Rózsahegy

A Múltunk wikiből

szlovákul Ružomberok, németül Rosenberg

város Szlovákiában, a zsolnai kerület rózsahegyi járásának székhelye
Wikipédia
Rózsahegy címere
Csernova (szlovákul Černová) Rózsahegy nyugati településrésze. Wikipédia
Cernova.Kirche.jpg
1707. április 3.
Rózsahegyen evangélikus zsinat kezdődik.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
1907. október 27.
Csernovai vérengzés.

R. Várkonyi Ágnes

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A rózsahegyi zsinat, amely evangélikus vallás szertartásait rendezendő ült össze, több döntést hozott, hogy a szegény falusi népet kiemelje az egészséget rontó babonás szokások rabságából, és szlovák nyomdát szándékozott alapítani.

Tudományok

A rózsahegyi zsinaton 1707-ben szlovák nyomda felállításáról döntöttek pietista művelődési meggondolásból.

Történetírás, nemzeteszmék

A rózsahegyi zsinat a régi iratok és művek összegyűjtéséről, központi okmánytár és levéltár felállításáról rendelkezett (1707).

Ember Győző

A közlekedés javítása

Nagyszabású terv volt a Sziléziát Magyarországgal összekötő TeschenZsolnaRózsahegy-vonalon haladó út általános javítása, de nem valósult meg.

Heckenast Gusztáv

Egyéb iparágak

Az eddig tárgyaltakon kívül további iparágakban is folyt a céhes kézművesség vagy kontárság szintjét meghaladó tevékenység. Említésre méltó közülük a három fiumei hajókötélgyártó manufaktúra, 1783-ban 18, 7, illetve 50 munkással, a tutaj- és folyamihajó-építés a Vág melletti Hrádeken és Rózsahegyen, a Tisza mellett Máramarosban, Szegeden, az Al-Dunán Zimonyban.

Spira György

Görgei felvidéki hadmenete

Ezért is volt hát, hogy Windisch-Grätz nem erőltette tovább a feldunai hadtest üldözését s elegendőnek gondolta, ha ehelyett fegyverletételi felhívást intéz Görgeihez. Megbízottja azonban, aki január 28-án Rózsahegyen érte utol a feldunai hadtestet, mindössze azt ajánlotta fel, hogy ha a hadtest leteszi a fegyvert, akkor a császáriak Görgeinek ”egy az osztrák monarchián kívül választandó országba való szabad elmenetelt” fognak biztosítani.[1] Ez pedig Görgeit már nyilvánvalóan nem elégíthette ki. Ő tehát, kifejezésre juttatván, hogy a tárgyalások folytatása elől nem zárkózik el, fegyverletételre viszont csupán érdemi engedmények ellenében lesz hajlandó ráállani, válaszul most már hivatalos formában is megküldette Windisch-Grätznek a váci nyilatkozat egyik példányát. S a tábornagy értett is a szóból, de mert változatlanul abban a meggyőződésben élt, hogy a magyar forradalom heteken belül úgyis végképp össze fog omlani, annak már nem érezte szükségét, hogy újabb és kedvezőbb ajánlattal forduljon Görgeihez. Görgei pedig ezek után csupán arra a következtetésre juthatott, hogy ha a császáriak egyelőre a ténylegesnél nagyobbnak hiszik erőfölényüket, akkor először meg kell győzni őket ebbeli hiedelmük téves voltáról, s ezért seregének mégiscsak meg kell mérkőznie vélük.

Arra azonban, hogy Windisch-Grätz fölött akár csak egyetlen, helyi jelentőségű győzelmet is arasson, a feldunai hadtestnek a honvédsereg többi hadtestétől elszigetelten persze semmi esélye nem volt. Görgeinek tehát most nemcsak arra kellett elszánnia magát, hogy mégis megmérkőzzék Windisch-Grätzcel, hanem arra is, hogy előzőleg minél gyorsabban helyreállítsa a kapcsolatot a honvédsereg egyéb hadtesteivel. Rózsahegyről ezért ő immár nyílegyenesen kelet felé menetelt tovább, hogy eljutva a Hernád völgyébe, ott először is Klapka György ezredesnek Schliket a Hernád alsó folyása mentén feltartóztatni iparkodó hadtestével egyesüljön.

