Reneszánsz és barokk képzőművészet

A Múltunk wikiből
1530
Megkezdődik Perényi Péter sárospataki várának átépítése reneszánsz stílusban.
1535
Megkezdődik Vöröskőn a Fuggerek várának átépítése reneszánsz stílusban.
1598
Késmárkon pártázatos harangtorony épül.
1629
Nagyszombatban megkezdődik Antonio és Pietro Spazzo irányításával, a római Il Gesu mintájára az Esterházy Miklós által alapított jezsuita templom építése.
1635
Elkezdődik a győri Szent Ignác-templom építése az itáliai Torre építészcsalád irányításával; a pozsonyi királyi vár barokk stílusú átépítése.
1653
Nádasdy Ferenc magyar történeti tárgyú barokk freskókat festet sárvári várába.
1661
Jan Thomas, Rubens tanítványa megfesti Zrínyi Miklós arcképét.
1663
Kismartonban Carlo Martino Carlone irányításával, Esterházy Pál megrendelésére megkezdődik az első magyarországi barokk kastély építése.
1666
Ismeretlen helyen elkészül a Patrona Hungariae kultuszát szolgáló „Köpenyes Madonna” barokk oltárkép.

A magyarországi reformáció fenntartotta a művészeti kapcsolatokat az ellenreformáció szülőföldjének, Itáliának képzőművészetével, annak is elsősorban toszkán és velencei ágával. Reneszánsz templomok csak ritkán épültek, a 17. századból kettőről tudunk. Az egyik a kassai református (ma katolikus), a másik a pozsonyi evangélikus (hamarosan lerombolt, csak ábrázolásban fennmaradt) templom, mindkettő szándékosan egyszerű, csak faragott ajtó- és ablakkeretekkel díszítik, toszkán modorban. A reformátusok a középkorból örökölt gótikus templomaikat vagy stílushűen restaurálták (mint I. Rákóczi György, aki a kolozsvári Farkas utcai templomot újraboltoztatta), vagy a beomlott gótikus boltozatokat reneszánsz kazettás mennyezettel helyettesítették (mint Bethlen Gábor a debreceni Nagytemplomban).

Annál több világi épületi született, elsősorban várkastélyok.[1] Ezek mintái a 16. század közepére Toszkánában Peruzzi, Serlio és Vignola kialakította négy sarokbástyás várkastélyok voltak, melyeknek tervrajzai a végvárakat erődítő olasz hadmérnökök révén kerültek Magyarországra. Négyszögletes, kerek és sokszögű bástyákkal már a 16. század utolsó harmadában – szórványosan mind a királyi Magyarország, mint az Erdélyi Fejedelemség területén – megjelentek ezek az olaszos ízlésű várkastélyok, igazi virágkoruk azonban a 17. századra esik; legjellegzetesebb példáik a Dunántúlon a sopronkeresztúri (1621, Nádasdy), a Felvidéken a garamszentkereszti (1631, érseki), Erdélyben az aranyosmedgyesi (1620, Lónyay). Még tucatszámra említhetők, főleg Felső-Magyarországon és Erdélyben. Az utolsó nagyszabású négy sarokbástyás várkastélyt a velencei Agostino Serena fejedelmi „fundátor” építette II. Rákóczi Györgynek Radnóton, 1651-ben. Ennek déli, külső oldalán nyitott, árkádos loggia van, mintegy előrevetítve a minden védelmi cél nélkül, pusztán lakásnak épült kastélyt, amilyennek a szintén velencei példák nyomán építkező Bethlen Miklósé már nyíltan mutatkozik Bethlenszentmiklóson a 17. század második felében. De korábban is kialakult egy, a védelmi jelleget csak mímelő, bástyák helyett a sarkokra helyezett tornyokkal díszített kastélytípus, a hadjárástól kevésbé fenyegetett Felvidék jómódú köznemeseinél. Példának idézzük itt a sgraffito-díszítéséről is nevezetes Fricset. Nálunk ritka példája az ugyancsak toszkán eredetű, centrális várpalotának a Bethlen Gábor veronai építésze, Giacomo Resti által emelt ötszögű lakóépület Váradon, amely a várfalak vonalához illeszkedik.

