Puchner Antal

A Múltunk wikiből

Puchner Antal Szaniszló, Stanislaus Anton Puchner

Selmecbánya, 1779 – Bécs, 1852. december 28.
császári és királyi lovassági tábornok,
az 1848–49-es szabadságharccal ellenséges erdélyi főhadparancsnok
Wikipédia
Anton.Puchner
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
Simunich csapatai elhagyják az országot.
1848. november 7.
Újabb királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás érvényességéről.
1848. november 12.
Szalay László magyar követként Angliába indul.
1848. november 14.
A honvédelmi bizottmány államosítja a pesti fegyvergyárat.
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1848. november 17.
Puchner elfoglalja Kolozsvárt.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.

Spira György

Erdély uniója

Ilyen előzmények után köszöntötte hát Erdély utolsó rendi országgyűlésének Kolozsvárra egybesereglett résztvevőit május 29-én az erre az alkalomra királyi biztosul kirendelt erdélyi főhadparancsnok, Puchner Antal báró altábornagy. S miután a szász követeket maga Puchner világosította fel arról, hogy teljesen hasztalan volna ellenkezniök, mert az udvar kedve ellenére is bele fog törődni Magyarország és Erdély egyesülésébe, a rendek másnap már egyhangúlag el is fogadták az uniót kimondó I. törvénycikket.

A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása

Latour például a pákozdi ütközet első hírére elrendelte, hogy Bécsből sürgősen küldjenek Jellačić számára csapaterősítéseket, s ezek megérkezése után ő másodszor is menjen át támadásba, a Magyarországgal határos osztrák tartományokban működő főhadparancsnokokat és az Erdélyben parancsnokló Puchnert pedig arra utasította, hogy a bán támogatása céljából Magyarország ellen most már maguk is induljanak rohamra minden irányból.

Harcok az ellenség mellékhaderőivel

Része volt ebben mindenekelőtt az október 4-i királyi rendeletnek, hiszen ez az iromány egyértelműen napvilágra hozta, hogy az uralkodóház a magyar forradalom híveit közönséges lázadóknak tekinti. A császári hadseregnek azok a Magyarországon szolgáló parancsnokai tehát, akik az előző hónapok folyamán csupán kényszerűségből – s még így is csupán tessék-lássék – követték a magyar hadügyminiszter utasításait, most végre fellélegeztek, s a következő napokban azután elébb az aradi, majd a temesvári várőrség, végül pedig – október 18-án – az Erdélyben parancsnokló Puchner is bejelentette, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja. S az ellenforradalomnak így egyik napról a másikra két fontos támaszpontra sikerült szert tennie a Temesközben harcoló magyar sereg hátában, Erdélynek meg néhány héten belül csaknem az egészét sikerült hatalmába kerítenie. Az Erdélyt védelmező kis létszámú magyar csapatok ugyanis képtelenek voltak ellenállni Puchner sokkalta nagyobb, 17 ezer főnyi haderejének, s ezért november végére – Háromszék kivételével – Erdély teljes területét feladni kényszerültek.

A székelyföldi ellenállás

Hiszen november vége óta, Erdélynek csaknem teljes területe az ellenség kezén volt, s számítani lehetett arra, hogy Puchner hamarosan kísérletet tesz Nagyvárad, majd Debrecen elfoglalására is. És Puchner csakugyan támadó hadmozdulatainak ilyen irányú folytatására készült. Az általa szőtt támadási tervek azonban végül mégis felborultak.

Az első akadályozó tényező, amely Puchnert meggátolta abban, hogy hadműveleteit Erdély határain túlra is kiterjessze, a székelyek tömegeinek fegyveres fellépése volt. A Székelyföld lakói ugyanis Puchner lázadásának és a román felkelés kirobbanásának hallatára október közepén gyűlést tartottak ősi tanácskozóhelyükön, Agyagfalván, s kimondatták, hogy általános népfelkelést szerveznek a forradalom minden rendű és rangú ellenségének megleckéztetéséra. Így azután néhány nap múlva már 30 ezernyi székely állott fegyverben, a harcot vélük felvenni próbáló gyenge császári csapatok padig hamarosan a Székelyföld teljes kiürítésére kényszerültek. Igaz, a székelyek ekkor szétszéledtek, úgy hogy a császáriaknak – Háromszék kivételével – rövid időn belül az egész Székelyföldet sikerült megint visszahódítaniuk. Háromszék területén azonban erre másodszor is fellángolt a népfelkelés, s a harci elszántságot a fegyverhiány sem lohasztotta le – kivált, miután a székely határőrség egyik volt tizedese, Gábor Áron berecki asztalosmester Kézdivásárhelyen és környékén több ágyúöntödét létesített s ezekben kezdetleges eszközökkel is tucatjával gyártotta az ágyúkat.

