Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A Múltunk wikiből
1791. január 18.
II. Lipót a protestánsok hátrányára módosítja korábbi vallásügyi döntését.
1837. július 4.
Megjelenik az Orosz József szerkesztette Hírnök.
1839. március 15.
Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök pásztorlevelet ad ki, melyben felszólítja az alsópapságot, hogy a gyermekek katolikus hitben való neveltetéséről adott kötelezvény nélkül ne áldják meg a vegyes házasságokat.
1840. július 2.
Kopácsy József esztergomi érsek felszólítja a papságot, hogy reverzális nélkül ne áldja meg a vegyes házasságokat.
1840. augusztus 27.
Pest vármegye közgyűlése elítéli az esztergomi érsek körlevelét.
1841. január 11.
Zala vármegye körlevélben ismerteti a vegyes házasságok alkalmával az esketéskor keletkezett vallási sérelmet s a megye törvényes eljárását.
1841. február 24.
Szatmár vármegye közgyűlése 12 pontban megfogalmazza a polgári átalakulás követelményeit.
1841. április 13.
XVI. Gergely pápa brévéje jóváhagyja a magyar főpapság által a vegyes házasságoknál esketéskor követett eljárást.
1841. augusztus 9.
Borsod vármegye körlevélben javasolja a megyéknek, hogy a következő országgyűlésen a felesleges papi javakat, fordítsák a népnevelésre.
1841. november 18.
Kopácsy József esztergomi érsek körlevélben ismerteti az október 12-én királyi placetumot nyert pápai bullát, s a vegyes házassági gyakorlat folytatására szólítja fel a papságot.
1841. december 6–8.
Az Uray Bálint vezette köznemesek Szatmár megyében véres közgyűlésen megbuktatják a 12 pontot.

A kompromisszum felbomlásának első kezdeménye sajátos módon a kormány pártjáról, bár nem annak biztatására, sőt inkább, úgy látszik, annak ellenére, a katolikus klérus részéről jelentkezett. Az okot a vegyes házasságok megkötését szabályozó 1790–1791. évi XXVI. tc. értelmezése körüli bizonytalanság szolgáltatta. A törvény ugyanis a vegyes házasságokat is katolikus pap előtt rendelte megkötni, de megtiltotta, hogy a házasságkötés elé a pap bármilyen címen akadályt gördítsen. A törvény nyitva hagyva azonban annak lehetőségét (amit II. Lipót is elismert), hogy katolikus anya fiai apjuk protestáns vallását kövessék, lehetőséget adott arra is, hogy a katolikus papok az esketés előtt az apától kötelezvényt, úgynevezett reverzálist kérjenek fia katolikus vallásban való neveltetésére. Ezzel szemben 1799-ben I. Ferenc egy rendelete a reverzális megtagadása esetén is kötelezte a papot az esketés elvégzésére (tehát a törvény koncepcióját fenntartotta). Az 1832–1836. évi országgyűlésen azonban a reformátusok (nyilván nem függetlenül egyház és állam éppen a vegyes házasságok kapcsán Poroszországban már kibontakozó első konfliktusától), ha egyelőre sikertelenül is, a kérdés végleges rendezésére törekedtek. Ennek során azt kívánták kimondatni, hogy a vegyes házasságból származó mindkét nemű gyermekek 18 éves korukig apjuk vallását kövessék, és azután szabadon választhassanak vallást. Ez az eddigi bizonytalanságokat ugyan megszüntette volna, de a főrendek és az udvar ellenálltak, sőt 1839 márciusában Lajcsák nagyváradi püspök el is tiltotta papjait az olyan vegyes házasságok egyházi megáldásától, melyben a protestáns fél nem adott reverzálist. Az így csak tudomásul vett és anyakönyvezett házasság jogilag érvényes volt ugyan, de amellett, hogy az egyházi áldás elmaradása kétségtelenül sértette a házasulók vallásos érzését, a katolikus féllel szemben további egyházi szankciókra is lehetőséget adott. Az 1839–1840. évi országgyűlésen azonban az udvar továbbra sem szentesítette a most pedig már a főrendek által is elfogadott törvényjavaslatot, mely a vegyes házasságoknak a vőlegény vallása szerinti pap előtti megkötését írta volna elő, és elrendelte volna, hogy a gyermekek mindig apjuk vallását kövessék. Ám míg az udvar azt hitte, hogy a régi állapot fenntartásával a konfliktust legalább elaltatni sikerült, néhány nappal az országgyűlés bezárása után már maga a hercegprímás adott ki körlevelet, mely szintén Lajcsák felfogásának szellemében intézkedett a vegyes házasságok megkötése tárgyában. Mivel a hasonló igényekkel dogmatikai okokból fel nem lépő protestánsok a reverzális kikényszerítésében nem alaptalanul látták a lelkiismereti szabadság megsértését, a megyék túlnyomó része elkeseredetten tiltakozott: Borsod egyenesen a papi javak az egyház illő fenntartásához szükséges hányadán túli részének népnevelési célokra való szekularizálását követelte. A vihar azonban már akkor sem ült el, mikor a kormány által Rómába küldött Lonovics püspök 1841-ben olyan pápai döntéssel tért vissza, mely a vegyes házasság esetén nemcsak hogy reverzális nélkül is megengedte a római katolikus pap közreműködését, hanem engedélyezte a reverzális nélküli vegyes házasságoknak a katolikus templomban való háromszori kihirdetését is. Sőt, túllépve magán a törvényen is, bár a katolikus félnek nem katolikus pap előtti vegyes házasságát továbbra sem engedélyezte, még az ilyen házasságnak is elismerte egyházi érvényét. A kérdés azonban ekkor már régen túllépett a tisztán teológiai-dogmatikai megoldhatás lehetőségein: politikai problémává vált, melynek egyre mérgesedő vitatása most már a következő országgyűlésig terjedő egész időszakban tovább tartott, ráadásul olyan, a reformellenzék által fegyverként jól felhasználható problémaként, mely a vegyes vallású országban katolikust és protestánst, nemest, polgárt és parasztot egyaránt érintve, a klérussal köztudomás szerint szorosan összefonódott kormány elleni általános ellenszenv ébren tartására igen alkalmasnak bizonyult.