Igen jelentős, toszkán stílű építkezések folytak a fejedelmi és arisztokratacsaládok állandó lakhelyein is, így elsősorban Gyulafehérvárt, Sárospatakon, Nagybiccsén Zborón, Homonnán, Nagysároson, Lakompakon, Vöröskőn. Ez időben, 1645–1647-ben készült reneszánsz építészetünk egyik legszebb darabja, a tévesen Perényi Péternek tulajdonított sárospataki loggia, amelynek (legalábbis egyik) tervezője az erdélyi magyar Sárdi Deák Imre volt.[2] Olasz hatásra alakult át a jómódú nemesség építkezése mellett – szintén már a 16. század utolsó harmada óta – a városi polgárház is. Soprontól Kolozsvárig a gótikus ablak- és ajtókereteket toszkán virágdíszes, faragott kövek, az udvar íves árkádjait pilléres vagy oszlopos, balusztrádos loggiák váltották föl. Az udvar felé nyitott, oszlopos tornác jelent meg a még félig paraszti, egysorszobás debreceni cívisházak egynémelyikén is, s talán már ekkor kezdtek felcserélődni a módosabb falusi gazdák fatornácai az ereszt tartó oszlopsorral.

A török kiverése után újabb sarokbástyás várkastélyok nem épültek, a védelem már látszatként sem volt szükséglet, de szívósnak bizonyult az udvari loggia divatja. Túlélte a barokkot, és észrevétlenül összekapcsolódott a klasszicizmussal, falun pedig a népi építészet évszázadunkig megőrizte. Az olasz minta ellenére a hazai éghajlat és technikai tudás sajátosan magyarországi arculatot adott a várkastélyoknak és a hatásuk alatt keletkezett szerényebb lakóépületeknek. Elsősorban az Itáliában felesleges magas tetők, a sima, vakolt és meszelt, csak a mértéktartó díszítésű ablak- és ajtókeretekkel tagolt kőfalak a jellegzetesen hazai vonások.

A figuratív képzőművészet a magyarországi késő reneszánszban eljelentéktelenedett. A protestánsoknál – néhány újonnan készült evangélikus oltár, például a Thurzó György által rendelt necpáli kivételével – egyházművészeti funkciója nem lévén, egyedüli célja a családtagok képi megörökítése lehetett az utókor számára. Néhány, főleg Krakkóban élő olasz szobrász által készített alakos síremlék a hazai késő reneszánsz szobrászat majdnem egész termése. Közülük Bocskaiét, Bethlenét 1658-ban Gyulafehérvárt a tatárok, a Rákócziakét néhány év múlva Sárospatakon a jezsuiták pusztították el. Ami maradt, az – a manierista Illésházy-síremlék kivételével – gyönge, provinciális termék.

Nem sokkal színvonalasabb a portréfestészet.[3] Jellemzően anonim művekből áll, melyeknek egy részét, csakúgy, mint a korra oly jellemző ravatalképeket, talán hazai céhes piktorok, a jobbakat, például I. Rákóczi György s különösen Kemény János egészalakos ábrázolását, külföldi művészek festhették. A nyugat-magyarországi mágnások portréi se árulnak el különösebb művészi kvalitást. Kivétel a metszet, amely a nyomdászat révén nagy propagatív erőt is jelentett. A tizenöt éves háború jeleneteit, magyarországi város- és várábrázolásokat, neves nagyurak portréját sok külföldi művész fába, fémbe metszette, és könyvek mellékleteiként forgalomba hozta. A legjelentősebb magyar vonatkozású metszetsorozat Habsburg Rudolf prágai udvarának vezető művésze, Sadeler köréből származik, s a hun és magyar vezéreket, valamint a magyar királyokat ábrázolja. E manierista alkotások később, 1664-ben Habsburg-ellenes éllel láttak napvilágot Mausoleum címen, Nádasdy Ferenc kiadásában. Különösen sok metszet készült Bethlen Gáborról külföldön, de csak gyönge minőségű festmények idehaza.

