Richard Belcredi

A Múltunk wikiből
Jimramov, Csehország; 1823. február 12. – Gmunden, Ausztria; 1902. december 2.
osztrák politikus, jogász
Wikipédia
Richard Belcredi
1865. február 19.
Richard Belcredi gróf titkos audiencián az uralkodónál.
1865. február
Deák Ferenc: Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya.
1865. március 27.
Az osztrák liberálisok támadása a képviselőházban Schmerling államminiszter ellen.
1865. április 7.
Augusz Antal báró mint az uralkodó megbízottja tárgyal Deákkal.
1865. április 11.
Vám és kereskedelmi szerződés Poroszországgal és a német Zollvereinnel.
1865. április 16.
Deák „húsvéti cikkének” megjelenése.
1865. május 7–9.
Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte kiegyezési tervet ismertet.
1865. május 23.
A Pesti Napló közlése szerint a Debatte Deák nézeteit fejtette ki májusi cikksorozatában.
1865. június 8.
Uralkodói rendelet a katonai bíráskodás megszüntetéséről és a helytartótanács eredeti hatáskörének helyreállításáról (július 1-től).
1865. június 26.
Zichy Hermann gróf magyar kancellár felmentése, Mailáth György magyar kancellári kinevezése.
Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentése, Haller Ferenc gróf erdélyi kancellár kinevezése.
1865. június 26.—július 27.
Alexander Mensdorff-Pouilly gróf miniszterelnök.
1865. június 30.
Az új „ideiglenes” vámtarifa tovább mérsékli a vámokat.
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1865. július 27.
Schmerling államminiszter felmentése.
1865. július 27.—1867. február 7.
Richard Belcredi gróf kormánya.
1866. október 30.
Beust báró a Belcredi-kormány külügyminisztere.
1867. január 9.
Beust és Belcredi megkezdi a kiegyezési tárgyalásokat Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval.
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.
1867. január 28.—február 5.
Az országgyűlés 67-es bizottsága kidolgozza javaslatát a közös ügyek tárgyában.
1867. február 7.
Belcredi felmentése.

Szabad György

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

A császár titkos audiencián fogadta a lajtántúli konzervatív körök bizalmát élvező Richard Belcredi gróf csehországi helytartót, s közölte vele, hogy kulcsszerepet szán neki az új rendszerben.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. Belcredi miniszterelnök az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[1]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A kiegyezési tárgyalások meggyorsulása 1866 végén szoros összefüggésben állt Beust báró belépésével a Belcredi-kormányba. A Habsburg-politikát támogató, 1860-ban Telekit Bécsnek kiszolgáltató szász államférfi Königgrätz után kiszorult szűkebb hazájából. Ferenc József által mind nagyobb befolyáshoz juttatva arra törekedett hogy a Habsburg-hatalmat mielőbb képessé tegye visszavágásra német földön. Úgy látta, ennek egyik döntő feltétele a gyors megegyezés a magyar politikai vezető réteggel. Megnyerte a császárt és katonai klikkjét külpolitikai terveinek és velük kapcsolatban annak az elképzelésnek, hogy a nagyhatalmi pozíció megőrzése szükségessé teszi a magyar kérdés gyors rendezését. Hajlandóságával a polgári parlamentarizmus több fontos követelményének elfogadására pedig a német liberális polgárság zömének támogatását remélhette. Beustnak Deákkal, még inkább Andrássyval és a vele együtt a kiegyezést sürgető Eötvössel és Lónyayval folytatott tárgyalásain 1867 elején titkos megegyezésre került sor egyes, a tizenötös albizottság munkálatain Bécs által kívánt módosítások keresztülvitelével kapcsolatban. A módosítások többek között gyakorlatilag korlátlanná tették az uralkodó rendelkezését a hadsereggel, s a nemzetközi gazdasági szerződések ügyét is a közös külügyminiszter hatáskörébe utalták. Egyidejűséget állapítottak meg a két dualista partner „önkéntes” vám- és kereskedelmi szerződésének és a közös költségek megosztásának arányát megszabó kötelező kvótamegállapodásoknak a megkötése között. Az eredeti tervezeten a titkos megállapodásban eszközölt módosításokat a korábban jó részük ellen még berzenkedő Deák fogadtatta el a 67-es bizottság többségével az immár egyértelműbben a perszonális unió álláspontjára helyezkedő kisebbséggel szemben.

1867 februárjának elején – miután Belcredit, aki a polgári parlamentáris rendszerre való áttérést a Lajtántúlon ellenezte, Beust váltotta fel a bécsi kormány élén – újabb titkos tárgyalásokon Andrássyék ígéretet tettek arra, hogy a Ferenc József által az 1848-as törvényeken kívánt módosításokat is el fogják fogadtatni az országgyűléssel.

Lábjegyzet

  1. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).

Irodalom