Querfurti Brunó

A Múltunk wikiből

Querfurti Szent Brunó vagy Bonifác, németül Bruno von Querfurt

Querfurt, 974. – Poroszország, 1009. március 14.
érsek, hittérítő, vértanú
Wikipédia
Bruno of Querfurt
1003–1004
Querfurti Brunó (Bonifác) az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1005–1008
Querfurti Brunó (Bonifác) ismét az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.

Györffy György

Géza történelmi szerepe és egyénisége

Ez a híradás összhangban van az Altaichi Évkönyvek azon adatával, mely szerint István anyai nagybátyja Julus rex volt, de összhangban van a kortárs Thietmár híradásával is, akiGéza] időskori feleségét Beleknegininek, „fehér úrasszony”-nak nevezi, ez ugyanis a bolgár-török Sar-aldy „fehér hölgy” (menyét) név fordítása. A Beleknegini nevet Thietmár elbai szláv (szorb) értelmezés szerint szép úrnőnek fordította, s lehet ez is az oka, hogy legrégibb gestaírónk szerint Sarolt szépségét a környező fejedelmek sokáig emlegették.[1] A szépség azonban ez esetben nem párosult szelídséggel, mert Thietmár szerint a „szép úrnő szerfölött ivott és a lovat vitézek módjára ülte meg, egy embert pedig haragjában felhevülve meg is ölt. Ez a megfertőzött kéz jobban tenné – tanácsolja a szász püspök –, ha orsót forgatna és dühét türelemmel fékezné!"[2] Erős egyéniségéről a Szent Adalbert köréhez tartozó Querfurti Brunó is megemlékezett: „Férjét, és ami a férjéé volt maga kormányozta. Vezetése alatt a kereszténység megkezdődött, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál.”[3] Minthogy Brunó fő informátora a 996-ban ideköltözött [[Radla szerzetes|Radla] volt, ez a portré Gézát halála előtt, kortól és betegségtől megtört állapotában jellemzi; Sarolt ténylegesen csak ekkor tartotta kezében a kormányrudat.

A nyugati térítés kezdete

  • A Sankt Gallen-i Necrologium szerint Brunó megkeresztelte a magyarok királyát, Ademar művének XII. századi interpolátora pedig – ezt a Brunót összetévesztve a 30 év múlva működött Querfurti Brunóval és egy másik Brunó püspökkel – az állítja, hogy a Brunó által megkeresztelt Géza király István nevet kapott.
  • Brunó méltatlan elfeledéséhez két körülmény járult hozzá. Egyrészt emléke belemosódott a később működött Querfurti Brunó alakjába, másrészt a 990-es évektől Szent Adalbert köre vette át a térítést, amely Adalbertnek és munkatársainak tulajdonított minden kezdeményezést, és minden korábbi misszió emlékét feledésnek adta át.

Adalbert tanítványainak propagandája nyilvánult meg abban is, hogy Querfurti Brunó 1006-ban írt Adalbert-életrajzában a Géza alatti térítést mint valami eretnekséget marasztalta el. Az első magyarországi missziós tevékenységet csak olyan valaki jellemezhette így, aki a római reformvonaltól való legkisebb eltérést is eretnekségnek tekintette. A korai magyar misszióban pedig a Sankt Gallen-i] monasztikus hagyomány és a [[Passau|passaui] irányítás szláv és bizánci elemekkel keveredett, s ez bizonyára a liturgia felemás voltában nyilvánult meg. A két legenda mellett Thietmár és Querfurti Brunó közlései kétségtelenné teszik, hogy a 972-ben elkezdett térítés nem maradt abba, és ha igaz az, hogy Domonkos érsek még Géza korában mint episcopus Ungarorum kezdte el működését, akkor nyilvánvaló, hogy az Adalbert hívei által emelt egyház ráépült a korábban lefektetett alapokra.

István trónjának biztosítása

Adalbert magyarországi tartózkodásáról — melyet általában 994-re tesznek — barátja és életírója, Querfurti Brunó is szólt, de magyarok közt kifejtett működését nem festi eredményesnek, azt mondván, hogy „a kereszténységnek csak az árnyékát nyomhatta rájuk, mivel tévelygésükben keveset változtak”.[4]

A keresztény királyság megalapítása

A koronázást követően István – az akkori gyakorlatnak megfelelően – írásban terjesztette a pápa elé a magyar érsekség felállítását, Esztegomot jelölve ki székhelynek. [[Asztrik érsek|Asztrik apát] az írással Ravennába sietett, ahol húsvétkor [[II. Szilveszter pápa|II. Szilveszter], III. Ottó császár és számos főpap, valamint több nagyhírű szerzetes: Odilo cluny apát, Szent Romuald és Querfurti Brunó]–Bonifác pereumi remeték jelenlétében összejövetelt tartott. Az [[Asztrik érsek|Asztrik] által vitt okmányt, illetve az itt kiállított levelet a pápa aláírásával szentesítette. A pápa szabad kezet, a kor nyelvén apostoli hatalmat adott [[Szent István|István királynak] a magyar egyház berendezésére és a térítésre.

Központosító harcok

Az [[Ajtony vezér|Ajtony] elleni harcot azonban István uralkodásának elejére datálja Szent István nagylegendája, amely István ifjúkorában beszéli el a vezérek legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt; az előbbi vezér ugyanis a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a Szent György segítségével megvert Ajtony[5]. De emellett szól Querfurti Brunó]–Bonifác híradása is az itt lakó „fekete magyarok” megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban.

