudománnyá fejlődött kémiával párhuzamosan még időszakunkban is tovább élt egykori előkészítője, a tudománynak már nem tekinthető alkímia. Főleg a rózsakeresztes páholyok lettek az alkimisták új, hazai központjai, bár ezek tagjait sem mind az aranycsinálás vezette.

A teljes newtoni fizikát, közelebbről annak Roger Bosković-féle változatát Magyarországon elsőnek a jezsuita Makó Pál bécsi theresianumi majd budai egyetemi tanár tette magáévá. Rövidesen követte ezt a példát Horváth K. János egyetemi tanár (1767) és néhány más tudós szerző is. A hatvan as évek végén már a piaristák is newtoni fizikát oktattak. A soron következő feladat: a korszerű magyar nyelvű, ismeretterjesztő szakirodalom terén az ugyancsak volt jezsuita Molnár K. János járt az élen, az első magyar fizika szerzője (A fisikának eleji. 1777). Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is. A szempci kollégium növendékei közül Láby Gáspár Moson megyei működésével vált emlékezetessé. Az egyetem bölcsészeti karának új mérnöki intézetében kiképzett jeles mérnökök tevékenysége már a következő időszakban bontakozott ki. Elég az 1786-ban végzett Vedres István későbbi, szegedi szerepére utalnunk. A későbbi intézet élén Rausch Ferenc gazdasági építészeti és földméréstani szakmunkákat, a „mechanikát” oktató Horváth K. János pedig hidrosztatikai, hidraulikai tankönyveket tett közzé.

A 18. század legkiválóbb hazai műszaki szakemberei még mindenesetre inkább olyan kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az elméleti önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt magasan az átlagos szakmai színvonal fölé. Ilyen volt, mint láttuk, Born Ignác a bányászat és kohászat terén. S ilyen volt Born barátja: a pozsonyi születésű Kempelen Farkas kamarai tanácsos is. Ő irányította a budai királyi palota és a Várszínház építését. A Bánságban mint kormánybiztos telepítést szervezett. Apatinban posztómanufaktúrát alapított, bevezette a lentermelést. Sokat tett a hazai sóbányák korszerűsítése érdekében. Nevéhez fűződött a pozsonyi hajóhíd, a schhönbrunni szökőkút, a pozsonyi vár nagy mélységből vizet emelő különleges szivattyúja, valamint a budai vár hasonló berendezése az egyetem számára, amelynek ugyancsak ő intézte átköltöztetését.

Színművek, színpadok

Az eszterházai kastély színházában 1769-től kezdve májustól októberig rendszerint ugyanaz a színtársulat játszott, mint amely télen a pozsonyi városi színházat bérelte, de olykor megfordult külföldön is. Egymás után hozta színre Voltaire, Gellert, Lessing, 1774-től kezdve pedig Goethe és Shakespeare darabjait. Erdődy János gróf pozsonyi kastélyszínházának társulata 1785–1786-ban 25 operát játszott 139 alkalommal, utóbb pedig a pozsonyi színházban, majd Budán és Pesten folytatta műsorát. Színház működött egyebek közt a pozsonyi és a gödöllői Grassalkovich-kastélyban is.

Zene és ének

Pozsonyban, ahol alkalmilag már előzőleg is megfordultak Bécsben játszó, olasz operatársulatok, főleg Erdődy János gróf opera-színháza (1785–1789) vitt fontos szerepet Chudy József vezetése alatt álló zenekarával. A főnemesi és városi zene között szintén megvolt a színjátszásnál megfigyelhető kapcsolat. A 18. század utolsó évtizedeiben, Pozsony után, Pest-Buda zenei élete is fellendült.

Képzőművészet

A kiegyensúlyozott ritmusú szombathelyi püspöki palotát (1777–1783), valamint a higgadtan monumentális pozsonyi prímási palotát (1777–1781) a Tirolból átkerült Hefele Menyhért emelte. Az egri püspöki palota átépítését a morva származású Fellner Jakab végezte, aki a bécsi és francia ízlés egybeötvözőjeként a klasszicizmus felé vezető átmenet legjelentősebb képviselője volt Magyarországon. Fő műve a még Joseph Ignaz Gerl tervei szerint elkezdett egri líceum monumentális, négyszög alakú épülete (1765–1785) volt, amely az Esterházy püspök által tervezett egyetemnek szolgált volna székhelyül. Fellner már klasszicizáló díszítőelemekkel helyettesítette az eredeti tervek rokokó motívumait. Főbb téregységeit, az ovális földszinti előcsarnokot a lépcsővel, a főhomlokzatra nyíló dísztermet, a déli oldal hatalmas könyvtártermét és az északi front kápolnáját a hátsó fronton az 53 méter magas csillagvizsgáló egészítette ki. Fellner nevéhez fűződik a veszprémi püspöki palota (1765–1776) és a pápai plébániatemplom (1774–1783) építése is.

A legjelentősebb rokokó világi kastély, az Esterházyak fertődi székhelye, lényegében véve időszakunk elején már megkezdte funkcióját. A A szerényebb hazai viszonyokhoz jobban illő s így elterjedtebb Pest környéki típus képviselői is készen álltak, illetve befejeződtek, mint a Ráday-kastély Pécelen (1770).

A vidéki kastélyok hálózata, a régi ország széles vidékein, a 18. század utolsó harmadában kezdett igazán sűrűvé válni. Egymást követték, hogy csak jellemzőbb példákat idézzünk, Boldogkőváralja (1768), Likvánd (1770), Monyorókerék (1779); Pomáz (1775), Gomba (1773), Darnó (1776), Nagy-Bossány (1776), Újfutak (1777) kastélyai. Az Esterházyak Pápán (1777), illetve, másik ágon, a Fejér megyei Csákváron (1781) építtettek, kastélyt. Mindezek építéstörténetéről, mestereiről nem sokat tudunk. A vagyonos középnemesség építkező kedvét jelezte a márkusfalvi Máriássy-kastély átépítése (1778). – A század vége felé már határozottan kialakulóban volt a reprezentatív, főúri kastélyok mellett azok egyszerűbb, olcsóbb, középnemesi változata, a vidéki kúria, amelynek csak középrésze kiemelkedőbb, oszlopos tornáccal, háromszögű oromzattal, s ehhez kétfelől alacsonyabb épületrészek csatlakoznak. Közülük a jelentősebbek, (Keszeg, Noszvaj, Vasszécsény, Nagyberki) is már szerényebb, hazai városi építőmesterek alkotásai voltak.

Az udvar, a kormányzat nagyarányú megrendelő tevékenysége folytatódott. Részint már meglévő nagy paloták, Buda és Pozsony továbbfejlesztése terén, de még inkább, a felvilágosult abszolutizmus céljainak megfelelően, a hivatali középületek, a pénzügyi, műszaki, gazdasági, közigazgatási apparátus működéséhez szükséges építmények létrehozása és korszerűsítése terén. A Kamara építészei ezek hosszú sorát tervezték és hozták tető alá Pozsonytól az erdélyi határszélig. A pozsonyi vár újjáépítése, valamint a budai királyi palota befejezése (1766–1770) Franz Anton Hillebrandt műve volt, aki 1757-től a pozsonyi Magyar Udvari Kamara építészeként minden jelentékenyebb magyarországi állami építkezés irányítója volt. Nevéhez fűződik, egyebek között, a budai várbeli klarissza kolostor épületének átalakítása (1783–1785) a királyi kúria és az országház céljaira (ma a Magyar Tudományos Akadémia épülete). Egyszerűbb kincstári középületek, iskolák, sőt immár kifejezetten ipari üzemi épületek tető alá hozásával Thallherr József kamarai építész foglalkozott sokat. Nevéhez fűződött az óbudai selyemgombolyító ötemeletes, toronyszerű épülete (1785). Mind fontosabb szerep jutott a jelentősebb városok helyi mestereinek. Közülük Nepauer Mátyás Máté bővítette a budai városházát, Jung József pedig Pesten és környékén fejtett ki építészi tevékenységet.

A festészet időszakunkban lassú, de ugyancsak észrevehető áttolódást mutat, az egyházi rendeltetéstől a világi felé. A nagy freskóktól a kisebb tájkép, arckép vagy éppen a rézmetszet, a grafika felé. A feudális nagyurak világától a városok polgári-nemesi közönsége felé.

Induláskor még a nagy épületek, elsősorban templomok művészi díszítését szolgáló mennyezet- és falképek hagyományos műfaja volt az uralkodó. A fényes székesegyházaktól a jobb falusi templomokig mindenütt találkozunk vele, ha persze nem is azonos szintű kivitelben. Legjelentősebb művésze továbbra is a bécsi akadémia köréből, azon osztrák és cseh-morva festők közül kerültek ki, akik az olasz nyomokon kialakított osztrák freskóstílust az egész monarchia területén meghonosították. Közéjük tartozott Josef Ignaz Mildorfer (1719–1775), aki a fertődi Esterházy-kastély, Johann Bergl, aki a pesti Pálos-(Egyetemi-) templom mennyezetfestője (1774) volt, valamint az egri líceum két művésze: Franz Sigrist, aki a díszteremben a tervezett négy egyetemi fakultást (1781–1783), és Johann Lucas Kracker, aki a könyvtárteremben a tridenti zsinatot festette meg (1777–1778), és akinek nevéhez ezen és az aszódi Podmaniczky-kastély képein (1770–1777) kívül nem egy más, köztük falusi, templom festői díszítése, oltárképe fűződik. A bécsi művészek közül továbbra is Maulbertsch volt a legjelentősebb és legegyénibb festő. Időszakunkban készült főbb művei: a győri székesegyház főhajójának mennyezetképe (1772, 1780), a váci székesegyház kupolaképe (1774), a pápai plébániatemplom mennyezetének immár klasszicizáló Szent István-freskói (1781–1782), a kalocsai érseki palota (1783–1784) és a szombathelyi püspöki palota nagytermének mennyezetképei (1784) kissé változott stílusban próbálták hagyományos mondanivalójukat kifejezni. Kompozícióik világosabbá, higgadtabbá váltak, körvonalaik határozottabbá, színeik hűvösebbé. A Bécsben tanult festők sorát a legnépszerűbb és legtermékenyebb művész: Stefan Dorffmaister (?1725–1797) zárta le, aki a hatvanas évektől kezdve haláláig Sopronban élt, a Dunántúlon sokfelé működött, és témaválasztásban is a hazai közönséghez hasonult. Keze nyomát számos oltárkép és freskó őrzi, templomokban, kastélyokban egyaránt. A magyar múlt iránti figyelmének jeleként külön kiemelhetők képei az 1664-i csatáról a szentgotthárdi ciszterci templom kupoláján (1784), a két mohácsi csatáról a pécsi püspök mohácsi palotájában (1787) és Zrínyi hőstettéről, haláláról a szigetvári plébániatemplom mennyezetén (1788). A bécsiek után azonban már az oltárkép- és freskófestészet hazai mesterei is megjelentek, olyan városokban, mint Pozsony, Sopron, ahol Schaller István működött, azután Buda, a helyi Falkoner művészcsalád és Vogl Gergely tevékenységének színhelye, azután Kassa, Lőcse és Eperjes.

Nagyjából e központok bukkantak fel akkor is, amikor a század utolsó évtizedeiben a freskók és oltárképek mellett új igények és lehetőségek jeleként megnövekedett az arcképek, tájképek, zsánerábrázolások, akvarellek és a grafikai műfajok szerepe. A mind több irodalmi és tudományos kiadvány és a sorra induló folyóiratok fellendítették a rézmetszők munkáját. A bécsi művészeti akadémia iskolateremtő hatása főként a pozsonyi művészközpontban érvényesült, amelynek tagjai közül Schallhas Károly említhető. Nagyszebenben Johann Martin Stock, Kolozsvárott Boér Márton képviselte a volt bécsi növendékek új törekvéseit.

A szobrászat fő funkciója időszakunk elején még mindig csak abban állt, hogy dekoratív elemként az építészetet, főleg a templomok oltárait, homlokzatát, a fogadalmi emlékeket szolgálja, gazdagítsa. Az az oltártípus, amelynek térhódításáról az előző részben beszéltünk, ekkorra már uralkodóvá lett mindenütt. Gazdag vagy szegényebb templomokban, ha más szinten és más kivitelben is, általában ugyanazt az oszlopokkal keretezett, néha baldachinnal is fedett, komplex oltárépítményt találjuk, amely összhatásában színpadszerűen, azonnal középre, a főhelyen található festményre vagy szoborcsoportra irányítja a nézők figyelmét. Ezt szolgálja minden mellékalak, az ellentétes fény-árnyék hatás, a mozgás stukkóba formált, fába, kőbe metszett drámai, késő barokk pátosza. Jellemző és kiemelkedő példaként említsük meg a sok közül az egri volt jezsuita templom színpadszerű főoltárát (1769–1770), Johann Anton Krauss művét, rokokó keretben, a középen Borgia Szent Ferenc térdelő, imádkozó alakjával. A világi szobrászat is csak ritkán lépte túl a dekoráció szerepét: alkotásaival főleg a nagyúri kastélyok kapuján, oromzatán, erkélyei támasztékaként, lépcsőfteljárati fülkéiben találkozunk. Az önálló szoboremlékeket eleinte csak néhány olyan alkotás képviselte, mint az osztrák Johann Georg Dorfmeister főműve, a máriabesnyői Grassalkovich-síremlék.

Időszakunk vége felé viszont a szobrászat terén is észrevehetővé vált egy olyanféle áttolódás, amilyet a festészetben megfigyeltünk. A hazai városok kialakuló képzőművészeti központjaiban sorra bukkantak fel olyan szobrászok, akik az új közönségigényre egyszerűbb, „polgáriasabb” szinten, világi rendeltetésű, kisebb, önálló alkotásokkal kezdtek reagálni. Az élen Pozsony haladt. Itt dolgozott 1777-től kezdve haláláig időszakunk talán legjelentősebb tehetsége, az osztrák-német származású Franz Xaver Messerschmidt, aki fiziognómiai tanulmányok alapján realisztikus karakterfejeket, kitűnő portrékat készített, immár oly polgári életű, felvilágosult tudósról is, mint Kovachich Márton György volt, a történész, akinek mellszobra (1782) a Szépművészeti Múzeumban máig mutatja, hogy a sok pátosz, mitológia, az egyházi és világi feudális nagyurak szemléletmódja után végül a viszonylag lassabban reagáló szobrászat is kezdett valami újat, a felvilágosodáshoz közelebb állót produkálni.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Február 18-án a koronát szállító hatlovas hintót és kíséretét Dévénynél, az ország határán, Pozsony megye ezer főnyi lovasbandériuma fogadta. Pozsony városában a fellelkesült polgárok kifogták a lovakat és maguk húzták a hintót.

