Prohászka Ottokár

A Múltunk wikiből
Nyitra, 1858. október 10. – Budapest, 1927. április 2.
katolikus egyházi író,
a magyar keresztényszocializmus jelentős képviselője,
Székesfehérvár tizenötödik püspöke
Wikipédia
Prohaszka Ottokar2.jpg

Mucsi Ferenc

A pécsi szabadoktatási kongresszus, 1907

A plenáris megnyitót követő szekcióüléseken is folytatódtak az összecsapások. Közülük különösen kitűnt s nagy visszhangot keltett Pikler Gyula és Prohászka Ottokár párharca a szabad tanítás tárgyáról és módjáról. Prohászka azzal vádolta Piklert, hogy a tudományt végletesen a hittagadásig hangsúlyozza,. a gazdasági érdekeket a morál elé helyezi, az internacionalizmust pedig a nemzeti eszme lekicsinyléséig eszményíti előadásaiban. Pikler teljes joggal azzal vágott vissza, hogy Prohászka elvont erkölcsi ideái gyerekes és kezdetleges felfogásról tanúskodnak, amennyiben az ember rendeltetését egy természetfölötti lénynek való szolgálatra vezetik vissza; a boldogságot és az örök életet nem lehet a morál megtartásának jutalmaként osztogatni, s az elvont felebaráti szeretetre nem lehet társadalmat alapozni.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

A Néppárt belső bomlása az 1910-es években feltűnően felgyorsult. A vele szembefordulók azonban korántsem voltak egységesek. A néppárti konzervativizmus elvetésének, a politikai katolicizmus reformjának, modern megújításának több irányzata alakult ki. Az egyik ilyen irányzatot Prohászka Ottokár és Vass József képviselte. A szociális reform számukra elsősorban a modern eszmeáramlatok – mindenekelőtt a materializmus – és a forradalmi tömegmozgalmak felszámolásának eszközét jelentette. Ez az irányzat a későbbiek során, főként a forradalmak időszakában különösen megerősödött és – egyik alkotóelemként – az ellenforradalom keresztény-nemzeti hivatalos ideológiájának rangjára emelkedett.

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával. Hazatérése után 1882-ben a teológia tanára lett Esztergomban, s nagyszabású irodalmi tevékenységbe fogott. Több tanulmányt írt a teológia és a természettudományok viszonyáról, majd az 1890-es évektől kezdve a szocialista és a demokratikus tömegmozgalmak fellendülésének idején a szociális kérdések felé fordult. Megoldásukra – szakítva a konzervatív katolikusokkal – a „keresztény akciót” javasolta. Magát a keresztényszocializmus hívének tartva, előadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó Szent Imre Körben, sőt a Társadalomtudományi Társaságban is. 1904-ben kinevezték a budapesti egyetem teológiai fakultásának rendes tanárává, 1905-ben pedig székesfehérvári püspökké szentelték. 1907-ben megjelent „Modern katolicizmus” című munkájában a tudomány és a hit összeegyeztetésével kísérletezett. A keresztényszocializmusra hivatkozva szorgalmazta a felekezeti és a társadalmi osztályok közötti békét. A konzervatív katolicizmussal ellentétben elkerülhetetlennek tekintette a társadalmi haladást, ezért a katolikus egyházi nagybirtok bizonyos mérvű – konkrétan azonban meg nem fogalmazott – reformját is szükségesnek tartotta. Programja s filozófiai rendszere az adott gazdasági-társadalmi rendszer megmentésére, a tornyosuló veszélyek elhárítására irányult. Modernizmusa emiatt kezdettől konzervativizmusba hajlott. „Az intellektualizmus túlhajtásai” című, 1910-ben tartott akadémiai székfoglalójában a bergson filozófia nyomán azt ismételgette, hogy nem a megismerés s az ismeret adja az abszolút igazságot, hanem a belső megfigyelés, az intuíció, a tettekben megnyilvánuló hit.

Prohászka újszerűsége, modernizmusa mindenesetre magára vonta a különféle politikai irányzatok figyelmét. A magyarországi konzervatív katolicizmus képviselői – élükön Samassa egri érsekkel – fokozták vele szemben támadásaikat. A Vatikán – amelytől annak idején a kezdeti impulzusokat kapta – szintén ellene fordult, 1911-ben műveinek egy részét indexre tették. A szabadgondolkodók, a társadalmi haladás útját keresők jó része, figyelmen kívül hagyva modernizmusának indítóokait, gyakran túlértékelte. Erre a veszélyre Ady figyelmeztetett: „Nem fogjuk kivételesen nagy embernek deklarálni Prohászka Ottokárt csak azért, mert merészebbnek és intellektusban gazdagabbnak látszik, mint többi fegyverese az ecclesia militansnak… Hát nem méltóztatnak látni, hogy az Ehrhardok, Prohászkák a jövendő klerikalizmusának az előhírnökei? A klerikalizmus örök célja az emberiség nyűgökben tartása… Nagyon természetes, hogy e nagy cél eszközeinek a haladó korral együtt folyton módosulniok kell. Mivel ma már sem kínzókamrákkal, sem a sötétség terjesztésével nem lehet eléggé boldogulni, az ecclesia militans gondolkodóbb elemei modernebb fegyverekkel kezdenek hadakozni. Íme – Prohászka példája mutatja – a modern fegyverek előtt még az antiklerikálisok is meghódolnak.”[1]