Querfurti Brunó, a magyar legenda Bonifác mártírja főrangú szász család gyermeke volt. A magdeburgi missziós központban nevelkedett, majd [[III. Ottó császár|III. Ottó] kiséretében Rómába ment, ahol az aventinusi Szent Elek és Bonifác-kolostor szerzetese lett. Egy ideig Szent Romuald oldalán a ravennai Pereumban remetéskedett, majd poroszországi térítő útra készült, de ide a német–lengyel hadiállapot miatt nem juthatván el, 1003 tavaszán a Dunán lehajózott, és „Magyarország alsó végeire”, a fekete magyarok (Nigri Ungri) közé ment téríteni. Brunó vágyott a mártíromság után, de ezt itt nem érhette el, bár a nyakán megsérült, és beteg vállal folytatta az útját. Második, hosszabb magyarországi tartózkodása (1005–1008) után, 1009 elején Lengyelországból írta [[II. Henrik császár|II. Henriknek] friss értesülését, hogy a fekete magyaroknál megindult a térítés erőszakos eszközökkel, és Szent Péter legációja indult hozzájuk, amiből arra lehet következtetni, hogy Ajtony legyőzése 1008-ban történt.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

Querfurti Brunó az Ajtony népével többé-kevésbé azonosítható fekete magyarok közt térített 1004–1005-ben és itt sérült meg. 1008–1009 telén azt hallotta, hogy már megtértek, de nagy sajnálkozással írta, hogy „a mieink némelyeket megvakítottak”. Ez az utolsó jele az erőszakos térítésnek, és ekkor Brunó már azt is közli, hogy hallotta, hogy „Szent Péter első legációja megy hozzájuk”[6]


A magyar egyház kialakítására ható nagy monostorok, Sankt Gallen] és Montecassino, valamint egyházszervezők, Szent Adalbert, Radla, Asztrik–Anasztáz és Brunó–Bonifác, nem tartoztak kifejezetten egyik irányzathoz sem. De nem is volt szükség reformra ott, ahol az alapokat újonnan kellett lerakni. Itt a pogányság elleni harc volt a fő törekvés, és István király ebben szívesen fogadta bármely reformirányzat hívét.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

A nyugati kereszténység Géza kori missziójával a latin írásbeliség vette kezdetét. Géza mellett püspöke, illetve Radla, a térítő barát látta el a latin nyelvű levelezést; Szent Adalbert Sarolthoz és Radlához írt levelének szövegét megőrizte Querfurti Brunó életírása.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 291.
  2. Gombos III. 2203 – 2204.
  3. Gombos III. 2297.
  4. Mon. Pol. Nova. Ser. IV/2. 19.
  5. Florianus, Fontes dom. I. 83.
  6. Gombos I. 430.

Irodalom

  • az oroszokra lásd Querfurti Brunó adatát: Wenzel, ÁÚO I. 16;
  • Géza és Sarolt egyéniségére lásd Querfurti Brunó és Thietmár (Gombos III. 2203, M97).

Prunward és Brunó azonosítására lásd Pauler, A magyar nemzet története Szent Istvánig 106, 189. kk.; Györffy György, A magyar kereszténység kezdetei (Élet és Tudomány 27. 1972. 634). Brunó levelének szövegét lásd Fejér, Codex diplomaticus hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 257; MGH Epistolae Selectae III. Codex epistolarum Tegernseensium. Ed. K. Strecker (Berlin, 1925). 100–101.

Az al-dunai fekete magyaroknál térítő Querfurti Brunó (Gombos III. 2569) azonosítása a nagylegenda szerint Alsó-Magyarországon térítő Bonifáccal (SRH. II. 382) – e nézetet képviseli: G. H. Pertz, Monumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio IV. 579, 79. j.; H. Zeissberg, Sitzungsber. Akad. Wien 67. 1868. 368; D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 83, 100, 145, 146, 263, 277–279, 439, 474; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969.215 – vezetett arra a megállapításra, hogy az Ajtony elleni támadás 1008-ban volt: M. Büdinger, Oesterreichische Geschichte bis zum Ausgange des dreizehnten Jahrhunderts. I. (Leipzig, 1858) 404, 423. kk.; R. Rösler, Romänische Studien (Leipzig, 1871). 83.; Kaindl, Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte 1. kk., 27. kk., 31; Vita quinque fratrum eremitarum (seu) vita uel passio benedicti et Iohannis sociorumque suorum auctore Brunone Querfurtensi: Epistola Brunonis ad Henricum regem Editor J. Karwasinska (Warszawa, 1973). 52; 1008 és 1018 közé helyezte Müller Frigyes, Századok 47. 1913. 432–433.

Brunó és Bonifác azonosítását kétségtelenné teszi az 1025 és 1142 között készült Vita et Passio Sancti Brunonis episcopi et martyris QuerfordensisMonumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio XXX/2. 1363–1364; vesd össze későbbi változatát: D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 474. kk. –, melyben a magyarokhoz téríteni jött Bonifácot Prago városnál pogány támadás érte dorongokkal. Noha Pragót már a 12. században Prágával azonosították (Gombos II. 1043), az újabb kutatás ezt elutasította, lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907. 191. kk., 277. 299, 327), aki nem meggyőzően Brassóval azonosítja. Ha tényleg 11. század eleji magyar városnévről van szó, ez ma már nem állapítható meg, mert a váras helyek István uralkodása nyomán többnyire nevet változtattak.

Querfurti Brunóra lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907); R. Wenskus, Studien zur historisch-politischen Gedankenwelt Bruns von Querfurt (MünsterKöln, 1956); Z. f. Of. 5. 1956. 524–537.