Prága

A Múltunk wikiből

csehül Praha, németül Prag, angolul Prague

a Cseh Köztársaság fővárosa, egyben legnagyobb települése
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
A prágai Óváros (cseh nyelven Staré Město) Prága közepén helyezkedik el, a cseh főváros legrégebbi része. Wikipédia
Prága a Klementinumról fotózva
Das Šárka-Tal (tschechisch: Šárecké údolí) befindet sich im Nordwesten der tschechischen Hauptstadt Prag német Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Praha, PřP Šárka-Lysolaje
Fehérhegy (csehül Bílá Hora ma már Prága része. Wikipédia – Fehérhegyi csata
Peter Snayers (1592-1666) festménye a fehérhegyi csatáról (1620)
928–929
I. (Madarász) Henrik leveri a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába vonulva hódoltatja a cseheket.
965 és 969
Magyarországi kereskedők Prágában és a Duna deltájánál.
995
Szent Adalbert prágai püspök római útja előtt Géza udvarában időzik.
1541
december 5. Prágában az ausztriai és a csehországi rendek közös gyűlése nagy összegű adót szavaz meg a török elleni hadjáratra.
1596
február 7. Báthori Zsigmond a közös háború ügyében Prágába érkezik I. Rudolfhoz. (Március 4-én tér haza.)
1599
április 6. Báthori Zsigmond követei Prágában megállapodnak Erdély átadásáról.
1600
október 20. Mihály vajda Ploiesti mellett vereséget szenved a lengyelektől. (Előbb Bécsbe, majd Prágába menekül.).
1608
május 3. Mátyás főherceg a magyar, az osztrák és az útközben csatlakozó morva csapatokkal Znaimból a Prágában székelő Rudolf császár és király ellen indul.
június 25. Rudolf császár és király lemond Mátyás főherceg javára Magyarország, Horvátország és az osztrák örökös tartományok uralmáról. (Megtartja Csehországot, Tirolt, valamint a császárságot.)
június 27. Mátyás főherceg és a magyar rendek képviselői Prága mellett átveszik I. Rudolf megbízottjától a koronát és a koronázási jelvényeket.
1611
március 24. II. Mátyás lemondatja bátyját, II. Rudolf császárt a cseh királyi címről. (Május 23-án Mátyást Csehország királyává koronázzák Prágában.)
1612
január 20. Prágában meghal II. Rudolf császár (1608-ig magyar király.)
1620
április 25. Szövetség Prágában Frigyes cseh király, a Cseh Korona rendjei és szövetségeseik, illetve Bethlen Gábor, Magyarország és Erdély fejedelme, valamint a magyar rendek között. (A szövetség az 1606. és 1608. évi rendi konföderációkat újítja meg.)
október 28. Péchi Simon kancellár vezetésével mintegy 3 ezer lovas indul a csehek megsegítésére. (A november 8-i fehérhegyi csatába késve érkeznek.)
november 8. II. Ferdinánd császár és a Katolikus Liga döntő győzelme a Prága melletti Fehérhegyen. Megkezdődik a felkelés nagyarányú megtorlása.
1741. november 26.
Károly Albert bajor választófejedelem elfoglalja Prágát.
1741. december 29.
A cseh rendek Károly Albertet Prágában Csehország királyává koronázzák.
1742. december 6.
Mária Terézia seregei visszafoglalják Prágát.
1743. május 12.
Prágában Mária Teréziát Csehország királyává koronázzák.
1744. szeptember 16.
II. Frigyes elfoglalja Prágát.
1744, az év végén
Mária Terézia hadai kiszorítják II. Frigyest Csehországból.
1757. június 18.
Mária Terézia serege a Prága melletti Kolínnál legyőzi II. Frigyes hadait.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
1866. augusztus 30.
A prágai béke Ausztria és Poroszország között.
1867. augusztus 28.
Az uralkodó Prágába viteti a cseh királyi jelvényeket.
1868. október 10.
Prágában kihirdetik a rendkívüli állapotot.
1882.
Magyar–német röpirat- és sajtóvita a magyarországi németek helyzetéről.
Bukarestben megalakul az erdélyi román egyetemi hallgatók Carpati nevű irredenta egyesülete.
Prágában megalakul a magyarországi szlovák diákok Detvan egyesülete.
1893. szeptember 13.
Kivételes állapot bevezetése Prágában és környékén.
1896. május 7.
A Československá Jednota megalakítása Prágában.
1905. november
Választójogi tüntetések Bécsben, Prágában, Brünnben, Innsbruckban. Bécsben és Prágában összetűzés a rendőrséggel.
1908. december
Tüntetések, ostromállapot Prágában.
1912. január 18–30.
Az OSZDMP prágai konferenciája, a bolsevik párt megalakítása.
1918. május 15.
A prágai Nemzeti Színház 50 éves jubileuma alkalmából közös cseh, szlovák, lengyel, délszláv, olasz és román ünnepély.
1918. október 28.
A prágai Nemzeti Tanács deklarálja a csehszlovák állam megalakulását.

Tartalomjegyzék

Bóna István

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Šarka lelőhely Karoling lelettel, IX. századi szláv telep, IX. századi szláv temető, avar hagyománnyal
Štaré Město IX. századi szláv telep, temető, Karoling lelet

Györffy György

A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

Mint 913-ban Arnulf tette volt, Henrik király is a sikeres fordulatot használta fel szerződéskötésre. Kilenc évre békét kötött, és ezt évi adó fizetésével biztosította. Ezt a békét használta ki uralmának kiterjesztésére. Arnulf már 921-ben behódolt neki, most, 925-ben Henrik Lotaringiát szerezte vissza. 926-ban már saját jelöltjét ültette a sváb hercegségbe, majd 928–929-ben a Havel vidéki szlávoktól elfoglalta Brandenburgot, leverte a magyarokra támaszkodó daleminceket, és Prágába bevonulva a cseheket hódoltatta.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

950 nyarán Ottó király és Henrik herceg erős serege nyomult Prága ellen.

A külpolitika átfordulása

Semmi nyom nincs arra, hogy a cseh Boleszlavval harcra került volna sor: cseh kereskedők átkelése Magyarországon és magyar kereskedők látogatása Prágába a 960-as években kifejezetten békeállapotra mutatnak.


De nem csupán csehek fordultak meg Magyarországon, hanem magyarok is Csehországban. Ibrahim ibn Jakub 965-ben feljegyezte, hogy a nagy forgalmú prágai vásárt Magyarországról mohamedán (káliz-böszörmény), zsidó és türk (magyar) kereskedők látogatták, akik áruval és bizánci aranysolidussal jelentek meg, és Prágából rabszolgát, ónt és különféle prémeket vittek haza.

Gazdasági és társadalmi átalakulás az ezredfordulón

A honfoglalók által behozott keleti szláv és másfajta rab cselédség az új hazában feltöltődött az itt talált és ellenállást kifejtő bolgár, morva, dunai szlovén és frank lakosokkal, a kalandozások alkalmával ejtett német, francia, olasz, görög és szláv foglyokkal, 955 után a prágai rabszolgapiacon vásárolt szlávokkal, végül a magyar fejedelmek uralmának ellenszegülő és legyőzött magyar és kabar harcosokkal.

A nyugati térítés kezdete

Ottó Sankt Gallen-i Brunót adta a magyaroknak püspökül, aki egyházilag a konstanzi püspök mellett Rudbert mainzi érsektől, a császár főkáplánjától függött. Sankt Gallen ugyanis mint császári monostor a császár kápolnájának volt alárendelve; a megtérő uralkodókat a császár kápolnájához kapcsolni nem csupán kitüntetés volt, hanem rejtett kifejezése annak az igénynek, hogy minden keresztény uralkodó a császártól, a római egyház védnökétől függ. Ez lehetett az oka, hogy amikor Olga orosz nagyfejedelemnő Bizánctól elfordulva időlegesen Ottótól kért püspököt, a császár 961-ben Vilmos mainzi érsekkel, főkáplánjával szenteltetett püspökké egy mainzi szerzetest, de ez nyilvánult meg abban is, hogy 973–976-ban az újonnan létesített prágai püspökséget is a mainzi érsek alá rendelték.

Géza békés külpolitikája

A prágai püspökség I. Ottó által történt alapítását egy III. Henrik nevében hamisított 1086. évi oklevél beszéli el. Bár ez 1086 táján azzal a tendenciával készült, hogy a prágai egyházmegyét kiterjessze Morvaországra, sőt keletebbre fekvő részekre is, és elbeszélése nem egy ponton ellentétben áll egykorú hiteles feljegyzésekkel, történeti visszapillantása több tekintetben valószínűsíthető, ha a magyar viszonyokkal állítjuk párhuzamba.

Oroszország 961-ben, Magyarország pedig 972-ben térítő püspököt kapott, egy-egy exempt császári monostor szerzetesét, aki indulásakor a császári kápolna fejének, a mainzi érseknek volt alárendelve. Sankt Gallen-i Brunó működésének eredményeképpen vonult fel Quedlinburgba a magyar küldöttség, ahol II. Boleszlav cseh fejedelem is megjelent. Csaknem bizonyos, hogy a friss magyar példa is hozzájárult, hogy a cseh Boleszlav püspököt igényelt országának, aki egyenesen a császári kápolna fejétől, a mainzi érsektől függött. I. Ottó beleegyezett, s miután a magyarok ekkor szerződésszerűen is lemondhattak Boleszlav javára Morvaországról – a Bécsi-medencéhez kapcsolódó Morva-torkolat vidékének kivételével, körülbelül Uherské Hradište vidékéig –, elvben megállapodás jött létre a Morvaországot is felölelő prágai püspökség alapítására. Az 1086. évi hamisítványban körülírták a határokat is, amelyeket a prágai egyház alapításra való hivatkozással igényelt; keleten felölelte Krakkót, délkeleten pedig határos volt a magyarok végeivel, a Tátra hegyén és a Vág felső folyásán. Hogy 973-ban Quedlinburgban Géza követei lemondtak volna a csekélyebb katonai erővel rendelkező Boleszlav javára az északnyugati határt jelentő Nyugati-Beszkidekről – ugyanakkor, amikor a nagyhatalmú Ottó császár, Boleszlav hűbérura Bécset is a magyarok kezén hagyta –, az több mint kétséges. De a cseh püspökség alapítása sem történt meg, mert – még mielőtt a pápai hozzájárulás megérekezett volna – I. Ottó császár meghalt, az új császár, II. Ottó ellen pedig 974-ben Henrik bajor herceg a cseh és a lengyel fejedelemmel szövetkezve fellázadt. II. Ottónak sikerült Henriket hódolásra kényszeríteni, majd büntetőexpedíciót vezetett Csehországba, s alighanem ennek volt eredménye, hogy a mainzi érsek 976 elején már nemcsak Csehországnak szentelt püspököt, a szász Ditmárt, hanem Morvaország is külön püspököt kapott, az utóbb Olmützben székelő olmützi püspök|Wracent, akik 976 áprilisában még Mainzban tartózkodtak.

István trónjának biztosítása

Vojtech Adalbert ugyanis csak 983-ban lett prágai püspök, és 989-ben megcsömörölve a pogány cseh erkölcsöktől, többnejűség, véres ítélkezés, hatalmaskodás stb., Rómába, a Szent Elek és Bonifác kolostorba vonult szerzetesnek.

Koppány lázadása

Magyarország nagyobb területet ölelt fel, semhogy egy központból, mint például Csehországot Prágából, zavartalanul kormányozni lehetett volna.

A keresztény királyság megalapítása

Radla a cseh fejedelmi udvarban is bennfentes volt; ő volt az, akit 993-ban Strachkwas herceggel Rómába küldtek, hogy az aventinusi Szent Elek és Bonifác kolostorból hazahívja Adalbertet Prágába.


Asztrik Németországból kerülhetett Szent Adalbert kíséretébe, aki mellett Prágában püspöki titkárszerű klerikus funkciót töltött be. Együtt hagyták el Prágát, mentek Géza udvarát útba ejtve Rómába, ahol Adalbert szoros barátságot kötött III. Ottóval.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

Trencsén megye Vágon túli részére a XI. század végén a prágai püspök is igényt tartott, amit kapcsolatba lehet hozni Bátor Boleszló lengyel fejedelem István által visszavert határszéli terjeszkedésével. Ha a Felső-Vág vidékén 1015–1017 között lehet is számítani lengyel betörésre, nem vehető komolyan a XIII. századi Lengyel–Magyar Krónikának az a képtelen állítása, hogy Bátor Boleszló elfoglalta az egész Felvidéket, a Dunáig, sőt a Tiszáig.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A csehek által behívott trónkövetelőkkel szemben III. Boleszlav a lengyel fejedelem segítségét kérte. Bátor Boleszló 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét, majd néhány hónap múlva megvakíttatta őt, és trónját Prágában maga foglalta el.

Külpolitika. Horvátország megalapítása.

Csehországban az eltelt évtizedekben a belső ellentétek fő forrása a prágai és olmützi püspökök között vívott harc volt. A prágai püspökséget 1068 óta Vratiszlav öccse, Jaromir–Gebhard bírta, aki olykor a tettlegességig fajuló küzdelmet vívott a jogait csorbító olmützi püspökkel, s ezért bátyjával is szembekerült. A prágai püspökök e korbeli törekvéseit tükrözi az az 1086-ra hamisított császári oklevél, amely Morvaországot a Felső-Vágig „ősi jogon” bekebelezte a prágai egyházmegyébe. E harcok vezettek oda, hogy a prágai püspök 1090-ben, mielőtt az ellenpápát megtagadva Rómába ment volna támogatásért, régi barátjához, Szent Lászlóhoz jött tanácskozni, de itt megbetegedett és Esztergomban meghalt.

Kálmán külpolitikája

A Szent László idejében Magyarországra menekült Bretiszlav herceg, aki 1092-ben cseh uralkodó lett, 1099 áprilisában megjelent Regensburgban IV. Henriknél. Egyrészt azt kérte, hogy változtassák meg a cseh szeniorátusi öröklést unokaöccsei, a morvaországi hercegek kizárásával saját öccse, Borivoj javára, másrészt azt, hogy a császár iktassa prágai püspökké gyűrű és pásztorbot átadásával Bretiszlav káplánját, Hermannt. Miután ez megtörtént, Bretiszlav 1099. május 29-én a magyar határon, Uherské Hradište mellett találkozott Kálmánnal, szövetséget kötött vele, és megkérte, hogy a püspök felszentelését, ami egyébként a mainzi érsek feladata lett volna, Szerafin esztergomi érsek végezze el.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

A dukátus központját, a nyitrai várban levő hercegi palotát, melynek függelékeként addig is állt egy kis bazilika, működött egy társaskáptalan, Kálmán egyházi célra szentelte, és 1112-1113-ban megalapította benne a nyitrai püspökséget. A püspökség alá rendelte az esztergomi egyházmegyéből kihasított Felső-Vág vidékét, amelyre egy időben a prágai püspökség is igényt formált.

Pach Zsigmond Pál

Rendiség és abszolutizmus

1606-ban a magyar Bocskai-felkelés vívmányát, a bécsi békét a cseh és osztrák rendek is szavatolták; 1608-ban pedig a szövetkezett alsó- és felső-ausztriai, magyar és morva rendek a prágai Hradzsinba zárkózott Rudolffal szemben öccsét, Mátyást emelték, igencsak megnyirbált felségjogokkal, a két Ausztria és a maradék Magyar Királyság trónjára (utóbbin II. Mátyás, 1008-1619; cseh király 1611-től, német-római császár1612-től).


(1641)-től kezdve svéd csapatok tartották megszállva Morvaország nagy részét, és 1648-ban a Vltava bal partján, Prágánál táboroztak.

Abszolutizmus és „második jobbágyság”

  • Bizonyos tekintetben hasonló jellege volt azoknak a fejleményeknek, amelyekre az osztrák Habsburgok országaiban, kivált Csehországban került sor már a harmincéves háború alatt és azt követően. Miután a háború első szakaszában a Katolikus Liga erői megsemmisítő csapást mértek Fehérhegynél a csehek protestáns-rendi felkelésére (1620), a jezsuiták vakbuzgó neveltjének, a korábban stájer főherceg II. Ferdinánd császárnak (1619-1637) kormányzata a gyökeres cseh főnemesség zömét proskribálta, birtokaikat elkobozta, s jórészt katonai kalandorokból és udvari kegyencekből egy új, kozmopolita arisztokráciát hozott létre. Erőszakos ellenreformáció űzte ki a kálvinista és lutheránus lelkészeket; új "alkotmány" (Verneuerte Landesordnung, 1627) törölte el a királyválasztást és degradálta látszatszerepre a rendi képviseleti intézményeket, amelyeknek hagyományos vezető rétegét kiiktatták. A Habsburg-abszolutizmus – mely előtt a svéd fegyverek elzárták az utat Németországban, a magyar függetlenségi küzdelmek és a török hatalom pedig egyelőre korlátot állítottak Magyarországon – diadalmaskodott Csehországban. Ennek önálló léte megszűnt, de az osztrák örökös tartományok rendi önkormányzatát is új szabályozás törte meg. II. Ferdinánd már közvetlenül Fehérhegy után, 1621-ben elválaszthatatlannak és oszthatatlannak nyilvánította az osztrák ág birtokait: a főhercegek immár nem örökölhettek külön tartományokat, mint ahogy az eddig történt.
  • Több siker kísérte a Habsburg-dinasztia ellenreformációs centralizáló tevékenységét a másik vonalon, az örökös tartományokban – melyek közé Fehérhegy után Csehország is besorakozott –, de ez sem járt együtt jelentősebb családi birtokállomány biztosításával.
  • A harmincéves háború időszakában, úgyszólván Fehérhegy másnapjától kezdve, nemegyszer lobbantak fel helyi jellegű parasztmozgalmak Csehországban is; 1680-ban pedig ausztriai csapatokat kellett bevetni az országos parasztfelkelés elnyomására.

Hegyi Klára

A birodalom peremén: a vazallus államok változatai

A hódoltságot nagyobb­részt a királyság, kisebbrészt Erdély léte védte meg attól, hogy a balkáni népek helyzetébe kényszerüljön; a királyság nemességét a fejedelemség fennmaradása és háborúi óvták meg a Fehérhegy utáni csehországi sorstól; Erdélyt pedig a törökök első számú európai ellenfelei, a Habsbur­gok magyarországi jelenléte, mellette lengyel és nyugat-európai kapcso­latai mentették meg attól, hogy a török vazallusi függés legsanyarúbb változatát megismerje.

Sinkovics István

Az európai segély megnyeréséért

VIII. Henrik angol király Magyarországra küldött követét viszont Prágában feltartóztatták.


Ferdinánd, akit 1527. február 24-én Prágában cseh királlyá koronáztak, más területeken is igyekezett felvenni a harcot Szapolyai ellen.


János kérésére Zsigmond lengyel király vállalkozott rá, hogy a két király között mint közvetítő a megegyezés útját egyengesse, és békét szerezzen. 1527. március 26-án Prágában a lengyel követeknek sikerült is megegyezniük Ferdinánd megbízottaival a két uralkodó közötti közvetlen tárgyalás feltételeiben. Június 1-ig fegyverszünetben állapodtak meg, mely időpontra mindkét király elküldi megbízottait Olmützbe, hogy a lengyel király követeinek jelenlétében megkíséreljék elsimítani az ellentéteket. Minthogy ezeket a feltételeket április 14-én János is elfogadta, komolyabban számolhattak a megegyezés lehetőségével.

A török védnökség

Közvetve őt is érintette, hogy Péter (Petru Rareş) moldvai vajda követe megje­lent Prágában, és jelezte a török előkészületeit. Egyúttal emlékeztette Ferdi­nándot, hogy bíznak segítségében.

