Róma

A Múltunk wikiből

olaszul Roma, angolul Rome

Olaszország fővárosa, Lazio régió központja, a hajdani Római Birodalom központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Veii (also Veius, Italian: Veio) was, in ancient times, an important Etruscan city 16 km (9.9 mi) NNW of Rome, Italy; its site lies in Isola Farnese, a village of Municipio XX, an administrative subdivision of the comune of Rome. angol Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Tempio di veio
i.e. 11
Tiberius győzelme a pannonok felett; diadalmenet Rómában. Pannonia meghódításának hivatalos deklarálása.
410
A gótok Alarich vezetésével elfoglalják Rómát, majd Galliába vonulnak.
867
Konstantin és Metód Rómába vezető útjuk során megállnak Mosaburgban, ahol Kocel tanítványokat rendel melléjük.
869
Konstantin halála Rómában. Metód Rómából visszatér Kocelhez.
896
Arnulfot Rómában keleti frank császárrá koronázzák, Zalavárt és Pannoniát Braszlavra bízza.
927
Provence-i Hugó király közvetítésével egy magyar sereg Rómáig kíséri X. János pápa öccsét, Péter márkit, majd az ellenséges Toscanában és Apuliában kalandoznak.
933
Provence-i Hugó újra a magyarok segítségét kéri, akik részt vesznek Róma elleni felvonulásában.
940
április: Provence-i Hugó hívására magyar sereg jelenik meg Itáliában, és Rómáig nyomul.
995
Szent Adalbert prágai püspök római útja előtt Géza udvarában időzik. II. Boleszlav cseh herceg kiírtja Adalbert rokonságát, a Szlavnikokat. Adalbert munkatársa, Radla (Sebestyén) a magyar udvarba jön.
1045
pünkösd: Péter ingadozó trónja biztosítására behívja III. Henriket; Székesfehérvárott hűbéresként veszi át Magyarországot III. Henriktől, aki ekkor Szent Istvánnak a pápától nyert lándzsáját és koronáját elviszi, és visszaküldi Rómába.
1538
február 8. Törökellenes szövetség jön létre Rómában a papai állam, a Német Birodalom és Velence között.
1579
március 1. XIII. Gergely pápa Rómában kollégiumot alapít magyar papok képzésére.
1600
február 27. Giordano Brunót Rómában az inkvizíció megégetteti.
1629
Nagyszombatban megkezdődik Antonio és Pietro Spazzo irányításával, a római Il Gesu mintájára az Esterházy Miklós által alapított jezsuita templom építése.
1689. augusztus 12.
Rómában meghal XI. Ince pápa.
1744. december 9.
Inochentie Micu-Klein püspök Rómába menekül.
1783. december 24.
II. József – itáliai útja során – látogatást tesz Rómában VI. Pius pápánál.
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1918. április 8.
A Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa.
1918. május 29.
Az USA kormánya helyeslőleg tudomásul veszi a római kongresszus határozatait.

Tartalomjegyzék

Mócsy András

Politikai történet

A kelta vándorlás az Alpoktól északra eső területről indult ki, onnan, ahol erődített magaslati települések, temetkezések és földbe rejtett kincsleletek igen gazdag, harcias törzsi arisztokráciáról tanúskodnak. A szomszédos területekhez viszonyítva nagyszámú, görög és itáliai eredetű importált luxustárgy alapján e törzsi arisztokrácia az i.e. VI. és V. században élte virágkorát. Ennek az arisztokráciának az uralmi területén alakult ki a La Tène-kultúra is, amelynek hordozóiban már régen a keltákat (gallokat) ismerte fel a kutatás.

Ennek az indoeurópai nyelvet beszélő népnek harcosokból álló törzsi arisztokráciája észak, nyugat és dél felé valószínűleg hosszabb ideje terjeszkedő politikát folytatott, mielőtt az i.e. IV. század elején megindította volna kétirányú nagy vándorlását: Itália, pontosabban Róma és a Kárpát-medence, közelebbről a Dunántúl meghódítására.. A rómaiak történeti hagyománya a nagy gall inváziót, amelynek Róma városa is áldozatul esett, az i.e. 380-as évekre tette, és kapcsolatba hozta az invázió keleti ágával. A mesés hagyomány szerint a megszaporodott keltaságot Ambigatus király küldte hódító hadjáratba két unokaöccse vezetésével, akik közül az egyik Itáliában, a másik a Kárpát-medencében vezette a neki jutott, állítólag igen nagyszámú kivándorlót.


A szkordiszkuszok megújuló támadásai Macedonia római tartomány ellen arra késztették a tartomány római helytartóit, hogy erélyesebb ellenintézkedéseket foganatosítsanak. A korábbi idők védekező taktikájának feladásában az is közrejátszott, hogy a polgárháborús Róma senatori arisztokráciájának tagjai, akikből a helytartók kikerültek, belpolitikai állásaik erősítése céljából harci babérokra pályáztak. Az i.e. 80-as években előbb Sulla, majd Scipio Asiagenus lépett fel erélyesebb formában a szkordiszkuszok rablóhadjáratainak megfékezésére.

Scipio győzelme, amelyet a két évszázaddal korábbi kelta invázió és Delphoi]] megtámadása bosszújának állított be, véget vetett a szkordiszkuszok balkáni hegemóniájának. Nem sokkal később újra a dardánok fenyegették Macedonia északi határait, s a meggyengült szkordiszkuszok uralma alól a pannonok is fel tudták magukat szabadítani. Amikor i.e. 76 és 73 között Scribonius Curio – most már a dardánok megfékezése céljából – kiterjedt hadi vállalkozásba fogott a Balkánon, a szkordiszkuszok már nem voltak számottevő ellenfelek. Curio volt az első római hadvezér, aki seregével elérte a Dunát, és a dákokkal is szembekerült. A dákok megerősödése azonban csak valamivel később vált érezhetővé. Amikor Mithridatész pontusi király az i.e. 60-as években felelevenítette Róma északkelet felől, a Balkánon és a Keleti-Alpokon át való megtámadásának tervét, a dákokkal még nem kellett számolnia. Az átvonulás szempontjából döntő fontosságú Száva-völgy birtokosaiként ellenben a pannonok kerültek előtérbe.


A Caesar meggyilkolását követő években Rómában még közbeszéd tárgya volt a „dák veszély”, bár ennek komolyabb ténybeli alapja ekkor már nem lehetett.


Pannonia meghódítása és az augustusi külpolitika

Az, hogy e harcoknak Augustus különös fontosságot tulajdonított, kitűnik abból, hogy i.e. 13-ban legjobb hadvezérét: bizalmasát és vejét, Agrippát küldte a pannonok ellen. Agrippa hamarosan bekövetkezett halála után a háború vezetését Tiberius vette át, aki két évvel később (i.e. 11) a pannonok felett aratott győzelem alkalmával már diadalmenetet is tartott Rómában. Ezzel hivatalosan is deklarálták a Dráva–Száva köze és a Dunántúl meghódítását, amely Augustus nagy politikai beszámolójába, az úgynevezett Momentum Ancyranumba a következő mondattal került bele: „A pannonok népeit, amelyeket uralmam előtt római hadsereg még nem közelített meg, miután mostohafiam és hadvezérem, Tiberius legyőzte őket, a római nép hatalma alá vetettem, és kiterjesztettem Illyricum határát a Duna partjáig”.[1]

Új határpolitika és Dacia meghódítása

Amikor Traianus 101 tavaszán elindult Rómából első dák hadjáratára, végső célként már Dacia meghódítása, provincializálása lebegett előtte. A birodalom európai határainak ekkora kiterjesztését az új kormányzat számára csak az indokolhatta, hogy a nagy kiterjedésű és jól szervezett dák állam minden határon túli szerződéses viszonyát kérdésessé tehette pusztán azáltal, hogy a dunai barbár fejedelmeknek választásai lehetőséget nyújtott szövetségi kapcsolataik kialakításában. Ehhez járult az a nem lényegtelen körülmény, hogy Decebalus birodalmának központi területe épp azzal a Duna-szakasszal volt határos, amelynek kulcsfontosságú szerepe volt az egész Duna-határ birtoklásában. A Kazán-szoros és környékének hajóvontató útja állandó karbantartást igényelt; számos felirat tanúskodik arról, hogy Tiberius utódainak a sziklába vágott út faszerkezetét újra meg újra helyre kellett állítaniuk. Traianus pedig, mint ezt a híres kazán-szorosi Traianus-tábla bizonyítja, épp 100-ban fejezte be az egész sziklaút nagyarányú rekonstrukcióját, és ezzel egy időben megépíttette a Vaskapu csatornáját is.

Traianus óriási haderőt vont össze a dákok ellen. Voltaképpen a birodalom szinte minden hadseregcsoportja képviselve volt legalább egy-egy különítménnyel ebben az expedíciós seregben, amelynek a Bánátban felvonuló zömét maga a császár vezette, más seregcsoportok pedig több ágra oszolva, a Cserna, a Zsil és talán az Olt völgyében nyomultak előre. Döntő összecsapásra csak a következő évben került sor, amikor a királyi székhely, a Városvíz völgyében fekvő Sarmizegethusa tájáig értek a római csapatok. Decebalus meghátrált, és tárgyalásokba bocsátkozott, aminek eredményeképpen 102 őszén súlyos feltételekkel békét is kötött. A fegyvereket és a hadifelszerelést, a római mesterembereket és a szökevényeket ki kellett adnia, erődjeit le kellett rombolnia, valamint ki kellett ürítenie egyes általa megszállt területeket, amelyeket eredetileg a rómaiakkal szövetséges más népek birtokoltak.

Nagyon valószínű, hogy a háború sikeres befejezése után jelentős számú római megszálló erő maradt a dák állam bizonyos részein. Az, hogy Traianus vezérkara a megszállást véglegesnek tekintette, kitűnik abból is, hogy Drobetánál (Turnu-Severin) 103-ban megépült a Duna első állandó, kőpilléres hídja.

A végleges leszámolás nem soká váratott magára. Traianus, Decebalus szerződésszegésére hivatkozva, 105-ben formális hadüzenettel indította meg második dák háborúját. A dák király a hadüzenetre megelőző támadással válaszolt, ami Traianust a tervezettnél korábbi felvonulásra kényszerítette. Bár részletesebb és összefüggő forrás a két dák háborúról nem maradt fenn, a háborúkat képekben elbeszélő, Rómában ma is álló Traianus-oszlop domborműveiből nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy Decebalus belső ellenzékének egy része a második hadjárat idején különtárgyalásokat kezdett a rómaiakkal, és a dák partikularizmus végül is jelentős mértékben hozzájárult Decebalus gyors vereségéhez. A második dák hadjárat egy év alatt – 105 nyarától 106 nyaráig – lezajlott, és az oszlop képeinek tanúsága szerint a dák arisztokrácia fizikai megsemmisítésébe torkollott. Maga Decebalus alattvalóinak egy részével ugyan Erdély távolabbi, keleti, majd északi részeibe menekült, végül is azonban körülkerítették őket, és a király fejét Traianushoz vitték.

A markomann háború és a dunai katonaság aktivizálódása

A Commodus meggyilkolását követő zavaros helyzetben a birodalom három katonai súlypontja – Britannia, Syria és Pannonia – egy-egy császárt kiáltott ki. 193. április 9-én Carnuntumban Felső-Pannonia helytartója, Septimius Severus öltötte fel a császári bíbort, és miután két távoli vetélytársát megelőzve elsőnek sikerült legióit Itáliába vezetnie, olyan helyzeti előnyre tett szert, amely képessé tette a britanniai és syriai ellencsászárokkal való leszámolásra. Valószínű, hogy ezt az uralomváltást a senatori arisztokrácia egyes köreinek szervezkedése előzte meg, amely előkészítette azt is, hogy jelöltjük épp az Itáliához legközelebb eső hadseregcsoport élére kerüljön. Mindenesetre az afrikai származású Septimius Severus római bevonulását követően azonnal jelét adta annak, hogy a dunai hadseregre kíván támaszkodni. A tízezer főt számláló, addig itáliaikból álló praetoriánus gárdát lefegyverezte és szétkergette, és dunai, többségében pannoniai legionáriusokból állított fel új gárdát. A két vetélytárssal való leszámolása a pannoniai legiók több éves állandó bevetése árán vált lehetségessé, és a Severus-dinasztia ettől kezdve előszeretettel használta fel a pannoniai legiókat a birodalom különböző határszakaszain folyó háborúkban. A tisztikar kiválogatásában a dunai seregekben való szolgálat előnyt jelentett; Septimius Severus minden egyéb alkalmat is megragadott arra, hogy Pannoniát nyíltan előnyben részesítse. 202-ben Pannoniában tett látogatása kimondottan jubileumi és demonstratív jellegű volt. Nyugati vetélytársa, Clodius Albinus ellen vonulva fiát, Caracallát Pannonia helytartójára bízta.

