Rakamaz

A Múltunk wikiből
város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a tiszavasvári kistérségben
Wikipédia
HUN Rakamaz COA
1626
szeptember 17. Bethlen rakamazi kiáltványában csatlakozásra szólítja fel a felső-magyarországi vármegyéket és városokat.

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Az ország dunai felénél is terjedelmesebbek voltak a Tiszának és mellékvizeinek hatalmas lápokkal és mocsarakkal fedett árterei. A szatmár–beregi lápok (Ecsedi-láp, Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsár) után a Bodrogköz, Taktaköz, Heves–Borsodi ártér és az Alsó-Zagyva, a Jászság síkja egy-egy nagyobb árvíz után inkább tóra, mint szárazföldre emlékeztetett. Keletről a Hortobágy, a Nagykunság, a két Sárrét és a Körösök süllyedéke, majd a Tisza–Kurca közének vizenyős területei követték egymást, hogy a Marostól délre az Aranka, a Bega és a Temes egybefüggő láp- és mocsárvilágával záruljon le sorozatuk. Ezeken a lápoktól kísért folyókon átjárási lehetőség csak ott nyílott, ahol a kétoldali ármentes térszínek megközelítették egymást. Ezért volt már Anonymus számára is feljegyzésre méltó a rakamazi, dorogmai, abádi és a büdi rév.

Bartha Antal

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

  • Több honfoglalás kori lelet, például a rakamaz-gyepiföldi ezüstkorongok ragadozómadár-ábrázolásain is megfigyelhető az állat- és növénymotívumok kapcsolata.
  • Az ősmagyar műveltség történetére az iráni–kaukázusi – anakronisztikus nevén a szaszanida – irányzat erős hatást gyakorolt. A Rakamaz környékén talált ezüstkorongokon ábrázolt képzeletbeli ragadozó madarak iráni előképeket idéző stílusa is erre mutat. Itt a madarak testrészei növénybe mennek át, a növényi stílus alkalmazásával készültek.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

Lalla Mehmed augusztusban Esztergom megvívására indult, s Basta nehéz helyzetbe került. A hadügyek intézésévei megbízott Mátyás főherceg egyik sürgető parancsot a másik után küldte Belgiojosónak, hogy küldjön Bastának segítséget, főként indítsa hozzá a felső-magyarországi vármegyék adójából toborzott csapatokat és a nemesek által megajánlott lovasságot. Belgiojoso szeptember 8-ra Rakamazra rendelte az utóbbiakat, de a megyei hadakról kiderült, hogy a Szepesi Kamara másra fordította zsoldjukat, s a fizetetlen katonák nem hajlandók elindulni. Ezért Belgiojoso ugyanaznapra Gálszécsre részgyűlést hirdetett a felső-magyarországi vármegyéknek és városoknak, hogy gondoskodjanak a katonai rendelkezések végrehajtásáról. Amint láttuk, ez elhibázott lépés volt, mert csak alkalmat adott a rendeknek, hogy a kedvezőtlen háborús hírek okozta kényes helyzetben tiltakozzanak a vallásüldözés, főként pedig az önkényes XXII. artikulus ellen, amely szerintük érvénytelenné tette a többi országgyűlési cikkelyt is; ezért nem adnak katonát, nem szedik be az adót, sem semmiféle hadi segítséget nem nyújtanak, a vallásügyben pedig „élni fognak a bűntelen önvédelem jogával”[1]. A fegyveres ellenállást ezzel tulajdonképpen ki is mondták.

Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta. Meg is jelent Rakamazon Rákóczi Zsigmond, Csáky István és Melith Pál, Báthori István pedig követet küldött. De csak Rákóczitól sikerült 3 ezer forint kölcsönt kipréselni, ami édeskevés volt; ezért Belgiojoso személyesen kereste fel ecsedi várában a dúsgazdag Báthorit, remélve, hogy az bőkezűbb lesz.

Támadás Bocskai várai ellen

  • Bocskai, alighogy Erdélyből megérkezett, szintén meghívást kapott Rakamazra, de óvakodott elmenni, mert az ominózus levélügy miatt azt hitte, hogy Belgiojoso kelepcét akar neki állítani.
  • Minden oka megvolt a sietségre, mert Belgiojoso gyorsan intézkedett. Utasította Concinit, hogy vegye át Szentjobbot Bocskai áruló embereitől, ő maga pedig sietett Rakamazra, hogy megszervezze a további tennivalókat Bocskai s főleg az általa behívott törökök ellen.