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

Március 29-én kibocsátott meghívójában június elejére országgyűlést hirdetett Magyarországnak. Hogy kedvében járjon a rendeknek, az országgyűlést nem Pozsonyba, hanem – évszázadok óta először – Budára hívta össze.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

Persze a nemesellenesség korántsem szorítkozott csak a nem magyar polgárságra, bár 1790 első felében a magyar városok és mezővárosok lakossága (mely ha semmi másért nem, de a német nyelvrendeletért szemben állt a józsefi rendszerrel) még bízott a felvilágosult nemesi reformerek győzelmében. Az ő megdöbbenésüknek is hangot adott Belnay György, a pozsonyi jogakadémia tanára, amikor röpiratában – amelyet a polgárság nevében az országgyűlésre készülő követekhez címzett, „a haza atyjaihoz” csodálkozva kérdezte: igaz—e, hogy a nem nemeseket ki akarják zárni a közéleti tisztségekből? Hiszen ez ellenkeznek az emberi jogokkal, a józan értelemmel és a haza érdekeivel; s a francia példa (amelyre egyébként bőven hivatkozik) azt mutatja, hogy az ilyen elzárkózás veszélyes is. Egy másik ez időbeli irat, A jó magyarokhoz címet viselő névtelen verses pamflet, örül az alkotmány visszaállításának, de óvja a rendeket a pártütéstől, s az uralkodó iránti bizalomra int. Már erősebb hangot üt meg a Noch etwas zum Nachdenken über Ungarn című röpirat ugyancsak névtelen szerzője, amikor nyíltan szembefordul a nemességgel: Csalódtak a nemesekben – írja –, mindent csak maguknak akarnak, a polgárságtól még azt is elvennék, amit Józseftől kaptak. Térjenek észre, amíg nem késő, nehogy túlfeszítsék a húrt.

Ide kell sorolnunk Martinovics Ignácnak, a magyar jakobinus mozgalom későbbi megszervezőjének, akkor még lembergi egyetemi tanárnak szintén. névtelen röpiratát, az Oratio ad procerest is, amely végső fokon ugyancsak a polgári törekvések képviselőinek a nemesi reformerekbe vetett kezdeti bizalmát fejezi ki. Martinovics országgyűlési beszéd formájában a rendekhez fordul, s felszólítja őket, rázzák le az arisztokraták és a főpapok uralmát, iktassák törvénybe II. József rendelkezéseit, és a felvilágosodás tanainak megfelelően módosítsák az elavult magyar alkotmányt. És bár az Oratio elején arra buzdítja az országgyűlést, hogy szüntesse meg a kormányzat monarchikus formáját, később figyelmeztet: nem a Habsburgok uralmának megdöntése a lényeges, amihez úgy sincs az országnak elegendő ereje, hanem a törvények megjavítása.

II. Lipót kezdettől fogva figyelemmel kísérte ezeket a röpiratokat, s a szerzőket igyekezett bátorítani. A fiatal Szaller György még jutalmat is kapott tőle nemesellenes kéziratáért, majd kinevezte a pozsonyi jogakadémiára a magyar nyelv tanárának.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

A koronázási hitlevél

Lipót Frankfurtban, császárrá koronázása ünnepségein, október 15-én fogadta a magyar rendek küldöttségét. Tudomásul vette felterjesztésüket s hozzájárult a nádorválasztáshoz, de közölte, hogy a koronázásra – sok elfoglaltsága miatt – a Bécshez közel eső Pozsonyt választja, s nem kívánja, hogy a megyék erre bandériumokat küldjenek.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

A teljes cikk.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Pozsonyból Bécsbe visszaérkezve egyik első dolga volt, hogy meghagyja a haditanács elnökének: Magyarországon katonai ügyekben minden marad a régiben. „Az ott levő katonaság közvetlenül a főhadparancsnokságtól, az meg a haditanácstól függjön; a nádornak, noha fiam, arra a legkisebb befolyása se legyen.”

Arató Endre

A katolikus nemzetkoncepció

Nagyszombat és Pozsony mint kulturális centrumok is magyarázzák, hogy az önálló szlovák nemzeti ideológia, itt bontogatta szárnyait. Jozef Ignác Bajza, alsódubováni katolikus pap, az első szlovák regény írója (Az ifjú René kalandjai és tapasztalataiRené mládenca príhodi a skúsenosti, 1783–1785) kritikusabban vizsgálta a múltat és a szlovákok kulturális fejlődését.

Bajza műveit (epigrammait és regényeit) szlovák nyelven, a nagyszombati tudományos-kulturális normához igazítva írta. Ekkor még nem volt irodalmi nyelv, de ő tudatosan hangsúlyozta: azért ír szlovákul, hogy a szlovák nemzet lássa, nyelve alkalmas irodalmi művek kifejtésére.

Bajza a vallási tolerancia híve volt, és nemcsak az egységes irodalmi nyelvvel, hanem a jozefinista felfogással is a szlovák nemzeti integráció útját egyengette. Nemzeti ideológiájának további előremutató vonásaként, annak szerves alkotórészeként tarthatjuk számon a feudális társadalmi rendszert bíráló fejtegetéseit: ő maga is gazdálkodott a plébániához tartozó földön, és a helyi földesúr önkénye ellen éles küzdelmeket folytatott. E harc során lázítónak kiáltották ki. Műveiben elítélte a hivatalnok—bürokratákat, a földesurak despotizmusát – ők csak a jobbágyok kiszipolyozásával tudnak maguknak fényűző életet teremteni –, általában állást foglalt a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, s mindezt a szlovák viszonyok pontos ismerete alapján tette. Keményen kritizálta az egyházi körülményeket, különösen a szerzetesrendek parazita életmódját, és a cölibátus létjogusultságában is kételkedett. Az egyházi viszonyoknak ez a kritikája összefonódott a vallási türelemmel, amely a szlovák nemzeti ideológia szempontjából oly jelentős katolikus—protestáns egység alapja volt. A parasztság iránti rokonszenve a nép nemzetbe fogadása felé vezető utat jelentette.

Szervezettebben és sokoldalúbban indult meg a szlovák önállósodási folyamat a pozsonyi katolikus szeminárium szlovák diákjai között, akik 1785-ben a Szlovák Nyelv Kedvelői nevű szervezetbe tömörültek.

Az önálló irodalmi nyelv megteremtésében Anton Bernolák plébánosnak, majd a nagyszombati vikáriusi hivatal titkárának volt oroszlánrésze, aki azt a nyugat-szlovák nyelvjárást emelte irodalmi szintre, amely a nagyszombati kulturális központban a cseh nyelv szlovakizálásának hosszú folyamataként alakult ki. Ideológiai koncepcióját a szlovák nyelvtanhoz (Grammatica slavica, 1790), valamint a szótárhoz (Slowár Slowenski, Česko-Lat'insko-Ňemecko-Uherskí: seu Lexicon Slavicum Bohemico-Latino-Germanico-Ungaricum. 1796, 1825–1827) írt bevezetőiben találjuk meg. A szláv nyelv régiségével, szépségével, gazdagságával, elterjedésével, széles körű használatával – amelyet a pápák és a császárok privilégiumai biztosítottak – kapcsolatos sokszínű hagyomány szövődött itt egybe a közvetlen előzményekkel. Az alapvető momentum Bernoláknál már határozottabban kifejezésre jutott: az egységes szláv nemzet teljesen egyenjogú részeit nemcsak a csehek, oroszok, lengyelek, horvátok stb. teszik ki, hanem a pannóniai vagy magyarországi szlávok, vagyis a szlovákok is. Bernolák is elfogadta korának ismert állásfoglalását – erről még a XII. fejezetben szólunk –, az egységes szláv nyelv koncepcióját, amelynek a szlovák egyik nyelvjárását alkotja. A nagy szláv nemzet tehát önálló, kölcsönösen egyenrangú törzsekre tagolódik, amelyeknek fő jellegzetessége a saját nyelv, illetve elfogadott egykorú terminussal, nyelvjárás volt. Ennek az ideológiának az alapján tisztázódott a szláv–szlovák fogalompár is: a korábbi egybemosódás, következetlenség és átfedés megszűnt. Bernolák és társai a szlávot és a szlovákot nagyon világosan, szinte a mai értelemben megkülönböztették.

Miután a nyelvi (s azzal együtt nemzeti) elhatárolódás mindenekelőtt a csehektől, illetve a csehtől történt, Bernolák nagyon világosan leszögezte, hogy az új norma megteremtésének nincs semmi köze a cseh nyelvvel szembeni ellenérzéshez, ugyanakkor természetesen két teljesen egyenjogú nyelvről – s ebből fakadóan –, nemzetről van szó. Valóban, Bernolák és követői jól ismerték a cseh nemzet kulturális örökségét, s a meginduló cseh nyelvművelő mozgalmat példaképül is állították a szlovákok elé. Bernoláknak szótárához írt kéziratos előszavát halála (1813) után, még a szótár kiadását megelőzően, a magyar felfogásnak engedve, átdolgozott formában jelentették meg. Az eredeti szöveg erőteljesebb nemzeti öntudatról tanúskodik.

Bernolák és hívei tudatosan törekedtek a nemzeti egység megteremtésére. Ezt a célt szolgálta maga az irodalmi nyelv, az első szlovák norma, amely kifelé a nemzeti elhatárolódást, befelé pedig a belső integráció ügyét készítette elő. S bár az új irodalmi nyelv alapját a katolikusok vetették meg, azt természetszerűen vallásfelekezetek felett állónak tekintették, szerették volna, ha ezt a normát a protestánsok is elfogadják.

A Szlovák Tudós Társaság megszervezése (1792), amelynek elsődleges feladata a nyelvművelés volt, azzal, hogy az egész szlováklakta területre igyekezett hatókörét kiterjeszteni, a belső nemzeti integráció feladatát kívánta teljesíteni. A központ, tudjuk, Nagyszombat volt, itt működött Bernolák. A társaságnak 500 tagja volt, ami a körülményekhez képest jelentékeny számnak tekinthető. Különösen alá kell húznunk azt a tényt, hogy a tagság a legkülönbözőbb szlováklakta megyékből került ki. Persze nagy többsége papi értelmiségi volt, a világiak körülbelül az összlétszám egynegyedét tették ki. S hogy Bernolákék mennyire a vallásfelekezeteket egyesítő össz—szlovákiai szervezet megteremtésére törekedtek, azt jól mutatja, hogy a Szlovák Tudós Társaságnak volt evangélikus pap tagja, és kölcsönösen törekedtek kapcsolatok kiépítésére, annak ellenére, hogy a felsőbb egyházi hatóságok ezt rossz szemmel nézték. Így élénk együttműködés jött létre az evangélikusok kezében levő Pozsonyi Újság (Prešpurské noviny, 1783–1786) és Bernolák hívei között. Anyagilag támogatták a lapot, s cikkeket is közöltek benne.

A protestáns nemzeti ideológia

A modern protestáns koncepció legjelentősebb képviselője, Juraj Palkovič, a pozsonyi evangélikus líceum cseh-szlovák tanszékének későbbi tanára volt.

Benda Kálmán

Az elégedetlenek egymásra találása

1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A törvény is buzdította Sina György bárót arra, hogy 1836-ban előmunkálatokra engedélyt kérjen a Bécsből SopronbaGyőrbe, onnan Budára vezető vasút építése végett. Egy év múltával elnyerte az engedélyt. Ugyanebben az évben engedélyezték Ullmann Móricnak a Duna bal partján Bécsből Pozsonyba, majd onnan Pesten át Debrecenig haladó vasútvonal építését.

A legelső magyarországi vasút PozsonyNagyszombatSzered között még lóvontatással indult el az 1840-es évek elején. 1846-ban gőzvontatásra építve átadták a forgalomnak a PestPozsonyBécs vonal első, Pest és Vác közötti szakaszát, 1847-ben a PestDebrecen között tervezettnek a Pest és Szolnok közötti részét.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. E városok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Nagyobb magyarországi vagy külföldi termény-nagykereskedők igen sűrűn alkalmazottaikat küldték magyarországi – felvásárló megbízottjukként ténykedő – kereskedők helyett szerte az országban nagy mennyiségű növényi és állati termék és élő állat vásárlása céljából, mindenekelőtt Pestre, Pozsonyba, Komáromba, Győrbe. Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Arada, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedő bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez. A lyoni selyem, az örökös tartományok textilárui és más ipari termékei a pesti megbízottak útján jutottak el a magyarországi fogyasztóhoz. A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra. Kevés magyarországi kereskedő szerezte be első kézből, közvetlenül a termelőtől a külföldi ipari terméket. A pesti országos vásárokon is hozzájuthatott, az ide látogató külföldi nagykereskedőtől szerezvén be a szükséges árukat. 1818 óta pedig a nagyobb kiváltsággal rendelkező örökös tartományokbeli manufaktúrák és más tőkés vállalatok pesti cégeknél tartott lerakataiból vásárolhatta a közönség is, a vidéki kereskedő is a magasabb fogyasztói igények kielégítésére alkalmas külföldi árukat. (Például a pesti Boskovics textil-nagykereskedő cégtől, ahol külföldi lerakat is volt.)

A magyarországi magyar, szerb és román, a déli határőrvidéki szerb, a horvátországi horvát kereskedők tőkefelhalmozása szempontjából a terményfelvásárló kereskedők vagy megbízottjaik működését érdemes figyelemmel kísérni, mert soraikból kerültek ki az új típusú, a nagy tömegű távolsági forgalomra szánt áruval kereskedő polgári elemek. A horvát, a temesközi szerb kereskedők közül az átmenő kereskedelemben részt vevők kezén is jelentős tőkék halmozódtak fel.

Győr legnagyobb gabonakoreskedői az ország déli részein a maguk vagy megbízottjaik által vásárolt gabonát szállították Nyugatra. 1846-ban az adókönyv tanúsága szerint csak gabonával 44 adófizető családfő kereskedett Győrött, de rajtuk kívül még legalább 71 kereskedő szintén foglalkozott gabonakereskedelemmel. A gabonakereskedők jelentős hányada állatkereskedéssel is gyarapította jövedelmét, vagyonát. Győr kereskedői jól példázzák a korabeli magyarországi, de sok esetben az ausztriai, bécsi kereskedelem differenciálatlan, viszonylag még kezdetlegesebb állapotát. Csak kevés kereskedelmi vállalkozás volt tiszta profilú, foglalkozott tehát csupán egyféle áru nagybani forgalmazásával. A többségnél a gabona mellett állat, épületfa, vas és gyapjú is szerepelt az árukészletben. Akadt a gabonakereskedők sorában vendégfogadós, kávémérő és speciálisan sertéskereskedő is. Egyikük mindemellett még biztosító cég ügynöke is volt. Ez a körülmény éppúgy a viszonylagosan vagy ténylegesen szerényebb tőkeerő mellett bizonyít, mint az is, hogy esetenként több kereskedő vásárolt meg egy-egy hajórakomány gabonát az Alföld déli részén, majd az áru eladását követően a befektetett tőke arányában osztoztak a nyereségen. A korszerű tőkés kereskedelem felé mutat a gabonaraktárak építése a hosszabb ideig tárolás, a kedvező értékesítési lehetőségek kivárása végett, miként a gabona világpiaci áralakulásának rendszeres figyelése is. 1828-ban 175 kereskedő élt Győrben. Közülük 86 foglalkozott termény- és állatértékesítéssel. 1846-ban 272 kereskedőből (1828-hoz képest 55 %-os emelkedés) 130 volt állat- és terménykereskedő (51 %-kal több, mint 1828-ban). A kereskedelmi tőkések száma tehát jelentősen gyarapodott, s ezzel együtt a kereskedelemben felhalmozott tőke volumene is. Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából. A gabona- és állatkereskedés, főként a sertés forgalmazása átrétegződést is elindított Győr társadalmában. Az 1840-es évekre mind élesebb vagyoni választóvonal határolta el a gabona- és állatkereskedőket a többitől. Még élesebben rajzolódtak ki a modern áruforgalom és kereskedőtípus körvonalai az ország kereskedelmi gócában, Pesten.

