Ráday Pál

A Múltunk wikiből
Losonc, 1677. július 2. – Pécel, 1733. május 20.
II. Rákóczi Ferenc kancellárja, könyvtáralapító
Wikipédia
Mányoki Ádám:Ráday Pál arcképe(1726-1727)
1706
Megjelenik Veracius Constantius (valószínűleg Ráday Pál) Animadverstones apologicae című röpirata, amely a nagyszombati béketárgyalás kudarcáért a császáriakat teszi felelőssé.
1710
Megjelenik Kassán Ráday Pál Lelki hódulás című imádságos könyve. (A 18. század folyamán még számos kiadásban jelenik meg.)
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A vármegyei köznemesség az 1690-es években úgy érzi, mozog alatta a talaj. Sokan a rendi kiváltságokban igyekeznek megkapaszkodni. Vannak azonban, akik az ország visszafoglalása után családjuk régi politikai múltjára is pontot tesznek. Az új erőviszonyokat mérlegelő józanság jellemzi Kajali Pált, aki a családi birtokot Salm hercegtől erőnek erejével elperelni akaró atyafiait így inti le: „hogy erővel se engedjük az jószágot, de az haszontalan tanács, mert ott van Hatvanban a Német Bandérium, mostani időben ki mer feltenni vele”.[1] Elítéli a perlekedésbe, borozgatásba, semmittevésbe merülő életmódot, a nemesség jövőjét a magasabb műveltség elsajátításában, a tevékeny életben látja. Csakhogy az e józan réteg előtt nyitva álló vármegyei, közhivatali, gazdatiszti pálya olyan tapasztalatokkal szolgált, amelyekből előbb-utóbb le kellett vonni a súlyos következtetést: „országunk nem boldog”, „országunkban nincsen békesség”.[2] S az út kétfelé nyílik: Sőtér Ferenc a jászkun kapitánnyal kerül ellentétbe a Jászkun kerület császári kiárusítása miatt, Ráday Pált vármegyei és bécsi tapasztalatai nyomán felébredt államelméleti érdeklődése Machiavelli Fejedelméhez vezeti.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség. Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

Magyarország és az európai háborúk

Az országa jövőjét az európai háborúkba kapcsolódva biztosítani remélő fejedelem 1703–1704 fordulóján lép kiáltványával a világ népei elé, feltárva a magyarországi háború okait és céljait. A Recrudescunt vulnera… („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”) kezdetű, eredetileg latinul, majd magyarul, németül, franciául, hollandul is megjelenő kiáltvány dátuma és kiadási helye (1703. június 7., Munkács) költött, szövegét Ráday Pál fogalmazta, és Rákóczi öntötte végleges formába. Huszonegy pontban elrendezett érvanyaga államelméleti szinten foglalja össze Magyarország minden társadalmi osztályának és rétegének sérelmeit. Egyszerre lehetett harci program és tárgyalási alap. A régi és az új törvények semmibevétele, az elviselhetetlenül súlyos adók, a kereskedelem akadályozása, a só árának felemelése, a vallásszabadság hiánya, a hatalmasok magánérdekeinek érvényesülése az országos érdekkel szemben – ismerős érvek a nemzetállam, nemzetgazdaság, nemzeti nyelv, lelkiismereti szabadság elveiért harcoló Európa közvéleményében.

Az első konföderáció és az Udvari Tanács

Az első kiáltványok és követi utasítások a szabadságért fegyvert fogottak közösségét általában a magyar nemzetnek nevezik, Rákóczi státusát „a magyar nemzet vezére” kifejezéssel jelölik, s ezt igazítja át Ráday „a magyar ügy kormányzójá”-ra.[3] 1704 novemberében a vármegyéknek szóló körlevélben már nemcsak az „a velük confoederált ország” kitétel jellemzi a konföderációs államforma kikristályosodását, hanem Rákóczi fejedelmi címe is: „Mi Fejedelem… minden… felső, közép s alsó confoederált rendeknek”.[4]

Míg az államhatalom formáját a rendi fogantatású „konföderáció” határozta meg, a kormányzás módszerében szigorú központosítás szándéka érvényesült. A rendeletek végrehajtását intézményesen az Udvari Tanács és a hadsereg biztosította.

Az Udvari Tanács (consilium aulicum) minden bizonnyal 1704 elején Miskolcon alakult meg, s 1705 szeptemberéig ez volt az új államszervezet legfontosabb központi testülete. Tagjai Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Brenner Domokos, Platthy Sándor, Török András, Radvánszky János, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Labsánszky János, Hellenbach János Gottfried, Radics András, Vay Ádám, Sréter János voltak. Hajdan valamennyien tehetős, de elszegényedett vagy gyarapodó nemes családok sarjai voltak, akik tanultságukkal, látókörükkel, politikai tapasztalataikkal messze kiemelkedtek osztályos társaik közül. Rákóczi gyakran ministeriumnak hívta a tanácsot, ministereknek tagjait, így nevezték a vármegyék és nemegyszer Bercsényi is.[5]

Az Udvari Tanács kettős feladatot látott el: tanácsadó testületként működött a fejedelem mellett a döntések kialakításában, és tagjai – mint fejedelmi biztosok – az ország különböző vidékeire kiszállva, fegyveres kísérettel szereztek érvényt a központi rendeleteknek. Hetenként többször tartott üléseiken a szakosodás tendenciái már 1704 elején feltűntek. A fejedelem és a kancellária, az Udvari Tanács, a hadvezetőség között Ráday állt, Rákóczi titkos secretariusának nevezte. Csécsi János azonban találóbban az „ország titkára”[6] címmel tisztelte meg, jól kifejezve az uralkodó és az államhatalmi szervek között helyet foglaló államférfi státusát.

Diplomácia és hadsereg

Amint tudomására jutott, hogy I. József császár örökösödés jogcímén foglalta el a magyar királyi trónt, visszahívta Ráday Pált, aki már útban volt a lengyel és a svéd udvarokba, s utasítását kiegészítette: a szövetséget azon az alapon kössék meg, hogy Magyarország hamarosan elszakad a Habsburg-háztól, és új királyt választ.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az államhatalom fontos pozícióját kézben tartó Ráday Pállal szoros kapcsolatban levő udvari tanácsosok köréhez tartozott az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora, Hellenbach báró és a vállalkozó szellemű, jó gazdasági érzékkel rendelkező köznemesek több jellegzetes alakja, mint Platthy Sándor, Kajali Pál, Kálmáncsay István, Lányi Pál, Lónyay Ferenc és mások. Néhány vármegyében a tisztikar tagjai között voltak híveik. Azonos elveket vallottak velük a felső-magyarországi városok egyes tekintélyes polgárai is, mint Kray Jakab késmárki bíró vagy az eperjesi Klesch János. A hadsereg tisztjei közül Gyürky Pál generális, Sréter János brigadéros, Vay Ádám udvari marsall és mások tartoztak közéjük. Támogatta elképzeléseiket Forgách Simon gróf, később Petrőczy István generális is. Zömmel evangélikusok voltak, bár reformátusokat és katolikusokat is számláltak soraikban. Politikájuk több forrásból táplálkozott. Terveikben jól kitapogathatók e hazai hagyományok, Zrínyi mozgalmának tanulságai és a Habsburg-kormányzás különböző területein szerzett tapasztalatok. Egyaránt lecsapódtak bennük a főleg Machiavelli, Bodin, Lipsius, Pufendorf összegezésében ismert államelméleti elvek, és a pietizmus fogalmával minősített eszmei mozgalom értéktámpontjai. Felfogásuk szerint az állami önállóság megteremtésének legfőbb követelménye: a működőképes államgazdaság, a közterhek célszerűbb elosztása és az országos érdekegység érvényesítése. Ismerték és kidolgozták a modern állam fegyelmezett, központi hatalmat szolgáló hivatali rendtartását, a születési előjogoknak gyakorlatban is fölébe helyezték a műveltséget, a tudományt. Új tartalommal elevenítették fel a Mátyás-hagyományt, és az állami berendezkedésben Angliát, Hollandiát tekintették követendő példaképnek. Külföldi egyetemeken iskolázott prédikátorokban jó propagátorokra leltek, viszont hiányzott közülük az erős politikai vezéregyéniség. 1705 nyarán azonban, amikor a válságból kivezető utat további reformokban, a központi hatalom megerősítésében, a katonaság szociális igényeinek kielégítésében és nem utolsósorban az interregnum kikiáltásában látták, Rákóczi személyes elképzeléseivel egybekapcsolódó program vezette őket.