A példákat folytatni lehetne. Külpolitikai téren Pannonia seregének előnybe részesítése azzal a következménnyel járt, hogy a csapatoktól gyakran megfosztott dunai limesen a békét mindenáron fenn kellett tartani, és ez nem kevés pénzébe került a kormányzatnak. A pannonai legiók „fővárosi hadjárata” előtt – 193 tavaszán – Septimius Severusnak bizonyára jelentős különdíjak ígéretével sikerült elérnie, hogy a fegyvertelenül maradt Pannoniára nem törtek rá a szomszéd népek. Caracalla „germánbarátsága” és más hasonló, a kortársa szemében megbotránkoztató külpolitikai fogások szintén a dunai béke mindenáron való fenntartásának politikájából fakadtak. A pannoniai katonaság valószínűleg féltékeny figyelemmel kísérte hazája nyugalmát; ez a nyugalom a severusi kormányzatnak létérdeke volt. Ugyanakkor a Rómában szolgáló Duna vidéki praetoriánusok gyakran beleszóltak a főváros és a vezető körök életébe. „Illyricumi” (Duna vidéki) hovatovább egy olyan politikai csoport megjelölésévé vált, amely az összbirodalmi érdektől gyakran eltérő, sajátos céljait katonai eszközökkel igyekezett érvényesíteni.

Bóna István

A hunok

A hadrianopolisi csata után a vizigótok végigpusztították Görögországot, Illyricumot, Itáliát – ahol 410-ben Rómát is elfoglalták –, majd Galliába vonultak.


Ruga ismét megsegítette Aëtiust, aki 433-tól haláláig tartani tudta a nyugatrómai birodalom katonai főparancsoki tisztét, sőt 434-ben a legmagasabb méltóságot, a patricius rangot is elnyerte. Ezzel az eseménnyel szokták kapcsolatba hozni Pannonia Prima és Valeria tartományok, legújabban pedig éppenséggel a keletrómai kézben levő Pannonia Secunda átengedését a hunoknak, az úgynevezett ravennai szerződést. A valójában Rómában kötött 434. évi békeszerződésből azonban bajos ilyen messzemenő következtetéseket levonni. Priscos 15 évvel később odavetett megjegyzése, a Száva menti Pannonia átengedése, nem Ruga idejére vonatkozik, hanem Attila korára. Valeria és Pannonia Prima, vagyis a Dunántúl, azonban valóban ekkor került hun uralom alá.


III. Valentinianus és Aëtius tehetetlenül szemlélték Attila előnyomulását. ütőképes hadsereg hiányában a kormányzat és a senatus előkelő követség útján békét kért Attilától. Rómát és Itáliát látszólag valóban az a követség mentette meg, amelyet I. Leó, Róma püspöke (a pápa), Avienus, a 450. év consulja és Trygetius, az örök város prefektusa vezetett. A Mincio folyó mellett kötött fegyverszünet (452) azonban csak ürügy volt a visszavonulásra.

Nedao után

Aëtius (454), majd III. Valentinianus meggyilkolása (455) birodalomszerte lázongásokat váltott ki. Itáliában teljes volt a felfordulás. A zavart Geiserik vandál király Róma kifosztására használta fel (455. június).

Pribina, Kocel és Metód

Nincs meg a szöveg.

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

A morva fejedelmek a IX. sz. közepe óta próbáltak Pannonia felé terjeszkedni, ami hódító kisérleteiken kívül kapcsolatos volt az önálló egyház kiépítésére irányuló törekvésükkel is. Róma felé ugyanis csak Pannonián át lehetett a frankok megkerülésével eljutni.

A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

Provencei-i Hugó olasz királlyá koronázása, 926 után rövidesen szembekerült a toszkán és a római arisztokráciával. De maga Róma is meghasonlott, mert a főnemesi párt vezéralakja, a hírhedt Marócia asszony, a senatrix szembefordult X. János pápával és a rómaiak nagy részével. Marócia, egy római szenátor leánya, miután III. Sergius pápától megszülte törvénytelen első fiát, Jánost, Alberik spoletói herceg, majd Guido toscanai márki felesége lett. Vele szemben János pápa saját öccsére, Péter márkira támaszkodott, akit viszont Marócia száműzetett Rómából.]] Péter Ortéban építette ki várát, majd 927-ben követeket küldött a magyarokhoz segédcsapatokért. A magyar sereg rendben áthaladva a szövetséges Lombardián, Pétert bekisérte Rómába. X. János pápa érméinek előkerülése a Fejér megyei Vereben, a Csákok ősi birtokán és a Duna-Tisza közi Bene-pusztán, nemcsak azt mutatja, hogy innen vonultak a pápa zsoldjába a vitézek, hanem azt is, hogy az akcióban a Csákok ősének, Szabolcs fejedelemnek a vitézei vehettek részt. A hazavonulók egyrész a bizánci uralom alatti Apuliáig kalandoztak, és Tarentót is megsarcolták, másrészt Toscanát, Guido országát feldúlták. Válaszként Guido és Marócia fegyveresei 928-ban megrohanták a lateráni palotát, megölték Péter márkit, és fogságba vetették, majd vánkossal megfojtották X. János pápát. Marócia, római pártja segítségével, 931-ben XI. János néven a pápai trónra segítette törvénytelen fiát. Mivel Guido rövidesen meghalt, Marócia Rómába hívta Hugó királyt azzal, hogy a város az övé lesz, ha feleségül veszi őt. Hugó kapott az alkalmon, és ünnepélyesen bevonult az Angyalvárba. A dicsőség azonban nem sokáig tartott; 932-ben Marócia törvényes fia, Alberik lázadást szított ellenük, Hugót elűzte, anyját pedig bebörtönöztette, s utóbb megfojtatta. A Lombardiába menekülő Hugó – úgy látszik – a magyarok segítségét kérte; 933-ban Flodoard szerint magyar sereg ment Itáliába, egyidejűleg a szász hadjárattal. Az erők ilyen megosztása olasz felkérésre enged következtetni, és ebben az esetben Hugó Róma elleni felvonulásában vettek rész.

Így keveredtek a Hugótól évi adót élvező magyarok a középkor legsötétebb cselszövései közé. Megjegyzendő, hogy a feudális társadalmakra nem csupán ez az uralkodási mód volt jellemző, amelyet mint tirannusok uralmát a kor ideológusai is megbélyegeztek, és szembeállították a keresztény király békét hozó uralmával. A magyar kalandozások kezdeti szakaszában mindenesetre ez jellemezte nyugatot, sőt ez jelentékenyen hozzájárult a kalandozások mind szélesebb körben való elterjedéséhez. A magyar fejedelmek az egymással küzdő tirannusokról a korabeli kazár és bizánci uralkodókkal összehasonlítva értékítéletet alkothattak, de minthogy hasznot húztak belőlük, szívesen szövetkeztek velük. Mindamellett a magyar fejedelmek mindenkor szívesebben vették a rendezett államokkal való szerződéses kapcsolatokat; az ezektől kapott évi adó ugyanis egyenesen a fejedelmek kincstárába jutott, és nem folyt szét a törzsfők, csapatvezérek és harcosok tarsolyába, mint a zsákmány java része.

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

940-ben Hugó király újból a Rómát bitorló Alberik őrgróf, Marócia fia ellen vonult. A várost ugyan nem tudta bevenni, de a környéken mindent feldúlt. Alig lehet vitás, hogy 940 áprilisában Hugó hívására jelentek meg a magyarok Itáliában, s így alighanem ehhez a hadjárathoz kell kapcsolnunk Róma falainál való megjelenésüket. A lateráni Szent János-kapunál vívtak csatát az olasz nemesekkel, majd Rieti város alatt a rektor vezette lombard vitézekkel ütköztek meg, és veszteséget szenvedve vonultak haza.

A külpolitika átfordulása

Taksony fejedelm a bizánci–magyar kapcsolatok zátonyra futása után megkísérelte azt, amit nem egy szomszédos szláv fejedelem megtett ez idő tájt: a németek megkerülésével közvetlenül Rómából kért püspököt. Mivel az itáliai utat Ottó zárta le, viszont Magyarország baráti viszonyban volt a bolgár fejedelemséggel, Taksony egy bolgár eredetű, de a magyar udvarban nevelkedett Saleccus nevű főembert, alighanem a Taksony partvonalán szállással rendelkező Szalkot küldte a Balkánon át Rómába. A pápa örömmel kapott az alkalmon, ami nemcsak egyházfői tekintélyét emelte volna, hanem politikai súlyát is, sőt alkalmilag katonai támogatást is jelentett volna, s így került sor a térítő püspök felszentelésére, továbbá a pápa „névbetűivel ellátott és ólombullájával megjelölt levél”[2] kiállítására.

A nyugati térítés kezdete

Nincs tudomásunk róla, hogy Piligrim passaui püspökPiligrimnek sikerült volna irományait Rómába eljuttatni.

A keresztény királyság megalapítása

Eltekintve attól, hogy a német-római impérium mint gondolati modell inkább csak a fejekben élt, semmint a realitásban, hiszen az Ottók még Róma város lakóival is csak ideig-óráig tudták elismertetni hatalmukat, Magyarország geopolitikai helyzete nem volt azonos azon országokéval, amelyek a hűbéri kapocs elismerésére kényszerültek.


Mert abból, hogy Fajsz nem járult személyesen Bizáncba megkeresztelkedni, hogy Taksony Rómából kért püspököt, és hogy Géza is távol tartotta magát a császár udvarlásától, világos, hogy itt nemcsak István személyes politikájáról van szó, hanem a dinasztia magatartásáról is.


991 táján, amikor Meskó Szent Péternek felajánlását tette, Szent Adalbert Rómában időzött. Ha 1000-ben Adalbert tanítványa hasonló kéréssel járult Rómába István számára, akkor nagy a valószínűsége, hogy követjárásának célja és eszközei nagyjából egyeztek Meskóéval, illetve püspökéével.

Központosító harcok

Querfurti Brunó, a magyar legenda Bonifác mártírja főrangú szász család gyermeke volt. A magdeburgi missziós központban nevelkedett, majd III. Ottó kiséretében Rómába ment, ahol az aventinusi Szent Elek és Bonifác-kolostor szerzetese lett.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

Radla maga is megfordult Rómában]], és széles körű ismeretséggel rendelkezett, a monostor egyházjogi helyzetét azonban nem ő, hanem a világlátott és befolyásos Asztrik apát határozta meg, aki Szent Adalbert kíséretében valószínűleg nemcsak Rómában tartózkodott, hanem a montecassinói bencés apátságban is, amelyet Szent Benedek szerzetesei anyaegyházuknak tartottak.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

Ha II. Konrád Velence névleges függetlenségével nem volt hajlandó megelégedni, Magyarország önálló és független államisága még kevésbé volt számára elfogadható. Miután 1027-ben római császárrá koronázták, a magyar királyságot besorolta azon szomszédos országok – Itália, Burgundia, Cseh- és Lengyelország – közé, amelyeknek előbb vagy utóbb el kell ismerniük a császárt hűbéruruknak.

1027-ben – Rómából hazatérve – messzemenő terveket kovácsolt egy Bizánccal való szövetség kiépítésére.


István, hogy a zarándokok útját külföldön is megkönnyítse, négy szállóházat alapított Magyarországon kívül: A „Szent Sírhoz” zarándoklóknak Konstantinápolyban és Jeruzsálemben, az „apostolok útján” járóknak pedig Ravennában és Rómában.

Noha az a XIII. századi hagyomány, hogy István maga is elzarándokolt Rómába, nem igazolható, mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn Rómával, sőt a bencés rend anyamonostorával, Montecassinóval is.

Szellemi művelődés

István koronája, illetve koronái nem maradtak az utókorra, aminek fő oka, hogy a pápától nyert koronát és zászlót, vexillumot III. Henrik a PéterAba Sámuel viszály alkalmával elvitte magával, visszaküldte Rómába, ahol nyoma veszett.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

A székesfehérvári bazilikában Péter aranyos lándzsával együtt átadta Magyarországot a császárnak. Minthogy ekkor hallunk utoljára magyar királyi jelvényként használt lándzsáról, valószínűleg ez az a zászlós lándzsa (vexillum), amelyet István király Szilveszter pápától kapott a koronával együtt. Ezeket a pápától nyert felségjelvényeket III. Henrik visszaküldte Rómába annak jelképezéséül, hogy az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt, és helyébe új függőség lépett.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

A hírhedt IX. Benedek, aki Abát kiátkozta, 1045 tavaszán nősülésre szánta el magát és lemondott székéről, mire a rómaiak III. Szilvesztert választották pápának. Benedek azonban ezzel nem értett egyet, jó pénzért egy másik főpap javára mondott le a pápaságról, és kierőszakolta VI. Gergely megválasztását.


A kapcsolatfelvételt csak az akadályozta, hogy a birodalom és Észak-Itália szárazföldi útjait a császár ellenőrizte, s úgy látszik, ekkor irányult a figyelem Magyarországon először Dalmáciára mint a Rómába vezető közvetlen út átkelőhelyére.


