Rozsnyó

A Múltunk wikiből

szlovákul Rožňava, németül Rosenau, latinul Rosnavia

város Szlovákiában, a kassai kerület rozsnyói járásának székhelye, püspöki székhely
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1707. január 22-február 5.
Rozsnyón ülést tart a senatus.
1776. január 15.
Mária Terézia felállítja az esztergomi érseki főegyházmegyéből kiszakított besztercebányai, szepesi és rozsnyói püspökségeket.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

Rozsnyón az 1560-as években a városi bevételek 30–44%-a származott borkimérésből és borkereskedelemből, 15–35%-a pedig az adókból; a század végén csaknem 53%-ra emelkedett a bor- és sörkimérésből eredő jövedelem aránya.

Makkai László

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

A Nyitra vonalát védő Keményt augusztus 12-én visszavetették, s mire a későn ébredő Rákóczi György Rakamaznál táborba szállt, Götz szeptember 16-án már Aszalónál sáncolta el magát. Innen hadisétára indult Sárospatak felé, majd visszavonult a bányavárosokhoz; novemberben meg Rozsnyóig nyomult előre, hogy Rákóczit ütközetre bírja, de az bölcsen várakozott.

Zimányi Vera

Bányászat, kohászat

Az országban a rozsnyói vasbányászat és vasfeldolgozás volt a legszámottevőbb, ahol ez az iparág, illetve bányászati ág akkor is jelentős maradt a 17. század első felében, amikor a város arany-, ezüst- és rézbányászata már lehanyatlott. Noha a város vashámorainak száma tetemesen csökkent a 16. századi állapotokhoz képest, Rozsnyó, Dobsina és Csetnek hámoraiban és kovácsműhelyeiben az 1555—1631 közötti évek számadásai szerint igen nagy mennyiségű vasat dolgoztak fel, és tömegesen szállították a füleki törököknek a szöget, rostélyt, üstöt, láncot, ásót, kapát, bográcsot, vasajtót, kalapácsot, fűrészt és baltát. Rozsnyón egész sor új céh keletkezett. A 17. század első felében a város bányász- és iparoslakossága mégis csökkent, s egyre nagyobb mértékben tértek át mezőgazdasági foglalkozásokra, így kertművelésre, komló termesztésre; számottevővé vált méz- és viaszkivitelük is.

R. Várkonyi Ágnes

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Lippay érsekre hivatkozva jezsuiták követelik maguknak a rozsnyói református templomot, a Dunántúlon Esterházy Pál és Nádasdy katonái garázdálkodnak féktelenül, a vallástérítés ürügyén; Wesselényi ajánlatot kap Rottal Jánostól: ha közreműködik, hogy az udvar Kassára erős őrséget vihessen be, szabad kezet kap a vallási ellentétek elsimítására, és a császár elfogadja a német katonaság és a lakosság viszonyát rendező javaslatait.

A tőkés ipar csírái

Hasonló, bár részleteiben kevésbé ismert pályát futott be az eredetileg mészáros Lányi Pál, aki már korábban nemességet nyert rozsnyói polgárlányt véve feleségül, századunk utolsó évtizedében már rézbánya-résztulajdonos, majd vashámort nyit, és az egyik legjelentősebb vasfeldolgozó vállalkozó lesz.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

A magyar települések határa a 17. században a középkorinak megfelelő PozsonyNagyszombatGalgócApponyÓbarsBozókRimaszombatPelsőcRozsnyóJászó-vonaltól északra húzódott, itt magasan felkanyarodott a Hernád völgyében Abosig, a Tarca völgyébe Pécsújfaluig, a Szekcső völgyébe Magyarraszlavicáig nyomult be, tovább keletre GálszécsNagymihálySzobráncUngvárMunkácsHuszt fölött vonulva érte el a Tiszát.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Lőcsén 2060 halottról adtak hírt, Rozsnyón 2025-öt számláltak, Tiszolcon alig maradt valaki életben, Eperjesen naponta 35–40-et temettek el, Miskolcon, hol vagy 6 ezer elhunytról véltek tudni, jó két hónap alatt 300-nak ”készült koporsó, s nem akadt, aki mind elföldelje.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

