Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

A Múltunk wikiből
1598
szeptember 5. I. Rudolf szabad királyi városi jogot ad Szentgyörgynek és Bazinnak. (Illésházy István a nála zálogban levő városok kiadását megtagadja.)
1600
A Magyar Kamara koholt hűtlenségi pereket indít magyarországi urak ellen.
1604
január 6. Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány a kassai evangélikus templomot a katolikusoknak adja át.
február 3. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (A király a XXII. tc. önkényes betoldásával szentesíti a törvényeket. Ez a protestantizmus ellen korábban hozott törvényeket erősíti meg.)
szeptember 8. Felső-magyarországi részgyűlés Gálszécsen. (Követeli a betoldott XXII. tc. visszavonását, ellenkező esetben a rendek az önvédelem fegyveréhez nyúlnak.)

A Habsburg-udvar és a rendek közötti ellentéteket a tizenöt éves háború első fejleményei, mint láttuk, háttérbe szorították. A háború elhúzódásával viszont a régi ellentétek és sérelmek kiújultak, és újabbakkal, a, nemességet legérzékenyebben érintő birtokjogi kérdésekkel tetéződtek.

A földbirtok (földtulajdon) biztosította a nemesek létének és hatalmának alapját, és a háborús évek kedvező konjunktúrát jelentettek az árutermelő nagybirtokosok számára. Élelmiszert szállítottak a hadseregnek, kölcsönöket adtak a kincstárnak; a kormányzat pedig az adósságok ellenében birtokokat kötött le zálogba, majd a zálogösszeg emelése könnyen vezethetett a birtok végleges átadásához. Pálffy Miklós például nemcsak eredményes hadvezér volt, hanem élelmes hadiszállító is, aki a hadsereg részére gabonát, zabot, bort stb. adott el, előlegezte a katonák zsoldját, és ezzel zálogbirtokai gyarapodtak.[1] Kivették a részüket a katonaság ellátásában más birtokosok is, Magyarországon, Ausztriában, Morva- és Csehországban. A Habsburg-kormányzat azonban úgy ítélte meg, hogy a magyarországi birtokosok nem járulnak hozzá anyagi erejük arányában a háborús terhek viseléséhez, s a kincstár növekvő hiányait földbirtokok konfiskációjával igyekezett növelni. A birtokjog egyes nem eléggé tisztázott kérdései újabb és újabb ellentétek forrásai lettek. Az örökösök nélkül elhaltak birtokai magszakadás révén a kincstárra háramlottak, ugyanakkor a rokonság is öröklési igényt támasztott. A jogcím sokszor nem látszott világosan, a jogosultság tisztázása legtöbbször birói úton, hosszasan történt. A végleges döntésig mindegyik igénylő használni akarta a birtokot, és valóságos verseny indult meg, hogy kinek sikerül a többieket megelőzni. A birtokon belüliség pedig mások jogának elévülését vonhatta maga után.[2]

Már az 1597. évi országgyűlésen szóvá tették a rendek, hogy a Kamara egyre sűrűbben foglal le erőszakkal nemesi birtokokat, nemcsak az örökös nélkül elhaltakét, de törvényes út mellőzésével, tiltakozás ellenére, élő személyeket sem kímél. Azt kívánták, hogy a kincstár ne folytassa ezt az eljárást, a már elvett birtokokat adja vissza, és esetleges jogát törvényes keretek között érvényesítse. Az uralkodó azonban a törvénycikket nem szentesítette; nem utasította ugyan el, hanem azt ígérte, hogy később, a tényleges helyzet megismerése alapján, a magyar tanácsosok megkérdezése után fog határozni. A következő országgyűléseken a nemesek megismételték kérésüket. A Magyar Tanács az 1486. évi törvény alapjára helyezkedett; eszerint az átmeneti időre a király rendeljen ki valakit a birtokok átvételére, a jövedelmek szedésére; egy éven belül pedig az igénylők a nádor előtt kötelesek bemutatni bizonyítékaikat. Ezt az álláspontot a Magyar Kamara sem vetette el, de a valóságban az Udvari Kamarával egyetértésben folytatni akarta a korábbi módszereket.