A Tisza-völgy védelme

Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el.

Görgei főparancsnoksága

Görgei ugyanis a rózsahegyi tárgyalások megszakadása után – mint tudjuk – azért döntött hirtelen hadtestének a honvédsereg többi hadtestével történő újraegyesítése mellett, hogy kellő erő birtokában néhány elgondolkodtató vereséget mérhessen a császáriakra s ilyen módon a kölcsönös engedményeken alapuló békekötés irányába terelje őket, nem pedig azért, hogy a jövőben magát olyan főparancsnok utasításaihoz legyen köteles tartani, aki az általa kitűzötteknél messzebb menő célok elérésére törekszik s ezzel veszélyezteti a szerinte máskülönben okvetlenül elérhető, de csak a túlságosan nagyratörő célok mellőzése esetén elérhető célok elérését.

Katus László

Az egyes iparágak fejlődése

Az 1895-ben alapított rózsahegyi Magyar Textilipar Rt. a Monarchia legnagyobb pamutfonodája volt. A Magyar–Amerikai Northrop Szövőszék és Textilgyár 1901-ben létesített pestlőrinci szövőgyárában automatikus szövőszékeket alkalmaztak, amelyeket a cég rózsahegyi textilgépgyára készített.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

A rózsahegyi és olaszliszkai választásoknál elkövetett szabálytalanságok tartósan megrontották e községek légkörét és országos hírre tettek szert. 1906 második felének egész perözöne a választásokból nőtt ki. Hodža, aki 1905 augusztusától fokozatosan távolodott a koalíciótól, 1906-ban fordult szembe határozottabban a koalícióval, s szegődött jobban Ferenc Ferdinánd politikája mellé.

Különösen nagy visszhangot keltettek a rózsahegyi események. Itt Vavro Šrobárt, a megbukott szlovák képviselőt és Andrej Hlinkát, a Šrobárt támogató lelkészt hurcolták meg. Hlinkát a szepesi katolikus püspök eltiltotta papi teendőinek gyakorlásától, majd bírósági eljárást indítottak ellene. A rózsahegyi szlovák népet felzaklatták a megtorló intézkedések. Šrobárt és Hlinkát vizsgálati fogságba vetették, majd megrendezték a szlovák politikusok rózsahegyi kirakatperét. Ettől egyenes út vezetett az 1907. évi csernovai vérengzéshez.

A koalíciós kormány nemzetiségpolitikai konfliktusai 1907-ben

A szlovák mozgalmak központjává ez időben Turócszentmárton helyett Rózsahegy és vidéke vált, a szlovák munkásmozgalom egyik erőssége. A szlovák mozgalom politikai aktivitása 1907 őszén érte el csúcspontját, a választójogi mozgalom fellendülésével párhuzamosan. Az utóbbiba bekapcsolódva a szlovák néppárt 1907 szeptemberében népgyűlések sorát készítette elő. Október 10-én megmozdult Rózsahegy és környékének népe. Az ottani tüntetésbe mintegy három és félezer ember kapcsolódott be. Rózsahegy környékének specialitása volt, hogy itt még az októberi általános sztrájk után fokozódott a tömegek izggalma. A mozgalom kezdett túlcsapni a szlovák vezetők elképzelésein; Hodža már felajánlotta, hogy a kormány és a tömegek között közvetítve segíti lecsillapítani a lázongókat. Az ellentétek Rózsahegy egyik Csernovának nevezett részében éleződtek ki leginkább. 1907. október 27-én a templom felavatását az összegyűlt tömeg meg akarta akadályozni. A hatósági erőszakoskodás nyomán ekkor került sor összeütközésre, majd fegyverhasználatra.