A háromszéki felkelés rohamos újjáéledése pedig arra kényszerítette Puchnert, hogy december elején, egyelőre lemondva tervezett Nagyvárad elleni támadásáról, 17 ezer főnyi seregének csaknem a felét Háromszékbe küldje. S ez a fordulat a magyar forradalom sorsára éppoly jótékony hatást gyakorolt azután, amilyen veszélybe döntötte magukat a háromszékieket. Mert december 24-én az addig sikert sikerre halmozó székelyek a hídvégi ütközetben már súlyos vereséget szenvedtek, s emiatt négy nap múlva fegyverletételre kényszerültek. Puchner viszont azt az időt és erőt, amellyel a háromszéki felkelés rövidítette meg, soha többé nem tudta pótolni. Mire ugyanis újból megindulhatott a Nagyvárad felé vezető úton, addigra már javában folyt az általa novemberben Erdélyből kivert s azóta Erdély északnyugati határszélén, Csucsa és Nagybánya között rendkívül szétzilált állapotban táborozó magyar csapatok újjászervezése.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Bem terve az volt, hogy a december 20-át követő napokban csapatainak zömével a balszárnyról, Nagybánya tájékáról kiindulva Kolozsvár irányában nyomul előre s ilyeténképpen egyfelől seregének ezzel a zömével, másfelől a jobbszárnyon, Csucsánál felvonult csapataival két tűz közé szorítja Puchner Kolozsvártól nyugatra elhelyezkedő főerőit. Mielőtt azonban ütött volna a Bem által kitűzött óra, maga Puchner is megmozdult, s – bár a háromszéki felkelők ellen vezényelt csapatait még mindig nélkülözni volt kénytelen – seregének zömével megindult a Királyhágó felé, hogy Windisch-Grätz sürgetésére most már valóban birtokába vegye Nagyváradot. Hanem ezzel Puchner végülis csupán Bem dolgát könnyítette meg. A Csucsánál álló s magukat ekkorra már ismét megemberelt honvédek ugyanis 18-án erőfölénye ellenére is visszaverték az ellenséget. Bem előtt viszont közben szabaddá lett a Kolozsvár felé vezető út. Így tehát ő – anélkül, hogy eredeti haditervén bármit is változtatni kényszerült volna – 20-án annak rendje és módja szerint felkerekedhetett Nagybányáról, s 25-én már be is vonulhatott Kolozsvárra. Ez pedig nemcsak erkölcsi tekintetben volt nagy jelentőségű fejlemény, hanem azért is, mert az ellenséges haderő kettészakadását eredményezte. A Kolozsvárra benyomult honvédcsapatok ugyanis Puchner Csucsa alól délkelet felé visszavonuló seregzömétől teljesen elvágták az ő egyik – Karl Urban alezredesnek, a naszódi román határőr-gyalogezred parancsnokának a vezénylete alatt álló – dandárát, amely a csucsai ütközet után Kolozsvártól északra keresett magának egérutat s végül is csupán Beszterce vidékén állapodott meg.

És Bem az ebből fakadó előnyöket nem is késett kihasználni. Kolozsvár elfoglalása után tehát egyelőre futni hagyta az ellenséges főerőket, hogy előbb Urbannal végezzen, s január 3-án súlyos vereséget is mért rá Tihucánál, majd, miután Urban Bukovinába menekült, oda is követte, s addig kergette, míg csapatai tökéletesen szét nem szóródtak. Mivel azonban a Puchner főerőivel való megmérkőzést túlságosan soká halasztani nem akarta, 6-án Bem már vissza is tért Erdély területére, s azután – 4 ezer emberét hátrahagyván Észak-Erdély őrizetére – 13-án 9 ezer ember élén bevonult Marosvásárhelyre. S minthogy közben sikereinek hallatára a háromszékiek harmadszor is felkeltek és felszabadították széküket, sőt Csíkot is: Bemnek így most lehetősége nyílott arra, hogy seregét székelyföldi önkéntesekkel is megerősítse. És 22-én nem kevesebb mint 11 ezer székely állt is már fegyverben, hogy csatlakozzék hozzá.

Bem azonban, továbbra sem akarván időt veszteni, nem várt ezekre a székelyekre, hanem Marosvásárhely elfoglalása után haladéktalanul folytatta előrenyomulását, mégpedig egyenest az ellenforradalmi elemek legfőbb erdélyi gyűlhelye, Nagyszeben felé. S Puchner főerői, amelyek a csucsai ütközet után a Kis-Küküllő mellékére húzódtak vissza, 17-én Gálfalvánál megpróbálták útját vágni, de olyan vereséget szenvedtek tőle, hogy hatására, Medgyest is harc nélkül feladván, ezúttal egészen Szebenig futottak. Bem pedig – jóllehet Medgyes birtokában néhány napon belül zavartalanul lebonyolíthatta volna a székelyföldi önkénteseknek seregébe való beolvasztását – megint csak nem várt, hanem – hogy kiaknázza azt a fejvesztettséget, amelyet a gálfalvi ütközet keltett az ellenség soraiban – 21-én már magának Nagyszebennek az elfoglalására is kísérletet tett. Mivel azonban a szebeni erődítmények leküzdéséhez az ő kicsiny serege már elégtelen volt, ez a kísérlet kudarcba fulladt, s így végül néki is el kellett ismernie, hogy mégiscsak erősítésekre van szüksége. Szeben alól tehát Bem visszavonult először Szelindekig, majd – bár ott 24-én sikeresen visszaverte a rátámadó Puchnert – 31-én még tovább, egészen Vízaknáig hátrált, hogy azután ott várja be az Alföldről addigra a Maros mentén táborába indult segédcsapatokat.