A birtokfoglalások között is feltűnést keltett Dobó Ferenc örökségének története. Dobó Ferenc, az Eger várát egykor megvédelmező Dobó István rokona, hatalmas uradalmakkal rendelkezett, köztük Sárospatakkal, Lévával, Lednicével, Szerednyével. Amint lehunyta szemét, 1602. szeptember 15-én a Magyar Kamara és az Udvari Kamara fegyveresekkel megszállotta várait, és kamarai kiküldöttek leltárba vették minden ingóságát. Az értékek jó részét az udvarba küldték, és közülük magának Rudolfnak is válogattak. Közben megindult az örökség kérdéseinek tisztázása, a király háramlási jogának biztosítása. Miután a birtokokat kifosztották, a Kamara megegyezett Dobó Ferenc özvegyével, Perényi Zsófiával, hogy a még megmaradt készpénzt ajándékba adja, továbbá 50 ezer forintot kölcsönöz a Kamarának, a zálog címén kezében levő birtokok zálogösszegét közel 250 ezer forinttal megemeli, és férjhez megy Siegfried Kollonichhoz, akit később testvérével együtt az országgyűlés honosított.

Különbözött a nemesek és egyes udvari körök álláspontja a kincstárra szállott birtokok további sorsát illetően is. A nemesség azt kívánta, hogy az uralkodó adományozza el ezeket a birtokokat, ne árusítsa el, vagy ne kösse le pénzért zálogba; s ne kapjanak birtokot idegenek, városok, mezővárosok, parasztok. Arra hivatkoztak, hogy a nemesség birtokállománya a török hódítás miatt erősen csökkent, és az amúgy is kevés birtokszerzési lehetőségtől elesnek, ha idegenek vagy városok kapnak birtokot. A mezővárosok lakosságát pedig Werbőczy Hármaskönyve szerint parasztoknak tekintették, akiknek nem lehet földbirtoka. Ezzel a megszorítással közvetve az uralkodónak azt a jogát tették kérdésessé, hogy mezővárosokat a szabad királyi városok sorába emeljen.

Közvetlenül nem függtek össze birtokjogi kérdésekkel azok a bűnperek, amelyekben az uralkodó osztály egyes tagjait hűtlenség vagy felségsértés bűnével vádolták. Ide számított az erőszakos birtokfoglalás, nemes bántalmazása, házasság kötése unokatestvérrel vagy más törvénybe ütköző cselekedet. Az ilyen pereket az országos bírák előtt országgyűlés idején kellett letárgyalni, de az a lehetőség is felmerült, hogy rendkívüli bíróság ítélkezzék az országgyűléstől függetlenül is. Az elmarasztaló ítéletnek elejét lehetett venni egyezkedéssel, a kincstár részére nagyobb összeg befizetésével. Az Udvari Kamara sürgette e perek mielőbbi letárgyalását, és nem is csinált titkot belőle, hogy nagyobb jövedelmeket vár tőlük, mint a rendek által megszavazott egész évi adóból.

A perek között nagy visszhangot váltott ki és megdöbbenést keltett az ország egyik legnagyobb birtokosának, a Pálffy Miklóssal és a Fuggerekkel rokonságban álló Illésházy István (1540–1609) udvari főlovászmesternek az ügye.[3] Bűnperének szálai a mezővárosi birtokjognak és az új szabad királyi városok létesítésének kérdéséhez vezetnek. A király Szentgyörgy és Bazin mezővárost zálogba adta Illésházy feleségének. A két város jórészt morva lakossága kész volt a zálogösszeget a kincstár helyett visszafizetni, csakhogy mielőbb szabaduljon a földesúri hatalom alól. Rudolf megengedte, hogy megváltsák magukat, s a mezővárosoknak Henckel Lázár adott kölcsönt, aki a rézbányák bérlete és a rézszállítások miatt is ellentétbe került Illésházyval. A városok megváltását megakadályozni igyekvő Illésházy csak annyit ért el, hogy a zálogösszeg visszafizetésére a határidő előtt nem kerülhetett sor, de azon túl a városokat nem tarthatta meg földesurasága alatt. Illésházy azonban az ügyet, mint az egész társadalmi rendet érintő kérdést, az országgyűlés elé vitte, és politikai következményeit emelte ki: a király törvénysértést követett el, minthogy parasztoknak örök- vagy zálogjogon birtokot adott; az adománnyal lejáratta a tekintélyét és a törvényeket. Ennek hatására a rendek a mezővárosok közül nemrégen kiemelt Modor követét kizárták az országgyűlésből. Az udvar azzal válaszolt, hogy Illésházy ellen, mint aki szembefordult a királlyal, felségsértési vádat emelt. Illésházy erre visszakozott: nem akarta az uralkodót megsérteni; kérte, a király és a magyar tanácsosok előtt adhassa elő védekezését. Az udvarban úgy határoztak, hogy a Magyar Tanács Istvánffy Miklós nádori helytartó elnöklésével döntsön a kérdésben. A magyar tanácsosok felfogása megoszlott a bűnösség kérdésében, és ítélethozatal helyett jogi véleményt adtak: az ítélet kimondása az országgyűlésre tartozik.