A barokk leginkább, de mégsem kizárólag az irodalomban vett fel magyar tartalmi és formai vonásokat.[4] Igaz, a képzőművészetben a szakmai tanultság hiánya nem engedte Zrínyihez vagy akár Gyöngyösihez fogható hazai alkotók fejlődését, sőt a műértő közönség is jóval szűkebb volt, mégis a barokk építészet megjelenése sem időben, sem színvonalban nem maradt el az irodalomtól. A közvetítő természetesen a Habsburg-birodalom nyugati fele volt, de mesterek a barokk szülőföldjéről, Itáliából jöttek hozzánk is. Először templomok épültek a jezsuiták számára, már 1629-ben az Esterházy Miklós által kezdeményezett, a római Il Gesu közvetlen hatását mutató nagyszombati (Antonio és Pietro Spazzo), 1637-ben a győri (Bartolomeo Torre), később – sok más közt – Nádasdy Ferenc alapítványa, a loretói szervita kegyhely és rendház, melynek mestere, Carlo Martino Carlone 1663-ban az első barokk kastélyt is elkezdte építeni Esterházy Pál számára Kismartonban. De már korábban alakítottak át barokká termeket és kápolnákat reneszánsz kastélyokban, így Filiberto Luchese, a hazánkban tevékeny másik jelentős korai barokk mester és munkatársai Borostyánkőn és Rohoncon a Batthyányaknak, Bajmócon és Vöröskőn a Pálffyaknak. E két utóbbi helyen működött Carpoforo Tencala, a kiváló freskófestő is. A Carlone-munkacsoport által épített, stukkózott és kifestett vöröskői hűsölő terem (salla terrena) egész Közép-Európában az egyik legszebb korai barokk együttes.

A barokk épület és stukkó természetesen a nemzetközi formakincset közvetítette, a festészet és a szobrászat azonban már hazai mondanivalót is kifejezett. A századközép fő problémája a rendi nemzet és a dinasztia közt, a török háború kérdésében kiéleződött ellentét volt. Ahogy Zrínyi Miklós nagynevű ősének tetteit verselte meg, úgy Nádasdy Ferenc néhány évvel később hasonnevű nagyapjának, a híres „fekete bégnek” törökellenes csatáit festette meg H. R. Miller bécsi festővel a sárvári vár barokká átépített dísztermében. A barokk illuzionizmus bevezetésével még propagatívabb erejűnek szánták azokat az oltárképeket (Győr, Árpás, amelyeken a koronát Szent István kezéből elfogadó Madonna a törökök (s egyben a protestáns eretnekek!) elűzésében nyújt magyarjainak segítséget. Annál hatásosabbak lehettetek ezek a barokk alkotások, mivel nem hazai kezdők tapogatózásai, hanem jól képzett külföldi mesterek rutinos művei voltak.

A barokk művészet megjelenése a 17. századi Magyarországon sokáig a nyugati határszélre, ott is az arisztokráciára korlátozódott, s csak lassan terjedt kelet felé, szoros kapcsolatban az ellenreformációval. Erdélyben azonban még katolikus részről is ellenállással találkozott, mint azt a századfordulón Apor Péternek a „nájmódi” elleni, ismert tiltakozása is mutatja. Korábban még a késő reneszánsz műveltségű katolikus papok is idegenkedtek a jezsuitákhoz fűződő barokktól. Egy győri kanonok a régi stílus feláldozása árán újat építtető Pázmánynak szemére is hányta: „ó jó kardinálisom, lerombolod az oltárokat és azután építesz; te is jezsuita voltál, miért nem maradtál meg annak?”[jegyzet 1] Természetesen még nagyobb ellenérzéseket váltott ki a barokk egyházművészet mint a „bálványimádás” feltámasztása a reformátusoknál. Már Geleji felújította a 16. századi vitát azzal, hogy a „lelki piktorok” (azaz a prédikáció) jobban lefestik Krisztus szenvedéseit, mint a „néma bálványok”.[jegyzet 2] A hatvanas évek hitvitáiban pedig a mariológia oly mértékben középponti kérdéssé vált, hogy Czeglédi Istvánnak a Magyariéval csaknem azonos című könyve (Az országok romlásáról …, 1659) ezzel a témával nyitotta meg a közismerten gorombává fajuló vitasorozatot.