Az álmosdi csata

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát. Innen írta meg Bocskai „nagyvéletlen árultatását”[2] Báthori Istvánnak, kérve őt arra, hogy katonáival siessen Rakamazra. De az ecsedi oligarcha titokzatosan hallgatott: egyelőre egyik félhez sem kötelezte el magát. Így tett Rákóczi Zsigmond és Csáky István is, akik a távoli Makovica és Sáros váraiba zárkóztak. Az öregek óvatoskodásával nem törődve, a fiatalok, Homonnai Bálint és sógora, Mágochy Ferenc a Szikszón gyülekező vármegyei hadak élén türelmetlenül várták, hogy Bocskaihoz csatlakozhassanak. Erről mit sem tudva, Belgiojoso úgy döntött, hogy maradék seregével valahogyan átvágja magát Tokajba, s egyesül a császárhűnek képzelt vármegyei hadakkal, mert Bocskainak a székelyekhez írott leveleit elfogva, most már ez utóbbiakban sem bízhatott.

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét.

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

A Nyitra vonalát védő Keményt augusztus 12-én visszavetették, s mire a későn ébredő Rákóczi György Rakamaznál táborba szállt, Götz szeptember 16-án már Aszalónál sáncolta el magát. Innen hadisétára indult Sárospatak felé, majd visszavonult a bányavárosokhoz; novemberben meg Rozsnyóig nyomult előre, hogy Rákóczit ütközetre bírja, de az bölcsen várakozott. Igaza is volt, mert a dolgok nem a magyarországi hadszíntéren dőltek el.

R. Várkonyi Ágnes

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Társadalmi bázissal, nemzetközi tekintéllyel egyetlen politikus rendelkezett: Kemény János. II. Rákóczi György egykori hadvezére és diplomatája kedvelt olvasmányából, Machiavelli A fejedelem című művéből és több évtizeden át Európa uralkodói udvarait és a Portát egyaránt megjárva, számottevő elméleti ismeretekkel és gyakorlati politikai tapasztalattal rendelkezett. Barcsay trónra kerülte miatt már korábban el kellett hagynia az országot. A rakamazi táborban keresték fel az erdélyi rendek – a magyarok és székelyek segítséget kérő követei. Kemény alapos előkészületek után cselekedett. Segítséget kért a nádortól, a császártól, tárgyalt a Rákóczi-párt kiszorult tagjaival, biztosítékot szerzett a szászok támogatásáról, és megnyerte a határ menti vármegyék nemességét.

1660. november 20-án indult be saját pénzén gyűjtött kis hadseregével Erdélybe.

Benczédi László

Az 1678. évi hadjárat

Néhány nap múltán ugyanis Teleki Kővárról megint visszatért a hadak közé, ámde ekkor az Ungvár melletti Darócon arról értesült, hogy a Wrbna tábornok vezette császári sereg Rakamazró1 az egyesült magyar–erdélyi–lengyel hadak elé indult.

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a MáramarosszigetOdessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket – a tiszafüredi kivételével – nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna–Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak …”[3]

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek. A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és MiskolcEgerSalgótarján irányában folytatta előnyomulását. A Vörös Hadsereg északi frontja nem bomlott fel, mint a tiszántúli; védekezve vonult vissza, de tartós ellenállásra nem volt alkalmas. Kis létszámát valamennyire ellensúlyozta azonban, hogy az iparosodottabb vidék munkástanácsai, munkásai és bányászai valamivel elszántabbak, felkészültebbek voltak, mint a Tiszántúlon az intervenció első, döbbent napjaiban. A csehszlovák hadsereg harci szelleme gyengébb volt, mint a román hadseregé, ahol a tisztikar a katonákkal szemben erélyes, a lakossággal szemben kegyetlen magatartással vette elejét a nagyobb megmozdulásoknak. Ezzel még a vöröskatonákra is bizonyos elrettentő hatást gyakorolt: csak Hajdú megyéből több száz forradalmárt hurcoltak el, Békés megyében 200 magyar tisztet internáltak, napirenden voltak a botozások, sőt a kivégzések is. Rakamazon 6, Őr községben 13, Nyírmeggyesen 26 férfit lőttek agyon.

Lábjegyzet

  1. MOE X. 591.
  2. Ugyanott 384.
  3. Breit József, A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Budapest, 1929. 223.