Illésházy azzal akart könnyíteni helyzetén, hogy bemutatta Joó János királyi személynök hozzá intézett levelét. Ebben a Magyar Tanács tagja – Kanizsa 1600. évi elvesztése miatti elkeseredésében – olyan panaszokat tett szóvá, amelyek a közhangulatot fejezték ki: a király a töröktől nem véd meg, a törvényeket nem tartja tiszteletben, a zsoldosok az ország romlását okozzák; az uralkodó hozzájárulásával a magyarok maguk keressék meg védekezésük lehetőségét. Ez a felfogás nem állott távol Illésházytól sem, de a levél bemutatását a személynök iránti személyes bosszú is sugallta. Illésházynak így sem sikerült magát megmentenie: az udvar Istvánffyt arra utasította, hogy a Magyar Tanács jogi álláspontját, a tanácsosok újabb összehívása nélkül, az írásba foglalt vélemény keltével, ítéletlevéllé fogalmazza át. Illésházyt 1603. március 10-én fej- és jószágvesztésre ítélték. Joó János ellen ugyancsak felségsértés címén indítottak eljárást. Az Udvari Kamara elnöke azt várta, hogy a kincstár mindkét vádlott birtokaira ráteheti a kezét. Az, újabb idézésre Joó János megjelent Bécsben, ahol fogságba vetették, Illésházyt azonban udvari pártfogói idejében figyelmeztették, és Lengyelországba menekült. Mindkettőjük birtokait lefoglalták. Illésházy javait Henckel Lázár, az udvar legnagyobb hadseregszállítója és hitelezője kapta meg, felgyűlt kölcsönei törlesztésére.

A birtokjogi kérdések kiéleződésével egy időben az államhatalom támogatásával az ellenreformáció újabb támadása bontakozott ki.[4] Ennek éle – mint a többi Habsburg-országban – Magyarországon is a városok ellen irányult, s a protestánsellenes rendszabályok végrehajtásában az udvar támaszkodhatott a török háború okán Magyarországon tartózkodó császári katonaságra. Rudolf 1603 őszén vizsgálatot rendelt el a magyarországi szabad királyi városok anyagi helyzetének és igazgatásának, egyúttal vallásgyakorlatának ellenőrzésére, azon a jogcímen, hogy a városoknak a király a földesura, ugyanúgy megilleti tehát a kegyúri jog, mint bármelyik birtokost a saját falvaiban, mezővárosaiban. Ennek alapján 1603 novemberében Rudolf úgy döntött, hogy a kassai székesegyházat át kell adni az egri káptalannak, amely Eger török kézre jutása óta Kassán élt. Mivel a kassai városi tanács nem engedelmeskedett, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja, az újonnan kinevezett felső-magyarországi főkapitány 1604 elején erőszakkal elvette a székesegyházat. Ezt követően a többi protestáns templomot is bezárták, és a prédikátorokat kiűzték a városból, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többsége lutheránus volt. Ugyanebben az időben Pethe Márton kalocsai érsek, helytartó parancsot kapott, hogy a Szepességben a protestánsok templomait és iskoláit foglalja le, prédikátorait űzze el, és helyükbe katolikus papokat állíttasson. Az általános felzúdulás miatt azonban Mátyás főherceg utasította Pethe Mártont, hogy a parancs végrehajtását az országgyűlés utáni időre halassza.