Közben viszont erősítések igénybevételéhez folyamodott Puchner is. S néki harcedzett segédcsapatok szerzésére több lehetősége volt, mint Bemnek, noha a bukovinai és a galíciai császári csapatokkal Észak-Erdély felszabadulása folytán egyelőre minden összeköttetése megszakadt. Ő ugyanis – éppen, mert pillanatnyilag teljesen magára maradt – segítségért most szégyenkezés nélkül azoknak az orosz csapatoknak a parancsnokságához fordult, amelyek októberben, miután a törökök (elsősorban épp orosz sürgetésre) végeztek a havaselvei forradalommal, maguk is behatoltak Havaselve és Moldva területére, s a törökökkel együtt azóta megszállva tartottak a két román fejedelemséget. A segélykérelemnek pedig a Puchner képviselte ügyet saját ügyének is tekintő s ráadásul a maga mindenhatóságát is bizonyítani kívánó orosz parancsnokság a legnagyobb készséggel és sietséggel tett eleget, úgy hogy február 1-én 7 ezer orosz katona már át is lépte Erdély határát. Puchner tehát három nap múlva már újabb támadást mert intézni a még mindig Vízaknánál veszteglő Bem ellen. S minthogy Puchner ez alkalommal minden erejét bevetette, Bem most csak a visszavonulás továbbfolytatása mellett dönthetett, és négy napig tartó szakadatlan harcban vissza is vonult nyugat felé egészen [[Déva|Déváig]].

[[Déva|Déván]] azonban végre csatlakozott hozzá a Damjanich által rendelkezésére bocsátott 3 ezer főnyi erősítés. Február 9-én ezért Bem Piskinél ismét támadásba ment át, s úgy megverte Puchnert, hogy az megint egyenest Nagyszebenig futott. Bem viszont, aki nem akart még egyszer úgy járni, ahogy január 21-én járt, seregét a hegyek között egyelőre Medgyesre vezette, hogy mielőtt másodszor is Nagyszeben ellen vonulna, most már csakugyan egyesüljön a székely segédcsapatokkal is. Majd – megtudván, hogy Urban, idő közben úgy-ahogy összeszedve magát, megint betört az országba – seregének egy részével Besztercére sietett, s erről a kirándulásról csupán Urban újólagos Bukovinába kergetése után, március 2—án tért vissza Medgyesre. Itt viszont ezen a napon maga Puchner intézett ellene támadást. S a két napig tartó harc során Bem újra meg újra visszaverte a fölényben levő ellenség egymást követő rohamait, lőszerkészletének kimerülése miatt azonban végül mégis arra kényszerült, hogy feladja Medgyest és visszavonuljon Segesvárra.

Hanem legnagyobb sikerének az alapjait Bem éppen ezzel a kényszerű meghátrálással rakta le. Puchner ugyanis most késedelem nélkül folytatta előrenyomulását Segesvár felé is, de – hogy Bemet elvágja székelyföldi segélyforrásairól – Segesvárt nagy kerülőút megtételével délkelet felől iparkodott megközelíteni. Ezzel pedig maga nyitotta meg az utat Bem előtt Nagyszeben felé, amelynek a védelmére mindössze 3 ezer osztrák és 8 ezer orosz katonát hagyott volt hátra. És Bemnek több sem kellett: 9-én toronyiránt megindult Segesvárról, 10-én reggel átvágott Medgyesen, ugyanaznap délután felvette a harcot a szebeni védőőrséggel, s mire felvirradt a következő reggel, már Nagyszeben ura volt. A városból megfutamodott ellenséges csapatok pedig 15-én a Vöröstoronyi szorosban már az országhatárt is átlépték. S erre azután Puchner szintén megtört és Havaselvére menekült. Példáját pedig napokon belül a legnagyobb sietséggel követték seregének és az orosz segélycsapatoknak Brassóba és Brassó környékére húzódott maradékai is, úgy hogy Bem – hiába vetette magát utánuk – ezeknek a csapatoknak is már csak az utóvédjükre mérhetett csapást 19-én Feketehalomnál.

Irodalom

Latour egyidejű intézkedéseire nézve lásd az ő október 2-án Puchner címére útnak indított parancsát; közli (október 3-i keltezéssel) Kővári, Okmánytár.