Révai Miklós

A Múltunk wikiből

Révai Mátyás Miklós János

Német-Nagy-Szent-Miklós, 1750. február 24. – Pest, 1807. április 1.
nyelvész, egyetemi tanár, a magyar történeti nyelvészet megalapítója
Wikipédia
Révai Miklós
1786
Megjelenik Győrben Faludi Ferenc Költeményes maradványainak első kötete, Révai Miklós gondozásában.
1790
Megjelenik Révai Miklós magyar Akadémia-tervezete, a Planum erigendae eridutae societatis hangaricae alterum elaboratius.
1803
Megjelenik Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica című munkája.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A Ratio Educationis alapján létesült falusi és mezővárosi nemzeti iskolák számára Révai Miklós magyarul, az akadémiák számára magas fokon latinul Mitterpacher Lajos írt mezőgazdasági tankönyvet.

Kosáry Domokos

Népiskolák

Az új ábécéskönyvet, Felbiger porosz mintájú osztrák változata nyomán maga Révai Miklós készítette (1777), aki egyébként is több kötet szerzője volt az első olyan igényesebb tankönyvsorozatból, amely népiskolák számára most magyar nyelven megjelent.

A sajtó kibontakozása

A Magyar Hírmondó első évfolyamának 320 előfizetője közül 171 volt birtokos nemes és 93 értelmiségi foglalkozású. Első szerkesztője, Rát Mátyás, egy győri polgársalád fia, aki Göttingában Schlözer tanítványa volt, a referáló műfaj korlátain túlmutatva már a folyóiratok hiányát is igyekezett „kipótolni”, egyrészt mezőgazdasági, kereskedelmi problémák felvetésével, másrészt a bontakozó magyar nyelvű szépirodalom és tudományos irodalom bemutatásával. 1783-ban a szerkesztést egy időre Révai Miklós vette át, akit azonban konzervatív egyházi felettesei siettek a lap éléről eltávolítani.

Társadalomtudományok

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

Természettudományok

Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is. A szempci kollégium növendékei közül Láby Gáspár Moson megyei működésével vált emlékezetessé. Az egyetem bölcsészeti karának új mérnöki intézetében kiképzett jeles mérnökök tevékenysége már a következő időszakban bontakozott ki. Elég az 1786-ban végzett Vedres István későbbi, szegedi szerepére utalnunk. A későbbi intézet élén Rausch Ferenc gazdasági építészeti és földméréstani szakmunkákat, a „mechanikát” oktató Horváth K. János pedig hidrosztatikai, hidraulikai tankönyveket tett közzé.

A 18. század legkiválóbb hazai műszaki szakemberei még mindenesetre inkább olyan kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az elméleti önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt magasan az átlagos szakmai színvonal fölé. Ilyen volt, mint láttuk, Born Ignác a bányászat és kohászat terén. S ilyen volt Born barátja: a pozsonyi születésű Kempelen Farkas kamarai tanácsos is. Ő irányította a budai királyi palota és a Várszínház építését. A Bánságban mint kormánybiztos telepítést szervezett. Apatinban posztómanufaktúrát alapított, bevezette a lentermelést. Sokat tett a hazai sóbányák korszerűsítése érdekében. Nevéhez fűződött a pozsonyi hajóhíd, a schhönbrunni szökőkút, a pozsonyi vár nagy mélységből vizet emelő különleges szivattyúja, valamint a budai vár hasonló berendezése az egyetem számára, amelynek ugyancsak ő intézte átköltöztetését. Sokoldalú tehetségének máig élő hírnevét sokat emlegetett sakkozógépe (1769) alapozta meg, bár ez alapjában véve csak szellemes játékszernek készült Mária Terézia számára. Ennél jelentősebb volt Kempelen kitűnő gőzgép-elgondolása, amelynek kísérleti modelljét azonban, megfelelő műhely és felszerelés híján, nem sikerült teljesen kidolgoznia. Legnagyobb tudományos teljesítménye beszélőgépe volt, amellyel igen jól reprodukálni tudta az emberi hangot.