1604 márciusában Pozsonyban összeült az országgyűlés. A megyei követek magukévá tették a városok sérelmeit, és elhatározták, hogy addig nem kezdenek a királyi előterjesztés tárgyalásába, amíg nem kapnak biztosítékot vallásuk zavartalan gyakorlatára. Írásbeli előterjesztésükre Mátyás főherceg megígérte, hogy az ügyet a király elé viszi, de kérte, hogy a tárgyalások halasztásával ne késleltessék az az évi hadjárat megkezdését. Erre a rendek elővették a királyi előterjesztést, ugyanolyan összegű adót szavaztak meg, mint az előző évben, és a többi kérdésben is kialakították az országgyűlés végzését. Ezt a főherceg vita után elfogadta, majd berekesztette az országgyűlést, úgyhogy a protestánsok vallásgyakorlatuk kérdésében még csak megnyugtató ígéretet sem kaptak. A rendek Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt bejelentették, hogy elfogadták az országgyűlési tárgyalásokat, holott vallásgyakorlatuk zavartalanságára sem előzetesen, sem utólag semmiféle biztosítékot nem kaptak. Leszögezték: ha a következő országgyűlésig a támadások bármilyen formában folytatódni fognak, ezek ellen előre is tiltakoznak; jogaikból viszont nem engednek, és a következményekért elhárítják maguktól a felelősséget.

Az udvarban azonban nem gondoltak visszakozásra, hanem annak is elejét akarták venni, hogy az ellenreformáció támadásai ellen a rendek az országgyűlésen védekezhessenek. Prágában Tiburcius Himmelreich kancelláriai titkár, miután a megszokott módon átjavította a végzéseket, egyesekhez erőtlenítő záradékot fűzött, majd Mátyás főherceg utasítására egy új törvénycikket fogalmazott, amelynek szövegét az országgyűlésen hozott végzések után utólag toldotta be a záróformula elé, külön címet adva az új törvénycikknek, és a XXII. számmal látva el. Eszerint a rendek az országgyűlésen előhozták vallási sérelmeiket, és emiatt a gyűlés tárgyalásait hátráltatták. Ősei példájára a király a római katolikus hitet vallja, kötelességének tartja tehát annak védelmét és felvirágoztatását. Ezért megerősíti Szent István királytól kezdve a magyar királyok által a római katolikus hitre vonatkozóan kiadott összes törvényeket, rendelkezéseket, amelyek szó szerinti átírás nélkül is teljes egészükben érvényesek. Megtiltja, hogy bárki a vallásügyet az országgyűlésen előhozza. E rendelkezés megsértőit a magyar királyok törvényeiben megállapított büntetéssel kell sújtani. Rudolf a többivel együtt ezt a hamisított törvénycikket is megerősítette, és a záradékban is utalt rá, hogy a szükség szerint csatolta a többihez.[5]

Mátyás főherceg és környezete szűklátókörűségét mutatja, hogy egy ilyen lépéstől a protestánsok elhallgattatását várták. Éppen az ellenkező hatást érték el. A felső-magyarországi vármegyék és városok a szeptember 8-án Gálszécsen tartott részgyűlésen kijelentették, hogy a XXII. artikulust nem ismerik el törvénynek, és ha vissza nem vonják, kénytelenek fegyverhez nyúlni. Ezt Belgiojoso tudomására hozták, és követelték a Felső-Magyarországon elkövetett vallási sérelmek orvoslását. A fenyegető szavakból már érezni lehetett a közeledő vihar előszelét.

A birtokjogi sérelmek, az idegen katonaság garázdálkodása, a háború pusztítása és elhúzódása mellett a kassai templom elvétele és a XXII. törvénycikk voltak az utolsó cseppek – betelt a pohár.

Irodalom

  1. Pálffy Miklós szállításaira: Jedlicska Pál, Adatok erdődi báró Pálffy Miklós, győri hősnek életrajza és korához, 1552—1600. (Eger, 1897).
  2. Ellentétek a birtokjog körül, elzálogosítások: Makkai László, A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén (Történelmi szemle 1974).
  3. Az Illésházy-perre: Károlyi Árpád, Illésházy István hűtlenségi pere (Budapest, 1883).
  4. Az ellenreformáció újabb támadására: Révész Imre, Magyar református egyháztörténet (Debrecen, 1938).
  5. Az 1604. évi országgyűlésre és a XXII. törvénycikkre: Károlyi Árpád, A XXII. articulus (Néhány történelmi tanulmány. Budapest)


A törökellenes tábor felbomlása
Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek Tartalomjegyzék