Savoyai Jenő

A Múltunk wikiből

németül Eugen von Savoyen, franciául Eugène-François de Savoie-Carignano

Párizs, 1663. október 18. – Bécs, 1736. április 21.
a Savoyai-dinasztia carignanói ágából származó főnemes, a franciaországi Carignan hercege, német-római császári hadvezér
Wikipédia
Eugène-François de Savoie-Carignano gróf, Carignan hercege, császári tábornagy
1697. július 5.
I. Lipót Savoyai Eugén herceget nevezi ki a magyarországi császári hadak főparancsnokává.
1697. szeptember 11.
Savoyai Eugén herceg Zentánál csatára kényszerítí a Tiszán kelet felé átkelő török sereget, és hatalmas vereséget mér rá: a nagyvezír életét veszti, a szultán Temesvárra menekül.
1701. május 26.
Savoyai Eugén az Alpokon keresztül benyomul Lombardiába. Megkezdődik a spanyol örökösödési háború.
1702
Savoyai Eugén herceg Ráckevén kastélyt építtet az ausztriai barokk egyik legjelesebb mesterével, Johann Lucas von Hildebranttal.
1716. augusztus 5.
Savoyai Eugén herceg Péterváradnál legyőzi a török fősereget; Ali nagyvezír is elesik.
1717. augusztus 16.
Savoyai Eugén herceg Belgrád alatt legyőzi Khalil pasa nagyvezír felmentő seregét.
1736. április 21.
Bécsben meghal Savoyai Eugén herceg.

R. Várkonyi Ágnes

A földesúri officinák és kereskedelem

Raimondo Montecuccoli vaseszközrendelései 1663–1664-ben számottevőek, Savoyai Jenő rendelései 1683–1687-ben tettek ki tetemes mennyiséget.

Buda visszavívása

  • Buda alá jóformán egész Európa elküldte fiait. A Gellérthegyen főhadiszállást foglaló Badeni Lajos hadseregét bajor és szász csapatok alkották, s itt szolgált az akkor huszonegy éves Savoyai Jenő herceg is.
  • A nagyvezír mintegy 40 ezer főnyi hadereje 1687 nyarán vonult át az eszéki hídon, és előcsatározások után augusztus 12-én megütközött Mohács és Siklós között, a nagyharsányi hegy lábánál a szövetségesek egyesült 57 ezer főnyi hadseregével. A lovasság kardélre került vagy a Karasica mocsarába fulladt. A menekülők alatt leszakadt a Dráva-híd. Buda visszafoglalását az 1687. augusztus 12-i győzelem pecsételte meg, tette mintegy visszafordíthatatlan történelmi ténnyé. A nagyharsányi csatanyerés hírét az ütközetben kiválóan harcoló Savoyai Jenő vitte meg Bécsbe.

Eszmék harca

Magyarország és Erdély lakossága közül legfeljebb csak egy vékony réteg rezonált ezekre az eszmékre. A társadalom a maga nyelvileg és vallásilag is megosztott tömegeiben eszmei szétziláltságban és kellő tájékoztatás nélkül élte át történelmének e nagy jelentőségű fordulatát.

Nem tudunk róla, hogy akár csak az ország német lakóiban is visszhangra találtak volna a Lipót császárt és Savoyai Jenő herceget éltető katonadalok.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

Mint I. Lipót nagy hadvezérei, Hermann és Lajos badeni őrgrófok, Károly lotharingiai herceg vagy Savoyai Eugén, mint a Habsburgok szolgálatába szegődött annyi kiváló spanyol és birodalmi német államférfi és diplomata, a születőben lévő nagyhatalom kiemelkedő közgazdászai is idegenek voltak, akik német birodalmi szülőföldjüket elhagyva, Ausztriát választották hazájuknak, és többnyire idegenek, franciák, svájciak, birodalmi németek, olaszok voltak azok a vállalkozók és szakmunkások is, akik a kor legfontosabb iparágait meghonosították a Habsburgok országaiban.