A Magyarországon felhalmozott kereskedelmi tőke nagysága adatok hiányában – mint jeleztük – nem állapítható meg. Ez azonban nem állhatja útját annak, hogy közvetett úton és csupán a becslés szintjén kísérlet ne történjék – a kutatások jelenlegi helyzetét figyelembe véve – legalább a felhalmozódott kereskedelmi tőke feltételezett méretarányainak megközelítésére.

Pesten a nagykereskedői jog elnyerésének feltétele legkevesebb 30 ezer, a fűszer- és textilkereskedő üzlet nyitásáé 15 ezer, vaskereskedő bolté 12 ezer, díszmű és norinbergi áruval való kereskedéshez 10 ezer, bőrkereskedéshez 8 ezer, papírkereskedéshez 5 ezer, szatócsnak 2 ezer forint értékű vagyon igazolása volt szükséges. Ennek alapján 1812-ben 6 millió forintra becsülhető a pesti kereskedők összes tőkéje. 1812-ben a király az ország összes kereskedőjére 500 ezer forint kincstári subsidium fizetését rótta ki. Feltéve, hogy ezt az összeget fél százalékos vagyonadókulcs alapján állapították meg, a pesti kereskedők összes vagyonát 18 millió forintra lehetne becsülni. Ez nem irreális, hiszen a háborús konjunktúra idején több nagykereskedő vagyona 600–800 ezer forint között mozgott. Ez az összeg csak részben állt pénztőkéből, jelentős részét ingatlanba fektették.

Becslés szerint a kereskedelmi tőkének mintegy ötödrésze volt Pesten 1812-ben.

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

A pénzpiac és a hitelviszonyok

Az 1819-ben Bécsben alakult Első Osztrák Takarékpénztár 1827-ben és 1828-ban Pozsonyban, Nagyszombaton, Érsekújvárott, Zólyomban, Győrött, Szegeden, Varasdon és Eszéken kereskedőket bízott meg takarékbetétek gyűjtésével, illetve kölcsönök közvetítésével. Az osztrák vállalat tevékenysége azonban csak rövid ideig tartott.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

A besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van: Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

1787-ben a szabad királyi városok lakossága 442 ezer fő, az ország lakosságának 5,6 %-a. Ha azonban városnak vesszük a 2000 főnél többet számláló mezővárosokat is, tehát azokat az oppidumokat, amelyek lakosságuk számával és így bizonyos kereskedelmi, ipari tömörüléssel kiemelkednek a környező falvak közül (ezek lakossága kerek számban 1 millió 600 ezer), együttesen 2 millió embert vehetünk városi lakosnak, ami kereken egynegyede az ország egész lakosságának. Hogy eljárásunk jogosult, hogy tehát nem vehetjük a városi élet egyetlen kritériumának a privilégiumot, mutatja a további fejlődés: a 19. században az itt említett mezővárosok sorozatosan az élre törnek, s a 20. századra egyikük-másikuk az ország legiparosodottabb központjává válik.

Az 1804-es összeírás szerint a szabad királyi városok lakossága mindössze 6%-kal gyarapodott, tehát az országos szaporulat felével. A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A statisztikus Schwartner Márton 1798-as feljegyzése szerint „nehéz Magyarországon azt a határvonalat meghúzni, amely a várost a falutól megkülönbözteti. Az ország minden városa (még Pest és Pozsony sem kivétel) a városi iparon kívül többé-kevésbé mezőgazdaságból és állattenyésztésből él.”[51] Pozsony, Kassa és Komárom ugyanekkor panaszkodnak, hogy iparosaik csak úgy tudnak megélni, ha földet vagy szőlőt is művelnek. Ezek a félparaszti elemek nyilván nem nevezhetők még polgárnak. De nem számíthatjuk a polgárok közé a még polgárjoggal sem rendelkező nagyszámú szolgát, napszámost sem, akik a polgári öntudattól messze járnak, s akik egyes városokban a lakosság többségét alkotják.

Az 1787-es népszámláláskorazonban a „városi polgárok és falusi mesteremberek” csoportjába számították mindazokat a nem nemeseket, akiknek valamelyik városban saját házuk volt, illetve városban és mezővárosban kereskedéssel, kézművességgel is foglalkoztak, továbbá a gyárosokat, bánya- és kohótulajdonosokat. Számuk – csak a felnőtt férfilakosságot számítva – a Magyar Királyságban 75 ezer (2,3 %), illetve Horvátországban még további 4000 (1,2 %), Erdélyben pedig majdnem 12 ezer (1,6 %). A határőrvidéket leszámítva tehát az összeírás által polgárnak minősültek száma a férfinépességben országosan 91 ezer, ami a férfilakosság 2,1%-a. 1804-ben a királyságban összesen 88 400 (ebből Horvátországban 3900) polgári foglalkozású férfit írtak össze (Erdély adatait nem ismerjük), ami az akkori férfilakosság 2,4 %-ának felel meg. Ez a szám a maximumot jelzi, ennél több nem lehetett, de nyilván ennyi sem volt. Nem nevezhető polgárnak, burzsoának a falusi mesterember, kovács, bognár, mert inkább a parasztsághoz tartozik. Nem polgár az a paraszt, akinek a városban is van háza. Teljes egészében a polgárok közé sorolta például a népszámlálás a Jászkunság kiváltságos népét, pedig ezek szabad parasztok voltak. Hasonló a helyzet a hat hajdúvárossal. amelyek lakosságát szintén polgárnak vették. Mindezt figyelembe véve, a magyarországi tényleges polgárság számarányát aligha tehetjük 1,5–2%-nál nagyobbra. Említsük meg, hogy Alsó-Ausztriában 6,5% a polgárság aránya, s az osztrák tartományok átlaga 4 % körül van. Csehországban a polgárság részesedése az össznépességben 5,5 % körül van, Lengyelországban viszont a magyarországival nagyjából azonos az arány. Franciaországban a forradalom előestéjén a polgárság 12%-ot tett ki, s ez a szám Angliában még magasabb volt.

Ez az 1,5–2,0 %-nyi polgári elem sem oszlott meg egyenletesen az országban. Zöme a felső-magyarországi és dunántúli városokban élt, az Alföldön csak kevesen voltak; Erdélyben a Szászföld városaiban tömörültek; jelentős központ volt kialakulóban a kettős város, Pest-Buda körül.

A polgárságnál jóval nagyobb számú volt a nemesség. 1787-ben Magyarországon 155 519 (4,8 %), Horvátországban 9782 (4,4 %), Erdélyben pedig 32 316 (3 %) nemes férfit írtak össze. A nőket is számítva ez összesen mintegy 390 ezer fő, az összlakosság valamivel több mint 4-%-a. Ez a szám önmagában is sokat megmagyaráz az 1790-es és az 1794–1795-ös eseményekből. (Összehasonlításul itt is említsük meg, hogy az osztrák–cseh tartományokban a nemesség átlagosan 2,5% alatt maradt, Lengyelországban viszont 5% fölött volt. Franciaországban a 12% polgárral nem egészen 1% nemes állt szemben.)

A nemesség legnagyobb számban a Tisza-balparti megyékben élt, itt százalékaránya 8,6 volt. Nem sokkal maradt el ettől a Tisza jobb partja sem 6,2%-kal. Egyes megyékben azonban a nemesség számaránya ennél jóval magasabb volt. Így Szabolcsban a lakosság 13,3 %-a, Szatmárban 14,1, Borsodban 15,2, a gyéren lakott Máramarosban pedig 16,6 %-a volt nemes. Érthető ezek után, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét elsősorban mindig ezek a megyék adták. Az egykor török hódoltság alá tartozó alföldi részeken viszont jóval kevesebb nemes volt, számuk az 1%-ot sem érte el. Legkevesebben a Tisza–Maros szögében voltak, itt mindössze néhány nemes család élt; a felső-magyarországi megyékben 2–6% között, a Dunántúl nyugati részében 5–7% között ingadozott számuk; Pozsony és Veszprém megyében azonban elérte a 10 %-ot.

Erdélyben a legtöbb nemes Szolnok-Dobokában és Csíkben meg Udvarhelyszékben élt; 8–10%; a Szászföldön vagy Fogarasban viszont 2%-ig sem emelkedett számuk. Horvátországban a nemesség szinte egésze Zágráb és Varasd megyében élt.

Nem érdektelen. megnézni a nemesség arányát a városokban. Míg a megyei átlag Magyarországon 4,6 %, a városi lakosság 3,8%-a volt nemes. Egyes városokban azonban ennél jóval nagyobb arányban tömörültek. Pest-Budán a lakosság 6,2, Győrött és Nagyszombaton 9,1, Komáromban pedig 14,5%-át alkották. Ugyanakkor a bányavárosokban alig találunk néhány nemes családot. Az erdélyi városokban számuk csekély volt, csak Kolozsvárott tömörültek nagyobb számban (8,5%). Horvátországban a nemesség központja Zágráb volt (12 %), de Fiuméban is 4,7 % volt a nemes.

A községenkénti eloszlás még változatosabb. A falvak legtöbbjében egyáltalában nem volt nemes, másutt 1–2 nemes család található. De akadtak úgynevezett nemesi falvak, ahol számuk több százra rúgott.

A kiváltságos elemek közt kell megemlékeznünk a papi rendről. Felekezeti megoszlásukat nem ismerjük, összes számuk 1787-ben 18 847 fő (O,47 %). Ennek egyhatod részeva királyi városokban élt: közülük Pesten 477, Pozsonyban 207, Egerben 156, Nagyszombaton pedig 129 fő.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

A francia háborúk

A veszély Ferencet arra kényszerítette, hogy 1796. november 6-ára összehívja a magyar országgyűlést, s hivatkozva „a francia nemzet által igazságtalanul kierőszakolt” háborúra, melyet „a köz- és magánjog, valamennyi vallásfelekezet és az uralkodás alkotmányos formái, sőt a közjó érdekében” visel, pénzt és katonát kérjen a rendektől, meggondolván, hogy „dicső nagyanyja idején a magyarok vitézsége mentette meg a birodalmat”.[52]

Az 1790-es függetlenségi törekvések eddigre feledésbe merültek. A nemesség nagyobb része az udvar szövetségese, s valóban úgy érzi, hogy a forradalmi Franciaország ellen vívott harc az ő kiváltságaiért is folyik. Az országgyűlés 50 ezer újoncot, 10 ezer lovat és a sereg élelmezésére 20 ezer ökröt, tekintélyes mennyiségű zabot szavazott meg. Cserébe a Magyarországra hátrányos vámrendszer megváltoztatását kérték a rendek, de miután a megajánlás megtörtént, az udvar semmit sem adott. Nem is egészen egyhónapos együttlét után Ferenc feloszlatta a diétát.

1797 januárjában azonban a császári fővezér, Alvinczy József báró táborszernagy Arcolenál és Rivolinál csatát veszített Bonapartéval szemben, s a sebtében odaküldött új fővezér, Károly főherceg sem tudta megvédeni az alpesi hágókat. Bonaparte Villachon, Klagenfurton át márciusban Leobenbe vonult; már attól rettegtek, hogy Bécs ellen fordul. Ferenc király erre fegyverbe szólította a nemesi felkelést, amely csak lassan gyülekezett, a bevetésére már nem került sor. Az október 17-én megkötött campoformiói békében Ferenc lemondott Belgiumról és Lombardiáról, cserébe viszont megkapta a franciáktól elfoglalt Velencét.

A nagy véráldozattal járó háborút követő megalázó béke azonban nem volt tartós. 1798-ban Oroszország is csatlakozott a franciaellenes koalícióhoz, s míg Bonaparte Egyiptomban hadakozott, a császári és cári seregek kiűzték Itáliából a franciákat. Bonaparte visszatérése azonban egyszeriben megváltoztatta a helyzetet: 1800 júniusában a marengói véres csatában szétverte a császári seregeket. A lunéville-i béke (1801. február 9.) visszaállította a korábbi helyzetet, sőt Franciaország a Rajna-vidéken újabb területeket szerzett.

Az 1802 májusára összehívott magyar országgyűlés feladata újabb katona- és pénzsegély megszavazása volt. A lelkesedés azonban mintha megcsappant volna. Ferenc király még a rendeknek a kereskedelemre vonatkozó legméltányosabb kívánságait sem hallgatta meg. A hadiadót 2 millióval akarták növelni, ugyanakkor a kereskedelmi politika állandóan csökkentette az adóalapot. Végül is a király megunta a hosszas tárgyalásokat, s a hiányzó összeget úgy teremtette elő, hogy megemelte a só árát. Egy ideig még folyt a vita, hogy ehhez joga van-e, de ez nem változtatott azon, hogy a contributiót a parasztság nyakába varrták.

Az „exercitus hungaricus”, a magyar hadsereg 12 gyalog- és 10 huszárezredből állt, állandó létszámát az országgyűlés 64 ezer főben állapította meg, amit háború esetén évenként 12 ezer fővel egészítenek ki. Ehhez járult 3 erdélyi ezred (2 gyalog- és egy huszárezred), továbbá 5 bánsági, 2 székely és 2 román határőr gyalogezred, 1 határőr lovasezred és a titeli rác csajkás zászlóalj, összesen mintegy 40 ezer ember. A Magyarország által kiállított katonaság létszáma tehát kereken 116 ezer, ami a 440 ezernyi birodalmi hadseregnek nem egészen egyharmada, s azt jelenti, hogy az ország nem egészen 10 millió lakosából minden 85. katona.

Ez a magyar katonaság végigharcolta a napóleoni háborúkat, s nem rajta, az ő helytállásán múlott, hogy a kétbalkezes császári hadvezetés csak vereségeket jegyezhetett fel. Különösen a magyar huszárság hajtott végre ragyogó haditetteket, utóvédharcokban próbálva menteni, ami még menthető. Egyes huszárparancsnokok neve szinte fogalommá vált, így mindenekelőtt Simonyi József óbesteré, akit a „legvitézebb huszár” néven kapott szárnyára a hír.

