Reviczky Ádám

A Múltunk wikiből
Debrecen, 1786. május 23. – Heiligenkreuz, Ausztria, 1862. április 21.
katona, jogász, reformkori politikus
főkancellár
Wikipédia
Gróf Reviczky Ádám királyi főkancellár
1835. április 24.
V. Ferdinánd megbízza Reviczky Ádám magyar kancellárt a Wesselényi elleni hűtlenségi per irányításával.
1835. május 5.
A magyarországi királyi tábla felveszi Wesselényi perét. Ellenzéki követek konferenciája elhatározza, hogy az országgyűlésen fellépnek a szólásszabadságot sértő per ellen.
1835. május 25.
V. Ferdinánd jóváhagyja, hogy Reviczky Ádám magyar kancellár bevonja a Wesselényi elleni per irányításába Bartal Györgyöt és Stettner Mátét. Létrejön a titkos felségsértésügyi bizottság magva.
1836. július 1.
Ferdinánd leváltja Reviczky Ádám kancellárt, s helyére Pálffy Fidélt nevezi ki magyar kancellárrá.

Vörös Károly

A polgárság a városi és az országos politikában

Ilyen körülmények között pedig konzervatív szempontból különösen veszélyessé válhatott volna, ha a magisztrátusokat szélesebb rétegek bevonásával választják. Egyrészt veszélyeztette volna a várost vezető zárt (főleg a hanyatlani kezdő városokban már patríciátussá merevedett) csoport egyeduralmát, másrészt, lehetőséget adva a még feudális polgári jogokkal rendelkező kispolgári rétegek igényeinek szélesebb körű érvényesülésére, esetleg már a városok országgyűlési állásfoglalását is befolyásolhatta volna. Ez utóbbi veszélyre már az 1828. évi bizottsági munkálatok értékelésénél is aggályosan és idegesen figyelt fel Reviczky gróf, magyar kancellár. Már csak azért is, mert a rendi befolyás erősödése ezekre az évekre egyre inkább az abszolutizmussal szemben álló ellenzékiség befolyásának növekedésével vált azonossá.

A bizottsági munkálatok

Koháry herceg magyar kancellár ugyanis 1827-ben elhunyt, s helyére 1828 tavaszán az uralkodó gróf Reviczky Ádámot állítja a legfőbb magyar kormányhatóság élére.

Reviczky, aki a következő nyolc esztendőben, a magyar reformkor indulásánál oly jelentős szerepet fog játszani, igen kiterjedt – de a megyei köznemesség színvonala fölé emelkedni csak néhány tagjában, és csak rövid időre képes – köznemesi családból származott. Karrierje a már csak vagyontalansága folytán is szorosan az abszolutizmushoz kötött sokoldalú és kétségkívül tehetséges bürokratáé, aki a Teréziánumból alig hogy kikerülve, már a napóleoni háborúk korától kezdve mint jó szervező és adminisztrátor részint központi beosztásokban szolgált, részint Lombardiától a megszállt francia területeken át Galíciáig végighivatalnokoskodta a birodalom majd minden tartományát, és az abszolutizmus mechanizmusát tökéletesen ismerte. Eközben a hivatali ranglétrán is egyre magasabbra lépett: a húszas évekre az Allgemeine Hofkammer alelnöke lett. Ferenc király, aki korlátlanul bízott benne, jól látta, hogy ez a tapasztalt, tehetséges és teljesen az udvartól függő ember magasabb pozíciókra is alkalmas. 1825-ben grófi rangot kapott, nemsokára magyar kancellár lett. 1828-ban Koháry halálával elfoglalta azt a széket, mely addig az ország legnagyobb arisztokrata családjainak monopóliumát jelentette. Kinevezése és grófi rangra emelése az udvar ügyes gesztusa volt a középnemesség felé, mellyel Reviczky – nem tagadva meg származását és ügyesen hangsúlyozva magyar voltát – jobban meg tudta értetni magát, mint a született mágnások. Politikája Metternichnek az 1825. évi országgyűlési nyitány alkalmából kialakítani kezdett koncepcióját követve, a rendi alkotmány szoros formális betartásával – sőt mintegy védelmének jelszavával – lépett fel, ám ugyanakkor ezen belül az abszolutizmus érdekeinek merev védelmével kísérletezett. Ezen is fog majd megbukni, amikor világossá válik (amit a nádor, sőt Metternich is nála már jobban lát), hogy a rendi alkotmány már a feltartóztathatatlanul a polgárosodás felé mutató törekvések bázisává vált, és pusztán erre építve többé nem lehetséges a status guo abszolutizmus érdekeivel összhangban álló megmerevítése.