R. Várkonyi Ágnes

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

Savoyai Eugén herceg ráckevei uradalmában 1701 tavaszán Ráckeve 1000, Tököl és Szigetszentmiklós 500–500 forint cenzust tudott már fizetni.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Miközben a hegyaljai felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét. A válságosnak ítélt helyzetben a Haditanács Savoyait óvatosságra intette, nem engedélyezte, hegy csatába keveredjen a török haderővel. Savoyai viszont ismerte a mérhetetlen távolságot a tanácsosi szobák és a harcterek között, s nem bontotta fel a Haditanács fekete pecsétes levelét. 1697. szeptember 11-én, értesülve róla, hogy a török hadsereg Zentánál átkelőben van a Tiszán, összevonta haderejét, és délután 5 órakor megindította a támadást. A balszárny parancsnoka, Starhemberg Guido lovasaival a hídfőig tört előre, s a bekerített janicsárezredek elkeseredett kézitusában elvéreztek. A nagyvezír mintegy 20 ezer katonájával holtan maradt a csatatéren, a szultán Temesvárra menekült, Thököly a holttetemek közt rejtőzködve várta meg, míg az éjszakai sötétségben átúsztathatott a Tiszán.

Ezután a Habsburg-kormányzat – bízva a szeptember 20-án megkötött rijswijki béke következtében nyugaton felszabaduló haderejében – újra megkísérelte, hogy a Balkánra is kiterjessze hatalmát, de a boszniai hadjárat megint kudarcba fulladt. Zentai győzelmével a hegyaljai felkelést is lezárhatta Savoyai, mert a hegyek között Thökölyre várakozó felkelők átvágták magukat Moldvába és Havasalföldére, de nyugalmat nem teremtett.

A hegyaljai felkelés már egy új országos mozgalom csíráját hordozta magában, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Habsburg-kormány realista politikusai a török háború mielőbbi lezárását szorgalmazzák. 1698-ban megkezdték a fegyverszünet előkészítését.

Karlócán 1699. január végén a szövetséges hatalmak – I. Lipót császár, Velence és Lengyelország – képviselői Anglia és Hollandia mediációjával és garanciájával huszonöt évre fegyverszünetet kötöttek a Portával. (Az orosz–török békét külön kötötték meg 1700-ban Konstantinápolyban.) A Habsburg–török szerződés a pillanatnyi hadihelyzet alapján jelölte ki a határokat: Magyarországból a Szerémség délkeleti része és a Maros–Tisza köze török uralom alatt maradt. A békeszöveg biztosította a kölcsönös szabad kereskedést s a katolikus vallás terjesztését a török területeken.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

Közben Lipót császár 1702. május 15-i hadüzenetével nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol örökségért Savoyai Eugén lombardiai győzelmeivel már 1701 tavaszán elkezdődött háború európai méretű küzdelem lesz, s ez a körülmény amennyire segítette, annyira nehezítette is Rákóczi szándékát.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Magyarország és az európai háborúk

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki. Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását. Savoyai utasította e rác határőrök főparancsnokait. Löffelholz tábornokot és Popovics Tököli ezredest, hogy aki Rákóczival tárgyal, azt végeztessék ki, jószágait kobozzák el, s mindenképpen vegyék elejét, hogy a rácok a magyarokkal megegyezzenek. Lipót császár pedig megújította a rácok privilégiumait, megerősítette Sopron és Horvátország kiváltságait. Válaszul a horvát rendek varasdi gyűlésükön 15 ezer katonát ajánlottak fel a császárnak. Megkezdte munkáját a Habsburg-diplomácia és az udvari propaganda, a Recrudescunt ellen cáfoló kiáltvány jelent meg, és a császár követe lépéseket tett a Portán, hogy a török támadja hátba Rákóczit. A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

1704 elején a nemzetközi visszhangot keltő sikerek ellenére Rákóczinak súlyos nehézségekkel is szembe kellett néznie. Az eredeti haditerv, hogy hadai gyorsan eljutnak a nyugati határra, s egyesülve a francia és a bajor csapatokkal ostrom alá veszik a császárvárost, hiú reménynek bizonyult. A Habsburg-kormányzat pedig időveszteség nélkül és sikeresen szervezte meg a védelmet.