A magyarság tehát derekasan, kivette részét Ausztria nagyhatalmi állásának megvédéséből, jóllehet Magyarország szempontjából ez teljesen közömbös kérdés volt. A háborús veszteségeket nem ismerjük, de tekintélyesek lehettek. Aki egyszer toborzás révén a hadseregbe került, az onnan csak akkor szabadulhatott, ha megrokkant vagy kiöregedett; így az országgyűlések által évente megszavazott 12 ezer újonc, mint kiegészítés, lényegében az elesettek pótlását jelentette. Az egész háborús korszakra vonatkozóan legalább 120–150 ezer ember kiesésével számolhatunk, ami a férfilakosság 2–3%-a.

Az elesettek mellett több tízezren kerültek fogságba, többségük soha többé nem jutott haza. Az izsáki kisnemesfi, Füri József 1806-ban Spanyol-Marokkóból, Céutából jelentkezett, elmondva, hogy az 1797-es hadjáratban mintegy 30 ezer magyar bajtársával „csalárdul” francia fogságba esett, s „irtóztató, kimondhatatlan sok nyomorúságokon, próbákon és szenvedéseken” mentek át. A franciák „mint a vásárba a marhát” eladták őket a spanyol királynak. Nyolc éve már, hogy az afrikai ültetvényeken dolgoznak rabszolgaként, élelmük napi „másfél font kenyér és 12 kalán meleg étel, rizskása vagy fehérbab, ez is pedig kétszerre, délben 6 kalán és estve is 6 kalán”. Meztelenek és már „jártányi erejek sincsen, innen pedig szökni nem lehet, hacsak szárnyon nem”. A nagy nyomorúságban már sokan meghaltak, „hanem akik még most is itt nyomorognak, vagyunk 18 vagy 20 ezeren”.[53]

Az egy évtizede folyó háború teljesen átalakította Európa politikai térképét; a Habsburgok császári címét adó német-római birodalom gyakorlatilag megszűnt. 1804 májusában Napóleon örökös francia császárrá választatta magát, Ferenc pedig 1804. augusztus 11-én maga és utódai nevében fölvette az Ausztria örökös császára címet (1806. augusztus 6-án azután lemondott a tartalmát vesztett német-római császári címről). Az ezt hírül adó pátens kinyilvánította, hogy az új császárság több egymástól független országból és királyságból áll, s az egyes országok korábbi jogai továbbra is érvényben maradnak. Ezt Magyarország vonatkozásában a pátens külön is kiemelte, mondván, hogy Magyarország alkotmánya, törvényei és jogai épségben maradnak. Papírforma szerint tehát az ország különállását nem érte sérelem, de a bécsi kormány ettől kezdve úgy tekintette Magyarországot, mint amely csupán egy tartománya az Osztrák Császárságnak.

1805-ben a francia háború kiújult, s az Osztrák Császárságra ismét súlyos vereséggel végződött. Októberben Ulmban Napóleon bekerítette és fogságba ejtette a Mack altábornagy által vezetett császári haderőt, s november 12-én bevonult Bécsbe. Ilyen körülmények között különösen fontos volt Magyarország magatartása, ezért az októberben összeülő pozsonyi országgyűlésen az udvar szokatlan engedékenységet tanúsított. Hozzájárult, hogy a rendek felirataikat magyarul és latinul terjesszék az uralkodó elé, hogy magyarul is lehessen az országos főhivatalokhoz fordulni, s azok ilyen esetben magyarul válaszoljanak, s hogy a bírósági perek is magyarul folyjanak. Az ulmi kapituláció hírére azonban a magyar rendek félretették sérelmeiket, és késznek mutatkoztak a legnagyobb erőfeszítésekre is. Nemcsak katonát szavaztak meg, hanem fegyverbe szólították a nemesi felkelést is.

Az országgyűlés november 7-én oszlott fel, s néhány nap múlva Davout marsall csapatai már Pozsonynál jártak. Innen intézte kiáltványát Magyarországhoz, melyben az országot semlegesnek ismerte el. A magyar nemesség körében azonban a kiáltvány nem keltett visszhangot. Pálffy Lipót tábornok, a pozsonyi vár parancsnoka ugyan egy Davout-hoz írt levelében olyasfélét írt, hogy az ellenségeskedések elkerülésére kész tárgyalásokba bocsátkozni, amit a franciák a magyar elszakadási törekvések megnyilvánulásaként értelmeztek, de nem az volt, ahogy ez hamarosan ki is derült, mire a franciák megszállták Pozsonyt. A magyar nemesi felkelésnek különben már nem akadt dolga. Miután Napóleon 1805. december 2-án a morvaországi Austerlitznél élete legnagyobb csatájában megsemmisítette az egyesült osztrák és orosz sereget, Ferenc császár békét kért. A tárgyalások Pozsonyban folytak, s a városról elnevezett békében Ferenc császár lemondott Velencéről, Dalmáciáról, Tirolról és Vorarlbergről, svábföldi és badeni birtokaiért viszont kárpótlásul megkapta Salzburgot. A császárság területben és lakosságban jelentősen megcsökkent.

Napóleon és Magyarország

Június elején az itáliai alkirály János főherceget üldöző csapatai benyomultak Magyarországra. János maradék csapataival északnak fordult, a Dunánál gyülekezett a magyar nemesi fölkelés is, amelyet József főherceg nádorral az élén János főherceg parancsnoksága alá rendeltek. Június 14-én Eugene Beauharnais csapatai a győri csatában szétszórták a vitézül verekedő, de rosszul vezetett és teljesen korszerűtlenül fölszerelt nemesi sereget, és megszállták a várost. 26-án elesett Pozsony is.

Adórendszer, pénzügyi nehézségek

1804-ben a monarchia területe kereken 900 ezer km2, lakosságának száma 23 millió 700 ezer fő. Az 1805. évi pozsonyi és az 1809. évi schönbrunni békében azonban területének 20%-át, lakosságának pedig 30%-át elvesztette; ugyanakkor hadisarcként 85 millió frankot kellett kifizetnie.

Az udvar és a magyar nemesség ellentétének újraébredése

Az 1811. augusztus 25-ére összehívott pozsonyi országgyűlés ingerült hangulatban gyűlt egybe. A megyei utasítások zöme tiltakozott a devalvációs pátens és a törvénytelen adóterhek ellen. Az ellentéteket sem a király trónbeszéde, sem a nádor közbenjárása nem enyhítette, sőt a nemesi ellenállás még erősödött, amikor az uralkodói előterjesztés a hadiadón kívül újabb 12 millió forint hozzájárulást kért a rendektől, s azt kívánta, hogy a fedezetlen kölcsönből 100 millió forint értékért Magyarország vállaljon kezességet. A rendek, miután az örökös tartományokkal egyenlő megterhelést, azokkal egyenlő elbírálást kértek a kereskedelem terén, amit az udvar megtagadott, egyik kérést sem teljesítették arra hivatkozva, hogy a devalváció elvitte az ország vagyonának négyötöd részét. A helyzetet tovább mérgesítette, hogy a kormány elutasította a magyar nyelv hivatalossá tételére vonatkozó kérést, s az abszolutizmus jogosságának és törvényességének bizonyítására, kimondottan a magyar közjog elleni éllel, megjelentette Piringer udvari titkár, majd Gustermann bécsi cenzor munkáját.

Vörös Károly

A birtokos nemesi életmód: a kúria

Már csak azért is, mert a középbirtokos nemesúr élete is alapjában falusi élet, mely legfeljebb a megyeszékhelyig terjed; szemben a főnemes vidéki kastélya és bécsi, pozsonyi vagy pest-budai palotája között megosztott városias életével.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

1848 márciusában pusztán az a rémhír, hogy a Rákoson tanácskozó parasztság Pozsony ellen készül vonulni, kész hitelre talált az országgyűlés urainál, s hajlamossá tette őket Kossuth reformjavaslatainak azonnali elfogadására. Mindez azt mutatja, hogy a kortársak egyáltalán nem tartották kizártnak a paraszti elégedetlenség újabb és újabb, előbb-utóbb immár országos hatókörű kitörésének lehetőségét.

A városi funkciók átrendeződése

Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban.

A zsidók

Ezzel a tőkével a nagybirtokos arisztokrácia szolgálatában – részben az által bátorítva és élvezve a főnemes szolgáló népének kijáró kedvezményeket – megkezdték a nagybirtok terményeinek felvásárlását vagy legalább bizományba vételét s forgalmazását az örökös tartományokban és még távolabbi piacokon is. Ebben – számos adat tanúsága szerint – egyeseket részben családi alapon továbbra is fennmaradt, sőt házasságok által még tovább erősített (Budán, Pozsonyon, Bécsen, Prágán át olykor egészen Amszterdamig, Európa akkor még egyik legjelentősebb tőkepiacáig is elnyúló) kapcsolataik is segítettek.

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

Mikor 1812. május 26-án a pozsonyi országgyűlés törvényeire rákerült Ferenc király szentesítő aláírása, Európának a francia forradalommal induló és a napóleoni háborúkba torkolló nagy történelmi korszaka már végső szakaszába lépett.

Gergely András

A kolerafelkelés

Miután az északkeleti megyéket hasztalan próbálták izolálni (fuvarosok, só- és áruszállító tutajosok hozták azt lejjebb a Tiszán), július elején már a Berettyó—Zagyva—Hernád mentén húztak határt, amelyet rövidesen HatvanVácEsztergom irányában kellett kiegészíteni. Újabb néhány nap múlva a Dunán bontották szét a hajóhidat és Pozsonytól Pestig vigyázták a révátkeléseket.

A magyar liberalizmus kialakulása

De volt egy másik – jóval reálisabb – veszély is: a liberális tábor legnagyobb erejű csoportjának, a saját jobbágyságával kizsákmányolóként szemben álló árutermelő birtokos nemességnek e viszony megváltoztatásáért egy harmadik erőtényező, a birodalmi abszolutizmus ellen kellett harcot folytatnia a politika bécsi, budai, pozsonyi és megyei fórumain, valamint az eszmei harc még leszűkítettebb színterein. Ez a több irányú ellentét, amely nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy az udvar a terhek némi könnyítése árán a jobbágyságot megnyeri, s osztályharcát manipulálva az elszigetelődött haladó mozgalmat elfojtja, arra késztette a reformpolitika kialakítóit, hogy harcába bevonja, törekvéseinek megnyerje még a velük feudális osztályharcban állókat is.

Az utolsó rendi országgyűlések működési mechanizmusa

Ha rendi formába kényszerítetten is – amely rendi formákhoz a liberális mozgalom akarva, nem akarva taktikai okokból igazodni kényszerült –, a társadalom valamennyi rétegének követelései megfogalmazódhattak hangos szóval a pozsonyi két hatalmas teremben.

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A követek többsége a rendszeres bizottsági munkálatokat haladó irányban továbbfejlesztő utasítással érkezett az országgyűlésre. Ha néhány kérdésben utasításuk nem is volt saját meggyőződésük szintjéhez mérhető, joggal remélhették, hogy az országgyűlés munkája olyan visszhangot vált ki szűkebb pátriájukban, hogy a vármegye haladó táborának Pozsonyba távozott két legjobbja a honnmaradott rokonérzésűek segítségével kedvező pótutasításokhoz juthat. Mindennél fontosabb volt tehát számukra a tárgyalások széles körű nyilvánosságának biztosítása. Szükségessé tette ezt az a tény is, hogy a felsőtáblán – a kicsiny, független főrangúakból álló ellenzéki csoportosulást nem számítva – a nádor és Cziráky Antal Mózes gróf, országbíró vezetésével a főurak, a főpapok és a zászlósurak az udvar mellé sorakozva mereven elzárkóztak a reformok elől, s csak az ellenük formálódó köznemesi közvélemény nyomása kényszeríthette őket az alsótábla javaslatainak elfogadására. Az országgyűlés tárgyalásai nyilvánosak voltak ugyan, de a nehezen elérhető, kicsiny határszéli város, amely országgyűlés idején több ezer embernek volt kénytelen szállást nyújtani, számottevő érdeklődő nemesi közönséget nem láthatott vendégül. Mind gyakrabban felmerült a követelés, hogy az országgyűlést az ország igazi centrumába, a magyarosodó és rohamosan növekvő Pest városába kell áthelyezni. Pozsonyban az országgyűlésen csak a testület kiegészítő részét képező úgynevezett országgyűlési ifjúság nyilváníthatta tetszését vagy nemtetszését. Közéjük sorolták a királyi táblán joggyakorlatot végző jurátusokat, a vármegyék költségén vagy saját erejükből a követek kíséretében megjelenő írnokokat, továbbá a jogvégzett ifjakat – akik az ügyvédi vizsga letétele végett keresték fel az alsótábla elnökségét képező királyi táblát – s végül a távollevő főrendek követeit. A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lupisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja. Ha testületileg nem is, egyénileg fenyegetve érezhette magát az ifjúság. Megtagadhatták egyesektől az ügyvédi vizsga letételét, felmondhattak a joggyakornokoknak. Besúgók figyelték az egylet működését. A szegényebb sorúaknak, mint az írnokoknak, kenyerük függött attól, hogy széles körben lehet-e majd a tárgyalásokról kéziratos tudósítást küldeni.

A pozsonyi hallgatóság és a követi jelentések nem pótolhatták a tárgyalások menetének rendszeres ismertetését. Már az 1830. évi országgyűlésen felmerült egy országgyűlési újság terve, amely 1832-ben újra tárgyalásra került. A rendek nem egyezhettek bele abba, hogy az országgyűlés közleményeit a kormány cenzúra alá vesse, ezért a kerületi ülések naplóinak kéziratos terjesztését szorgalmazták. Anyagi nehézségek miatt ez a vállalkozás hamarosan abbamaradt. Ekkorra már ismertté vált az a magánvállalkozás, amely tucatnyi Zemplén megyei előfizetőt tudósított levelezés útján az országgyűlés tárgyalásairól. Ez a kéziratos országgyűlési tájékoztatás tovább fejlődvén nemcsak pótolni tudta a hiányzó hivatalos közleményeket, hanem haladás melletti elkötelezettségével többet nyújtott az egyszerű tájékoztatásnál. Szerkesztője egy fiatal ügyvéd, aki távollevő főrendek követeként jött fel megyéjéből Pozsonyba: Kossuth Lajos. Miután kőnyomatos sajtóját a kormány elkobozta, tudósításait az ügyiratokat előállító „diktatúra” mintájára, diktálás útján írattatta le, s magánlevelezésként küldte szét, kezdetben harminc, néhány hónap múlva már száznál is több példányban.

Az úrbér ügye

Miután bebizonyosodott, hogy a többséget Pozsonyban nem sikerül megingatnia, a főispánok megyéjükbe távoztak, s arra törekedtek, hogy új, módosított pótutasításokat csikarjanak ki. Hol a nagy számban becsődített, megvesztegetett, leitatott bocskoros nemesség, hol az azonnalra összehívott megyegyűlés néhány aulikus résztvevője azután megszavazta a reakciós utasításokat. A kormány célja az volt, hogy a reformok megbuktatásának ódiumát az országgyűlésre, a nemességre hárítsa. (A törvények megalkotásának megakadályozásához elégséges lett volna a szentesítés megtagadása is.) A kormány akciója csak néhány megyében járt eredménnyel, mégis elég volt a pozsonyi többség megingatására, s utóbb a javaslatok megbuktatására.

