Salgótarján

A Múltunk wikiből

szlovákul Šalgov-Tarjany, németül Schalgotarjan

megyei jogú város Észak-Magyarországon
Wikipédia
Salgótarján - Coat of arms.jpg
Zagyvapálfalva egykor önálló község, jelenleg Salgótarján városrésze. Wikipédia
Zagyvapálfalva
Somoskő település 1977 óta Salgótarján településrésze, korábban önálló község. Wikipédia
Somoskő vára légifotón

Beszterce-lakótelep salgótarjáni lakótelep. Wikipédia

1867. május 19.
A BudapestHatvanSalgótarján vasútvonal megnyitása.
1868.
Megalakul a Magyar Államvasutak, az Angol–Magyar Bank és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.
A diósgyőri állami vasmű és a salgótarjáni vasfinomító építése (1868–71).
1871. június 18.
A SalgótarjánLosoncZólyom vasútvonal megnyitása.
1889.
Salgótarjánban megindul a Thomas acélgyártás.
1895. május 3.
A salgótarjáni kőszénbányászok kéthetes sztrájkjának kezdete.
1903. augusztus 20.
Salgótarjáni bányászsztrájk.
1906. június 24.
4000 salgótarjáni bányász sztrájkja.
1911. május 16–30.
A RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. ratkói bányászainak sztrájkja.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

  • Bronzkor

A késő bronzkor

A katasztrófát egyetlen népesség vészelte át viszonylag zökkenőmentesen, az Észak-Magyarország hegyei közt élő lakosság. A pilinyi kultúra népe magas, hegyi várakba zárkózott. A várakban évszázadokon át folyt az élet, szomszédságukban ismét több ezer síros hamvasztásos temetők (Zagyvapálfalva, Nagybátony stb.) keletkeztek. A pilinyi nép valóságos megkövesült magyarországi bronzkor. Átmenti a késő bronzkorra a középső bronzkori temetkezési formát, a keramika számos díszítőelemét és a koszideri korszak fémművességét, amelyet önállóan és igen magas színvonalon fejleszt tovább (rimaszombati típusú bronzok). Az elkövetkező nyugodtabb századokban a pilinyi kultúra terjeszkedni kezd a helyek lábánál elterülő síkságon (muhi csoport), és egészen a korai vaskorig (kyjaticei / kiétei kultúra) szaporodik, erősödik.

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név földvár lakótorony
Beszterce X X

Sinkovics István

Szakadatlan harcok a végvidéken

1575 júliusában a budai pasa a végvárakban szolgáló katonaságot a fehérvári bég vezetésével – ágyúkkal felszerelten – az Ipoly menti várak elfoglalására küldte. Kékkő, Divény és Somoskő nagyobb harc nélkül került a túlerőben levő török kezébe. Erre a hét bányaváros közös küldöttséget menesztett Regensburgba, hogy a császár az itteni várakat erősíttesse meg, mert különben nem lehet védekezni a török ellen. A hadjárat alatt a bányamunkások fegyvert fogtak, a termelőmunka megállott, pedig a bányák jövedelmét a kincstár nem nélkülözhette.

A háború nyitánya

A királyi hadsereg őszi hadjáratának sikereihez járult, hogy a bányavárosokat övező kisebb várak török őrségei Fülek elfoglalásának és a várható további támadásnak a hírére elhagyták váraikat. Kékkő, Divény, Buják, Ajnácskő, Somoskő és Hollókő birtokbavételével a Garam menti bányavárosok védelme biztosabbá vált, s Pálffy 1594 januárjában sikeres hadjáratot fejezett be.

Szabad György

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Ezért nem jutott pénzügyi támogatás azoknak a Pest-vidéki ipar fejlesztése szempontjából jelentős vasúti terveknek, amelyek a hazai tulajdonban álló salgótarjáni bányavidéket kívánták összekapcsolni az ország központjával.

Katus László

A szállítás forradalma

Az állam 1867-ben átvette a csődbe jutott északi vasutat, üzembe helyezte annak már elkészült PestHatvanSalgótarján vonalát, majd tovább építette Losoncon és Zólyomon át Ruttkáig.