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült örökös magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. Savoyai eközben a Dunántúl visszahódítására adott parancsot Heister generálisnak.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

1707 minisztertanácsi ülésein a katonai párt a magyarországi háború gyors befejezését szorgalmazta a fegyver erejével: a dinasztiának el kell kerülnie, hogy magyarországi és erdélyi hatalmának kérdései az európai béketárgyalásokon kerüljenek napirendre. Az osztrák és cseh udvari arisztokrácia érdekeit képviselő katonai párt programja azonban az aulikus magyar főurak heves ellenállásába ütközött. A magyar főurak 1707 első felében a nádor körül csoportosulva követelték, hogy az uralkodó hívjon össze országgyűlést, orvosolja a katonaság pusztításai miatt jogos magyarországi és erdélyi sérelmeket, folytassák – Rákóczi néhány feltételét elfogadva – a béketárgyalásokat, az idegen katonaságot vigyék ki az országból, biztosítsák a három bevett vallás szabadságát, Erdély maradjon külön fejedelemség, és a békét külföldi hatalmak garanciájával kössék meg. A kezdeményezést azonban a Savoyai Eugén vezetése alatt álló katonai párt ragadta magához – idetartozott már régóta Pálffy János horvát bán is –, és 1707 közepén több síkon indított támadást a magyar és az erdélyi konföderáció megsemmisítésére.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

Az 1710 tavaszán Gertruydenbergben ismét összeülő békekonferencia alkalmával még inkább bebizonyosodott, hogy a magyar konföderáció és a Habsburg-kormányzat álláspontja eltérő a magyarországi háború befejezésének módjáról. Rákóczi a konferenciára küldött követeinek instrukcióiban és a holland meg az angol vezető körök számára küldött emlékirataiban azt hangsúlyozta, hogy az államközi szerződéssel és garanciával megkötendő béke nemcsak a Magyar Királyság és Erdély érdeke, hanem általános európai érdek, a hatalmi egyensúly tényezője. A megegyezési feltételekben elfogadják a Habsburgok királyságát, de az örökösödést angol mintára kívánják szabályozni, s emellett ragaszkodnak a szécsényi országgyűlés toleráns vallásügyi törvényeihez, a magyar hadsereg felállításához és Erdély önálló államiságához. Ezzel szemben a Gertruydenbergben is kiváló diplomatának bizonyuló Savoyai csakis a magánjellegű megállapodást látta a dinasztia érdekeivel összeegyeztethetőnek, és a garanciális tárgyalásokat elvetette. Az udvar pedig visszautasította báró Urbich bécsi orosz követ akcióját, aki 1710 májusában a cár megbízásából mint mediátor vitte Bécsbe Rákóczi békeajánlatát. A gertruydenbergi tárgyalások pedig július 20-án a nagy koalíció tagjai között kiéleződött ellentétek miatt hirtelen megszakadtak.

A magyar konföderáció és a Habsburg-kormányzat 1709–1710. évi hadműveleteit ellentétes politikai-stratégiai célok vezették. Rákóczi ki akart tartani az általános európai békéig, Savoyai gyors katonai győzelemmel szerette volna megsemmisíteni a magyar konföderációt és mielőbb lezárni a magyarországi háborút. Mindkét fél helyzetét megnehezítették az általános viszonyok, a rossz termés és a pusztító járvány.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Anna angol királynő pedig 1710. szeptember 5-én uralkodói átiratban kérte József császárt, hogy a közjó érdekében mielőbb rendezze viszonyát Savoyával és Magyarországgal. A tory párt minisztere, Bolingbroke pedig egyenesen utasította bécsi követét, hogy mivel a magyarok fegyverszünetet akarnak kötni, kezdeményezze a közvetítést, s Palmes október 4-én meg is tette első előterjesztését a Habsburg-kormánynak.

Savoyai azonban az angol kezdeményezést felkészülten fogadta. Levonva a gertruydenbergi konferencia és a magyar konföderáció diplomáciai akcióinak tanulságait, számolva azzal is, hogy a magyarországi haderőket nem nélkülözhetik sokáig a francia hadszíntereken, már augusztusban határozott akciót indított, hogy minél gyorsabban, külföldi beavatkozás nélkül fejezzék be a magyarországi háborút. A Savoyai körül tömörülő udvari arisztokrata csoport két fontos tagja került kulcspozícióba. Még augusztus 7-én kinevezték Locher Károly grófot, a Haditanács tagját, a magyar ügyek referensének, szeptember 26-án pedig aláírta az uralkodó Pálffy János gróf, horvát bán, tábornagy főparancsnoki megbízását, majd október 5-i keltezéssel a megtérőknek teljes amnesztiát biztosító császári pátensekkel árasztották el az országot.

A szatmári megegyezés

A vajai megállapodással közel egy időben Palmes bécsi angol követ is közölte a miniszterekkel Rákóczi hozzá eljuttatott békefeltételeit, és sikerült elérnie, hogy Savoyai ezeket bemutassa a császárnak.