Az udvari kormányszervek

A Vencel-korona országaiban a Jagellók uralkodása alatt különösen megerősödött a rendiség, így Csehország királyválasztásakor Ferdinándnak választási szerződést (Wahlcapitulation) kellett aláírnia, és esküvel köteleznie magát a rendi jogok és kiváltságok megtartására. A rendek feltételként kikötötték, hogy a király külön cseh udvart tartson, az ország ügyeiben a csehek meghallgatásával döntsön, távollétének idejére közülük jelöljön ki helytartót. A tisztségeket a rendek előterjesztésére a király tölti be, de a kinevezetteknek nemcsak az uralkodóra, hanem a rendekre és az egész közösségre is esküt kell tenniük. A rendeknek jelentős részük volt a törvényhozásban, hozzájárulásuk nélkül nem lehetett kivetni és beszedni az adót, beleszóltak valamennyi országos jövedelem felhasználásába. Sokféle bíróság működött, a rendek bírói hatalmukat jóformán az uralkodó beavatkozása nélkül gyakorolták. Ferdinánd azonban kezébe akarta venni az ország kormányzását, és ahogyan a központi kormányszervek kialakításánál, úgy ezen a téren is jó szervezőnek bizonyult. Megmaradt a Cseh Kancellária, a főtisztségviselőkből álló tanács, élén a legfőbb várnaggyal, a pénzügyek intézésére pedig Prágában 1527-ben kamarát szervezett. A bécsi központi kormányszervek befolyását a csehországi ügyek intézésébe nem lehetett megakadályozni. Bár a rendek ismételten kikötötték, hogy a cseh ügyekben az uralkodó kizárólag a prágai királyi kancellária útján intézkedjék, a valóságban Ferdinánd nem tartotta magát ehhez. A különállás kifejezésére az Udvari Kancellárián cseh titkárokat nevezett ki, majd Bécsben a kancelláriának külön cseh részlegét állította fel, és azt cseh alkancellár vezette. Ily módon a prágai kancellária hatáskörét szűkítette. Az ellentétek nyílt törésre vezettek Csehországban: a rendek az 1546-1547. évi schmalkaldeni háborúban megtagadták, hogy a császárnak segítséget adjanak a német protestánsok ellen. V. Károly mühlbergi győzelme után Ferdinánd leszámolt az elégedetlenekkel. A vezetőket perbe fogta, egyiküket halállal büntette, többen birtokukat veszítették; a városok többségét, köztük Prágát is, megfosztották a rendi országgyűlésen való képviselet jogától. A megfélemlített rendek elismerték Jagelló Anna és az ő révén férje, Ferdinánd örökösödését a cseh trónra, amire korábban, II. Lajos halála után nem voltak kaphatók, hanem ragaszkodtak királyválasztó jogukhoz. Ferdinánd újra leszögezte ugyan, hogy cseh ügyekben csak a Cseh Kancellária útján fog intézkedni, ennek azonban kevés gyakorlati jelentősége volt, mivel ritkán tartózkodott Prágában. Ekkor (1548) szervezte meg az állandó királyi fellebbviteli bíróságot, ahová nem nemesek ügyeit is fellebbezni lehetett. Ez a rendek bírói hatalmán ütött csorbát.

A magyarországi központi igazgatás

A pénzügyi igazgatás Magyarországon is külön ágát alkotta a kormányzatnak. Ferdinánd nemcsak Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában és Csehországban szervezett külön kamarát Bécs, Innsbruck, illetve Prága székhellyel, hanem Magyarországon is, először Budán, a meglevő alapok továbbfejlesztésével.

A rendek a kormányzat önállóságáért

Nádasdy a Habsburg-királyság következetes híve volt, de egyre kevésbé remélte, hogy az uralkodó fel tudja tartóztatni a török terjeszkedését. Nemegyszer a király és a rendek között az érdekek ütközőpontjában állott. Amikor az országgyűlési határozatok végrehajtását sürgette, saját birtokostársai elégedetlenségét váltotta ki. Azzal vádolták, hogy eltűri a nemesi kiváltságok csorbítását, és azt, hogy az udvar követelései a parasztokéhoz hasonló sorsra juttatják a nemességet. A király viszont megneheztelt rá, amiért az országgyűlés nélkül kívánt adó fizetését a Magyar Tanáccsal együtt megtagadta. Rontotta kapcsolatát az udvarral, hogy szembefordult a királlyal, amikor az legidősebb fiát, Miksát az örökösödés jogán, választás nélkül akarta magyar királlyá koronáztatni. Ferdinánd csak Nádasdy halála (1562) után vette újból elő a kérdést, miután Miksát Prágában megkoronázták, s Frankfurtban német királlyá választották.

Péter Katalin

A királyi udvar

A Habsburgok bécsi, illetve prágai udvara és Magyarország között mégis kialakulnak kulturális kapcsolatok. Az uralkodócsalád és a hazai arisztokrácia minden politikai és közjogi feszültség ellenére is társasági viszonyba kerül egymással. Ferdinánd ugyan baklövéssel indul: a királyi vadaskert használata felett közvetlenül a választás után összetűzésbe kerül több nagyúrral. Ez az incidens azonban nem marad jellemző. A társasági élet szálai már az ő uralkodása alatt szorosra szövődnek. Egyszer, 1558-ban alighanem magánlátogatáson is megfordul Batthyányi Ferencnél Németújvárott.

Különösen jellemző, hogy a 16. századi társas élet konvencióját, kisebb-nagyobb ajándékok küldözgetését a magyarországi arisztokrácia az uralkodócsaláddal szemben is gyakorolja. Az udvarban állítólag csodájára járnak a tőlünk érkező korai, csodálatos gyümölcsnek. Egyszer Nádasdy Tamásné ajándékát, fiatal libákat a császárné belső lakosztályában adja át a küldönc. Az ilyen természetű kapcsolat kölcsönös. Szvetkovics Kata 1571-ben a lengyel királynétól, Habsburg Katalintól kapott orvosságot ajándékoz tovább. A magánlevelezés is kialakul. Mária királynéval még Magyarországról való eltávozása után is többen váltanak leveleket elég rendszeresen. Az uralkodócsaládhoz fűződő arisztokrata kapcsolatok azonban elsősorban a császár mindenkori székhelyéhez fűződnek. A férfiak természetesen inkább politikai ügyekben írnak Prágába vagy Bécsbe, az asszonyok viszont sokszor apró-cseprő dolgokról, divatról, pletykákról, receptekről leveleznek a császárnékkal vagy a főhercegnőkkel.

A személyes érintkezésben a férfiak vezetnek, hiszen ők járnak hivatalosan az udvarba. Az asszonyok mintha nehezebben mozdulnának, állítólag még a pozsonyi koronázási ünnepségekre is erőltetni kellett megjelenésüket. De mint udvarhölgyek többen élnek állandóan az uralkodócsalád környezetében, a nagy udvari mulatságokon is gyakran vesznek részt magyarországi arisztokrata házaspárok.

Az uralkodók körüli forgolódás mögött bizonyosan nemegyszer áll karrierista szándék. Nevelőanyja 1569-ben bölcsen írja Batthyány Boldizsárnak: igyekezzék sokat mutatkozni az udvarnál, „mert a jelen való személyre sokkal nagyobb tekéntet vagyon, hogy nem mint az távollévő szolgára”.[1] A királyi udvarok mindenütt a társadalmi előrejutás fórumai. Emellett nyilván sokan élvezik is, hogy az elérhető legelőkelőbb társaságban mozognak. A bécsi, prágai példa nagymértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy Magyarországon az arisztokrácia udvari kultúrája kialakuljon.

Udvari-főúri kultúra

A szabályosan különös udvari kultúra nagyjából egyidejűleg jön létre a Magyarország felett uralkodó két udvarban, Báthori Zsigmondnál Gyulafehérvárott és II. Habsburg Rudolfnál Prágában. Nagyon sok hasonló vonásuk van. A társadalom által elfogadott irányító testületek kizárásával űzött kabinetpolitikától a két uralkodó szexuális életét körülvevő homályig észlelhetők hasonlóságok. Egyforma a kívülállók ingerült ellenszenve is.

Igen magasrendű szellemi kultúra alakul ki viszont mindkét helyen. De a különbségek is az értékek terén mutatkoznak, mert nyilvánvaló, hogy az Európa szélére szorult fejedelemségben lényegesen szerényebb lehetőségek adódnak, mint egy nagyhatalom központjában. A Rudolfot övező szellemi csillogás mellett a gyulafehérvári halványnak tűnhet. Mégis nemzetközi színvonalú, a kor művészei által számon tartott és látogatott kulturális központ.

Sinkovics István

A Habsburg-országok felosztása az uralkodóházon belül

Utóda, II. Rudolf – a török közelsége, továbbá a vallási kiváltságok megvonása ellen lázongó bécsi polgárság miatt nem érezvén magát biztonságban a megerősített bécsi Burg falai között – 1578-ban Prágába helyezte át székhelyét, és ezután csak egyszer, 1583-ban jelent meg a pozsonyi országgyűlésen. Rudolfnak öröklött vérbaja volt, már uralkodása első éveiben sokat betegeskedett, és a kormányzat kérdéseivel hosszú időn át nem tudott foglalkozni. Majd – a betegség természete szerint – teljes tompultság vett rajta erőt, a prágai Hradzsinban élt visszavonultan, alkímiával, asztrológiával, történelemmel és óraszerkezetekkel foglalkozott. Volt idő, amikor életére törő merényletektől tartott, amiért teljesen elzárkózott a világ elől, és néhány szolgáján kívül senkit sem tűrt meg maga mellett. Ugyanakkor mint mecénás érdemeket szerzett. Személy szerint a vallási türelemre hajlott, udvarát megnyitotta a szabadgondolkodók előtt. Az ellenreformáció által Grazból elüldözött Johannes Kepler mint udvari csillagász és matematikus Prágában dolgozhatott Rudolf haláláig. A prágai udvarban élt egy ideig Giordano Bruno domonkos rendi szerzetes, aki a filozófia szabadságáért és a skolasztika ellen harcolt; nyugtalan szelleme továbbvitte a Német Birodalomba, majd Itáliába, ahol inkvizíció elé állították, és máglyán megégették. A császár támogatásával jelentős külföldi művészek is működtek Prágában, élükön a flamand Bartholomaus Spranger festővel.


Az országgyűlések éppen ebben, az idegenek befolyásában látták az ország egyik súlyos sérelmét. A régi kívánságot, hogy a király lakjék Magyarországon, tanulja meg az ország nyelvét, felújították Rudolf alatt is, sőt megelégedtek volna azzal, ha helyettese, Ernő főherceg jön Magyarországra, amire ígéretet is kaptak – de sem erre, sem arra nem került sor: a király Prágában volt, Ernő főherceg Bécsben. A központi kormányszerveknek mindkét helyen működniök kellett: a Titkos Tanácsnak, Udvari Kancelláriának, Udvari Kamarának, Haditanácsnak Bécsben is maradt részlege. De akár Prágában, akár Bécsben döntöttek, a magyaroknak nem volt beleszólásuk.

A rendek a Magyar Tanács hatáskörének növeléséért

A Magyar Tanács mellőzése miatt sokasodó panaszokra 1578-ban az Udvari Tanács azt javasolta, hogy a rendek jelöljenek ki 2-2 tanácsost, részben Prágába, Rudolf mellé, részben Bécsbe, Ernő főherceg mellé. A rendek azonban ebben nem láttak biztosítékot az idegenek túlsúlyával szemben, ezért nem küldtek ki tanácsosokat.

Báthori és a királyi Magyarország

Szatmár vára és uradalma korábban a Báthoriak birtoka volt, a tiszántúli területekért folytatott harcok során, 1561-ben Habsburg kézre került, és ezt a helyzetet rögzítette a speyeri egyezmény. Komoly erőddé építették ki a törökök és Erdély ellen. Báthori felajánlotta, hogy visszajuttatása esetén a várat leromboltatja annak bizonyítására, hogy nem akarja katonai célokra használni. A prágai és a bécsi udvar azonban hallani sem akart a vár visszaadásáról.

A háború nyitánya

A török ismételten megsértette a békét; ő volt a támadó, és veresége nem török területen történt. A Porta mégis megtorló intézkedéseket tett: drinápolyi békeszerződésben foglalt és 1592-ben megújított megállapodás ellenére a Habsburg császár konstantinápolyi követét őrizetbe vette, két császári futárt megöletett, másokat vasra veretett. III. Murad szultán 1593 augusztusában hadat üzent Rudolf császárnak, és erős haddal indult Magyarország ellen. Amikor Prágában megtudták, hogy a török elfogatta a császári követet, és a nagyvezír serege megindult, Rudolf császár visszahívatta küldötteit, akik már Komáromnál jártak, útban Konstantinápoly felé, hogy a szultánt a sziszeki vereségért ajándékokkal megengeszteljék.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

A veszély árnyékában a királyi Magyarország rendjei és a prágai udvar közötti viszony alakulását is az egymásrautaltság felismerése kezdte meghatározni.

Kísérletek a török uralom alatt élő népek és országok bekapcsolására a felszabadító háborúba

Miután a császári és a magyar seregeknek a Duna-kanyartól északra és a Dráva mentén elért sikerei Esztergom ostromának felhagyásával félbeszakadtak, de a török dunántúli előnyomulása is megtorpant Komárom előtt, 1594 őszén az erők kiegyenlítődni látszottak, a háború mintegy holtpontra került. A nyugati és a belső segélyforrásokból az addiginál többet nem remélvén, a prágai udvar a török fennhatóság alatt élő országok és népek szabadságharcának felszításával igyekezett új, döntő lendületet adni a háborúnak. Ez a gondolat már hamarabb felmerült; 1592-ben a pápának a román fejedelemségekbe és Oroszországba küldött követe, Alessandro Cumuleo a görögkeleti keresztényeknek a nyugatiakkal való törökellenes összefogásán munkálkodott. Rudolf császár Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek tett szövetségi ajánlatokat, majd 1594 elején külön-külön a két román vajdának is, sőt a szerb és bolgár klérus vezetőivel is érintkezésbe lépett.

A török uralom lerázásához azonban katonai segítség kellett, a Habsburg-udvar pedig ilyet közvetlenül nem nyújthatott. De a török uralom alatt élő keresztények sem kapcsolódhattak közvetlenül Prágához mint szabadságharcuk közös szervezkedési központjához, mert a Török Birodalomban a görögöknek, a szerbeknek és a bolgároknak politikai autonómiájuk és saját politikai vezető rétegük nem volt, nemzeti összetartozásuk egyedüli lehetséges keretei a görögkeleti nemzeti egyházak voltak, ezek pedig nem Prágából, hanem Moszkvából, az egyetlen önálló görögkeleti hatalomtól várták az irányítást.


Ebben a bonyolult helyzetben kulcsszerep jutott Erdélynek, mely a szultánnak csak utólagos elismeréséhez kötött szabad fejedelem választási joga és a török katonai megszállástól való mentessége folytán a Török Birodalom vazallus országai közül viszonylag a legnagyobb önállóságot élvezte, s emellett jó kapcsolatot tartott fenn a lengyel politikai vezetésnek Jan Zamoyski kancellár (Báthori Zsigmond sógora) által irányított legerősebb csoportjával. Mindez odahatott, hogy a török uralom alatti népek és országok szabadságküzdelmének ne csak Prága, hanem azzal szövetségben, de nem alárendelten, Erdély is központja legyen.

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

Önálló cikk.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

A belpolitikai és egyéni lelki válság hatására 1596 elején Zsigmond Prágába ment és bejelentette, hogy házassága csődbe jutván, le akar mondani a fejedelemségről. Ugyanakkor nagy tervei voltak a török hadjárat folytatására, így az udvarban lebeszélték szándékáról.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

A Prágából visszatérő Zsigmond felmentette Lippát, majd Temesvárt támadta meg, szétverte az ellene küldött tatárokat, de újabb török sereg közeledésének hírére hazatért Erdélybe. A sikertelenség annyira elkedvetlenítette, hogy újra lemondásra gondolt, és Carrillót Prágába küldte ennek elintézése végett.

Győr visszavétele és Buda ostroma

A mezőkeresztesi csatavesztés és a háború súlyos költségei miatt a császári Haditanácsban a háború folytatásának kérdésében megoszlottak a vélemények. A prágai udvar katonai szakértői a következő – 1597-es – esztendőben a háborút Bécs védelmére akarták korlátozni, még a török várható támadásának feltartóztatására sem akartak Magyarországra több hadsereget küldeni.

Uralmi válság Erdélyben

A mezőkeresztesi csata, főleg pedig Eger eleste és az egri vilájet kialakítása Erdélyben a török orientáció pártjában megerősítette azt a hitet, hogy a fejedelemség még jobban elszigetelődött a királyságtól, még inkább ki van szolgáltatva a török támadásoknak. Aggodalmaikat a Portáról kiszivárgott támadási tervek is növelték. A török kiűzésében bízók tábora viszont – közöttük Bocskai IstvánZsigmond fejedelmet a Habsburg császárral való viszony szorosabbra fűzésére ösztönözte, hogy hatékonyabb segítséget kapjanak a háború folytatásához. Báthori Zsigmond azonban nem tudta elviselni a döntés felelősségének súlyát, és pánikszerűen cselekedett: 1597 januárjában újból Prágába ment, hogy segítséget kérjen a háború folytatásához, és egyúttal a fejedelemségről lemondása feltételeiről tárgyaljon. Miután nem sikerült megegyezni, bosszúsan ismét visszatért Erdélybe.


Az erdélyi változások a román vajdaságokban is éreztették hatásukat. Mihály vajda, mihelyt Zsigmond prágai alkudozásairól értesült, megtagadta az erdélyi országgyűlésen való részvételt, az ahhoz ragaszkodó bojárokat visszaszorította, és tanácsába friss levantinus jövevényeket, valamint a politikai vezetésből addig kizárt kisbojárokat vett be, élükön a görög származású Mihalcea Caragea bánnal, aki mindvégig legbensőbb bizalmasa maradt.


Ennek ellenére 1598. június 9-én létrejött Rudolffal a tirgoviştei szerződés, mely Mihály, nemcsak független, hanem családjában örökletes vajdai címét elismerve, segítséget ígért a török ellen. Bizonytalannak érezve azonban a prágai ígéreteket, Mihály másként is biztosítani akarta magát. Mindenekelőtt a török támadást igyekezett elodázni, ezért már 1596-ban megerősítést kért és kapott a Portától, majd 1598-ban adó fejében megkapta a Duna bal partján fekvő volt török várak birtoklásának engedélyét is. Mindkét fél tudta azonban, hogy ez csak fegyverszünet, ezért Mihály a balkáni kereszténység megnyerésévei próbált bázist teremteni törökellenes szabadságharca folytatásához. Ehhez támaszt a görögkeleti klérusban talált, melyet Havasalföldön birtokadományokkal támogatott, balkáni üldözöttjeinek, ezek közt is a nagy tekintélyű Dionyziosz Rally tirnovói metropolitának menedéket adott, sőt a görögkeleti egyház fő védnökének tekintett orosz cárhoz kétszer is elküldte egy-egy követét, hogy segítséget, szükség esetén menedékjogot kérjen. A cári támogatás az orosz belpolitikai nehézségek miatt elmaradt; a kapcsolatkeresés azonban még inkább növelte a lengyel politikai vezetők gyanakvását, akik már Mihálynak a prágai udvarral való közvetlen szövetségkötését is úgy tekintették, hogy ezzel a vajda – mint azt a következmények igazolták – a Habsburg-politika játékszerévé és Lengyelország elleni eszközévé vált.


Báthori Zsigmond lemondása, Mihály prágai és moszkvai követségei arra indították Zamoyskit, hogy Erdélyben és Havasalföldön is beavatkozzék.