Az erdélyi országgyűlés

A magyarországi hajdani megyei ellenállásnál szervezettebb, egységesebb mozgalmat, amely rövid idő alatt megbénította a közigazgatás működését, a Pozsonyból szűkebb pátriájába hazatért Wesselényi vezette.

A reakció ellentámadása

A teljes cikk.

A reformellenzék formálódása

Valóságos politikai centrum azonban csak az országgyűlések ülései idején alakulhatott ki – tehát nem a politikai központtá is fejlődő Pest városában (1834 óta itt jelenik meg az első politikai lap, a Helmeczy szerkesztette Jelenkor), hanem az ország határán – Pozsonyban.

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart. Mindezt csak részben pótolhatta a fiatal Deák országgyűlési megjelenése (1833. május), akinek elvszilárdsága, tudása és tekintélye csak a tapasztalatszerzés hónapjai után érvényesülhetett.

A magántanácskozások rendszere lényegében már a pártszerű szerveződés csíráját rejtette magában. Pozsonyban foglaltak állást egyes megyék követválasztásaival kapcsolatban is. A megbeszéléseken lassan nemcsak a megyék követei vettek részt, hanem alkalmanként jelen volt egy-két liberális főrend, az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő Kossuth és az országgyűlési ifjúság néhány jelesebb tagja is. Megtörténtek az első, még bátortalan, de a kormányzat által annál veszélyesebbnek tartott kísérletek a parasztság politikai érdeklődésének felkeltésére is. Jelentések számolnak be arról, hogy a parasztság országszerte nagy érdeklődéssel és várakozással figyelte az úrbéri kérdés pozsonyi vitatását. Pest megye kinyomtatta és az úrbéres községekben is terjesztette az úrbéri operátummal kapcsolatos liberális állásfoglalását. Kossuth a nagyobb parasztközségeknek, mezővárosoknak ingyen küldte meg az Országgyűlési Tudósitások örökváltsági vitatásokról szóló számait. Kecskemét küldöttei 1833 elején hetekig Pozsonyban tartózkodtak és hallgatták az országgyűlés vitáit.

Kossuth Lajos

Kossuthék fellépése sikerrel járt: Zemplén követei a leghaladóbb utasításokkal érkezhettek Pozsonyba.

A helyi hatalmasságok, főként Mailáth Antal gróf, főispán (a későbbi kancellár), mindent elkövettek az ellenzéki csoport szétbomlasztására. Kossuth ellen rágalomhadjárat, majd rábízott vagyon gondatlan kezelése vádjával hivatalos eljárás indult. Elmarasztalni nem tudták, de késleltették, hogy Kossuth tisztázhassa magát a vádak alól. Noha ez megtörtént, megbízásokat többé nem kapott, nem exponálhatta magát a megyegyűléseken sem, hivatalos tisztségekre sem számíthatott. Nem volt más választása: el kellett hagynia Zemplén megyét. De a zempléni liberálisok támogatása lehetővé tette, hogy az országgyűlésen feladathoz juthasson. Három távollevő főrend képviseltette magát általa az országgyűlésen. „Egy különös ösztön hajt Pozsony felé, kört óhajt merész keblem magának teremteni, hogy szélesb hatással hinthesse meggyőződése magvait, s hacsak közvetve, legalább egy-két embert szerencsés lehetek nemesebb lángra gyújtani, hacsak egy-két gondolatot is vethetek a jövendő szántott barázdáiba, talán nem egészlen haszontalan megyek fel – tellyesítem polgári kötelességemet, teszek, amit tennem engedtetik – nékem úgyis magános czélom, sőt csak óhajtásom sincs magamra nézve ez életben.”[54] Minthogy néhány jobb módú barátja pedig tudósításokat küldetett magának a pozsonyi tárgyalásokról, családja támogatását is biztosította. „Név, ismeret s pártfogás nélkül jöttem Pozsonyba…” – írta Országgyűlési Tudósítások országosan ismert szerkesztőjeként vaskos kötetekké dagadt lapjainak utolsó számában.[55]

Széchenyi vállalkozásai

A harmincas években Széchenyi mindinkább távolodott a politikai élettől. Nem értett egyet a Wesselényi-féle, szerinte „faltörő”, Béccsel „ujjat húzó” politikával. Helytelenítette, hogy barátja az országgyűlésen az alsótábla követei által és nem rájuk kívánt hatni. Illúziókban ringatózott Reviczky kormányzatának reformbarátságát illetően, s ez illúziók rabjaként később is elmarasztalta az ellenzéki reformmozgalmat. Bizonyos ellenzéki követeléseket idő előttieknek tartott. Elfogadta hát József nádor ajánlatát, az Al-Duna szabályozásának királyi biztosságát, és 1833-ban, az országgyűlés idején, elhagyta Pozsonyt. Önként vonta ki magát a kilátástalannak ítélt politikai küzdelemből, hogy elkerülje a nyílt szakítást a liberális ellenzéki mozgalom derékhadával.

Harc az alkotmánybiztosítékokért

A teljes cikk.

Az új évtized küszöbén

Amikor 1840 májusában az országgyűlés berekesztéséről szétszéledő, munkájukkal elégedett, mosolygó követek a pozsonyi utcán összetalálkoztak a börtönéből hazatérő Lovassy Lászlóval, csak a látvány és a múlt emléke, a tönkrement ember áldozatának nagysága töltötte el szorongással szívüket.

Arató Endre

A megértés és magyarosítás

A pozsonyi Magyar Hírmondó 1781-ben együttérzéssel számolt be a román nemzeti mozgalom későbbi központjának, de már ekkor is jelentős bázisának, Balázsfalvának kulturális életéről.

A személyes érintkezés

Kétéves csabrendeki tartózkodása idején írta Palkovič Honismeret (Vlastivěda) című verses földrajzkönyvét, amelyben a szlovák ifjúságnak az egész Magyarországot bemutatta, jelezve, hogy a szlovák nemzeti mozgalom Magyarországot közös hazának tekintette. Később, már mint a pozsonyi líceum tanára, levelezésben állt Széchényi Ferenccel, és mint befolyásos, nagy mecénásnak a segítségét kérte a líceum cseh-szlovák tanszéke számára, valamint tervbe vett lapja engedélyezésének kieszközlésére.

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A kiváló szlovák etnográfus Ján Čaplovič egész munkássága a magyar–szlovák együttműködést példázza. Joggal vallja magáénak napjainkban mindkét néprajztudomány: a szlovák és a magyar. S hogy a nemzeti mozgalmak időszakában született, e tipikusan nemzeti diszciplina Čaplovičot mindkét részről egyaránt számon tartja, maga is sokatmondóan tükrözi a kapcsolatokat. Színvonalas elméleti és gyakorlati etnográfiai munkásságot folytatott, ő készítette el a szlovák népről az első néprajzi monográfiát. Szlovák tudatát az is meggyőzően bizonyítja, hogy tevékenyen részt vett abban a politikai nyelvharcban (a következő fejezetben szólunk róla), amely a szlovák nemzet egyenjogúságáért folyt. Ugyanakkor etnográfiai munkássága kiterjedt az egész Magyar Királyságra: Horvátországra és Szlavóniára is. A nemesi származású Čaplovič (egyike volt azon keveseknek, akik támogatták a szlovák mozgalmat) jól össze tudta tehát egyeztetni a magyarországi hazafiságot a szlovák nemzeti tudattal. Magyarország népeinek – vallotta – becsülniük, szeretniük kell egymást, s nemegyszer hívta fel őket: legyenek jóban-rosszban egyaránt jó barátok, s harcoljanak közös hazájuk javáért.

Színesek voltak a magyar–szerb személyi kapcsolatok is, amelyeknek középpontjában a magyarul és szerbül egyaránt verselő kétnyelvű költő, Vitkovics Mihály állt. Különösen alkalmas volt ő a közvetítő szerepre, hisz azoknak a magyarországi szerbeknek a köréből került ki, akik úgy fordultak érdeklődéssel a magyar nemzeti mozgalom és kultúra felé, hogy szerbségüket sem adták fel. Ezek a szerbek a magyar nyelvterületen, főképpen a Duna menti városokban mint kereskedők éltek, s gazdasági érdekeik összekapcsolták őket Magyarországgal. A kétnyelvűség is ebből a magatartásból, helyzetből adódott. Vitkovics a magyar nemzetről mint a „mi nemzetünkről” és a nyelvről mint a „mi nemzeti nyelvünkről” beszélt. Ugyanakkor ezt a magyar patriotizmust összekapcsolta a szerb nemzeti gondolattal, tehát a kettő szintézisét vallotta. Híve volt a Karadžić kodifikálta népnyelvi szerb normának, szerb történetet is írt, amelyben az 1804–1813. évi felkelésnek állított emléket.

Kortársaihoz képest Vitkovics nem volt kimagasló alakja sem a magyar, sem pedig a szerb irodalomnak, de sajátos életkörülményei következtében, amelyek a szerb és a magyar életformát ötvözték össze, beépült mind a szerb, mind pedig a magyar irodalomba. A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot. A szerb irodalom sem kevésbé tekinti őt szorgalmas munkásának, s joggal, hisz erről az egykorú szerb lapokban megjelent írásai is tanúskodnak.

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette. Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogasa kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[56] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot. Musicki egyébként Pesten járt egyetemre, esztétikaprofesszora Schedius Lajos volt.

Vitkovicshoz hasonlíthatjuk Jovan Pačić magyarországi szerb költőt, aki bár nála lényegesen kisebb szerepet játszott, s irodalmi működése sem volt jelentékeny, mégis mint a kor egy típusának megszemélyesítője említésre méltó. Pačić nemcsak szerbül, hanem magyarul is verselt, s voltak magyar tárgyú költeményei is. E kétnyelvűségről Pačić Vitkovicshoz írt magyar versében így énekelt:

Két nyelvvel szólt belőle Istenség
Danolt hazank törvényes nyelvével
Szerb hangokkal nemes érzését.[57]

Őt azonban a szerb irodalomtörténet már nem tartja számon.

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfi. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

A magyar–szerb együttműködés széles alapokon nyugvó bázisa volt az 1888-ban létrehozott Tökölyanum, amelynek alapítványát Tököly Száva adományozta. Ez az intézmény a Pesten tanuló szerb főiskolások tanulmányait segítette. A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat.

Vörös Károly

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Így vált lehetővé a Metternich által oly titokban tartott alapkérdésekre való gyors és mély reagálás. Ennek következtében az országgyűlés megnyitása előtt a megyei utasításokat áttekintő kortárs már megállapíthatta, hogy a reform tárgyai közül az alsótáblán biztos többségre számíthat az ősiség és a hitbizományok eltörlése, a birtokbírhatási és hivatalviselési jognak a nem nemesekre való kiterjesztése, az úrbéri terhek becsár szerinti megválthatása és ennek a földesúr által kötelező elfogadása, a népoktatás ügyének szervezése és javítása, a városi szervezet reformja és ennek keretében a választójognak az egész polgárságra való kiterjesztése és a polgárrá fogadás vagyoni cenzusának leszállítása, a városok országgyűlési szavazatai számának növelése, a nemesi jogok kiterjesztése a honoráciorokra, hitelbank felállítása, az intézkedések a kereskedelem emelésére, a hazai ipar védvámokkal való támogatása, a fiumei kikötő kiépítése és vasúti kapcsolatának megteremtése, Erdély és a királyság egyesítése, a protestáns sérelmek orvoslása és a bevett vallások teljes egyenlőségének elismerése, a cenzúra felszámolása, a magyar nyelvnek az államnyelv rangjára emelése, a Pozsony város által eddig ingyen szolgáltatott követi szállások béreinek megtérítése stb.

A társadalmi reform elemei

Az országgyűlés ünnepélyes megnyitására május 14-én került sor, s néhány napon belül működésbe lendült az országgyűlés egész bonyolult, már az előző országgyűlésekről jól ismert mechanizmusa. A választási siker, az alsótáblai többség tudata a reformellenzék részéről a hangulatot optimistává tette és ezt csak fokozta, hogy maguk a királyi propozíciók is, több jelentéktelen részletkérdés ellenére, összességükben valóban lényeges és a haladás szempontjából fontos kérdések tárgyalását tűzték ki: a büntető törvénykönyvet, a katonai élelmezést, s a Duna-szabályozást illető, az 1840. évi országgyűlés által kiküldött országos bizottmányok munkálatait; a megyegyűlések (éppen a féktelen korteskedés által máris alaposan veszélyeztetett) tárgyalási rendjének szabályozását; a városok országgyűlési képviseletének rendezését; a váltótörvény máris szükségessé vált némely kiegészítését; a közlekedésügy javítása tárgyában javaslat készítését; egy országos hitelbank felállítására törvényjavaslat készítését; az eddig a pozsonyi polgárok egyre nagyobb sérelmére ingyen élvezett országgyűlési szállások bérének megállapítását és a térítés kötelezővé tételét; végül az országos választmányok munkálataira 1827–1828-ban előlegezett mintegy félmillió forint visszatérítését a kincstárnak. Jellemző, hogy a javaslatok ilyen kitűzésével Kossuth is meg volt elégedve, legalábbis látszólag: a javaslatok hivatkozási alapot nyújthattak Széchenyivel szemben a reformokat oly határozottan követelő politikájának igazolására. És valóban, az első órákban úgy is látszott, hogy ez az országgyűlés is tovább fogja vinni a reformok előző diétán már elkezdett kiépítését.