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került. A másik balul végződött: Károlyi 1705. március 31-én Kilitinél csatát vesztett, a kurucok ismét kiszorultak a Dunántúlról, s az ellenség megsemmisítette a Rákóczi dunántúli hadjáratának megindítására szolgáló, Imsód és Kömlőd között Bottyán János vezetésével készült hajóhidat és védősáncrendszert is. Rákóczi erre a mintegy 15 ezer főnyi rendezett és jól felszerelt hadserege élén a Duna bal partján észak felé fordult. Katonasága azonban súlyos ellátási hiányok és helyzetük szociális rendezetlensége miatt a morális összeomlás szélére jutott. Július 3-án a gyömrői táborban Rákóczi hadiszemlét rendelt el, és tudatta a közvitézekkel, hogy átérzi és érti szociális gondjaikat, de saját boldogulásuk és a haza szabadsága elválaszthatatlan egymástól. Bátorságot, fegyelmet, kitartást kért. Az első konföderáció válságát a belső társadalmi és politikai feszültségek a külső körülmények változásának következményeivel együtt annyira elmélyítették, hogy Rákóczi és kormányzóköre országgyűlésen kívánta rendezni a viszonyokat és megújítani az államhatalmi szervezetet.

Az eredetileg szeptember 1-jére Rákos mezejére kitűzött országgyűlést azonban, mivel Rákóczi az Herbeville vezetése alatt álló császári fősereget sem a Dudvág mellett, sem Vöröskőnél nem tudta legyőzni, Szécsénybe helyezték át.

Az Udvari Tanács széles körű szervezőmunkájával előkészített országgyűlésre mintegy 36 főúr, 25 vármegye nemessége, vármegyénként 50–200 nemes, és 26 város 2–3 fős követsége érkezett. Elküldte képviselőit a katonaság, és viszonylag nagy számban jelentek meg a klérus tagjai. Az országgyűlést 1705. szeptember 12-én egyházi és katonai szertartással nyitották meg a szécsényi Borjúpást mezején.

A fejedelmi prepozíció, amelyet Ráday Pál olvasott fel, leszögezte, hogy a béketárgyalások elől nem zárkóznak el, de csak az állami önállóságot biztosító feltételek alapján szabad megegyezniük, külső hatalmak, Anglia, Poroszország, Svédország és Hollandia közvetítésével és garanciájával. Kifejezésre juttatta, hogy József császárt királyuknak nem tekinthetik, és a nyugati országok – Hollandia, Svédország és mások – példájára reformokra van szükség, az állami önállóság az ország hadainak korszerűsítését követeli.

A kezdeményezést a központi hatalom hívei tartották kezükben. Kimondták, hogy az országgyűlés két kamarára oszlik, a nemesi és a városi rend a mágnásoktól és a klérustól külön tanácskozik, s királyi személynöknek (vagyis az alsótábla elnökének) Radvánszkyt választották meg. A főurak és főpapok azonban Bercsényi vezetésével megvétózták a döntést, és mivel az országos rendi főméltóságok nem jöttek el, leszögezték, hogy tanácskozásuk conventiculumnál egyébnek nem tekinthető. Kajali Pál viszont a katonaság kívánságára hivatkozva javasolta, „hogy Rákóczi Ferenc fejedelmökké kiáltassék ki”.[7] A javaslat lényegét Bercsényi világította meg, mondván, hogy az interregnum kimondásának és a királyválasztásnak nincs itt az ideje. A tárgyalást a katonaság követelése lendítette ki a holtpontról: sietve döntsenek, különben leteszik a fegyvert. Az alkotmányos forma meghatározására a két politikai irányzat képviselőiből bizottságot alakítottak. Döntésüket a bizottság elnöke, Bercsényi jelentette be. Rákóczi Emlékiratai] szerint a lengyeleket, Csécsi János Naplója szerint a belgákat hozta fel példaképül, akik azzal, hogy konföderációba léptek, „győzhetetlenekké, boldogokká s temérdek gazdagságúakká tették magukat. Ez a szerencse vár bennünket is.”[8]

A megerősített konföderáció szövetséglevelét és az esküszövegeket Ráday és Jánoky fogalmazták meg. A szövetséglevél eddig ismeretes magyar, latin, német és szlovák nyelvű szövegei szerint a konföderáció nemcsak a nemességet foglalta magába, hanem a szabad királyi városokat, a hajdú- és mezővárosokat, a jászkunokat és a vitézlő rendet is. Ezzel szélesebb társadalmi alapra helyezték az állami Önállóságért harcolók politikai egységét. Ugyanakkor a konföderáció minden tagja és testülete egyaránt alávetette magát a központi hatalomnak. Rákóczi mint a „Haza Szabadságáért Confoederált Magyar-Ország Státusinak és Rendeinek Választott Vezérlő-Fejedelme”[9] esküt tett, és az „újonnan megerősíttetett Szövetség” teljhatalommal ruházta fel.

Heves viták során a központi hatalom hívei vitték keresztül, hogy az országgyűlés nem vette le napirendjéről az égető politikai-társadalmi ügyeket. Különbizottság vizsgálta felül a közterhek igazságos elosztása érdekében a vármegyék portaszámait, és teherbírás szempontjából három osztályba sorolta a vármegyéket. Ezt a rendi kiváltságaihoz ragaszkodó vármegyei nemesség sérelmesnek találta; egy részük szeptember 29-ről 30-ra virradó éjszaka elhagyta a gyűlést. Rákóczi több korábbi rendelkezését törvényre emelték. Korlátozták a vármegye autonómiáját, kimondták, hogy a vármegyék ne követeket küldözgessenek, hanem állandó ügyintéző megbízottat tartsanak a fejedelmi udvarban.

Az állandó hadsereg megszervezésének, a katonaság szociális szabadságának heves viták között zajló tárgyalását Klobusiczky Ferenc javaslata szakította félbe: újítsák meg a kormányzati testületet, a fejedelem mellett ne az Udvari Tanács, hanem senatus tevékenykedjék. A senatus tagjait a rendek jelöltjei közül Rákóczi nevezte ki, 24 tagjából 12 a főrendek közül került ki, a másik 12 pedig a köznemesek, vármegyék és városok képviselői közül. Így került be a legfőbb államhatalmi testületbe 3 püspök és a főúri tábornoki kar, a grófok: Bercsényi, Forgách, Esterházy Dániel, Barkóczy, Csáky István, továbbá a bárók: Károlyi, Petrőczy, Sennyey és Vay. A köznemeseket és a városokat megillető helyekre nagyrészt az Udvari Tanács volt tagjai kerültek. Az Udvari Tanács más tagjai a végleges formában ugyancsak most megszervezett Gazdasági Tanácsban kaptak helyet.

Az állandó hadsereg ügyében már a senatus hozott döntést. „A vitézkedő nemtelenek szabadíttassanak fel a jobbágyság alól, s személyeik szabadnak tekintessenek.”[10] Továbbá: „Minden vármegyében állíttassanak szabad helységek, amilyenek a hajdú-helyek, s a katonáskodó nem nemes személy ott találja a hazának tett szolgálatáért tett jutalmát.”[11] Végül azonban ezek életbe léptetése a katonai törvénykönyvvel és a katonatartás szabályozásával együtt későbbre maradt.