Erdély pillanatnyilag megmenekült, de helyzete továbbra is roppant bizonytalan maradt. Fejedelme újból Báthori Zsigmond lett, a maga szeszélyeivel, ingatagságával. A rendek törökellenes csoportja ekkor Prágába küldte Bocskai István váradi kapitányt és Náprágyi Demeter római katolikus püspököt, hogy Rudolf császárt Zsigmond visszatéréséért megengeszteljék, és rávegyék arra, hogy az 1595. évi szövetség és házassági szerződés alapján rendezze a fejedelemség helyzetét, adjon segítséget a török háborúhoz, Miksa főherceg pedig ne tartson igényt az uralomra. Zsigmond, aki számított arra, hogy Prágában nehézséget fognak támasztani, másik lehetőségként felvetette: ő és felesége kapjon 100 ezer forint évjáradékot, megfelelő elhelyezést Ausztriában, Tirolban vagy Csehországban, Rudolf erdélyi embert nevezzen ki vajdának, és az erdélyieknek biztosítson büntetlenséget. A prágai udvar ragaszkodott Zsigmond lemondásához, és az 1597. évi egyezményen is legfeljebb csak kis módosításokat volt hajlandó elfogadni. Az újabb megállapodást 1599. április 6-án rögzítették, de ebből semmi nem lett, mert még mielőtt Prágában megkezdődtek volna a tárgyalások, Zsigmond ismét lemondott. Ezúttal azonban, Zamoyski kívánságának engedve, hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthori András bíborost – akinek testvérét, Boldizsárt, öt évvel ezelőtt megölette –, március 21-re országgyűlést hívott össze Medgyesre, a várost megszállta fegyveresekkel, és a rendekkel Andrást fejedelemnek fogadtatta el. Mária Krisztinát – kívánsága szerint – útnak indították Grazba, ahol zárdában fejezte be életét, Zsigmond pedig Lengyelországba távozott.

Báthori András a lengyel érdekek szem előtt tartásával igyekezett megszilárdítani helyzetét. Fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett a törökkel, megegyezett a moldvai vajdával, és bár nem könnyen, de megkapta Mihály havasalföldi vajda hűségesküjét is. Benne azonban nem bízott, s egyetértett Zamoyskival, hogy Havasalföldre Simion Movilát kell Mihály helyébe bevinni. Mihály így be volt kerítve, s nem tehetett egyebet, mint hogy – megelőzve a támadást – maga induljon Erdélybe a bíboros kiűzésére, amit Prágába is megüzent, s onnan biztatást is kapott.


A helyi feudális uralkodó osztályok s a Habsburg, lengyel és török hatalmak egyaránt ellenezték a három országnak egy fő alatti egyesítését, de Mihály birtokon belül volt, s bízott korábban mindig győztes kardjában. Moldvából visszatérve azt kérte Rudolftól, hogy adja neki „örökletes birtokul” Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Prágában azonban már elhatározták eltávolítását, de meg kellett várni, amíg Basta hadat gyűjt ellene.


A helyi feudális uralkodó osztályok s a Habsburg, lengyel és török hatalmak egyaránt ellenezték a három országnak egy fő alatti egyesítését, de Mihály birtokon belül volt, s bízott korábban mindig győztes kardjában. Moldvából visszatérve azt kérte Rudolftól, hogy adja neki „örökletes birtokul” Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Prágában azonban már elhatározták eltávolítását, de meg kellett várni, amíg Basta hadat gyűjt ellene. Addig is elismerték Mihályt Erdély kormányzójának, ami viszont az elkeseredett erdélyi nemességet Csáky István vezetése alatt, 1600 szeptemberében felkelésre indította a vajda ellen. Báthorit hívták és várták Zamoyskival Lengyelországból, de késlekedésük miatt kénytelenek voltak Bastát behívni. Amikor a kassai generális 6 ezer emberrel bevonult az országba, csatlakoztak hozzá, és az egyesített haderő szeptember 18-án a Maros melletti Miriszlónál megverte Mihály vajda seregét, akitől Makó György is elpártolt. Csak a székely puskások tartottak ki végig a vajda mellett, és 2 ezren vesztek a csatában. Nemsokára a lengyelek is beavatkoztak, és Moldva elfoglalása után folytatták előnyomulásukat Havasalföldön. Aromán bojárok mindkét helyen a lengyeleket támogatták. Mihály vajda újabb csatát vesztett október 15-én, és menekülnie kellett országából is. Ekkor Prágába ment, és az udvar segítségét kérte a Havasalföld visszaszerzésére.

Az erdélyi rendek 1600 októberében-novemberében, a lécfalvi országgyűlésen Bocskai István birtokait Báthori-pártisága miatt elkobozták, és megszüntették a közszékelyek szabadságát; ismét fel kellett építeniök az elnyomást jelképező várakat, és tilos volt számukra a fegyverhasználat. A nemesek és Basta együttműködése azonban nem tartott sokáig. Az erdélyiekben az a meggyőződés kerekedett felül, hogy fejedelmet kell választaniok, mert ebben az esetben a török nem veszélyezteti az országot. A kolozsvári országgyűlésen 1601 áprilisában újból megválasztották Báthori Zsigmondot, aki András bíboros halála óta várta az alkalmat, hogy visszavegye a hatalmat. A prágai udvar Zsigmondot az Erdélyből kiszorult Bastával és Mihály vajdával akarta leveretni, akinek pénzt adott csapatok fogadására.

Katonai erőviszonyok

A Haditanács megoszlott Prága és Bécs között, de egyik helyen sem irányítottak érdemlegesen.

A háború költségei és az ország erőfeszítése

1595-ben a birodalmi segélyből 609 520 forint 21 krajcár folyt be, és majdnem ugyanekkora összegre (597 711 forint 7 krajcár) volt szükség más forrásokból. Geizkofler a hiány egy részét hosszú lejáratú kamatozó kölcsönökkel fedezte, nagyobb részét pedig rövid lejáratú váltókölcsönökkel, amelyeket különféle kereskedőtőkésektől, pénzemberektől vett fel, köztük a bécsi Henckel-, Castell-, az augsburgi Zobek- és a prágai Meisel-háztól. Váltóra a szokásos 5%-nál alacsonyabb kamat mellett (0,5-3,5%), többnyire pedig kamatmentesen jutott pénzhez.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

  • Az erdélyi rendek 1602. június végén, a kolozsvári országgyűlésen meghódoltak Rudolf király képviselője, Basta generális előtt, és követséget küldtek a prágai udvarba.
  • Erdély jövőbeli kormányzata kérdésében nem tudtak megegyezni. Az erdélyi rendek ragaszkodni próbáltak azokhoz a feltételekhez, amelyekkel annak idején Báthori Zsigmond átadta az országot Rudolfnak, Basta viszont arra hivatkozott, hogy a helyzet azóta gyökeresen megváltozott, s a rendek küldjenek követeket Prágába jogaik érvényesítésére. Egyúttal a prágai udvar megbízásából Erdélybe küldött két biztossal – Ernst von Mollarttal és Nikolaus Burghausennel – tervezeteket készíttetett Erdély igazgatásáról. Elfogadta az udvar álláspontját, hogy az erdélyiekkel „mértékletesen” kell bánni, de azt javasolta, hogy az uralkodó „teljes hatalmát” érvényesíteni kell.

Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

  • Karl von Liechtenstein mint Morvaország főkapitánya, az ország védelmében részt vett a törökök elleni harcokban. Hatalmas birtokai voltak, és a kincstár egyik legnagyobb hitelezőjeként jelentős befolyást szerzett a prágai udvarban. Részletes tervet dolgozott ki az egész kormányzat reformjára, és ennek keretében foglalkozott a hadsereg kérdéseivel is.
  • Giorgio Basta ugyancsak részletes jelentésekben számolt be a prágai udvarnak: hogyan lehetne a hadsereget átalakítani és a hadviselést eredményesebbé tenni.
  • A különféle elgondolások, javaslatok kétségtelenül hatással voltak a prágai és a bécsi udvari körökre.

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

1604 márciusában Pozsonyban összeült az országgyűlés. A megyei követek magukévá tették a városok sérelmeit, és elhatározták, hogy addig nem kezdenek a királyi előterjesztés tárgyalásába, amíg nem kapnak biztosítékot vallásuk zavartalan gyakorlatára. Írásbeli előterjesztésükre Mátyás főherceg megígérte, hogy az ügyet a király elé viszi, de kérte, hogy a tárgyalások halasztásával ne késleltessék az az évi hadjárat megkezdését. Erre a rendek elővették a királyi előterjesztést, ugyanolyan összegű adót szavaztak meg, mint az előző évben, és a többi kérdésben is kialakították az országgyűlés végzését. Ezt a főherceg vita után elfogadta, majd berekesztette az országgyűlést, úgyhogy a protestánsok vallásgyakorlatuk kérdésében még csak megnyugtató ígéretet sem kaptak. A rendek Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt bejelentették, hogy elfogadták az országgyűlési tárgyalásokat, holott vallásgyakorlatuk zavartalanságára sem előzetesen, sem utólag semmiféle biztosítékot nem kaptak. Leszögezték: ha a következő országgyűlésig a támadások bármilyen formában folytatódni fognak, ezek ellen előre is tiltakoznak; jogaikból viszont nem engednek, és a következményekért elhárítják maguktól a felelősséget.

Az udvarban azonban nem gondoltak visszakozásra, hanem annak is elejét akarták venni, hogy az ellenreformáció támadásai ellen a rendek az országgyűlésen védekezhessenek. Prágában Tiburcius Himmelreich kancelláriai titkár, miután a megszokott módon átjavította a végzéseket, egyesekhez erőtlenítő záradékot fűzött, majd Mátyás főherceg utasítására egy új törvénycikket fogalmazott, amelynek szövegét az országgyűlésen hozott végzések után utólag toldotta be a záróformula elé, külön címet adva az új törvénycikknek, és a XXII. számmal látva el. Eszerint a rendek az országgyűlésen előhozták vallási sérelmeiket, és emiatt a gyűlés tárgyalásait hátráltatták. Ősei példájára a király a római katolikus hitet vallja, kötelességének tartja tehát annak védelmét és felvirágoztatását. Ezért megerősíti Szent István királytól kezdve a magyar királyok által a római katolikus hitre vonatkozóan kiadott összes törvényeket, rendelkezéseket, amelyek szó szerinti átírás nélkül is teljes egészükben érvényesek. Megtiltja, hogy bárki a vallásügyet az országgyűlésen előhozza. E rendelkezés megsértőit a magyar királyok törvényeiben megállapított büntetéssel kell sújtani. Rudolf a többivel együtt ezt a hamisított törvénycikket is megerősítette, és a záradékban is utalt rá, hogy a szükség szerint csatolta a többihez.

Mátyás főherceg és környezete szűklátókörűségét mutatja, hogy egy ilyen lépéstől a protestánsok elhallgattatását várták.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Bocskait, mint annak idején említettük, az erdélyi rendek 1600 novemberében a lécfalvi országgyűlésen száműzték, ottani birtokait elkobozták. A másik oldalon is gyanúba került, s egy darabig Prágában tartották „tisztes fogságban”, majd 1602 telén elengedték. Özvegyen, gyermektelenül éldegélt Várad körüli birtokain. 1557-ben született Kolozsvárt, s akkori fogalmak szerint már öregedő fejjel „kezde gondolkodni maga és nemzete felől”[2] – mint történetírója, Szamosközy jellemezte ezeket az éveit. Talán a fejére idézett vérvád, hogy ő volt elindítója az Erdélyt ért sorozatos csapásoknak, talán a Habsburg-kormányzat részéről tapasztalt hálátlanság, de leginkább talán csak annak belátása, hogy a török semmiképpen sem fog Erdélyről lemondani, s ez újabb nyomorúságok forrása lesz – ezek a gondolatok járhattak a fejében. Belgiojoso kassai templomfoglalása után már azt is láthatta, hogy ha Habsburg győzelemre fordulna a szerencse, neki s a többi kálvinista főúrnak sem sok szerepe lesz a prágai program szerint újjárendezett ország életében.

Szövetség a hajdúkkal

Bocskai tiltakozott a „rágalmak” ellen, de Belgiojoso ezt hallatlanná téve, azt ajánlotta neki, hogy menjen Prágába kegyelmet kérni, s ugyanakkor kérje magyarországi birtokainak külföldiekre cserélését, azaz önkéntes száműzetését, vagy adja át Kerekit, és várja ki ügye kivizsgálását Sólyomkőben, ahol addig bántatlanul maradhat, s ehhez előkelő császári tiszteket kap túszként.

Osgyán és Edelény

Alsó-Magyarország és Erdély nagyurai, nemesei és városai még korántsem voltak meggyőződve, hogy Bocskai oldalán a helyük, az ő meggyőzésükre kellettek a prédikátorok és a hajdúk, akiket csak akkor lehetett mozgósítani, ha az ügyet a magukénak is érzik. Annál is inkább, mivel a szabadságharc igazi próbája csak most következett: november elején a Habsburg-udvar Basta generálist Esztergom alól Felső-Magyarországra küldte.

Bár Esztergom ostromával a nagyvezír október közepén már felhagyott, és e késő őszi időben török támadás már nem fenyegetett, az alsómagyarországi császári haderő bevetése mégis kockázatosnak látszott, mert úgyszólván ez volt a prágai udvar utolsó katonai aduja.

Basta visszavonulása

A gyors győzelembe vetett hit szertefoszlott, s Basta engedélyt kapott „jóságos tárgyalások” kezdeményezésére. Bocskai már kialakította magában a követeléseknek azt a minimumát, amitől később sem állt el: erdélyi fejedelemségének, a magyarországi rendi önkormányzatnak és a protestáns vallásszabadságnak az elismertetését. Minderről azonban Prágában és Bécsben akkor még hallani sem akartak, amit viszont Bocskai sérelmezett.

A szerencsi országgyűlés

A nyár folyamán a hajdúk átlépték a nyugati határokat, s Bécsig és Prágáig kalandoztak, szabadjára engedve idegen földön az otthon valamennyire megzabolázott prédáló kedvüket. Ekkor már török csapatok is szép számmal csatlakoztak hozzájuk, s Németi Gergely hajdúkapitány ezekkel hatolt be a Dunántúlra és azon keresztül Stájerországba, megismertetve az osztrák földesurakkal és parasztokkal is azt, amit Magyarország egy évtizede szenvedett.

Béketárgyalások és hajdútelepítés

Bocskai feltételei világosak és kemények voltak. „Legyen szabad a lutherana és helvéciai confessio, az római vallás azonképpen az országban minden rendek között.”[3] Mindenki (azaz a kegyúri jogot gyakorló földesúr vagy testület) olyan prédikációt hallgasson és prédikátort tartson, amilyent kíván, a protestánsellenes törvényeket érvénytelenítsék. A király kössön Bocskai közvetítésével békét a törökkel; állítsa vissza a nádori tisztet országgyűlési választás alapján, s a nádor legyen a távollevő uralkodó egyedüli helyettese; a koronát őriztesse az országban; törölje el a kamarákat, és állíttassa helyre a kincstartóságot; szállítsa le a katolikus püspökök és prépostok számát, csökkentse jövedelmeiket, és világi hatalmat, tisztséget ne adjon nekik; száműzze a jezsuitákat; hivatalokba, végvárakba csak született magyarokat tegyen; erősítse meg Bocskai rendelkezéseit, adományait, fizessen ki a felkelő hadseregnek kéthavi zsoldot, és adjon a felkelésben részt vetteknek általános amnesztiát. Ami a maga személyes kielégítését illeti, azt Bocskai a király belátására bízza, de azzal a kikötéssel, hogy „puszta kertbe soha őfelsége előtt nem szorulok”,[4] valamint egyéb célzásokkal világossá téve, hogy kevesebbel, mint az önálló erdélyi fejedelemséggel, nem elégedhetik meg.

Ekkora engedményekre Bécsben, még kevésbé Prágában nem gondolhattak; lényegében alig többre, mint az amnesztiára.

Országgyűlés Korponán és Kassán

Bocskai mindennek ellenére májusban újra Illésházyt küldte Bécsbe, mert nem volt más választása. Alighanem tudta, hogy Illésházy, valamint követtársa, Apponyi Pál s velük együtt más magyar urak már előzetes hűségnyilatkozatot tettek a bécsi és prágai udvarnak, előre látva, hogy hamarosan helyreáll a Habsburg-uralom a királyi Magyarországon. Ám intézzék saját jövendő sorsukat, csikarjanak ki maguknak minél több vallási és rendi engedményt, gondolta, s ehhez ő a hajdúival és a törökkel megadja a kellő nyomást, cserében azonban harcolják ki számára az önálló és területileg megnövelt Erdélyi Fejedelemséget.

A második hajdúfelkelés

Miközben a magyar uralkodó osztály a maga rövidlátó módján próbálta a hajdúkérdést megoldani, Prágában és Bécsben Bocskai kettős békeművének megsemmisítésére készültek. Rudolf a török elleni háború folytatásáról, külföldi katonaság behozataláról, a Bocskai-párt vezetőinek, főleg Illésházynak elfogatásáról és megbüntetéséről szövögetett terveket. Erre buzdította őket a magyar katolikus klérus beadványa is (1607. február), amely a bécsi béke szentesítésének megtagadását követelte.

Bethlen első hadjárata

  • Bethlen nem is akart semleges maradni. Az előcsatározásokban csak azért nem vehetett részt, mert a Porta éppen 1618-ban újította fel Jenő átadásának követelését, amit igen nehéz volt elhárítani. Bethlen azzal próbálkozott, hogy felhívta a török figyelmét a Habsburg-dinasztia válságos helyzetére, és az abból adódó hódítási lehetőségekre. Ő maga, mint annyi kortársa, ekkor valóban úgy vélte, hogy az évtizedek óta válságban levő Habsburg-hatalomnak keleten és nyugaton egyaránt leáldozóban van a napja, s eljött az idő, hogy ellenségei összefogjanak. Már 1618 nyarán, mikor a prágai felkelésről értesült, úgy vélekedett, hogy „az Siska támadásánál ez százszorta nagyobb dolog, kiváltképpen, ha valamely fejedelem is consentiál vélek”. Mikor azután kiderült, hogy nem csak II. Ferdinánd csehországi uralma került veszélybe, hanem császár választása is kétségessé vált, több mint lehetségesnek látta, hogy „austriaca familia száz esztendő forgásában nem veheti el az imperátorságot, és bátor Magyarország is gondolkodjék állapotjáról, mert magában bizony igen erőtlen királyság lészen”.[5]
  • 1619 nyarán a cseh–morva csapatok Bécset fenyegették, s Bethlen azt hihette, hogy egy győzelmes mozgalomhoz csatlakozik, amikor követét Prágába küldte. Ott azonban ekkor már védekezésre készültek a Buquoi és Dampierre tábornokok által újjászervezett és támadásba lendült Habsburg-haderő ellen. Bethlen szövetkezési ajánlata annyira jókor jött, hogy arra az esetre, ha Magyarország királyává választatja magát, Szent Vencel koronáját is kilátásba helyezték neki – bár akkor már befejezett dolog volt, hogy V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívják meg a trónfosztottnak nyilvánított II. Ferdinánd helyébe, ezáltal remélve elnyerni a német Protestáns Unió támogatását.

A szövetségesek Bécs alatt

  • Sajnos Bethlen nemcsak a csehek szavában, de erejében sem bízhatott. Amikor 1619. szeptember 12-én 10 ezer főnyi erdélyi hadseregével, vezérkarában a kegyelmébe visszafogadott Kornis Zsigmonddal Debrecenbe érkezett, a cseh–morva felkelő csapatok már Prága védelmére szorultak vissza a nagy túlerőben levő császári hadsereg elől.
  • Október 10-én Nagyszombatban fogadta Bethlen a cseh–morva rendek gyors segítséget kérő követeit. A megelőző tárgyalások során jelentős pénzsegélyt ígértek Bethlennek hadai fizetésére, de ennek teljesítéséről egyelőre szó sem lehetett, mert saját zsoldosaikat sem tudták rendesen fizetni, akik ezért kegyetlenül dúlták-fosztogatták a cseh falvakat, városokat. A cseh felkelés belső összeomlását csak Bethlen beavatkozása tartóztathatta fel. Azonnal elindította Rhédeyt 10 ezer emberrel Prága felé, míg ő maga Pozsony ellen vonult, melyet egy kisebb császári ellentámadás szétverésével október 14-én el is foglalt.