A negyvenes évek közepe tájt kerülhetett sor arra, hogy Velence kiterjessze uralmát a kikötővárosokra, legalábbis erre következtethetünk Dandolo velencei krónikás rosszalló megjegyzéséből, mely szerint Endre magyar király a dalmatákat folyvást nyugtalanította, sőt egyes városokat meg is szállt. Endre ezt csak Horvátországon keresztül, a horvátokkal szövetségben tehette, és célja – mint a későbbiekből kiderül – nem lehetett más, mint a Rómába vezető tengeri út biztosítása.

Szentté avatások

Az bizonyos, hogy 1081-től, amikor IV. Henrik Észak-Itáliába vonult, és négyévi ottléte alatt több ízben Rómáig hatolt, a közlekedés Magyarország és Róma között megnehezedett. László azonban nemcsak Lombardián át érintkezett Rómával, hanem – mint 1090. évi Montecassinóba írt leveléből tudjuk – Dalmácián és a tengeren át is.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

VII. Gergely utóda, a tehetetlen III. Viktor 1087 végén halt meg, és II. Orbán 1088-ban még nem tudott Rómába behatolni, ahonnan ez év folyamán vonult ki III. Kelemen ellenpápa. László tartotta a kapcsolatot a „legális” pápákkal, és az adott helyzetben könnyen szerezhetett írásbeli beleegyezést püspökség alapítására, de annak nincs nyoma, hogy pápai legátus jelen lett volna az alapításnál. Lehet, hogy a Szent István tiszteletére emelt zágrábi püspökség alapításánál László – úgy is mint az „apostoli király” utóda – szélesebb jogkört formált magának, mint ami ez időben Rómához hű uralkodókat megilletett.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

Az adriai tengermellék a magyar királyok számára a negyvenes évektől kezdett fontossá válni, amikor a német császársággal való ellentét a Rómába vezető szárazföldi utat elzárta. A horvát fejedelmek nem csupán lehetővé tették a földjükön való átkelést és kikötőik használatát, hanem az Árpádokat megnyerték szövetségesnek Velence terjeszkedésével szemben.


A Róma és Magyarország közötti utat hosszú időre biztosította Kresimir Péter trónra lépése (1060–1074).


Zelemér özvegye, László nővére, férje halála után követeket küldött Lászlóhoz, és kérte segítségét a horvát nemzeti és a görög–velencei ellenpárttal szemben. László ekkor nem avatkozott be, három okból: egyrészt a következetes békepolitika híve volt, és katonai akciókat mindeddig csak támadók ellen vezetett, másrészt mint a jognak és igazságnak a maga korában ritka védelmezője, aki hazai ellenfelét, Salamont is kímélte, és sorsa miatt haláláig lelkiismeret-furdalást érzett, nem óhajtotta a jogos Tirpimirida-utódot trónjáról letaszítani, végül és nem utolsósorban a horvát királyság a pápa hűbérese volt, és nem akart szembekerülni Rómával. A Rómába vezető út sorsa azonban méltán nyugtalanította, és amikor II. Orbán, a pápaság politikájában eddig is vezető szerepet játszó ostiai püspök lépett trónra, két olyan alapítást hozott lére a székesfehérvár–római]] útvonalon, ami alkalmas volt a pápa jóindulatának megnyerésére egy esetleges horvátországi beavatkozás esetén: megalapította a zágrábi püspökséget, ahol a horvátok szláv liturgiájával szemben a latin liturgiát biztosította a szlavónok részére, és Somogyvárt a „Szent Péter” tulajdonát képező Saint Gilles-i apátságnak adta monostoralapítás céljából.

Kálmán király és Álmos herceg

A meggondolatlan háborút Kálmán még kevésbé kívánta, mint a császár, hiszen ez a háború veszélyeztette volna a Magyarországról Rómába vezető utat, a reformpápaság jóindulatát, és azt eredményezhette volna, hogy Komnénosz Elek újból ráuszítja a kunokat Magyarországra.

Kálmán külpolitikája

Kálmán rögtön uralkodása első évében belecsöppent az akkori világpolitikai eseményekbe, és olyan példaszerűen állta meg a helyét, hogy a keresztesek történetírói kilenc évszázada az elismerés koszorújával adóznak neki. Pedig a püspöki méltóság jelvényeit alig tette le, és várnia kellett, amíg a pápa felmentést ad neki, és hozzájárul királlyá koronázásához, amit bizonyára az apja képmását viselő görög koronával, a magyar korona alsó részével végeztek el 1096-ban. Talán papi múltjából is következik, hogy külpolitikája arccal mindig Róma felé fordult, s minthogy Rómába ekkor a tengermelléki Horvátországon, illetve Dalmácián át vezetett az út, törekvéseinek fő színtere a Mediterráneum lett.


Gaufredus de Malaterra egykorú feljegyzése szerint Kálmán király 1097-ben is háborítatlanul birtokolta Tengerfehérvárt, a horvát királyok egyik székhelyét Zára közelében, s ezt nem is adta ki kezéből, mert ez biztosította az összeköttetést Róma és Saint Gilles felé, mely mint pápai tulajdon somogyvári alapításán keresztül érintkezett Magyarországgal.

Kristó Gyula

II. Béla

Az 1130-as évek európai politikájának központi kérdése a dél-itáliai normann királyság hódító politikai vonalvezetése volt, amely egyaránt sértette a német-római császár, a pápa, Bizánc és Velence érdekeit, hiszen a Földközi-tenger keleti medencéjében normann fölény kialakulásával fenyegetett. 1135 augusztusában a merseburgi birodalmi gyűlésen e hatalmak, valamint Pisa koalíciót hoztak létre II. Roger normann király ellen, Lothár német-római császár pedig Velence aktív részvételével 1136–1137-ben hadat vezetett Itáliába, hogy a normannok által támogatott ellenpápával szemben visszahelyezze Rómában trónusára II. Ince pápát, illetve hogy felszámolja a dél-itáliai normann államot.

III. Béla konszolidációja

Nem véletlen, hogy az 1179 márciusában tartott lateráni zsinaton a magyarországi egyházat a pápa pártfogoltja, András érsek képviselte.

Imre és III. László

Közben János pápai káplán befejezte bulgáriai tárgalásait, visszatért Rómába, s érdemei révén püspökké emelkedett.

Bulgáriai helyzetjelentése bírhatta rá III. Ince pápát, hogy 1204-ben Leó bíboros személyében Magyarországon keresztül legátust küldjön Bulgáriába.

Magyarország a tatár támadás útjában

  • Amíg Julianus a római udvarban tartózkodott, hogy az útjáról készült Riccardus-féle írásos jelentést követően személyesen tájékoztassa IX. Gergely pápát, addig újabb négy domonkos szerzetes indult útnak már 1237 első hónapjaiban Nagy-Magyarországba. A barátok a vlagyimir-szuzdali fejedelemség keleti határánál találkoztak néhány pogány magyarral, akik a hadra kelt tatárok elől menekültek. A szerzetesek, híven a domonkosok célkitűzéséhez, a pogány magyarok megtérítéséhez akartak látni, de Jurij Vszevolodovics vlagyimir-szuzdali nagyfejedelem megtiltotta számukra a római hit terjesztését, s kiűzette földjéről őket. A barátok Rjazany városához mentek. Két szerzetes itt maradt, ketten pedig 1237 júniusának végén a mordvinok felé vették útjukat, de azok fejedelme már meghódolt a tatároknak, s a két szerzetesnek nyoma veszett. A Rjazany táján visszamaradt két barát kerestette társait, de eredményt nem értek el. Közben a Rómából visszatért Julianus is útnak eredt három szerzetessel Nagy-Magyarországba, de csak Szuzdalig jutottak.
  • Az ország előkelőinek nagy része azonban nem hitte el a híreket a tatárok közeledéséről. A farsangot jókedvűen ünneplő magyarok mesének minősítették a közeli tatár veszedelemről szóló híradásokat. Mások a főpapokra hárították a dolgot, mondván: az egyházfők ilyen vaklárma keltésével próbálják felmenteni magukat, hogy ne kelljen Rómába utazniuk a pápa által összehívott zsinatra.

Iskolaügy

Komoly lökést adhatott volna a középszintű oktatásnak az 1179. évi harmadik lateráni zsinat rendelkezése, amely minden székesegyházat kötelezett, hogy javadalmazzon egy mestert, aki ezért ingyen tanít. Mivel azonban ezt sok helyütt nem tartották be, ezért a negyedik lateráni zsinat 1215-ben megismételte ezt a határozatot. Ezenkívül előírta a püspököknek, hogy grammatikában járatos mestert tartsanak, az érsekeknek pedig, hogy teológust alkalmazzanak.

Írásbeliség

Mutatnak bizonyos nyomok arra, hogy már Ottó barát és társai útját követően, 1235 táján készült a magyar tör­té­nelemnek egy új összefoglalása, amely egyebek mellett elsősorban a korábbi legen­dás-mitikus magyar őstörténeti színtér, Szkítia figyelmen kívül hagyásával a magyar őstörténetet a frissen felfedezett Volgai Magyarországgal és az ott élő pogány keleti magyarokkal hozta kapcsolatba.[3] Amíg azonban ez csak feltevés, addig két­ség­te­len bizonyosság az – a szöveg hét középkori kéziratban fennmaradt –, hogy Juli­a­nus 1235–1236. évi útjáról rendtársa, Riccardus jelentést készített a pápai udvar szá­mára. Célzatosságából következően Róma szempontjai érvényesültek a jelen­tés­ben. Nem véletlen, hogy Rómában bevezették azt a Liber Censuumba, a római kúri­á­val kapcsolatos legfontosabb iratok gyűjteményébe. Ez a relatio az első, Magyar­or­szá­gon hazai ember által készített útleírás.

A tatárok útja Vereckéig

  • Ugyanakkor a tatárok már 1237 közepén sem tévesztették szem elől távolabbi, Oroszországon túl mutató céljaikat. Állandóan tanácsot tartottak, hogy miként győzhetnék le a Kárpát-medencei Magyarországot, s már a Róma elleni katonai akcióról szövögettek terveket.
  • István váci püspök 1241 júniusában, útban Róma felé Itáliában találta meg a császárt, aki elfogadta Bélának Magyarországra mint birodalmi hűbérre tett felajánlását, s fiának, Konrád német királynak a segítségét helyezte kilátásba.

Pach Zsigmond Pál

Reneszánsz és reformáció

Az a tény viszont, hogy az itáliai kora kapitalizmus nem volt képes áttörni, ledönteni a városállami lét kereteit, hanem annak határain belül maradt, gátat vetett a tőkés termelési mód kibontakozásának, tovább­fejlődésének; ennek csakis a városállamiság meghaladása, az egységes Itália megteremtése nyithatott volna szabad teret – ahogy ezt olyan gondolkodók, mint Machiavelli vagy Michelangelo lényegében már a 16. század elején felismerték. Ennek híján a kapitalista fejlődés itáliai útja befulladt, elvetélt. Sorsát azután hosszú időre megpecsételte a félsziget spanyol uralom alá hajtása – a sacco di Roma (1527) fordulatot jelentett az itáliai reneszánsz történetében – és az új atlanti világpiac kialakulása, a Mediterráneum lehanyatlása.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

Megkoronázása után János király azzal is igyekezett helyzetét erősíteni, hogy több európai udvarral felvette a kapcsolatot. Azt remélte, hogy a Habsburg-ellenes hatalmakban támogatókra lel Ferdinánd ellenében, de segítséget várt tőlük a Magyarországot fenyegető török veszedelem ellen is. Követet küldött Zsigmond lengyel királyhoz, és támogatását kérte a törökkel szemben. Egy másik követ, Josefics Ferenc zenggi püspök útja Velencéből Rómába, a pápához, onnét pedig Párizsba vezetett. Azt kérte, ami az angol királyhoz és a német választófejedelmekhez küldött köve­teknek is feladata volt: elérni, hogy elismerjék királlyá választását, és szándékát a török elleni háború megszervezésére, ami Európának is érde­ke. A külföldi udvarok szívesen fogadták Szapolyai bejelentését, terveit, és érdeklődésük jele volt, hogy a francia és az angol király, valamint a bajor hercegek 1527 elején viszonzásként maguk is követeket küldtek Magyarországra. Tényleges segítséget azonban nem adtak.

Bécs ostroma

A birodalmi fejedelmek és rendek készek voltak az áldozatra, de el akarták kerülni, hogy a török ellen adott segítséget V. Károly a protestánsok leverésére fordítsa, vagy Ferdinánd János király ellen használja. Az 1529 tava­szán tartott speyeri birodalmi gyűlés ezért megszavazta ugyan az 1521-ben még a császár római koronázására megajánlott segély (Romzugshilfe) fel nem használt, tekintélyes maradékát, amelyből 10-12 ezer gyalogost és 4 ezer lovast lehetett kiállítani, de az esedékes összeg tényleges befizetését a török hadmozdulataitól tette függővé.