A „csernovai vérengzést” kiváltó összecsapás mind a hatóságok, mind pedig az ottani lakosság – tekintélyes mértékben a munkásság – oldaláról ösztönös jellegű volt. A konfliktusnak egyik oldalon sem volt tudatos megtervezője. A nemzetiségi vezető politikusok (Hlinka, Hodža) nem voltak a helyszínen. 1907 folyamán vérengzésre általában éppen ott került sor, ahol a helyi hatóságok hirtelen támadt spontán tömegmozgalommal találták szembe magukat. A történeti irodalom gyakori beállításától eltérően a rózsahegyi fejleményekben a szociáldemokrata párt és a Hodža-mozgalom is érdekelve volt. E vidék népmozgalma nem tekinthető csupán a szlovák néppárt Hlinka nevéhez kapcsolódó szervezkedésének. Hlinka egyébként jelentős előzetes propagandamunkája ellenére sokkal inkább haszonélvezője, mint hőse volt a csernovai eseményeknek. Az egymással viaskodó magyar és szlovák polgári történetírás találkozott abban a hibás beállításban, hogy – különböző előjelekkel – Hlinkát tette meg Csernova nagy „megrendezőjének”.

Csernova kedvezőtlen visszhangja a koalíciós kormány legnagyobb nemzetiségpolitikai veresége. Björnson norvég iró még a nagy konfliktus bekövetkezése előtt viszonylag reálisan, a magyarok érdekeit is számba véve óvott a szélsőséges nemzetiségi politikától és Apponyi Albertet ostorozta. Az osztrák kormány hatásosan támogatta a magyar koalíció álláspontját. A csernovai események későbbi taglalásában a nemzetiségi lapok – hibásan – általában elhagyták a tömeg magatartásának részletezését. Ezzel szemben a kormánysajtó egyoldalúan a tömeg „agresszivitását” hangsúlyozta.

Katus László

A tőkés fejlődés és az iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Korszakunkban jelentősen meggyorsult a szlovák, a román és a szerb hitelintézetek fejlődése. Számuk 1890-ben csak 30, 1915-ben már 222; alaptőkéjük 25 év alatt 5 millió koronáról 58 millióra emelkedett. Legtöbbjük kisebb, helyi jelentőségű bank vagy takarékpénztár, de voltak köztük milliós nagyságú saját tőkével rendelkező nagyobb intézetek is, mint: a nagyszebeni román Albina, az aradi Victoria, a nagyváradi Bihoreana, vagy a szlovákoknál a turócszentmártoni Tatra-Bank és a Rózsahegyi Hitelbank.

A szlovákok

A századfordulón azonban változott a helyzet: a szlovákság gazdaságilag és társadalmilag erősödni, nemzetileg öntudatosodni kezdett. Turócszentmárton mellé új nemzeti központok nőttek fel, amelyek súlyát már a korszerű tőkés gazdasági háttér adta: mindenekelőtt a gyorsan iparosodó Liptó megye két várossá növő községe, Liptószentmiklós és Rózsahegy, nyugaton pedig Nagyszombat, Szakolca és Vágújhely. E helyeken összpontosultak a szlovák ipari üzemek, pénzintézetek, itt alakult ki számottevő szlovák középburzsoázia. De fontos szlovák központtá lett Budapest is, ahol mintegy 50 ezer szlovák ipari és építőmunkás dolgozott, kialakítva a maga külön munkásszervezeteit és sajtóját.