A reformellenzék azonban ettől eltekintve sem kívánt megállni az országgyűlés során elért reformoknál, hiszen soraiban – nem utolsósorban éppen az országgyűlés vitái során – már kialakultak egy, az ott megvitatott kérdések körénél nemcsak egyszerűen bővebb, hanem a megoldandó feladatoknak már szinte teljességét rendszeresen felmérő program igényének, sőt a rá adandó válasznak a körvonalai. is. Ennek az igénynek a jegyében javasolta, alig néhány héttel az országgyűlés bezárása után, Vas vármegye a többi megyéhez intézett körlevelében azt, hogy – immár az elkövetkezendő országgyűlésre számítva – követi utasításaik kidolgozására, Vas példáját követve, már most állandó választmányt küldjenek ki, és az elkészült utasításokat juttassák el hozzá. E felhívás hatására Szatmár megye 1841. február 22-i közgyűlése a kiküldött választmány számára az alábbi 12 pont megtárgyalását írta elő:

  1. ősiség eltörlése,
  2. hiteltörvény kiegészítése, telek— és adóssági könyv, földhitelintézet felállítása (az első két pont így a birtokforgalmat és ezáltal a birtokra hitelek nyújtását kívánta lehetővé tenni),
  3. az úrbériség kényszermegváltása a megváltott birtokok által fedezett kötvényekkel (ez a feudális viszony megszűntét jelentette),
  4. céhek és monopóliumok eltörlése, útvámok általánosan kötelezővé tétele (ez, bár az útvám drágította az áruforgalmat, a belső piac megerősítését szolgálta, egyúttal megtörve a nemesi adómentesség privilégiumát is),
  5. bírhatási és hivatalviselési jog megadása mindenki számára (vagyis a polgári jogegyenlőség),
  6. Mátyás 1486:LXIV. törvénycikkének felelevenítése a főurak, főpapok és nemesek adózásáról (vagyis a közteherviselés),
  7. a népnevelés fejlesztése a (Borsod megyei körlevél igényének megfelelően) szekularizálandó egyházi javakból felállított népiskolák által,
  8. sajtószabadság,
  9. a városok felszabadítása a kamarai befolyás és irányítás alól, és belszerkezetük rendezése elsősorban a városi választójog minden polgárra való kiterjesztése által,
  10. a polgári és büntetőtörvény új szerkezete (ez – később még ismertetendő módon – a törvény előtti egyenlőség és az esküdtbíráskodás bevezetését jelentette),
  11. a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztása megyei szinten is,
  12. népképviselet bevezetése (taktikai okokból itt ugyanúgy, mint a közteherviselésnél is, a feudális rendben is elismert jogforrásra, Werbőczyre való hivatkozással).