Fráter György meggyilkoltatása

Ferdinánd, miután kötötte Castaldónak adott felhatalmazása, magára vállalta a felelősséget. Egyedül a pápától kellett tartania, aki – bíboros meggyilkolásáról lévén szó – az ügyben előírás szerint vizsgálatot és pert indított. Ennek során a Királyi Tanács és Castaldo által javasolt 116 tanút hallgattak ki, akik jobbára a bécsi udvar „hivatalos álláspontját” vallották. A Barát árulása nem bizonyosodott be, a tanúk csak a vádakat ismételték; nem derült ki, hogy Fráter György török kézre akarta játszani Erdélyt, és tervét csak a gyilkossággal lehetett megakadályozni. Ferdinánd nem átallotta a Barátot feltűnő következetlenséggel „áruló”-nak és a „kereszténység nagyon ártalmas dögvészé”-nek nevezni[4] – holott nemrégen nemcsak hozzá intézett levelében, de a világ előtt is Fráter György érdemeit hangoztatta. Rómában nem is tartották meggyőzőnek a vallomásokat, és ezért a per egészen 1555 februárjáig elhúzódott.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

A túlnépesedett itáliai városokban igen magas értékeket kapunk: Velence 1536-ban érte el a legmagasabb lélekszámot 165–169 ezer fővel, Firenze 1470. évi 40–54 ezres lakossága 1551-re 60 ezerre nőtt, Nápoly 1500-ban még csak 150 ezer lelket számlált, 1599-ben már 275 ezret, Rómának a 15. század közepén 35 ezer lakosa 45 ezerre gyarapodott 1545-re, és a század végén elérte a 100 ezer főt.

Péter Katalin

Iskolák

Azután a jezsuiták: a protestantizmus elleni harcban tevékeny rend még alig kezd Rómán kívül iskolákat állítani. amikor már az egységes képzés elveit is leszögezik.

Makkai László

Hajdúk és prédikátorok királya

Az álmosdi csata után Debrecenbe bevonuló Bocskait Szappanos János már ilyen szabadítónak, „keresztyén Gedeonnak” üdvözölte versében, s a nem önszántukból, hanem isteni elhívásból lett bibliai szabadítókhoz hasonlította:

Így szokott ez lenni,
Így szokta mívelni
Az egeknek szent ura,
Az kisded szíveket,
Vezérelvén őket,
Viszi derék dolgokra,
Moizes és Áron,
Józsue, Gedeon,
Példája ezt mutatja.

A vers azonban ennél is többet mond, királyságot ígér Bocskainak:

Hálaadók leszünk,
Nagyobbra emelünk
Koronánkat meghozván ...

Örvendező orcánk
Sokáig szép hazánk
Nézhessen királyára.

Politikai program rejlik ezekben a verssorokban – egy olyan monarchiáé, melynek vezető rétegébe beletartozik az eltávolítandó katolikus klérus és az idegen zsoldosok helyébe lépő kálvinista prédikátorok és hajdúvitézek rendje:

Az Úr teáltalad ...
Az szent zsolozsmákat,
Pilises papokat,
Küldje haza Rómában.

... Lám táborban vadnak,
Lám egy szívvel laknak,
Az jó hajdú katonák.

Óh szegény katonák,
Szeret már az ország,
Semmit ne bánkódjatok.

Pázmány Péter politikai szerepe

Fiatalon belépett a rendbe, Krakkóban, Bécsben és Rómában nevelkedett, rövid ideig Bellarmino személyes befolyása alatt.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma.

A dinasztikus érdekre hivatkozó udvari csoport azt akarta, amit már korábban is szorgalmaztak, hogy a magyar rendek szabad királyválasztási jogukról lemondva, koronázzák meg Lipót főherceget. Porcia kezdeményezésére a magyar királyi kancellár, a római tanulmányai során nagy diplomáciai ismereteket szerzett Szelepcsényi György, az aulikus rendiség képviselője vállalta, hogy a magyar főurak körében javaslattevő csoportot alakít.

A nagyszombati zsinat és következményei

Lippay érsek 1658-ban Rómában járt, a pápa Nádasdy egyházgyarapító buzgalmát is külön brevével ismerte el. Számolva a pápai állam 1645 óta nyomon követhető, törökellenes ligát szervező terveivel, feltételezhető, hogy mindez a törökellenes keresztes háború ideológiai előkészítését szolgálta.

A három állam

A török területen élő katolikusok lelki gondozását a ferencesek látták el a Rómából kinevezett belgrádi püspök és boszniai apostoli vikárius irányítása alatt.

Főurak és köznemesek

A Burg folyosóit, Regensburg, Frankfurt utcáit, Rómát, Velencét járó főurak és köznemesek igyekeztek áthidalni a hazájuk és a nyugati világ között tapasztalható távolságokat.

Makkai László

A jezsuiták és a protestáns ortodoxia

A reformáció lutheri és kálvini irányzatai, valamint a jezsuita katolikus reform eleinte egyaránt a „pogány” neoplatonizmus ellen foglaltak állást, és hivatalos filozófusukká a saját, különböző szempontjaik szerint rehabilitált Arisztotelészt tették. A 17. század közepéig az ő természetfilozófiáját és az államformákat központba állító politikáját tanították, Rómában éppúgy, mint Genfben és Wittenbergben.

Külföldi peregrináció

Az egyházi pályára készülő magyar mágnásivadékok igazi nevelőiskolája azonban a római Collegium Germanicum et Hungaricum volt, amelynek 17. századi 250 hallgatója közt úgyszólván minden katolizált mágnáscsalád egy-két tagját megtalálhatjuk.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

A barokk leginkább, de mégsem kizárólag az irodalomban vett fel magyar tartalmi és formai vonásokat. Igaz, a képzőművészetben a szakmai tanultság hiánya nem engedte Zrínyihez vagy akár Gyöngyösihez fogható hazai alkotók fejlődését, sőt a műértő közönség is jóval szűkebb volt, mégis a barokk építészet megjelenése sem időben, sem színvonalban nem maradt el az irodalomtól. A közvetítő természetesen a Habsburg-birodalom nyugati fele volt, de mesterek a barokk szülőföldjéről, Itáliából jöttek hozzánk is. Először templomok épültek a jezsuiták számára, már 1629-ben az Esterházy Miklós által kezdeményezett, a római Il Gesu közvetlen hatását mutató nagyszombati (Antonio és Pietro Spazzo), 1637-ben a győri (Bartolomeo Torre), később – sok más közt – Nádasdy Ferenc alapítványa, a loretói szervita kegyhely és rendház, melynek mestere, Carlo Martino Carlone 1663-ban az első barokk kastélyt is elkezdte építeni Esterházy Pál számára Kismartonban.

R. Várkonyi Ágnes

A háború költségei

Buonvisi elkeseredett jelentései szerint a háború céljaira folyósított összegeket udvari ünnepségek, nagy lakomák, vadászatok, követjárások, a császár és a főurak magánkedvtelései emésztik fel. Az éles szemű pápai követ viszonya annyira elmérgesedett az udvarral, hogy 1685 végén visszahívását kérte. Rómában ekkor komolyan mérlegelték, hogy vajon megadják-e Lipót császárnak a háború folytatásához feltétlenül szükséges 1,5 milliót, és úgy ítélték, hogy a Lengyelországnak nyújtott segély jobban megtérül a török háborúban.

Eszmék harca

1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, népünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, képújságok meg röplapárusok hirdették, hogy Buda, a magyar királyok egykori rezidenciája felszabadult a másfél százados török uralom alól. Egész Európa ünnepelt, és joggal, hiszen mindaz, ami 1683–1686 között Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, nemzetközi összefogás győzelme volt. Névtelen tömegek – lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, brandenburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és angol katonák – harcoltak a csatatereken, és maradtak holtan a várfalak alatt. Az oszmán hatalom erejét a kora újkori Európa nagy teljesítményei roppantották össze: a pápai diplomácia, a nemzetközi pénztőke, a Habsburg-állam szervezése, a velencei, stájer, sziléziai, német ipar, a lengyel hadvezetés, a francia, olasz haditechnika és Magyarország népei, akik munkában, pénzben, javakban, életben, emberi mivoltuk megpróbáltatásaiban teherbírásukhoz képest talán legtöbbet áldoztak. Hadvezérek és parasztkatonák, diplomaták és mérnökök, hivatalnokok és polgárok, fegyverkovácsok, kenyérsütő asszonyok, hajóácsok, fuvarosok, bankárok és kereskedők, földművesek és sebkötözők, a legkülönbözőbb vallásúak, milliók és milliók vettek részt közvetlenül vagy közvetve a törököt Magyarországról kiűző háborúban. De különböző célok, egymást keresztező érdekek vezették őket, és egyéni teljesítményük közösségi értékét a társadalmi tudat nagyon különböző szintjein fogták fel, koruk nagy eseményét a tudatosság eltérő fokain, más és más fogalomrendszerben élték meg.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

A római Collegium Germanicum et Hungaricum az Il-Gesú jezsuita kolostorban működött, és minden tanára jezsuita volt. Az egyházi főméltósághoz szükséges magasabb képzést biztosította, és nyitva állt a főúri családok másod-, harmadszülött fiai előtt.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút.

Művészetek

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják.

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

A barokk művelődés minden külföldi motívum ellenére, művelődésünk más, nagy európai irányzataihoz hasonlóan, alapvetően a hazai feltételek talaján nőtt fel, vált honossá, és élt szívósan tovább. Vagyis nem volt egyszerűen idegen import, még a Habsburg-hatalom igyekezetéből sem, amely egyébként maga is Münchenen át, Rómából kapta a bécsi barokk kezdő indítékait.

Görögkeletiek és unitusok

A szabad parasztcsaládból származó Ion Inochentie Clain (Klein János Ince, 1692–1768) volt az, aki a nagyszombati jezsuita szeminárium elvégzése után, mint unitus püspök, 1737-ben csere útján a balázsfalvi (Blaj) uradalmat megszerezte, és ott bazilita kolostor, templom, többféle iskola, köztük papnevelő és könyvtár alapjait vetette meg. Sőt már 1738-tól kezdve anyagi alapot teremtett arra is, hogy évente három tehetséges diák Rómába menjen. Az Itáliában jártak közül került ki a következő időszak román művelődésének több jelentős szereplője. Az unió hívei így a római egyházhoz, a latinitáshoz kapcsolódva egy új, nyugati elemekkel áthatott művelődési tendenciát hoztak létre. S az unitus egyház keretét és ideológiáját használták fel a románok egyenjogúsításáért vívott politikai küzdelemben is, amely az adott társadalmi és politikai feltételek között, a négy „bevett vallás” (a református, katolikus, evangélikus és unitárius), meg a három rendi „nemzet” (a magyar nemes, a székely és a szász) hazájában nyilvánvalóan rendi jelleget öltött magára, és az ötödik vallás és a negyedik nemzet, a román elismertetésére irányult.

Az unió előtt a román ortodoxia csak „megtűrt”, alárendelt pozícióban élt. Az unió egyik elősegítő motívuma annak idején éppen az volt, hogy a nyomorúságos helyzetű román klérus ettől várta felemelkedését, azt, hogy a református vagy katolikus lelkészek társadalmi színvonalára juthat. Az írni-olvasni alig tudó falusi pópák ugyanis maguk is parasztnak minősültek a falu népével együtt, amely az egyháznak járó szolgáltatásokkal nem nekik, hanem a földesúr vallása szerint a katolikus vagy protestáns lelkésznek tartozott. Ehhez járult néhány ezer román kisnemes család törekvése is, főleg Hátszeg és Fogaras vidékén, hogy hivatalokba jutva biztosítsa jövőjét és szabadságait, hiszen anyagi helyzete a tehetősebb jobbágyét nemigen haladta túl. A bécsi udvar I. Lipót diplomáiban (1692, 1699, 1701) a siker kedvéért többet ígért, mint amennyit végül meg tudott tartani. Kilátásba helyezte, hogy a papok mentességet kapnak a jobbágysors alól, sőt azt is, hogy az uniált románok, a világiak is, „hozzászámlálódnak”[5] a katolikus rendhez, és a hazának így nemcsak megtűrt, hanem a többi rendekhez hasonló szabadságokkal bíró fiai lesznek. Ezt azonban az erdélyi rendek megakadályozták. A fő ellenállást a magyar nemesség fejtette ki, saját kiváltságos pozícióját védve a románok ellen, akiknek növekvő számbeli súlyával pontos statisztikai adatok nélkül is tisztában volt. A [[Lipót király|Lipót-féle diplomák azonban mégis bizonyos alapot nyújtottak a román törekvések felújításához. Klein püspök, akiről fent már szó esett, 1730–1744 közt huszonkét petícióban fordult az udvarhoz és a rendekhez a lipóti diplomák ígéreteinek beváltása, illetve az ötödik vallás és negyedik nemzet elismertetése, a románság felemelése érdekében, amely szerinte csak az unitus egység alapján volt elképzelhető. A klérus politikai és gazdasági egyenjogúságát követelve előadta, hogy az unitus papok, kiváltság és egyházi föld nélkül, még mindig a parasztok közé számítanak. Az erdélyi rendi országgyűlés előbb (1733) elutasítóan fogadta, majd utóbb (1737, 1744) élesen támadta őt azzal, hogy a privilégiumokba ütköző, törvénytelen dolgokat követel. Klein előbb arra hivatkozott, hogy Erdélyben a román nép a legszámosabb. Majd arra a válaszra, hogy viszont bevándorolt és szolgarendű, 1735-ben a dáko-román kontinuitás humanista hagyományának felújításával felelt: a román nép a legrégebbi is, amely csak az ortodoxia miatt vesztette el kiváltságait, de most, az unióval és a diplomákkal újra jogot formálhat azokra. Az országgyűlés végül 1744-ben Mária Terézia határozott óhajára eltörölte az unitus egyház „megtűrt” jellegét, a pópák egyházi javait kiváltságokkal ruházta fel, de ennél tovább nem akart elmenni, és külön kikötötte, hogy a román nép „a nemzetek közt számot ne tegyen”.[6]

1744-ben egy Sarai Vissarion nevű szerb ortodox szerzetes, a karlócai egyház embere, Dél-Erdélyben az unió elhagyására szólította fel a román parasztokat. A kibontakozó tömegmozgalom során számos unitus papot elűztek. Az udvar úgy találta, hogy Klein nem lépett fel elég határozottan. Ezért Bécsbe rendelte a püspököt, aki azonban onnan a vallatás és a fenyegető per elől Rómába ment, vissza sem térhetett, s 1751-ben lemondott.

