Rendteremtő belpolitika

A Múltunk wikiből
1614
február 18. Bethlen Gábor udvarával távozik Szebenből. (Ismét Gyulafehérvár lesz a fejedelmi székhely.)
február 25. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (Feloldja 30 személy Báthori Gábor idején történt, tárgyalás nélküli elítéltetését, eladományozott jószágaik ügyében bírósági döntést rendel el. Az erdélyi hajdúkat mint nemeseket a megyék joghatósága alá rendeli.)
március 3. Báthori Gábor gyilkosait a medgyesi országgyűlés megöleti.
augusztus 10. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (Ünnepélyesen fogadja a Bethlen fejedelemsége megerősítését hozó portai követséget. A szultán követeli Lippa és Jenő átadását.)
1615
május 3. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Az újonnan művelés alá vett területekre hatévi adómentességet mond ki.)
szeptember 27. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (A kincstári javak sorsát 1588-ig visszamenően felül kell vizsgálni.)

A szászok, noha szabadulásukat Bethlennek köszönhették, nehezményezték, hogy Gyulafehérvár pusztult állapotára hivatkozással halogatta Szeben megígért visszaadását. De hamarosan bebizonyosodott, hogy nem az ő megtörésük a célja, hanem ennél sokkal több, az egész erdélyi rendiség ráncba szedése. Erre meg is volt a lehetősége. A másik két „nemzet” – a magyar nemesek és a székelyek – politikai vezetői féltek is, hogy Bethlen kihasználja a török közvetlen beavatkozásának súlyát valamiféle korlátlan zsarnokság bevezetésére, s ezért rendi jogaikat igyekeztek sokkal világosabban körülbástyázni, mintsem az Erdélyben eddig történt. Példának ott állt előttük a magyarországi rendiség eljárása: azt követve kikötötték, hogy a fejedelem a tanács hozzájárulása nélkül külső hatalmakkal sem háborút nem indíthat, sem békét nem köthet, főbb tisztségeket, nagyobb birtokadományokat nem oszthat.

De a fejedelmi hatalom korlátozásának Magyarországon bevált módszerei Erdélyben hatástalanok maradtak, mert. hiányzott mögülük a nagybirtokos oligarchia súlya, mely a nemességre gyakorolt befolyásával és szükség esetén magánhadseregeivel kikényszeríthette volna a fejedelmi eskü megtartását. Bethlen nem vette komolyan a rendi igényeket, sőt ellentámadásba ment át. A „három nemzet” örökös hatalmi vitájának új fordulatot adott azzal, hogy az 1614. évi országgyűlésen nem jogaik, hanem a közös állammal szemben fennálló kötelességeik kérdését vetette fel. A meggyökerezett köztudattal, hogy az unió a szövetkezett nemzetek privilégiumainak egymás és külső hatalmak elleni védelmét szolgálja, azt az elvet szögezi szembe, hogy az „nem egyéb, hanem a három nemzetség közt hazánknak megmaradására való szent egyezség, béke és háború idején”. S ebből azonnal levonta a következtetést, hogy a megmaradásért mindenkinek áldozatot kell hoznia, éspedig pontosan kiszabott, az országgyűlési alkudozások bizonytalanságainak ki nem tett rendben. A várak fenntartását, a fejedelmi székhely újjáépítését egyszer s mindenkorra szóló tehermegosztással vállalja el a három nemzet, a közkiadásokra pedig állítsanak fel egy közpénztárt, amelybe a kiváltságosok a saját zsebükből adózzanak, s ezt ne hárítsák a jobbágyságra, amelyet úgyis eléggé nyom a fejedelem adója és a földesúr szolgálata. A gondolat még magyar földön sem volt új, a hosszú háború alatt a Habsburgok részben meg is valósították, de éppen ezért rossz emlékeket ébresztett. Az erdélyi rendek mégsem mertek nyíltan ellenkezni, megszavazták a fejedelmi kívánságokat, hogy azután csendes ellenállással meghiúsítsák teljesülésüket.