A mezőgazdasági szakirodalom időszakunkban nagy lépést tett előre. Nagyrészt azzal az állami ösztönzéssel összefüggésben, amellyel a felvilágosult abszolutizmus kormányzata Magyarország mezőgazdaságát is emelni, korszerűsíteni igyekezett. A felvilágosult abszolutizmus elvi célkitűzéseit e téren is a kameralista irodalom fogalmazta meg. Johann Heinrich Grottlob von Justi kiemelte a mezőgazdaság fontosságát, fellendítésének akadályait pedig nemcsak technikai okokban, hanem olyan, a hagyományos rendszer egészével összefüggő jelenségekben fedezte fel, mint a robot, a nyomáskényszer, a paraszti földek széttagoltsága, valamint a legelők és erdők közös használata. Sonnenfels a mezőgazdaságot mint élelem és nyersanyag szolgáltatóját az első helyre tette. Javasolta a pusztán hagyott földek és az ugar megművelését, a belvizek lecsapolását, a takarmánynövények terjesztését és a parasztok felvilágosítását, oktatását, iskolák, gazdasági tankönyvek, valamint helyi plébánosok példamutatása útján. A feudális robotot pénzjáradékra akarta átváltani, és paraszti kisbérletek létrehozását tartotta helyesnek. Utóbb a fiziokrata hatás is hasonló irányban, a robottal szemben érvényesült. A fejlett, új mezőgazdaság rendjét az iparosodó Anglia szolgáltatta, ahol a modernizálás központjában a takarmányfélék termesztése, a vetésforgók kialakítása, tehát a gabonavetésnek időnként takarmányrépával vagy pillangós növénnyel való felváltása, végül pedig új, hatékonyabb munkaeszközök, gépek alkalmazása állt. Az angol mezőgazdaság nagy megújulásának persze az is feltételei közé tartozott, hogy a polgári átalakulás nyomán megvalósult a földek szabad birtoklása, és megszűnt a nyomáskényszer, a közös használat, a legeltetés az ugaron és a régi, hagyományos feudális rendszer többi, hasonló velejárója is. A felvilágosult abszolutizmus számára – Európa perifériáin – a kérdés tehát e vonatkozásban is úgy jelentkezett, hogy mennyiben lehet a mezőgazdaság színvonalát a legnyilvánvalóbb akadályok kiküszöbölésével, de a feludális rendszer keretén belül magasabbra emelni.