A szlovákok politikai aktivitása szoros kapcsolatban állt a katolikus Néppárt 1896. évi választási hadjáratával. A Néppárt egyházpolitikai és szociális programja, amelyet a szlovák alsópapság népszerűsített, sokkal nagyobb hatást gyakorolt a szlovák parasztokra, s az evangélikusokra is, mint a turócszentmártoni ószlovák centrum néptől idegen, romantikus pánszláv ábrándjai. A Néppárt kapcsolatot keresett a Szlovák Nemzeti Párt egyes vezetőivel, s az 1896. évi választásokon több nyugat- és közép-szlovákiai kerületben szlovák jelöltek léptek fel néppárti programmal. A Bánffy-kormány azonban hatósági erőszakkal védte meg felvidéki pozícióit, s megakadályozta, hogy a néppárti szlovák jelöltek közül egy is bekerüljön a képviselőházba. Az akció ennek ellenére mégsem maradt eredménytelen: a Néppárt zászlaja alatt lépett a közélet porondjára és járta ki a politikai tevékenység iskoláját a szlovák katolikus alsópapságnak és értelmiségnek az a csoportja, amely ettől kezdve a szlovák nemzeti politika és az autonóm törekvések egyik jellegzetes irányzatát képviselte. Legnagyobb hatású vezetője a Liptó megyei parasztfiúból lett rózsahegyi plébános, Andrej Hlinka volt. A Néppárt politikai agitációjánál jelentősebb volt társadalmi-gazdasági és kulturális szervező munkája: paraszti és kisipari fogyasztási és hitelszövetkezetek, népbankok és olvasókörök szervezése, szlovák néplapok, röpiratok és népies könyvek kiadása. A néppárti agitáció felhasználta a századforduló új konzervativizmusának antiszemita jelszavait is, ezzel is hatott a tudatilag elmaradt tömegekre. A századforduló után a szlovák néppárti mozgalom fokozatosan levált az arisztokrata–főpapi vezetésű magyar pártról. Az önállósuló párt a szlovák nemzeti mozgalom új szakaszának hatásában és politikai sikereiben legjelentősebb erejévé vált.

Ugyancsak az 1890-es években lépett színre a szlovák politika másik jelentős – önmagában is több ágú és színű – csoportosulása, a polgári demokratikus jellegű csehszlovák irányzat. Az 1880-es évektől a cseh nemzeti közvélemény, elsősorban a terjeszkedni vágyó cseh ipari és banktőke egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a szlovákok felé. akiket a cseh nemzet fejlődésben elmaradt ágának, nyelvüket pedig a cseh nyelv egyik dialektusának tekintett. A kezdetben inkább csak irodalmi, nyelvészeti és néprajzi síkon mutatkozó érdeklődésből kifejlődött a cseh-szlovák irodalmi és kulturális kölcsönösség mozgalma. A szlovákokat igyekeztek rábírni a cseh irodalmi nyelv, kultúra és irodalom befogadására; ennek érdekében cseh könyveket, újságokat és naptárakat terjesztettek közöttük. Az anyanyelvi középiskolákat nélkülöző szlovák ifjakat nagy számban taníttatták cseh- és morvaországi közép- és felső iskolákban. A cseh-szlovák kulturális egységmozgalmat az 1896-ban Prágában megalakult társadalmi egyesület, a Československá Jednota (Csehszlovák Egység) irányította. Cseh földről nemcsak könyvek, újságok, néprajzi gyűjtők és turisták jöttek Szlovákiába, hanem ipari és banktőke, gazdasági és műszaki szakemberek, majd politikusok is.

A szlovák nemzeti mozgalom hagyományos vezetése elutasította a csehszlovák irányzatot, mert az önálló szlovák nyelv, irodalom és nemzetiség hitét vallotta. Egyre többen akadtak azonban a szlovákok között is, akik úgy vélték, hogy a szlovák nemzetiség önmagában véve gyenge ahhoz, hogy sikerrel ellenállhasson a magyar politikai és kulturális nyomásnak; rövidesen teljesen el fog magyarosodni, ezért célszerű, ha a gazdaságilag és kulturálisan fejlett, rokon cseh nemzetre támaszkodik, s átveszi annak nyelvét és kultúráját. Kezdetben főleg a cseh iskolákban tanult szlovák ifjúság képviselte a cseh-szlovák egység gondolatát, az 1890-es években azonban már hatasos propagátorra talált az eszme szlovák földön is, Karol Salva tanító személyében, aki rózsahegyi nyomdájában kiadott havi és hetilapjaiban és népies kalendáriumaiban a cseh nyelv és kultúra terjesztésére vállalkozott.