A központosítás persze nem pusztán az uralkodó szándékain múlik, hanem elsősorban a társadalom szerkezeti felépítésén. Ha a központi hatalom a maga hivatalnokszervezetével nem képes az egész szerkezetet átfogni, hiába csikar ki elvi engedményeket, döntéseit nem tudja keresztülvinni. Bethlen hamarosan ráébredt erre, s a következő évben már radikálisabb eszközökhöz nyúlt. Sikerrel kísérelte meg, ami a Habsburg-kormányzatnak nem sikerült, a koronajavak visszaszerzését. Az 1615. évi országgyűlést azzal lepte meg, hogy eléje terjesztette a fiskális jószágok pontos összeírását. A lista hosszú volt: Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Kolozsmonostor, Gyulafehérvár, Déva, Fogaras, Udvarhely, Görgény, Törcsvár, Karánsebes, Lugos, Lippa, Jenő várai és hatalmas uradalmai mellett számos város szerepelt rajta a harmincadokkal, sóaknákkal, bányákkal és vashámorokkal együtt. Mint a Habsburg országokban általában, úgy Erdélyben is elzálogosították, néha eladományozták a koronajavak nagy részét, főleg Báthori Zsigmond uralkodása alatt. Bethlen kétségtelen s ezért megtagadhatatlan feudális uralkodói jogot gyakorolt, amikor elrendelte az elzálogosítások és adományok 1588-ig visszaható felülvizsgálását, az „érdemtelenül” elidegenített jószágok azonnali visszavételét, a többinek, ha adományról volt szó, záloggá alakítását és a zálogösszeg kifizetését. Lévén az „érdem” gyakorlatilag nem az eredeti birtokszerző , hanem a jelenlegi birtokló hűsége, fejedelem az elkobzás fenyegetésével engedelmességben tarthatta erdélyi urakat, akik a fiskális jószágokból szerzett birtokok nélkül középbirtokosi színvonalra süllyedtek volna sok kézen megoszló családi örökségeiken. Ha pénz híján nem is tudta a fiskális javakat mind visszaváltani és saját kezelésbe venni, mindenesetre pénzt szerzett a zálogösszegek behajtásával, híveket a kiváltás elhalasztásával. Uralma tehát részben a feudális birtok centralizációjának rendszerére épült, s ebben sajátosan észak- és kelet-európai, svéd és orosz példákra emlékeztet.

Egyébként a személyi keret, amelyből kormányát összeválogathatta, adva volt. A legtekintélyesebb urakat – akik még Báthori Zsigmond ellenreformációja idején unitáriusból katolikusnak áttért családokból származtak, és Báthori Gábor bosszúját átélték –, Kornis Zsigmondot, Haller Istvánt, Kendy Istvánt, Sarmasági Zsigmondot, Cserényi Farkast, Kamuthy Farkast és Balázst nem mellőzhette a fejedelmi tanácsból, már azért sem, mert ezzel maga támasztotta volna alá a Habsburg-udvar ellenpropagandáját. Uralmának megbízható támaszai voltak az akkor már egyre kisebb számban unitárius, nagyrészt kálvinista, törzsökös előkelő erdélyi családok, az Allia, Apafi, Béldi, Bethlen, Gyerőffy, Kapy, Keresztesi, Kemény, Mikola, Serédy, Szilvási, Toldalagi, Wesselényi famíliák tagjai, akik a tanácsosi, főispáni, kincstartói, ítélőtábla-bírói tisztségeket töltötték be. Bizalmas embereit azonban elsősorban Basta-kori bujdosó társai közül vette. Sógorára, Rhédey Ferencre bízta a váradi kapitányságot, kancellárrá a Báthori Gábor idején mellőzött Péchi Simont, főlovászmesterré Balassa Ferencet tette. Legközvetlenebb munkatársa a már ifjúkorában hozzája csatlakozott és mindvégig különös kegyének örvendő Mikó Ferenc főkomornyik, később kincstárnok volt. Az utóbbi három a törvényesen tiltott szombatos szektához tartozott. Péchi kivételével az egész garnitúra már Báthori Gábor alatt is vezető állásokat töltött be, és csak a feladatok megosztása, de nem a személyi összetétel változott. Még Báthori portai követét, a szintén szombatos Borsos Tamást sem ejtette végleg, 1613-ban ugyan visszahívta, és Toldalagi Mihállyal cserélte fel, de később újra Konstantinápolyba küldte.

Irodalom

Bethlen belpolitikájáról, kormányáról: Trócsányi Zsolt, Erdély központi kormányzata, 1540–1690. (Budapest, 1980).


Bethlen Gábor önvédelmi harca
A „magyar Machiavelli” Tartalomjegyzék Védekező külpolitika