A kuruc senatus 1707. januári rozsnyói ülésének iratai szerint 1706-ban Magyarország II. Rákóczi Ferenc fejedelem uralma alatt álló területén 67 vashámor működött, és ezek egyévi termelése 26 800 bányavárosi mázsa (azaz mintegy 1600 t) volt.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • Változott a lakosság etnikai, anyanyelvi összetétele is. Felső-Magyarország városaiban a német polgárság mellett a magyarok és szlovákok száma növekedett, Rozsnyó például nagymértékben elmagyarosodott.
  • A rozsnyói patríciuscsaládból nősülő Lányi Pál mint a dobsinai rézbányák társtulajdonosa és betléri vashámoros a fémipar sok vállalkozót csábító, de sokat el is véreztető pályáján tört előre.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább. Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné. A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető. Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai. Az általános adókivetés alapos előkészítése érdekében tanulmányozta 1706 folyamán Ráday a magyar adó rendeleteket. Az általános adó fokozatos bevezetését javasolta Kajali Pál 1706. november 8-án kelt előterjesztésében.

Rendi-vármegyei ellenzék és az ónodi országgyűlés

A rozsnyói tanácsülés adóügyi végzése pedig a vármegyékben újabb tiltakozási hullámot indított el. Az 1707 első hónapjaiban a fejedelmi udvarba felküldött valamennyi vármegyei felterjesztés elviselhetetlen tehernek mondotta az új, valóban súlyos adót. A nemesség azonban nem kizárólag anyagi okokból tiltakozott. Nógrád vármegye nemessége felvállalta, hogy megfizeti a havi 5496,26 forint adót, de figyelmeztette a fejedelmet: ilyen terheket törvény szerint országgyűlésen kell kiróni.

A széles körű ellenzéki akciót Turóc vármegye szervezte meg. A szomszéd vármegyéknek megküldött körlevél megállapította, hogy Rákóczi rendeletei sértik az ország törvényeit és szabadságait. A fejedelemnek megküldött emlékiratban pedig leszögezték. hogy Rákóczi a békesség dolgában csakis az ország nevében és az országgyülés jóváhagyásával dönthet, s tiltakoztak a monopóliumok ellen.

Rákóczi a köznemességet többféle úton próbálta megnyugtatni és a vármegyei ellenállást leszerelni. Az 1707. április 26-án Kolozsvárott ünnepélyesen felavatott Nemes Ifjak Társaságával Rákóczi nemcsak a hadsereg és államigazgatás magas színvonalú tiszti utánpótlását kívánta biztosítani, hanem egyúttal a vármegyei nemesség előtt addig nem tapasztalt lehetőségek pályáját nyitotta meg: az új magyar állam tábornoki és főhivatalnoki karát fiaiból neveli ki. A Nemesi Társaság belső rendjét a társaság hadbírójává kinevezett Ráday Pál dolgozta ki. Ünnepi beszédének tengelye: a származás nem elegendő, valóban nemessé a virtus – magatartás, erkölcs, képzettség, bátorság – tesz. A társaság ezredese maga a fejedelem volt. A társaság alapszabályai olyan értékrendszert testesítettek meg, amelynek jegyében az ifjúság európai színvonalon kap kiképzést az államkormányzás és a hadseregvezetés feladataira. A Nemesi Társaság tagjai között a magyarok mellett német, szlovák s román családnevűek is találhatók.