Az elvek konkrét alkalmazását persze Magyarország elmaradtabb s egyben alárendelt helyzete motiválta. A kormányzat főként azt a szerepet szánta Magyarországnak, hogy a hadsereget és az erősödő osztrák-cseh ipart lehetőleg széles választékban és olcsón ellássa élelmiszerrel és nyersanyaggal. Ugyanakkor elsősorban nem a feudális birtokok extenzív majorsági gazdálkodását akarta támogatni, amely súlyosbította a jobbágy terheit, hanem főleg a paraszti árutemelés előmozdítására és egyben az adóalap védelmére, erősítésére törekedett. Különösen ott, ahol ez nem ütközött közvetlenül a hazai gazdálkodás rendszerének alapjaiban és így a birtokos nemesség ellenállásába. Tehát nem annyira a gabonatermesztés terén, amely éppen a nemesi árutermelés egyik fő ága volt, és amely többé-kevésbé ment magától is, mint inkább olyan speciális termelési ágak terén, amelyekkel a paraszt, ha szorgalmas volt, külön megpróbálkozhatott, és amelyek egyúttal több újféle terményt és nyersanyagot ígértek, mint a némileg egyoldalú hazai gabonatermesztés és állattenyésztés. Így a legtöbb egykorú kiadvány nem annyira a szántóművelés, gabonatermesztés alapvető problémáival, mint inkább a mezőgazdaságnak különböző speciális, főleg ipari szempontból akkor fontosnak tartott termelési ágaival, azok propagálásával foglalkozott, különösen a parasztok között. A Helytartótanács feladata volt az idevágó fontosabb rendelkezéseket latin, német, magyar, szlovák és horvát nyelven nyomtatásban közzétenni, valamint a népszerűsítő irodalmat, főleg Ausztriában megjelent szakkönyvek fordításait, szintén több hazai nyelven kiadni és terjeszteni. Sok ilyen kiadvány látott napvilágot az eperfaültetés, selyemhernyó-tenyésztés, az egyébként is hagyományos méhészet, a kender és len, valamint a dohány termesztése terén. A felvilágosult abszolutizmus törekvéseit hazai szakemberek is támogatták, így a kolozsvári természettudós Fridvalszky János, az olcsó népélelmezési cikkek, a kukorica, burgonya meg új talajjavítási módszerek propagálója, vagy Ehrenfelsi Pál Gáspár, az egyetem új kameralisztika-tanára, aki Justi szellemében javasolta a paraszti terhek csökkentését (1771). Főleg azonban osztrák szerzők kézikönyveit lehetett itt hasznosítani, így Johann Wiegandnak azt a munkáját, amely a parasztok számára foglalta össze az új módszereket, elvetette az ugarolást, határozottan állást foglalt az istállózás és a föld termőképességét biztosító trágyázás mellett, írt a burgonyáról, kukoricáról, lóheréről, ipari növényekről, helyeselte a mesterséges réteket, bár a javasolt új mellett helyenként a hagyományos művelés ténylegesen még sűrűn alkalmazott módszereit is leírta. A könyvben felbukkant már tehát az új, angol mezőgazdaság néhány eleme, de közben annak tudomásulvétele is, hogy a monarchiának vannak elmaradottabb részei, és hogy bizonyos újítások, így költséges gépek itt még nemigen ajánlhatók (Az ausztriai paraszt ifjúságot a jól rendelt mezei gazdaságra oktató kézi könyvecske. 1774). Nagyrészt ezt a munkát kivonatolta az a mezőgazdasági tankönyv, amelyet a „nemzeti iskolák” számára Révai Miklós írt (A mezei gazdaságnak folytatásárul. 1780).

A felvilágosult nemesek és az irodalom

Az újat egyengette a „klasszikus triász” három egyházi értelmiségi költője is, a két hagyományosabb felfogású jezsuita: az erdélyi szegény nemes Baróti Szabó Dávid (1739–1819) és a kőszegi polgár Rájnis József (1741–1812), valamint a Bessenyei-féle program legkészségesebb vállalója, hirdetője: a piarista Révai Miklós (1750–1807). Ami őket éles prozódiai és más vitáik ellenére összefűzte, az nemcsak a deákos klasszicizmus, az időmértékes versforma magyar meghonosítása volt, hanem az is, hogy a líra korszerűsítését, a magyar nyelv fejlesztését tudatos nemzeti nyelvi-irodalmi célkitűzéssel végezték.

Benda Kálmán

Nemzeti és társadalmi reform

Révai Miklós versekben köszöntötte a hazatérő koronát, Pálóczi Horváth Ádám pedig, aki alig egy éve még a török háborúra írt buzdító indulót, olyan lelkes hívévé vált a nemzeti mozgalomnak, hogy ismerősei az utolsó kurucnak nevezték el.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

1790-ben Révai Miklós – később a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom professzora, ez időben győri tanár, de már országos hírű nyelvész – ismét fölvetette magyar tudományos akadémia létesítésének tervét, de az udvar a megvalósítást megakadályozta.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

Az Akadémia egyik első kiadványaként megjelenő, Révai alapelveit követő helyesírási szótár (1831), majd 1834-ben, már Kazinczy halála után, a rendszeres magyar nyelvtan, s a harmincas évek folyamán az egyes szakterületek műszótárainak kiadása – a túlzott és szinte már komikumba fulladó, öncélúsággal fenyegető nyelvújítási és szócsinálási lázzal szemben a megfelelő régies vagy tájnyelvi alakok ajánlása – és végül, 1839-re, a magyar nyelv nagyszótára tervezetének kidolgozása fogják majd e folyamat végső kifutását jelenteni.

