Rettegett Iván

A Múltunk wikiből

IV. Iván Vasziljevics vagy Rettegett Iván, régiesen Rettenetes Iván. oroszul Иван IV Грóзный

1530. augusztus 25. – 1584. március 18.
moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, az első orosz cár 1547-től
Wikipédia
Ivan grozny frame
1579
június 30. Báthori István lengyel király erdélyi csapatok részvételével hadjáratot indít Iván moszkvai cár ellen (1581-ig).

Pach Zsigmond Pál

Rendiség és abszolutizmus

A „rettegett” IV. Ivánnak (1533-1584) – aki felvette a cári címet, és az államszervezet központosítása jegyében hívta össze az első rendi országgyűlést – már össze kellett mérnie erejét nemcsak a lengyel, ha­nem a svéd hatalommal is, amely a hosszú livóniai háborúban (1558­-1583) éppen Oroszország rovására szerezte meg első hídfőállását a balti partvidéken.

Abszolutizmus és „második jobbágyság”

  • Oroszországban 1649-ben bocsátotta ki a Moszkvában az előző év őszén összeült rendi országgyűlés (zemszkij szobor) azt a történelmi jelentőségű törvénykönyvet (szobornoje ulozsenyije), amely a szökött parasztok felkutatását és visszavitelét korlátozó határidő („meghatározott évek”: korábban a szökéstől számított 5-15 év) megszüntetésével véglegesítette és jogi formában rögzítette a falusi népesség zömének megkötöttségét, a földesurak teljhatalmát jobbágyaik élete és vagyona fölött (kreposztnyicsesztvo) – egységesítette a városok ellenőrzését és adófizetését, s egyben – IV. Iván vagy egy évszázaddal korábbi (1556) rendelkezését felújítva – általános elvként mondta ki a nemesi föld katonai szolgálati kötelezettségét s ennek fejében átörökölhetőségét.
  • Éppen a Jagelló-ház kihalta körüli időben valósította meg IV. Iván cár egyik különösen drasztikus rendszabályát: a bojártanács által kormányzott zemscsinával szemben az államterület másik felét – méghozzá a legtermékenyebb, az állam központjában fekvő és kereskedelmileg is legfontosabb vidékeket – opricsnyinának, a cár személyes földtulajdonának nyilvánította.

Hegyi Ágnes

A birodalom peremén: a vazallus államok változatai

Oroszország megerősödése és terjeszkedése azonban mind szűkebb határok közé szorította a tatárok mozgásterét. Rettegett Iván cár már az 1550-68 években meghódította Kazanyt és Asztrahanyt, s ezzel rendet vágott a krimi tatárok szövetségesei között.

Sinkovics István

Lengyelország trónján

Báthorinak a nyílt ellenállást sikerült elfojtania, a rendek által elébe szabott feltételek azonban nem egy esetben meghatározták cselekedeteit. Esküt kellett tennie, hogy a Balti-tengerért folyó harcban visszaszerzi IV. (Rettegett) Iván cár csapatai által elfoglalt livóniai területeket. A háborúhoz viszont a rendek nem biztosították a szükséges anyagi feltételeket: az országgyűlés nem szavazott meg elegendő adót, kevés embert állítottak fegyverbe. Így Livóniának újabb részei vesztek el, holott Báthori azt várta, hogy a katonai eredmények erősíteni fogják helyzetét Lengyelországban. A további kudarcok elkerüléséhez a rendektől független anyagi erőforrásokat kellett keresnie, és a rendi hadsereg mellett új katonai erőket harcba vinnie. Az új jövedelmi forrást a fogyasztási adóban látta, amelynek kezdetei ez idő tájt jelentek meg szerte Európában. Fogyasztási adót vetett ki a sörre, a borra, és fontosnak tartotta, hogy a teher arányosan nehezedjék az eladóra és a vásárlóra. Báthori a meglevő kezdeményeket sikeresen fejlesztette tovább. Saját állítása szerint a hajózásból, a kikötőkből és a gazdag kereskedők tevékenységéből nem húzott annyi jövedelmet, mint a sörből és más italok adójából. Ebből tudta fizetni hadait. Egy idő után azonban már ezek a jövedelmek is kevésnek bizonyultak.