A konföderált országok szövetkezése a törökkel

  • Bethlen ezt elfogadhatatlannak tartotta, s azt üzente Frigyesnek, hogy „bizony jobb volna tisztességesen meghalni mind egy lábig, hogysem mint gyalázatosan magának és minden famíliáiban való posteritásánek örökké való szégyenekre vissza pironkodni”.[6] Ferdinándnak pedig azt a közvetítő ajánlatot tette, hogy elégedjék meg a cseh királyi címmel, hagyja az országot Frigyes kezén, évi 300 ezer arany ajándék fejében, s mint osztrák főherceg lépjen be maga is a rendi konföderációba. Mikor azután – természetesen – Ferdinánd ilyesmiről hallani sem akart, a cseh fegyverszünet megtagadása címén 1620. március 15-én Bethlen a maga nevében fel is mondta a fegyverszünetet, és Thurzó Imrét Prágába küldte a szövetség katonai együttműködésének kidolgozására. Az április 25-én megkötött szerződés értelmében a felek kölcsönösen kötelezték magukat segélykérés esetén három részletben mintegy 9 ezer katona küldésére és zsoldjának megfizetésére, továbbá megállapodtak abban, hogy a konföderáció közös követséget küld a Portára segítséget kérni.
  • A csehek küldtek ugyan követet a Portára, s azt prágai török követség viszonozta, de egyelőre mindkét fél csak tapogatózott.

Besztercebánya és Fehérhegy

Október 20-án Buquoi, a bajor herceg és a Katolikus Liga spanyol segédcsapatokkal is megerősített hadserege általános támadásra indult Prága ellen. Bethlen sietett Péchi Simonnal további 3 ezer lovast küldeni szövetségeseihez, de még mielőtt ez az egyébként sem számottevő segítség megérkezhetett volna, a konföderáció 1620. november 8-án katasztrofális vereséget szenvedett Fehérhegyen.

A Habsburg-abszolutizmus kormányzati rendszere

  • Ennek megfelelően felemás volt az a kormányzati rendszer is, amelyet II. Ferdinánd az osztrák és cseh tartományokban Fehérhegy után bevezetett. Nem szüntette meg a külön rendi gyűléseket, de jogaikat megnyirbálta, és szigorú központi ellenőrzés alá helyezte őket.
  • Fehérhegy után a rendi „trinubiumot” az ausztriai örökös tartományi – magyar királyi kettősség váltotta fel, mintegy előzményeként a 19. századi dualista monarchiának.
  • Az osztrák–cseh manufaktúra-korszak kezdeteinek a magyaréhoz képes közel évszázados előreugrása csak részben következett a középkorra visszanyúló gazdasági fejlettségi különbségből, kitüntetett szerepet játszott ebben a politikai rendszer megváltozása Fehérhegy után.
  • A fehérhegyi csata után még nem dőlt el, hogy a királyi Magyarország a közép-kelet-európai fejlődés két útja közül az abszolutizmus osztrák vagy a rendiség lengyel változatát fogja-e végigjárni.

Bethlen, a protestánsok egyedüli reménysége

  • Frigyes király még a fehérhegyi csata másnapján elmenekült Csehországból – egyenesen Hollandiába, s hívei közül is ki merre látott és tudott.
  • Valójában nem gondolt békekötésre, hanem a háború folytatására készült. Meg volt győződve arról, hogy Németországban a spanyolok által lekötött Protestáns Unió bénultsága és a fehérhegyi győzelem lehetőséget ad II. Ferdinándnak, hogy a már csak Magyarországon kitartó ellenállás leverésére indítsa egész haderejét.
  • Angoulème hercege és társai az előző évben hiába kísérleteztek Ferdinánd és Frigyes között békét szerezni, s Fehérhegy után már nem volt más, mint Bethlen, aki még igénybe vehette jószolgálataikat.

Út a békekötés felé

Már a béketárgyalások alatt megkezdődött az elpártolás. Legsúlyosabban esett latba a legbelsőbb hívek közé számított Péchi Simon gyanús magatartása. Már a fehérhegyi csatából való elkésését is sokan szándékosnak tartották, s most Hainburgból Bethlen utasításával ellenkezően gyors békekötésre biztatta a mindenáron békére vágyó magyar urakat, ezzel is gyöngítve ellenállási hajlandóságukat.

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

Torstensson novemberben megjelent Szászországban, és Prágát fenyegette. Götz seregét december közepén ellene rendelték, s Magyarországon csak 3 lovas- és 3 gyalogezred maradt, Pucheim parancsnoksága alatt, meg Esterházy magyar lovassága.

Örökös főrendiség

A 17. századi új bárók már kivétel nélkül magyar bárói családokból házasodnak, még az Esterházyak is, akik pedig vagyonuk és tekintélyük révén könnyen szerezhettek volna előkelő házastársakat az országhatáron túlról. A család felemelkedését Habsburg-hűségével megalapozó Miklós nádor végrendeletileg hagyta meg fiának: „ne vegyen idegen nemzetből való lányt … vegye maga nemzetét”.[7] Itt nem valami ösztönszerű idegengyűlöletről, hanem annak a ténynek a tudatosulásáról van szó, hogy Fehérhegy után Magyarország feudális uralkodó osztályának útja elvált a többi Habsburg-tartományétól. Azok közt, akik folytatták, és azok közt, akik feladták a rendi ellenállást – szükségszerűen bekövetkezett az elidegenedés.

R. Várkonyi Ágnes

Pálffy Pál nádor és az új magyar politika

Pálffy nádor és csoportja félve, hogy az ország elveszti maradék gazdasági értékeit is, csendben szembefordulva az udvar akaratával, következetesen megkísérelte összefogni a törökellenes erőket. Országgyűlést akartak összehívatni 1652-re, hogy előkészítsék a nagy erőpróba előtt álló ország belső reformját. Közben vármegyei követek indultak Prágába császári engedélyért, hogy Regensburgban a birodalmi gyűlésen kieszközöljék: a Türkenhilfét fizessék ismét a fejedelmek.

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma.

A modern abszolutista államoktól a Habsburg-birodalom még Fehérhegy után is messze állt.

Benczédi László

Miért nem vált a rendi mozgalom leverése Magyarország „Fehérhegyévé”?

Önálló cikk.

Az abszolutizmus kiépítésének feltételei Közép-Kelet-Európában

A Habsburg-centralizáció már I. Ferdinánd alatt elkezdődő, majd az abszolutizmus Rudolf uralkodásáig visszanyúló kialakulási folyamatában így a fehérhegyi csata évét, 1620-at joggal lehet kiemelkedő állomásnak tekinteni.

A Habsburg-abszolutizmus kialakulásának szakaszai

Ha az 1670-et megelőző évtizedek Habsburg-történelmét az abszolutista tendenciák szempontjából mérlegre tesszük, kétségtelenül megállapíthatunk bizonyos előrehaladást. Így a cseh rendiség felett aratott 1620. évi fehérhegyi győzelmüket a Habsburg uralkodók saját örökös tartományaikban is fel tudták használni a rendi ellenzékiség megtörésére: a hatalomban osztozkodni kívánó rendek a század közepére, Magyarország kivételével, a Habsburg-fennhatóság egész területén alapjában véve az uralkodó előtt fejet hajtó, engedelmes rendekké alakultak át.

A Habsburg-politika öneszmélése

Amint azt a császáriak fogságába esett csapatostól és ott csapatostól szolgálatot vállaló Kis Ferenc hadnagyról még 1676 tavaszán feljegyezték: „hitlevelet kérvén, mondotta nekik Strasoldo (császári) generális a vállát inogatván, Kis Ferenc, Prága, Prága, emez elfordult, mondván, ördöglelkű vagy bratyó, nincs Prága [ami ebben a keretben általában a nyugati hadszínteret jelentette]! A francia ellen való megszédítette őket, … ideüzentek, visszajönnek többed magukkal.”[8]

R. Várkonyi Ágnes

A három állam

Sőt a „Hoff Kuchenschreiber Amt” a bécsi császári asztal élelmére, fűszereire, konyhaedényeire, a konyhai fehérneműre s a prágai és a regensburgi kosztpénzre összesen évi 154 040 forint 24 krajcárt kap.

Makkai László

Az együtt élő népek nyelvfejlődése

A cseh hatás újabb hulláma érte a szlovák nyelvet a fehérhegyi katasztrófa után, amikor a Cseh Korona Országaiból protestáns menekülők, főleg evangélikus lelkészek özönlötték el a Felvidéket.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

Az egyetemet Pázmány kezdettől fogva kizárólag a jezsuita rend intézményének szánta. Az érseki jövedelméből erre a célra adott tekintélyes, 100 ezer forintos összeget külföldön rendelte el kamatra kiadni, nehogy az – és vele az egyetem – a jezsuiták esetleges száműzetésével a rend kezéből kikerülhessen. Ennek megfelelően e kezdetben két, filozófiai és teológiai kart magában foglaló egyetemnek is a jezsuita Ratio Studiorumot írta elő bevezetésre. A pápa csak orvosi és jogi karral kiegészítve lett volna hajlandó a nagyszombati egyetemet elismerni, Pázmány azonban a tanítani képes magyar orvosok hiányával érvelve, megmaradt eredeti terve mellett. Az olasz és német egyetemeken végeztek ugyan magyar orvosdoktorok, de ezek protestánsok voltak, s nem használhatta őket. Így azután II. Ferdinánddal hagyatta jóvá egyetemét, amelyet az a német birodalmi, szintén jezsuiták által irányított kölni, bécsi, mainzi, ingolstadti, prágai, olomouci és grazi egyetemek rangjára emelt, s a kisebb egyetemi címeken kívül a doktori cím adásának jogával is felruházott.

Külföldi peregrináció

Az ellenreformáció során számban egyre növekvő magyarországi katolicizmus elsősorban Bécsbe és Grazba küldte tanulóifjúságát; az előbbit a 17. században 2 ezer, az utóbbit 700 magyar- és horvátországi diák látogatta, viszont a többi német birodalmi egyetemen (Olomouc, Prága, Ingolstadt) számuk alig érte el a 300-at, úgyhogy csekély kerekítéssel mintegy 3 ezerre tehető az összlétszám.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

A legjelentősebb magyar vonatkozású metszetsorozat Habsburg Rudolf prágai udvarának vezető művésze, Sadeler köréből származik, s a hun és magyar vezéreket, valamint a magyar királyokat ábrázolja.

R. Várkonyi Ágnes

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

Rákóczi Ferencet kiskorában uralkodásra nevelték, a Zrínyi család és az erdélyi fejedelmi hagyományok szellemében. Munkács kapitulációja után, tizenkét évesen Bécsbe vitték, anyjától elszakították, s a jezsuiták neuhausi kollégiumában, majd a prágai egyetemen az udvari arisztokrácia fiait az abszolutista állam főhivatalaira felkészítő képzettséget kapott, bár az oktatás konzervatív és formalitások közé zárt szelleme — amint Vallomásaiban írja – sem természettudományos érdeklődését, sem a matematika, később pedig a csillagászat, geometria, haditechnika újdonságai iránti vonzódását nem elégítette ki.

Magyarország és az európai háborúk

A rácok régi vezére, Brankovics a császár foglya volt Prágában, s a Dráva melléki, szerémségi és bácskai rác határőrök követeket küldtek Károlyihoz Sümegre és Bercsényihez Somorjára: készek rá, hogy letegyék a hűségesküt, és 5 ezer fegyveressel csatlakozzanak.

Művelődés és országegység

A Grácban, Prágában vagy a nagyszombati egyetemen iskolázott katolikus főúr az osztrák és cseh arisztokratákhoz hasonló képzésben részesült, sokat forgott a nagy kulturális fellendülését élő Bécsben, s mentalitásában elkülönült az északkeleti országrészek és Erdély nemegyszer Angliát, Hollandiát megjárt protestáns nemeseitől.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A Habsburg-abszolutizmus a szatmári béke után nem törte meg a magyar rendiséget, mint ahogyan a fehérhegyi csata után a cseh rendiséggel tette, hanem kompromisszumot kötött vele.

A hétéves háború

1757-ben II. Frigyes benyomult Csehországba. Prágánál ugyan győzelmet aratott, de a várost nem tudta elfoglalni.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Városi kereskedők vállalkozásai közül megemlíthetjük a prágai damaszt- és az olomouci posztómanufaktúrát az 1720-as évek végén.

Kosáry Domokos

Külföldi tanulmányok

Az ifjak egy része a monarchián belül, Bécsben, olykor Prágában tanult tovább.

H. Balázs Éva

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Prága és Itália megelőzi Ausztriát. Ide is közvetlenül érkeznek az alapító szándékú angolok. Így Lord Middlesex alapítja 1732-ben vagy 1733-ban az első, nem hosszú életű firenzei páholyt, közel egy időben történik alapítás Pisában, Sienában. A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott. Torino központtal a Savoyai-dinasztia pártolóan támogatja a szervezetet, s Nápolyban olyan erősek a szabadkőművesek, hogy hosszú harc után a mindenható Tanuccit is meg tudják buktatni. Az olasz testvérek között a legnagyobb nemzetközi tekintély egy hercegi család fia, Beccaria mellett a humanista jogszolgáltatás leghatékonyabb harcosa: Gaetano Filangieri. Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt. A politikum mindinkább nyilvánvalóvá vált. Ezért is vállalt a szabadkőművességben vezető szerepet a század utolsó harmadában a német területek szinte minden kormányzó hercege, így Ferdinánd (Frater a Victoria), a braunschweigi herceg, a porosz hadsereg nagy hírű hadvezére, a szász-weimari uralkodó s kortársuk, a svéd király is.

A monarchiában azonban erre nem került sor. Lotharingiai Ferenc csak titokban tartott fenn kapcsolatot a páhollyal, melyet Mária Terézia hamarosan – viharos körülmények között – feloszlatott. De Mária Krisztina férje, a szász-tescheni Albert Kázmér, az Albertina nagy hírű alapítója szász területen lett szabadkőműves, s pozsonyi helytartóságának éveiben csendes protektorként ott állt a bécsi és északnyugat-magyarországi kezdeményezések mögött. Protektorra nagy szükség volt. Ezt tanúsítja a milánói páholy 1756. évi üldöztetése. Mintegy húsz katonatiszt, osztrákok, magyarok, svájciak vettek részt s páholy „munkáiban&rdquo, amelynek élén egy genfi protestáns órás állt. Ítt találták meg az olasz szabadkőművesség első politikai manifesztumát: Flaminio Zanoni az uralkodók letételét, egy nemzetek fölöttií republika megteremtését javallja as olasz utópisták merész módján. A genfi órást kiutasítják Lombardiából, két paptestvért is eltávolítanak néhány hónapra,e a tisztek csak rövid karcer-büntetést kapnak.

Lappangó szabadkőműves páholymunka továbbra is folyt Bécsben, de azt mindinkább áthatották a rózsakeresztes hatások. Christian Rosenkreutz, 15. századi német lovag legendája az, amire a rózsakeresztes rend egymást követő változatai hivatkoztak. A lovag bejárta Arábiát, Marokkót, Egyiptomot, s onnan csodás titkokkal megrakodva tért haza. A rózsakeresztesek a testvéri vallásosság tanát hirdették, de főleg alkimista és szellemidéző machinációkkal foglalkoztak és életelixíreket állítottak elő. Tanaik már korán átszivárogtak Hollandiából Angliába, de különösen a német okkultizmusra hatottak. Szász-, Porosz-, Bajorországban, Sziléziában, Mecklenburgban, de főként Prágában óriási volt az alkimista érdeklődés. Csak magában Bécsben 1760 táján a korabeli memoárok elképesztő számokat emlegetnek. Nyilvánvaló túlzással 6 ezer alkimistáról vélnek tudni. A tudomány ügyeit is irányító németalföldi van Swieten mindent elkövetett fölszámolásukra. Laboratóriumokat foglaltak le, bűnösnek talált embereket Spielbergbe záratták. Bonyolította a helyzetet, hogy a császárnak a Hofburgban volt laboratóriuma, és titkára, Jolifiot széles körű levelezést folytatott, hogy német és holland csodarecepteket kapjon. Persze általánosan művelték a kabalát is. Egy korabeli kézirat ezt a jellemző címet viseli: Cabal, die latein, franzoesisch, deutsch und boehmisch antwortet. Volt olyan kabala, mely azt ígérte, hogy segítségével előre megállapíthatók a politikai fordulatok. A jezsuita Boskovics kabalája a lottó nyerőszámait ígérte. Tudomásul kell venni a kor természettudományos érdeklődésének ezt a szintjét. Bár jellege erősen misztikus, célkitűzései sokszor igen reálisak. A 18. századi bécsi rózsakeresztesek mentségére hadd hozzuk fel, hogy fél évszázaddal korábban a nürnbergi alkimista társaságban kerek egy éven keresztül maga Leibniz töltötte be a titkári tisztséget.

A rózsakeresztesek egyébként nem tömörültek szabályozott páholyokba. Kis körökben dolgozgattak, és emlegették a titokzatos feletteseket, akik mindent tudnak, ami az alkímiáról vagy az örök ifjúság elixírjéről tudható, Érdeklődésük persze kielégítetlen maradt, így a szabadkőművesak páholyaiba is kérték felvételüket, remélve, hogy a titkok megfejtését ott találják meg. Egyes páholyokba belépve, rózsakeresztes elkötelezettségüket vagy közölték, vagy nem. Csak magánlevelezések, titkos listák összevetései segítenek abban, hogy megállapítsuk, kik voltak tisztán szabadkőművesek, kik tisztán rózsakeresztes vagy vegyes állásponton.

Ez az elvegyülés mindenesetre elősegítette amonarchia nagy részében a klasszikus angol szabadkőműves rendszerről a skót, a svéd és a német (tulajdonképpen francia földön kialakult) szisztémára való áttérést. A polgári eredetű és arisztokratákkal megrakott angol szabadkőművesség is módosult az idők folyamán. Még inkább be kellett ennek következnie a kontinensen, ahol merőben feudális társadalmak vették át a szerveződésnek ezt a formáját. Az eredeti hármas beosztásból háromszor három, vagy éppenséggel harminc fokozat lett. A nemesi, főnemesi „testvérek” a középburzsoáziától, az értelmiségiektől így elhatárolódtak, és illően magas polcra kerültek. A francia társadalomban ez igen gyorsan bekövetkezett, pedig a nemesség mindössze a lakosság 1,5%-át tette ki, s a kezében lévő birtok sem érte el a föld 25%-át. Mennyivel inkább várható hasonló folyamat Európa keletibb területein. A felvilágosodás igénye itt sajátosan keveredett a feudális társadalmak szerkezetéből adódó nosztalgiákkal: a lovagkor romantikája, a keresztes hadjáratok kincsszerzőinek hagyatéka korbácsolta fel a fantáziát. A német, szláv vagy magyar nemesi és rendi igények, előjogok és függések bonyolult rendszeréhez kellett idomulnia a szabadkőművességnek is.

