Schlick Lipót

A Múltunk wikiből
1696 január.
A Haditanács utasítására Starhemberg és Schlick generális, valamint Nehem péterváradi parancsnok megkezdi rác (szerb) katonatelepek szervezését.
1703. október eleje
I. Lipót gróf Schlick Lipót altábornagyot kinevezi a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1703. október 18.
Közzéteszik I. Lipót október 9-én kelt pátensét, amely bűnbocsánatot ígér a király hűségére visszatérőknek-
1703. október 25.
Schlick altábornagy megindítja a császári hadak ellentámadását Északnyugat-Magyarországon.
1703. november 15.
Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor Zólyomnál győzelmet arat a császári sereg felett; Schlick feladja a bányavárosokat és Pozsonyba vonul vissza.

R. Várkonyi Ágnes

A Határőrvidék katonaparasztsága

1695–96 fordulóján végül a Haditanács Starhemberg és Schlick generálisokat, valamint Nehem péterváradi parancsnokot rác katonatelepek szervezésével bízta meg. A döntés többféle meggondolásból született. Lipót császár a keresztény seregek balkáni előnyomulása idején fegyverbe szólította a török uralom alatt élő délszlávokat vallási és társadalmi szabadságuk visszaszerzéséért. E felkelők közül az 1690. évi nagy török ellentámadás idején Csernovics (Črnojević) Arzén ipeki pátriárka vezetésével nagyobb szerb, rác csoportok menekültek Magyarországra. A császár nekik, mint az ország ideiglenes jövevényeinek, a magyar rendek egyetértésével 1691. augusztus 20-án kibocsátott privilégiumában szabad letelepedést biztosított, megerősítve egy évvel korábbi kiváltságukat, amely – még eredeti hazájukban – széles körű önkormányzattal, politikai és egyházi önállósággal ruházta fel őket. A beköltözöttek a magyarországitól eltérő termelési szokásaik, vallásuk és életmódjuk miatt sorozatosan összeütköztek a helyi lakossággal és a vármegyei hatóságokkal. Veszélyes társadalmi feszültséget vezetett le tehát a császári udvar, amikor szabad földadomány fejében katonai szolgálatba fogadta őket, bár ez az eljárás újabb országos feszültségek okozója lett.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Habsburg-kormányzat a vármegyékre, a rác határőrségre és a Rabutin tábornok parancsnoksága alatt Erdélyben állomásozó 8–10 ezer főnyi reguláris hadseregre támaszkodott, s azonnal megkezdte magyar hadsereg toborzását is. A védelmi vonal megszervezését a budai és a szegedi helyőrségre bízta. A Haditanács a török háborúk idejéből Magyarországot jól ismerő Schlick Lipót altábornagyot állította a védelem élére, aki sikerrel vetette be a váradolaszi rácokat Bóné serege és a bihari nép ellen. A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki. Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[1]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről. Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek: felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[2]

A Fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk. Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát. Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta. Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással Összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Léva elvesztésének hírére Rákóczi hadvezetősége azonnal megkezdte a védelmi előkészületeket, de az irányítás lassú volt, s a mintegy 15–20 ezer főnyi kuruc sereg első lovasezredei november 15-én értek Zólyom alá. A csatát Bercsényi nyerte meg. A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.

Magyarország és az európai háborúk

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki. Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását.

Lábjegyzetek

  1. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  2. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.

Irodalom

Schlick ellentámadását és Bercsényi felvidéki hadjáratát feldolgozta Markó Árpád, Bercsényi Miklós felvidéki hadjárata, 1703 (Hadtörténelmi Közlemények 1932) és Perjés Géza, Az 1703. évi november-decemberi felvidéki hadjárat (Hadtörténelmi Közlemények 1976), aki kritikusan ítéli meg Bercsényi hadvezéri működését és a régi irodalomban – főleg Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. (Budapest, 1892); Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 1880, 19052) – elmarasztalt Károlyi és Ocskay tevékenységét elismerésre méltónak vázolja.