A piarista iskolák

A piaristák, bár maguk is buzgó katolikusok voltak, a skolasztikus hagyománnyal szemben mindinkább egy olyan eklekticizmust kezdtek képviselni, amely már Newton, Wolff és mások új tudományos eredményeit is figyelembe vette. Az újat Itáliában tanult piaristák hozták magukkal. Lengyel és magyar piaristák, köztük Bajtay J. Antal, közös római megbeszélésen döntöttek úgy, hogy az ottani Collegium Nazarenum mintáját és módszereit veszik alapul. Így született a magyar (1753) és lengyel (1754) piarista iskolai reform, amelyet azután újabb tervezetek igyekeztek továbbfejleszteni.

Külföldi tanulmányok

A piaristák és a világi papság soraiból néhányan Itáliában, Rómában fejezték be tanulmányaikat.

Természettudományok

Az 1750-es években a fizika szakirodalma Nagyszombatban vált gazdagabbá, ahol Kéri Borgia Ferenc, Ádány András és más jezsuita tanárok könyvei képviselték a kompromisszumot Descartes és Newton között. Ugyanakkor a külföldön tanuló fiatalok, piaristák Rómában, protestánsok Göttingában már Franklin felfedezéséről, a légköri elektromosságról is értekeztek.

Képzőművészet

Az új barokk törekvéseket Christoph Tausch, osztrák szerzetes építész honosította meg a trencséni jezsuita templom belső díszítése során, a Rómából Bécsbe került Andrea Pozzo és délnémet minták hatása alatt.

H. Balázs Éva

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Nem véletlen, hogy amikor Pompeo Batoni 1769-ben Rómában elkészíti József és Lipót ismert kettős portréját, a két uralkodó melletti asztalkán a Törvények szellemének díszes kötetei fekszenek.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Leopold (left) with his brother Emperor Joseph II, by Pompeo Batoni, 1769, Vienna, Kunsthistorisches Museum

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára.

Kaunitz kancellár

Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon.

A középnemesség

Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A szenet mint ásványt Schaffer András jezsuita említette elsőnek Magyarországon, a 17. század közepén Rómába küldött tudósításában.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

„Minthogy kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az államügyekre, jónak láttuk minden örökös tartományunkra nézve kegyesen elhatározni, hogy ezeknek szövege ezentúl előzetesen és mulaszthatatlanul terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett, s ezen iratok közzététele kegyes hozzájárulásunkig elhalasztandó.”[7] A kritikus-radikális-renitens hangú társuralkodói iratok után íme az egyeduralkodó hangvétele. Túl a rendeleti nyelv természetszerű formai követelményein, valódi változásnak is tanúi lehetünk. A most következő egész procedúra, az állam és egyház viszonyának átrendezése immár nemcsak egy felvilágosult fő javallata, hanem a felséges akarat realizálódása. Mind egyházi ügyekben, mind a társadalmi reform további fejezeteiben figyelnünk kell a dinasztikus öntudat, az államfői felelősség és a humánus, felvilágosodott igények sajátos, kimondhatjuk: egyedi ötvözetére.

A placetum regium kötelezte a magyar érsekeket, püspököket, prépostokat és apátokat arra, hogy a Szentszék hozzájuk intézett rendeleteit a Helytartótanácshoz terjesszék fel, amely ezeket a Kancelláriához továbbítja. Az uralkodót illeti meg a jóváhagyás, vagyis a placetum joga. Nemcsak a Rómából jövő, hanem az országhatárokon túl élő püspökök, apátok és rendi elöljárók intézkedéseire is vonatkozott a placetum regium. II. Józsefnek jó oka volt e rendelet kibocsátására, különösen örökös tartományaiban, ahol ily módon például elejét tudta venni a salzburgi érsek nemkívánatos befolyásának. A magyar püspöki kar szerette volna legalább a merőben dogmatikus tartalmú pápai iratokat a placetum hatásköre alól mentesíteni, kísérlete azonban sikertelen maradt.

Ugyancsak, 1781-ben jelent meg az a rendelkezés, amely a szerzetesrendeket Rómától, a külföldön élő rendfőnököktől függetlenítette, és a megyés püspököknek rendelte alá. Az anyagi érdek egyértelmű volt: a tartományi rendfőnökök és megbízottaik folytonos utazgatásaival sok pénz áramlott külföldre. Nem volt kívánatos az sem, hogy idegenben élő rendfőnökök intézkedjenek a vagyonfelesleg fölhasználásáról. Háborús bonyodalmak idején – s ezt a külpolitikai kötelezettségek következtében nem lehetett kizárni – veszélyessé válhatott a külföldi szerzetesek ki-bejárása. Bár József a püspökök hatáskörét ezzel a rendelkezéssel kiterjesztette, a magyar püspöki kar ebben a kérdésben is Róma döntését várta, s az állami szempontokat nem érezte magáénak. A pápai nuncius a magyarországi ellenállást tapasztalva tervbe vette, hogy odautazik, de utazását József nem engedélyezte. Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Nem szervezeti, nem is anyagi veszteséget jelentett az egyház számára az 1781 júniusában kibocsátott cenzúrarendelet, mégis érzékelhető volt politikai-eszmei befolyásának súlyos megingása. A cenzúraügyre eddig az egyes országok főpapsága tudott befolyást gyakorolni. Az új bécsi udvari cenzúrabizottság, majd az egyesült cenzúra- és sajtóbizottság, amelynek vezetését az ifjabb van Swieten látta el, a felvilágosult elveket következetesen érvényesítette. Kisebb jelentőségű kiadványokról országos bizottságok is dönthettek (nálunk a Helytartótanács), de a kétséges ügyeket – közölve azt, hogy a tudomány, az erkölcs, a vallás, a politikai rend szempontjából találják-e veszélyesnek – Bécsbe kellett felterjeszteni. Bár a magas klérus az örökös tartományokban és Magyarországon is nagyon sérelmesnek találta a cenzúrarendeletet, tehetetlen volt vele szemben. Amikor az uralkodó kijelentette, hogy „minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság… tudomására jut”,[8] s ezt oly mértékben érvényesítette saját személyére is, hogy élvezettel olvasta a róla írott pamfleteket, az ellenállás hiábavalónak tűnt. A cenzúrarendelet hallatlan művelődési lendületet hozott; mi itt csak a kölcsönkönyvtárak, olvasókörök tevékenységére, ezek politikai funkciójára utalunk. Az olvasókabinetek, mintegy párhuzamosan a szabadkőműves-páholyokkal, a különböző rendű, rangú és hitű emberek találkozóhelyeivé váltak, és nemcsak a szellemi termékekkel, hanem a kommunikáció demokratikusabb voltával is újat hoztak a cseh—osztrák—magyar közép-európai zónába.

Az állam és egyház kapcsolatában merőben új erőviszonyokat teremtett a tolerancia-rendelet megjelenése. Már az előzmények diktálták, hogy József uralmának legelején sor kerüljön a nem katolikus lakosság sokszor gyötrelmes helyzetének megjavítására. A nem katolikus (evangélikus, református, görögkeleti) felekezetek tolerálását József eredetileg nem is rendeleti úton, hanem a kormányszékeknek adott bizalmas utasításokkal akarta szabályozni. De túlságosan sok sértett érdek, túl sok ellenállás bukkant elő: a rendelet kibocsátását nem lehetett elkerülni. Közel egy időben jelent meg a birodalom különböző országai számára kiadott rendelkezés, a magyar változat 1781. október 25-én kelt. Ezt a dátumot érdemes megjegyezni. A hazai jozefinus kormányzat legfontosabb, időtálló, a következő évszázad eseményeit is szabályozó rendeletéről van szó. Amikor végre azt olvashatni: „a vármegyéknek meghagyatik, hogy ezentúl a kandidációban, tekintet nélkül a vallásra, csupán érdem és tehetségre nézzenek”,[9] egyetérthetünk Marczalival: „a speciális magyar jog mellé a Monarchiának általános, magasabb fejlődésű joga lép.”[10] Nem könnyen.

A püspökök tiltakozásán, egyes megyék ellenérvein is túltesz, igen jellemző módon, Károlyi Antal gróf, Szatmár megye főispánja: „Nem akarunk magánpéldákat idézni, de bizonyos, hogy semmi sem ellenkezik annyira az igazsággal, mint a korlátlan lelkiismereti szabadság”,[11] hiszen a protestánsok hozták Magyarországra a törököt, és tették tönkre a Regnum Marianumot. Károlyi szerint a katonaság felelős azért, hogy idáig jutott a dolog, a hadseregből terjedt el a vallási közöny országszerte és az országon túlra is. A katolikus oppozícióval szemben, amely persze nem általános (nem utolsósorban a szabadkőműveseknek köszönhetően), a lelkiismereti és polgári szabadság birtokába jutott protestánsok megnyilatkozásai mutatják, hol kereshető Magyarországon II. József tevékenységének – egyelőre széles – társadalmi bázisa. „Üdvözöljétek a királyt – szól a református prédikátor –, mert ez tinéktek békességet szól, elveszi szívetektől a nyögést, eltörli szemetekről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, amely jobb az aranynál és az ezüstnél.”[12]

A hivatalvállalás szabadsága rendkívül fentos volt, de nem becsülhető le a vallásgyakorlat; szabadságának kimondása sem. A felvilágosodás korának embere ugyanis vallásos volt, gyermek: és öregkorában mindenesetre. Az új gyakorlat azt jelentette, ha száz család kérte, és ki tudta mutatni, hogy a költségek az állami adóalapot nem. veszélyeztetik, akkor engedték a templomépítést. A templom ugyan nem nyílhatott utcára, tornyot, harangot nem kaphatott, de a protestánsok papot tarthattak, vallásgyakorlatuk nem függött a földesúr beleegyezésétől, akinek a templom építéséhez telket kellett adnia. Tilos volt ezentúl bárkit idegen istentisztelet látogatására kényszeríteni, vallása miatt bírsággal vagy testi fenyítéssel illetni. Megszűntek a vegyesházasságokban eddig egyoldalúan a katolikus fél javára követelt reverzálisok (pontosabban: a nem katolikus apa vegyes házasságból született fiai ezentúl apjuk vallását követték). A katolikus püspök nem ellenőrizhette többé a protestáns egyházak működését.

A katolikus ellenállás – új jelenség ez Magyarországon – a Helytartótanácsban, a Kancellárián is jelentkezett. A hatóságok igyekeztek a végrehajtást akadályozni. A megyéket közvetlenül irányító Helytartótanács különösen a templomépítést nehezítette. József uralma első évének teljes lendületével, félelmes aktivitásával tartotta kézben az ügyeket. A vonatkozó iratokat felkérette, felülvizsgálta, a végrehajtást akadályozó tanácsosokat fizetésük megvonásával fenyegette. Éppen az ellenállás hatására fejlesztette tovább rendeletét. Megszüntette a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat különbségét, már az utcára is nyílhatott a templom, s engedélyezte a tornyot, harangot. Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

Erdélyben évszázadok óta érvényesült a tolerancia. Sajátos módon a türelmi rendelet, különösen a szászok között, nem is volt népszerű. A Guberniumtól kerültek függő helyzetbe, régi szabadságukat féltették.