A csehszlovák irányzat hatékony publicisztikai és politikai támogatást kapott a cseh nemzeti mozgalom haladó polgári radikális szárnyainál, amely a nyugat-szlovákiai származású ifjú prágai egyetemi tanár, a történész, filozófus és szociológus Tomaš G. Masarýk körül csoportosult. Masarýk cikkeiben és előadásaiban beható társadalmi és politikai analízis alá vette a szlovák viszonyokat, s élesen bírálta a szlovák nemzetiségi politika hagyományos irányának üres retorikáját, elavult, néptől idegen romanticizmusát, a reakciós orosz pánszlávizmushoz való kötődését, múlton merengő provincializmusát. Feltárta a magyar nemzeti elnyomás osztályalapjait, szociális motívumait, mechanizmusát, és rámutatott azokra a módszerekre, amelyekkel sikeresen fel lehet venni a harcot vele szemben. A nemzeti politikát össze kell kapcsolni a társadalmi és politikai demokráciával, a nép anyagi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi és kulturális felemelésével és szervezésével. Soviniszta szólamok és a „Hej, Slováci” éneklése helyett a legszélesebb néptömegek közt kifejtendő szívós és mindennapos aprómunka: felvilágosítás, nevelés; szövetkezetek, olvasókörök, alkoholellenes egyesületek szervezése, ez a szlovák nemzet megmentésének és felemelésének egyetlen járható útja.

Masarýk sűrű levelezésben állt a szlovák politikai és kulturális élet vezetőivel, szlovák tanítványai pedig hazatérve az ő útmutatásai szerint folytatták tevékenységüket. 1898-ban Szakolcán megindították a Hlas (Hang) című folyóiratot Pavel Blaho és Vavro Šrobár szerkesztésében. E lap körül csoportosult a kibontakozó csehszlovák polgári irányzat: a hlaszisták. Híveik főleg a fiatal értelmiség és a felemelkedő középburzsoázia köréből kerültek ki. Nagyrészt hozzájuk csatlakozott a budapesti egyetem jelentős számú szlovák ifjúsága is, amelyre a magyar polgári radikálisok, valamint a szociáldemokraták is jelentős hatást gyakoroltak. Ez a budapesti szlovák értelmiségi csoport, amelynek vezére Milan Hodža, lapja pedig a Slovenský Denník (Szlovák Napló), majd a Slovenský Týždenník (Szlovák Hetilap) volt, szoros kapcsolatot tartott a magyar progresszióval, együttműködött vele a polgári demokratikus átalakulásért és az általános választójogért vívott harcokban. Hodža elsősorban a dél- és délkelet-alföldi szlovák telepes falvak parasztsága körében fejtett ki politikai agitációt. Idővel az egész hlaszista mozgalom súlypontja áthelyeződött a fővárosba, s 1909-től itt jelent meg új folyóiratuk, a Průdy (Áramlatok) is.

A század elején tehát megélénkült a szlovák politika, s több irányzat küzdött a nemzeti mozgalom programjának, irányvonalának meghatározásáért. A Szlovák Nemzeti Párt állandó szervezet nélküli, alkalmi alakulat volt, amely valójában csak a választások alkalmával összeült értekezletek nyilatkozataiban létezett. A századfordulóig lényegében a turócszentmártoni centrum konzervatív politikusai képviselték a pártot, de aztán döntő befolyásra tettek szert a néppártiak, majd a hlaszisták is. Ezek az új irányzatok általában nem szerveződtek határozottan elkülönülő önálló pártokká, formálisan a Szlovák Nemzeti Párt volt a nemzeti mozgalom politikai kerete, amíg a világháború előtti években végérvényesen szét nem váltak a különböző irányzatok és frakciók.

