Rónai Zoltán

A Múltunk wikiből

olykor Ronai, szül. Rosenthal, írói álnevén Vándor Zoltán

Budapest, 1880. augusztus 16. – Brüsszel, 1940. május 17.
ügyvéd, szociológus, szociáldemokrata politikus,
igazságügyi népbiztosként, majd belügyi népbiztoshelyettesként a Forradalmi Kormányzótanács tagja
Wikipédia
Rónai Zoltán

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A tízes években jelentkeztek értékes elméleti írásokkal a mozgalomban olyan entellektüelek, mint Pogány József, Varga Jenő és Rónai Zoltán.

Mucsi Ferenc

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóber Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor.

A polgári radikálisok pártalakítása

A Martinovics-páholyban 1913 őszétől kezdve viták sorozatában próbálták tisztázni az új párt politikai és szervezeti kérdéseit, s egyáltalán: a pártalakulás aktualitását. Kunfi a Martinovics-páholyban kifejtette, hogy az új pártalakítás sikerét csak akkor látná biztosítottnak, ha sikerülne megnyernie a parasztságot s a polgári rétegeket; ezt azonban felette problematikusnak tartotta. Ha a munkásság nem tudott a falvakba kimenni – mondotta Kunfi –, akkor a polgárság sem fog tudni kimenni. Emellett – Pogány Józseffel egyetértésben – azt hangoztatta, hogy az új párt megnehezíti majd a szociáldemokrata párt helyzetét, amennyiben az értelmiség egy részét elvonja tőle. Rónai Zoltán ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az új párt olyan rétegekhez is el tud jutni, amelyek a szocializmus számára egyébként elérhetetlenek.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;[1] mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány – egy ellenszavazattal – jóváhagyta az immár történelmi tényt.

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

A Tanácsok Országos Gyűlése a külpolitikai és katonai vita után tüzetesen megvitatta és elfogadta a Rónai Zoltán irányításával elkészített alkotmánytervezetet, a világtörténelem második szocialista alkotmányát. Az Alkotmány leszögezte a proletárhatalom és a termelőeszközök köztulajdonának alapelveit, a dolgozók jogait és kötelességeit, többek között az általános munkakötelezettséget és a munkához, a munkaképtelenek ellátásához való jogot. Az Alkotmány részletesen szabályozta a tanácsrendszeren alapuló szocialista állam szervezetét, a nemzetek önrendelkezési jogát. Az Alkotmány a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezést vezette be, így jelezve, hogy a Tanácsköztársaság minden újabb szocialista köztársasággal államszövetségre kíván lépni, a nemzetközi tanácsköztársaság keretében.

A kormányzótanács lemondása

Ilyen körülmények között Kun és Szamuely nem tudták megakadályozni a kormányzótanács lemondásáról szóló határozat elfogadását. A határozatnak az 500-as tanácsban való előterjesztésével a centrista Rónai Zoltánt bízták meg.

Az ülés után Haubrich és tisztjei ragadták magukhoz a kezdeményezést. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor a budapesti hadtest két tisztje felkereste Gödöllőn Juliert, és támogatást kért a kormányzótanács elmozdításához. Az óvatos Julier közölte: szerinte erre már nincs szükség.

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.[2] Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.[3]

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Kun hibát követett el azzal, hogy megjelenésével támogatta a beterjesztett javaslatot, amikor az egyesülés már formailag is alig létezett. El kellett volna határolnia magát a javaslattól és következményeitől. Az új miniszterelnök, Peidl Gyula, nem volt hajlandó megjelenni és felszólalni a Munkástanács ülésén, amely világosabban látott volna, ha ismeri Peidl véleményét. Peidl ugyanis elhatárolta magát Rónaiéktól, saját kormánya összetételével sem értett egyet, s azt valóban csak pár naposnak szánta, még ha az utána következő polgári kormány jellegét nem is látta előre, mint Kun Béla.

Lábjegyzet

  1. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 197.
  2. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3. f.
  3. Ugyanott.