A felhalmozódott feszültségeket Rákóczi az 1707. május 1-jére összehívott országgyűlésen tervezte feloldani. A vármegyei nemesség nem jelentéktelen része rendi kiváltságaiért készült síkraszállni. A szécsényi végzés értelmében az országgyűlésre ugyancsak követséget küldő katonaság viszont – éppen ellenkezőleg – a rendi kötöttségek további megbontását kívánta, s a jobbágyszármazásúak felszabadítása ügyében egyértelmű döntést követelt.

A május 31-én Ónod mellett, a körömi mezőn megnyílt országgyűlés fejedelmi propozíciói a vármegyék emlékiratára is válaszoltak. Részletesen szólt Rákóczi a béketárgyalásokról, vázolta a megegyezést meghiúsító császári álláspontot, majd visszautasította a szervezkedő megyék vádjait. Leszögezte, hogy a háborút a régi utakon folytatni nem lehet. A változtatásra már megtették az előkészületeket. Kidolgozták a nemesi közteherviselés tervét, a rozsnyói tanácsülésen elhatározott detronizáció elméleti indoklását.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Pilarik István, Major Pál, Lazarus Ágoston, Günther Sámuel, Burius és mások munkássága nyomán a század utolsó másfél évtizedében Pozsonytól Lőcséig, Selmecbányától Rozsnyóig kialakulnak a pietizmus társadalmi bázisai.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A protestáns iskolákban ismét megindult az oktatás: visszaköltözött otthonába a sárospataki kollégium, megkezdődött a tanítás Rozsnyón és Eperjesen. A fejedelem 1704. február 13-i rendeletében védelmébe vette a jezsuiták iskoláit. Ugyanebben az évben kezdték meg akadémiájuk építését a kolozsvári jezsuiták. A szécsényi országgyűlésen az oktatás ügyét is mérlegelve hoztak toleráns vallásügyi törvényt. A kiküldött bizottságok az iskolákat és a templomokat annak az egyháznak ítélték, amelynek hívei a lakosság többségét alkották. De a kisebbséget sem hagyták iskola nélkül; előfordult, hogy Rákóczi maga nyújtott segítséget.

Mivel az ausztriai rendfőnökséghez tartozó jezsuita rend tagjai nem esküdtek fel a konföderációra, a kormányzat úgy döntött, hogy el kell hagyniok az országot. A tanítás érdekében azonban halasztották a döntés végrehajtását. Végül a rozsnyói tanácsülés 1706 végén úgy rendelkezett, hogy a nagyszombati egyetem és a kassai kollégium jezsuita tanárai helyükön maradhatnak, munkájukat világi papokként folytathatják, és ellátásukat az államkincstárból kapják. A szervezetileg egyházi keretek között folyó oktatásban az evangélikusok újítottak a legmerészebben: elrendelték, hogy akinek két-három gyermeke van, az az egyiket pénzbüntetés terhe alatt tartozik iskolába járatni.

Garmadányi rendelet tiltatta, hogy a katonák iskolákat verjenek fel, vagy beszállásolással terheljenek. Az iskolák így is sokat szenvedtek. A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét, Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói - Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban. Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván. A Rákóczi feltétlen híveként német és szlovák nyelven oktató Bél Mátyás tanítványainak száma megkétszereződött. Missovitz Mihály igazgatása alatt hirtelen felvirágzott a rozsnyói evangélikus gimnázium. Az eperjesi kollégium élére hazatért Rezik János és Simándy István Sárospatakra közel félszáz fizikai kísérleti eszközt hozott Hollandiából.

Hatálytalanították Szentiványi állami cenzori jogát, és 1704 elején a nagyszombati nyomdában nyomtatták ki a Recrudescuntot. Rákóczi kettéválasztotta az egyházi és világi cenzúrát. A rozsnyói tanácsülés döntése szerint a vallási, erkölcsi és irodalmi tárgyú műveket a tankönyvekkel együtt két–két szenátor bírálta el. A politikai tárgyú és katonai műveket Rákóczi és Ráday, távollétük esetén pedig Bercsényi ellenőrizte.

