Schwendi Lázár

A Múltunk wikiből

németül Lazarus von Schwendi

Schwendi, 1522 – Kirchheim, 1583. május 28.
német hadvezér, császári tábornok, kassai főkapitány
Wikipédia
Lazarus von Schwendi

Sinkovics István

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

A veszély elhárítását Miksa újonnan kinevezett fővezérére, Schwendi Lázárra bízta. Az ausztriai születésű, de mindeddig a nyugati harctereken működő Schwendit még Ferdinánd hívta Németalföldről Bécsbe 1564-ben, s a jószemű, had- és pénzügyi szervezés terén is járatos katona valóban haszonnal forgolódott uralkodója érdekében. Télvíz idején vonult Eperjesre 20–30 ezer fős seregével, majd 1565. február 4-én ostrom alá vette Tokaj várát, melyet rövidesen elfoglalt. Míg János Zsigmond Váradig hátrált, Balassa Menyhárt elfoglalta Szerencset, Erdődöt, sőt Nagybányát is. A Szatmár mellett táborozó Schwendi előtt szinte nyitva állt Erdély, midőn János Zsigmond – nagybátyja, Zsigmond lengyel király közvetítését is felhasználva – tárgyalni küldte hozzá Báthori Istvánt. 1565. március 13-án Szatmárban megkötötték a János Zsigmondra nézve súlyos feltételeket tartalmazó ideiglenes megállapodást. A fejedelem Bihar vármegye kivételével lemondott minden magyarországi területről, a választott királyi címről, a Habsburg főhercegnő kezéről, és fiú örökös nélküli halála esetére Erdélyt a Habsburgoknak engedte át. E feltételek végleges elfogadásától a fejedelmet a Porta újabb támadása mentette meg.

Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult. S bár a Porta máltai elfoglaltsága egyszeriben véget vetett az ellenségeskedéseknek, a két hatalom viszonya az év során tovább éleződött. Már Pankota elfoglalásának hírére fogságba vetették Bécsben Báthori István erdélyi követet és a szultán üzenetét hozó csauszt, s Miksa határozottan követelte a Portától, hogy János Zsigmonddal tartassa meg a szatmári megállapodást. Mindez mégsem jelentette egyértelműen azt, hogy Miksa élezni kívánta volna az erdélyi törekvések miatt feszült helyzetet. Erre a hadvezetés sem indította őt. Schwendi Lázár 1565–1566 telén készített tervezetében részletesen szólt a törökkel folyó háború esélyeiről. A hadvezér inkább javasolta az ellenféllel szembeni meghátrálást, s hangoztatta – miként már Fráter György is tette –, hogy a török seregek felmorzsolásában az erős váraknak jóval nagyobb a szerepük, mint az ütközeteknek. A tábornok jó érzékkel sürgette Gyula megerősítését, Eger, Győr és Komárom védműveinek fejlesztését. Tervezete sok megszívlelendő tanácsot adott a hadsereg utánpótlására, élelmezésére és fizetésére. Hadszervezeti reformokat is javasolt; a janicsárok ellenében spanyol gyalogosok hadrendbe állítását látná célszerűnek, s a máltai lovagok letelepítését is hasznosnak ítélte. A bécsi udvar lépései, akár a hadvezérek akarata ellenére, mégiscsak azt eredményezték, hogy a szultán a következő évre újabb magyarországi hadjáratot határozott el, a helyi hadműveletek pedig azonnal megindultak. A boszniai pasa betört Horvátországba, és elfoglalta a Zrínyiek Una menti várát, Kruppát, majd északabbra Novit. A temesvári pasa, János Zsigmonddal együtt, bevette Erdődöt, az erdélyi hadak Nagybányát vették vissza, melyet Schwendi magára hagyott. A szultán fogságba vetette Miksa követét és konstantinápolyi megbízottját, 1566-ra pedig megüzente a háborút.