A bányászat és a nehézipar

Annál gyorsabb ütemben fejlődött viszont a budapest-salgótarjáni vasútvonal megnyitása (1867) után a nógrádi szénmedence, amelynek termelése 1882-ben már meghaladta a 6 millió q-t. A nógrádi bányák adták az ország barnaszéntermelésének csaknem a felét, s a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az ország legnagyobb szénipari vállalata volt. A kiegyezés utáni években vette kezdetét a Dunántúlon az ajkai és Dél-Erdélyben a zsilvölgyi szénbányászat. A szénbányászatban a kiegyezés utáni években vált uralkodóvá a gépi technika: a szállító- és vízemelő-berendezéseket gőzgépekkel működtették, s a fából készült szállítópályákat vassínekkel cserélték fel. A termelékenység azonban a gépesítés fokozódása ellenére is erősen elmaradt az európai átlagtól: 1882-ben nálunk 1424 kg, Ausztriában 2311 kg, Poroszországban 2765 kg szén jutott egy bányászra. Az alacsony termelékenység részben a magyarországi szénbányák kedvezőtlen földtani és rétegtani viszonyainak következménye volt.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A szén- és vasérctermelés növekedése Magyarországon és Horvátországban (1851–1913)

Vasérctermelésünk csak részben szolgálta a hazai vaskohászatot. mert a vasbányák egy része osztrák–cseh vasiparosok tulajdonában volt. akik az ércet saját üzemeikben dolgozták fel. Az 1870-es években a magyarországi vasérctermelésnek minegy 20%-a, a 80-as években pedig már 30%-a került nyers vagy pörkölt állapotban kivitelre.

A magyarországi vaskohászat jelentős történeti múlttal rendelkezett, s viszonylag korán, az 1830–40-es években megkezdődött korszerűsítése, az ipari forradalom néhány fontos technikai vívmányának alkalmazása. A kiegyezés utáni évek vasútépítkezései és a mezőgazdaság gépesítése jó konjunktúrát jelentettek a vaskohászat számára: 1866 és 1873 között a nyersvastermelés 60%-kal növekedett. Ezután a termelés visszaesett, s csak 1882-ben érte el ismét az 1873-as színvonalat. Az 1870-es és 80-as években vasiparunkban nagyarányú műszaki fejlődés, szervezeti átalakulás és koncentrációs folyamat ment végbe.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A nyersvas- és acéltermelés növekedése Magyarországon (1851–1913)

Legfejlettebb nehézipari vidékünk a kiegyezés idején Krassó-Szörényben az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság uradalma volt, ahol az 1850–60-as években az akkori Magyarország legnagyobb és legkorszerűbb nagyipari üzemcsoportja alakult ki: szén- és vasbányák, vasolvasztók, hengerművek és öntödék (Anina és Resica), gépgyár (Resica) és egy sor kiegészítő ipari üzem (kokszgyár, téglagyár, kénsavgyár, olajfinomító), főleg francia tőkével és francia szakemberek közreműködésével. Ttt volt jól kokszolható, magas kalóriatartalmú feketeszén, korán létrejött a vasúti összeköttetés, s rendelkezésre állt a korszerű nagyipari vállalkozás egyéb fontos kelléke is: a tőke, a vállalkozói és műszaki szakismeret, az újítási készség. Az aninai és a resicai vasművek honosították meg hazánkban a modern vasipar legfontosabb műszaki újításait: 1862-ben Aninán olvasztották először koksszal vasat, Resicán helyezték üzembe 1868-ban az ország első Bessemer-konverterét, 1876-ban a Martin-acélgyártást, 1889-ben pedig a tégelyacélgyártást vezették be. Aninán és Resicán épültek hazánk első igazán modern, fémköpenyes nagyolvasztói. 1880-ban az Államvasúttársaság hengerelt áruinak 60%-a már acél volt. A 80-as években ez a 13–15 ezer munkást foglalkoztató vállalat adta a vaskohászati termelés 25–26%-át.

