Ruténföld

A Múltunk wikiből

A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája csak a magyarországi „ruszinok” (rutének) és a magyarországi németek kérdésében tudott némi eredményt felmutatni. Az alakulóban levő galíciai nyugat-ukrán állam, mely a szomszédok közül leginkább tartott igényt a többségében ukránok által lakott vármegyékre, túlontúl gyenge volt ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósítsa. A Nyugat-Ukrán Köztársaság harcban állt Lengyelországgal, Romániával, később Szovjet-Ukrajnával is. Épp elég ellensége volt ahhoz, hogy Magyarországgal jó viszonyt próbáljon fenntartani. Az ukrán vezetők azt remélték, hogy a magyar kormánytól megfelelő ellenszolgáltatás fejében utánpótlást, hadianyagot kaphatnak. Az északkeleti vármegyékre, illetve ezek egy részére Csehszlovákia és Románia is igényt tartott, de Csehszlovákia és Románia terveiben e periférikus terület felosztása, részben vagy egészében való megszállása távolabbi célt jelentett.

Ilyen körülmények között a szóban forgó területen, Magyarország e talán legelmaradottabb vidékén, átmenetileg az ukrán vezető réteg (papok, ügyvédek, tanítók, tisztviselők) magyarbarát irányzata érvényesült. Ebben a belső helyzet: a hazatérő katonák forradalmi fellépése, a szegényparasztság megmozdulása, az ezt követő véres megtorlás is szerepet játszott.

A magyarbarát irányzatot leginkább a 35 tagú ungvári „magyar-rutén” néptanács képviselte, mely november 9-én alakult meg. Az ungvári tanács (elnöke: Szabó Simon, titkára: Volosin Ágost) november 19-én előterjesztett kívánságait (új, a rutén néppel kapcsolatban álló főispánokat Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa vármegyék élére; rutén ügyosztályt a kultuszminisztériumban; rutén tanszéket az egyetemen) a kormány készséggel teljesítette, és a további teendők előkészítésére az addigi Ung megyei kormánybiztost, Szabó Oresztet, központi kormánybiztossá nevezte ki.

A kormánybiztosság kezdeményezésére az ukrán vezetők december 10-én értekezletre ültek össze Budapesten. Miután a gyűlés, ha nem is egyhangúan, de mégiscsak a megegyezés és az ezt célzó javaslatok elfogadása mellett foglalt állást, a kormány december 25-én közzétette „A Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról” szóló néptörvényt.

Az 1918. évi X. néptörvény a „ruszinoknak” a beligazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, közművelődés, a vallás gyakorlata és a nyelv használata terén önrendelkezési jogot biztosított, és kimondta, hogy Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszin lakta részeiből „Ruszka-Krajna néven autonóm jogterület (kormányzósági terület) alakíttatik”.

Az 1910. évi népszámlálás e 4 vármegyében 42% rutén, 11% román és 4% szlovák lakosság mellett 31% magyar és 11% német lakosságot mutatott ki, az itt élő nagyszámú (15%) zsidóságot, az úgynevezett kazárokat az utóbbi két kategóriába sorolva.

A törvény 4. és 5. §-a szerint az autonóm terület törvényhozó szerve autonóm ügyekben a ruszin nemzetgyűlés, közös ügyekben (külügy, hadügy, pénzügy, állampolgárság, magánjogi és büntetőjogi törvényhozás, gazdasági, közlekedési, szociálpolitikai ügyek) a magyarországi közös országgyűlés. Legfőbb kormányzati szervek a ruszka-krajnai minisztérium és a ruszka-krajnai kormányzóság. A minisztérium és a kormányzóság rövidesen meg is alakult. A Budapesten székelő ruszin minisztérium élére az addigi kormánybiztos, Szabó Oreszt került; a kormányzóság élére – székhelye Munkács volt – Stefán Ágoston rahói ügyvédet nevezték ki.

Az autonóm területen található államkincstári földek, bányák, erdőségek „a ruszin nemzet törvényes képviseletének” tulajdonába mentek át.

A „Buszka-Krajna” területén élő nem ruszin lakosság helyhatósági és kulturális autonómiára tarthatott igényt.

A ruszin néptörvény szerzői (akiket a jobboldal azonnal túlzott engedékenységgel vádolt) példának és mintának szánták más hasonló törvények megalkotásához. Az első ”magyarországi kanton” létrejöttétől azt remélték, hogy a kormány jó szándékának e kézzelfogható bizonyítéka a béketárgyalások szempontjából kedvező helyzetet teremt, és egyben megnyugtatja az ukránokat, tompítja, leszereli az elszakadási szándékot, mely épp ez időben jelentkezett mind erőteljesebben.

Az ungvári tanács mellett Eperjesen és Máramarosszigeten is működött ukrán néptanács; az előbbi a Csehszlovákiához, az utóbbi az Ukrajnához való csatlakozást szorgalmazta. A máramarosszigeti néptanács Husztra nemzetgyűlést hívott össze. A nemzetgyűlés – 1420 küldött 175 város és falu képviseletében – január 21-én egyöntetűen az Ukrajnával való újraegyesítés mellett foglalt állást.

Az ungvári tanács álláspontja sem volt szilárd. A „Ruszka-Krajnáról” szóló néptörvény életbeléptetése alkalmából, december 26-án még „köszönetét és ragaszkodását tolmácsolta”, és küldöttséget menesztett Budapestre.[1] A Volosin vezetésével Budapestre érkező bizottság ugyanakkor titokban Hodžával tárgyalt, a Csehszlovákiával való megegyezés lehetőségét latolgatta.

Az elszakadási törekvések hátterében a román és a csehszlovák hadsereg megjelenése állt. A román királyi csapatok Nagybánya megszállása után Máramarossziget felé közeledtek, a csehszlovák katonaság január 12-én bevonult Ungvárra. Értesülve a fejleményekről, az ukrán nacionalisták is katonaságot küldtek az északkeleti vármegyékbe. A magyar katonaság az ukrán csapatokkal szemben nem fejtett ki ellenállást. A felsőbb utasítás úgy szólt, hogy amennyiben az ukránok a csehekkel vagy a románokkal összeütközésbe kerülnének, úgy ”teljesen semleges magatartás tanusítandó”.[2] Az ukrán alakulatok ennek ellenére csak néhány napig maradtak a megszállt helységekben. Fő erőik ugyanis Máramarosszigetnél a románokkal megütközve vereséget szenvedtek, és ezután e mellékharctérről elvonultak. Miután január végén a cseh és a román előnyomulás is leállt, a magyar közigazgatás ”Ruszka-Krajna” jó részén egyelőre tovább működött; s vontatottan az autonómia kiépítése is előrehaladt.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár, K 40. 1918-X-1084.
  2. A 39. hadosztályparancsnokság 1919. január 16-i intézkedése az ukránok fellépésével szemben.” Közli: Breit József, A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. I. Budapest, 1929. 230.


A soknemzetiségű Magyarország felbomlása
Erdély és a magyarországi románok Tartalomjegyzék Nyugat-Magyarország és a magyarországi németek