A megkötendő béke ügyében nem Pálffy és Károlyi volt a két nagy ellenfél, hanem Savoyai és Rákóczi. Mindkettőjüket az államérdek vezette, és a körülmények mindkettőjüket sarokba szorították. Savoyai, akiről Palmes megállapította, hogy több megértés van benne a magyarok iránt, mint az udvar más vezető politikusaiban, tudta, hogy Anglia, a Habsburg Birodalom legfőbb szövetségese már felhúzta a vitorlákat, hogy kihajózzon a spanyol örökösödési háború franciaellenes blokkjából, s ha a küszöbön álló béketárgyalások előtt elveszítenék a tengeri hatalmak szövetségét, romlanának a Habsburgok békeesélyei Franciaországgal szemben. Tehát nem engedhette meg magának, hogy semmibe vegye Anglia kívánságát a magyar ügyek megnyugtató rendezésére. Viszont ha Magyarország és Erdély ügye nemzetközi szintű megállapodásokkal zárulna le, az a dinasztia kelet-európai hatalmát veszélyeztetné. Pálffy után az erdélyi császári haderő egy része is elérte ugyan Debrecent, de a súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdő császári csapatokat a tavasz közeledtével a pestis, a folyók áradása és az elszigetelődés fenyegette. Angliát és Hollandiát megnyugtatni csakis úgy lehetett volna, ha Magyarországon minél előbb befejezik a háborút, mégpedig Rákóczival lépve megegyezésre. Ez a megegyezés azonban Savoyai felfogása szerint csak uralkodó és alattvaló, a dinasztia és a főúr megegyezése lehet, mert ha elismerik a magyar konföderációt, az államhatalmi szintű megállapodás következményei kivédhetetlenek. Savoyai számolt vele, hogy Rákóczi csak a konföderáció nevében hajlandó tárgyaalni, s noha helyzete súlyos, nem reménytelen: hozzávetőleg 20 ezer fegyverese van még, övé Magyarország eddig mindig is bevehetetlennek bizonyult északkeleti sarka, és a magyar konföderáció ügyével Európa három legtekintélyesebb hatalma foglalkozik. Az idő sürgetett, és nagy áldozatot követelt. A konföderáció híveinek 1709–1710 folyamán szinte kivétel nélkül konfiskált birtokait I. József császár részben az udvari arisztokráciának és a magyar főuraknak adományozta, részben – Savoyai kívánságára – kincstári kezelésben tartotta. Az udvarban a személyükben érdekeltekből, Pálffy álláspontjával is támogatva, erős párt, úgynevezett konfiskációs párt alakult, akik hevesen ellenezték, hogy a megtérők visszakapják birtokaikat. Most Savoyai mégis úgy döntött, hogy a császárhű főuraknak adományozott birtokokról le kell mondani a megtérők javára. A magyar rendi főméltóságok közül azokat, akik teljes birtokelkobzást követeltek, a bécsi tárgyalásokon mellőzték. Az 1711. február 14-én I. József császár jelenlétében tartott nagy minisztertanácson leszögezték, hogy a megegyezésre irányuló tárgyalásokat minél gyorsabban le kell bonyolítani, de mivel a nemzetközi jog értelmében Rákóczi és hívei nem tekinthetők ellenségnek, külső hatalmak bevonására nincs semmi szükség. Rákóczi levelét úgy értelmezték, hogy nem kíván mást, mint kegyelmet és a birtokok visszaadását, ezt pedig meg kell adni. Az eddigi császári adományozások semmisnek tekintendők vagy legalábbis felfüggesztendők. A tárgyalások vezetését kivették Pálffy kezéből, és a Haditanácsból melléje rendelt Locher kezébe helyezték. Pálffy hatáskörében annyi maradt, hogy amnesztiát adhatott a kegyelemért folyamodóknak.

A megegyezés alapjául szolgáló császári elhatározást (finalis resolutio) Locher hozta meg Debrecenbe. A császár kijelentette, hogy nem folytat bosszúpolitikát, a birtokokat visszaadja, de csakis a kegyelmet kérő főuraknak, s ügyüket egyénenként bírálja el. Az udvar álláspontjának a fegyveres meghódoltatáshoz képest döntő változása – amelyről a császári elhatározás tájékoztatott –, hogy Rákóczi magánföldesúri érdekeit a legmesszebbmenően kielégítette, de a konföderációról, az államról tudni sem akart. Savoyai számolt Rákóczi ellenállásával: Locher utasítása úgy szólt, hogy ha Rákóczival nem sikerül megegyeznie, Károlyit és párthíveit megnyerve, szakadást kell előidéznie a felkelők táborában.

