Prónay László

A Múltunk wikiből
1735. – Pest, 1808. október 28.
Turóc és Csanád vármegye főispánja, több vármegye királyi biztosa, közjogi író
Wikipédia

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[1]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Ezek a tények. Szükséges azonban a tények mögé is nézni, s az uralkodó és a felvilágosult magas bürokrácia álláspontját szembesíteni.

A kormányzati koncepcióból törvényszerűen adódott az új adminisztratív szerkezet, de azok, akik szinte áldozatként ebben szerepet vállaltak, kezdettől fogva nehéz helyzetbe kerültek. Az, hogy bizalmi feladatuk fájdalmas veszteségeket okozott megyék, testületek, mondhatnók: az egész politikai vezető réteg életében, az előzőkből már kitűnt. A megye degradálódott, amikor éppen saját határán túl, saját anyagi érdekein túl kezdett gondolkodni. Pedig hagyományőrző szerepe nemcsak a privilégiumok védelmét szolgálta. Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult, hiszen díjtalan gyakornokként már ott dolgoztak az apparátusban a jozefinus vagy pontosabban felvilágosult elvek ifjú hívei.

Hiba volt az adott társadalmi szerkezetet ellenérzéssel kezelni, de az ellenérzést királyi határozatban kinyilvánítani még annál is több. „Tulajdonképpen mi is egy megye – kérdezi József. – … A megye egy kis része a királyságnak… Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar eddig részben ebben tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene és megengedné, hogy… véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen és halogatása miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen, akkor, amikor csak az engedelmesség és az utasítások végrehajtása a kötelességük…”[2] A már ismertetett, a kerületekkel kapcsolatos elvi deklarációk után az uralkodó azzal zárja éppenséggel nem kegyes sorait, hogy „mellékelem a Német Tartományok kerületi hatóságai munkájának megkönnyítése érdekében kiadott hivatali szabályzatot…”[3]

A Kancellária a kiábrándító uralkodói állásfoglalás ismeretében sem adta fel igyekezetét. Ennek köszönhető, hogy a sérelmes leiratot követő évben, 1787-ben, a nehézségek teljes tudatában kidolgozták a sémát, mely szerint a kerületi főispánnak – József szerint „hun módra”[4] kényszerítették ki a kerületi biztosnak ezt a politikai közvéleményben még elfogadható elnevezését – jelentéseit el kellett készítenie. Nem tarthatott fenn hivatalt, apparátust, és a titkáron kívül alig rendelkezett segéderővel, így az alispánokra hárított tájékozódó munka ellenére is iszonyú feladatot vállalt és teljesített. (Tehát meg kell érteni azokat is – elsősorban Széchényi Ferencet –, akik a megbízatásról betegségre hivatkozva leköszöntek.) A kancelláriai séma, a jelentésvázlat szempontjainak korszerűségével túlmutat József igényein, s mindenképpen túllép azokon rendszerességével. A vázlat, amelyhez a kerületi főispánok valóban tartották is magukat, nagyon modern volt, és ugyanezt tételezte fel a címzettekről és „adatnyújtókról”. És valóban a Helytartótanács megyei ügyosztályán őrzött eredeti (nem a kancelláriának felküldött) jelentések magas európai szintről tanúskodnak.

Ne csodálkozzunk, hogy Teleki Sámuel, aki Bernoulli-tanítvány volt, szakszerűen tett eleget a statisztikai, demográfiai, szinte kérdőíves megoldással dolgozó „feladatlapnak”. Teleki optimizmussal vágott neki a súlyos munkának. Remélte, hogy „bővebb alkalmatosságot nyer” hazája szolgálatára és a „Köz Jónak” előmozdítására… „Kivá1tképpen való nagy bizodalmamat helyeztetem azért a T.-N. Statusoknak és a Köz Jónak előmozdítására összevetett vállakkal, velem együtt való munkálkodásokban…”[5] Bízott tehát a rendi segítségben, és figyelembe véve saját és utódja munkáját, mintha nem is ok nélkül tette volna. Rövid ideig állt az irdatlan terület élén, alkancellári kinevezése után Haller József vette át munkáját.

Prónay László végig győzte a terhet. Besztercebányáról keltezte az 1788-as évről 91 oldalas jelentését, melyet már a kancelláriai utasítás jegyében készített. (Ha majd egyszer kiadjuk ezeket a jelentéseket, akkor érthetővé válik, miért nyilatkozott Schwartner Márton olyan tisztelettel a biztosok munkálatairól, amelyeket röviden „földrajzi-statisztikai elemzések”-nek[6] nevezett.) Címük valóban Topographisch-statistische Schilderung, de nem statisztikai adatokkal, hanem az utasításnak megfelelően a vallásüggyel indítanak. A séma szerint a következő témákról kell számot adni: 1. Vallásügy (ezen belül a tolerancia és az erkölcs kérdése); 2. Oktatásügy; 3. A lakosság számadatai; 4. Rendészet; 5. Közbiztonság; 6. Adózás; 7. Úrbér; 8. Gazdasági ügyek; 9. Az infrastruktúra (út, vízszabályozás, épületek); 10. Kereskedelem. A jelentés második fő része az ügyintézés problémáit adja elő hat pontban: Vajon a komisszárius kerületét, az alispánok megyéiket, a szolgabírák járásaikat beutazzák-e? Melyek az ügyintézés lehetséges egyszerűsítésének módozatai? Milyen a német nyelv helyzete? A tisztviselők alkalmassága? Melyek a saját munkájában felmerülő problémák?