Dráma, próza, vers

A dráma legfőbb művelői és színterei most is, miként a század előző évtizedeiben, az iskolák. Sopronban, Nagyszombatban, Trencsénben, Iglón, Eperjesen, Rozsnyón, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Szebenben és más helységekben 1687–1711 között a különböző felekezetű iskolákban pedagógiai céllal adtak elő nagy számban drámákat. Az ostromzár alatt élő Szebenben és Rákóczi országrészén egyaránt felhangzott a drámai játékot bevezető prológus. 1707-ben a szebeni jezsuiták az „asszonyok kedvekért”[1] ismételték meg előadásukat. Esterházy Pál herceg Nagyszombatban színpadot építtetett (1692). Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott a császártól, hogy a királyságban és Erdélyben magyar és latin nyelven tisztességes és komikotragédiákat adjon elő, az ész kiművelésére és a lélek felvidítására. A Kalocsai komédiát (1670–1700) a társadalmi visszásságokat bíráló hang jellemezte. Első ismert betlehemes játékunkat, vidám népi bemondásokkal, tánccal fellépő pásztorokkal, 1684–1694 közt jegyezték le.

Kolozsvárott, a jezsuita Academia Claudiopolitanán az 1702. július 6-án bemutatott A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyból Csehország királyának veje lesz című latin „theatrum”-nak egyetlen női szerepét az akkor tizenkét éves Mikes Kelemen játszotta. Az előadásaok nyelve még többnyire latin volt, de már számítottak a különböző rendű magyar, német és szlovák nézőkre. A magyar nyelvű Kinizsi-drámát (1699–1700) az epilógus szerint világi nézőközönség előtt játszották. A Nagyenyeden előadott magyar Cyrus drámában Miskolci Csulyak Zsigmond rendezői utasításai szerint a színész a városok népére tekintett (1698). Az unitáriussok Kolozsvárott 1694–1700-ban az előkelő közönségnek rendezett latin darabokat a város közrendű népének magyarul ismételték meg. Pápai Páriz magyarul írta meg az enyedi kollégiumban többször előadott Izsák és Rebeka házasságát (1703). Missovitz Mihálynak Rozsnyón az evangélikus kollégium diákjaival előadott Mátyás-drámáját magyar prológus vezette be.

1688-ban húsvétkor a trencséni jezsuiták Lipót császárt Magyarország szabadítójának ábrázolva, hosszú latin drámával ünnepelték. Pozsonyban 1689-ben a törökön és a huszitákon győzedelmeskedő Mátyás királyról előadott drámát ugyancsak Lipót császárt magasztaló dinasztikus történetszemlélet hatotta át. Hasonlóképpen a Habsburg császár uralmát dicsőítő drámával, a Rediviva Ungaria előadásával fogadták Neuhausban a gyermek Rákóczit.

Missovitz Mihály négy színjátékát 1705–1708 között évenként mutatták be a rozsnyói evangélikus gimnázium növendékei. 1705-ben, minden bizonnyal közvetlenül a szécsényi országgyűlést megelőzően előadott darabját, a Fata Ungariaet, a nemzeti királyság és az állami önállóság eszméje hatotta át. 1708-ban előadott Cyrus drámájának központi gondolata és mindent megoldó jelképes szereplője: Amor Patriae.

Művészetek

Rozsnyói mester munkája a Lányi Pál nevével, virág- és gyümölcs-vésettel díszített, aranyozott ezüst gyümölcsöscsésze (1703).