Amint Locher megérkezett Debrecenbe, átlátta, hogy Rákóczi főhadiszállásának áthelyezése Lengyelországba lelassítja a tárgyalásokat. Pálffy és Locher tehát Debrecenbe hívatta és felelősségre vonta Károlyit, hogy Rákóczi miért nem várta meg a császár válaszát, miért ment ki Lengyelországba, s miért nem adott neki felhatalmazást. Így csak azzal a feltétellel közlik vele a finalis resolutiót, ha hitet tesz, hogy a katonaságot is megnyeri a megegyezés ügyének. Károlyi csak nehezen vállalta ezt a súlyos lépést, de nem volt már sok választási lehetősége, a Tokajt és Sárospatakot is elfoglaló császáriak harapófogójába került. A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot. Károlyi lényegében már Tégláson elkötelezte magát és kényszerpályára szorult. Mégis döntően új irányt adott a megegyezés ügyének, hogy Károlyi március 14-én hűségesküt tett. Vállalta, hogy megszervezi a katonaságot, és erről is tájékoztatva a fejedelmet, elfogadtatja vele a megegyezési feltételeket. A resolutio mellé Károlyi közreműködésével egy declaratiót fogalmaztak, a resolutio lényegén ez nem változtatott, csak a személyes kegyelem körét bővítette ki. Végül Pálffy, élve teljhatalmával, a fejedelem katonai főparancsnokának összes javait, jószágait és a Szatmár vármegyei főispánságot is biztosította. Károlyi írásban azonnal tájékoztatta Rákóczit, de csak a tárgyalásról, majd végigjárta a csapatokat és a várakat, a tiszteket megnyerte, tárgyalt – nem tudni, milyen eredménnyel – Sennyei kancellárral Munkácson, s ezek után ment ki Lengyelországba.

1711. március 26–27-én Stryjben a fejdelezn vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már [[Peterborough herceg|Peterborough] tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót [[II. Rákóczi Ferenc|Rákóczi] és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[1] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[2] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[3] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A birtokügyekben két párt harcolt, igyekeztek megakadályozni a szatmári békében biztosított általános amnesztiát, mert így 2 millió hold földbirtok konfiskálására számítottak. Károlyi, Pálffy és Savoyai viszont a szatmári béke teljes becikkelyezését vitték heves vitákban keresztül, s így mintegy 1,5 millió hold földbirtok került konfiskálásra. birtokügyek rendezése évekig, évtizedekig elhúzódott.

Művészetek

Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya.

Ember Győző

II. Rákóczi Ferenc sorsa

A spanyol örökségért folytatott háborút lezáró béketárgyalásokon a már korábban Franciaországba érkezett II. Rákóczi Ferenc emberei is jelen voltak, és megkísérelték, hogy a szerződésekbe a szatmári békében számára is biztosított amnesztiát visszautasító uruk személyét is belevonják, de sikertelenül. Az ő ügye már nem volt annyira fontos, még a franciák számára sem, hogy – Savoyai Eugén határozott álláspontjával szemben – kívánságának teljesítéséhez komolyabban ragaszkodtak volna. Rákóczinak még azt sem sikerült elérnie, hogy két fiát maga mellé vehesse.

Hívei közül viszonylag kevesen követték példáját, kevesen választották a száműzetés keserű kenyerét. Éltek azzal a lehetőséggel, amelyet a szatmári békeszerződés biztosított számukra; különösen annak volt hatása, hogy nemcsak kegyelemben részesültek, hanem birtokaikat is megtarthatták. Többen közülük rövidesen már a közéletben, az országgyűlési tárgyalásokon is jelentős, éppen nem ellenzéki szerepet játszottak.

A szatmári megegyezés megbocsátó szándéka nem is tetszett a dinasztia állhatatos híveinek, akik úgy érezték, hogy hűségük jutalmát nem kapják meg. Megkísérelték, de nem tudták megakadályozni, hogy az ügyet minél gyorsabban és simábban lezárni kívánó új uralkodó a korábban csak anyja által jóváhagyott megállapodáshoz előbb maga is hozzájáruljon, majd azt az országgyűlés is elfogadja. Csak annyit értek el, hogy a szatmári békét a törvények közé nem cikkelyezték be, továbbá, hogy a felségsértést szigorúan büntető új törvényeket hoztak.