A tudományok

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás. Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakom át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek. Az interpretációt illetőleg azonban a hivatalos felfogásban éppenséggel még meg is erősödnek a felvilágosodásból kinőtt észjogtól elforduló, a történeti jog konzerválását célzó retrográd törekvések. Mint ahogy a pesti egyetem még akkor is kitart a teréziánus Martini nemcsak, hogy Wolff nyomán reakciósra fordított, hanem még ilyenként is elavult természetjogi államelmélete mellett, mikor már a bécsi egyetem is annak kantiánus fellazítása mellett foglalt állást.

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.

A korszak társadalomtudományi fejlődésének harmadik vonulatát e tudományok egyes új, korábban Magyarországon ismeretlen vagy még csak kevéssé művelt ágainak megjelenése és kibontakozása alkotja, elsősorban még ekkor sem valamely önálló tudományos elméleti tevékenység, mint inkább külföldi elméleti kézikönyvek vagy éppenséggel gyakorlati szakmunkák fordítása vagy átdolgozása által. Így jelennek meg a korszak folyamán az – e tudományok közül az irodalomhoz kapcsolódva valóban már erőteljesen kifejlődő – esztétika, valamint a pszichológia, a pedagógia, vagy akár a művészettörténet részint szintetikus igényű, elsősorban a korabeli német tudományosságra (vagy legalábbis többnyire ennek közvetítésére) támaszkodó, azt fordító, átdolgozó vagy ismételgető kézikönyvei, részint, és egyre sűrűbben, egyes részletkérdéseik saját kutatáson alapuló, tudományos igényű, már önálló felfogást is próbálgató tárgyalásai. E tudományok teljes kifejlődése azonban általában már csak a polgári forradalom után fog bekövetkezni.

A társadalomtudományok fejlődésének negyedik vonulatát a mindezen tudományszakok számára szolgáló szakmai tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadás és szaksajtó (részben már a sajtó kulturális-szervező szerepéről szólva említett) kibontakozása jelenti. Közönségként immár nemcsak magára a szűkebben vett tudományos világra, a tudósok társadalmára korlátozódva, hanem számítva – és bizonyos kereteken belül már joggal – a tudomány kérdései iránti általánosabb társadalmi érdeklődés erősödésére, mintegy (a tágabban vett kulturális sajtó már ismertetett erősödésén túl újabb és még mélyebb, még jellegzetesebb) mutatójaként a társadalom polgárosodásának is. Csak a legfontosabb, elsősorban társadalomtudományi profilú orgánumok (irodalomtudományi funkciójuk miatt ide is számítva a sajátlag esztétikai, irodalomkritikai folyóiratokat) egyszerű felsorolása már érzékelteti a folyamatot és mozgásának irányát. A sor élén 1814 és 1818 között az Erdélyi Muzéum áll; őt követi 1817 és 1841 között – a leghosszabb életű folyóiratként – a Tudományos Gyűjtemény; az 1820-as és 1830-as években megszakításokkal megjelenő Élet és Literatura (Muzárion), 1831 és 1836 között a Kritikai Lapok, 1837 és 1843 között az Athenaeum, 1834-től sajátlag tudományos igényű folyóiratként az akadémiai kiadású Tudománytár, majd az 1840-es években a centralisták kísérletei: 1840-ben Szalay rövid életű Budapesti Szemléje, majd határozottan jogtudományi igényű Themise, hasábjaikon már a nyugat-európai polgári államszerkezetek problémáinak tárgyalásával, szempontjaik alkalmazásával stb. Ugyanakkor a társadalomtudományi igényű könyvkiadás tematikailag és mennyiségileg egyaránt megfigyelhető kiszélesedése – amit még az egyes tudományszakok fenti vázlatos áttekintése is érzékeltethett – nem kevésbé érzékletesen mutatja az érdeklődés körének és társadalmi bázisának kiszélesedését.