A vallásügyi előterjesztést Ráday dolgozta ki. A protestánsokat illesse meg a szabad vallásgyakorlat, töröljék el az 1681-i törvénynek „földes úri jus alatt”[12] a lelkiismereten való uralkodásra jogot adó záradékát. Mindenki szabadon választhassa meg vallását a három bevett vallás közül.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

Erdély visszafoglalásának előkészítésére a zsibói csatavesztést követő napokban a kurucok olyan védelmi vonalat alakítottak ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, amely az elkövetkezendő támadás kiinduló alapja lett. Majd, miután Ráday Aranyosmedgyesen tárgyalt a Partiumba menekült erdélyi rendekkel, a miskolci tanácsülés elhatározta, hogy Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A nagyszombati béketárgyalások a fegyverszünet megkötése után, 1706. június 13-án kezdődtek. A magyar delegációban Csáky István, Sennyei István, Jánoky, Gerhard, Labsánszky és Kajali szenátorok képviselték a konföderációt, s a június 6-án kinevezett bizottság Károlyival, Pethes András püspökkel és Galambos Ferenc vicegenerálissal egészült ki. Erdélyt Mikes Mihály, Pekry, Teleki és Kemény Simon képviselte. A bizottság elnöke Bercsényi volt, de az ügyeket a tárgyalások írásbeli anyagát is megfogalmazó Ráday vezette. A császári békebizottság vezeteje Wratislaw gróf cseh kancellár, tagjai Sinzendorf és Lamberg miniszterek Lotharingiai Károly osnabrücki érsek voltak. József mint magyar király Széchényi Pál kalocsai érseket teljhatalmú személyes képviévé nevezte ki a bizottságba. A két közvetítő hatalom bécsi követei, Stepney és Hamel-Bruyninx mellé különmegbízottként Sunderland, illetve Renchteren követet küldte.

Egyik bizottság sem rendelkezett érdemi döntési joggal. A magyar és erdélyi koföderáció részéről Rákóczi mondta ki a döntő szót, a Habsburg oldalon pedig meg a részletkérdésekben is a Titkos Tanács döntött.

Rákóczi és kormányzó köre álláspontja szerint Magyarország ne legyen a Habsburg-tartományok mintájára örökös birtok, a császári hadak vonuljanak ki az országból, s a magyarországi várakban csak magyar őrség legyen. Békét külső hatalmak közvetítésével, Hollandia és Anglia mellett Svédország, Poroszország, Lengyelország és Velence garanciájával kössenek. A császár ismerje el Erdély állami önállóságát; ugyanakkor Rákóczi kijelentette, hogy nem ragaszkodik az erdélyi fejedelmi méltósághoz.

Válaszként I. József nyílt levélben szögezte le álláspontját: az 1687. évi törvény alapján uralkodik, de nem igényel magának despotikus kormányzási jogokat; az ország törvényeit, végzéseit és a nemesi szabadságokat megtartja.

A rendi kiváltságokat biztosító általános királyi ígéretekről a magyar konföderáció vezetőinek megoszlott a véleménye. Végül a tárgyalások mellett döntöttek, és feltételeiket huszonhárom pontban foglalták össze. Biztosítani kívánták a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságát. Elismerték a Habsburg-család örökös jogát a királyi méltóságra, de nem az ország örökös birtoklására. Ragaszkodtak a szabad vallásgyakorlathoz, s ahhoz, hogy a konföderáció minden tagja büntetlen maradjon. A nemesi előjogok csorbítatlan biztosításán kívül ahhoz is ragaszkodtak, hogy szavatolják a hajdúvárosok és a Jászkun kerület szabadságát, valamint a szabad kereskedelmet. Az önálló államiságért harcolók érdekében kívánták, hogy a fiskus a bányajövedelmek felét fordítsa a rézpénz beváltására.

A császári udvar, bár a fegyvernyugvási szerződés mindkét fél által ratifikált szövegében elismerte az új magyar államot, mégis megpróbálta elérni – mielőtt'a békepontokra válaszolt volna –, hogy Rákóczi visszavonuljon a politikától. A május 3-án megérkező Sarolta Amália fejedelemné asszony, majd Wratislaw cseh kancellár, végül a fejedelem nővére és sógora Rákóczi magyarországi birtokairól, főleg pedig erdélyi fejedelemségéről való lemondása fejében német birodalmi fejedelemséget ajánló császári javaslatokat hoztak. Rákóczi kész lett volna ezt elfogadni, ha megfelelő biztosítékot kap az ország állami önállóságáról.

A békepontokra adott császári válasz a Habsburg-kormányzatban időközben bekövetkezett belső hatalmi súlypontváltozást tükrözte. Több kérdést az összehívandó országgyűlésre utalt, leszögezve, hogy a régi törvények értelmében a király egymaga nem, csakis az ország dönthet. Megígérte, hogy eltörli a neoacquisticát, és háromévenként országgyűlést hívnak össze. Az európai hatalmak kezességére és az Erdélyi Fejedelemség állami önállóságara vonatkozó feltételeket azonban mereven elatusította, mondván, hogy a külső garancia a bizalmatlanság magvait hintené el a király és az országlakosok között. Erdélyről pedig leszögezte, hogy a fejedelemséget a török járom alól a császár fegyverei szabadították fel, s a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Ugyancsak elutasította – a konföderáció vezetőit az ország pénzének elsikkasztásával vádolva – a gazdasági feltételeket is. Az idegen katonaság kiviteléhez sem járult hozzá. A fegyvert fogottak büntetlenséget és harcuk érdemi elismerését kívánó pontot a királyi méltóságra sértőnek találta, s csak királyi kegyelmet helyezett kilátásba a hűtleneknek. A szabad vallásgyakorlatra irányuló kívánság elől végül azzal tért ki, hogy a szécsényi országgyűlés végzéseit nem ismeri el.

Július végén lejárt a fegyvernyugvás, s bár Rákóczi és a mediátorok szerették volna meghosszabbítani, az udvar erre nem volt hajlandó. Ezzel a békekonferencia megszakadt.

A Habsburg-álláspont nyílt és éles fordulatát az időközben elért itáliai katonai sikerek okozták. A katonai erőfölény tudatában a Habsburg-kormányzat visszatért régi álláspontjára: a rebellisek megcsendesítése a császári kegyelem dolga. Az udvar a tárgyalások megszakítását indokoló, nemzetközi tájékoztatásra szánt propagandairatában már határozottan a rendi kiváltságok védelmében érvelt Rákóczi hatalma ellen. A Hármaskönyvre és országgyűlési végzésekre hivatkozva állította, hogy a császár a nemesi kiváltságot védelmezi a zsarnok Rákóczival szemben, aki uralkodni akar a vele egyenlők felett, és személyes ambíciói miatt vetette ismét a háború romboló szekere alá a szegény országot.

A háború kényszerű folytatását bejelentő fejedelmi kiáltvány viszont a Magyar Királyságnak és Erdélynek az önálló államiság korabeli értelmében vett legfőbb feltételeihez való jogát hangsúlyozta. Ráday pedig – álnéven kiadott röpiratban vitázva a császári biztosok hozta válasszal – kifejtette, hogy az ellenállás jogát a zsarnoksággal szemben már István király hangsúlyozta, a gazdasági érdekeihez ragaszkodó ország önvédelme természet adta törvény, és ilyen jogokkal más nemzetek is élnek. Az országnak az önálló államiságot biztosító békéhez való jogát a konföderáció vezetői nem adták fel. 1706 őszén Rákóczi ismét XIV. Lajoshoz fordult, s az angol királynőt és a holland rendeket is kérte, hogy az általános békeértekezleteken karolják majd fel Magyarország és Erdély ügyét.

A béketárgyalások megszakítása után a magyar konföderáció katonai kezdeményező erejét, küzdőképességét az őszi hadjárat és a Dunántúl védelme tanúsította.

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább. Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné. A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető. Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai. Az általános adókivetés alapos előkészítése érdekében tanulmányozta 1706 folyamán Ráday a magyar adó rendeleteket.

Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben

1707. április 8-án, a fejedelmi beiktatás után a református vártemplomban megnyíló marosvásárhelyi országgyűlésen a rendek követelték a fegyvert fogott jobbágyok hazabocsátását,a katonaság megfegyelmezését, a károk megtérítését, valamint szabad és biztonságos kereskedelmet, jó pénzt, egységes mértékrendszert. A Ráday Pál által megfogalmazott fejedelmi előterjesztés azonban reformokat ajánlott: szükséges a szabad kereskedelem, az országos jövedelmek megnövelése, az állandó hadsereg megszervezése.