A modernizmus jobbszárnyán elhelyezkedő Prohászkától már az első világháború előtti időszakban eltért Giesswein Sándor. Ekkor azonban még inkább a megújítási szándékból fakadó összekötő szálak voltak az erősebbek. Giessweingyőri kanonok, majd 1909-től pápai prelátus – főként nyelvészeti, történettudományi és szociológiai tanulmányokat folytatott. A 20. század első évtizedében több külföldi keresztényszocialista kurzuson vett részt. Az ő kezdeményezésére hívták össze 1901-ben és 1903-ban az első keresztényszocialista kurzusokat Magyarországon. 1910-ben csatlakozott a keresztényszocialista párthoz. A Néppárt vezetőségének megírta: az ott élő aulikus és ultrakonzervatív szellem a legnagyobb akadálya a szociális és a nemzeti fejlődésnek. A társadalmi evolúciót szükségszerű objektív folyamatnak fogta fel, s ennek keretében követelte a „hatalmaskodó individualizmus által előidézett társadalmi igazságtalanságok” megszüntetését. „A keresztény szocializmust tehát abban az értelemben kell vennünk – írta –, hogy az egyes keresztény szociális reformok összefoglalatja, rendszere, mintegy a keresztény igazságoknak a társadalmi és gazdasági életben való gyakorlati alkalmazása.”[2] S valóban a szociális reformot nem taktikának, hanem politikája szerves részének tekintette. Felfogását az 1914-ben megjelent, „A szociális kérdés és a keresztény szocializmus” című munkájában összegezte. Amíg Prohászka a katolikus értelmiségre kívánt támaszkodni, addig Giesswein a keresztény munkásegyletek s a kispolgári társadalmi egyesületek keresztényszocialista jellegű átszervezését is feladatának tartotta; tehát a munkásosztályra, a kispolgárságra is ki akarta terjeszteni befolyását. Ebben az 1919 után jelentős szerephez jutó keresztény politikusok – Huszár Károly, Haller István, Ernszt Sándor – is támogatták.

A katolikus egyház nagyjavadalmasai idegenkedtek a munkáskérdést túlságosan előtérbe állító, szociális reformokat hirdető neokatolicizmustól, s ez a körülmény is akadályozta megerősödését. Társadalmi hatásának kiszélesedését azonban mindenekelőtt a munkásmozgalom és a baloldali politikai irányzatok tömegbefolyásának megerősödése, a szociáldemokrata párt és a polgári radikálisok által hirdetett materializmus és antiklerikalizmus szélesebb körű elterjedése gátolta.

A katolikus újkonzervativizmus sorai egy évtized leforgása alatt megbomlottak. Egyes irányzatai az 1910-es években, főként az 1912. évi belpolitikai változások idején szétváltak. Egy részük – Csernoch János hercegprímással – nyíltan a Nemzeti Munkapárt politikai céljainak szolgálatába szegődött. Csernochis felismerte a dualista rendszert fenyegető veszélyeket, amelyek leginkább Tisza Istvánban tudatosodtak, s vele azonos irányban kereste elhárításuk lehetőségeit. A néppárti receptet ehhez alkalmatlannak vélte, ezért a materializmussal és a szocializmussal szemben az egyház meglevő szervezetét, mindenekelőtt Prohászka eszmerendszerének egyes elemeivel kívánta felvértezni. A néppárti konzervativizmus helyett inkább a szociális demagógiától remélt átütő sikert.

Szabó Miklós

A politikai katolicizmus. A Néppárt és az újkatolikus irányzatok.