Wellmann Imre

Méhészet

Nem vált javára a parasztok méhészkedésének az sem, hogy a rajokból földesúrnak és katolikus egyháznak kilenceddel, illetőleg tizeddel vagy ezek megváltásával tartoztak, amint általában az sem, hogy a részben lépesméz formájában Miskolcon, Rozsnyón, Budán és másutt eladni kívánt méz és viasz csak korlátozottan talált vevőre.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A kormányzat persze látta, hogy baj van az elmaradt kolduló rendekkel is, és hogy az egyházmegyék átszervezésre szorulnak: túl nagyok és nem fordítanak elég gondot a plébániákra, a falusi nép körében végzett funkciók ellátására. Ezért előbb 1776-ban a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből kihasították a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspöki megyét, majd 1777-ben felállították az új székesfehérvári és szombathelyi püspökséget.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A gabonabehozatalra szoruló körzetekben csak kivételképpen tudtak kialakulni erős vonzerejű központok. Ezek részben bánya- és ércfeldolgozó helyek voltak, mint például Besztercebánya, Selmec, Rozsnyó; vagy olyan nagyobb terület központjai, ahol a központok hálózata gyér volt (például Máramarossziget).

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. E városok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt. A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak. A Fertő tó melletti Nezsidert gabonagyűjtő- és felvásárlóhely szerepe teszi említésre méltóvá. Innen alsó-ausztriai és soproni kereskedők az 1840-es évek első felében évi átlagban 200 ezer pozsonyi mérő gabonát szállítottak az örökös tartományokba. A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

A horvát–szlavón határőrvidéken Zimony kikötője volt nemcsak e határőrvidék területén, hanem a Magyarország déli megyéiben termelt és Károlyváros felé irányított gabona továbbító központja is.

Ismét más jellegű, kisebb körzetű piaci góc volt Léva, ahol a terméketlen, szlováklakta hegyvidék ellátása céljából vásároltak a kereskedők gabonát, élő állatot, főként szarvasmarhát. A megye jómódú parasztjai, részben földbirtokosai Léván szerezték be a más megyékből hozott bort, gyolcsot, finomposztót, díszmű- és gyarmati árukat, vas- és rézkészítményeket.

Az erdélyi és a horvátországi városokat leszámítva, 57 város vonzása szorosabb vagy lazább kapcsolat formájában további 60 piacközpontra és 101 alközpontra, s ezek közvetítésével csaknem az ország egész területére kiterjedt.

A városok első csoportjába sorolt települések átlagos népességszáma 1828-ban 20 ezer fő felett volt. Közülük csak Kanizsáé, Ungváré és Rozsnyóé maradt 6 ezer körüli népességével 10 ezer fő alatt.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

Rozsnyón 1845-ben részvénytársaság birtokaként működött szép külsejű, de nem elég tartós mázzal bevont kőedényt gyártó manufaktúra.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot: 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel.

Hajdu Tibor

Miskolc visszavétele

Az ellenség hátában több város magyar, szlovák és német munkásai fegyveres felkelést robbantottak ki: így Ózdon, Rozsnyón, Pelsőcön, Tornalján, Rudabányán.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A Vörös Hadsereg június 10-én tetőzte be győzelemsorozatát: a MÉMOSZ-zászlóalj, élén Vági Istvánnal, bevonult Bártfára, az 5. hadosztály heves harc után elfoglalta Rozsnyót. A Vörös Hadsereg északon elérte Galícia, vagyis az új Lengyelország határát.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása

Mittelhauser június 16-án nagy erővel megkísérelte Léva elfoglalását, de a Tiszától érkezett, a front mögött felsorakozott friss 4. hadosztály váratlan rohamával visszakergette a csehszlovák csapatokat a Garam túlsó oldalára. Viszont az erőit az előző néhány nap támadásaiban elpazarló III. hadtest csak erősítéssel tudott úgy-ahogy ellenállni a pihent csapatokkal támadó ellenségnek, amely Rozsnyót is elfoglalta.

Lábjegyzet

  1. Wesselényi István, Sanyarú világ. Napló], 1703–1708. II. 1707–1708. Közzéteszi: Demény LajosMagyari András. Bukarest, 1985. 111.

Irodalom

Kiadvány

Mikulik József, Magyar kisvárosi élet, 1526–1715. (Rozsnyó, 1885).