Az udvari hadakkal övezett Rákóczinak és híveinek nagyrészt sikerült keresztülvinnie akaratát, bár a hadsereg nagy része Szeben ostromával volt elfoglalva. Az országgyűlés kimondta, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól, és uralkodójának II. Rákóczi Ferenc fejedelmet tekinti. Rákóczi teljhatalmat kapott az ország külügyeinek intézésében, egyedül ő rendelkezik az ország hadseregével, javaival és jövedelmeivel. Az országgyűlés törvénybe iktatta a konföderációt a magyar rendekkel. Vay Ádám az Erdélyi Tanács tagja, Ráday a fejedelemség kancellárja lett.

Rendi-vármegyei ellenzék és az ónodi országgyűlés

Az 1707. április 26-án Kolozsvárott ünnepélyesen felavatott Nemes Ifjak Társaságával Rákóczi nemcsak a hadsereg és államigazgatás magas színvonalú tiszti utánpótlását kívánta biztosítani, hanem egyúttal a vármegyei nemesség előtt addig nem tapasztalt lehetőségek pályáját nyitotta meg: az új magyar állam tábornoki és főhivatalnoki karát fiaiból neveli ki. A Nemesi Társaság belső rendjét a társaság hadbírójává kinevezett Ráday Pál dolgozta ki. Ünnepi beszédének tengelye: a származás nem elegendő, valóban nemessé a virtus – magatartás, erkölcs, képzettség, bátorság – tesz. A társaság ezredese maga a fejedelem volt. A társaság alapszabályai olyan értékrendszert testesítettek meg, amelynek jegyében az ifjúság európai színvonalon kap kiképzést az államkormányzás és a hadseregvezetés feladataira. A Nemesi Társaság tagjai között a magyarok mellett német, szlovák s román családnevűek is találhatók.

A szatmári megegyezés

1711. március 26–27-én Stryjben a fejedelem vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már Peterborough tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót Rákóczi és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[13] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[14] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[15] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására. A szatmári gyűlés követei közül Bulyovszky és Csajághy Károlyi főhadiszállására, Károlyba ment, Cserey a várakat járta végig. Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens. Az udvari pártviszonyok nagy változásának egyik első következménye volt, hogy Pálffy Jánost azonnal leváltották magyarországi főparancsnoki tisztségéről; utódává régi ellenfelét, Cusani lovassági tábornokot nevezték ki.

Pálffy és Locher április 22-én értesült a császár haláláról. Pálffy a régens intézkedése ellenére úgy döntött, hogy a cél előtt nem engedi ki kezéből a dolgok irányítását. Segíthette elhatározását a minisztertanács utasítása is: a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében a császár halálát titokban kell tartani.

Károlyi az eredetileg Rákóczi nevében, április 27-re Husztra összehívott gyűlést április 25_re, Szatmárra tette át. Egyidejűleg Pálffy és Locher főhadiszállásukat Debrecenből Károlyba helyezték, s aggodalommal látták, hogy a magyar konföderáció tagjai közül kevesen gyűltek össze, csak erdélyiek vettek részt nagyobb számban. Károlyi azzal nyitotta meg a gyűlést, hogy mint főparancsnok vette kézbe a tárgyalások irányítását, s erre megnyerte a gyűlés jóváhagyását. Másnap ezereskapitányai kíséretében átment Károlyba, hogy Pálffyval és Locherral a tárgyalások anyagát elkészítsék. Locher olyan javításokkal adta át a gyűlés jóváhagyására szánt pontokat, amelyek újabb kedvezéseket tartalmaztak. A „gratia vitae et bonorum” jótéteményében részesül minden főúr, köznemes, főtiszt és alsóbbrendű katona akkor is, ha Rákóczi a megegyezést nem fogadná el, de köteles a fejedelem és hívei ellen fegyverrel támadni, ha erre kerülne a sor. Károlyi tizennyolc hívével együtt április 26-án hűséget esküdött az uralkodónak, majd 27-én a szatmári gyűlésen beszédet mondott, hangsúlyozva, hogy a megegyezésben már előrehaladtak, külső segítséget pedig nem várhatnak. Ráday csak mint magánember kapott szót. Közölte: Peterborough küldetett ki a magyar konföderáció és a császár közötti tárgyalásokra, Rákóczi kész bejönni és beszélni a békéről, a megegyezés szövege nem egyértelmű, mert mindent a császár kegyelmére bíz. Beszéde új irányt adott a gyűlésnek, annak ellenére, hogy a tanácskozás színhelyét, a prófontházat, felfegyverzett katonaság vette körül. Javaslatára a fegyverszünet meghosszabbítását kérték, és követeket küldtek Károlyba, hogy Locher jöjjön át. Pálffy azonban átlátta, hogy ha enged, kicsúszik a kezéből a megegyezés. Károlyit magához kérette, és rövid átiratot küldött Szatmárra: Ne húzzák az időt, másnap lejár a fegyverszünet, Tokaj alá kell mennie megkezdeni a hadműveleteket. Locher és Graven ezredes átment [[Szatmárnémeti|Szatmárba, [[[Pálffy János|Pálffy]] pedig Kővár átadása fejében hozzájárult Károlyi kívánságához, hogy „a fegyverviselők, akik magokat tisztségekre érdemesekké tették, jobbágyságra ne kényszeríttessenek, hanem az olyanokat az ország rendei a földesúri hatalom alól felszabadítsák”.[16] Ráday kívánságai közül Locher két nevezetes pontot elfogadott: belefoglalták a megegyezésbe a jászok, a kunok és a hajdúvárosok szabadságát, az erdélyi feltételek közé pedig felvették, hogy mindez a három nemzetre értendő.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A szatmári megegyezésről Rákóczi minden bizonnyal Ráday jelentéséből értesült, I. József császár halálát pedig a cár bécsi követe hozta május 1-jén tudomására. Az országba küldött hadparancsai értelmében a császár halála miatt tehát a tárgyalásokat felfüggeszti, de megparancsolja, hogy a fegyvert le nem tett csapattöredékek harcokat ne kezdjenek. Kilátásba helyezi, hogy Esterházy Antal tábornok csapatokkal indul Magyarországra, és összeszedi a hűségben megmaradt katonaságot. Május 22-én a senatusi ülésről kiadott nyilatkozatában és Pálffynak küldött levele szerint a szatmári megegyezést a császár halála miatt is semmisnek tekinti, és Anglia, Hollandia és a cár közvetítésére hivatkozva jelenti ki, hogy a jó békesség megszerzéséért teljes szívvel munkálkodik.

A nemzetközi erőviszonyokban és orientációkban I. József császár halála valóban gyors változásokat okozott, és felerősítette az univerzális béke mielőbbi megkötésének igényét. A Habsburg-dinasztiának egyetlen élő férfi tagja maradt, de a közép-európai Habsburg Birodalom és Spanyolország egyesítése Károly uralma alatt felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt. Az angol diplomácia sürgősen lépéseket tett a franciákkal való megegyezésre.

A jól működő Habsburg-diplomácia, még mielőtt Eleonóra régenskirálynő május 26-án némi változtatással megerősítette és Károly király július 20-án ratifikálta volna a szatmári megegyezést, tudatta Angliával, hogy Magyarországon beköszöntött a béke, s a tengeri hatalmak elejtették a mediációt. A kirobbanó török háborúval lekötött Péter cár Károly elismerésével sietett biztosítani a Habsburg-udvar jóindulatát. Rákóczi pedig, miután értesült róla, hogy hívei feladták Munkács várát, augusztus 15-én feloszlatta államhatalmi testületét, a senatust, és mindenkit felmentett konföderációs esküje alól. Ráday és csoportjának több tagja visszatért Magyarországra.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál, Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások. Tehetséges, fáradhatatlan és korszerű képzettségű köznemesek tevékenykedtek a szervezés szerteágazó fórumain is, mint Kálmáncsay István, Radvánszky János, vagy alsóbb szinten Ötvös Miklós, de a feladatokhoz kevesen voltak. A diplomáciában elengedhetetlen nyelvi felkészültségével Nedeczky Sándor tűnt ki a különösen tehetséges Ráday és a vállalkozó szellemű fiatalok mellett.