A ralliement-politika legnagyobb formátumú hazai képviselője Prohászka Ottokár volt. A politikai pályája első lépéseit a Néppárt sorában megtevő főpap-teoretikus a századfordulón még nem helyezkedett az újkonzervativizmus eszmei alapjára. A kor uralkodó áramlatának a liberalizmust tekintette s nem hitt az újkonzervatív korszak küszöbön állásában. Kibontakozó elméleti munkássága minden lépésével a liberalizmushoz és annak ideológiájához való alkalmazkodást kereste, nem a vele való konfrontációt, a szembeállítható konzervatív alternatívát. Mottójának tekinthetjük a ”Diadalmas világnézet” című műve bevezetésének mondatát: állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot. Ez a szándék hatja át korai írásait. Keresi a közeledést a természettudományos világképhez (Föld és Ég); a modern művészetszemlélethez, amelynek lényegét éppen nem új spiritualizmusban látja, hanem új reneszánsznak, újabb természet felé fordulásnak tekinti (Diadalmas világnézet). Közeledett a liberalizmushoz, sőt a munkásmozgalomhoz is. A polgári radikalizmus kibontakozása idején agitációjával igyekezett elhódítani az értelmiséget a hangsúlyozottan antiklerikális mozgalomtól, de a vele folytatott vitái során is kerülte az éles összecsapásokat. Módszerét mai kifejezéssel úgy jellemezhetnénk, hogy a dialógus vitamódszerét igyekezett alkalmazni. Liberális hírének köszönhette 1905-ben a püspöki szék elnyerését is. Kinevezése a ”darabontkormány” politikai sakkhúzása volt.

Sorsának iróniája, hogy a magyar katolicizmus integralista szárnyának ellentámadása éppen arra a művére csapott le, amely fordulatot, méghozzá újkonzervatív fordulatot jelentett szellemi fejlődésében. Egyházi indexre tett akadémiai székfoglalója, az 1910-ben megjelent ”Az intellectualizmus túlhajtásai”, abban a tekintetben jelenti új szakasz kezdetét eszmei fejlődésében, hogy ebben már ő is az újkonzervativizmus eszmei alapját is képező új spiritualizmusban látja a beköszöntő új korszak ideológiáját. Ebben az írásban is csatlakozást keres a korszellemhez, de most már ő is James pragmatizmusát és Bergson intuicionizmusát látja az új szellemiség képviselőjének, nem az intellektualizmusként bírált racionalizmust. Az első világháború idején azután a katolikus teoretikus eszmei fordulatának politikai konzekvenciáit is levonja. 1918-ban csatlakozik az antiszemitizmushoz és megalkotja a ”hungarizmus” vészterhes jövőjű jelszavát.

Galántai József

A panaszbizottság

Nagyobb port vert fel Prohászka fellépése. Prohászka a Magyar Gazdaszövetség 1916. évi közgyűlésén javaslatot nyújtott be a „hősök földhözjuttatásáról”. Ha megvalósul – mondotta –, ez lesz „1848 óta a legnagyobb reform”. De mi rejtőzik a hangzatos bejelentés mögött? A 10 ezer kat. holdnál nagyobb hitbizományi, egyházi és közalapítványi birtokokból eladnának vagy örökbérbe adnának az államnak földeket, megfelelő ár, illetve bér ellenében. Az állam az így megvásárolt vagy bérbe vett földeken 350 kat. holdas középbirtokokat és 15–35 kat. holdas kisbirtokokat létesítene, amelyeket elsősorban harctéri érdemeket szerzett katonáknak, rokkantaknak, hadiözvegyeknek adna bérbe. Kisajátításról, földosztásról még csak említés sem történt. Tulajdonképpen olyan bérletrendszerről volt szó, amelyben a tőkés bérlő helyét az állam foglalná el, ami a bérbeadó földbirtokosnak kifejezetten előnyös. Erre – nehogy a nagybirtokosok félreértsék – javaslatában Prohászka is rámutatott: „Az állami bérfizetés, ellentétesen az önkezelési vagy magánbérleti rendszerrel, minden kockázatot kizár, s állandó járulék jellegével bír.”[3]

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

1918 tavaszától főleg a jobboldali agráriusok és a klerikálisok politikai agitációjában érvényesült az antiszemita demagógia. A Bangha Béla szerkesztette Magyar Kultúra, a keresztényszocialisták VermesKatona-szárnya és nem utolsósorban Prohászka püspök járt az élen.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott – a fakultatív hitoktatás bevezetését –, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Lábjegyzetek

  1. Ady Endre, Prohászka Ottokár Nagyváradon. Nagyváradi Napló, 1903. január 20.
  2. Giesswein Sándor, Társadalmi problémák és keresztény világnézet. 3. kiadás, Budapest, 1929. 48–49.
  3. Alkotmány, 1916. április 4.

Művei

A katolikus ralliement—politika eszméi összegyűjtve fellelhetők képviselője kiadott írásaiban: Prohászka Ottokár összes művei, 1–25. (Budapest, 1928–1929).

Irodalom