Külön figyelmet érdemel a zsidók helyzete. Amióta Galíciát a monarchiához csatolták, az autochton zsidósághoz, különösen a Felvidéken, elég nagy számban vándoroltak be nincstelen elemek. A tolerancia-rendelet idején azonban a mintegy 80 ezer főnyi régi zsidó lakosság körülményeit és lehetőségeit vették számba, türelmi adójukat kamarai adónak nevezték el, beköltözhettek a városokba (csak a bányavárosokba nem), engedélyezték bérelt földeken a földművelést, valamint a fuvarozást és számos ipar űzését. Ha betű szerint polgárjogot nem is kaptak, a jozefinus korszak új fejezetet nyitott a betagozódó zsidóság történetében, melynek legkiválóbb tagjai, akárcsak Ausztriában, már az értelmiség összképét gazdagították.

A jozefinus egyházpolitika leglátványosabb következménye VI. Pius pápa bécsi útja volt. Amikor Józsefnek tudomására jutott a pápa ilyetén szándéka, egyszerűen nem hitte el a hírt, s öccsének Firenzébe az utolsó pillanatig reménykedve írta, talán elmarad a vállalkozás. A kiváltó ok két sokat vitatott pápai bulla betiltása (egyik a janzenisták ellen irányult, a másik a pápaság hatalmi követeléseit foglalta össze) és több szerzetesrend eltörlésének híre volt. Rendkívüli lépésre szánta el magát a pápa, amikor a Habsburg Birodalom fejét fővárosában felkereste. Személyesen akarta felvetni a kényes, Rómában indokolt nyugtalanságot kiváltó problémákat, s remélte, hogy megjelenésének hatásával eredményt ér el. 1782 elején kelt útra a pápa, akit II. József ekkor kezdődő szemgyulladásától akadályoztatva, kínos-kényelmetlen fizikai és lelki állapotban fogadott. A fordított Canossa-járás a felvilágosult udvar, különösen Kaunitz kissé tüntető magatartása ellenére nagy vallásos felbuzdulást váltott ki Bécsben, birodalomszerte. Még magyar protestánsok is felutaztak Bécsbe, s a fiatal Berzeviczy Gergely „nagyra becsülte az experienciát”,[13] az egyszeri élményt: pápát láthatni és a hívők százezres tömegét a szűk bécsi utcákon.

Az eredmények korántsem voltak arányban a visszhanggal. A pápa nem tudta a szekularizációkat megakadályozni, sem a röpiratoknak azt áradatát, amely – nyilván az udvar jóváhagyásával – ironikusan foglalkozott a pápa személyével és a pápaság intézményével. A bécsi egyetem kánonjogtanára, Josef Valentin Eybel Mi a pápa? című röpiratában (amely FrankfurtLipcse megjelöléssel, de valójában Bécsben jelent meg) 70 kérdést tett fel, megindítva a „kérdező” pamfletek áradatát. A pápa – válaszol ő maga – nem több, mint a többi püspök, első, de csak az egyenlők között. Ő tartja fenn az egyházban az egységet. Az egység érdekében összehívhat zsinatot, de a zsinat határozatai akkor is kötelezőek az egyházra, ha a pápa nem erősíti meg azokat. E lényegében egyházjogi értekezésnek nagy jelentősége volt, és felháborodást váltott ki a Rómához húzó klérusban. József egyébként 1783 végén egy itáliai út során viszonozta a pápa látogatását. Ekkor olyan egyezmény jött létre, amelyben a császár szinte szabad kezet kapott a birodalom egyházi ügyeiben.

1782. január 12-én jelent meg az első szekularizálá rendelet, amely a karthauzi, kamalduli, kapucinus, karmelita és klarissza szerzetesrendek kolostorait feloszlatta. Később került sor a sokkal jelentősebb bencés, premontrei, cisztercita, pálos, ferences és domonkos rendek eltörlésére. Magyarországon 134 férfikolostort és 6 apácazárdát oszlattak fel. Az indoklás szerint ezek a rendek nem tartottak fenn iskolákat, nem ápoltak betegeket, nem fejlesztették a tudományokat. mi tagadás, az érvelés mögött gazdasági és politikai szempontok egyaránt meghúzódtak. Valóban szükség volt a jozefinus reformok eléréséhez az egyház erőinek atcsoportosítására. A kontemplatív, József szemében semmittevő, erkölcstelen kolostori élet felszámolásában már anyja is megelőzte. De ő az állami szempontból hasznot nem hajtó szerzeteseket át akarta terelni a világi alsópapság soraiba, hogy a plébániák számát növelve, megfelelő papi „személyzet” álljon rendelkezésére. Míg a feloszlatás idején végkielégítést állapított meg a szerzeteseknek, néhány hónappal később már minden javukat visszaadta, ha plébániát, káplánságot vállaltak. De ha netán valaki indok nélkül „lustálkodni” akar, és visszautasítja a szolgálatvállalást, azt felettes egyházi hatóságai nyugdíjelvonással kényszeríthetik engedelmességre.

Az ekkor felállított egyházügyi bizottság az állam és egyház átszervezett ügyeinek gondozását látta el. Kezelte a lefoglalt egyházi vagyont, folyósította a nyugdíjakat, vigyázott az erkölcsi rendre, az istentiszteletek rendjére. Biztosította a lelkészszükségletet vidéken és városokban, intézte a papság belső, főként fegyelmi ügyeit. A gazdasági ügyeket világi szakemberek vették kezükbe. József uralkodása során több ízben kiadta azt a rendeletét, amelyben „mentesíteni” akarja a püspököket anyagi természetű kérdésektől: éppen elég, ha a hívők lelki ügyeivel foglalkoznak. A magyar magas klérus szokatlan erélyt tanúsított. Nem óhajtott egyházmegyéiről anyagi kimutatásokat, bevallásokat készíteni. József több ízben helyezte kilátásba, hogy ha nem kap tiszta képet arról, milyen összegeket fordíthat falusi plébániák felállítására, az engedetlen püspököket lemondatja, javaikat elkobozza. Nemcsak a javak, a személyek adatai is érdekelték. 1782 augusztusában készíttet a világi és szerzetes papságról kimutatásokat. Csak a számszerűség ismeretében lehetett ugyanis az alsópapság helyzetét rendezni. Átlagosan 526 lélekre jutott egy pap, de az eloszlás korántsem volt arányos. Püspöki városokban magas volt az egyháziak száma, viszont sok falu teljesen pap és templom nélkül maradt. (Kirívó példa volt Zala megye, ahol 604 községből csak 114-ben működött pap.) A nagy energiával lefolytatott átszervezés eredményeképpen a plébániák száma egy évtized alatt 3578-ról 4789-re emelkedett.

1 A lelkészségek szaporításának s egyben az állami felügyeletnek célját legvilágosabban az az 1783. évi rendelet mutatja meg, amely a prédikációk ellenőrzését szabályozza. Minden prédikációról a hely és időpont megjelölésével írásbeli jelentést és összefoglaló kimutatást kellett készíteni; ha a prédikáció valamilyen könyvön alapult, annak címét kellett megadni és a hatóságoknál engedélyeztetni.

A néppel, az irányítandó közeggel érintkező, arra döntő hatást gyakorló pap felkészültsége és készsége államérdek volt. Ezért vált szükségessé a papnevelés teljes átszervezése. Már 1783 végén megszűnt a kolostori iskolákban, püspöki székhelyeken folyó tanítás, és sor került – hiszen 1781 óta már tilos volt Rómában tanulni – az úgynevezett generális szemináriumok felállítására. A bécsi Pazmaneumot is meg akarta szüntetni II. József, s azt tervezte, hogy ennek növendékei Budán folytassák tanulmányaikat. A Kancellária azonban – nyilvánvalóan helytelenül – ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi főváros – ahol az ő tevékenysége is folyik – maradjon a képzés színhelye. Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül. Néhány püspök ragaszkodott a papneveldék megtartásához, és sérelmei ellen Rómától remélt támogatást, így a magas klérus ellenállásának egyik vezető alakja, Esterházy Károly egri püspök. Sérelmezte a püspöki kar az udvar erélyes föllépését a jövedelemhalmozások ellen. Migazzi bécsi érsek semmiképpen sem akart váci püspökségéről lemondani. „Az egyedüli kivétel, melyet a lateráni és tridenti zsinat megenged, az ő személyére nem illik, tudniillik hogy előkelő és tudós egyén bírhat két javadalmat”[14] – így reagált József, sajnálkozással utalva az érsek szellemi állapotának rohamos romlására.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

Az etruszk Veii példájára utal Liptó megye: ki emlékszik már reá? Hamarosan ennek sorsára jut a magyarság is.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

Ezek a Nagyszombatban, Rómában, Bécsben tanult görög katolikus papok román nemzeti programban foglaltak össze az új nyelvi-irodalmi és ismeretterjesztő törekvésektől kezdve a latin rokonság és a dák-római folytonosság hagyományos motívumáig mindent, amivel elmaradt népük felemelkedését kívánták szolgálni.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

Az 1781 tavaszától kezdve kibocsátott főbb rendeletek közül az első a szerzetesrendeket tiltotta el a külföldi, római főnökeikkel való közvetlen érintkezéstől és a pénzküldéstől, kolostoraikat pedig az illetékes megyéspüspök irányítása alá helyezte. Ezt azonnal követte a Placetum Regium, amely uralkodói engedélyhez kötötte a pápai bullák, brévék kihirdetését, majd pedig a türelmi rendelet. E fejlemények miatt VI. Pius pápa rendkívüli lépésre szánta el magát: 1782. február végén személyesen látogatott el Bécsbe. Útját a szabadgondolkodók nagy győzelemnek tekintették. A jozefinizmus támogatására egy sor elég éles hangú és Magyarországon is visszhangot keltő röpirat jelent meg ez alkalommal. A tárgyalások nem sokat változtattak II. József szándékain, ha ki is tűnt az ünnepi ceremóniák közben, hogy a pápának és az egyháznak hagyományos értelemben még mindig roppant befolyása van a monarchián belül széles rétegekben, különösen a parasztság és a céhpolgárság körében. Utóbb, II. József római útjának eredményeként, az 1784 elején kötött egyezményben a pápa sok vonatkozásban szinte szabad kezet adott neki, nehogy megkockáztassa az esetleges szakítást.

Felsőoktatás

Viszonylag megnőtt, korszerűsítése után, a bécsi egyetem magyarországi hallgatóinak száma. Főleg az orvosi, de részben a jogi és a katolikus teológiai karon is. Az utóbbin annyival is inkább, mivel a jozefin kormányzat egyházpolitikai okokból nem engedte többé az ifjú egyháziakat Rómába küldeni.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

1798-ban, arra a hírre, hogy a franciak elfoglalták Rómát, és elűzték a pápát, Nagyszombatban ismeretlen személyek röpcédulát köröztek, mely az eseményekre hivatkozva, úgy vélte: ideje volna Magyarországon is a francia példát követni.

Vörös Károly

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A vihar azonban már akkor sem ült el, mikor a kormány által Rómába küldött Lonovics püspök 1841-ben olyan pápai döntéssel tért vissza, mely a vegyes házasság esetén nemcsak hogy reverzális nélkül is megengedte a római katolikus pap közreműködését, hanem engedélyezte a reverzális nélküli vegyes házasságoknak a katolikus templomban való háromszori kihirdetését is. Sőt, túllépve magán a törvényen is, bár a katolikus félnek nem katolikus pap előtti vegyes házasságát továbbra sem engedélyezte, még az ilyen házasságnak is elismerte egyházi érvényét.

A képzőművészet fejlődésének korlátai és ösztönzői

Ugyanakkor a szobrászat vonatkozásában – a státusszimbólumok iránt társadalmilag ekkor kiszélesedő és állandósuló érzékenység jegyében – nagyra nőtt a sírkőszobrászat és az épületszobrászat, tehát ugyancsak a tömegtermelést támogató műfajok jelentősége is anélkül, hogy a kor sokféle kezdeményezése ellenére is a valódi nagyszabású – nemzeti jelentőségű – köztéri plasztika is megszületett volna. Pedig az igény erre is megvolt: a Rómában tanult Ferenczy Istvánt hazatértekor mint egy éppen az ilyen nemzeti feladatok megoldására végre alkalmas művészt üdvözlő lelkes fogadtatás, az ő Mátyás király szobor-terve körül kialakult heves viták, vagy a Kisfaludy-szobor alapjának sikeres összegyűjtése, egy Hunyadi János-szobor tervének erős és széles pártolása mind erre vall.