Az új magyar államban országos méretű feladatokhoz jutott nemesség társadalmi mobilitása az időszak rövidsége miatt aligha vizsgálható; nyitott vagy sárt habitusa annál inkább. Két nagy csoport figyelhető meg Rákóczi államán belül; az újra vállalkozók, a változások szükségét felismerők és ezért áldozatokat is vállalók, s velük szemben a régihez görcsösen ragaszkodók csoportja. Vizsgálatuknál ki kell szűrnünk az eleve hitvány embereket, akik abban az időben is, mint mindig, megtalálhatók mindenütt. A területek ide-oda tartozását kísérő gyakori pártváltoztatások sem minősíthetők egyik vagy másik tábor erkölcsi kategóriáival, bár ezek akkor is rendkívül szigorúak voltak, de az „esküszegő árulás”-ban való elmarasztalásnak megvoltak a határozott, korhoz kötött, egyetemes, rituális kritériumai, mint minden más ország politikai közössége számára is abban az időben.

Az önálló államteremtésre vállalkozó nemesség mentális teherbírása végletesen egyenetlen volt. Megkerülhetetlen tény az is, hogy Rákóczi államában az önállóság követelte reformok a nemességet mint valami vízválasztó osztották a régi rendi normákhoz ragaszkodókra és az újat próbálókra. Ebbe a kettős arcú osztályérdek-képletbe tragikus sorsokat írt bele a történelem. A Bécsben maradó, de a megegyezésen munkálkodó Okolicsányi Pálnak Rákóczi táborába állt egyetlen fiát, Kristófot az ónodi országgyűlésen lekaszabolták. Az új magyar állam központi hatalmával szemben rendi ellenzéket szervező Turóc vármegye főispánját saját fia, Révay Imre vitte fogságba.

A vármegyei tiltakozások, nemesi és főúri kérvények tömege bizonyítja, hogy – bár voltak tiszteletre méltó kivételek – a földesurak általában nem értették meg az állami önállóságért indított háború követelményeit. Mindent megpróbáltak, hogy kijátsszák Rákóczi jobbágyintézkedéseit. A katonaság élelmezésére hozott rendeletét sérelmesnek tartották, mert felfogásuk szerint a jobbággyal beleegyezésük nélkül nem rendelkezhetik az államhatalom. A vármegyék sorra tiltakoztak a tisztújítások módja ellen. Évszázados kiváltságaikon esett csorba, amikor a Consilium tagjai rendszeresen fegyveres kísérettel szálltak ki olyan ügyeknek végére járni, amelyek addig a vármegyei tisztek hatáskörébe tartoztak. Pedig az új magyar állam elég munkát adott a vármegyéknek. A közigazgatás legalsó szintjén a vármegyei apparátus nélkülözhetetlen volt. A központi hatalom rendeleteit azonban sokszor vagy félreértették, nem hajtották végre, vagy ahol a készség nem hiányzott, ott a lehetőség volt szűk a tehetetlen, alkalmatlan nemesség, a békétlen jobbágyok és a fegyelmezetlen katonák hármas szorítójában.

A jobbágyságot az államhatalom több rendelettel védte a földesurak túlkapásai, a vármegyék önkényeskedése ellen. Megtiltotta, hogy a földesurak emeljék a jobbágyi terheket, hogy a zászlók alá állítottak kötelezettségeit az otthonlakókra vessék, hogy a vármegyék önhatalmúlag adót szedjenek. Rákóczi beleszólt a földesúr–jobbágy viszonyba, kiemelt a földesúr háta mögül több tízezer jobbágyot. Rendeleteinek a katonaság erejével igyekezett érvényt szerezni, de a földesurakra, gazdatisztekre támadó jobbágyok ellen is küldött fegyveres erőt. A hadsereg kiépítése, a fizetett reguláris ezredek kialakítása, a portális hadkiegészítés bevezetése pedig közvetve terheket rakott az ország kiváltságokkal rendelkező lakosságára is: a központi intézkedések következetesen igyekeztek a kiváltságosokra hárítani a terhek egy részét. A jobbágyság állami terhei a földesurak úrbéri jövedelmeit csökkentették.

A nemesek közül sokan úgy vélték, hogy amikor felesküdtek Rákóczinak, jogot nyertek, hogy megkapják császárhűségben maradt családtagjaik, rokonságuk birtokát. Reményeiket azonban sorra meghiúsították a fiskális birtokokról hozott intézkedések. Sérelmezték, hogy a vám és kereskedelem új rendje, majd a dézsmarendelet körülnyirbálja meglevő jogaikat. Anyagi terheikre hivatkozva alkudoztak hónapokig Rákóczinál a reguláris hadkiegészítés módja felett. Főtisztek, tisztek sokszor széltében vitatták a hadvezetés központi utasításait. A nemesi tisztek a táborokban a maguk borait árulták, természetesnek vették, hogy portyákon nyert teheneket, lovakat hajtassanak majorságaikba, hogy jó haszonnal adják el az ellenségtől kiszakított marhacsordákat. A regularizálást pedig a magyar természettel nem egyező idegen módinak tekintették, s katonáik elégedetlenségét, szabad zsákmányt engedve nekik, fegyelmezetlenségük felett szemet hunyva csillapították. Sokan a tisztek közül vármegyéjükkel összejátszva vagy a földesurak kérésének engedve, nemegyszer ajándékért, maguk állították ki katonáik hazabocsátó levelét.

A földesurak a vármegyei önkormányzat megszorítása, főleg pedig a nemességet is teherviselésre fogó új adórendszer miatt tiltakoztak leghevesebben. A nemesi társadalom előtt Rákóczi államában megnyíló utak különösen azért mutattak bonyolult formációt, mert a vezető fórumokon is voltak, akik végletesen ragaszkodtak a nemesi adómentesség megőrzéséhez.

A központi hatalom politikájának segítői és ellenzői egyaránt ebből a rétegből kerültek ki, a nemesség megadóztatásának következetes végrehajtói éppen úgy, mint az új adórendszer kijátszói. A régi beidegzések makacsul éltek tovább: Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke, ugyanazzal a módszerrel próbált élni, mint az 1690-es évek elején: a maga és a fejedelem birtokait enyhébben adóztatta volna.

A nemesi rend anyagi helyzetét tekintve – a feudalizmus alapvető meghatározottságának keretei között – elég nagy átrétegeződési tendenciák jelei tapasztalhatók. A klérus a dézsma kisajátítása, a szécsényi országgyűlés rendelkezései, valamint amiatt, hogy a prímás pisetum járulékát az 1706. január 21-i rendelet szerint a fejedelmi kincstárba kellett fizetni, nagy érvágásról panaszkodott, és történeti érvekkel tiltakozott. A nemesség gazdálkodó rétegei is anyagi romlásukról beszéltek. Az adót a főnemesség is nehezen viselte, noha fényűzésük miatt a köznemesek és polgárok csoportja hevesen bírálta őket. Mások viszont maguk is utánozták a főúri tiszteket, sok aranyat, ezüstöt verettek lószerszámmá, ruha- és kacagánycsattá, sarkantyúvá, és a rangjelzésre szolgáló, tollat tartó, drágaköves kucsmaforgót csináltattak. A nemesség régi módon gazdálkodó rétegeire általában a megyénként változó, de sehol nem nagyszámú középbirtokosok mellett az egytelkes szegénynemesek sokasága volt jellemző. Ezek, a vármegyei jelentések szerint, ha nem mentek el katonának, vagy ha nem kapaszkodtak meg valamely alsó államhivatali poszton, válságos anyagi viszonyok között éltek.