Az így feltámadt optimizmus tükröződött a királyi propozíciókra adott (a reformellenzék vezetői által felkeresett Deák és az alsótáblán az ő szerepét átvevő Klauzál közös munkájával Kehidán megfogalmazott) válaszfeliratban is. A felirat már bevezetésében szükségesnek érezte ugyan az ország sérelmeinek összefoglalását és felterjesztését („a kép mégis, mellyet hazánk állapotjának öszvege mutat, nem vigasztaló” – írják), mégis az előterjesztésekre azok jóindulatának őszinte elismerésével és ennek jeleként a tárgykör és a sorrend elfogadásával válaszolt. Panaszként került be azonban már a felirat bevezetésébe a Partium 1836-ban törvénybe iktatott visszacsatolásának végre nem hajtása, a magyar nyelv még kétséges helyzete, a vallási kérdés elintézetlensége, a népnevelés számos hiányossága, az adózók katonatartási és egyéb közterheinek igazságtalan felosztása, a diszkrimináló vámrendszer, a „kereskedést előmozdító eszközök” hiánya, a földbirtok s a „közhitel” még mindig meglevő bizonytalansága és az elszegényedés veszedelme, valamint – a politikai perekre célozva – „a személyes bátorlétnek már a múlt országgyűlés gondoskodására méltatott hiánya”. Végül konkrétan a múlt országgyűlésen elintézetlen vallásügyi törvényjavaslat megvála-szolását és a királyi válaszok magyar nyelvű kiadását kérte a felirat.[58]

A munkáját a királyi javaslatok és a reformellenzék által meghatározott követelések így már az első hetekben világosan megfogalmazódó ellentétének, ám egyszersmind jórészt (legalábbis látszólag) még egységének jegyében megkezdő 1843–1844. évi országgyűlés 578 napja alatt kétségtelenül serényen dolgozott. Kivált az alsótábla, mely a törvények kezdeményezésének és az adóösszeg megajánlásának jogával hagyományosan rendelkezett, volt tevékeny: 352 kerületi és 274 országos vagy a főrendekkel közös ülést tartott, néha egy napon kétfélét is. Ezek mellett 5 országos és 10 kerületi választmányban is dolgozott, és az országgyűlés egész működését tükröző 599 iromány (köztük 58 felirat és 40 rájuk válaszoló királyi leirat) túlnyomó részben nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is az alsótábla, illetve a még 1840-ben kiküldött országos bizottságok nagyon is aktív és gondos munkáját tanúsítja. A 428 tételben felsorolt sérelmek pedig (még akkor is, ha tudjuk, hogy közülük 258-at rendszeres munkálatba vagy külön indítványba utaltak, vagy nem is tartottak felterjesztendőnek) némi képet adnak a tarsadalomban már eddig is felhalmozódott, s a maguk szabályos, intézmények által meghatározott útján megoldhatatlan problémák, s az általuk keltett feszültség növekedéséről.

Az országgyűlés tárgyai közül a már részletesen ismertetett és még az országgyűlést megelőzően országos bizottmányi munkálattal elkészült büntetőtörvénykezési reform mellett kiemelendő az a rendkívül részletes, 473 paragrafusból álló törvényjavaslat, mely a királyi propozícióknak megfelelően a szabad királyi városok országgyűlési képviseletének rendezését; szavazataik számának növelését célozta, ám ezt – s már a polgári reform érdekében – belszerkezetük rendezésével, demokratizálásával kapcsolva egybe.

A törvényjavaslat mindenekelőtt a nemesi udvartelkeket és a házakat közrendőri és büntető szempontból egyaránt a város hatósága alá helyezte, az úrbéri telkeket azonban nem. A törvényjavaslat szerint a városban letelepedési szándékában senkit nem lehet gátolni, ha hitelesen igazolja személyazonosságát, s ha jobbágy, földesurától elbocsátó levele is van. A város a „község”-et alkotó, állandóan letelepedett lakóit a javaslat polgárok és nem polgárok kategóriájára bontja. Mindenki, aki sem atyai, sem gyámi hatalom alatt nem áll, valláskülönbség nélkül (a zsidókat sem véve ki) polgár lehet, sőt ha a város területén egy éve ingatlana van, vagy ott három éve kézműiparral, gyárral vagy kereskedéssel rendelkezik, állandó lakos, és mindezek fejében egyenes adót fizet, köteles is polgárrá lenni. Az ügyvédek, orvosok, mérnökök, sebészek három év állandó városban lakás és foglalkozásuk utáni adózás után, valamint a négy éven át (a város nagysága szerint 80, 60, illetve 40 forint) házbért fizető személyek, ha akarnak, ugyancsak polgárokká lehetnek: tőlük e jog meg nem tagadható. Nem kaphat viszont polgárjogot az aktív katona (hacsak nem birtokos is a városban), és az, aki csak hivatalos vagy szolgálati viszonyból kifolyólag lakik a városban, és ott sem ingatlantulajdona nincs, sem nem folytat valamely ipari vagy kereskedelmi foglalkozást. A törvény – gesztusként a városok régi polgársága felé – e feltételek hiánya esetén is meghagyja ezt a jogot mindazoknak, akik pillanatnyilag polgárjoggal rendelkeznek.

Különben a törvény sem tud már különösebb előnyöket biztosítani a városi polgárnak azon túl, hogy jogot ad neki a városi képviselőtestületi és az országgyűlési képviselők megválasztásához. Már a városi haszonvételek bérelhetésének oly becses monopóliumát sem biztosítja számára. Kötelessége viszont adózni és polgárőri szolgálatot teljesíteni vagy helyettesítéséért fizetni. A „község”—be tartozó városi lakosok másik kategóriája az úgynevezett közlakos: neki nincs polgárjoga, de amennyiben ott is született, be kell fogadni a városba akkor is, ha koldus (bár koldusokat különben a város nem tartoznék befogadni). A ”község,—hez nem tartoznak az idegenek, akik közül a magyarországi „honfi” ugyancsak szerezhet ingatlant, gyáripart is gyakorolhat, és kereskedést is nyithat a városban, s ezek alapján jogosult lesz letelepedni, és ilyenként a „község” tagjává válni.

A törvényjavaslat részletesen szabályozza a város irányítását ellátó képviselő-testület összetételét. Ennek tagsága sincs polgárjoghoz kötve, bár választók csak polgárok lehetnek; taggá bármely állandó lakos megválasztható, kivéve a nem keresztényeket, a fizetéses köztisztviselőket, a katonákat és a papokat, a büntetőügyből kifolyólag polgárjoguktól megfosztott személyeket, valamint bányavárosokban a bányatiszteket és bányamunkásokat (mivel ezeknek a kamarától való függősége továbbra is megmaradt), végül az analfabétákat. A választás 6 évre szól, és a törvény alapján alakuló új képviselő-testületeknek a jelenlegi választott polgárok is csak újraválasztással maradhatnak tagjai. A törvényjavaslat rendkívül népes képviselőtestületeket alakít: Pest képviselőtestülete 1200, Debrecené 1000, Budáé 700, s még a kicsiny Ruszté is 60 tagból állna; ez a szám tízévenként a lakosság lélekszámának növekedése szerint bővíthető. A szavazás cédulával, titkosan történik: a szavazó valamennyi javasolt személy nevét ráírja a papírra és ezt borítékban magával hozva, bizottság előtt dobja be az urnába.

.A város közigazgatását a képviselő-testületi közgyűlés és az általa választott vezetőség irányítja; az igazságszolgáltatás megmarad a város hatáskörében, de ezt a főbíró elnökletével, a közigazgatástól teljesen elválasztva, 6–12 közbíró látja el, akiket szintén hatévenként választanak újra. Jellemző, hogy zsidót közbírói hivatalra sem engednek megválasztani. A város közrendjét a polgárőrség tartja fenn, melynek 40 éves koráig minden polgár tagja kell legyen: a polgárőrség maga választja tisztjeit, és ha a törvény erre kötelezi, a határokon belül katonai kötelezettsége is van. A városi önkormányzat fölött a főfelügyeletet kizárólag a helytartótanács gyakorolja, melynek bizonyos ügyekben jóváhagyási joga van az e célból fel is terjesztendő városi határozatok fölött, de ha hat hét alatt nem ad rájuk választ, a határozat jóváhagyottnak tekintendő. Ugyanez az eljárás a számadások vizsgálatánál is, csak itt egy év a megjegyzések megtételének határideje.

A törvényjavaslat az ilyen módon demokratizált szervezetű városoknak az országgyűlésen (a megyei szavazatok számának egyidejű megkettőzésével) 32 szavazatot adna, melyből Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged, Buda és Pozsony 2–2 szavazattal rendelkeznék, további tíz város egy-gy követet küld, a többi 32 város pedig kerületekbe osztva választ tizet. Zsidó, bányamunkás és bányatiszt követnek sem választható.

A Védegylet

Batthyány Lajos Széchenyinek már májusban beszél egy „véd- és ideben fogyasztási társaság”[59] létrehozásáról, egy hónap múlva már mások is beszélik, augusztus 24-én (már a vámügyben készült felirati javaslat főrendi tárgyalása alatt) pedig Pozsonyból levél megy Pestre, mely az országgyűlés szélső ellenzéki köreinek egy Országos Védegylet alakítását célzó törekvéséről, sőt az egylet közeli alakulásáról számol be.

A Védegylet valóban létrejön: az október 6-i alakuló gyűlésen elfogadott alapszabályok szerint a külföldi árut ki kell szorítani a hazai piacról és azt a honi ipar számára kell biztosítani; csak így lehet véget vetni a naponként fenyegető, a nemzet önállóságát is veszélybe sodró elszegényedésnek. A tagok becsületszóval kötelezik magukat arra, hogy 6 éven át, 1850 októberéig csak honi mesterembereknél dolgoztatnak; a tudományos és művészeti termékeken, a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökön és a termeléshez szükséges nyersanyagokon és félgyártmányokon kívül semmi olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amiből belföldit is lehet kapni. Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

1847. szeptember 17-én végre megérkezik a királyi meghívólevél, mely az országgyűlést november 7-re Pozsonyba összehívja.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

E napokban azonban Szent István koronája országainak egyikében már folyik, sőt éppenséggel vége felé közeledik egy csaknem egy éve húzódó országgyűlés, mely a most Pozsonyba készülődő követek, s még inkább az őket a megyékben megválasztó különböző pártok és csoportok számára nem lehet bizonyos tanulságok nélkül: az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés ez, a konzervatív ellentámadás első nagy fegyverpróbája az országos politika szintjén.

Arató Endre

A magyar–szlovák nyelvharc további állomásai

A szlovák polgári értelmiség 1840 márciusában a magyar országgyűlés elé terjesztendő beadványában foglalta össze követeléseit. Ez volt az első jelentősebb akció a magyarosítás ellen. A petícióra a pozsonyi diákok a szlováklakta területeken aláírásokat gyűjtöttek. A beadvány szerzői átvették a nyelvharcban már hangoztatott érveket: Magyarország nemcsak a magyarok, hanem a nem magyar népek, közöttük a szlovákok hazája is, valamennyien együtt védték azt a külső támadásokkal szemben, s nem utolsósorban ezért is megilleti őket a nemzeti egyenjogúság. A beadvány azonban nem jutott el a magyar országgyűlésig, benyújtásától maguk a vezetők álltak el. Hasonlóan nem került az illetékes szervek elé Kollár javaslata sem, aki 1840-ben, a szláv kölcsönösség elveit szem előtt tartva, nemcsak a szlovákok, hanem a magyarországi szlávok követeléseit foglalta össze. Kollár a kormánytól a többi között egy szláv akadémia és más szláv kulturális intézmény megalapításának engedélyezését kérte, s felvetette a szláv tanszék megszervezésének szükségességét a pesti egyetemen. Különösen jelentős volt Kollár tervezetében az a követelés, amely a szlávok számára „ipart, gyárakat, manufaktúrákat”[60] kívánt. Ez is mutatja – ami később a negyvenes évek derekán már erőteljesebben jelentkezett –, hogy a szlovák mozgalom vezetői fontosnak tartották a szlováklakta területek polgári fejlődését. Kollár széles körű javaslata visszhang nélkül maradt. E nagyrészt pozitív követelések mellett azonban megmutatkoztak a szlovák mozgalom korlátai is, mindenekelőtt hajlama arra, hogy a kormányra, a dinasztiára számítson.

A szlovák nemzeti mozgalmat nagymértékben sújtotta az evangélikus egyházban fokozódó magyarosítás. E politika szerves részeként támadás indult a pozsonyi evangélikus líceum cseh-szlovák tanszéke ellen. Zay Károly gróf főfelügyelő tisztában volt Štúr munkásságának jelentőségével, s a pozsonyi cseh—szlovák tanszék nemzetébresztő tevékenységével, ezért a Németországból visszatérő Štúrnak lehetetlenné tette, hogy elfoglalja helyét a pozsonyi cseh-szlovák tanszéken. Zay és a magyar középnemesség más képviselői a pozsonyi tanszéken kívül felléptek a szlovák nemzeti mozgalom másik fontos intézménye, a lőcsei evangélikus líceum szlovák diáktársasága ellen.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Haydn 1800-ban a Teremtést vezényli Budán; ugyanakkor, de még 1803-ban, 1811-ben és 1820-ban is Beethoven is felkeresi a magyar fővárost, máskor az ország nyugati peremének néhány fürdőjét, kastélyát. Zenéjének korai kultuszát jellemzően 1835-ben a világon másodszor Pozsonyban adják elő a teljes Missa Solemnist. Rossini, Bellini, Mercadante olasz, Boieldieu, Auber, Meyerbeer francia, Weber német operái külföldi bemutatóik után egy-két évvel már a hazai magyar és német színi és operatársulatok színpadán csendülnek fel. 1840-ben és 1846-ban Liszt Ferencet nemcsak Budán, hanem a Dunántúlon, a Dél-Alföldön és Erdélyben is műértő közönség és lelkes tömegek ünneplik.

Annak jeleként, hogy ennek a nyugati formákban kifejeződő zenei polgárosodásnak mélyebb és szervesebb gyökerei is vannak, már szélesen kibontakozik az igény a zene rendszeres taníttatására is. Erdélyben, Kolozsvárott már 1819-ben konzervatórium alakul, a Magyar Királyságban 1830-ban már nemcsak a hét, úgynevezett nemzeti – tehát tanítókat is képező – iskola mellett van zeneoktatás, hanem több más városban is szervezett zenei oktatás indul. Aradon például 1830-ban alakul konzervatórium, de megkövetelik és tanítják a kottaismeretet Debrecen kollégiumában éppúgy, mint az evangélikusok több középiskolájában, és a részben műkedvelőkre támaszkodó katolikus egyházi ének- és zenekarokban is. Ezenkívül, főleg városokban, nagyszámú magánzenetanár is működik. Közülük sokan templomi vagy színházi karmesterek, és a maguk körében jeles zeneszerzők is, mint Klein Henrik Pozsonyban, Fusz János Pesten, Arnold György Szabadkán.

A képzőművészet fejlődésének korlátai és ösztönzői

Kétségtelen azonban, hogy a Pesti Műegylet képimportja, ha a fogyasztók igényeit kielégítette és ízlésüket irányította, annak színvonalát kétségtelenül emelte is, nem volt elégséges sajátlagosan hazai magas képzőművészet megteremtéséhez. Ennek előfeltételét a kortársak szemében – több-kevesebb joggal – a hazai felsőfokú művészeti szakoktatás megszervezése jelentette. Az egész korszakot végigkísérik az erre irányuló törekvések, melyek az 1791. évi országos bizottsági munkálatokban, a második Ratio Educationisban, vagy az 1827–1828. évi bizottsági munkálatokban éppúgy hangot kapnak, mint 1814-ben a (különben egy sajátlag magyar nemzeti stílus megteremtésére törekedve 1790 körül „nemzeti oszloprend” kialakításával is kísérletező) pozsonyi Schauff János, 1820-ban az egri Hesz János Mihály, 1826-ban Ferenczy, a szobrász, 1841-ben Henszlmann, a műkritikus javaslataiban.