A stílusváltozás kezdetei a képzőművészetben

Ám hogy ehhez a klasszicizmus már nem nyújt megfelelő kifejezést, annak sokban talán inkább ösztönös, mintsem tudatos visszatükröződését legjobban a Rómából hazatérő Ferenczy még klasszicista Mátyás király szobortervének (de lassan az ő egész, Thorvaldsennél tanult stílusának is) idegenkedő fogadtatása mutatja meg. Ferenczyt ez végül is a teljes visszavonultságba kergeti, a magyar művészetnek már csak azért is nagy kárára, mert hozzá hasonló tehetséget a bontakozó nemzeti romantika szobrászatban csak jóval később – s éppen Ferenczynek egy tanítványában, Izsó Miklósban – fog találni.

Mert a Zalán futásának évében Spiró Ede Rómában már egy Magyarország és Erdély egyesítése című képen dolgozik, három év múlva az élelmes Wándza Mihály is két nagyméretű magyar történelmi képet mutat be a közönségnek.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

1848-ban minden korábbinál hatalmasabb forradalmi áradat borította el Európát. Az év első harmadában egymás után tizenhárom város lett forradalmi események színterévé: január 12-én Palermo, január 27-én Nápoly, február 23-án Párizs, március 4-én München, március 13-án Bécs, március 15-én Graz és Pest, március 18-án Milánó és Berlin, március 20-án Poznan, március 22-én Velence, április 12-én Konstanz, április 26-án pedig Krakkó utcáin viharzott végig a forradalom. S ez még csak a kezdet volt, hiszen június 12-én felkelt Prága, június 23-án pedig Bukarest is. Majd némi szünet elteltével újabb forradalmi mozgalmak robbantak ki szeptember 2-án Livornóban, szeptember 18-án Frankfurtban, szeptember 22-én Lörrachban s november 15-én Rómában. És a forradalom még a következő esztendőben is tovább hódított: 1849. január 31-én felütötte a fejét Firenzében, március 31-én pedig Genovában, majd május 4-én Drezdában, május 9-én Elberfeldben, május 12-én Rastattban s végezetül május 17-én Kaiserslauternben. A napóleoni háborúk időszakának lezárulása után kiépült európai hatalmi rendszer pedig, amely az előző évtizedek szabadságmozgalmait még nagyjából érintetlenül vészelte át, most e forradalmi áradat hatására egyszeriben roskadozni kezdett.

De 1848 forradalmi áradata ezt az európai hatalmi építményt csak megingatni volt képes, alapjaiból kiforgatni nem. Már csak azért sem, mert időbelileg nagyon széttagolt volt. Hiszen a forradalom első hulláma még meglehetősen gyors egymásutánban zúdult rá a nápolyi, a párizsi, a müncheni, a bécsi, a berlini és a karlsruhei trónra. De amikorra Prága is mozgásba jött, addigra Konstanzban, Krakkóban, Poznanban és Nápolyban már ismét a régi rend képviselőinek a kezében volt a hatalom. S azután, még mielőtt Bukarest talpra állt volna, már Prága is elbukott. S helyette utóbb megmozdult ugyan egyebek mellett Róma és Firenze, időközben viszont az ellenforradalom lett úrrá Milánón, Bukaresten, Berlinen és Bécsen is. Amikor meg végül Drezda is fegyverre kelt, akkorra Firenze lett újból az ancien régime híveinek zsákmányává. S hiába sietett ekkor Drezda nyomába lépni Rastatt: mire kitűzte a zászlót, már Drezda sem, Palermo sem tarthatta magát többé, Párizsban pedig nemkülönben ütött a forradalom utolsó órája. Majd 1849 júliusában elesett Róma is, Rastatt is, úgy hogy a következő hónapban immár egyedül a magyarok és a velenceiek állták a harcot, amíg rövidesen az ő sorsuk is be nem teljesedett.

Külföldi támogatók keresése

Novemberben pedig a forradalom kiütött Rómában is, s IX. Pius pápa menekülésre kényszerült, a rómaiak pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszűntnek nyilvánították a pápa világi hatalmát. Majd február elején Toscanában ugyancsak forradalom robbant ki, s ez úgyszintén az uralkodó, a Habsburg-házból kikerült II. Lipót nagyherceg menekülésére és a köztársaság kikiáltására vezetett. Másfél hónappal később pedig – a fegyverszünet lejártakor – Károly Albert szárd király is újrakezdte a háborút a Habsburgok ellen.

És a magyar forradalom vezetői most már persze maguk is törekedtek az olaszokkal való együttműködésre. Teleki tehát Magyarország követeként már decemberben Torinóba menesztette Splény Lajos bárót. A piemonti kormány pedig nemkülönben híve volt a kapcsolatfelvételnek, s ezért – Alessandro Monti báró személyében – szintén követet küldött Magyarországra. A követcserén túlmenő, érdemi együttműködés azonban Magyarország és Piemont között sem alakult ki, amit mindennél ékesebben mutathat, hogy bár a torinói kormánykörök és Splény tárgyalásai során tervbe vették a két fél hadműveleteinek összehangolását, Károly Albert csapatai végül mégis ennek megtörténte előtt indultak meg Radetzky ellen, hogy a háború harmadik napján, március 23-án már döntő vereséget szenvedjenek Novaránál. Amin azután Magyarország és Piemont harci szövetsége is egyszer s mindenkorra megfeneklett. A vereség hatására ugyanis Károly Albert lemondott trónjáról, utóda, II. Viktor Emánuel pedig csakhamar végérvényesen békét kötött a Habsburgokkal.

Holott a Piemonttal létrehozandó szövetség kedvéért a magyar forradalom közben elszalasztotta a római és a toscanai forradalmi mozgalommal való összefogás lehetőségét is. Károly Albert ugyanis, koronás fő lévén, bizalmatlanul tekintett a római és a toscanai forradalmárok köztársasági törekvéseire, ez pedig a magyar forradalom diplomáciáját – még a radikális Telekit is – arra késztette, hogy tartózkodjék a szóban forgó forradalmi mozgalmakhoz való közeledéstől. S ezt a mulasztást Károly Albert lemondása után már időhiány miatt sem lehetett jóvátenni, hiszen a szárd csapatok novarai veresége Róma és Toscana sorsát is megpecsételte: az előbbit már egy hónap múlva francia intervenciós csapatok támadták meg, s július elejére meg is hódoltatták, az utóbbi pedig közben – május végére – a Piemont által többé le nem kötött császári csapatok martalékává lett.

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Csakhogy a rokonszenv-megnyilatkozásokat a magyar forradalomnak tevékeny együttműködéssé fejlesztenie most sem sikerült. Már csak azért sem, mivel az együttműködés kibontakoztatására eléggé még mindig nem törekedett maga sem. És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…

A legfőbb ok azonban, amely miatt a magyar forradalom továbbra sem volt képes biztosítani a maga számára a külföld forradalmi mozgalmainak tevékeny támogatását, mégsem saját mulasztásaiban gyökerezett, hanem abban, hogy ezek a forradalmi mozgalmak ekkor már a magyar forradaloménál is reménytelenebb helyzetben voltak, s legtöbbjük most már hamarosan össze is omlott. A Drezdában május 4-én kitört felkelést például a porosz csapatoknak alig négy nap leforgása alatt sikerült vérbe fojtaniuk, a cseh radikálisok május közepére tervezett prágai felkelése pedig már csírájában elvetélt, mert a hatóságok még a felkelés tényleges kirobbanása előtt leleplezték és felszámolták a szervezkedést. Mire tehát Paszkevics csapatai átlépték a magyar határt, az európai forradalom zászlaja Magyarországon kívül már csak az ostromgyűrűbe zárt Róma és Velence fölött meg az ötszörös túlerővel küzdő kicsiny badeni felkelősereg harcosainak a kezében lobogott.

Szabad György

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

Az adott időpontban, amikor a piemonti seregek nemcsak Közép-Itália felszabadítására készülődtek, hanem arra is, hogy a diadalt diadalra halmozó Garibaldi által megdöntött nápolyi királyság egész területét a formálódó egységes olasz királysághoz csatolják, Cavour egy osztrák revanskísérlettől tartott. Jórészt ezért ítélte sürgősnek a magyarok együttműködésének biztosítását. A megállapodást azonban hosszabb távra is érvényesnek tekintette. El volt tökélve arra, hogyha a Habsburg-hatalom a kezén levő olasz területek, köztük Velence átengedését megtagadja, akkor a – nagyhatalmi csitítások és a Róma felszabadításának elsőbbségéért küzdő egyes honfitársai ellenére – 1861-ben új háborút kezdeményez.

Az államjogi vita és következményei

A francia kormány fenntartotta ugyan kapcsolatát az emigrációval, de ha lehet, még az addiginál is ellentmondásosabbá tette. Egyfelől a római kérdés függőben tartásával is fékezte az olasz egységmozgalmat, másfelől a dunai fejedelemségeket immár korántsem egyértelműen hangolta magyarbarátságra. A cári Oroszországot ugyan belső válsága és a jobbágyreform végrehajtása erősen lekötötte, legfőbb külpolitikai célja pedig a párizsi béke megalázó rendelkezéseinek a felszámolása volt, diplomáciai tevékenysége és a lengyel mozgalmak elfojtásában tanúsított kíméletlensége mégis kételyeket ébresztett, vajon tartózkodóan nézné-e a konzervatív Habsburg-hatalom megingatását. Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

A „provizórium”

Az önkényuralmi vezető gárda magyar figurái közül kancellárrá kinevezett Forgách Antal gróf, az intervenciós cári seregek volt királyi biztosa, majd csehországi helytartó és a tárca nélküli miniszterré előléptetett Esterházy Móric gróf, volt római követ, az olasz egység esküdt ellensége, készséggel támogatták a „rend” helyreállításában azt a Schmerlinget, akinek a német liberálisokhoz fűződő kapcsolatait és a polgári parlamentáris törekvésnek a birodalmi tanácsban némileg utat engedő politikáját kritikusan szemlélték.

A Dunai Szövetség terve

Annál is inkább, hiszen Kossuth nemcsak a magát az Árpádok leszármazottjának valló Crouy Chanel francia arisztokrata trónfoglalási tervének támogatását ellenezte, hanem azt is, hogy száműzött társai részt vegyenek Garibaldi újabb hadikészülődéseiben. Reménytelennek ítélte ugyanis az általa igen nagyra tartott olasz szabadsághős minden, az olasz királyi kormányzat támogatását nélkülöző közép- vagy kelet-európai kezdeményezését, és helytelenítette azt, hogy a pápa világi hatalmának a megtörését és Róma egyesítését az olasz állammal polgárháborús eszközökkel próbálja kicsikarni. Tudta, hogy semmi sem hátráltatná úgy az olasz kormányt a velencei tartomány felszabadításának előkészületeiben, majd egy új, a magyar önrendelkezés kivívásának reményével kecsegtető olasz hadivállalkozás kezdeményezésében, mint az, ha konfliktusba sodródna a pápa világi uralmát Rómában állomásoztatott seregeivel biztosító francia hatalommal.

Kolossa Tibor

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

A kormány és a katolikus klérus viszonya 1870-ben, az I. vatikáni zsinat idején kiéleződött. A zsinaton a pápa dogmaként – vagyis minden hívőre kötelező érvényű hittételként – kívánta kimondatni a pápai tanítóhivatal „csalatkozhatatlanságát„ hit és erkölcs kérdéseiben. Ez a világ liberális közvéleményében viharos nemtetszést váltott ki. A magyar kormány is aggodalommal tekintett a zsinat elé, attól tartván, hogy határozatai a hívő állampolgárokat szembe fogják állítani az állam törvényeivel. Figyelmeztette tehát a zsinaton tartózkodó magyar püspököket, hogy közjogi helyzetükre és a hatalmas egyházi javakra való tekintettel nem tűrheti, hogy a pápa kívánságának engedjenek. A zsinaton a német és az osztrák püspökök zöme mellett a magyar püspökök is a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetése ellen foglaltak állást. A zsinat – elsősorban olasz és spanyol püspökökből álló – többsége azonban megszavazta a dogmát. A magyar püspökök nem akartak sem a kormánnyal, sem a pápával szembe kerülni, ezért – a zsinati ellenzék többi tagjával együtt – a végső nyilvános szavazás előtt elhagyták Rómát.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá.

Hanák Péter

Egyházpolitikai előzmények

A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[15] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől ügetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

Vaszary konciliáns egyénisége és az engedékenységét tanúsító tárgyalások tapasztalatai indították Csákyt és az uralkodót arra, hogy újabb kísérletet tegyenek a Szentszékhez való közeledésre. Ferenc József a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét abban látta, ha Vaszary Rómában személyesen közvetít a pápánál.