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

A nemesség birtokviszonyai nem változtak számottevően. Vagyoni helyzetét a dikális összeírás globálisan mutatja: 1707-ben 185 567 dika, vagyis az adóköteles vagyon és jövedelem 18,2%-a volt a kezén. Adóterhéz az összeírt vagyon arányánál magasabban állapították meg, a kivetett adó 21,5%-át kellett megfizetnie. A vagyoni rétegeződésről is képet adó dikális összeírások szerint Zemplén, Sáros, Gömör, Szatmár és Nógrád vármegye nemessége gazdagabb, mint más vármegyebeliek. 1709-ben Sáros vármegyében az adó 19,5%-a, Szepesben 33%-a, Abaújban 28%-a esett a nemességre. A fő- és köznemesség kezén levő birtoktestek méreteiről az új magyar állam területi visszaszorulásával párhuzamosan történő császári birtokadományozások tájékoztatnak. A családi birtok átmentésének sajátos módja, hogy azt sok esetben a császárhűségben maradt rokonság kapja meg. Így például Rákóczi birtokaiból az Erdődy és az Aspremont család, a Bercsényi birtokokból lánya, Zsuzsanna, Zichy Péterné, Zichy Pál birtokaiból Zichy Imre és János, a Hellenbach-birtokból a kuruc Hellenbach fia, János nyeri el a legértékesebb részt. De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot. Máig nem cáfolta, de nem is erősítette meg a kutatás Rákóczi Emlékiratainak azt az állítását, hogy Károlyi gyűjtötte a legtöbbet a szabadságharc évei alatt. Károlyi feleségének írott leveleiből, a dunántúli harcok és az erdélyi hadjárat történetéből ismeretes, hogy változatos összetételű, nagy zsákmányszállítmányokat küldözgetett haza. Két nagyobb uradalmat szerzett, a szatmárit és a husztit, de ezekkel hadfenntartási kötelezettség járt; értéküket 50 ezer forintban állapította meg később a Kamara. Ocskay már 1703 őszén 14 ezer forint hadisarc mellé néhány drágaköves aranygyűrűt és párducbőrt is követelt Selmecbánya városától, s majorságát morvaországi becsapásai alkalmával zsákmányolt szarvasmarhákkal gyarapította. A hadsereg felső tisztikara és általában az ezereskapitányi réteg azonban anyagi gyarapodását csak kismértékben köszönhette fizetésének vagy a zsákmánynak. Nagyobb mértékben a katonai lét kedvezményeivel élve változott vagy javult anyagi helyzete. Hosszabb-rövidebb időre kereskedelmi kiváltságokat kaptak; sóval, marhával, borral, pálinkával jóformán valamennyi főtiszt kereskedett, bár a központi hatalom tiltotta azt, és Rákóczinak vizsgálatok sorát kellett elrendelnie. A fejedelem a főuraknak csak nehezen és különleges esetekben, az ezereskapitányoknak viszont elég szép számban adott különböző javakat: házat, malmot, birtokot, különböző jövedelmi forrásokat. Vizsgálati jegyzőkönyvek, kárbecslések, panaszok nagy sokasága bizonyítja, hogy a katonaság, főleg a tisztikar nem egy tagja, gyakran visszaélt helyzetével, kirabolta a kereskedőket, saját hasznára szállított állami jobbágyfuvarral bort, búzát a piacra, vette igénybe a közmunkát.

A vidéki földesurak szinte kivétel nélkül minden vármegyében általános pénzszűkében voltak, bár az ingatlanforgalom dokumentumai szerint jelentős ezüstpénzkészlet volt egyes nemesek vagy nemesi csoportok kezén, s a panaszokat nagyon óvatosan kell minősítenünk.

Voltak nemesek, akik 1707–1708-ban az adót kölcsönökből fedezték, de nem egy esetben nemesek voltak a hitelezők is. Hont vármegye is ezerforintos kölcsönből fizette adóját. A nemesség vagyoni megoszlására jellemző Szabolcs vármegye jelentése: a vármegyében 60 „főbb birtokos” és 120 „alsóbb birtokos”[17] található. Készpénzkészletük általában csekély. Több vármegye nemessége bőrrel, borral, posztóval váltotta meg készpénzadóját. Perényi Miklós ugocsai birtokai után 33 dikánál nem volt hajlandó többet fizetni. Azt mondta, ha többet vetnek rá, a fejedelemhez fordul panasszal, mert nincs több pénze. A parlagias, az ingyen jobbágymunkára épülő földesúri élet szintjén megrekedt réteg nem is tudta elérni a rendszeres, készpénzben fizetendő adó fedezetét megteremtő gazdálkodás szintjét. Változásokra az évek hosszú során át megkövetelt adó és az önálló, korszerű magyar állam keretei között lezajló társadalmi átrendeződés kényszeríthette volna.

Az önálló államiság rövid ideje a nemesség egy vékony vállalkozó rétegének kedvezett. Kiemelkedő alakjai voltak e rétegnek a kora kapitalista vállalkozó típusának megtestesítői: Lónyay Ferenc, Hellenbach János Gottfried, Lányi Pál, Szontagh Gáspár. Hellenbach ugyancsak gyarapodó vagyonából állami és magánkölcsönökre, kereskedelmi vállalkozások befektetéseire is futotta; Lónyay és Lányi is befektette saját tőkéjét. A vállalkozó nemesek rétege, amely az új magyar államban kialakuló hivatali nemességgel is összefonódott, még 1708 őszén is jó anyagi helyzetben volt, és bízott benne, hogy a háború valamilyen formában úgy oldja meg az állami önállóság ügyét, hogy ez a zömmel protestáns réteg megtalálja a helyét az országban.

Hosszabb távú fejlődésbe illeszthető vizsgálatra Szirmay András 1680–1720 közt aprólékos gonddal vezetett gazdasági naplói adnak lehetőséget. Főleg szőlőművelésre épülő gazdaságában a kilencvenes évek közepe után a Rákóczi-szabadságharc 1705–1707 közti évei voltak a nagy, kiugróan felfutó idők; jövedelme döntő mértékben borkereskedésből származott, de ezekben az években posztókereskedelemmel is foglalkozott. Az 1707., 1708. és 1709. évek számadásaiban feltüntetett adóösszegek jelzik, hogy nemcsak puritánul takarékos mentalitásához társuló szabadságfelfogásával volt összeegyeztethető a nemesség adóztatása, tehát az állam fenntartásában közvetlen anyagi áldozatával való részvétele, hanem gazdaságát sem roppantotta össze az adó, sőt beruházásra, fényűzésre, berendezkedésének polgárias kényelmére is bőven futotta. Fiait iskoláztatta, nem sajnálta könyvre, alapítványokra a pénzt, vagy olyan, a kor fogalmai szerint státusszimbólumnak számító holmira, mint az üveges hintó és a drága angol óra. Vállalkozásaival, nyitott és bővülő gazdálkodásával a polgárosodó nemesség korai előfutárainak ma még kevéssé ismert típusát testesítette meg.

A már Thököly mozgalmában feltűnő, Rákóczi államában pedig határozott körvonalakat öltő hivatali nemességnek tipikus képviselője volt Ráday Pál. Puritán életút, felelősségtudat, európai műveltség mellett meleg családi élet és mély vallásosság jellemezte. Vagyonát közepes birtokokkal gyarapítva emelkedett a szabadságharc alatt jobb anyagi szintre, s ezt megőrizte a Habsburg-dinasztia és a magyar főrendek kompromisszumára épülő kormányzati rendszerben is. Amikor már nem kamatoztathatta országkormányzással és diplomáciai útjaival összegyűjtött tapasztalatait, könyvtárában kereste elveszett paradicsomát, s őrizte a műveltség államiságot átmentő értékeit.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az önálló magyar állam megteremtéséért harcot indító II. Rákóczi Ferenc tisztában volt vele, hogy az ország gazdasága lakói képzettségén, a tudományok fejlettségén múlik. Már nevelői is a lakosság értelmi színvonaláért felelős uralkodót állították elé példaképül. Kíméletlenül ostorozta az elmaradottságot és a rossz szokásokat, a tétlenséget, a részegeskedést, de világosan látta az államhatalom felelősségét is: „Melyik ausztriai király alapított kollégiumokat, ahol az ifjúságba csiszoltabb erkölcsöt oltottak volna? Melyik állított akadémiákat, ahol ez a nemzet a tudományban és a szépművészetben művelhette volna magát?”[18] Terveit kormányzókörének segítségével kezdte megvalósítani. Ráday Pál, Radvánszky János, Jánoky Zsigmond, Platthy Sándor, Lányi Pál, Hellenbach János, Brenner Domokos, Kray Jakab és mások művelődési elgondolásait karteziánus és pietista elvek hatották át.