A század elején a néppárti irányzat befolyására határozta el a Szlovák Nemzeti Párt értekezlete, hogy a politikai aktivitás terére lép s fellépteti jelöltjeit az 1901. évi választásokon. A 18 pontból álló új pártprogramon erősen érződik a néppárti hatás. A programban agrárius jellegű gazdasági, szociális és liberális politikai követelések domináltak. Éppúgy helyet kapott benne az állami gazdaságfejlesztés és szociálpolitika, mint a paraszti birtokminimum, az iparszabadság korlátozása, a szövetkezetek állami támogatása, az igazságos adórendszer, a községi és járási önkormányzat, vagy az általános választójog, a gyülekezési és egyesülési jog biztosítása, de egyúttal az egyházpolitikai törvények revíziója is. A nemzeti programot viszont – Hodža bírálata szerint – szerény nyelvi kívánságokra redukálta, s feladta mindazon nemzeti követeléseket, amelyeket addig a párt zászlajára írt, elsősorban az 1861. évi memorandumban igényelt nemzeti önkormányzatot. Csupán a nemzetiségi törvény végrehajtását és a szlovák nyelv egyenjogúságát kívánta az iskolákban, a hivatalokban és a bíróságokon.

A szlovák választók – túlnyomórészt parasztok és kisiparosok – öntudatosítása és mozgósítása nem volt könnyű feladat. Mintegy 40 választókerületben voltak többségben a szlovák szavazók, de ezek felében sem indítottak nemzeti jelöltet. Rájuk is a több mint 100 ezer szlovák nyelvű választópolgárnak csak 6–14 %-a adta szavazatát. 1901-ben 4 szlovák képviselőt választottak meg, valamennyi néppárti volt. 1905-ben csak Hodžának sikerült bejutnia a bácskai szlovákok szavazataival. 1906-ban 18 jelölt közül 7 került be a parlamentbe, többségükben ismét néppártiak. Az 1910-ben megválasztott 3 szlovák képviselő közül kettő szintén néppárti volt.

A szlovák mozgalom új szakaszának igazán jelentős eredményei nem az országos politika szintjén mutatkoztak meg, hanem a szlovák társadalom belső életében és magatartásában. A néppárti alsópapság, valamint a hlaszista értelmiség és polgárság széles körű és rendszeres agitációja és szervező munkája nyomán a szlovák parasztság és kispolgárság egyre szélesebb rétegei ébredtek szociális és nemzeti öntudatra, kezdtek ragaszkodni nemzetiségükhöz és nyelvükhöz, elsősorban a Felvidék nyugati és északi megyéiben (Pozsony, Nyitra, Liptó, Árva).