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

A vámkérdésre vonatkozóan az összbizottság a nádor elnökletével úgy határozott, hogy az osztrákokkal való tárgyalásnak csupán tájékozódó jellegűnek kell lennie, kereskedelmi egyezmény kötésének céljával.

A birodalom – még ha csak elvben is – ennyire megosztott szemléletének azonban már puszta gondolata is mérhetetlenül felingerelte – elsősorban nem is az udvari kamarát, hanem a magyar kancelláriát, melynek vezetője, Reviczky Ádám kancellár felháborodottan meggátolta a terv valóra váltását. Az új helyzetben a bécsi kamarai delegátusok a tárgyalásokon már csak felvilágosításokat adhattak, egyezmény megkötéséről szó sem lehetett. A tárgyalás azonban így sem volt haszontalan, mert az ausztriai delegációt vezető báró Krieg – jóllehet nem tudta leplezni csodálkozását a magyar küldöttek közgazdasági járatlanságán – a felsorolt konkrét panaszok jó részének igaz voltát elismerte, és azok orvoslását javasolta az udvarnak. Mivel az importáló magyar kereskedő a belső vámok következtében tényleg hátrányba került az ausztriaival szemben, Krieg elsősorban azt javasolta, hogy a mezőgazdasági termények export-import vámját magyar és osztrák viszonylatban egyformán állapítsák meg. A javaslattal Reviczky is egyetértett, s politikai taktikájának megfelelően azt javasolta, hogy bizonyos kedvezményeket még az új (1830. évi) országgyűlés előtt, rendeleti úton adjanak meg. Ez meg is történt: 1829-re több száz vámtételt a magyar gazdasági élet igényeinek megfelelően csökkentettek.

Gergely András

Kormányzat és konzervativizmus

Az udvar kompromisszumon alapuló politikáját Reviczky Ádám kancellár dolgozta ki, s Metternich támogatásával próbálta megvalósítani az 1830-as évek első felében. A MetternichReviczky irányvonal az együttműködés felkínálásával politikai és gazdasági biztonságot ígért a nemesi egzisztenciáknak, valójában azonban legfeljebb e biztonság illúzióját nyújthatta, mert a feudalizmus válságának tényeit közvetlen mindennapjaiban kényszerült felismerni az a nemesség, amelynek e szövetséggel reális politikai megoldás helyett az uralkodói hatalom (valójában persze fölöttébb kétes) szilárdságának tudatával kellett volna megelégednie. Az évtizedekkel korábban, a napóleoni háborúk idején még úgy-ahogy funkcionáló együttműködés megújítását az időközben bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások lehetetlenné tették. (A MetternichReviczky politika nemcsak kudarcra volt ítélve, hanem egyúttal eltorlaszolta az útját a másik, bizonyos udvari körök által velük szemben szorgalmazott politikának, amely a jobbágyi érdekek felkarolásával próbált magának társadalmi bázist teremteni.) Kezdeményezés helyett kompromisszumokat kénytelen-kelletlen tudomásul vevő, állagmegőrzésre törekvő konzervatív politika érvényesült tehát az 1830-as évek első felében. A kormányzati aktivitáshoz nemcsak az elhatározás és a program hiányzott, hanem – a feudalizn'ms válságának újabb jeleként – a megvalósításához szükséges hatékony államapparátus is.

