Robert Musil

A Múltunk wikiből

Robert Edler von Musil

Klagenfurt, 1880. november 6. – Genf, 1942. április 15.
osztrák író, esszéíró, matematikus, filozófus és színikritikus,
a XX. századi világirodalom egyik legjelentősebb prózaírója
Wikipédia
Robert Musil 1900.jpg

Hanák Péter

Előszó

A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20. századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

A hanyatló-bomló Monarchiának ez a csodálatos kulturális virágzása olyan imponáló, hogy hajlanánk is a „melegágy” kép elfogadására, ha nem látnánk mögötte, az elitkultúra káprázata mögött, a közel 20 millió analfabétát, a szegénynép százados elmaradottságát, ha nem figyelnénk fel az álnépies műdal és a bécsi-pesti operett, a silány és giccses „népművelési” tömegtermelés térhódítására, ízlés- és tudatromboló hatására. Ha nem kellene azt is regisztrálnunk a fenti fényes névsor kontrasztjaként, hogy a prefasiszta nemzeti szocializmus is Bécsben született, itt fejlődött nagyra az antiliberális keresztényszocializmus, a vulgáris fajelmélet, és Budapesten bontogatta szárnyait a jobboldali radikális „fajvédelem”. A Monarchia ugyanis nemcsak a lelkek nevelője, hanem temetője is volt, nemcsak forradalmi szellemi irányok, hanem új ordas eszmék melegágya is. A peremvidékiség tudatából, elmaradottsági komplexumából, a bürokratikus elidegenedés szorongásaiból, az érintkező régiók, etnikumok, kultúrák cseréjéből és ütközéséből hatalmas értékek csiholódtak ki, de felfokozott nacionalizmus, ellenségeskedés is bőven termett, s a bürokratikus diktatúra tendenciája is megerősödött. Ellentmondásos volt ez a soknemzetiségű, múltból maradt birodalom, nemcsak gazdasági-társadalmi rendszerében és állami felépítésében, hanem utóéletében, a történeti rekonstrukciók színeváltozásaiban is.

Egyetlen csekélyke érdemet azért ne tagadjunk meg ettől a liberálisan arisztokratikus és kedélyesen bürokratikus, abszolutisztikusan kormányzott jogállamtól. Igaz, duzzadt a lefojtott alkotó energiáktól, igaz, bővelkedett mellőzött és félreismert zsenikben, de azért – amint nagy írója és kritikusa, Robert Musil megjegyezte – itt „mindig csak a zsenit tartották tökfejnek, de sohasem fordult elő, mint másutt, hogy a tökfejt is zseninek tartották volna”.

A dualista Monarchia politikai rendszerének funkcionális zavarai

Ez a kaiserlich-königlich állam – Kákánia, ahogyan Musil nevezte – „alkotmánya szerint liberális volt, de klerikálisan kormányozták. Klerikálisan kormányozták, de szabadszelleműen éltek benne… Volt parlamentje, amely olyan erőteljesen élt szabadságával, hogy többnyire zárva tartották; de volt egy szükségparagrafus is, amelynek segítségével parlament nélkül is ki lehetett jönni, mégis, valahányszor már mindenki az abszolutizmusnak örült, a császár elrendelte, hogy újra vissza kell térni az alkotmányos kormányzáshoz.”[1]

Lábjegyzet

  1. Robert Musil, Der Mann ohne Eigenschaften. Hamburg, 1953. 33.

Műve

Robert Musil, Der Mann ohne Eigenschaften. Hamburg,