Júliusban Pertev pasa vezette csapatait a Tiszántúlra, nyilván azért, hogy a mintegy 12 ezer katonával táborozó Schwendit kiszorítsa onnan, és biztosítsa a török hűbéres Erdély nyugalmát. Pertev a királyi végvárvonal immár utolsó dél-alföldi pillérét jelentő Gyulát támadta meg, melyet Kerecsényi László nyolcheti ostrom után, erősen megrongálva, de még védhetően, a szabad elvonulás feltételévei átadott. A törökök megrohanták a kivonuló őrséget, Kerecsényit fogságba vetették, később Konstantinápolyban kivégezték. Pertev Gyula után Jenőt és Világosvárt is bevette, ezzel a Tiszántúl Váradig a szultán fennhatósága alá jutott.

A másik sereggel maga Szulejmán szultán érkezett Zimonyba, ahol június 29-én „atyailag” fogadta János Zsigmondot, és ha régi ígérete szerint nem is Magyarországot, de a Tiszántúlt neki „engedte” át. Ugyanakkor a fejedelem rendelkezésére adta a krími tatár hadakat, hogy velük Schwendivel szemben Eger irányába törjön.


Széles körű összefogással létrehozott, birodalmi zsoldosokból, a Habsburg-tartományokban kiállított egységekből, francia, itáliai és végül magyar katonákból álló, mintegy 80 ezres sereg gyűlt össze Miksa vezetése alatt, aki augusztusban személyesen jött Magyarországra. Ebből az erőből – Károly főherceg vezetésével – vagy 20 ezer ember a Dráva és a Mura vonalát őrizte, Schwendi Lázár pedig mintegy fele ekkora erővel Kassa mellett tartotta szemmel a Gyulát ostromló törököket és a Tokajt támadó János Zsigmondot.

Zimányi Vera

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Gazdagok kompániáját alkotta az az öt kalmár is, akiknek boltjait 1564-ben Schwendi Lázár felső-magyarországi főkapitány egyik kapitánya kirabolta, és akiktől 250 ezer forint értékű különféle árut vitt el.

Sinkovics István

Az 1577. évi tanácskozás a hadügy reformjáról

Amikor Miksa 1576-ban meghalt, mint minden uralkodóváltozáskor, dönteni kellett a béke megújításáról. Rudolf, az új császár 1577-ben tanácskozást hívott össze. A tanácskozásra összegyűltek előtt két, egymásnak ellentmondó tervezet feküdt. Az egyiket Rueber János felsőmagyarországi főkapitány készítette, a másikat Schwendi Lázár, Rueber elődje a főkapitányságban. Mindkét előterjesztő ismerte a török háborúk természetét és a magyarországi helyzetet. Rueber szerint az érvényben levő békeszerződés nem tud gátat vetni a török pusztításainak, ezért nagy hadjáratot kell indítani a török kiűzésére. A háború végső célja olyan béke megteremtése, amely megszilárdíthatja a Habsburgok nemzetközi helyzetét, és véget vethet a magyarok elszakadási kísérleteinek.

Az európai országokat törökellenes ligába kell összefogni, és hat év alatt 100 ezres hadsereget kell fegyverbe állítani. A magyar előkelőktől vagyonuk egyhatod–egyötöd–egyharmad részének, sőt felének felajánlását várja. Az egyházi vagyont is fel kell használni a háború céljaira. A Duna mentén két-három élelmiszerház felállítását javasolja, és a határszélről át akarja telepíteni a lakosságot, hogy a törököt megfosszák élelmiszer- és munkaerőforrásától. A fő támadást a Duna völgyében és a török számára szokatlan téli időben tervezi, a nyári hónapokban viszont, amikorra az ellenfél nagy erőfeszítése várható, az eredmények megtartására kell törekedni. Először az előretolt török várakat kell ostrom alá fogni, a nyílt csatákat viszont az ellenség számbeli fölénye miatt kerülni kell. Rueber nem egy ponton messze járt a lehetőségektől, de a török elleni támadó hadműveletek nem egy fontos elemét vetette fel.