A szatmári 12 pont – bár tényleges követutasítássá kidolgozott formáját az év végén a kormány emberei által jól megszervezett bocskoros nemesi tömeg megbuktatta – a reform feladatainak az adott helyzetben legteljesebb és legrendszeresebb katalógusaként igen alkalmas lett arra, hogy most már országosan szilárd eszmei vázat adjon minden további reformtörekvés számára, segítse megformulázni, megszervezni és központosulni a reformot igénylő és javasló, növekvő számú és igen eltérő színvonalú tervet, javaslatot, gondolatot. Ez persze ugyanakkor együtt járt azokkal a veszélyekkel is, melyektől tartva a reformellenzék vezérkara (Kossuthot is ideértve) még sokáig vissza fogja tartani magát a hivatalos programadástól. Feladatok és célok korai, határozott, programszerű kitűzése ugyanis könnyen a valójában még csak alakulófélben levő, regionálisan is, társadalmilag is, hagyományait tekintve is még erősen tagolt nemesi politikai magatartás megosztására s így egy egységes ellenzéki politika kialakításának késleltetésére is okot adhatott. Mégis, a 12 pont jelentőségét éppen az adott pillanatban egyrészt a politikának immár a társadalom egyre szélesebb rétegei közé való, egyre visszatarthatatlanabb, ám ennek során világosan megfogalmazott célokat is igénylő kilépése, másrészt az a körülmény adta meg, hogy az így mennyiségileg, de minőségileg, összetételét tekintve is kitáguló bázisú és djfferenciálódó politizálás immár folyamatos szervezésére és – nem utolsósorban a társadalmi-gazdasági valóság értelmezése révén – irányítására a társadalom most, az 1840-es évek elején teremti meg a modern magyar politikai sajtót. Szélesedő társadalmi bázison a sajtó által folyamatossá tett, tömegessé válni kezdő politizálás, központjában (támadva vagy helyeselve ezt, de immár mindenképpen egyre nyíltabban és közvetlenebbül) egy polgári átalakulás programjának formálódásával: az 1840-es évek első harmadának politikatörténetét ezek a vonások fogják meghatározni.

Az 1840-es évek elején a társadalom magyar nyelvű rendszeres informálását a kül- és belföld napi eseményeiről – köztük a politika a cenzúra által gondosan megszűrt dolgairól – a még 1806-ban indított, de ekkorra teljesen divatjamúlt Hazai és Külföldi Tudósítások (éppen 1840-től Nemzeti Újság néven a katolikus klérus politikájának egyre határozottabb képviselőjévé átalakulva), 1832-től a Széchenyi nézeteit követő, de elég színtelen, Helmeczy Mihály által szerkesztett Jelenkor, végül a kormány politikájának támogatására Orosz József szerkesztésében 1837-ben megindított Hírnök látta el. Ezeknek a többé- kevésbé egészükben is szürke, politikailag azonban roppant óvatos hírlapoknak a sorába robbant be – a szó szinte legszorosabb értelmében – 1841. január 2-tól a Pesti Hírlap Kossuth Lajos szerkesztésében.

Irodalom

Az 1840-es évek elején kiélesedő vallási kérdés kialakulására katolikus oldalról ábrázolt jó összefoglalás: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895 (Bécs, 1938) 9–10.; a konkrét konfliktusra: Hermann Egyed, Lonovics József római küldetésének /1840–41/ belpolitikai és diplomáciai előkészítése (Budapest, 1934). A szatmári 12 pont történetére – megbízható szövegkiadással – alapvető: Rácz István, Az 1841. évi szatmári 12 pont (Acta Universitatis Debreceniensis, 2. 1955. Budapest, 1955.).


Két országgyűlés között (1840–1843)
Tartalomjegyzék A Pesti Hírlap