A művelődéspolitika tengelyét az oktatás ügye alkotta. 1704. január 27-én és augusztus 12-én kiadott pátenseiben Rákóczi leszögezte, hogy a templomokat és az iskolákat egyik felekezet sem foglalhatja el a másiktól, s elrendelte, hogy bármely egyház bárhol állíthat kollégiumot és falusi iskolát. Ily módon az ország minden nemzetisége előtt szélesre tárulhatott az anyanyelvi képzés útja.

A protestáns iskolákban ismét megindult az oktatás: visszaköltözött otthonába a sárospataki kollégium, megkezdődött a tanítás Rozsnyón és Eperjesen. A fejedelem 1704. február 13-i rendeletében védelmébe vette a jezsuiták iskoláit. Ugyanebben az évben kezdték meg akadémiájuk építését a kolozsvári jezsuiták. A szécsényi országgyűlésen az oktatás ügyét is mérlegelve hoztak toleráns vallásügyi törvényt. A kiküldött bizottságok az iskolákat és a templomokat annak az egyháznak ítélték, amelynek hívei a lakosság többségét alkották. De a kisebbséget sem hagyták iskola nélkül; előfordult, hogy Rákóczi maga nyújtott segítséget.

Mivel az ausztriai rendfőnökséghez tartozó jezsuita rend tagjai nem esküdtek fel a konföderációra, a kormányzat úgy döntött, hogy el kell hagyniok az országot. A tanítás érdekében azonban halasztották a döntés végrehajtását. Végül a rozsnyói tanácsülés 1706 végén úgy rendelkezett, hogy a nagyszombati egyetem és a kassai kollégium jezsuita tanárai helyükön maradhatnak, munkájukat világi papokként folytathatják, és ellátásukat az államkincstárból kapják. A szervezetileg egyházi keretek között folyó oktatásban az evangélikusok újítottak a legmerészebben: elrendelték, hogy akinek két-három gyermeke van, az az egyiket pénzbüntetés terhe alatt tartozik iskolába járatni.

Garmadányi rendelet tiltatta, hogy a katonák iskolákat verjenek fel, vagy beszállásolással terheljenek. Az iskolák így is sokat szenvedtek. A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét, Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói - Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban. Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván. A Rákóczi feltétlen híveként német és szlovák nyelven oktató Bél Mátyás tanítványainak száma megkétszereződött. Missovitz Mihály igazgatása alatt hirtelen felvirágzott a rozsnyói evangélikus gimnázium. Az eperjesi kollégium élére hazatért Rezik János és Simándy István Sárospatakra közel félszáz fizikai kísérleti eszközt hozott Hollandiából.

Hatálytalanították Szentiványi állami cenzori jogát, és 1704 elején a nagyszombati nyomdában nyomtatták ki a Recrudescuntot. Rákóczi kettéválasztotta az egyházi és világi cenzúrát. A rozsnyói tanácsülés döntése szerint a vallási, erkölcsi és irodalmi tárgyú műveket a tankönyvekkel együtt két–két szenátor bírálta el. A politikai tárgyú és katonai műveket Rákóczi és Ráday, távollétük esetén pedig Bercsényi ellenőrizte. A fejedelem szigorúan megkövetelte, hogy a hatalma alatt levő országrész nyomdáiból politikai célkitűzéseit veszélyeztető művek ne kerüljenek ki, s gonddal szervezte meg a hazai és a külföldi közvélemény formálására szolgáló tájékoztatást. Újságot adott ki Mercurius Hungaricus, majd Mercurius Veridicus ex Hungaria címmel. A javarészt haditudósításokat közlő, latin nyelvű, az európai közvélemény tájékoztatására szolgáló első magyarországi újságból 1705–1710 között – jelenlegi ismereteink szerint – hat szám jelent meg. Kiáltványok, tájékoztató írások, röpiratok igyekeztek semlegesíteni, cáfolni a Habsburg-kormányzat propagandáját és megnyerni Európa, vagyis a világ népeit.

Megszervezték a hadsereg központi gyógyszerellátását, a hadigondozást, a sebesültek gyógyítását, és gondoskodtak a rokkantakról. Közkatonák ingyen kaptak gyógyszert, a tiszteknek fizetniök kellett. A sebesültek ellátását a sójövedelemből fedezték, majd az elkobzott birtokokból létrehozták az országos ispotályalapot. A curatoriumokat, a gyógykezelést Lang Jakab Ambrus tábori főorvos, „physicus aulicus” szervezte meg. A hadiözvegyek és hadiárvák segélyekben részesültek. Gondoskodtak az elesett katonák gyermekeinek ingyenes iskoláztatásáról. A pestist országos rendszabályokkal igyekeztek megfékezni.

Az építkezések katonai célokat szolgáltak. Érsekújvárt Riviere, Munkácsot Damoiseau francia hadmérnökök tervei szerint új bástyákkal, védőművekkel erősítették meg. Rendbehozták és korszerűsítették Ecsedet. A vízi szállítás érdekében szabályozták a Tisza egyik szakaszát, betömették mellékágát, a Karcsát. Felmerült Rákóczi elgondolásai között, hogy Szatmárt várossá építteti, kimért utcákkal, tervezett épületekkel. VihnyénKarlsbad mintájára – a fejedelmi udvar nyári rezidenciáját rendezi be, igényes fürdőt létesít. Munkácsot és Ecsedet csatornával tervezte összekötni a Tiszával, s foglalkozott az Ecsedi-láp megcsapolásának gondolatával is, miként a korban mindenütt Európában a reneszánsz óta, a tudósokat és az államfőket a természeti viszonyok célszerű kiigazításának elképzelései vezették.

A hadsereg vezérkarának és az állam vezető politikusainak kiképzését a Testőr Társaság vagy Nemesi Társaság szolgálta. 1707-ben Kolozsvárott az alapító ünnepségen Ráday Pál üdvözlő beszédében a műveltség új értékrendjét vázolta fel: a nemesi származás önmagában senkit nem tesz kiválóvá, igazán nemessé a képzettség, a tanultság, a jó erkölcs tesz.

Vallások és világnézetek

Ráday Pál Lelki hódolás (Kassa, 1710) című ének- és imagyűjteményében Pázmány Péter, Kempis Tamás hatásán kívül a Cantus Catholici egyik költeményének átvétele is kimutatható.

Tudományok

A világ népeihez intézett kiáltvány, a Recrudescunt Rákóczi és Ráday közös alkotása. Érvrendszere kettős: rendi törvényekre és a modern államelméletek elveire hivatkozik. Az ország lakosainak érdekeit és a múltbeli hagyományokat szolgáló kormányzást követel.A béketárgyalások meghiúsulása után Ráday Pál műve, az Explosio, amely némi stiláris változtatással Animadversiones apologicae (1706) címmel jelent meg, azért jelentős a magyar államjogi gondolkozás történetében, mert már nem csupán az Aranybullára hivatkozva veszi számba a megegyezés feltételeit. Kifejti, hogy a zsarnoki hatalommal szemben az országos fegyveres ellenállás jogát már István király is hangsúlyozta, természeti törvény (naturae lex), s az államhatalom nem mondhat ellent az emberi társadalom kötelékének (vinculum societatis humanae). Nagy hangsúllyal szól a városok, a jászkunok és főleg a katonaság érdekeiről. Az Explosiot fogalmazó Ráday szól talán először a magyar történelemben arról, hogy az Aranybulla az angol Magna Chartához hasonló jogokat biztosított. A trónfosztást Európának bejelentő kiáltvány az ellenállás jogát Szent István Intelmeinek negyedik, a hatalom önkorlátozását leszögező fejezetére vezeti vissza, és Hollandia, Portugália, Svájc példájára mutat. Grotiusra hivatkozva hangsúlyozza a magyar háború jogosságát a konföderáció védelmében kibocsátott vitairat, Brenner Domokos Egy lengyel királyi tanácsos levele egy birodalmi nemesúrhoz a magyarországi ügyekről című, latinul írt, majd 1710-ben és 1711-ben franciául megjelent munkája.

A kor politikai tudományát legfőképpen az foglalkoztatja, hogy milyen a jó államrendszer. A korszak államelméletére már a differenciálódás jellemző. Kialakulnak a szaktudományi ágazatok: az országgazdaság-elmélet, azíállandó hadsereg létesítésével, kívánalmaival foglalkozó hadtudományi irodalom. Létrejönnek a kormányzás gyakorlati segédkönyvei, például a működőképes adórendszerről, továbbfejlődnek az uralkodó feladatait, jogait és kötelességeit összefoglaló ún. fejedelmi tükrök.