Az 1831. évi kolerajárvány és az általa kiváltott tömegmozgalmak felszínre hozták az elavult kormányzati rendszer válságát. Az együttműködésre képtelen, a felsőbb intézkedéseket végre nem hajtó vármegyék fölé királyi biztosokat kellett kiküldeni. Napvilágra került az is, hogy a legfőbb kormányszékek, a bécsi udvari kancellária és a budai helytartótanács, képtelenek az együttműködésre. „A machina ügyetlen formája minden nap szembe tűn, midőn p. 0. a kancellária verest, a helytartótanács kéket parancsol és a vice-ispány nem tesz semmit.”[1] Ennek oka abban rejlett, hogy tisztázatlan lévén hatáskörük, legfőbb vezetőik személyes ellentéte megbéníthatta az adminisztráció menetét. A magyarországi arisztokrácia és a helytartótanács élén álló József nádor ellenszenvvel kísérte a kisnemesi származású, de immár magas közjogi funkciójú, utóbb grófi rangú uralkodói kegyenc, Reviczky Ádám működését, és mindent elkövetett hatáskörének korlátozása érdekében. József nádor, az uralkodó testvéröccse, még külön sérelmezte, hogy felséges bátyja teljesen elhidegült iránta. Véleményét sokszor már nem is kérdezték, amikor a magyar politika kérdései Bécsben napirendre kerültek, jóllehet ő volt a rendszeres bizottsági munkálatok átdolgozására kiküldött országos bizottság elnöke is, és ebben a minőségében mindenkinél jobban ismerte a birodalom Lajtán inneni részének politikai hangulatát.

Az „atyailag” uralkodó I. Ferenc népeinek hangulatáról beszámolni hivatott rendőri szervezet az osztrák tartományok állapotáról sem tudott az uralkodó köröket maradéktalanul kielégítő helyzetképet nyújtani. A kormányzat önelégültségét, a változtatások szándékának teljes hiányát 1830-ig a nép nyugalma, a polgárság beletörődése még teljes mértékben igazolhatta. A júliusi forradalom után azonban az addig lappangó elégedetlenség nem maradhatott többé észrevétlen. Az 1829-ben bevezetett, valamennyi piacra vitt élelmiszerre kivetett fogyasztási adót 1830-ban már a kosárnyi mennyiségben a városba hozott árun is behajtották. A városkapuknál mindennapos konfliktusok, a fokozódó drágaság Bécsben és Prágában rendzavarásokhoz vezettek, amelyeket a katonaságnak kellett elfojtania. Néhány hónap múltán a Bécset is elérő kolera keltett újra nyugtalanságot. A kormány hanyagsága, nemtörődömsége annyira nyilvánvaló volt, hogy már szűk polgári körökben bíráló megjegyzések is elhangzottak és fogalmazódtak meg más, korábban nem politizáló rétegekben. 1831-ben Anton von Auersperg gróf Egy bécsi költő sétái címmel, álnéven közzétett költeményeiben adott hangot az osztrák polgárság vágyainak. Egyik versében az osztrák nép kopogtat a mindenható Metternich ajtaján, s ha a biedermeier polgár udvariasságával is, de felteszi a kérdést: „szabadna szabadnak lennem?”. A kormányzat az elégedetlenség jelei mögött a liberalizmus eszméinek terjedésében keresett magyarázatot, s a cenzúra és utasforgalom fokozott ellenőrzésével reagált. Jellemző, hogy még a császárné védnöksége alatt álló bécsi kisdedóvó egyesület is a támadások kereszttüzébe került mint olyan intézmény, amely „az élet! kellemetességeivel” ismerteti meg a szegényebb néposztályok gyermekeit, s bennük ezáltal demokratikus tendenciákat fejleszt ki.

A gondokat az államkormányzat maga is szaporította. Az intervencióra mindig készen állóként fegyverben tartott hadsereg fejlesztése hatalmas összegeket igényelt. A gazdasági viszonyok megmerevítése, az ipartámogatás elutasítása folytán az adóbevételek emelkedésére nem lehetett számítani, az adótételek emeléséről pedig az elégedetlenségtől tartva kellett lemondani. A papírpénz szaporítása és az államkölcsön mint lehetséges megoldások között ingadozva végül a roppant deficit fedezésére 1831-ben kilencvenmilliós kölcsönt vettek fel, melyet a következő évekbe újabb kölcsönök követtek. A pénzösszegeket ugyan a hadsereg fenntartására fordították, de az agresszív külpolitikára gátlólag hatott, hogy a kölcsönök folytán a birodalmi vezetés döntéseire mind nagyobb befolyással bíró pénztőkések – élükön a négy nagy bécsi bankházzal: Rotschild, Sina, Geymüller, Eskeles – kockázatosnak tartották a háborús vállalkozást, s a békés megoldások híveit támogatták.