A besztercebányai, a nagyváradi, de a többi kerület jelentése is páratlan történeti értékkel bír. Az új típusú bürokraták – mert már azok, részben II. József elszánt sürgetése, részint saját kitűnő készségeik miatt – a kötelező válaszokon kívül maguknak adott váratlan kérdésekre is válaszolnak. Fontos információkat nyújt Prónay, amikor megírja, hogy az ő kerületében már a tolerancia-rendelet megjelenése előtt érvényesült a vallási türelem, kivéve Gömör, és Liptó megyét, ahol Balassa Pál, Csáky György és Illésházy főispánsága alatt az országos szokások érvényesültek. A többi megyéjében már 1781 előtt is viseltek hivatalt a protestánsok. Általában azt tartaná kívánatosnak, hogy a helyes rendelkezéseken kívül az azok betartásához szükséges eszközök is rendelkezésre állnának. Ami az erkölcsi kérdéseket illeti: az erkölcsök jók, de be kell vallani, hogy a káromkodás, az esküdözés teljesen mindennapos, észre sem veszik. Különösen a szlovákok fogyasztanak sok pálinkát, de a rossz termés, a drága gabona miatt nem lehet pálinkát égetni. Majd az utak kiépítése ezen is segíteni fog: idehozzák a jó utakon az olcsó és az egészségre kevésbé ártalmas bort. Ami az oktatást illeti, vannak hibák, vannak eredmények: a tanítók német nyelvtudása hiányos, a gyerekek alig járnak munkaidőben iskolába. Télen járnának, de akkor nincs lábbelijük. Prónay jelenti azt is, hogy Besztercebányán egy nemesi társaság ipariskolát alapított, ahol felekezeti különbség nélkül hasznos tudnivalókba vezetik be a lányokat. Reméli, hogy ez a magyar (hangsúlyozottan magyar!) példa másutt is hatni fog. A jelentés a lakosság számadatai után a közbiztonság hiányosságaival foglalkozik. A rablók főként az országosan meghirdetett takarékosság, vagyis a hajdúk elbocsátása miatt szaporodtak el. Jobb híján – javasolja a kerületi főispán – szabadságolt katonákat kell szolgálatra berendelni. Nem kíméli az újonnan bevezetett törvénykönyvet, különösen az aránytalanul hosszú börtönbüntetések miatt. A börtönök tele vannak, a rabok pénzbe kerülnek, pedig a kassza üres, s ráadásul a büntetés nem javít, a fiatalkorúak bűnözőkkel összezárva teljesen tönkremennek. (Máshonnan is hasonló bírálatok érkeztek: ebből következően kötegszámra dolgoztatták ki a kerületekkel-megyékkel a börtönfelújítási terveket. A megyei ügyosztály 1788-as és 1789-es iratanyagát ellepik a börtönrajzok – számuk sokkal nagyobb, mint az egyéb terveké.)

Rendkívül tanulságosak Prónay, de a többi komisszárius ipari-kereskedelmi helyzetjelentései is. Sokkal pontosabbak és megbízhatóbbak, mint a kereskedelmi ügyosztály ismert és sokat idézett országos összegezése. Különbséget tesznek a manufaktúrák; fabrikák és egészen kis üzemek között, és, nem véletlenül, helyenként kiemelik a jó iparosokat. Hangsúlyozzák, ha „kivitelre” is dolgozik, vagyis ha más megyék területén is megveszik készítményeit. Ugyanitt, amikor nemlegesek a válaszok a „behozatal” kérdésére, hasonlóan csak megyei szintű behozatalról van szó. Prónay sziléziai takácsok meghívását javasolja, hogy a férfiakat tanítsák; ne legyen a szövés-fonás csak házi szükségleteket kielégítő női munka. Részletezi a famegmunkálás sok ágát, forgalmát és az olajkárok nagy külföldi bevételeit. Ezek, mintegy ezer család, Lengyelországon túlra, a Német Birodalom különböző országaiba is eljártak. E bevételnek – tudjuk, a tilalmi rendeletek nyomán – sajnálatosan vége szakadt.

Lábjegyzetek

  1. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  2. Idézi: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. Budapest, 1873. 592.
  3. Ugyanott 598.
  4. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1879. I. 293.
  5. Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum. 1786. F 210.
  6. M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungarn. Pest, 1798. 12.

Műve

Prónay Lászlónak a szövegben említett 1788. évi jelentése: Országos Levéltár C 44 Ugyanott. 1789, F 97. P 1.