Más és más volt a feudális társadalom képe a porosz, bajor, cseh, lengyel, osztrák, olasz vagy magyar területeken, de annak mindenesetre kedvezett, hogy a különböző magas fokozatok elterjedhessenek. A múltat, legendát kereső képzelet a szabadkőművesség elődjét a templomosok rendjében találta meg, nagymesteréhez, Jacques Molay-hoz és életben maradt lovagjaihoz kötötte a titkos tudományt, nem feledkezve meg a templomosok óriás vagyonáról, birtokairól sem. Több konferencián megvitatták a templomosok egykori állítólagos területi beosztását. Ennek VII. és VIII. provinciájába osztották be – más országokkal elkeverve – a monarchiához tartozó országokat. A VII. provincia magában foglalta a németalföldi, északnémet, porosz, braunschweigi, sziléziai, szász és cseh-morva részeket. A VIII. provincia délnémet, osztrák, magyar, erdélyi területeket és az olasz zónát foglalta magában. A szervezet működését is a templomosok mintájára igyekeztek megszervezni: a provincia négy diocézisből állt (időnként baillage-nak is nevezték), ezeket osztották tovább prefektúrákra, s ezek alatt működtek a páholyok. A nemeseket lovagoknak (equites) nevezték, a polgár az armiger, a főnemesi pártfogó tag a socius vagy amicus. E komplikált szerkezethez még annyit, hogy Bécset 1764-ben alpriorátusnak minősítették. A Prága központú, hatáskörét Sziléziára, majd Galíciára is kiterjesztő Radomskoy prefektúra nagyobb múltra tekinthetett vissza, nagyobb befelyással is rendelkezett. Az osztrák, a cseh páholyokban feltűnően sok volt a birodalomszerte mozgó, a nemzetköziséget biztosító olasz, német, cseh, belga, magyar katonatiszt. Az arisztokrata és nemes származású szabadkőművesek mellett azonban számban és tekintélyben jelentős értelmiségi réteg tevékenykedett, és ez néhány páholyban a vezetést is teljesen a magáénak tudhatta.

Kaunitz kancellár

Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt.

Zinzendorf Károly

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Az egyetem – csakúgy, mint Bécsben vagy Prágában – nem a tudomány csarnoka, hanem állami hivatalnokokat képző intézmény.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

Hat kormányzóságba zsúfolódtak a különböző múltú örökös tartományok és országok; a fővárosok Prága (Csehország), Brünn (Morvaország és Osztrák-Szilézia), Lemberg (Galícia és Bukovina), Bécs (Alsó- és Felső-Ausztria), Innsbruck (Tirol), Grác (Stájerország, Karintia, Krajna és a Gradiskával egyesített trieszti kormányzóság). Ezeken belül működtek a kerületi hivatalok, csökkentett számban, de a rendekkel szemben megnövelt hatáskörrel. A Magyar Korona országainak egyesítése irányában óriási jelentőségű intézkedése volt II. Józsefnek a Magyar és az Erdélyi Kancellária 1782-ben elrendelt, 1784-re meg is valósult egyesítése. Ugyanakkor a bécsi Udvari Kamara irányítása alól kikerült Magyar Kamarának a Helytartótanácsba való beolvasztása kikapcsolni látszott az idegen befolyást a magyar kincstári ügyekre. A legfőbb számszék, élén Zinzendorf Károllyal, az ország mindennemű anyagi ügyeibe betekintést igényelhetett ugyan, de ez csak ellenőrzés volt, és nem irányítás. 1782-ben egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy Magyarország évszázadok óta nem látott szuverén helyzetbe jutott, s ha az uralkodó és az országos szervek harmonikusan tudnak együttdolgozni, látványos fellendülés következhet. Sőt, József a trónváltozás alkalmából kibocsátott szabványszöveggel azt sugallta, hogy a leendő kormányzat be fogja tartani az alkotmányosság játékszabályait.

De az öreg Esterházy Ferenc kancellár, aki nemcsak szöveget olvasott, hanem mögéje is látott, már a kezdet kezdetén, a Kancelláriát, a Helytartótanácsot érintő, egyábként kedvező tartalmú rendeletek kapcsán is alázatos, de szüntelen figyelmeztetéssel fordult az uralkodóhoz, különböző, az ügyekre vonatkozó alaptörvényekre híva fel a figyelmét. Egyetérthetünk Hajdu Lajossal, aki jogtörténeti elemzés alapján II. József uralmának első négy évét az előlegezett bizalom és optimizmus időszakának tartja; magunk is ilyen periodizációra hajlunk a történeti anyag alapján. Csak azt nem hisszük, hogy akár II. József, akár a magyar rendi vezetés egyfajta naivitással állt volna egymással szemben. Esterházy, Pálffy, Zichy és a többiek közelről ismerték az uralkodót, mindent tudtak fiatalkori terveiről és később hangoztatott nézeteiről. II. József is pontosan tudta, hogy Magyarország „nehéz eset”. Csak azt nem döntötte még el, milyen módszerrel, taktikával vagy erőszakkal érvényesíti-e azokat az elveket, amelyeket az egyházzal szemben már kérlelhetetlenül megvalósított.

Az illúzió hiányára utal, hogy József nem koronáztatja meg magát, nem köti meg esküvel cselekvési szabadságát. Nem hív össze országgyűlést; a tavaszi erdélyi országgyűlést (1781), amely csak az uralom személyi változását regisztrálta, negligálva veszi tudomásul. Kezdettől fogva katonás, fegyelmező hangvétellel érintkezik a kancelláron keresztül az országgal.

A szigorba öltött nagyrabecsülés és gyanakvás sajátos keveréke az a levele, amelyet Esterházynak a Kancellária további működése kapcsán ír. „Minthogy Önhöz intézett kéziratomban a közügyek jó vezetésének alapjául a miniszterbe vetett tökéletes bizalmamat jelöltem meg, Önnek is teljesen szabad kezet engedek a beadott javaslat végrehajtása ügyében. Önnek tehát minden tekintet nélkül a múltra és a jelenleg fönnállóra, csak arra lesz gondja, hogy helyesen kormányozzon a közügyek javára, állam gyarapítására, méltányossággal minden egyes ember iránt. fű szempontja kell hogy legyen a tárgyalások egyszerűsítése, minden kerülő út kerülése. Ebből adódik a csökkenő mennyiségű irkálás, a személyi állományban a megtakarítás. Képességéről, szolgálati buzgalmáról az a mód fog meggyőzni, amellyel felfogja és teljesíti elveimet, azok értelmében előkészületeket tesz, utasításaimat végrehajtja, és érvényesítésükre állandóan figyel. Ettől függ Ön iránti bizalmam tartóssága. Fogjon munkába; minden különösebb megfontolás nélkül.”[9] Ez a sajátos irat két évtizedes, állítólag kiváló szolgálat után érkezett az öreg kancellárhoz, aki megérthette, hogy a múlt érdemei sem őnála, sem munkatársainál nem számítanak, az új rendszer újfajta szorgalmat s főleg engedelmességet vár.

De ha netán akár a kancellárnak, akár a Helytartótanács vezető tanácsosainak olyan illúziói lettek volna, hogy az új munkastílus csak a kezdet lázában igényeltetik, és majd hamarosan visszatérhetnek a „tempós”, megszokott ritmushoz, e remény téves voltáról az uralkodó egymást követő „pásztorlevelei” hamarosan meggyőzhették őket. Az 1781-es elvi deklaráció, amely az új típusú bürokrácia munkájának jellegét szabta meg, utólag kapta a félig elismerő, félig gúnyos pásztorlevél elnevezést. Való igaz, az uralkodó az egyháznagy ethoszával, valamilyen munka-vallás megszállott hitével szól mindazokhoz, akik az apparátus felső, közép- és alsó régióiban, íróasztalnál vagy írópultnál szolgálatot teljesítenek. A tömör, a közelmúltban magyarul is publikált, uralma első évéből származó elvi megnyilatkozás helyett inkább azt ismertetnők, amely már tapasztalatokat rögzít: „Három év telt el azóta, hogy az állam irányítását át kellett vennem. Ezalatt az adminisztráció minden szintjén nem csekély fáradsággal, gonddal hosszadalmasan ismertettem meg elveimet, álláspontomat és szándékaimat. Nem elégedtem meg azzal, hogy egy dolgot egyszer megparancsoljak, azt kidolgoztam, kifejtettem; a régi megszokásban gyökerező előítéletektől terhelt körülményeket a felvilágosítás erejével meggyengítettem és legyőztem. Arra törekedtem, hogy a közjó iránt érzett szeretetemet és annak szolgálatáért való buzgóságomat az állam minden hivatalnokába beleoltsam.”[10] Az uralkodó, hangsúlyozva, hogy a hivatalvezetők mennyire szabad kezet kapnak, hogy megfelelő munkatársaikat kiválaszthassák, figyelmezteti őket, hogy ahogy ő maga élete végéig minden cselekedetével az államnak szenteli minden erejét, ugyanezt várj a el tőlük is, a teljes odaadást. Ez az, amit minden egyházi, világi, katonai területen működő beosztottjától megkövetel. S ezután olvasható az utasítás első pontja, amely rendkívül jellemző, s amelyet ajánlatos – s ajánlatos volt ez 1783-ban is – többször elolvasni. „Ezentúl aszerint, hogy a kormányzat milyen területén dolgozik valaki, a tőlem kibocsátott rendeleteket és határozatokat az irattárakból emelje ki, azokat gyűjtse össze, szorgalmasan olvassa, tanulmányozza, hogy azok valódi értelmét és célkitűzéseit teljesen magáévá tehesse!”[11] Az uralkodó rendeleteit, amelyek az évek során nagy mennyiségben, nagy gyorsasággal, gyakran ellentmondó tartalommal követték egymást, olyan alapanyagnak tekintette, amelyeknek elsajátítása biztosíték a hivatalok jó működésére. S természetesen szükséges, hogy mindazok, akiket az állam fizet, minden erejükkel tegyenek eleget a parancsoknak. A pontokba szedett utasítás erkölcsi normáktól gyakorlati instrukciókig az uralkodói fölény jegyében beszabályozza a bármilyen szinten dolgozó bürokrata életét. „Mindazok pedig, akik csak a szolgálatukból származó haszonra és megtiszteltetésre figyelnek, és az állam érdekét mellékesnek tekintik, inkább jelezzék ezt előre, és hagyják el hivatalukat, amelyre nem méltók, amelyre nem valók, mert az állam java csak a lélek hevével, önmagunk teljes föláldozásával és minden kényelemről való teljes lemondással lehetséges.”[12]

A pásztorlevelek katonás szigorral elegyes megszállottsága előbb a közvetlenül érintett Kancelláriánál, majd a Helytartótanácsban váltott ki elbizonytalanodást. A racionális új ügymenet, a szükségletek következtében létrehozott új ügyosztályok ontották az iratokat. Az addigi kereskedelmi, gazdasági, úrbéri, városügyi, iskolaügyi ügyosztályok mellett a hirtelen felmerülő szükségletek kielégítésére, amilyen az országos összeírás, a földmérés, majd a megismétlődő éhínség és az évtized végén bekövetkező török háború, új ügyosztályok látták el a bürokratikus tennivalókat. A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[13] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[14] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat. Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti. A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén. Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi) a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult. Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[15] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték.

Kosáry Domokos

Felsőoktatás

Nem meglepő, hogy midőn a cseh és magyar egyetemek korszerűsítése is napirendre került, a kormányzat ezt a már bevált bécsi mintát vette alapul. Annyival is inkább, mivel Prágában is, Nagyszombatban is lényegében véve ugyanazt a régi jezsuita rendszert kellett valami jobbal, újjal felváltani, amellyel előzőleg Bécsben kellett megküzdeni.

Természettudományok

A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában.

Mérei Gyula

A Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományainak gazdasági fejlődése és Magyarország

Technológiai oktatás az egyetemeken már 1781 óta folyt ugyan, de reáliskola csak 1809-ben kezdett működni Bécsben, 1811-ben Brünnben, 1834-ben Prágában, 1845-ben Grazban. Politechnikumok Prágában (1806), Bécsben (1814), Grazban (1844) létesültek. 1840 óta pedig az addig egyedüli selmecihez hasonló bányászati képzés indult Vordernbergben (1849-ben áthelyezték Leobenbe).

Az Első Osztrák Gőzhajózási Társaság megalakulása és működése, a vasútépítések, főként a Kaiser Ferdinand Nordbahn üzembeállítása gyorsította és nagy tömegű áru szállítására alkalmassá tette a közlekedést.

Mindez nagy tőkebefektetéseket igényelt, amelynek forrásai a kereskedőtőke jelentős felhalmozása, a bankházak tőkéi, illetve hitelei. A Habsburggok ausztriai és cseh–morva örökös tartományaiban elegendő belső erőforrás állt rendelkezésre az ipari forradalom útjára lépett tőkés vállalkozások finanszírozására.

Az ausztriai és a cseh–morva tartományokban elkezdődött ipari forradalom már 1848 előtt jelentős társadalmi átrétegződést eredményezett. A régi társadalmi viszonyokat és a feudalizmusra szabott árutermelés kereteit – nem csekély mértékben a kormánynak a feudális korlátok egy részét lazító vagy lebontó intézkedéseinek hatására is – a tőkés gazdálkodás rohamos előretörése a régi, feudális városokban és vidéken mindinkább szétfeszítette.

Vidéken a mindinkább a tőkés nagyüzemi gazdálkodáshoz közelítő nagybirtokon létrejött, vagy a vidékre húzódott tőkés ipar hatására a régi városokban keletkezett tőkés manufakturális és gépi nagyipari vállalkozások számának és méreteinek nagyobbodása együtt jelezte az ipari fejlődés elért fokát. Lazította a mezőgazdaságban a feudális függés, az iparban a céhes kézművesség bilincseit. Kézműiparos mesterek, kereskedőtőkés vállalkozók, nagybirtokosok alapítottak tőkés manufakturális, illetve gépi nagyipari technikával működő üzemeket.

Az örökös tartományok gazdasági, ezen belül ipari fejlődésének súlypontja a 19. század első felében a városokra helyeződött át, és ott a kereskedelemmel, szállítással, anyagmozgatással, ipari termeléssel foglalkozók, valamint az állami és magántisztviselők, oktatók, mérnökök, orvosok, ügyvédek és más értelmiségiek számának tetemes gyarapodását eredményezte. Bécs, a birodalmi főváros már a 18. század végén gazdasági központ volt. Lakóinak száma – a külvárosok nélkül – 1783 és 1848 között 207 979-ről 356 869-re emelkedett. Prága lélekszáma (az 1922-ben megállapított, mai Prága területére vonatkoztatva) 1780–1850 között 70 000-ről 157 000-re nőtt; Graz lakossága 1800-ban 32 100, 1840-ben 45 780, 1850 táján már 50 000 körül mozgott; Brünn   14 külvárosával együtt   1850 táján 45 000 lelket számlált. A cseh–morva, valamint az alsó- és felső-ausztriai iparban oly lényeges szerepet játszó ipari központok (Reichenberg, Böhmisch Leipa, Friedland, Linz, Wels, Gmunden, Steyr, Danewitz, Kapfenberg stb.) lakosságánál hasonló, ha nem is azonos arányú növekedési irányzat észlelhető a belső piac, az élelmiszer- és ipari nyersanyagelhelyezési lehetőségek gyarapodásának egyik jellemzőjeként. A magyarországi külső áruforgalom szempontjából vásárai révén oly jelentős német-sziléziai város, Boroszló lakossága 1800-ban 64 500 volt, 1850-ben 111 200 és 114 000 között mozgott.

A városok sűrűsége szintén a piaci kereslet mérésének – egyéb mutatókkal egybevetve – egyik lehetőségét kínálja. Alsó-Ausztriában 10, Csehországban 3, Morvaországban 4 négyzetkilométernyi területre jutott egy-egy város.

A belső piac élelmiszer-, nyersanyag- és iparcikk-felvevőképessége szempontjából lényeges a mezőgazdaságból és az iparból élők egymáshoz viszonyított aránya is. Alsó-Ausztriában 1840-ben 15 mezőgazdaságból élő keresőre jutott egy iparból élő kereső.

Az iparűzők összlakossághoz viszonyításából az iparosodottság szintjén kívül bizonyos fokig a szükségleteiket piacról kielégítők arányára is lehet következtetni. 1840-ben Alsó-Ausztriában az egész lakosságból 13 főre, Felső-Ausztriában 15-re egy iparűző jutott. A szükségeseket ugyancsak piacról beszerző egyéb rétegek számát figyelembe véve az arány a valóságban kedvezőbben alakult.

Egységes belső piac az örökös tartományokban 1848 előtt, a jelentős gazdasági fejlődés ellenére sem alakult ki. Erről vall az is, hogy Bécs, Graz, Linz, Prága, Brünn időszakos, országos vásárai, az egyre szélesedő állandó nagykereskedelmi hálózat ellenére is még mindig döntő szerepet játszottak az áruforgalomban.

A szállítás és közlekedés

Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését.

Vörös Károly

A zsidók

Ezzel a tőkével a nagybirtokos arisztokrácia szolgálatában – részben az által bátorítva és élvezve a főnemes szolgáló népének kijáró kedvezményeket – megkezdték a nagybirtok terményeinek felvásárlását vagy legalább bizományba vételét s forgalmazását az örökös tartományokban és még távolabbi piacokon is. Ebben – számos adat tanúsága szerint – egyeseket részben családi alapon továbbra is fennmaradt, sőt házasságok által még tovább erősített (Budán, Pozsonyon, Bécsen, Prágán át olykor egészen Amszterdamig, Európa akkor még egyik legjelentősebb tőkepiacáig is elnyúló) kapcsolataik is segítettek.

Gergely András

Kormányzat és konzervativizmus

Az 1829-ben bevezetett, valamennyi piacra vitt élelmiszerre kivetett fogyasztási adót 1830-ban már a kosárnyi mennyiségben a városba hozott árun is behajtották. A városkapuknál mindennapos konfliktusok, a fokozódó drágaság Bécsben és Prágában rendzavarásokhoz vezettek, amelyeket a katonaságnak kellett elfojtania.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Kollár esetében természetes volt, hogy kitűnően ismerte a kor magyar irodalmát, s a legfontosabb folyóiratokat, köztük a Tudományos Gyűjteményt, amelyről nemcsak elmarasztaló, hanem elismerő szavakat is mondott. A köréhez tartozó szlovák pesti pap és költő, Bohuslav Nosák a Česká Wčela (Cseh Méh) című prágai cseh lapban 1844-ben a pesti irodalmi életről tájékoztatót is adott.

Vörös Károly

Az oktatásügy intézményei

Bár a magyar rendek már 1836 óta kérték a bécsi és a prágai politechnikumhoz hasonló úgynevezett műegyetem intézet felállítását, a kérdés teljesítését az udvar halogatta, és 1846-ban is végül csupán ipariskolát szervezett, annak elképzelt színvonalára jellemző módon már 14 éves kortól és a gimnáziumi 4 osztály elvégzése után lehetővé téve a felvételt.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére.

Vörös Károly

Ausztria 1847 őszén

Az iparból kiinduló mozgalmak résztvevőinek sorában éppúgy találunk egy társuk elbocsátása miatt sztrájkba lépő gyapotfonodai munkásokat Vorarlbergben (1841), mint béremelésért sztrájkoló útépítőket Prágában, tüntető munkanélkülieket Brünnben (1843), vasútépítőket Csehországban és Karintiában, gyári munkásokat Bécsben (1844). A parasztmozgalmakhoz hasonlóan ezek is elszigetelt és végül is mindenhol letört mozgalmak, számuk és hevességük messze elmarad nemcsak Nyugat-Európa, hanem még a német államok már fejlődő ipari proletariátusának mozgalmaitól is; mint ahogy még igen gyengék azok a szervezetek is, melyeket elsőnek a munkásság legjobban fizetett, a kispolgárosodáshoz legközelebb álló rétege: a nyomdászság kezd kialakítani. E mozgalmak jelentkezése azonban már most, az 1840-es években is utal arra, hogy léteznek olyan erők a társadalom mélyén, melyeknek mozdulatlanságára a rendszer egyensúlyának bármilyen megingása esetén már nem lehet számítani. Annál is kevésbé és annál is veszélyesebbé válva, mert erősödő osztályöntudatú soraikhoz könnyen felzárkózhatnak a nagyburzsoázia erősödésével egyre hátrányosabb helyzetbe került kisiparos, kiskereskedő kispolgárság tömegei is; úgy, amint azt majd 1848 eseményei, tömegmozgalmai fogják megmutatni.