Ebből, a pénzügyi és társadalmi téren egyaránt krónikussá lett válságból a kormány földadóreform segítségével keresett kibúvót. Az alapelveiben valóban igazságosabb tervezet – amely a magyar korona alá tartozó országokra eleve nem terjedt ki – ideiglenesen elrendelt, állandó javításra szoruló, sem a földbirtokost, sem a jobbágyot ki nem elégítő megvalósítása csak újabb válsággóccal növelte a kormányzat gondjait. A felmérés és az adókivetés számtalan nehézségével küzdő központi bürokrácia ugyanis a tervezetet, tanácsadás céljából, a helyi érdekeket – természetesen a helyi földbirtokosok érdekeit –, képviselő tartománygyűlések elé terjesztette. A tartománygyűlésok eleddig fölfelé jelentéktelen, lefelé gyökértelen intézménye váratlanul részint paraszti, földesúri és kormányzati, részint tartományi és birodalmi érdekellentétek kifejeződésének színterévé változott. Néhány év múltán e rendi képviseleti testületben reformokat óhajtó, a parasztság érdekeit is felkaroló, a kormány törekvéseivel szembeforduló, a reformokat hordozó ellenzéki mozgalom alakul ki – miként korábban Magyarországon is –, minthogy ezek az intézmények voltak közelebb a társadalomhoz és annak belső feszítő erőihez. A Lajtán túl azonban a rendi decentralizáltság, a közjogi biztosítékok kisebb mértéke, a rendiség alsófokú szerveinek hiánya, a nemzeti fejlődés szerteágazó irányai miatt az ellenzéki reformtörekvések nem voltak olyan erőteljesek, mint a Magyar Királyságban; az Erdélyi Nagyfejedelemségben észlelhetőkhöz azonban már bátran hozzámérhetők. Ahogyan Magyarországon a kormányzat által felkarolt rendszeres bizottsági munkálatok, úgy a Lajtán túl a földadóreform kormányzat által felvetett indítványa adott először lehetőséget a reformkövetelések megfogalmazására.

Az állagőrző kormányzati konzervativizmus és a nemzeti-liberális programmal fellépő polgárosodó nemesség közötti első nagy, Európa figyelmére is számot tartó erőpróbára az 1831-re hirdetett, hosszas várakozás után 1832 végén megnyitott magyar rendi országgyűlésen kerül majd sor. A MetternichReviczky-féle udvari politika az 1830. évi országgyűlésen kezdeményezett konzervatív alapú „együttműködés” sikeres megújítására számít, bízik abban, hogy az országgyűlés általuk tudatosan fenntartott nehézkes működési mechanizmusa semmivé őrli majd a megyékben lendülettel képviselt, azok zömében érvényre juttatott reformjavaslatokat. A magyar polgári reformmozgalom az utolsónak érzett alkalom elszántságával, a küzdelem jelentőségének felismerésével, többségében az udvar iránti illúziók nélkül, a lehetőségekhez szabott és érdemi előrelépést jelentő programmal készül a küzdelemre.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

Az 1830-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar magyarországi politikáját megszabó MetternichReviczky-féle irányvonal csődbe jutott. Az úrbéri kérdés felvetésével nem sikerült kompromittálni a rendeket, sőt a változtatások visszautasításával a kormány az alsóbb néprétegek bizalmát is elveszítette A rendi intézményrendszer szabad működését engedményképpen lehetővé tevő politika valójában a liberális reformprogram hirdetése számára teremtett fórumot. A konzervatív kompromisszumon alapuló stabilitás megnyugvása helyett a reformmozgalom dinamizmusa fenyegette a feudális abszolutizmus hatalmi pozícióit. A magyarországi, az uralkodó körök által „anarchiaként” jellemzett állapotok Kolowrat hívei számára alkalmat adtak Metternich lejáratására. Az államkancellár a magyar belpolitikában új program kialakítására kényszerült. Ferenc halálával a nádor által is gyűlölt Reviczky magyar kancellár helyzete megrendült, az országgyűlés bezárása után rövidesen menesztették.

Széchenyi vállalkozásai

Illúziókban ringatózott Reviczky kormányzatának reformbarátságát illetően, s ez illúziók rabjaként később is elmarasztalta az ellenzéki reformmozgalmat.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István levelei. I. Budapest, 1889. 203.

Irodalom

Reviczky életrajza: Nagy Iván, Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IX. (Pest, 1862) 737–738.