A hadseregben a súlypontot a rendi erőkről áthelyezte a zsoldos erőkre. Zsoldosai lengyelek, litvánok, németek és erdélyiek voltak. Követe útján engedélyt kért Rudolftól, hogy országaiban katonát toborozzon, de kérését azzal tagadták meg, hogy nem lehet katonát elvonni a török által fenyegetett Magyarországról. Ennek ellenére mégis jelentkeztek zsoldosok a magyar területekről, ugyanígy a Német Birodalomból és a többi Habsburg-tartományból. Erdélyi katonáinak zöme a közszékelyekből került ki, akiknek a katonáskodás megnyitotta az utat, hogy szabaduljanak a fenyegető jobbágysorból. A jobbágyok is beálltak Báthori zsoldosai közé. E különféle elemekből kerültek ki a szabad vagy – ruhájuk színe után – veres darabontok. Helyzetük részben hasonlított a későbbi hajdúszabadságot nyert katonákéhoz: földet kaptak, és ennek ellenében katonáskodniuk kellett. Báthori igyekezett csökkenteni a zsoldos hadviselés hátrányait. Szigorú fegyelmet követelt a táborban, a menetelő hadseregtől és az ellenség földjére lépő katonáktól. 1579-ben kiadott hadiszabályzata például előírta, hogy nem szabad elpusztítani a vetést, a kaszálókat, csak annyit vágjanak le, amennyire ténylegesen szükség van. A lakosságot is kímélni kell: nem szabad gyújtogatni, embereket ölni vagy fogságba hurcolni. Rendszabályozta a kozákokat is, akik a földesúri elnyomás elől menekültek lengyel és orosz területekről a déli szabad földekre, ahol a krími tatárokkal vívott harcban edződtek katonákká. Báthori a hadiszabályzatban megengedte, hogy az ellenség földjére menjenek harcolni, de csak csapatokban, vezetők irányítása alatt, és nem széledhetnek szét.

Csakhamar ismét fellángolt a hosszú ideje (1558 óta) váltakozó sikerrel folyó livóniai háború. IV. Iván, aki felvette a „minden oroszok cárja” címet, igényt formált a litván uralom alatt álló, részben oroszok lakta területekre. A lengyel és a litván rendek viszont semmit sem akartak átengedni. Báthori a lengyel és litván nemesi hadakon kívül zsoldosokat fogadott, itáliai hadmérnököket alkalmazott, és a hadjáratért a cárt tette felelőssé, mint aki a livóniai háború folytatásával szerződésszegést követett el. Iván cár elsősorban Livóniában várta a támadást, Báthori azonban ettől keletre, orosz területre nyomult be, és háromheti súlyos harcok árán elfoglalta Polock várát (1579). A következő évben újabb belorusz területeket foglalt vissza Litvániának, sőt kiterjesztette hatalmát olyan részekre is, amelyek korábban nem voltak a litvánok uralma alatt. Pszkov városának ellenállását azonban Báthori csapatai 1581-ben öt hónapi súlyos harcban sem tudták megtörni, és ezzel megakadt a további előnyomulás.

A háború mind a két felet erősen igénybe vette, és a pápa megbízottjának közvetítésével 1582 januárjában 10 évre fegyverszünetet kötöttek. A cár lemondott Livóniáról és a Litvániához tartozott belorusz területek jó részéről, Polockkal együtt, viszont visszakapta Pszkov és Novgorod térségében az elfoglalt földeket és várakat. 1583-ban fegyverszünettel fejeződött be a háború az észt területeken is, ahol Rettegett Iván csapatai a svédekkel harcoltak, és Svédország itt megvetette a lábát. Báthorit az orosz háború terve továbbra is foglalkoztatta, különösen azután, hogy 1584 elején meghalt IV. Iván cár, és Oroszországot belső ellentétek gyengítették. Különféle terveknél azonban nem jutott tovább. Lengyelország és Oroszország évtizedes livóniai háborúja egyik fejezete volt a Balti-tengerért folyó versengésnek, amely átnyúlt a 17. századba.

Báthori és a királyi Magyarország

A török kiűzésének gondolata is felmerült Báthoriban, főleg az Oroszország elleni háború befejezése és Rettegett Iván halála után.

Irodalom

A legújabb kutatások egyrészt Rettegett Iván szerepének újraértékelésére irányulnak, másrészt a rendi-képviseleti intézmények kiépülésének részleges és befejezetlen voltát, abszolutizmushoz idomuló „függelék” jellegét, a cári abszolutizmus és a kreposztnyicsesztvo szoros kapcsolatát, valamint a közép- és kisnemességnek a parasztok röghöz kötésében és a katonai-bürokratikus önkényuralmi rend létesítésében való különös érdekeltségét domborítják ki: N. E. Noszov, Sztanovlenyije szoszlovno-predsztavityemm ucsrezsgyenyij v Rosszii (Leningrad, 1969); Sz. O. Smidt, Sztanovlenyije rosszijszkovo szamogyerzsavsztva, (Moszkva, 1973); V. A. Koreckij, Zakreposcsenije kresztyjan i klasszovaja borba v Rosszii vo vtoroj polovinye XVI v. (Moszkva, 1970); A. N. Szaharov, Russzkaja gyerevnyja XVII v. (Moszkva, 1966); Ju. A. Tyihonov, Pomescsicsii kresztyjanye v Rosszii. Feodalnaja renta v XVII, nacsale XVIII v. (Moszkva, 1974); N. A. Gorszkaja, Monasztirszkije kresztyjanye Centralnoj Rosszii v XVII. v. (Moszkva, 1977).