És itt kapcsolódott be a helyzet bonyolításába az új egyházi irányvonal. A pápa április közepén fogadta Vaszaryt, és világosan feltárta előtte a Szentszék elvi és taktikai megfontolásait; miért utasítja el a magyar kormány enyhített egyházpolitikáját is. „Tűrni kell – mondotta –, ha a kormány végrehajtja tervét, minthogy Róma a magyar kormányra és törvényhozásra semmilyen befolyást nem gyakorolhat, de jóváhagyni nem szabad (sed approbare non potest).” Ez esetben minden bizonnyal bevezetik az állami anyakönyvezést, aztán a polgári házasságot is, vetette szembe a hercegprímás. „Et tunc, mi fili –felelé a pápa –, nem látod, hogy ezek a világi intézmények már majd mindenütt léteznek? Vagy talán úgy találod, hogy ezek katolikus egyházunkat korlátozták? Nem veszed észre, hogy éppen ellenkezőleg, eme intézmények ellenére egyházunk és vallásunk szilárdan fennáll, sőt sokhelyütt növekszik és erősödik? Nos tehát, e világi intézmények bevezetésének Magyarországon ellenálltok majd, amíg tudtok, mert jobb lenne, ha nem jönnének létre. Ha azonban mégis bevezetik őket, valahogy majd kijöttök velük, ahogyan másutt is történt, és Magyarországon sem fog miattuk az egyház tönkremenni.”[16]

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Ezek után Gołuchowskinak is be kellett látnia, hogy anglofil erőfeszítései hiábavalóak. Február közepén a római osztrák–magyar nagykövethez írt levelében már arról szól, hogy az adott körülmények között céltalan lenne a szerződés megújításán továbbra is fáradozni.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával.

Galántai József

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

A két irányzat találkozását és a különböző nemzetiségek koordinált Monarchia-ellenes fellépését jelzi a római kongresszus. 1918. április 8-án Rómában a Monarchiából származó nemzetiségi hadifoglyok képviselői és az emigráns politikusok nagyszabású kongresszust tartottak. A jugoszláv, a csehszlovák és a lengyel nemzeti bizottságokon kívül képviselve volt a szerb szkupstina és megjelentek erdélyi román politikusok is. Határozatilag kinyilvánították, hogy a Monarchia elnyomott nemzetei nem akarnak továbbra is a birodalom államkeretében élni, független állami létet követelnek. A Monarchia nemzetiségeinek összefogását mutatták a május–júniusi megmozdulások. Május 15-én Prágában a cseh Nemzeti Színház létrehozásának 50. évfordulóját a Monarchia cseh, szlovák, délszláv, lengyel, olasz és román nemzeteinek képviselői – a római kongresszus szellemében – együtt ünnepelték.

Az antant katonai tervei, hadicéljai 1918-ban

1918. május 29-én az Egyesült Államok kormánya helyeslőleg tudomásul vette az áprilisi római kongresszus határozatát.

Ormos Mária

Az olasz fasizmus

Facta miniszterelnök a rendkívüli állapot kihirdetését ajánlotta a királynak. II. Viktor Emánuel azonban rövid habozás után ezt elutasította, 28-án elfogadta Mussolini ultimátumát, és másnap őt bízta meg kormányalakítással. A Marcia su Roma, Mussolini fasiszta osztagainak bevonulása Rómába így teljesen békésen történt meg.

Az olasz fasizmus uralmának első szakaszában Mussolini koalíciós kormány élén gyakorolta a hatalmat; megmaradtak a hagyományos pártok, szervezetek, bár az államhatalom ellenséges nyomása alatt egyre nagyobb nehézségekkel küszködtek; fennmaradt egyelőre a korábbi parlamenti többség. A fasiszta párt azonban, mely ügyes demagógiával eléggé kiterjedt – főként kispolgári – rétegeket tudott maga mögött felsorakoztatni, a párt irányítása alatt álló milícia segítségével Mussolini számára mégis a hatalom csaknem korlátlan gyakorlását tette lehetővé. Frontális támadásba akkor ment át a formálisan még meglevő parlamentarizmus ellen, mikor az 1924. évi választások után Matteotti szocialista képviselőnek egy fasiszta csoport által történt kegyetlen meggyilkolása miatt az ellenzék a rendszer megdöntésére irányuló akciót kezdeményezett. A belpolitikai harcot totális eszközökkel vívó fasiszta rezsimmel szemben az ellenzék a parlamenti szabályoknak megfelelő eszközökkel kívánt fellépni. Ez nem lehetett eredményes, ezért az ellenzék tömörüléséhez – az úgynevezett Aventinusi Blokkhoz – kezdetben csatlakozó kommunisták hamarosan el is hagyták ezt az ellenzéki tömböt.

Lábjegyzetek

  1. Res gestae divi Augusti. Hrsg. H. Volkmann. 2. kiad. Berlin, 1964.
  2. Gombos II. 1473.
  3. A feltételezett 1235 körüli krónikás alkotásról Kristó Gyula Egy 1235 körüli Gesta Ungarorum körvonalairól (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) címmel írt tanulmányt.
  4. Ferdinánd levele a. magyar tanácsosokhoz, 1552. március 15. Hiányosan közli: Nicolaus Istvánfi, Historiarum de rebus ungaricis libri XXXIV. Köln. 1622. XVII.
  5. J. Fiedler, Die Union de Walachen in Siebenbürgen unter Kaiser Leopold I. Sitzungberichte de Kaiselichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 27. Wien, 1858. 376–380.
  6. Kiadta Kolosvári SándorÓvári Kelemen, Magyar Törvénytár, 1540–1848. évi erdélyi törvények. Budapest, 1900. 386–387.
  7. Idézi Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 60.
  8. Idézi: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Studia Historica. 16. Budapest, 1958 108.
  9. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 215.
  10. Ugyanott II. 218.
  11. Idézi: Marczali Henrik — Ugyanott II. 226–227.
  12. Idézi: Marczali Henrik — ugyanott II. 111.
  13. Berzeviczy Gergely levele anyjához, Pozsony, 1782. április 20. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. Budapest, 1967. 260.
  14. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888.
  15. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  16. Moritz Csáky, Der Kulturkamp in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 77,

Irodalom

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki.


A Horthy-korszak reprezentatív összefoglalása: Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. 1. kiadás VII. (2–7. kiadás V.), Szekfű Gyula, A tizenkilencedik és a huszadik század (Budapest, [1933]; a 2–7. kiadás Budapest, 1936–1943; az 1. kiadást használtuk) nem csupán az előzőknél összehasonlíthatatlanul gazdagabb nyomtatott forrásanyaggal való megalapozottsága miatt jutott előbbre amazoknál. Előnyére válik az is, hogy a magyar történelmet jobban, szélesebben állította a nemzetközi, bár hangsúlyozottan csupán a nyugati eszmeáramlatok összefüggéseibe.

Ez az eljárásmód pontosan megfelel a Horthy-rendszer általános szovjetellenességének, továbbá Klebelsberg Kunó nacionalista, nyugati orientációjú kultúrpolitikai elgondolásainak. Mindezeket Hóman Bálint – a Magyar Történelmi Társulatnak a „Magyar történet” megírása éveiben elnöke – igyekezett alapvető irányelvként megvalósítani a történettudományban. A Magyar történet 1. kiadásának név- és tárgymutatót tartalmazó VIII. kötetében található mellékletként a Magyar Történelmi Társulat programja. Ez a magyar történetírók előtt álló feladatokat sorba véve hangsúlyosan emeli ki, hogy a magyarságnak „a Nyugat felé is nagy kötelességei vannak”. „Kicsiny országként, ellenségektől körülvéve belekerültünk a népek versenyző nagy társadalmába. Mélyen kell lenyúlnunk, szervezett, kitartó munkával, hogy a magyar nemzet létének legalapvetőbb kérdéseit vihessük történeti feldolgozásainkban a külföld elé, oly általános szempontokkal, amelyekkel e kérdéseket valóban az emberiség fejlődésének világszerte érdekes problémáivá tehetjük. Az események és személyek történetét oly módon, hogy egyéni vonásaik mellett is koruk európai történetébe illeszkedjenek … Intézményeinket, társadalmi és kulturális történetünket úgy, hogy az általános emberi fejlődés történetére adatokat és módszertani tanulságokat hozzanak.”

A hungarocentrikus szemlélet helyébe az emberiség egyetemes történetébe illesztett magyar nemzeti történeti múlt bemutatásának módszertanii igénye önmagában véve megfelelne a korszerűség követelményének, ha ugyanakkor más nézőpontok nem tennék az előrelépést többszörösen ellentmondásossá.

A magyar nemzeti múltat amiatt is kell az általánua nyugat-európai fejlődés keretében, annak részeként tárgyalni, mert a magyarság egyrészt „ellenségektől körülvéve” él, másrészt a magyarság múltja amiatt igényel „mély szempontú kutatást és feldolgozást”, mert az tartalmazza „a kisebbségi sorsban élő magyarság millióinak a múltját” is, és egyben olyan nép múltja, „amely egyszersmind államnemzet is”. Sürgős tehát a kutatás új irányának a kijelölése, módszerének kidolgozása, tervszerű alkalmazása, „mert a szétszakított magyarság részei közt az együvé tartozás érzését a nyelven kívül kétségtelenül azonos történeti tudat biztosíthatja a legjobban.”

A közös nyelv, az anyanyelvi kultúra ápolásának, ápoltatásának követelése a más országokban élő magyarok számára az ott élő többi néppel egyenlő jogon aligha vitatható emberi jog. Ha azonban ez az igény eltéphetetlenül, mintegy szervesen összekapcsolódik a más országok népeinek – és nem csupán az eme program megfogalmazása idején amaz országok politikai vezetésének – sommásan, Magyarországot körülvevő ellenségekként, a magyar népnek pedig – szintén sommásan – uralkodó államnemzetként való feltüntetésével, akkor egyértelművé lesz, milyen tartalmú történelmi tudat fennmaradását kívánta biztosítani a Magyar Történelmi Társulat programja és a Horthy-korszak reprezentatív történelmi összefoglalása; milyen aktuális politikai funkciót szántak a kultúrpolitika irányítói a jelzett történeti tudatnak és az eme tudatformálás szolgálatába állított korszerű kutatási módszernek.

Az első világháborút követő történelmi sorsfordulatok új, objektív helyzetet teremtettek Magyarország számára is. A Horthy-korszak uralkodó osztályainak érdekei s a Magyar Történelmi Társulat vezetésének és a hivatalos történetírásnak tudatos azonosulása ezekkel a forrása annak, hogy a sorsfordulatok egyértelműen csak negatív reakciókat váltottak ki a történeti szintézis alkotóiból is.

1918 és 1919 forradalmi sokkhatást gyakorolt elsősorban a magyar nagybirtokosságra és a finánctőkésekre, akiknek a hatalmát a nemzetközi imperializmus ellenforradalmi intervenciója restaurálta. Felerősítette ezt a hatást a hatalmukat visszanyert, ám erős tömegbázissal nem rendelkező osztályoknak, valamint a középrétegek tekintélyes hányadának rettegése az uralmi rendszer és a tulajdonviszonyok akár reformok útján történő lényeges változtatásától, még inkáhb az ilyen irányú plebejus–demokratikus, főként pedig a szocialista forradalmi tartalmú tömegakcióktól. Nem kisebb szerep jutott a trianoni imperialista békediktátum és a kisantant létrejöttének együttes, egymástól el nem különíthető hatására felerősödött „egyedül vagyunk” komplexusnak, amely leginkább a középrétegek nacionalista konzervatív, területi revízióra vágyó értelmiségi, közalkalmazotti részében hatott. Ennek az érzésnek a retrográd ideológiája eme rétegek túlnyomó részében éppúgy, núnt a történelmi összefoglaló műben a Kelet-Közép-Európában nyelvi szempontból is rokontalan, ősi, történelmi gyökerekből táplálkozó, közös, valtozatlan és örökké tartó magyar faji sajátságok és ezek révén a szomszéd népektől való elküönülség irracionális – szellemtörténeti beütésű – elmélete volt. A szorongás feloldását, a menekvést a hatalmon levők és a korszakunk történeti szintézisét író történész-ideológus – Ranke és német követői történetfelfogásának nyomán – valamely nagyhatalom árnyékában való meghúzódásban látták. Az összefoglalás szerzője – konzervatív-katolikus világnézetének és politikai gondolkodá§ának megfelelően – a magyar politikai vezető réteg gyengülésének és a két magyarországi forradalommal; egyik okát a liberalizmus racionális eszméjében vélte felfedezhetőnek. Így azután az ő szemében sem a weimari köztársaság, sem a fasizmus uralma alá került Németország nem lehetett Magyarország megfelelő külső támasza. Az előbbi demokratizmusa, az utóbbi Magyarországot is érintő és hosszabb távon a magyarság nemzeti létét fenyegető terjeszkedő politikai szándékai és antihumanizmusa miatt. Olaszország messze volt, és inkább csak közvetett – a náci terjeszkedést a kötet megfogalmazása idején a RómaBécsBudapest összefogás révén még akadályozó – támogatására lehetett számítani. Maradt a Habsburg-monarchia újjáélesztésének – egyébként az illúziók világába tartozó, irreális – gondolata, amelyhez az összefoglaló mű szerzője múltbeli, személyes sorsa révén érzelmileg is kötődött.


Kiadványok