A sajtó mint a kultúra szervezője

A világ eseményeiről tájékozódni akaró magyar olvasó ilyen igényét e két magyar lapon kívül ekkor még három német nyelvű hírlap is segített kielégíteni: a több mint fél évszázados múltra visszatekintő Pressburger Zeitung (melyet a kormány a maga félhivatalos mintaújságjának tekintett), az 1784-ben megindult Siebenbürger Zeitung (Erdélyben ekkor magyar hírlap még nem létezett) és az 1800 óta fennálló, de már csak helyi jelentőségű Vereinigte Pester und Ofner Zeitung. Egyenként néhány száz, de összesen is csak néhány ezer előfizetőhöz eljutó lapok ezek, ráadásul erőteljesen cenzúrázottak is. Folyóiratok ezekben az években magyar nyelven nem is jelentek meg.

A Habsburgok Napóleon ellen vívott háborúinak utolsó éveiben, a birodalom induló pénzügyi válságsorozatának első mélypontján csupán ez a szegényes hírszolgáltató szervezet szolgált Magyarország sajtótájékoztatására.

A magyarországi sajtó e mélypontjáról 1848-ig tartó útját minden vonatkozásban, így kulturális szervező tevékenységét illetően is részint állandó bővülés, részint (ezen belül) egymásból kifejlő, de világosan elkülönülő szakaszok szerinti tagolódás fogja jellemezni, a gazdasági, társadalmi és végül a politikai fejlődés hasonló mozgás által jellemzett menetéhez igazodva.

E fejlődésben az 1810-es és 1820-as éveket még az útkeresés jellemezte. A kulturális sajtó a műfajokat, helyesebben: a profilokat keresi. Az első kezdemény Döbrentei főurak és írók támogatásával 1814-ben indított Erdélyi Muzéuma, magas színvonalon irodalmi, tudományos és népszerűsítő cikkek közlésével: a liberalizmus ideái is itt jelentkeznek először. A 630 előfizetővel szépen induló folyóirat azonban csak 4 évig maradt fenn: ellaposodott, olvasóinak érdeklődése is csökkent, s 1818-ra megszűnt. A kultúra adott helyzetében legnagyobb és legállandóbb sikernek az 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény bizonyult; havi megjelenéssel, ismeretterjesztő, változatos, de már tudományos igényű profiljával, s ennek megfelelően éveken át 600–800 előfizetővel, sokáig, egészen 1841-ig maradt fenn. A bontakozó szépirodalom orgánumai még csak rövid életű kiadványok; viszonylag hosszú, 16 éves fennállásával Kisfaludy Károly 1821-ben induló, már a romantika ízlését tükröző Aurora című almanachja (afféle irodalmi kalendárium) még inkább kivétel. Rövid életű lesz a nők számára írott Laura (1824), a Felső Magyar Országi Minerva (1825–1833), az Élet és Literatura (1825–1829), Szemere Pál és Kölcsey már a romantika jegyében indult, elméleti kérdések tárgyalásától nem idegenkedő folyóirata, a szélsőségesen romantikus Aspasia (1824), és az 1821-ben indult Zsebkönyvet folytató Hébe (1823–1826) is.

Az 1830-as évek, a reformkor polgárosodást előkészítő atmoszférájában életre kel a modern politikai hírlap: Széchenyi Jelenkora, majd a konzervatívok szolgálatában a Hírnök. A kulturális sajtóban ugyanakkor megindul a Tudományos Gyűjteménynél magasabb színvonalú, határozottan polgárias művelődési elveket valló Kritikai Lapok, majd az Athenaeum. Ezzel egy időben jelenik meg a polgárosodást aprópénzre váltó első divatlap, Mátray Gábor Regélő Honművésze, az irodalomban kibontakozó új ízlés még elég színtelen propagálásával, de már a polgárosodás szélesebb bázisa, hétköznapibb igényű hívei felé fordulva.

Míg az 1830-as évek a sajtó a kornak megfelelő típusait bontakoztatták ki meglehetős sokféleségben, az 1840-es évekre ez a bőség már felismerhetően néhány fő tengely körül koncentrálódott. Létrejöttek s mint már láthattuk – az egymással szemben álló politikai pártalakulások rendszeresen megjelenő, határozott politikai programra építő nagy hírlapjai: a liberális Pesti Hírlap, a konzervatív Világ (mely majd Budapesti Híradóvá alakul át), a klerikális Nemzeti Újság. Erdélyben is 1842-től válik modern politikai hírlappá Kemény Zsigmond sugalmazásával és a magyarországi reformmozgalmak bizonyos eszményeinek továbbításával a még 1827-ben indított, eddig teljesen régies, referáló stílusban szerkesztett Erdélyi Híradó. És ha Keményt a kormány csakhamar eltávolítja is a lap vezetéséből, ez a lap ellenzéki, liberális irányát már nem fogja megváltoztatni, mint ahogy nem tud vele szemben ellenzéket képezni Szilágyi Ferenc kormánypárti Múlt és Jelenje sem. Az átalakuló vagy éppen most induló, sajátlagosan irodalmi, illetve egyre irodalmibbá váló divatlapok immár határozott irányokhoz kötött, mintegy irodalompolitikai profilt kapnak. A Mátray-féle folyóiratból most valódi pesti divatlappá alakuló Regélő Pesti Divatlap az ügyes Vahot Imre kezében, Petőfivel cégérén, a népiesség által felemelkedő progresszív irányt juttatja szóhoz. Ezzel szemben Petrichevich Horváth Lázár Honderűje (szinte az irodalom egészén belül is egyedülállóan), az arisztokratikus igényű polgárosodás konzervatívan, sőt reakciósan polgári-urbánus ízlését hirdeti. Frankenburg Életképek című szépirodalmi divatlapja a városi értelmiségi polgárság és a polgárosodó, értelmiségi igényű vidéki nemesség orgánuma lesz. Jellemző az irodalmi élet belső mozgására is, hogy Petőfinek a Pesti Divatlapnál induló pályája hogyan torkollik végül az Életképekbe.

Jellegzetes módon ez az évtized hozza magával azt, hogy nemcsak Erdélyben, hanem a királyságbeli, még csak nagyon szerény vidéki sajtóban is megindul bizonyos, a kulturális érdeklődésen lemérhető színvonalemelkedés. Magyar nyelvű időszaki színvonalas sajtót átmenetileg Pozsonyban és Kassán találunk, Debrecenben és Miskolcon még csupán hirdetési lapok jelennek meg.

Az oktatásügy intézményei

A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár). A protestánsoknak a Magyar Királyságban a debreceni, a sárospataki és a pápai, majd 1831-től a kecskeméti és 1837-től a máramarosszigeti református, illetve a pozsonyi és 1815-től az eperjesi evangélikus kollégiumok adtak akadémiai szintű jogi szakképzést.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

A szerb kultúra fejlesztésében, előrehaladásában nagy szerep jutott a diáktársaságoknak. Ezek a társaságok (elsősorban a pozsonyi, a grazi és a szegedi) már a harmincas években működtek. A szerb diákok ugyanis egyre nagyobb számban keresték fel Magyarország, Ausztria és Németország főiskoláit, egyetemeit. Szervezeteikben mindenekelőtt a szerb nyelvet és irodalmat ápolták.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A két irányzat közötti kiegyenlítésnek, s ebbe a szlovák mozgalom pozsonyi központja is bekapcsolódott, nagy szerep volt az új szlovák irodalmi nyelv megteremtésében.

Figyelembe véve az integrációs kísérletek mellett az ellentéteket is, a Bernolák és Palkovič követői között megindult nyelvharc nem volt olyan éles küzdelem, mint a szerb nyelvharc. Miért járt a szerb és a szlovák fejlődés az irodalmi nyelvért folytatott harcban a többi nemzetiségétől eltérő úton, s ugyanakkor mi határozta meg a szlovák és a szerb nyelvharc közötti különbséget, amely – mint láttuk – a nyelvharc különböző fokú intenzitásában jelentkezett? Míg a horvátoknál a teljesen idegen latin nyelvvel szemben, a nagy eltérést mutató horvát dialektusok helyett, egységes irodalmi nyelv bevezetése állt a nyelvi törekvések középpontjában, a románoknál pedig az ugyancsak teljesen idegen szláv egyházi nyelv helyett a román irodalmi nyelv megteremtése volt a cél, addig a szerbeknél és a szlovákoknál a több évszázadon át használt rokon szláv nyelvnek, a szlaveno-szerbnek és a cseh nyelvnek a nép nyelvével, az anyanyelvvel való helyettesítése jelentette a polgári fejlődés útját. Míg a horvátoknál és a románoknál az idegen nyelv és az anyanyelv hívei között a frontok tisztázottak voltak (az idegen nyelv mellett a konzervatívok, az anyanyelv mellett pedig a nemzeti mozgalom hívei állottak), ez nem volt ilyen egyértelmű a szerbeknél és a szlovákoknál, ahol a hosszú ideig használt és részben érthető szláv nyelvekhez való ragaszkodás nem jelentette egyben a nemzeti mozgalommal szembeni állásfoglalást is. így a horvátoknál és a románoknál – a szerb és a szlovák fejlődéstől eltérően – az idegen nyelv és az anyanyelv küzdelmeiben a nemzeti mozgalom léte dőlt el, a szlovákok és a szerbek esetében pedig az ismertetett nyelvharc a nemzeti mozgalomban, a nemzeti mozgalom két szárnya között folyt. (Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerbek és a szlovákok ne harcoltak volna az idegen nyelv térhódítása, így a magyarosítás ellen. E harc, különösen a szlovákok részéről, a század következő évtizedeiben öltött nagy méreteket.)

E nyelvharc a nemzetiségi mozgalom bizonyos differenciálódását is feltételezte, amely a fejlettebb szerb mozgalomban jobban előrehaladt, mint a szlovákban. Ez magyarázza a szlovákkal szemben a szerb nyelvharc élességét. A szlovák nyelvharc – melynek egy kis előjátéka már Bernolák és Palkovič követői között lefolyt – csak a negyvenes években vált a szerbhez hasonló kemény küzdelemmé, akkor, amikor a szlovák polgárság, a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésével létrejöttek e harc gazdasági és társadalmi előfeltételei. A század eleji szlovák nyelvharc, éppen a fejletlenség következményeképpen, az anyanyelvért folytatott küzdelemben – a szerb és a későbbi szlovák nyelvharctól eltérően – nem kapcsolódott össze más, kifejezetten polgári követelésekkel. És bár tükröződtek benne a polgári fejlődés problémái, sokkal inkább a kultúra területén, a nyelvtudomány, az irodalom szférájában, a politikai és a gazdasági élet területétől távolabb játszódott le, mint a szerb vagy a későbbi 4szlovák nyelvharc.

A negyvenes évekre tehát a szlovák mozgalom is differenciálódott: Ľudovít Štúr vezetésével kialakult a baloldali, a liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. A baloldal első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői teljes egyetértéssel megállapodtak abban, hogy „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön”[61] lehet. E gondolatot a fiatal szlovák értelmiség nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el.

A szlovák haladó értelmiség ilyen, a polgári fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen egységes irodalmi nyelv kialakítására tett erőfeszítései kifejezték azt is, hogy a mozgalomban a szlovák nép, a szlovák jobbágyság is szerepet kapott, érdekeit figyelembe vették, s a feudalizmus elleni harc a szlovák nemzeti mozgalom fontos részét alkotja. A haladó szlovák polgári értelmiség egykorú megnyilatkozásai arról számolnak be, hogy a mozgalom vezetői tudatosan törekedtek a szlovák nép megnyerésére. Erősen és általánosan hatni a népre Štúr szerint csak anyanyelven lehet. Így kapcsolódott össze a szlovák irodalmi nyelv követelése a mozgalom bázisának kiszélesítésével és a feudalizmus elleni küzdelemmel.

A szlovák mozgalom jobbszárnya, Kollárral az élen, szembefordult Štúrék új politikájával, amely a szlovák parasztságot állította előtérbe. Kollárék ugyanis nem a népre, hanem a szláv népek nemességére, mindenekelőtt pedig a cseh polgárságra kívántak támaszkodni, vele építettek ki szoros szövetségi viszonyt. Ez volt az úgynevezett ausztroszlávizmus, Ausztria föderatív szláv államszövetséggé való átalakításának koncepciója, amely szerint a szlovákok és a csehek egységes nemzetet, tartományt alkottak volna. Ez pedig már alapvető politikai ellentét volt. A Štúr vezette mozgalom ugyanis Bernolák és Hamuljak koncepciójához közelítve, amely a szlovák önállósulást követelte, a szlovák nép nyelvét – éspedig annak középszlovák nyelvjárását – tette meg irodalmi nyelvnek. E lépés Bernolákénál radikálisabb volt abban a tekintetben is, hogy e dialektus a nyugatszlovákkal ellentétben – amely a csehhez igen közel állt, hisz átmenetet jelentett a cseh és a szlovák között – teljesen eltért a csehtől és a legtipikusabb szlovák nyelvjárás volt. (A harmadik, a keletszlovák dialektus pedig az ukránhoz állt közel.) Politikai téren ez azt jelentette, hogy Štúrék – az ausztroszláv nézettel szemben a hungarus gondolatot vallva – Magyarország kereteiben akarnak élni, persze messzemenő egyenjogúság alapján.

Így indult meg a nyelv kérdésében, de szoros összefüggésben a politikai ellentétekkel a támadás Štúrékkal szemben. A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc igen éles volt, amit a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek hevítettek (népre való támaszkodás, ausztroszlávizmus—hungarus koncepció eltérése).

A nyelvharc Štúrék győzelmével ért véget: a mai szlovák irodalmi norma a középszlovák dialektuson alapul, amelynek grammatikáját Štúr és Michal Miloslav Hodža készítette el. A küzdelem pedig nem volt könnyű; gondoljuk meg, hogy Štúr koncepciójával, noha közeledett a BernolákHamuljak irányhoz, mégis egy harmadik elképzelés született, s ez a nemzeti mozgalom által oly hőn óhajtott egység létrejöttét – átmenetileg – nehezítette.

Mindhárom normán (szlovakizált cseh nyelven, nyugat- és középszlovák dialektusban) kibontakozott a nemzeti és liberális szellemű irodalom. A kor legjelentősebb szlovák költőjének, a nyugatszlovák normán író Ján Hollýnak a tevékenysége is a 19. század első évtizedeire esett. Az ő „győzelmi költeményei”, eposzai jelentik a tetőpontját annak a történeti apológiának és múltszemléletnek, amely a 18. század végére már több sajátos koncepciót termelt ki. A dicső múlt felé forduló eposz a keleteurópai népek történetében a nemzeti öntudat kibontakozásának idején született meg, s a nemzeti ébredés tipikus terméke volt. Megjelenése azonban már a nemzeti mozgalom, illetve irodalom bizonyos szintjét tételezte fel. Papánek és Fándly történeti munkáin keresztül vezetett az egyenes út Hollý elbeszélő költeményeihez azért is, mert valamennyiben a Nagymorva Birodalom, valamint a Cirill és Metód-hagyomány kapott egyre fokozódó hangsúlyt, illetve Hollýnál költői formát.