Az egyházi indítékú barokkellenesség azután továbbgyűrűzött, és nagy horderejű következményekkel járt a magyar népművészet kialakulására.[5] A 17. században a parasztság és a nemesség közt szakadékot ásó örökös jobbágyság a parasztságnál hovatovább a kulturális önmagába zárkózás irányába hatott. Ennek tulajdonítható egyrészt, hogy olyan honfoglalás előtti vagy középkori hagyományok, mint a táltoshiedelmek, a pentatonika, a fejes és csónakos kopjafák vagy a népballada fennmaradtak, másrészt viszont az, hogy a 17. században még az egész társadalom közkincsét képező késő reneszánsz szerelmi líra és olaszos, virágos dekoráció a parasztságra szorítkozva, népművészetté váltak.

Lábjegyzetek

  1. Pigler Antal, A győri Szt. Ignác-templom és mennyezetképei. Budapest, 1923. 19.
  2. Gál Lajos, Geleji Katona István igehirdetése. Debrecen, 1939. 22.

Irodalom

  1. A magyar késő reneszánsz építészet sajátosságainak első felfedezése: Balogh Jolán, A renaissance építészet Magyarországon II (Magyar Művészet, 1933); ugyanő, Renaissance építészet és szobrászat Erdélyben (ugyanott 1934). Újabb összefoglalás: ugyanő, Olasz tervrajzok és hazai késő renaissance épületeink (Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); Gerő László, Magyarországi várépítészet (Budapest, 1955).
  2. A korábban vélt Perényi-építkezés helyett Rákóczi-építkezést mutat ki Détshy Mihály „Perényi-loggia” vagy „Lorántffy-loggia”? A sárospataki várkastély loggiájának építéstörténete (Építés-Építészettudomány, 1973. IV) című cikkében.
  3. A festészetről: C. Wilhelmb Gizella, Erdélyi fejedelmi arcképsorozatok (Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); Rózsa György, Magyar történetábrázolás a 17. században (Budapest, 1973).
  4. A barokkról: Garas Klára, Az olasz mesterek és a magyarországi barokk térhódítása (Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); ugyanő, Magyarországi festészet a XVII. században (Budapest, 1953); Aggházy Mária, A barokk szobrászat Magyarországon I–III, (Budapest, 1959); Galavics Géza, Hagyomány és aktualitás a magyarországi barokk művészetben (Magyarországi reneszánsz és barokk. Budapest, 1975).
  5. A magyar népművészetről: Bartók Béla, Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Budapest, 1934); Vargyas Lajos, A magyar népballada és Európa I–II (Budapest, 1976); K. Csilléry Klára, Népművészetünk története (A Néprajzi Múzeum kiállítása, Budapest, 1971); Fél Edit, Ungarische Volksstickerei (Budapest, 1961); Fél EditHofer Tamás—K. Csilléry Klára, A magyar népművészet (Budapest, 1969); Hofer TamásFél Edit, Magyar népművészet (Budapest, 1975); Hofer Tamás, A Magyar Népművészet Évszázadai. I. Festett táblák, 1526–1825. (Székesfehérvár, 1969); Stoll Béla, Közösségi költészet – népköltészet (Irodalomtörténeti Közlemények 1958); ugyanő, A Pajkos ének és a népköltészet (Irodalomtörténeti Közlemények 1962).


Művészet és ízlés
Irodalmi stílusok és műfajok Tartalomjegyzék Késő reneszánsz otthonok