A franciaországi kamalduli szerzetesek grosbois-i kolostorába visszavonult fejedelmet ájtatos elmélkedéséből és íróasztala mellől az 1716-ban kitört osztrák–török háború fejleményei hívták újra a politika színpadára, pontosabban csak a kulisszák mögé, hogy ott esetleg jelenésére várakozzék. Rákóczi emberei Lengyelországból és Havasalföldéről figyelték a fejleményeket, kapcsolatot kerestek és találtak török hadvezérekkel. Pápai János eszközölte ki, hogy a szultán meghívólevelet küldött Rákóczinak, amelyben sok mindent ígért, a többi között azt is, hogy Erdélyt is visszaadja neki. Orleans-i Fülöp herceg, aki a gyermek XV. Lajos mellett régens volt, óvatosságra intette, ezt tette a Párizsban járó I. Péter cár is, de ő lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy a kínálkozó lehetőséget ne hagyja kihasználatlanul. 1717 augusztusában elindult Párizsból. Törökországba ez év októberében érkezett meg, miután még Franciaországban kapcsolatba lépett a spanyol király első miniszterével, aki az osztrák–török háborút arra használta fel, hogy elfoglalja Szicíliát és Szardíniát.

A török azonban elszenvedett vereségei hatására már 1717 szeptemberében békeajánlatot tett a császárnak. Rákóczit ugyan nagy tisztelettel fogadták, 1718 januárjában a szultán is tárgyalt vele, de az események azután számára kedvezőtlenül alakultak. 1718 májusában a nagyvezír megbukott, a török udvarban a békepárt kerekedett felül. Júniusban Pozsarevácon megkezdődtek a béketárgyalások, amelyeken III. Károly megbízottai Rákóczi és társai (Bercsényi Miklós, Forgách Simon és mások) kiadatását kívánták. Ezt ugyan nem tette meg a török, sem ekkor, sem később, de a magyar emigránsok számára a határtól távol, előbb Konstantinápoly környékén, majd 1720-ban a Márvány-tenger partján, Rodostóban jelölt ki tartózkodási helyet, amelyet nem hagyhattak el.

Rákóczi Rodostóban is állandóan figyelemmel kísérte a politikai viszonyok alakulását. Megadással viselte a csapásokat. 1722-ben Párizsban maradt felesége halt meg, 1725-ben Bercsényi távozott az élők sorából. Nem sok öröme volt kisebbik fiában, Györgyben, aki 1723-ban III. Károlytól kapott szicíliai birtokát elhagyva, 1727-ben Rodostóba ment, de rövidesen Franciaországba távozott. Rákóczi 1729-ben II. Ágost lengyel és I. Frigyes Vilmos porosz király révén azt is megkísérelte, hogy megegyezzék III. Károllyal, Savoyai Eugén azonban mereven elzárkózott a közeledés elől.

III. Károly első török háborúja

Ausztria 1716 tavaszán szövetséget kötött Velencével. Savoyai Eugén herceg felkészült a török megtámadására, Velence megsegítésére, Magyarország még török uralom alatt levő területeinek felszabadítására.

Savoyai Eugén 1716 augusztusában Péterváradnál döntő vereséget mért a török seregre. A nagyvezír is elesett a csatában, amelyben magyar katonák és vezérek is derekasan részt vettek, köztük Pálffy János gróf, aki a szatmári alkut kötötte Károlyi Sándorral.

A péterváradi győzelmet további nagy sikerek követték. Októberben Musztafa pasa feladta Temesvárt, még az ősz folyamán az egész Bánság felszabadult. Erdélyből Havasalföldére támadt egy sereg, és elfogta a török oldalán álló vajdát.

1717 júniusában az új fővezér, Khalil pasa újból nagy sereggel indult Magyarország ellen. De jelentős erőket vont Össze Savoyai Eugén is, és körülkerítette Belgrádot. A vár felmentésére érkezett nagyvezír seregét augusztusban véres ütközetben megverte, mire az őrség megadta magát. Belgrád, a régi Nándorfehérvár, újra keresztény kézre került. Egész Európa ünnepelte a savoyai herceget.