A felső-magyarországi megyék – Gömör, Zólyom, Szepes, Nógrád, Borsod – vasiparának fejlődését a megfelelő szén és a vasúti összeköttetés hiánya gátolta. A tőkehiány, az elavult berendezések, az üzemvezetési és műszaki ismeretek alacsony szintje jellemezték a kiegyezés körüli években a Felvidék „haldokló csendes vasiparát… a magányos völgyekben kovácsolgató hámorokat”,[1] amelyek nagyrészt földbirtokosok tulajdenában és kezelésében voltak. A fejlődés azonban lassan itt is megindult: 1868-ban a felvidéki vasiparosok Salgótarjánban, a kincstár pedig Diósgyőrben korszerü vasfeldolgozó üzemet épített. Ezek eleinte sok nehézséggel küzdöttek. elsősorban megfelelő tüzelőanyag hiánya miatt, de a 70-es évek közepére Borbély Lajosnak sikerült megoldania a nógrádi és borsodi barnaszén vaskohászati alkalmazását. A kavaró- és olvasztókemencéket harnaszéntüzelésre átalakított Siemens-féle gázgenerátorokkal szerelték fel, lassan a vasúti összeköttetések is megvalósultak, s ezáltal a felvidéki vasipar előtt is megnyílt a korszerű fejlődés útja. Ez természetszerűen a sok versenyképtelen, kisebb hagyományos kohó és hámor pusztulásával, a vasipar erőteljes koncentrációjával járt együtt.

1881-ben a Rimamurányi Vasmű Egylet és a Salgótarjáni Vasfinomító fúziója révén, a Wiener Bankverein közreműködésével megalakult hazánk második nagy nehézipari vállalata, a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. Likéren modern kohótelepet állítottak fel. a síngyártást Ózdon, a lemezhengerlést Nádasdon, a vasgerenda- és drótgyártást Salgótarjánban összpontosították, s ez utóbbi gyárban 1889-ben bevezették a folyasztott aeélgyártást, Thomas-módszerrel.

A településhálózat fejlődése

A 19. század második felében kibontakozó tőkés fejlődés nyomán egyrészt az ipari és kereskedővárosok, forgalmi központok indultak gyors fejlődésnek, másrészt – különösen a bánya- és nehézipari vidékeken – szinte teljesen új városok és települések nőttek nagyra (Resica, Anina, Petrozsény, Salgótarján stb.).

Az urbanizáció meggyorsulása

Iparosodásunk korai szakaszában elsősorban a bányászati és vasipari központok (Resica, Anina, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyom) növekedése volt gyors ütemű.

Hanák Péter

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

1895. május elsején a kormánytilalom ellenére – az állami üzemek kivételével – a legtöbb nagyüzemben szünetelt a munka. Ezen a napon jelent meg először a napilappá, és a bátor szocialista kritika fórumává fejlesztett Népszava. Május folyamán a fővárosban tímársztrájk, Salgótarjánban bányászsztrájk zajlott le, júniusban a resicai bányászok szüntették be a munkát.

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

A főváros utáni legnagyobb ipari régió a Felvidék középső, hegyes vidékén alakult ki. A fűtő- és nyersanyagok (szén, vasérc, fa) szerencsés találkozása a számottevő ipari múlt és a viszonylagos mezőgazdasági túlnépesedés ezt a vidéket valóban iparosodásra késztette. A táj középső hegyvidékein, a Hernád, Garam, Sajó és Ipoly völgyében összpontosult az ércbányászat és a vasolvasztás, míg a nagy vas- és acélipari üzemek (Diósgyőr, Ózd, Nádasd, Salgótarján) a táj déli peremén, a barnaszénmedencékben létesültek.

Az egyes iparágak fejlődése

A barnaszéntermelésnek több mint a felét két nagyvállalat, a Salgótarjáni Kőszénbánya és a Magyar Általános Kőszénbánya szolgáltatta. A szénbányászat-technikai fejlődése terén a legfontosabb újítás a bányák villamosítása volt: elsősorban világításra és szállításra használták a villanyáramot. A háború előtt már használatba kerültek a sűrített levegővel működő fúrókalapácsok és réselőgépek is. A bányák jelentős része azonban elmaradt a technikai fejlődésben, ez volt az egyik oka az 1900-as években gyakran jelentkező szénhiánynak. A szénkartell működése és a nagy társaságok által lefoglalt bányaterületek egy részének parlagon hevertetése is erősen fékezte a széntermelés növekedését.

A századfordulón indult hódító útjára az elektromos energia. Az első magyarországi áramfejlesztő telep 1884-ben létesült; 1913—ban számuk már meghaladta a kétszázat. 215 millió kW áramot termeltek, s több mint 300 várost és községet láttak el villanyárammal. A petróleumfinomító-ipar előbb román és orosz, majd galíciai kőolajat dolgozott fel. A Rothschildok érdekköréhez tartozó osztrák–magyar petróleumkartell heves harcot vívott az európai piacokon az amerikai Standard Oil Companyval. Rockefeller trösztje az Osztrák–Magyar Monarchiában is megvetette a lábát, s Budapesten megalapította a Vacuum Oil Companyt, amely Almásfüzitőn létesített nagy olajfinomítót. 1908–1909-ben Erdélyben hatalmas kiterjedésű földgázmezőt tártak fel, amelynek, kútjai 1913-ban már napi 2,4 millió m3 gázt szolgáltattak.