A fellendülő szlovák nemzeti mozgalom jelentős befolyást gyakorolt a szlovák ipari munkásságra, annak szervezett részére is. Budapesten már az 1890-es években megalakultak az első szlovák munkásegyletek, s szlovák nyelvű munkáslapokat adtak ki. A szociáldemokrata párt 1897. évi kongresszusán 10 szlovák küldött vett részt és szólalt fel anyanyelvén. A 20. század elején azonban ellentétek merültek fel a szlovák munkások és a magyar pártvezetés között. A szlovák munkássajtó 1904-ben élesen bírálta a pártvezetőséget, szemére vetve, hogy nem támogatja anyagilag és erkölcsileg a szlovák szervezeteket, s eltűri, sőt pártolja a szakszervezetekben folyó magyarosító tevékenységet. A szlovák munkásmozgalom egyre inkább a cseh szociáldemokrata vezetők befolyása alá került, akiktől anyagi támogatást is kapott. A szlovák szociáldemokraták 1905-ben Pozsonyban megtartott első kongresszusa arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyarországi pártot osztrák mintára, föderatív nemzeti alapon kell átszervezni, s kimondotta a teljes szervezeti különállást, az önálló Szlovák Szociáldemokrata Párt megalakulását. Ez azonban nem bizonyult életképesnek, s 1906-ban ismét egyesült a magyarországi párttal, megőrizve bizonyos fokú önállóságot a szervezésben és az agitációban. A szlovák pártszervezetekben azonban mindvégig igen erős volt a cseh befolyás és a szeparatista tendencia, amely részben reakció volt a magyar pártvezetésben és különösen a szakszervezetekben érvényesülő nacionalista jellegű megnyilvánulásokkal szemben. A szlovák szociáldemokraták készek voltak együttműködni, politikai szövetségre lépni a polgári nemzeti mozgalommal, főleg a hlaszista vezetőkkel tartottak fenn állandó szoros kapcsolatot. Mindez azt eredményezte, hogy a polgári nacionalizmus hatása erősen érvényesült a szlovák munkásmozgalomban. A Szlovák Nemzeti Párt – a hlaszisták kezdeményezésére – külön bizottságot létesített, amely a munkásság ügyeivel foglalkozott, munkásgyűléseket tartott; a hlaszista sajtó időnként hemzsegett a szocialista jelszavaktól. Ugyanakkor viszont a szociáldemokraták is magukévá tették a polgári nemzeti mozgalom nyelvi követeléseit. 1914 májusában Emanuel Lehocký, a szlovák szociáldemokraták vezetője megállapodott a polgári politikusokkal abban, hogy a szociáldemokraták is belépnek a különböző szlovák nemzeti erőket és irányzatokat tömörítő Szlovák Nemzeti Tanácsba.

A szlovák mozgalom új, aktivista szakasza a koalíciós kormány idején tetőzött. Hodža 1908-ban Áchim parasztpártjával közös parasztgyűléseket tartott a Viharsarokban. A Hodža és Blaho által szervezett szlovák parasztmozgalom elsősorban a nagy- és kisalföldi szlovák gazdag- és középparasztság körében ért el sikereket. A koalíciós kormány erős kézzel igyekezett megfékezni a szlovák agitációt, egymást érték az izgatási és sajtóperek, sőt véres incidensre is sor került, amely Európa-szerte felháborodást váltott ki. A szlovák néppárti mozgalom egyik vezetőjét, Hlinka plébánost az 1906-es rózsahegyi választások alkalmával tanúsított magatartása miatt – a hlaszista Šrobár főkortese volt a magyar katolikus néppárti jelölttel szemben – a szepesi püspök felfüggesztette papi funkcióinak gyakorlása alól, a bíróság pedig izgatásért két évi államfogházra ítélte. Közben szülőfalujában, a Rózsahegy melletti Csernován templomot építettek, s a felszentelésnél a nép ragaszkodott Hlinka közreműködéséhez. 1907. október 27-én az egyházi elöljárók és a szolgabíró Csernovára kocsiztak, hogy a felszentelés ügyében a lakossággal tárgyaljanak. A nép abban a hiszemben, hogy erőszakkal akarják felszentelni a templomot, a falu bejáratánál útját állta az érkezőknek, kőzáporral árasztotta el a kocsikat és a csendőröket. A csendőrőrmester tűzparancsot adott. 13 halott és számos sebesült maradt a helyszínen. A tüntető csernovaiakat ezután a bíróság elítélte. A csernovai vérfürdő nemcsak a magyar, hanem az osztrák parlamentben is szóba került, s a világsajtó tekintélyes lapjai ismét foglalkoztak a magyarországi nemzetiségi kérdéssel.

Lábjegyzet

  1. Mindezekről Windisch-Grätz Felix Jablonowski herceg tábornokhoz, Buda, 1849. január 29. Közli: Steier Lajos, Az 1849-iki trónfosztás előzményei és következményei. Hely és év nélkül (Budapest, 1925). 44–45.