III. Károly második török háborúja

A török 1736-ban üzent hadat Oroszországnak, amelyhez Ausztriát 1726-ban kötött szövetségi szerződés fűzte. Ezt a szerződést a bécsi udvar 1737-ben megújította, és további balkáni területek szerzésének reményében úgy döntött, hogy megtámadja a törököt.

Savoyai Eugén, III. Károlynak nemcsak legnagyobb hadvezére, hanem legbefolyásosabb államférfia is, ekkor már nem élt. 1736-ban halt meg, hetvenhárom éves volt. A közvélemény arra számított, hogy a török elleni háborúban Pálffy János lesz a fővezér, aki mint Eugén herceg alvezére több alkalommal is bizonyította katonai erényeit.

A lengyel örökösödési háború

A háború 1733-tól 1735-ig tartott. Savoyai Eugén már nem volt a régi, de a franciákat még fel tudta tartóztatni, sőt orosz segítséggel vissza is szorította.

A Habsburg örökösödés

1713-ra a Habsburg-birodalmak helyzete gyökeresen megváltozott. I. József, két leányutódot hagyva hátra, meghalt. Utóda az osztrák birodalomban Károly lett, aki a spanyol örökségből csak részeket kapott, a spanyol trónról ellenben – ekkor még csak de facto – le kellett mondania. Gyermekei még nem voltak. Szükségesnek tartotta, hogy családi törvénnyel újra szabályozza a birtoklás és az örökösödés kérdését.

1713. április 19-én bécsi udvarában összehívta tanácsosait, élükön Savoyai Eugén herceggel, köztük gróf Pálffy Miklós országbíróval, gróf Illésházy Miklós kancellárral, gróf Kornis erdélyi alkancellárral. Felolvasta előttük az addig titokban tartott 1703-i szerződést tartalmazó okleveleket, az egyiket teljes egészében, a másiknak csak bevezető és befejező részeit. Ezekre hivatkozva megállapította, hogy bátyjának, I. Józsefnek férfi utódok nélkül történt halálával annak minden országa reá szállott, és az elsőszülöttség alapján, oszthatatlanul az ő törvényes férfi örököseinél marad, amíg ilyenek lesznek. Ha pedig férfi örökösei nem lennének, minden országa, ugyancsak oszthatatlanul, az ő törvényes leányaira száll, az elsőszülöttség rendjének megfelelően. Ha pedig neki sem férfi-, sem leányági ivadéka nem lenne, bátyjának leányági törvényes leszármazottai örökölnek. S ha a józsefi ág is kihalna, akkor az ő nővéreinek, tehát I. Lipót leányági utódainak nyílik joga az öröklésre, nemkülönben az elsőszülöttség alapján. E rendelkezéseit írásba foglaltatta – ez az irat a Pragmatica Sanctio.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

A magyar rendek 1712-es közjogi kívánságaiból 1722-ben vajmi kevés valósult meg. E tíz év alatt az uralkodó hatalma még jobban megerősödött, Savoyai Eugén serege, melyben magyar tisztek és közkatonák is harcoltak, a török fölött újabb fényes győzelmet aratott, a Bánságot is felszabadította, sőt az ország határain túli területeket is hódoltatott. A Habsburg Birodalom súlya Európa hatalmi mérlegén tovább növekedett. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy királyválasztásról 1722-ben már szó sem volt, csupán a Habsburg-ház teljes kihalta esetére – post ommimodum praedicti sexus defectum –, amire semmi kilátás sem volt, és mindmáig sem következett be.

Az 1722–1723. évi országgyűlés

III. Károly ugyan többé nem jelent meg az országgyűlésen, de többször tartott udvarában miniszteri konferenciákat, amelyeken Savoyai Eugen herceg játszotta a vezető szerepet. Az országgyűléshez intézett uralkodói leiratok az ezeken a tanácskozásokon kialakult döntéseket tartalmazták.

A Carolina Resolutio

A következő két országgyűlésen fellángoló vallásügyi vitákat az uralkodó azzal igyekezett lecsendesíteni, hogy a vitás kérdéseket akkor fogja eldönteni, ha az országgyűlési bizottság munkálatával elkészül, és azt elébe terjeszti. Azt kívánta tehát, hogy az országgyűlés által kiküldött bizottság ne mindkét kiküldőjének, neki és a rendeknek, hanem csak neki magának tegyen jelentést, s a jelentésben foglaltakról ő maga döntsön. A protestáns vallásügyet ezzel kiemelte az országgyűlés hatásköréből, és az uralkodói hatáskörbe tette át.