Fájl:A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
A színesfémbányászat régóta tartó hanyatlása folytatódott. A réz- és ólombányászat szinte semmivé zsugorodott, az ezüstbányászat pedig stagnált. A bányák berendezése elavult, s a kis hozamú, mély bányák rekonstrukciója nem volt kifizetődő. Hasonló okokból stagnált a felvidéki aranytermelés is. A nagyobb hozamú erdélyi aranylelőhelyeken az 1880-as években külföldi – főleg német – tőke alapított korszerű vállalatokat. Az 1890-es évek fellendülése azonban átmenetinek bizonyult, s a nagy tőkebefektetések végül is nem hozták meg a várt eredményt. Annál nagyobb lendülettel fejlődött a vasércbányászat. A kitermelt érc 30–40 %-át nyers vagy pörkölt állapotban kivitték Ausztriába, miközben idehaza a vastermelés – részben nyersanyaghiány miatt – nem tudott lépést tartani a fogyasztás növekedésével.
Fájl:A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
Az ősi múltú vaskohászat az 1890-es években a nagy átalakulás és a gyors fejlődés időszakát élte. Ekkor vált uralkodóvá a modern vasipart megalapozó két fontos technikai újítás: a koksszal való vasolvasztás és ez acélgyártás. Ezeket az újításokat az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság resicai és aninai vasműveiben már az 1860–1870-es években bevezették, így ez a vállalat az 1890-es évekig mind a termelés volumenét és minőségét, mind műszaki fejlettségi szintjét illetően a magyarországi vasipar élén haladt. Az 1890-es években felzárkóztak mellé a felső-magyarországi és az állami vasművek is. Likéren, Vajdahunyadon, Korompán, Kalánban és Ózdon modern, oszlopos, fémköpenyes, 200–300 m3 űrtartalmú, évi 30–40 ezer tonna termelőképességű kohók épültek. 1890-ben 60 kohó működött, 1913-ban már csak 30; de míg 1890-ben egy kohóra 5000 tonna nyersvas jutott, addig 23 év múlva egy kohó már 21 ezer tonnát termelt.

A vasipar fejlődésének legfontosabb mozzanata az acélgyártás térhódítása volt. Eleinte a szélfrissítő eljárás dominált, de a gazdaságosabb – az ócskavas feldolgozására is alkalmas – Siemens–Martin-kemencék hamarosan kiszorították a Bessemer- és Thomas-konvertereket. Resica (1868) és Diósgyőr (1879) után 1889-ben Salgótarjánban, 1896-ban Ózdon is megindult az acélgyártás. 1886 és 1906 között a Martin-kemencék száma 7-ről 37-re emelkedett, évi termelőképességük pedig 16 ezer tonnáról 440 ezer tonnára; a hengersorok száma 74-ről 95-re, kapacitásuk 160 ezer tonnáról 820 ezer tonnára nőtt.

A magyar ipar legnagyobb ipari kombinátjai a vasiparban alakultak ki a múlt század második felében. Egy-egy vállalat keretében összpontosult a nyersanyagtermelés és -feldolgozás valamennyi művelete. A legnagyobb nehézipari kombinát a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. volt, amely üzemeiben fokozatosan szakosította a termelés különböző ágait. Az acélgyártást Ózdon összpontosították, s az ózdi acélt a salgótarjáni hideghengerműben és a borsodnádasdi lemezgyárban dolgozták fel.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése.

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

Rendkívüliségében is korjellemző az egyik nagytőkés vezéregyéniség, Chorin Ferenc útja. A rabbi családból származó ügyvédjelölt 27 éves korában ellenzéki képviselő, lapszerkesztő, Deák, majd Tisza Kálmán ellenfele. A tüneményesen felívelő pálya mégsem a miniszteri bársonyszékbe, hanem a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a GYOSZ elnöki posztjára röpíti fel.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

1903-ban a 800 kisebb-nagyobb bérmozgalom közül kiemelkedett a kispesti Hofherr és Schrantz gyáriaknak a bécsi testvérvállalat munkásaitól támogatott többhetes sztrájkja; az újpesti jutagyáriak, zömmel munkásnők, bérharca; a fővárosi építőmunkások nyári és a szállítómunkások őszi nagy sztrájkja; az aninai, dorogi, tokodi, salgótarjáni bányászok munkabeszüntetése.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

