Riedl Frigyes

A Múltunk wikiből

Riedl Álmos Gyula Frigyes

Ladomér, 1856. szeptember 12. – Budapest, 1921. augusztus 7.
irodalomtudós
Wikipédia
Riedl Frigyes 1900-7.jpg
Riedl Frigyes 1900-7
1900.
Riedl Frigyes: Péterffy Jenő.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A változás a tudományos módszertanból indul el: a század utolsó évtizedeiben az 1880-as évek közepén Riedl Frigyes munkásságában megjelenik a pozitivizmus is, mely elsősorban Taine hatására az irodalomtörténet kultúrtörténeti kapcsolatait és vonatkozásait hangsúlyozza, bár jellemző, hogy Riedl nagy sikerű Arany János-életrajzában e módszerrel Arany és Petőfi irodalmi helyét illetőleg alapjában Gyulai véleményével kerül azonos síkra.

A kultúra új jelenségei

Ha Gyulai ilyetén működésében a társadalmi változás és a ráépülő fejlődés egy magát már a kiegyezés idejére is túlélt reagálásának továbbéléséről van szó (mely végül is némileg korszerűsödve – de éppen ezáltal még a deáki liberalizmustól is sokban visszalépve – korszakunk végére Beöthy Zsolt emelkedő pályájában még majd újra is termelődik), ugyanakkor megjelennek a valódi polgárosodás kritikai igényei és szempontjai is. Elsősorban Péterfy Jenő az átmeneti korra ugyancsak oly jellemző irodalmi értékrendjében, amely egyrészt már a modern analitikus lélektani realizmust képviseli, ám másrészt visszaretten a forradalmi és általában a radikális változás lehetőségétől, és értetlenül kerül szembe a 90-es évek olyan új irodalmi irányzataival is, melyek pedig (radikális szemléletüktől éppen nem függetlenül) egy új, még haladóbb objektív realista ábrázolás irányába mutathattak. Így a polgári fejlődés reális igényeit az irodalmi és irodalomtörténeti jelenségek értékelésében (tévedésektől még nem mentesen), majd Riedl Frigyes ugyancsak a 1880-as évek elejétől induló, de éppen ezekben a funkcióiban majd csak a 1890-es évekre kibontakozó munkássága fogja érvényesíteni.

Szabó Miklós

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Mind az állagőrző liberalizmus ideológiai kimunkálásában, mind az irodalomtörténet szaktudománnyá fejlesztésében annak az irodalomtörténész gárdának volt számottevő szerepe, amely átvette az egykori nemesi liberális korszak vezető kulturális folyóirata, a Budapesti Szemle szerkesztését és – mintegy a megőrizve meghaladás szellemében – folytatta Gyulai Pálnak, a nemesi liberalizmus irodalomtörténeti és irodalomismereti tevékenysége központi alakjának művét. Ez a gárda, együtt haladva Concha törekvéseivel, a nemesi liberalizmus korának irodalmi áramlatát igyekezett normatívvá stilizálni. Amint Concha Eötvöst, úgy az irodalomtörténész gárda Aranyt avatta mítosszá. Mindebben Riedl Frigyes, a budapesti egyetem irodalomtörténet tanára játszott vezető szerepet. Az irodalmi életrajzok készítésének középpontba állítása még a preszcientikus irodalomtörténet-írás módszerében gyökerezett, azonban nagy életrajzi munkáiban, az „Arany János” (1887) monográfiában, a Péterffy Jenő (1900) és a „Gyulai Pál” (1911) életrajzokban e pozitivista irodalomelméletből, elsősorban Taine ismert milieu-elméletéből sajátított el elméleti igényű módszert, s ezzel megtette a döntő lépést a preszcientikus irodalomismeret meghaladására. A magyar irodalomtörténet—írás tudománnyá emelése Horváth János, az Eötvös Kollégium tanára nevéhez köthető, igaz, főként az 1919 utáni korszakában. Horváth János már fiatal tudósként kivette részét a Budapesti Szemle gárdájának irodalomkritikusi munkásságából, s kimagasló szerepet játszott a népi-nemzeti irodalom kanonizálásában, az irodalmi forradalom elleni harcban. Ennek szolgálatában állt az 1910-ben megjelent műve: „Ady s a legújabb magyar lira”.

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

A preszcientista korszakhoz tartozott az iskolai stilisztikai rendszerezést tudománnyá növelő poétikai munkásságával Négyesy László, a budapesti egyetem tanára. Esztétikai munkásságánál sokkal jelentősebb volt éveken át tartott stilisztikai szemináriuma. Négyesy stílusgyakorlatai fórumot nyújtottak az új – nem csupán irodalmi – szellemi törekvések bemutatására. Szemináriuma rövid idő alatt kötetlen vitafórummá, a progresszív ifjú értelmiség minden áramlata találkozóhelyévé vált, s az irodalmi forradalom egyik műhelye lett.

A századelőn kibontakozó irodalmi forradalom detronizálta a Budapesti Szemlét, mint monopolhelyzetet élvező kritikai fórumot, és kivette a műbírálatot a céhtudomány kezéből. A Nyugat hasábjain nem professzorok, hanem céhen kívül álló irodalomértők, gyakran alkotó művészek írták a kritikát. Velük szemben Horváth János és Riedl képessége és látóköre sem tudta megtartani a nagy múltú folyóirat privilegizált helyzetét. A dolgozatjavítás módjára írt pedáns professzori kritikával szemben a Nyugat az impresszionista irodalmi kritikát honosította meg.

A történettudomány

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult. Az állagőrző liberalizmus eszmei táborán belül ezek a körök a munkapárti kormányzathoz kötődtek, s annak a függetlenségi irányzattal szemben is eszmei fegyverzetet igyekeztek kovácsolni.

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt. 1848 korlátait csak olyan álláspontról lehetett bírálni, amely meghaladja magát a negyvennyolc–hatvanhét ellentétpárt, és a magyar történelem alapkérdéseit más szemszögből teszi fel. Ilyen álláspont polgári – tehát nem marxista – bázison nem volt a munkapárt környékén, csupán az újkonzervativizmus táborában. Negyvennyolc konzekvens jobboldali kritikusainak ide kellett eljutniuk. Ezt a lépést megtette Riedl hátrahagyott ideológiai kéziratában, Szekfű pedig a „Három nemzedék”-ben.

Műve

Riedl Frigyes, A magyar irodalom története Zrínyi halálától Bessenyei felléptéig (Budapest, 1980)