A forradalom kapujában

A Lombard-Velencei Királyságban az ellenzék egyenesen a birodalmi kapcsolatok puszta perszonálunióvá való alakítását követeli, és bojkottot hirdet – és sikerrel – a lottó és a dohány egyedárúság, és egyáltalán a német elem ellen, legyen utóbbi akár hivatalnok, akár katona, akár egyszerű kereskedő. Csehországban, miután a rendek az 1847 májusában beadott, a cseh országgyűlés törvényhozó és alkotmányozó jogának helyreállítását célzó követeléseikre nem kaptak választ, Prágában ír mintára megalakul a radikális politikai-forradalmi „Repeal” egylet.

Kovács Endre

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

Bakunyin már az 1848-as forradalmi időszakban magára hívta a figyelmet, júniusban részt vett a prágai barikádharcokban, majd Szászországban tervezett felkelést, ahol elfogták, s az ausztriai hatóságok kiszolgáltatták a cárnak, aki Szibériába száműzte.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

1848-ban minden korábbinál hatalmasabb forradalmi áradat borította el Európát. Az év első harmadában egymás után tizenhárom város lett forradalmi események színterévé: január 12-én Palermo, január 27-én Nápoly, február 23-án Párizs, március 4-én München, március 13-án Bécs, március 15-én Graz és Pest, március 18-án Milánó és Berlin, március 20-án Poznan, március 22-én Velence, április 12-én Konstanz, április 26-án pedig Krakkó utcáin viharzott végig a forradalom. S ez még csak a kezdet volt, hiszen június 12-én felkelt Prága, június 23-án pedig Bukarest is. Majd némi szünet elteltével újabb forradalmi mozgalmak robbantak ki szeptember 2-án Livornóban, szeptember 18-án Frankfurtban, szeptember 22-én Lörrachban s november 15-én Rómában. És a forradalom még a következő esztendőben is tovább hódított: 1849. január 31-én felütötte a fejét Firenzében, március 31-én pedig Genovában, majd május 4-én Drezdában, május 9-én Elberfeldben, május 12-én Rastattban s végezetül május 17-én Kaiserslauternben. A napóleoni háborúk időszakának lezárulása után kiépült európai hatalmi rendszer pedig, amely az előző évtizedek szabadságmozgalmait még nagyjából érintetlenül vészelte át, most e forradalmi áradat hatására egyszeriben roskadozni kezdett.

De 1848 forradalmi áradata ezt az európai hatalmi építményt csak megingatni volt képes, alapjaiból kiforgatni nem. Már csak azért sem, mert időbelileg nagyon széttagolt volt. Hiszen a forradalom első hulláma még meglehetősen gyors egymásutánban zúdult rá a nápolyi, a párizsi, a müncheni, a bécsi, a berlini és a karlsruhei trónra. De amikorra Prága is mozgásba jött, addigra Konstanzban, Krakkóban, Poznanban és Nápolyban már ismét a régi rend képviselőinek a kezében volt a hatalom. S azután, még mielőtt Bukarest talpra állt volna, már Prága is elbukott.

A kenyértörés

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[16]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[17]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

Az első honvédzászlóaljak létrehozása

19-én pedig, amikor Pesten olyan álhírek terjedtek el, hogy a Bécsből Innsbruckba menekült uralkodó onnan Prágába szándékozik áttelepülni, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisoknak a népképviseleti országgyűlés mielőbbi megalakítására irányuló követelését is, immár azt sem mulasztotta el kimondani, hogy nem később, mint július elején csakugyan meg kell nyitni az országgyűlést.

Ellenforradalmi fordulat Európában

Június pedig nemcsak a prágai felkelés bukását hozta meg, hanem az európai forradalom sorsára nézve legvégzetesebb fordulatot, a francia forradalom táborának felbomlását is.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az uralkodó a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken.

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

A Drezdában május 4-én kitört felkelést például a porosz csapatoknak alig négy nap leforgása alatt sikerült vérbe fojtaniuk, a cseh radikálisok május közepére tervezett prágai felkelése pedig már csírájában elvetélt, mert a hatóságok még a felkelés tényleges kirobbanása előtt leleplezték és felszámolták a szervezkedést.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A Leo Thun gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter vezetésével a magyarországi tanrendszer egészét is megújító reformmunkálat maga is a forradalmi időszak szülöttje volt. Annak a Franz Exner prágai egyetemi tanárnak az 1848 nyarán publikált tervezetén alapult, aki mind többet veszítve a kultuszminisztériumban elnyert kezdeti nagy befolyásából, politikailag képtelen volt megakadályozni, hogy koncepciója érvényesítése során ne terhelődjék, mégpedig egyre növekvő mértékben, retrográd elemekkel.

A Thun gróf műhelyéből kikerült és több fázisban végrehajtott oktatásügyi reform feltétlen pozitívuma, hogy a betűvetés tanulásától a legmagasabb képesítés megszerzéséig végre egységbe foglalta az oktatás egész rendszerét, és közügynek nyilvánítva azt, az államnak juttatta – legalábbis elvileg – a főfelügyelet jogát. Ténylegesen az egyházaknak biztosította a legnagyobb befolyást, mégpedig – a vallási egyenjogúság különösen kezdetben oly gyakori hangoztatása ellenére – korántsem részrehajlás nélkül.

Az iskolalátogatást az idevágó rendelkezés a 6–12. éves korú gyermekek számára kötelezővé és ingyenessé tette. Az alsófokú, elemi iskolák felállításának és fenntartásának költségeit a községekre hárította, az oktatás tényleges irányításának a jogát viszont az egyházakra ruházta. Ha a gyermek tanulmányait nem folytatta középiskolában, úgy ismétlő, illetve vasárnapi iskola látogatására is kötelezték. (A kevéssé megbízható és egymásnak is ellentmondó statisztikák szerint a kötelezetteknek legalább a fele, de legfeljebb a háromötöde látogatta az iskolát, faluhelyen különösen sok megszakítással. Az egykorú statisztikák szerint Magyarországon a jórészt városlakó német elem gyermekeinek iskolalátogatási aránya volt legmagasabb, ezt követte a magyaroké, tőlük is erősen elmaradva a szlovákoké s még inkább leszakadva a románoké és a szerbeké. A lánygyermekek iskolalátogatása mintegy 15–20 %-kal maradt el a fiúkétól. Az iskoláztatás alacsony hatékonyságát jól tanúsítja, hogy az 1863-ban kiállított újoncok közül Magyarországon csak 22%, Horvát-Szlavonországban csupán 9,5%, Erdélyben pedig mindössze 8,9% tudott ténylegesen írni.)

A középiskolát a reform 8 osztályossá tette, egybeolvasztva az addigi 6 osztályos gimnáziumot, az azt kiegészítő korábbi 2 éves jogakadémiai, bölcsészeti illetve más egyetemi előkészítő jellegű tanfolyamokkal. A 8 osztályos gimnázium első 4 osztályának elvégzése lehetőséget adott átlépésre a főreáliskolába is, amelybe egyébként az alreáltanodákban végzettek kerültek. A tanmenetet szigorú szabályok rögzítették. Igen nagy jelentősége volt a szaktanári rendszer és a gimnáziumi tanulmányokat lezáró, egyetemi tanulmányokra képesítő érettségi vizsga bevezetésének. Míg a kevés számú reáliskolát a városok állították és azok vegyes vallásúak voltak, a gimnáziumokat felekezeti jellegűvé tették. Iskolaállításra az egyházaknak, illetve magánszemélyeknek is lehetőségük volt belügyminiszteri engedély alapján, mindenekelőtt a politikai megbízhatóságtól függően. A nyilvánossági jogot, az érvényes vizsgabizonyítvány kiállításának a jogát azonban csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter adhatta meg, aki az iskola felügyeletéről is gondoskodott és bezáratásáról is intézkedhetett. Thun politikailag veszélyesnek tartotta a középiskolák „magas” számát Magyarországon, reformjának keresztülvitele során jónéhány intézményt összevontak, megszüntettek. Az átszervezés hátrányai leginkább a protestáns intézményeket sújtották. Jól tanúsítja ezt, hogy 1859-ben a protestáns gimnazisták közül minden 3-ik, a görögkeletiek közül minden 7-ik és a zsidók közül minden 12-ik nyilvánossági jog nélküli iskolába járt, míg a katolikusok közül csak minden 316-ik. Még a debreceni református kollégium sem számított teljes jogúnak, diákjai éveken át arra kényszerültek, hogy az érettségi vizsgát idegenben, a nagyváradi premontrei gimnáziumban tegyék le.

A felsőoktatás is rászorult a korszerűsítésre. Ezt a célt szolgálta a szakszerűség követelményeinek fokozása, a felvételnek gimnáziumi érettségihez kötése, a vizsgaszabályzat kidolgozása, a tanulmányi idő megnyújtása. A „magyar tartományok” egyetlen „teljes”, négy karral (hittudományi, bölcsészeti, jogi, orvosi) rendelkező egyetemének a pestit nyilvánították. A hallgatóságnak általában a nagyobbik fele jogot végzett. Ez nemcsak a jogászpálya hagyományos és különösen a birtokrendezéssel kapcsolatos jogügyletek nagy száma folytán megújult vonzásával magyarázható, hanem a bürokratikus államgépezet felfokozott hivatalnokszükségletével is. A diákságnak több mint a negyede volt medikus, illetve gyógyszerésznek készült, míg a teológusok és a bölcsészhallgatók együttes hányada az övékénél is majd minden évben jóval alacsonyabb maradt. Az egyetemi szintű hazai pedagógusképzést, sőt a bölcsészhallgatók létszámát is több mint egy évtizedre visszavetette, hogy középiskolai tanári képesítést csak a bécsi, innsbrucki, prágai, lembergi vagy padovai „tanárvizsgáló bizottságok” előtt tett vizsgával lehetett szerezni.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Bismarck azonban csak ijesztgetésül használta a magyar légiót. Győzelmét biztosítva korántsem akarta felbomlasztani a későbbi nagyhatalmi tervei támogatójának remélt Habsburg-birodalmat, csak kiszorítani kívánta a Német Szövetségből. Ennek megfelelően a fegyverszüneti megállapodásban, majd a hamarosan aláírt prágai békében (1866. augusztus 30.) megelégedett azzal, hogy a Habsburgokat lemondásra kényszerítse a birodalmuk nyugati határain túli törekvésekről.

Kolossa Tibor

Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után

Az uralkodó 1867 augusztusában Prágába vitette a cseh királyi jelvényeket, 1868 júniusában pedig Beusttal együtt személyesen is ellátogatott oda, hogy tárgyalást kezdjen a cseh vezetőkkel.

A csehek 1868 augusztusában a tartománygyűlésen benyújtott deklarációban foglalták össze követeléseiket; megtagadták Ciszlajtánia állami egységének, az új birodalmi tanácsnak jogalapját és elismerését, a cseh korona történeti joga alapján új szerződést kívántak a cseh nemzet és a cseh király között, követelték a csehországi két nemzetiség – a cseh és a német – nyelvi egyenjogúsítását.

A kormány és az alkotmánypárt. mereven elutasította a cseh követeléseket. A cseh nemzeti párt radikális balszárnyát alkotó úgynevezett ifjú csehek, a huszita hagyományokra emlékeztetve „táborokat”, szabadtéri tömeggyűléseket szerveztek a nemzeti követelések hangoztatására. A sajtó hevesen támadta a kormányt, a perbe fogott újságírókat pedig a cseh esküdtek felmentették. A tömegtüntetések olyan méreteket öltöttek, hogy 1868 októberében Prágában és elővárosaiban elrendelték a rendkívüli állapotot.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A prágai békében (1866. augusztus 23.) Ausztria elismerte a Német Szövetség felbomlását, tudomásul vette, hogy Németország újjáalakulása az ő részvétele nélkül fog végbemenni – azaz porosz vezetés alatt egyesül –, és mindezek ellenében csupán a délnémet államok részére sikerült független nemzetközi állást biztosítania.

Bécsben az itáliai események alakulása fölött hamar napirendre tértek, a Németországból történt kirekesztésbe azonban nem tudtak beletörődni. A Habsburgok nem adták fel a reményt, hogy Németországot még egyszer jogaruk alatt egyesíthessék. A nyugati küldetés gondolata elevenen élt a külpolitikára befolyást gyakorló konzervatív rétegekben: az arisztokráciában, a hivatalnoki karban és a hadseregben. A dinasztikus törekvések támaszt találtak a nemzeti jellegű külpolitikai megfontolásokban is. A Habsburgok nagynémet tervei mögött már 1866 előtt is ott állott az osztrák-német burzsoázia és a magyar liberális párt. Az előbbi a létrehozandó egységes Németország osztrák vezetéséről ábrándozott, az utóbbi a nagynémet egység megvalósulásával kapcsolta össze a Habsburg-monarchia dualista átszervezésének programját. A prágai békét persze mindkét politikai csoport tudomásul vette, és nem kívánt segédkezni az udvari körök revanspolitikájánál. Poroszország további németországi térnyerését azonban egyikőjük sem óhajtotta, a status quo fenntartására irányuló erőfeszítéseket mindenképpen helyeselték. Méghozzá úgy, hogy az osztrák-németek éppen ezt tartották a külpolitika legfontosabb feladatának. A németországi politika így 1866 után is megőrizhette elsőbbségét.

A prágai békét követő évek nemzetközi politikájára a francia–német vetélkedés nyomta rá bélyegét. III. Napóleon kormánya szükségét érezte annak, hogy Franciaország helyzetét szövetségi rendszer létrehozásával erősítse meg. A francia diplomácia már 1867 nyarán hozzálátott egy olyan szövetség összekovácsolásához, amely a németországi porosz terjeszkedés megállítását, sőt a prágai béke előtti német széttagoltság visszaállítását tűzte ki célul. Érthető tehát, hogy az Északnémet Szövetség kancellári tisztét betöltő Bismarck a francia tervek megakadályozására összpontosította erőfeszítéseit. A német egység csak külső hátvéd biztosítása esetén nyerhette el végső formáját, és ez Bismarckot aktív szövetségi politikára ösztönözte.

A dualizmus korának első külügyminisztere, Friedrich Ferdinand Beust báró még 1866 októberében a szász miniszterelnöki székből került a Ballhausplatzra. (Bécsben a Ballhausplatzon állt a külügyminisztérium palotája, ma a szövetségi kancellár hivatala.) A Habsburg-monarchia történetében nem volt új dolog, hogy a vezető államférfiakat a „Reichből” hívják meg (Metternich is a Rajna mellől érkezett), de a betelepülő sokféle ellenállással számolhatott. Beustnak is azt jósolták Pesten, hogy „ágya bizony nem lesz rózsákon vetve”. A miniszter jövője iránti kétkedéssel tették fel a kérdést: vajon kire szándékozik támaszkodni ennyi természetes ellenséggel szemben? Beust az osztrák liberálisokkal együttműködve csakhamar megtalálta belpolitikai támaszát. Külpolitikai irányvonalát is sikerült úgy megszabnia, hogy az a legfontosabb belső törekvésekkel egyezett, vagy legalábbis nem állt mereven szemben velük.

Hogy Beust poroszellenes irányban fogja tovább vinni a Monarchia külpolitikáját, abban kinevezésekor senki sem kételkedett. A miniszter addigi pályafutása bőven adott okot ilyen feltételezésre. Poroszellenessége azonban nemcsak a múltból és az érzelmekből fakadt: az osztrák szolgálatba lépő szász államférfi úgy látta, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne feladni a helyzet előnyeit, és nem azon fáradozni, hogy Németország sorsának intézése újra osztrák kézbe kerüljön. A poroszellenes politika célját azonban a külső és belső erőviszonyokkal okosan számolva nem a németországi hegemónia közvetlen visszaszerzésében látta, hanem csupán arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését megállítsa, a délnémet államok önállóságát megvédje. Az eszközök megválasztásában is mérsékletet mutatott. Felmérte Ausztria erőit: tudta, hogy a Poroszországgal való újbóli megmérkőzés csak szövetségesekkel lehetséges, de a célt nem áldozta fel a szövetség kedvéért. Az uralkodó számára készített felterjesztéseiben több alkalommal megírta, hogy ha a háború a Rajna mellett lobban lángra, Ausztria saját német lakosságára való tekintettel nem avatkozhat be Franciaország oldalán. Az osztrák–francia együttműködést Beust a bécsi igények és tervek szerint szerette volna kialakítani. A keleti kérdést a nyugati politika függvényének tartotta. A balkáni kérdésben az osztrák konzervatív hagyományokat követve hajlott arra, hogy Oroszországgal az érdekszférák elhatárolása (esetleg felosztása) alapján kiegyezzék, de a cári rendszerhez való közeledést inkább Poroszország elszigetelése végett szorgalmazta.

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

1867 nyarán Ferenc József és III. Napóleon Salzburgban találkozott. A francia császár véd- és dacszövetség megkötésére tett ajánlatot. Ha Poroszország megsérti a békét, Franciaország és Ausztria közösen lép fel ellene, és a győzelem után visszaállítják a prágai béke előtti állapotokat. A kecsegtető ajánlatot Beust nem tartotta elfogadhatónak. Az uralkodó számára szerkesztett emlékiratában arra figyelmeztetett, hogy a Franciaország oldalán viselt háború beláthatatlan belső nehézségekkel járna. Ferenc József, noha az udvari körökkel együtt a revanspolitika híve volt, elfogadta külügyminisztere érveit. Ám az osztrák–francia tárgyalásos érintkezés a salzburgi fiaskó után is fennmaradt. Többszöri jegyzékváltás után végül abban állapodtak meg, hogy Franciaország (Olaszországgal együtt) katonai segítséget nyújt a Monarchiának, ha ez utóbbit Poroszország megtámadja. De még ezt a nagyon valószínűtlen helyzetet feltételező szerződést sem írták alá. Az osztrák–francia érintkezés 1869 őszén lezárult az uralkodók közötti levélváltással, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak konzultatív paktumnak lehet minősíteni.

Amikor 1870 júliusában a francia–porosz háború kirobbant, az osztrák politikai vezető körök legszívesebben Franciaországhoz csatlakoztak volna. Beust azonban világosan látta, hogy a francia diplomácia ügyetlensége, amely egész Németországot kihívta maga ellen, a Monarchia számára eleve kizárta a Franciaország oldalán történő beavatkozás lehetőségét. A külügyminiszter ezért nem folytatott nyíltan háborús politikát, hanem az orosz fenyegetésre való hivatkozással elrendelte a hadsereg burkolt mozgósítását. Mert ha a napóleoni diplomácia eljárását elhamarkodottnak és ügyetlennek ítélte is, a francia fegyverek győzelmében feltétlenül bízott. A cselekvés órája a Monarchia számára – úgy vélte – akkor érkezik el, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved. Poroszország összeomlása esetén Ausztria nemcsak az 1866-es prágai béke intézkedéseit törölheti el, hanem képes lesz arra is, hogy Németország egészét a francia hódítással szemben megoltalmazza. Így a Habsburg-dinasztia nemcsak politikai, de morális értelemben is visszahódíthatja a maga számára Németországot.