1906 nyarán és őszén a munkásság gazdasági mozgalmai is lendületesen folytatódtak. Június–július folyamán 4000 salgótarjáni bányász sztrájkolt a napi 8 órás munkaidőért, a vasárnagi munkaszünetért, a bánásmód megjavitásáért. A több hetes sztrájk szinte teljesen eredménytelenül végződött, csak a bányásztelepeken árusított élelmiszerek árának leszállítását sikerült elérni. Még ennyi sikert sem mutathatott fel az augusztus végén kitört és közel két hétig tartó petrozsényi bányászsztrájk, amelyben csaknem ötezren vettek részt. Követeléseik lényegében megegyeztek a salgótarjáni bányászokéval.

Galántai József

A forradalmi mozgalmak erősödése

Bár a belügyminiszter tüntetést nem engedélyezett, több vidéki városban: Miskolcon, Debrecenben, Salgótarjánban, Győrött tízezres tömeg vonult fel a tüntetéseken.

Siklós András

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

Az osztályharc éleződése

Salgótarjánban a kommunista pártszervezet december 26-án alakult meg az ottani bányászok és vasmunkások csatlakozásával. A bányamunkások és vasmunkások közel 200 főt számláló összbizalmi testülete Kun Bélának és Szaton Rezsőnek, a párt küldötteinek felszólalása után 3 szavazat ellenében foglalt állást a kommunista párthoz való csatlakozás mellett. E döntést további gyűlések, újév napján több ezer főt számláló nagygyűlés szentesítette, ahol a szociáldemokrata szónokok reménytelenül próbálkoztak a hangulat megfordításával.

Január 3-án Salgótarjánban fosztogatás kezdődött, melyben a városba tóduló környékbeli lakosság játszotta a vezető szerepet. Bár az anarchikus és antiszemita jellegű megmozdulást – melyben a háborús éhezés, nyomor, elkeseredés, a leszerelt katonák kilátástalan helyzete, a háborún meggazdagodott, uzsoraárakat követelő kereskedők, a jómódú városi polgárság elleni gyűlölet tört a felszínre – feltehetően a jobboldal provokálta, a polgári sajtó és a Népszava a történtekért a kommunistákra hárította a felelősséget. A zendülés hírére a kormány Nógrád megye 3 járására azonnal statáriumot hirdetett és január 4-én a rend helyreállítására katonaságot irányított Salgótarjánba.

A megtorlásnak – a Népszava tudósítása szerint – 16 halálos áldozata volt, a letartóztatottak számát félszázra becsülték. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. igazgatóságának kérésére január 5-én a munkások „megnyugtatására és kioktatására” Salgótarjánba érkezett Peyer Károly, a bányász-szakszervezet titkára. Peyer, akit egyben kormánybiztosnak is kineveztek, a rendcsinálást a kommunista szervezkedés felszámolásával próbálta egybekötni.

A salgótarjáni eseményekkel nagyjából egybeesett a 36 órás „pozsonyi proletárdiktatúra”, a Zemplén megyei szociáldemokrata szervezetek csatlakozása a kommunistákhoz és a hatalomátvétel ezt követő kísérlete Sátoraljaújhelyen, a munkás- és katonatanácsok forradalmi fellépése az ország több helységében.

Hajdu Tibor

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Észak-Magyarország ipari vidékein – Salgótarján, Miskolc környékén – a munkásság hangulata dominált. Hevesben és a Jászságban viszont idővel érezhetővé vált a hatalmát vesztett ellenforradalom megmaradt ereje.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és MiskolcEgerSalgótarján irányában folytatta előnyomulását.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 1-ére a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna–Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai–bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdították kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan – téves – hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,[2] mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

A Tisza-vonal megszilárdulása csalódást okozott Csehszlovákia vezetőinek, akik így néhány hétig egyedül folytatták az aktív intervenciót; egyrészt azért, mert az előző napok tapasztalatai alapján lebecsülték a Vörös Hadsereget, másrészt azért, mert – Romániával ellentétben – Csehszlovákia nem látta biztosítva területi igényeinek maximális kielégítését, így a miskolci és salgótarjáni iparvidék megszerzését.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna. Az erélyes fellépés megszilárdította a diktatúra megrendült tekintélyét, s ehhez hozzájárult számos rendelet, amelyet május első felében adtak ki a különböző néprétegek anyagi helyzetének javítására. A béremelésről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről stb. szóló rendelkezések azonban lényegében a korábban kialakult keretek között mozogtak, tehát a válság nem bírta rá a tanácskormányt gazdaságpolitikájának módosítására, ami elsősorban a földosztás elrendelését jelenthette volna. A munkásság politikai fellendülését ezért sem követte a falusi szegénység hasonló megmozdulása.