A nemzeti ideológia és a romantika szabadságeszménye is Hollý költészetében, szorosan a szláv-szlovák gondolatvilággal együtt jelent meg. A szlovák nemzethez írt ódája a nemzeti szabadságot állította előtérbe, s a költő büszke arra, hogy a szlovákság tagja a hatalmas szláv nemzetnek.

A költő megénekelte a szlovák nemzetüket elhagyó renegátok (e jelenség különösen sújtotta a szlovák mozgalmat) miatt érzett fájdalmat is. A szlovákságnak hátat fordító „elfajzottak”, a renegátok ostorozása összekapcsolódott a nemesség, a feudális erkölcsök szenvedélyes bírálatával, hiszen az „elfajzottak” elsősorban a szlovák ajkú nemesség köréből kerültek ki. Tehát Hollýnál, ha kisebb mértékben, mint Bajza és Fándly eszmevilágában, egybefűződött a nemzeti és társadalmi gondolat. Hollý ültette át 1828-ban Vergilius Aeneisét, s ezzel is meggyőzően bizonyította, hogy a szlovák nyelv alkalmas a klasszikus formák átvételére, lehet magas színvonalú irodalmat művelni ezen a nyelven.

A cseh nyelvű nemzeti irodalom gazdag termése szólalt meg a Karol Kuzmány által kiadott Garamka (Hronka) című folyóiratban is. Az itt közölt szépirodalom és „hasznos olvasmányok”, bár cseh nyelven jelentek meg, jelentős termékei voltak a szlovák kulturális nemzeti mozgalomnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Kuzmány kísérlete folyóiratával nem sikerült: a két norma evangélikus és katolikus képviselőit akarta egy táborba egyesíteni. Persze a régi cseh irodalmi nyelv erre nem is lehetett alkalmas. Kuzmány tevékenysége egyébként jelentős volt: sokat fordított, és hazafias lírája a politikai élet terére kilépő szlovák mozgalmat támogatta.

A szlovák drámairodalom is megtette kezdeti lépéseit. A legnépszerűbb műfaj a vígjáték volt. Juraj Palkovič egy vígjátékában már megjelent a szlovák paraszt, aki győzelmet arat a „basáskodó, fondorlatos úron”.[62] A szlovák vígjáték kiváló művelője volt Ján Chalupka is, aki nagy rokonszenvvel rajzolta meg a népi alakokat, bátran használta a szatíra éles fegyverét is a feudalizmus és a nemzeti elnyomás ellen.

Lényegesen nagyobb jelentősége volt Palkovičnak mint szerkesztőnek, ismeretterjesztőnek, publicistának, politikusnak. E minőségeiben kifejtett tevékenysége során ugyanis túllépett már felvázolt s a felvilágosodás eszmevilágához kapcsolódó koncepcióján. Az újságot „a nemzetek világosságának”[63] nevezte, s lapjának, a Týdenníknek is e feladatot szánta. A külföldi híreket gyakran a hazai viszonyokkal való összehasonlítás céljából közölte: akár elrettentő (elmaradott országok példái), akár követendő (fejlett területek példái) céllal, de mindenkor a progresszió érdeke lebegett a szeme előtt. A gyarmati országok rabszolgái aktuális kérdésének tálalása negatív oldalról támogatta liberalizmusát: a négerek embertelen helyzete, a rabszolgaság megszüntetésének gondolata lehetővé tette, hogy az elnyomásról és az emberi méltóságról általánosságban elmélkedjék. Pozitív példaként szerepelt nála a katolikus írek hősi küzdelme a nemzeti és gazdasági egyenjogúságért. Ezenkívül korának fontos, nemegyszer forradalmi eseményeit is rokonszenvvel kommentálta. Kedvelt témája volt a sajtószabadság és a cenzúra, amelyet a fejlettebb országok lapjainak alapján mutatott be. A Týdenníkben az ipar és a kereskedelem kérdései is a polgári átalakulás útjait egyengetve kerültek szóba.

Ismeretterjesztő munkássága szempontjából nagy jelentősége volt hosszú évtizedeken keresztül (1801–1848) kiadott kalendáriumainak. Palkovič e műfaj lehetőségeit is kihasználta, és azt a nép művelésének szolgálatába állította.

Ez a nép felé fordulás a modern társadalmi gondolat terjesztését, valamint a nemzeti ideológia eszmevilágának propagálását is jelentette. Amikor a magyar országgyűlésen napirendre került a jobbágykérdés ügye, naptárainak olvasóit rendszeresen liberális szellemben tájékoztatta. E tevékenysége ellen a magyar konzervatív nemesség 1827-ben tiltakozott is, és követelte, hogy kalendáriumait szigorúbban cenzúrázzák.

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona város ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét. Kalendáriumának lapjain regisztrálta a proletariátus megjelenését a nyugati országokban, ellenállásának különböző formáit. A dolgozó osztályok és rétegek társadalmi jelentőségének hangsúlyozásával öntudatuk formálódását segítette elő.

A szlovákok kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár költészetében kapott helyet. A pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya (vagy A dicsőség leánya, Slávy dcera) című munkájában költői formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Kollár e nagy hatású művével számottevő lökést adott a szláv kölcsönösség kibontakozásának, s széles körű tevékenységével élére állt e program megvalósításának. Kollár fellépéséig a szláv összefogás gondolata gyakran felmerült, de mégsem alkotott összefüggő, céltudatosan kidolgozott eszmét és irányt. A szláv kölcsönösség, amely a szláv népek egymásra utaltságának felismerését, nyelvi-kulturális kapcsolataik elmélyítését, végső fokon a nemzeti elnyomás elleni közös fellépésüket jelentette, Kollár munkásságával kapott határozott ösztönzést. A Szlávia leánya több mint 600 szonettet tartalmazott, s első kiadása 1824-ben Pesten jelent meg. Kollár a költemény előhangjában mély fájdalommal emlékezett meg a németországi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az elnémetesedett szlávok pusztulásán keresztül Kollár tiltakozott mindennemű erőszak, általában a nemzetek, de különösen a szlávok elnyomása ellen. Ugyanakkor más szláv népek sorsa iránt érzett rokonszenvével a szláv szolidaritás, a szláv kölcsönösség szükségességének érzését ébresztette fel a szláv népekben. Ez a gondolat végigvonul az egész munkán. Kollár a Szlávia leányában a szláv népek jövőjében való bizakodás megrajzolásával is lelkesítette, erősítette a nemzeti elnyomás ellen harcba induló szlávokat. Gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó osztályok képviselőiről. Ez az ellenszenv a nacionalizmusnak abból a negatív vonásából táplálkozott, amely túlhajtva a fontos és haladó szerepet játszó nemzeti öntudatot, azt más nemzetek ellen irányuló gyűlöletté változtatta.

Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Slawischen Nation) a szláv kölcsönösség megvalósításának tudományosan megalapozott gyakorlati programját adta. Javasolta például az egyes szláv fővárosokban szláv könyvkereskedések felállítását. Ehhez kapcsolódott az az indítványa is, hogy a szláv törzsek (népek) írói lépjenek egymással kapcsolatba. Meg kell szervezni egyetemeiken a szláv nyelvjárások (nyelvek) tanszékét is. Kollár szerint szükséges egy szláv irodalmi újság megindítása, amely rendszeresen ismerteti a szláv irodalmi műveket. Fontosnak tartotta az összehasonlító szláv nyelvészeti munkák (grammatikák, szótárak) megjelentetését, amelyek megkönnyítik a szláv nyelvek megtanulását.

Kollár szláv kölcsönösségi programja tehát nem politikai, hanem kulturális, főképpen irodalmi program volt. Ha összehasonlítjuk a Szlávia leányát a szláv kölcsönösséget tárgyaló művével, melyet több mint egy évtizeddel később jelentetett meg, azt látjuk, hogy ez utóbbit sokkal inkább jellemzi az ausztriai birodalom iránt tanúsított lojalitás, mint a még ifjúkorában írott művét. Kollár ez utóbbi értekezésében – a Szlávia leányában ködösen jelentkező szláv ország képével szemben – nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a szláv kölcsönösség nem jelenti valamennyi szláv törzs (nemzet) politikai egyesítését vagy demagóg vállalkozásokat „az országok kormányai s rendeletei ellen, melyekből csak zavar és szerencsétlenség származhat”.[64] Kollár az irodalmi kölcsönösséget másképpen képzelte el, s védekezett is a pánszlávizmus vádjával szemben, hangoztatva: az irodalmi kölcsönösség több államhoz tartozó nemzetek között is fennállhat.

Pavel Jozef Šafárik, a kiváló szlovák szlavista kisebb jelentőségű szépirodalmi tevékenység mellett sokoldalú tudományos munkásságával tűnt ki, amely a szláv kölcsönösség jegyében fejlődött. A már hagyományossá vált történeti felfogást kora tudományos színvonalán dolgozta ki. Legjelentősebb műve, a Szláv régiségek (Slovanské starožitnosti) 1837-ben jelent meg. Hatalmas anyagot alapján dolgozott, és azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a szlávok már a messzi múltban Európa ősi kultúrnemzetei között foglaltak helyet. Šafárik munkája tehát fontos forrása lett a szlávok összefogásának: a ragyogó színekkel megrajzolt közös múlt a nemzeti elnyomással szembeni szoros együttműködésre ösztönzött. A szláv őshazát a Kárpátok és a Duna vidékére teszi; ő is elfogadja azt a koncepciót, hogy a szlávok bölcsője a szlovákok által lakott terület, mindenekelőtt a Tátra. A szlávok tehát e térség őslakói: az autochtonitást tudományos érvekkel bizonyítja, de nála is, miként elődeinél e tény az egyenjogúságért folytatott harc egyik legfőbb érve volt. Šafárik megírta a szláv népek irodalomtörténetét is (Geschichte der slawischen Sprache und Literatur, 1826). E munka sok szláv nép, főképpen a balkáni délszlávok irodalmát először ismertette, s ezzel nemcsak a szláv gondolatnak, hanem az egyes szláv népeknek is igen nagy szolgálatot tett.

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették. Šafárik pedig 1842-ben tette közzé a szláv népek etnográfiáját (Slovanský národopis), amely e népek első rendszeres áttekintését nyújtotta. E munkában nem a dicső múlt, hanem a szláv népek jelene ösztönözte, erősítette a nemzeti küzdelmet.

Különösen gyors és számottevő fejlődést tett meg a Štúr-féle norma alapján kibontakozó irodalom. A kölcsönhatás itt nagyon szembetűnő az új norma és a szépirodalom között. A szép számú színvonalas költő és író munkáiban megjelent az a legtipikusabb és legjellegzetesebb szlovák élet, amelyet cseh nyelven a valósághoz hűen leírni nem is lehetett volna: a szlovák falu, a szlovák parasztság élete, a szlovák hegyek sajátos szépsége, a szlovák pásztorok nehéz sorsa, s a magas hegyek között a megélhetéséért küzdő egyszerű szlovák nép élete. A szlovák múlt is új színekkel gazdagodott ezekben a munkákban. Svatopluk és a Nagymorva Birodalom mellett a tematikában megjelent Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség építője. Ezt a nézetet a történettudomány nem fogadhatja el, de Csák Máté ilyen irányú szerepeltetése a múlt század negyvenes éveiben hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat felébresztéséhez. E munkákban lép elénk Jánošík, a szlovák nép nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős. A költészetben általánossá váltak a szlovák népköltészet formái.

A szlovák politikai mozgalom három kiemelkedő alakja, Ľudovít Štúr (akiről Štúr-iskolának nevezik a negyvenes évek szlovák irodalmát), Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža is művelte a szépirodalmat. Az irodalomban azonban inkább szervező munkájuknak, mint írói kvalitásuknak köszönhetik nevüket. Írásaik a nemzeti öntudat felébresztését szolgálták, s ennek legfőbb eszköze a dicső múlt megéneklése volt. Az új szlovák irodalom fejlesztésében jelentős szerepe volt Hurban 1846-tól napjainkban is megjelenő tudományos-irodalmi lapjának, a Szlovák Szemlének (Slovenskje Pohladi) és Nitra almanachjának (1842, 1844).

A nemzeti mozzanatok túlsúlya jellemezte Samo Chalupka költészetét. Jánošík, a szegénylegény nemzeti hőssé lesz, jelezve, hogy a költő a maga kora nacionalista eszméit a múltba vetíti vissza.

A Štúr-iskola legnagyobb költője Andrej Sládkovič volt, aki az egész szlovák irodalomban is rangos helyet vívott ki magának. Első jelentősebb alkotása a Marina (1840), amelyben a kedveshez és a szülőföldhöz való vonzódása fonódott szoros egységbe. Megrajzolta a szlovák női eszményképet, s ez is segítette a nemzeti öntudat kibontakozását. Ebből a szempontból még nagyobb szerepe volt a Detvan (Gyetvai legény, 1847) című lírai-epikus műnek, amelyben szlovák népi ideálokat teremtett. A gyönyörű szlovák vidéken, Gyetván játszódó események olyan hősöket állítanak elénk, amilyen a magyar Toldi Miklós volt.

Kisebb költeményei is a szlovák mozgalom eszmevilágát népszerűsítik. Ne gyalázzátok népemet (Nehaňte lud moj) című versében a nemesekhez szólt, akik megvetik, lenézik a szlovák jobbágyságot. A nemesi gőggel a parasztság őserejét állította szembe, és rávilágított arra, hogy a nép éppen azzal fog elnyomóin felülkerekedni, amit benne megvetnek. A nemes–paraszt osztályellentét nemzeti momentumokat takart: a szlovák megyékben ugyanis a nemesség magyar volt, vagy a magyar nemzeti mozgalmat támogatta. Dalt zengek a szabad hazáról (Zaspievam pieseň o slobodnej vlasti) című 1848 márciusában írt költeménye a jobbágyfelszabadítást, a polgári átalakulást üdvözölte, de nem feledkezett meg a szlovák nemzeti jogok követeléséről sem.

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ, akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

A Štúr-iskola prózaírója Ján Kalinčiak volt, aki későbbi műveiben a legnagyobb lépést tette a realizmus felé. Egész fiatalon megírta A király széke (Králův stůl) című epikus költeményét, amelyben Mátyás mint szlovák király, fekete serege pedig mint szlovák hadsereg képviselte a dicső nemzeti múltat. A nagy király a „szlovák nemzetre” pohárköszöntőt is mondott. E korai munkájáról azért kell megemlékeznünk, mert a negyvenes években írt történeti novelláiban, ha nem is ilyen idealizált formában, ismét helyet kapott a magyar–szlovák közös múlt bemutatása.

A szlovák színjátszás csupán műkedvelő társulatokból állt, és főképpen a negyvenes években fellendülő nemzeti mozgalom eszméit propagálta. A legjelentősebb társulattal a pozsonyi líceum szlovák diákjai rendelkeztek. Ők sorra látogatták a szlováklakta városokat, hogy a polgárságban felkeltsék az alig ébredező nemzeti érzést A diákok nagyon tudatosan állították a színészetet nemzetépítő céljaik szolgálatába: feladatuk sorába tartozott a pozsonyi líceumnak mint a kibontakoz