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács a várakozó semlegesség mellett döntött. Az elfogadott határozat értelmében hozzáláttak a hadsereg burkolt mozgósításához, lépéseket tettek a határokat környező erődrendszer korszerűsítésére, siettették a stratégiai szempontból fontos vasútvonalak befejezését. A diplomácia az esedékes fegyveres fellépés előkészítésén fáradozott. Július utolsó napjaiban megélénkültek az osztrák–olasz tárgyalások, amelyek a francia győzelem esetére akarták megszabni a két ország politikáját. Beust a bécsi török követ révén a konstantinápolyi kormánnyal is kapcsolatba lépett, burkolt formában ajánlatot tett egy esetleges osztrák–orosz háborúban kialakítandó közös álláspontra. A magyar miniszterelnök Szerbia semlegesítését tartotta fontosnak, e semlegesség fejében a Ballhausplatz háta mögött ígéretet tett a Törökországhoz tartozó Bosznia–Hercegovina átengedésének kieszközlésére. Berlin és Pétervár irányában nem mutatott különösebb aktivitást, de az osztrák–magyar készülődés, amelyet számos jelből észlelhettek, mindkét fővárosban idegességet keltett.

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei. Kézifegyverek dolgában a francia hadsereg nem állott rosszabbul, mint a német, de a régimódi francia lövegek közelébe sem jöhettek a modern Krupp-ágyúknak. Hadseregszervezetben Poroszország toronymagasan fölötte állott Franciaországnak. Az elavult francia sorozási rendszer nem irányíthatott a frontra modern tömeghadsereget. A porosz hadseregnek viszont hatalmas tartalékai voltak a katonai kiképzésen átesett férfilakosság soraiban. Az augusztus elején megindult háború nem volt egyéb, mint megszakítás nélküli francia kudarcsorozat. A határmenti csaták elvesztése után az egyik francia sereg Metz várába húzódott vissza, a másik, Párizst fedezetlenül hagyva, a belga határra vergődött. Szeptember 2-án itt érte utol sorsa: a császárral az élen Sedannál kapitulált. Két napra rá Párizsban győzött a forradalom, de a köztársaság háborús esélyei sem voltak biztatóak.

A francia győzelemhez kapcsolódó osztrák–magyar tervek így nagyon hamar időszerűtlenekké váltak. A külpolitika egészére nézve azonban még nem vonták le a következtetéseket. Beust az újabb közös minisztertanácson olyan magatartást indítványozott, amely alkalmas arra, hogy a porosz katonai sikerek következményeit elhárítsa vagy legalábbis mérsékelje. A további poroszellenes politika értelmében Ausztria–Magyarország 1870 augusztusában csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez. A sedani vereség után diplomáciai támogatást nyújtott a francia köztársaság kormányának a status quo alapján történő fegyverszünet érdekében. Ezzel egy időben a prágai békére hivatkozva felemelte szavát a délnémet államok Poroszországhoz való csatlakozása ellen. Az elszigetelt osztrák–magyar erőfeszítések azonban elégtelenek voltak ahhoz, hogy Poroszországot megakadályozzák katonai sikereinek teljes kiaknázásában.

Katus László

A tőkés hitelszervezet kialakulása

Vezető nagybankunk ezekben az években az egész Közép-Európát behálózó Rothschild-csoport tagjaként a Hitelbank, amelyet 1878 óta a Creditanstalt prágai fiókjának éléről Budapestre került Kornfeld Zsigmond irányít.

Hanák Péter

Előszó

Az 1960-as évek elejétől-közepétől a hosszú távú folyamatokat kutató, útkereső történészek figyelme a Monarchia kulturális öröksége felé fordult: Bécsben, Budapestben, Prágában, Zágrábban nemcsak a rivalizáló politikai fórumokat, hanem a kultúrateremtő központokat is meglátták. Felfedezték azt a különös kulturális felvirágzást, amelyben a szellemi forradalom megelőzte, előkészítette a politikait, és még a dekadens, apolitikus művészi irányzatok is a progresszió szövetségeseivé, hordozóivá váltak. Kultúrtörténészek, tudomány- és művészettörténészek azt a véleményt formálták meg, hogy az egykori Monarchia a modern kultúra, a 20. századi szellemi megújhodás melegágya volt, a lelkek nevelője, és a nyugati kultúrát átvevő, elmaradt peremvidékek, Budapest, Prága, Krakkó – nem is szólva a mindig is művelt Bécsről – két évtized alatt a modern kultúra és művészet műhelyei lettek.

Ezt az új képet hatalmas szellemi teljesítmények, lenyűgöző nevek valószerűsítik. A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20, századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

Belpolitikai válság Ausztriában

Az ipar tartalékait főként a vidéki cseh lakosságból merítette, az urbanizáció tehát a német elem visszaszorulását, a városok – elsősorban Prága – gyors csehesedését eredményezte. Amíg a 19. század elején a cseh főváros lakosságának csaknem a fele német volt, addig 1900-ban a közel félmilliós Prága 92%-a cseh volt. Megszűnt a felemelkedő cseh középosztálybeliek német asszimilációja. Hasonló folyamat zajlott le kisebb mértékben más szláv népeknél, elsősorban a szlovéneknél is. Megindult tehát az elmaradott, paraszti többségű népek polgárosodása, ami nemzeti erősödésükkel járt együtt.

A kiegyezést követő két évtizedben a nemzeti szervezkedés és a politikai küzdelem nem annyira országos pártok, mint inkább gazdasági és kulturális szervezetek keretében folyt: a német Schulvereinekben, a szláv maticékben, a cseh Sokol szervezetben, a hitelszövetkezetekben. Ezeken keresztül széles néprétegekbe, kis falvakba is behatolt a nemzeti agitáció. Jóval a nagy parlamenti csatározások előtt megindult a helyi „kisháborúskodás”. A régi vágású pártok – a parlamenti klubok – nem tudtak a mélyreható társadalmi átalakuláshoz, a politikába bekapcsolódó új rétegek igényeihez és szervezésük új formáihoz alkalmazkodni. Az 1880-as évek végén a konzervatív ócseh irányzat visszaesett, helyét a radikális nemzeti és mérsékelt demokratikus reformprogrammal fellépő ifjúcseh párt foglulta el. Az ifjúcsehek a nemzeti burzsoáziát képviselték, jobban támaszkodtak a középrétegekre, szemben álltak a dualizmussal, a cseh közjog alapján álló autonómiát követeltek.

Amíg a cseh politikában a nacionalizmus liberális törekvésekkel kapcsolódott össze, az osztrák-német társadalomban az újkonzervatív irányzatok hódítottak tért. Az osztrák liberalizmus fénykora rövid ideig tartott, a szabadelvű kormány már 1879-ben megbukott a régi típusú konzervatív pártok koalíciójával szemben. A parlamenti vereség tartósnak bizonyult, nem kis mértékben azért, mert az 1880-as években az osztrák liberalizmus társadalmi bázisa erősen összeszűkült. A megerősödő középrétegek zöme német nacionalista és katolikus konzervatív irányzatok befolyása alá került. A német nacionalizmus viszonylag új jelenség volt Ausztriában. Gyökerei 1848-ra nyúlnak vissza, kifejlődése azonban a kiegyezés, majd a német birodalom megalakulása után következett be. A német nacionalizmus kezdetben a növekvő magyar befolyással és az erősödő nemzeti mozgalmakkal szemben az osztrák-német hegemóniát akarta legalább az egykori Német Szövetséghez tartozó területeken megőrizni és megszilárdítani. A Deutschnationaler Vereinben egyesült csoportok első közös platformja, az 1882. évi linzi program már a dualizmus felszámolását, Magyarországgal csupán a perszonálunió fenntartását, Dalmácia Magyarországhoz csatolását, Galícia és Bukovina autonóm különválasztását és a megmaradt szűkebb Ausztriában a német túlsúly teljes politikai érvényesítését tűzte ki célul. A továbbiakban a Német Nemzeti Párt (Deutschnationale Partei), majd a Német Néppárt (Deutsche Volkspartei) e program nacionalista, antiliberális-antiszemita elemeit fejlesztette ki. A Georg Schönerer által vezetett jobboldali radikális csoport a Németországgal való egyesülést, a mérsékeltebbek a szövetség szorosabbra fűzését, mindannyian a „zsidó” tőke és a dinamikusan fejlődő nemzetiségek visszaszorítását követelték. E nacionalista irányzat térhódítása azt jelezte, hogy az osztrák-német burzsoázia egy része, főként a Szudéta-vidéken, már nem a Monarchiában, hanem Németországban látja hegemóniája biztosítékát.

A másik befolyásos áramlatot a konzervatív-katolikus centrumból kifejlődő keresztényszociális párt képviselte. Ez is burzsoá párt volt, programja az osztrák-német hegemónia igényét és az antiliberális-antiszemita beállítottságot tekintve megegyezett a német nacionalista irányzatéval, de a Németországhoz való viszonyt tekintve eltért tőle. A keresztényszociálisok az osztrák (alpesi) tartományok parasztságára és kispolgári elemeire támaszkodtak, főként a bécsi kispolgárságra, s e rétegek hagyományos Habsburg-hűségéből politikai tőkét kovácsoltak. Ők tehát a Habsburg-birodalom fennmaradását támogatták, de nem a dualista, hanem az osztrák-német hegemóniát hatékonyabban érvényesítő, centralizáltabb formában. Ennek érdekében élesen támadtak a magyar vezető réteget, gyakran a magyarságot, és egy füst alatt a nagy mértékűnek feltüntetett zsidó befolyást is, az egész liberális „judeo-magyar klikket”,[18] és a dinasztiahűnek tartott kis nemzetek, szlovákok, románok, horvátok védelmezőjeként léptek fel. A keresztényszociálisok vitték tovább a Habsburg birodalmi politika divide et impera hagyományát, és alakították ki modernizált változatát, amely a kis nemzeteknek a magyarok és a csehek elleni kijátszásán alapult.

Ezzel a birodalmi koncepcióval összhangban állt a Rerum novarum enciklika szellemében fogant szociálpolitikájuk. Az 1891. évi program a parasztság, a kisipar és kiskereskedelem életképességét biztosító intézkedésekkel, a kistermelői szövetkezetek állami támogatásával és munkásvédelmi törvényekkel kívánta a kapitalizmust korlátozó szociális reformot megvalósítani. Tevékenységük kezdetben az ausztriai magas klérus, a konzervatív arisztokrácia és befolyásos udvari körök rosszallását váltotta ki, de a nagy hatalmú pápai államtitkár, Rampolla határozott támogatásával visszaszorították az ókonzervatív fékező erőket. Az 1895 májusában tartott keresztényszociális gyűlés törhetetlen hűségét nyílvánította XIII. Leó és az új egyházi irányvonal iránt, ugyanakkor örök lojalitásáról biztosította a császárt és a dinasztiát, „amellyel Ausztria léte és jóléte a legszorosabban össze van fonódva”.[19] A következő évben a párt külön „munkásprogramot” dolgozott ki: ez jó adag szociális demagógiával felöntve ugyan, érdemleges munkasvédő intézkedéseket és demokratikus politikai részköveteléseket is tartalmazott. A keresztényszociálisok jelentős tömegbázisra, vezérük, Karl Lueger pedig olyan népszerűségre tett szert, hogy a császár 1897-ben kénytelen volt megerősíteni Bécs polgármesterévé való megválasztását.

A német nacionalizmus és a politikai katolicizmus tömegpártként való megszerveződése és térhódítása messzemenő politikai és tudati következményekkel járt: az 1879. évinél súlyosabb, kettős vereséget mért az osztrák liberalizmusra. Legyőzte mint hatékony politikai rendező elvként működő eszmeáramlatot, és ezzel menthetetlen válságba sodorta a felvilágosult liberalizmussal szorosan összefonódott jozefinista állampatriotizmust, az osztrák polgárság sajátos, nemzetfeletti hivatástudatát. A kiélezett nacionalizmus korában az „osztrákság” nemzeti szempontból egyre inkább tartalmatlan és értelmezhetetlen fogalommá vált, amely nélkülözte a nemzeti identitást. Márpedig Ausztriában a hagyományos vezető rétegek, az arisztokrácia, a nagypolgárság és a magas állású katonai és civil hivatalnokság nagy része nem tudott a német nacionalizmussal azonosulni. A Monarchia sokféle nemzetéből kiválasztódott, a dinasztikus vezető rétegbe olvadt osztrák állampatrióta liberálisok politikai vereségéhez tehát mély identitási válság is járult. A liberális vezető réteg egyes csoportjai e válságból a disszimilációban, az egykori nemzeti, etnikai közösséghez való visszatérésben kerestek kiutat, mások visszavonultak a közélettől a politikai elidegenedettség és otthontalanság művészeti vagy gondolati tartományaiba.

A radikális polgárság és értelmiség számára, amint ezt Viktor Adler, Engelbert Pernerstorfer, Otto Bauer, Karl Renner példája mutatja, nyílt még egy alternatíva: a szocializmus. Az ausztriai szociáldemokrata párt 1888 végén, a hainfeldi kongresszuson alakult marxista tömegpárttá. A párt az 1890-es évek elején belpolitikai értelemben is internacionalista szellemű és felépítésű, egységes szervezet volt. Az osztályegység azonban már az évtized közepén felbomlott, megindult a párt és a szakszervezeti mozgalom nemzeti alapon való széttagolódása. Főként az osztrák és a cseh mozgalom nem tudta kivonni magát a rendkívül kiélezett nacionalista harcok befolyása alól. A párt vezetői kezdettől tudták és egyre nyomasztóbban érezték, hogy az ausztriai szociáldemokrácia létkérdése a közös osztályharcot bénító nemzeti konfliktusok kiküszöbölése, a szocialista nemzeti alapelvek és program kidolgozása. Erre az 1899. évi brünni pártkongresszus vállalkozott. Minthogy Ausztriában az együttélő népek minden politikai és kulturális haladásának fő akadálya a nemzeti viszály, a proletariátus létérdeke a nemzeti egyenjogúság biztosítása, mindenféle nemzeti elnyomás, megkülönböztetés és bürokratikus állami centralizmus kiküszöbölése; szögezte le a program. Ennek érdekében Ausztriát demokratikus alapon álló soknemzetiségű államszövetséggé (Nationalitäten-Bundesstaat) kívánta átalakítani. A fennálló tartományok helyébe nemzetileg elhatárolt önkormányzati területeket kívánt állítani, ezek törvényhozása és igazgatása a demokratikusan választott „nemzeti kamarák” kezében lett volna. Az egynemzetiségű önkormányzatok összessége saját ügyeiben autonóm nemzeti szövetséget alkotott volna. A közös ügyek a birodalmi parlament hatáskörében maradtak volna.

A program tehát a területi és a kulturális autonómia elvét próbálta meg összeegyeztetni, és nem a tiszta kulturális autonómia mellett foglalt állást, amint azt később bírálói egyoldalúan a rovására írták. A két elv valaminő kompromisszumát a valóságos helyzet: a nemzeti szempontból elhatárolhatatlan vegyes nemzetiségű területeken élő népek egyenjogúságának biztosítása tette szükségessé. A brünni program hiányossága az autonóm nemzeti területek, illetve nemzeti szövetségek és a birodalmi parlament és kormány viszonyának tisztázatlansága volt. Ezt a hiányt az ausztromarxista teoretikusok, Renner és Bauer munkái valamelyest pótolták, ők a föderált egységek részérdekeit a Monarchia állami egységének kívánták alárendelni.

A brünni program nemcsak az államéletben, hanem a szociáldemokrata mozgalomban sem jutott érvényre. A munkásság a fejlett tartományokban betagozódott saját nemzeti társadalmába, és az intranacionális társadalmi integráció állandóan keresztezte az internacionalista politikai összefogást, amelyet az osztrák-német szakmunkásságra támaszkodó pártvezetés gyakran megsértett. Így az ausztriai munkásmozgalomban kettős kötődés rendezte a frontvonalakat: a munkásság olykor saját polgárságával együtt harcolt nemzeti vonatkozású ügyekben, máskor osztályalapon, internacionalista egységben, gyakran pedig megoszlott az ütköző érdekek kereszttüzében.

A társadalmi és párterőviszonyok megváltozása a Monarchia másik felében is felborította a nyugalmi periódus egyensúlyát. A nemzeti konfliktusok fellobbanása a Taaffe-kormányt az osztrák-német–cseh ellentét kiegyenlítésére késztette. Az 1890 elején elkészített kiegyezési tervezet az etnikai határok szerint elkülönített német és cseh területek nyelvhasználati és iskolafenntartási egyenjogúságát tartalmazta. Az ifjúcsehek azonban nem fogadták el ezt a kiegyezési alapot, s minthogy az 1891. évi választásokon fölényes győzelmet arattak az ócsehek felett, a megegyezésből nem lett semmi. Az ellentétek Csehországban rendkívül kiéleződtek. A német nyelvű cégtáblák eltávolítása és a hatóságok ellenrendszabályai, majd az Omladina szervezet ellen indított per miatt heves utcai tüntetésekre és összecsapásokra került sor. 1893-ban Csehország jó részében, Prágában is, kihirdették az ostromállapotot.

A gazdasági kiegyezés bonyodalmai

Badeni bukásának hírére és utódának, a Gautsch-kormánynak a német nacionalistákat megbékéltető lépéseire Bécs megnyugodott, Prága viszont kitörő ellenszenvvel válaszolt. Tüntetésben, obstrukcióban most a cseheken volt a sor.

A válság birodalmi dimenziói

November 2-án Bécsben és Prágában volt véres összecsapás a tüntetők és a rendőrség között. 3-án a cseh helytartó már az ostromállapot azonnali kihirdetését kérte. Aznap a császár hívatta Gautschot és közölte vele legfrissebb elhatározását: birodalma mindkét felében hozzájárul az általános választójog bevezetéséhez. A kormány másnap kommünikében jelentette be a választójog közeli reformját. Ezzel a bizonytalan ígérettel azonban semmit sem ért el. 1905 novemberében, bár formálisan nem vezették be, a valóságban ostromállapot uralkodott Bécsben, az osztrák nagyvárosokban és főként Csehországban. A bécsi munkásság 200 ezer főnyi impozáns tüntetése november 28-án végül is rákényszerítette Gautschot, hogy háromhónapos határidőre vállalja a reform benyújtását. Prága ettől sem nyugodott meg, az ellenzékiség forradalmi jelleget öltött. Csehországba jelentős katonai erősítést küldtek a közrend fenntartására.

Katus László

A szlovákok

A cseh-szlovák kulturális egységmozgalmat az 1896-ban Prágában megalakult társadalmi egyesület, a Československá Jednota (Csehszlovák Egység) irányította. Cseh földről nemcsak könyvek, újságok, néprajzi gyűjtők és turisták jöttek Szlovákiába, hanem ipari és banktőke, gazdasági és műszaki szakemberek, majd politikusok is.

A szlovák nemzeti mozgalom hagyományos vezetése elutasította a csehszlovák irányzatot, mert az önálló szlovák nyelv, irodalom és nemzetiség hitét vallotta. Egyre többen akadtak azonban a szlovákok között is, akik úgy vélték, hogy a szlovák nemzetiség önmagában véve gyenge ahhoz, hogy sikerrel ellenállhasson a magyar politikai és kulturális nyomásnak; rövidesen teljesen el fog magyarosodni, ezért célszerű, ha a gazdaságilag és kulturálisan fejlett, rokon cseh nemzetre támaszkodik, s átveszi annak nyelvét és kultúráját. Kezdetben főleg a cseh iskolákban tanult szlovák ifjúság képviselte a cseh-szlovák egység gondolatát, az 1890-es években azonban már hatasos propagátorra talált az eszme szlovák földön is, Karol Salva tanító személyében, aki rózsahegyi nyomdájában kiadott havi és hetilapjaiban és népies kalendáriumaiban a cseh nyelv és kultúra terjesztésére vállalkozott.