Az országgyűlési bizottság munkálata ennek megfelelően közvetlenül az uralkodó elé került, aki egy udvari bizottsággal véleményeztette azt. Az ügy jelentőségét mutatja, hogy ennek a bizottságnak Savoyai Eugén herceg volt az elnöke, öt tagja az uralkodó legbefolyásosabb miniszterei, udvari hatóságainak vezetői közül került ki. Egyetlen magyar miniszter volt a bizottságban, Batthyány Lajos gróf, a magyar kancellár. E bizottság véleményét figyelembe véve adta ki és küldte le a Helytartótanácshoz III. Károly 1731. március 21-én kelt rendeletét, a protestánsok vallásügyi helyzetét szabályozó Carolina Resolutiót.

Az Udvari Haditanács és a Főhadbiztosság

Az Udvari Haditanácsot még I. Ferdinánd állította fel 1556-ban, elsősorban azzal a rendeltetéssel, hogy a török elleni védelmet megszervezze és központilag irányítsa. Ezért a török kiűzéséig leginkább magyar vonatkozású ügyekkel foglalkozott. III. Károly alatti helyzetéről alig valamit tudunk. Savoyai Eugén volt az elnöke, tagjai főurak és legalább ezredesek, de inkább tábornokok, ezek mellett csak egy-két polgári származású szakember, akikre a diplomáciai tárgyalásoknál volt szükség, ugyanis az orosz és a török vonatkozású külügyeket is az Udvari Haditanács intézte.

A Bánság kormányzata

Pontosan nem tudjuk, melyik bécsi államférfinak, vagy talán magának az uralkodónak a fejében született meg a gondolat, hogy a Bánságból a birodalomnak egyik különálló tartománya legyen. Valószínű azonban, hogy Savoyai Eugén hercegé volt az ötlet, nemcsak azért, mert a Bánságot visszafoglaló seregeket ő vezette, hanem azért is, mert Magyarország kormányzásának kérdéseivel ő foglalkozott a legtöbbet és a leghozzáértőbben az udvar politikusai közül. A visszafoglalt országrész kormányzóját mindenesetre ő választotta ki. Választása egy katonára, Claudius Mercy grófra esett, aki kitűnő szervezőnek bizonyult, és a gazdasági kérdések iránt is fejlett érzékkel rendelkezett.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

Új és jelentékeny bányák birtokába jutott a Habsburg Birodalom az 1716–1718. évi győzelmes török háborúban. Igaz, a majdanpeki rézbányák Észak-Szerbiában már 1737-ben újból török kézre kerültek, a Krassó-Szörényi Érchegység gazdag réz- és vasbányái viszont fontos szerephez jutottak később a magyarországi iparfejlődésben. A régészeti leletek tanúsága szerint e vidék bányáit már a rómaiak is ismerték, középkori művelésükről is vannak szórványos adataink, s úgy látszik, a bányaművelés a török uralom idején sem szűnt meg teljesen. A bécsi Udvari Kamara tudott e bányák létezéséről, s tisztviselői Savoyai Eugén herceg seregei nyomában még a békekötés előtt megjelentek a helyszínen.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

H. Balázs Éva

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

A hadügy vezetői igen változatos származékok voltak. Annak idején Savoyai Eugén csak az egyik legjelentősebb példa, de gondolhatunk a porosz hadseregben iskolázott, majd a francia tüzérséget megújító Szász Móric hercegre, aki oly szellemesen mutatott rá a porosz fegyelem veszélyeire: „Hogy találhat annak a katonának a lövése, akinek fő gondja nem a célzás, hanem a parancs figyelése.”[4]

Lábjegyzetek

  1. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324&ndah;325.
  2. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  3. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  4. Maurice de Saxe, Reveries or Memoirs Concerning the Art of War. Edinburgh, 1757. I. 76. Idézi. J. U. Nef, War and Human Progress. London, 1950. 130.

Irodalom

A Wittelsbachok épp olyan szuverén módon tervezgettek, mint a Habsburgok, és a századelő nagy politikusa, Savoyai Eugén bele is vétette 18. cikkelyként a rastatti békébe, hogy Franciaország nem akadályozza meg a bajor dinasztiát egy esetleges cserében. Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot.