Sárosi Gyula

A Múltunk wikiből

Sárosi Gyula (Lajos), más írásmóddal Sárosy

Borossebes, 1816. február 12. – Pest, 1861. november 16.
költő
Wikipédia

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak. Ebben a környezetben az Eperjes líceuma mellett működő két (magyar és szlovák) önképző társaság is békében élt egymással. E két kör még a húszas évek végén jött létre, de tevékenységük fellendülése csak a harmincas években következett be. A két kör közötti szoros együttműködés a harmincas évek elejétől figyelhető meg, amikor Sárosi Gyula, a későbbi magyar költő diákéveit töltötte Eperjesen. Ennek az együttműködésnek a kikovácsolására különösen alkalmas volt Sárosi Gyula, aki alföldi szlovák iskolákban – Szarvason és Mezőberényben – tanult, ahol elsajátította a szlovák nyelvet, aminek később, más szláv irodalmi művek fordításakor is hasznát vette.

Sárosi azért tökéletesítette szlovák tudását, hogy csökkentse az ellentétet szlovákok és magyarok között, s hogy e két népet egymáshoz közelítse.

Rendszeresen eljárt a Szlovák Tudós Társaság üléseire is, részt vett annak munkájában, és az akkor a szlovákok körében használatos cseh nyelven is írt költeményeket. E néhány kisebb költeménytől eltérően Kollár jelentős költői műve, a Slávy dcera előhangjának fordítása sajnos nem maradt fenn. Az a tény, hogy Sárosi annak a szláv összefogást megéneklő költeménynek fordításához nyúlt, amelyről az egykorú magyar nemesi közvélemény csak gyűlölettel és megvetéssel emlékezett meg, mutatja, hogy Sárosi valóban mentes volt a nacionalista elfogultságtól.

Említésre méltó vonzódása a cseh és a lengyel irodalomhoz is. S hogy figyelme a szerb literatúra felé is fordult, azt Székács eperjesi tartózkodásával is magyarázhatjuk. Székács egy ideig a Magyar Társaság elnöke volt Eperjesen, s népdalfordításait Sárosi lelkesen üdvözölte, hiszen az ilyen irányú munkálkodás programjába, céljai sorába tartozott. Sárosi maga is fordított szerb dalokat, s ebben bizonyára Székács támogatta őt.

Szabad György

A szépirodalom

A bujdosása idején halálra ítélt, majd börtönbe vetett, s az évtizedfordulón internált Sárosi Gyula költészetét nemcsak a borzongatót akasztófahumorral vegyítő, megrázó személyes élmények felidézése hatja át, hanem annak szilárd hite, hogy „egykoron” börtöne a „szabadság csarnokává válik”, bíráit a „legfensőbb törvényszék”, a „világtörténet” ítéli el, s a zsarnoksággal mindörökre leszámoló „nép” majd „ön fejére teszi a – koronát”. (Bujdosó; Hol vagy Isten? 1850; Az Újépületben, 1852; Éjjel, 1852–53).

Az államjogi vita és következményei

Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[1] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[2].

Lábjegyzetek

  1. Delejtű, 1861. május 14.
  2. Trombita, 1861. május 12.