Társadalom- és természettudományok ilyen kibontakozása végül is nem hagyhatta érintetlenül a világ magyarázatának igényével hagyományosan fellépő filozófiát sem. A felvilágosodás korának filozófiai nézeteit 1795 után visszaszorítja a reakció, de lassan a fejlődés is túllép rajtuk. Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó [[Deling János|Deling professzort] még el is mozdítják. Később azonban Kant filozófiája – elsősorban az abszolutizmus számára felhasználhatónak vélt észjogi állambölcselete révén – egyes elemeiben legalábbis megtűrt filozófiává válik. Kant nézeteit veszi át vagy ismerteti az erdélyi Köteles Sámuel éppúgy, mint – sokkal színvonalasabban – Sárospatakon Mándi Márton István. A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában. Csakhamar megindul azonban ellenük a protestáns ortodoxia támadása, és amikor a tisztán filozófiai vitában a megtámadott hegeliánusok sikeresen védekeznek, mintegy politikailag denunciálják őket, ami (az 1830-as évek második felében) elhallgattatja szavukat. Esztétikai vonatkozásban azonban a hegeli gondolat tovább él és hat majd az 1840-es években is, Erdélyi János munkásságában. Pusztán a megjelent publikációk, vitacikkek alapján úgy tűnik, hogy a hazai filozófia erőteljesen kibontakozóban, fellendülőben van. Valójában azonban az összkép ennek ellenére is meglehetős elmaradottságot tükröz. A külföldi filozófiai irányok hazai képviselői számára a magyar valóság mintha nem nyújtott volna elég szilárd alapot e filozófiai kategóriák és gondolatok maradéktalan átértéséhez: ez kivált a Hegel körüli vitában vált érezhetővé. A hazai filozófusok ekkor még nem tudták kellően felhasználni a természettudományok eredményeit: a KantLaplace-féle keletkezéselméletet az elsősorban agrárszakember Pethe Ferenc fejtette ki, és filozófiai visszhangját nem lehetett észlelni. Jellemző, hogy az Akadémia is – helyesen érezve meg a problémát – egyik első pályatételeként a hazai filozófiai elmaradottság elemzését tűzte ki: a válasz az ország általános elmaradottságát, szegénységét; és a rossz iskolázást hangsúlyozta: reális okokat. Így ezután nem csodálható, hogy a kor hazai filozófiájának legnagyobb önálló teljesítménye, az 1880-as évek végén Hetényi János által kidolgozott és Szontágh Gusztáv által továbbfejlesztett „egyezményes” filozófia, megelégszik a filozófia, az ész és az élet összhangba hozatala szükségességének hangoztatásával; így töltheti be a filozófia célját: az élet széppé tételét a harmónia segítségével. Az egyezményes filozófia kantiánus alapokon áll, elutasítja a hegelianizmust: feladatának a gyakorlati tevékenység eligazítását tartja. Nem kevésbé jellemző azonban, hogy ennek kifejtése során csakhamar elapad a sajátos filozófiai véna: a különben is teljesen eklektikus rendszerében Leibnizet, Herdert vagy akár (német közvetítéssel) Bacont egyaránt összeegyeztetni kívánó elmélet beletorkollván a Széchenyi-féle politika filozófiai igazolásának kísérletébe, csekély kapacitása, világmagyarázatának szűk korlátozottsága hamar és végleg kiderül. De ugyanígy (jellemzően a társadalomban mégis megnyilvánuló szellemi erjedésre) az 1840-es évekre széleskörűen, ha rendszerré össze még nem állva is, inkább mozaikszerűen, megjelennek, elterjednek és – mint 1848-ban be is fog bizonyulni – egyre erőteljesebben hatnak a kor különböző utópista szocialista irányzatainak gondolatai is.

A magyar – és egyre inkább magyar nyelvű – tudományosságnak ilyen szakmai korlátai ellenére is a társadalomban egészében erősödő és szélesedő igényről tanúskodó, sokoldalú kibontakozása adta meg az alapot az 182O-as évekre e tudományosság valamilyenféle szervezeti kereteinek megteremtéséhez. Javaslatokban és kísérletekben a 18. század vége óta nem volt hiány: Bessenyei György, Révai Miklós, Teleki László gróf akadémiai kísérletei, Erdélyben Aranka György másfél évtizeden át végül is működött Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasága, mind ennek az igénynek a jelentkezését mutatják.

Művei

Irodalom