A májusi lélegzetvételnyi szünetet a forradalom vezetői nem tudták tömegbázisuk szélesítésére kihasználni. Csupán a kispolgári, alkalmazotti rétegek semlegesítéséről lehetett szó, s még ez is jelentős eredmény volt, hiszen a forradalom mind nehezebb helyzete elkerülhetetlenné tett újabb, számukra már nem rokonszenves intézkedéseket is.

A Tanácsköztársaság területének jelentős összeszűkülése, a Tiszántúl elvesztése is csökkentette a szegényparasztság valóban osztálytudatos és nem csak ösztönösen forradalmi részének arányát. 1919 nyarán az úri ellenforradalom nem nagyszámú, öntudatos közép- és kispolgári bázissal csak csekély mértékben rendelkező, épp ezért külföldi szövetségesekre utalt, hivatásszerűen politizáló csoportjával szemben a szocialista szakmunkások és értelmiség aktív, de viszonylag kisszámú tábora állt, melyet a haladó külföldi mozgalmakhoz fűződő kapcsolatai és a tömegek valóban széles körű megnyerésének nehézségei bizonyos elvontságra, avantgardizmusra, doktrinérségre tettek hajlamossá.

Így a forradalom tábora, miután aránylag könnyen megragadta a hatalmat, elég könnyen el is veszíthette azt, mert az imperializmus külső nyomását nem ellensúlyozta eléggé az öntudatos tömeg aktív fellépése. A munkásság legjobbjainak májusi sorakozója egyelőre megmentette a forradalmat, de magában hordta azt a veszélyt, hogy ez a mobilizált elit elvérzik, kimerül a harcokban.

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Šrobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt. A csehszlovák kormány – noha a sajtóban először tagadta hadműveleteit, majd az állítólagos magyar támadás rovására írta azokat – nem mondott le az intervencióban való részvételről. Erőfeszítéseit egyelőre Salgótarján megszerzésére koncentrálta, ami ismét kritikus helyzetbe hozta volna a Tanácsköztársaságot. A 80. dandár bizonytalanul és lanyhán védekezett, az ellenség megközelítette, sőt részben körülzárta Salgótarjánt. Május 7-én az intervenciós csapatok megszállták a környéket uraló karancsi magaslatot, és megkísérelték a helység elfoglalását.

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé. Hevesi Gyula Rákosi Mátyás népbiztos, Lázár Lajos és más kommunisták segítségével megszervezte Salgótarján védelmét. A bányákban és üzemekben leállt a munka; a munkások előbb védelemre készültek fel a helység határában, majd ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták a karancsi magaslatot. Május 11-e körül a munkások már visszatérhettek munkahelyükre, megérkezett az újjászervezett 6. hadosztály, és megkezdte ellentámadását a Nógrádi-medence felszabadítására.

Az ellentámadás előkészítése

A teljes cikk.

Miskolc visszavétele

Visszaverték a Fülek, majd a Salgótarján ellen indított új támadást is.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

A salgótarjáni, északnyugati irányú támadás többek által támogatott tervét, amelynek sikere esetén a csehszlovák hadsereg kiszorult volna Szlovákiából, végül is elvetették, s a hadseregparancsnokság úgy határozott, hogy a cseh-román haderők belső szárnyát töri át, és először a cseheket veri meg, majd a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordul.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Június 23-án a salgótarjáni munkásezred katonáinak feleségei ”a városháza előtt követelték „az ezred 24 óra alatti leszerelését, vagy pedig 18–45 évig mindenkinek azonnali besoroztatását”.[3]

A tiszai offenzíva elhatározása

Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra.

Lábjegyzet

  1. Zentay Izmond, A Kárpátok és az alpesi vidékek vasipara. Anyagi Érdekeink, 1869. január 24.
  2. Párttörténeti Intézet Archívum 605 f. 2/28.
  3. Ugyanott, 606.

Irodalom

Kiadványok