A csehszlovák irányzat hatékony publicisztikai és politikai támogatást kapott a cseh nemzeti mozgalom haladó polgári radikális szárnyainál, amely a nyugat-szlovákiai származású ifjú prágai egyetemi tanár, a történész, filozófus és szociológus Tomaš G. Masarýk körül csoportosult. Masarýk cikkeiben és előadásaiban beható társadalmi és politikai analízis alá vette a szlovák viszonyokat, s élesen bírálta a szlovák nemzetiségi politika hagyományos irányának üres retorikáját, elavult, néptől idegen romanticizmusát, a reakciós orosz pánszlávizmushoz való kötődését, múlton merengő provincializmusát. Feltárta a magyar nemzeti elnyomás osztályalapjait, szociális motívumait, mechanizmusát, és rámutatott azokra a módszerekre, amelyekkel sikeresen fel lehet venni a harcot vele szemben. A nemzeti politikát össze kell kapcsolni a társadalmi és politikai demokráciával, a nép anyagi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi és kulturális felemelésével és szervezésével. Soviniszta szólamok és a „Hej, Slováci” éneklése helyett a legszélesebb néptömegek közt kifejtendő szívós és mindennapos aprómunka: felvilágosítás, nevelés; szövetkezetek, olvasókörök, alkoholellenes egyesületek szervezése, ez a szlovák nemzet megmentésének és felemelésének egyetlen járható útja.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

nevező fiatal értelmiségi csoport, amely az ellenzéki pártok diákmozgalmából nőtt ki. 1895 októberében, a király zágrábi látogatásakor tüntetést rendeztek, letépték a magyar zászlókat. A zágrábi egyetemről kizárva, legtöbbjük a prágai egyetemen folytatta tanulmányait, s ott Masaryk polgári radikális jellegű „realista” ideológiájának hatása alá került.

Galántai József

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

Május 15-én Prágában a cseh Nemzeti Színház létrehozásának 50. évfordulóját a Monarchia cseh, szlovák, délszláv, lengyel, olasz és román nemzeteinek képviselői – a római kongresszus szellemében – együtt ünnepelték.

Az elszakadás irányvonala a Monarchián belül nem fejeződhetett ki nyíltan 1918 első felében sem. A fordulatot a prágai eseményeken túl jelezte az is, hogy a nemzetiségek hazai vezetői nem dezavuálták a külföldi akciót, sőt erősítése érdekében mind több politikus szökött ki az országból. A Monarchia felbomlásával összekapcsolódó román egységmozgalom szervezete is létrejött Párizsban, 1918 júniusában: Erdély, Bánát, Bukovina Románjainak Nemzeti Bizottsága. Vasile Lucaciu és Octavian Goga játszott vezető szerepet benne.

Követték-e vajon a Monarchia legfelsőbb vezetői a nemzetiségek mozgalmának újabb alakulásait? A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[20] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Eercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

A Monarchia „északi” szlávjainak kérdése a minisztertanácson nem vetődött fel. Károly ekkoriban foglalkozott a prágai látogatás gondolatával, de attól félve, hogy a csehek követelnék a cseh királlyá koronázást, letett róla. Valójában a hazai cseh mozgalom már messze túlnőtt ezen az igényen.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

Az október 14-i általános politikai sztrájk a központi kormány hatalmát annyira megrázta, hogy ettől kezdve már ténylegesen Prága irányított a cseh tartományokban.

Andrássy különbékekérése

Október 28-án Prágában hatalmas forradalmi tömegmegmozdulás volt. Ennek hatására a prágai nemzeti tanács deklarálta a csehszlovák állam megalakulását és az államhatalom kézbevételét.

Siklós András

A Monarchia felbomlása

Csehországban a végkifejlés az október 14-i tömegtüntetéssel vette kezdetét. Bár e tüntetés terve eredetileg a polgári pártokat tömörítő Cseh Nemzeti Bizottságtól származott, azt ténylegesen a szociáldemokrata pártból és a nacionalista beállítottságú Cseh Szocialista Pártból alakult Szocialista Tanács irányította. A tüntetéshez fűzött remények nem váltak valóra. A katonai parancsnokság a megmozdulást éppen a döntő helyen – Prágában –; elfojtotta.

E körülményt kihasználva, a Szocialista Tanács jobboldali vezetőinek közreműködésével a polgári pártok mindinkább magukhoz ragadták a vezetést.

A cseh burzsoázia –; félve a Monarchia még meglevő fegyveres erejétől és még inkább a tömegek forradalmi, a magántulajdont, a fennálló rendet veszélyeztető törekvéseitől –; radikális nemzeti követeléseket hangoztatott, de kész volt együttműködni az osztrák szervekkel, hogy az önálló csehszlovák állam békés úton, a „rend” teljes megóvása mellett jöjjön létre, és a hatalom az átalakulás végső eredményeként ne a munkásosztály, hanem burzsoázia kezébe kerüljön.

Október 24-én a Cseh Nemzeti Bizottság több tagja a monarchista beállítottságú Kramář vezetésével az osztrák hatóságok engedélyével és támogatásával Genfbe utazott, hogy az időközben (október 14-én) megalakult és a franciák által már elismert cseh emigrációs kormánnyal (elnöke: Masaryk, külügyminisztere: Beneš, hadügyminisztere: Štefánik) tárgyalásokat kezdjen a további teendőkről.

Miközben Bécsben és Genfben javában folytak a tárgyalások, Prágában október 28-án újra hatalmas méretű tömegmegmozdulás robbant ki. A tüntetés közvetlen kiváltó oka Andrássy Wilsonhoz intézett válaszjegyzékének nyilvánosságra kerülése volt. A nemzeti tanács Prágában maradt vezetői a „rend” megóvása érdekében azonnal a tudtuk és akaratuk nélkül kibontakozó megmozdulás élére álltak, és a közigazgatás átadását követelték.

A bécsi hadügyminisztérium október 28-án a katonai parancsnokságoknak a Monarchia egész területén engedélyt adott arra, hogy szükség esetén felvegyék a kapcsolatot a nemzeti tanácsokkal. A prágai katonai parancsnokság „a nyugalom és a rend” megóvása, valamint a hadsereg ellátásának biztosítása céljából, a távirati úton kapott engedélytől bátorítva, október 28-án az esti órákban tárgyalni kezdett a nemzeti tanáccsal. A tárgyalások eredményeként megegyezés jött létre. E megegyezés a rend helyreállítása érdekében a nemzeti tanács és a katonai parancsnokság együttműködését írta elő, szankcionálta, hogy a helytartótanács funkcióját a nemzeti tanács veszi át, és lehetővé tette, hogy a cseh nemzetiségű katonák a nemzeti tanács felállítás alatt álló fegyveres erőihez, a Sokol-alakulatokhoz csatlakozzanak. Bár az elkövetkező napok még hagytak némi bizonytalanságot, Csehországban az október 28-i és azt követő eseményekkel a hatalom ténylegesen és végérvényesen a nemzeti tanács kezébe ment át.

A független csehszlovák állam megalakulását a nemzeti tanács 28-án kiadott első törvénye jelentette be. E törvény egyben hangsúlyozta, hogy „valamennyi tartományi és birodalmi törvény és rendelet egyelőre érvényben marad”, a hatóságok hivatali munkájukat „az addigi törvények és rendeletek értelmében folytatják”.[21] A törvény aláírói között szerepelt Vavro Šrobár, a Szlovák Nemzeti Párt kiküldötte is. A Cseh Nemzeti Bizottság Šrobár bevonásával is hangsúlyozni kívánta, hogy az október 28-i törvénnyel nem a cseh, hanem a csehszlovák állam megalakítását jelenti be.

A forradalom jellege, sajátos vonásai

A különbség legfeljebb abban állt, hogy a bonyolultabb viszonyok eredményeként, az ország kiváltságos helyzetéből következően, az ancien régime ereje és ellenállóképessége a Lajtán innen erősebb volt, mint a birodalom másik felében. A teljes elszakadás ellen, a Monarchia valamilyen formában való fenntartása mellett Magyarországon nagyobb erők vonultak és vonulhattak fel (a függetlenségi jelszavak hangoztatása és e jelszavak vonzóereje ellenére is), mint az osztrák tartományokban. Alapvetően ebből eredt, hogy a fordulat Budapesten később következett be, mint Krakkóban, Prágában, Zágrábban vagy akár az Anschlussban reménykedő Bécsben. Ebből fakadt az is, hogy a Magyar Nemzeti Tanács az ország függetlenségét nem annyira kiharcolta, mint inkább – egy, a Monarchia egészét érintő folyamat eredményeként – ajándékba kapta, és a végső, teljes szakítást nem annyira jószántából, programjából következően, mint inkább kényszerből, céljai ellenére határozta el.

A magyar forradalom, bár későn jött, szociális tartalmát tekintve nem maradt el a Csehországban, Ausztriában vagy a délszláv területeken végbement események mögött. Míg a Prágában október 28-án kiadott első néptörvény, a Bécsben október 30-án elfogadott ideiglenes alkotmány azt hangsúlyozta, hogy a Monarchia törvényei és rendeletei további intézkedésig érvényben maradnak, és az új délszláv állam még a köztársaság kikiáltásáig nem jutott el, a Magyar Nemzeti Tanács kezdettől fogva radikális reformokat hirdetett, és a Nemzeti Tanács pártjaiból alakult „népkormány” később – a maga módján – hozzá is fogott azok megvalósításához.

Magyarország: népköztársaság

Ausztriában e hírek hatására november 11-én kiáltvány tudatta, hogy az uralkodó „lemond az államügyek intézéséről és elfogadja Német-Ausztria döntését a jövendő államformára nézve”.[22] Az ideiglenes nemzetgyűlés november 12-én Német-Ausztriát demokratikus köztársaságnak nyilvánította.

Két nap múlva a Prágában összeülő csehszlovák nemzetgyűlés is hasonlóan foglalt állást.

Súlyos helyzet. Indokolatlan remények.

November folyamán követeket neveztek ki Zágrábba, Bécsbe, Bernbe és Prágába.

Szlovákia

A turócszentmártoni deklaráció – ellentétben a Prágában és Zágrábban hozott hasonló határozatokkal – nem jelentette egyben a hatalom azonnali, tényleges átvételét. A magyar közigazgatás a szlováklakta területeken továbbra is a helyén maradt, és csak annyiban szűnt meg egyes helyeken – elsősorban a falvakban –, amennyiben a gyűlölt közigazgatási tisztviselőik és a helyi rendfenntartó szervek a nagy erővel fellángoló tömegmozgalmak elől itt is menekülni kényszerültek.

A hazatérő katonák és a parasztok forradalmi tömegmozgalma ellen, mely a szlovák birtokosok és kereskedők vagyonát sem kímélte, és annak felosztását ugyanúgy jogosnak és igazságosnak tekintette, mint a más nemzetiségű kizsákmányolókét, a magyar, a német és a szlovák burzsoázia közös erővel lépett fel. A különböző nemzeti tanácsok együttműködtek és támogatták a közigazgatási szerveket – amennyiben a rend fenntartásáról és a magántulajdon védelméről volt szó. Az újonnan szervezett nemzetőrségekbe a Szlovák Nemzeti Tanács utasítására szlovákok is szép számmal jelentkeztek.

A szlovák burzsoázia – számolva a polgárháborús helyzettel – nem törekedett az ellentétek kiélezésére. Gyengesége tudatában csak elvétve próbálkozott azzal, hogy a hatalmat erőszakkal is magához ragadja. A Szlovák Nemzeti Tanács tevékenysége a népharag lecsillapítására és ezzel párhuzamosan a Csehországhoz való csatlakozás népszerűsítésére irányult, amivel szemben egyesek, elsősorban Kelet-Szlovákiában, az önálló Szlovákia és a szlovák népköztársaság gondolatát propagálták, a magyar hatóságok támogatásával.

November 2-án Hodonin (Göding) morva városkából cseh katonai alakulat érkezett a határ túlsó oldalán fekvő Szakolcára, azzal, hogy a közrendet itt is helyreállítsa.

A Szlovák Nemzeti Tanács Prágában tartózkodó tagjai ezzel egyidejűleg kéréssel fordultak a Prágai Nemzeti Bizottsághoz, hogy az, tekintettel az anarchikus helyzetre, a „fosztogatásokra” és a „rend teljes felbomlására”, küldjön katonaságot, szállja meg a szlováklakta területeket. A Prágai Nemzeti Bizottság e kéréssel messzemenően egyetértett, mert úgy vélte, hogy Szlovákia – emigráció által is sürgetett – birtokbavétele nélkül az egyelőre még csak papíron létező csehszlovák állam sorsa bizonytalan. Az első önkéntes alakulatokat szokolistákból, a régi hadsereg szökött katonáiból és más jelentkezőkből állították fel, s csendőrökkel kiegészítve irányították Szlovákiába. Egyidejűleg megkezdték a volt közös hadsereg egykori cseh és morva ezredeinek újjászervezését is.

November 5-én Szakolcán Šrobár vezetésével ideiglenes szlovák kormány alakult. A 4 tagot számláló úgynevezett ideiglenes kormány november 14-ig, az első csehszlovák kormány megalakulásáig állt fenn. Šrobár ekkor belépett a Kramář-féle csehszlovák kormányba, ahol részére minisztériumot szerveztek.

A Szakolcára érkező önkéntesek és a folyamatosan érkező más erők az ideiglenes szlovák kormány parancsára hivatkozva fokozatosan nyomultak előre, és november 10-re megszállták a szlováklakta területek nyugati részét.

Az önkéntesek behatolását a magyar kormány Prágába küldött megbízottja, Supka Géza előtt csehszlovák részről a fosztogatásokkal, a rend felbomlásával, a bolsevizmus veszélyével indokolták.

Supka a rendcsinálással elvileg egyetértett, de azt javasolta, hogy „lehetőleg angol csapatok szállják meg a felvidéket, ha már mindenáron szükséges a megszállás”.[23]

A kormány hivatalos álláspontja november legelején az volt, hogy nem alkalmaznak erőszakot „rendfönntartó karhatalmi erők ellen”.[24] A Nyugat-Szlovákiában levő cseh és magyar fegyveres alakulatok között egy ideig nem is került sor összeütközésre, a különböző katonai és karhatalmi egységek az ellenőrzésük alatt álló terület elhatárolására törekedtek.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy cseh részről nemcsak rendcsinálásról van szó, hanem egyben a magyar hatóságok leváltásáról is, végleges berendezkedésről még a békekonferencia döntése előtt, a kormány a belgrádi egyezményre hivatkozva tiltakozott. November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[25]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[26]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[27]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[28]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[29]

Miután a december 3-i levél a kiürítendő terület határát nem közölte, Hodža és Bartha december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Az ideiglenes megállapodás újabb bonyodalmak forrásává vált, mert ezt a prágai kormány érvénytelennek minősítette, és a Versailles-ban ülésező Legfelsőbb Haditanács végül is december 22-én egy ennél délebbre húzódó vonal mellett döntött. (Az előző fejezetben már ismertetett döntés Szlovákia ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg.)

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A szovjet kormány a november 2-i felhívás szövegét szikratávírón Budapestre is eljuttatta azzal, hogy a magyar forradalmi kormány hozza nyilvánosságra és továbbítsa Zágrábba és Prágába. A kormány e kérésnek nem tett eleget, a felhívást megpróbálta eltitkolni.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

1919. március végén Prágában összeült a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt rendkívüli konferenciája, hogy az osztrák szociáldemokratákhoz hasonlóan fogalmazza meg álláspontját a Magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatban. A gyakorlatilag már a párton kívül álló kommunista kisebbség, a német és magyar szocialisták nem fogadták el Masaryk támogatásának politikáját, de a többség magatartását a nemzeti felszabadulás és a demokratikus reformok masaryki koncepciója szabta meg.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Miközben a csehszlovák sajtó a magyar támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt, a prágai hadügyminisztérium antanttisztek irányításával titokban maga dolgozott a támadás előkészítésén.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

Lábjegyzet

  1. Idézi Takács Sándor, Magyar nagyasszonyok. Budapest. év nélkül 246.
  2. MHHS XXX. 245.
  3. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 105.
  4. Ugyanott, 108.
  5. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. 1879. 101, 117.
  6. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1879. 203.
  7. Idézi: Csapodi Csaba, Eszterházy Miklós nádor. Budapest, év nélkül, 163.
  8. Kende Gábor levele Teleki Mihálynak, 1676. március 2., 6. OL P 1238 Teleki Mihály gyűjtemény 2. doboz.
  9. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 43.
  10. Ugyanott II. 343.
  11. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 124.
  12. Ugyanott 132.
  13. [Országos Levéltár C. 13. Benigna mandata. 1784. február 13.
  14. Ugyanott.
  15. Idézi: Marczali Henrik, Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 363.
  16. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  17. Idézve: ugyanott 318.
  18. Reichspost, 1905. szeptember 19., 20., 28. és Klaus Berchtold, Österreichische Parteiprogramme 1868–1966. Wien, 1967. 173.
  19. Ugyanott 168.
  20. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.
  21. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár) K 40. 1918–VII–196.
  22. Károly császár lemondott az államügyek intézéséről. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  23. Valótlan állítások Kramarz jegyzékében. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  24. Az összeütközések előzményei. Népszava, 1918. november 20.
  25. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  26. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  27. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  28. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  29. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.

Irodalom

Marx és Engels nézeteit helyesen értelmezte és alkalmazta a magyar viszonyokra Révai József 1932-ben a Gyűjtőfogházban írt Marx és a magyar forradalom, valamint a később alkotott Magyar szabadság – világszabadság című cikksorozatának első, a reformkorszakról szóló írásában, továbbá 1938-ban Prágában írt, Kölcsey Ferenc című tanulmányában.


A nacionalizmus elítélése, de ugyenakkor a népekben élő hazafiság. a nemzeti eszme előremutató érzésének, gondolatvilágának az elutasítása is a nemzeti ideológia haladó és retrográd elemeinek összemosása jellemzi a nácizmus elől Csehszlovákiából emigrált egykori prágai egyetemi tanárnak, Hans Kohnnak a New York-i Columbia egyetemen föként 1945 után végzett munkásságát, antifasiszta, nacionalizmus-ellenes, polgári demokratikus, humanista, ám az integrálódás történeti tendenciáját a tőkés integrálódással azonosító munkáiban, amelyekben „territoriális-politikai” és „romantikus-népi” nacionalizmusokat különböztet meg.


Brunó és Bonifác azonosítását kétségtelenné teszi az 1025 és 1142 között készült Vita et Passio Sancti Brunonis episcopi et martyris QuerfordensisMonumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio XXX/2. 1363–1364; vesd össze későbbi változatát: D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 474. kk. –, melyben a magyarokhoz téríteni jött Bonifácot Prago városnál pogány támadás érte dorongokkal. Noha Pragót már a 12. században Prágával azonosították (Gombos II. 1043), az újabb kutatás ezt elutasította, lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907. 191. kk., 277. 299, 327), aki nem meggyőzően Brassóval azonosítja.

a prágai püspökség alapítólevelét lásd Cosmasnál: Gombos I. 803—804; MGH Diplomata ... Heinrici IV. regis. Editor D. Gladiss (Vimariae, 1962—1963). 515; Marsina, CDES I. 58.

A Fehérhegy utáni csehországi eseményekre: A. Gindely, Geschichte der Gegenreformation in Böhmen (Wien, 1893); E. Denis, La fin de l'indépendance boheme I–II (Paris, 19302).

Az Országos Levéltár számos külföldi levéltári anyag mikrofilmfelvételét is őrzi. Gyűjteményének értékes része a prágai, a brünni és a pozsonyi levéltárakból származó helytartósági és rendőrségi anyag, amely a csehszlovák és a magyarországi munkásmozgalom kapcsolataira tartalmaz információt.

Kiadványok