A sajátos magyar államelméleti gondolkozásnak talán legszélsőségesebb példája a Rákóczi-szabadságharc idején Brassó városában írogató Cserei Mihály. Josephus Flavius Zsidó háborúját olvasva, széljegyzetekként írta le történetismereti megjegyzései között a kor szinte közhelyszámba menő államelméleti követelményeit a keménykezű uralkodóról, s azt, hogy a „publicum” előbbrevaló a magánérdekkel szemben.

A Habsburg-kormányzat politikáját szolgáló nagyszámú államelméleti írás java része latin és német nyelvű uralkodói életrajz vagy ünnepi köszöntés (aggratulatio) műfaji keretei között jött létre. Tacitus, Grotius elveit szabadon értelmezve, az uralkodó tökéletességét és bírálhatatlanságát a királyi hatalom isteni eredetéből vezették le.

Esterházy Pál nádor a rendi magyar állam reformját dolgozta ki 1698-ban. Ugyancsak reformokat javasolt Patachich Boldizsárnak, a Magyar Kancellária tanácsosának Batthyány Ádám országbíró neve alatt terjesztett műve (1700). Batthyány Ádám Mars politicus (1690) és Forgách Simon ezredes, majd győri vicegenerális Projectum az ország conserválásáról (1698–1699) című műveikben az önálló magyar hadsereg megszervezésével vélték ellensúlyozhatónak az idegen abszolutista hatalom erejét.

Erdélyben ifj. Teleki Mihály lefordította Johann Adam Weber tiroli ágostonrendi szerzetes Fejedelmi lélek, avagy a jó fejedelemnek szükséges ajándéka (1689) című művét. Bethlen Miklós kancellár legszemélyesebb alkotása, a Diploma Leopoldinum a központi államfői jogkör elvi érvényességét és a rendi önkormányzat gyakorlatát próbálta összeegyeztetni.Sürgette a katonai és a polgári hatalom szétválasztását és a korrupció felszámolását (Penetralia Transylvanlae. 1698), majd a kereskedelemről készített Projectumaiban (1689–1702) nagyszabású kereskedelmi útvonal kiépítésével látta biztosíthatónak Erdély gazdasági jelentőségét. A Columba Noe (Olajágat vivő Noe galambja. 1704) című politikai tervezete az erdélyi állam helyzetét az új európai viszonyok öszefüggésében próbálta újrafogalmazni. Felfogása szerint Erdély az európai hatalmi egyensúly tényezője, s ha külföldi protestáns uralkodócsaládból lenne fejedelme, szorosabb viszonyba kerülne Nyugat-Európa olyan országaival, mint Anglia, Hollandia és Poroszország. Pápai Páriz Ferenc államelméleti művét némileg Rákóczi állama, illetve az ennek összeomlásával együtt megszűnő önálló erdélyi államiság és a Habsburg-berendezkedés miatt érzett aggodalom ihlette. A De ratione status (1714) szerzője a kormányzás módszereiről, az államérdekről és az államérdek örvén űzött, a népeket elnyomó hatalom fogásairól akarja tájékoztatni a gyakorlati politikai cselekvésből kirekesztett közönséget.

Rákóczi államában az állandó hadsereggel foglalkozó hadtudományi irodalomból kiemelkedik Georg Andreas Böckler Schola militaris moderna (Frankfurt, 1685) című hadtudományi kézikönyvének fordítása Szentiványi János tollából. La Valiere Pratique et Maximes de la Guerre című, a francia állandó hadseregben kézikönyvként használt háromkötetes művének (1652, a negyedik kiadás: Hága, 1693) egy részét maga Rákóczi ültette át magyarra. A magyar hagyományokra épülő állandó hadsereg megteremtését szolgálva adta ki Forgách Simon Zrínyi Miklósnak Az török áfium ellen való orvosság című művét. Gazdaságpolitikai javaslataikkal Platthy Sándor, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Spáczay Gábor, Kajali Pál projektumai emelkedtek ki a sok esetben névtelen, rövidebb-hoszabb művek közül. Átfogva a kormányzás feladatait, merkantilista elveket, szigorú központi ellenőrzést kívántak, és a nemesség megadóztatását javasolták.

Az aggratulatoria-irodalomból államelméleti koncepciójával tűnik ki Bartha András ítélőmester beszéde: olyan „respublikát” kíván, ahol „a tudomány, bölcsesség, értelem nevekedgjék, az igazság uralkodgyék … haszontalan és tudatlan here barom módra senki ez hazában ne éllyen és légjen. Az lévén valóban boldog ország, mellyben mindenek az magok munkájokból és nem mások verétékéből élnek”[19] Rezik János, az eperjesi kollégium rektora szerint az uralkodók nemcsak Isten földi helytartói, hanem az emberi társadalom összetartói is, s nem bírálhatatlanok. Forgách Simon munkácsi fogságában írta meg a Discursusok című művét, melyben Rákóczi szerinte abszolút hatalmával szemben az arisztokráciával kormányzott rendi állam megteremtését javasolja. Ráday Pál már losonci tanulmányai idején megismerkedett a pietista eszmékkel, és tanulmányozta Lipsius és Machiavelli műveit, s mint Rákóczi kormányzókörének első embere, a modern államelmélet érveit alkalmazta Magyarország és Erdély sajátos viszonyaira. Erdély és Horvátország külön államiságát történeti tényként fogadva el, a régi országegységet konföderációval, tehát államszerződéssel vélte biztosíthatónak. Már a Recrudescunt] nemzetközi üggyé emelte az állami önállóságra törekvő országok ügyét. Az európai hatalmi egyensúly gondolatát a királyság és a fejedelemség érdekeire figyelve, az új magyar állam keretei között fogalmazták meg. A „Magyarország a kereszténység védőbástyája” eszmét a „Magyarország Európa védőbástyája” gondolat váltotta fel. A magyar politikai gondolkozásba ily módon Európa a nemzetköziség új, szekularizált és egyetemes fogalmaként került bele.

Történetírás, nemzeteszmék

Hivatali kötelességből készültek a diplomáciai küldetésben járók naplói: Bay Mihály portai (1692–1693), Ráday svéd és lengyel (1705, 1709), Krmann Dániel svéd követségben (1708–1709) írt diáriuma.

Művészetek

Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

A világi gyűjtők közül Ráday Gedeon gróf ekkor kezdte kiépíteni péceli könyvtárát, amelynek magját apja, Ráday Pál könyvei képezték.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi állama és Nógrád vármegye. A Nógrád megyei múzeumok évkönyve 1976. 47.
  2. Ugyanott 48.
  3. Ráday Pál Iratai I. Budapest, 1955. 188.
  4. Ugyanott 189.
  5. AR I: IV. 491.
  6. Rákóczi Tükör
  7. Csécsi János naplója. Rákóczi Tükör II. 147.
  8. Ugyanott 149.
  9. Rákóczi Tár I. 435.
  10. Csécsi János Naplója.Rákóczi Tükör II. 168.
  11. Ugyanott, 173.
  12. Ráday Pál Irata. I. 367.
  13. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  14. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  15. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  16. Idézi: Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára. Budapest, 1925. 135.
  17. Országos Levéltár G 27 Rákóczi-szabadságharc levéltára V. 1. a. 1705. december 10.
  18. AR: III. I. 322.
  19. Vízkelety András, Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelmi beiktatásán elhangzott beszédje. Irodalomtörténeti Közlemények 1960. 580–581

Művei

Irodalom

A propositiók új kiadása, az országgyűlés több, eddig nem ismeretes iratával együtt, amelyek alapján Ráday és Vay szerepének jelentősége is tisztázható, Ráday Pál Iratai. II. 91–150; továbbá Vízkeleti András, Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelem beiktatásán elhangzott beszédje (Irodalomtörténeti Közlemények, 1960).

Ráday Pál művének katolikus forrásairól: Gorzó Gellért, Rádai Ráday Pál (Budapest, 1915); Zolnai Béla, Magyar janzenisták (Minerva, 1924).