A másik előterjesztő, Schwendi Lázár részt vett az Erdély elleni harcokban; 1571-ben javaslatot tett a Tiszántúlnak német fejedelemségek területéről toborzott parasztokkal és iparosokkal való betelepítésére. A török háború kérdésében Rueberrel ellenkező álláspontra helyezkedett. Európai összefogásra nem lehet számítani, háború esetén a németek magukra maradnának, és nem bírnának a törökkel. Nem szabad az ellenséget háborúval ingerelni, mert ez újabb veszedelmet és pusztulást zúdítana az országra; a török terjeszkedés ellen hosszú békével és adófizetéssel kell védekezni. Kerülni kell minden olyan lépést, amely az ellenség támadását vonná maga után. Mivel azonban a török nem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. Ezt igazolják az eddigi tapasztalatok. Amióta a németek Magyarország megmaradt részeinek védelmét magukra vállalták, a törökök csak részeredményeket értek el, és Magyarországot nem tudták hatalmuk alá kényszeríteni. Mai állapotában a védelmi vonal nem felelhet meg feladatainak. A véghelyeket szét kell osztani a Habsburg-országok között. Ausztria kapja a Bécs védelme szempontjából fontos Győrt, Komáromot, Tatát és Veszprémet. Csehország, Szilézia és Morvaország a felső- és alsó-magyarországi várakról gondoskodjék. Belső-Ausztria lássa el Horvátországot és Dalmáciát. A Német Lovagrendre bízzák Kanizsának és környékének megtartását. A német birodalmi rendek is rendszeres segítséget nyújtsanak. Schwendi minden fontos helyre német őrséget akart állítani. Az őrségen kívül a végvári vonal több pontján néhány zászlóaljat javasolt készenlétben tartani, hogy az ellenséges támadást bármikor feltartóztassák. Itt már nem ragaszkodott a németekhez, úgy vélte, kellő gyakorlat után a felfegyverzett magyar jobbágyokat és a nemesi felkelést is eredményesen harcba vethetik. Úgy ítélte meg, hogy kisebb török hadjárat esetén Ausztriából, a Cseh Korona Országaiból és Magyarországról kell annyi csapatot fegyverbe hívni, hogy a támadókat el tudják űzni. Ha Törökországból komolyabb hadsereg jön, a német birodalmi segélyből is fel kell fogadni néhány ezer lovast s gyalogost. Ha viszont maga a szultán vonul Magyarországra, mozgósítani kell a német fejedelemségek minden erejét, és a többi keresztény népektől is segítséget kell kérni; mielőbb el kell foglalni Buda körzetében a kisebb török várakat, és el kell pusztítani az egész vidéket, hogy az ellenség ne jusson élelemhez. A töröktől közvetlenül fenyegetett várakat pedig meg kell erősíteni.

A tanácskozás Ernő főherceg elnökletével a védelmi politika mellett döntött: nem szabad alkalmat adni a töröknek a háború újrakezdésére, ezért be kell küldeni idejében az adót, és meg kell tiltani, hogy a végbeliek a török területekre menjenek zsákmányszerzésre. A végvárak katonasága ilyenkor nagy károkat szenved, és a veszteségek miatt nem is lehet panaszt emelni a török udvarban. Csak akkor szabad átmenni az ellenség területére, ha a török csapatokat magyar területen tetten érik. De ilyenkor is a főkapitány engedélye szükséges.

A tanácskozások többször foglalkoztak a magyarok kérdésével. A legszélsőségesebb Schwendi álláspontja volt: a németek védik az országot, a magyaroknak legfeljebb kiegészítő szerepük lehet. A tanácskozás más résztvevői maguk is minden fontos várba német csapatokat akartak ugyan helyezni, de több elismeréssel szóltak a magyar végvári katonaságról. Szerintük a magyarokat mint védőfalat meg kell tartani, mert ha Magyarország elvész, a védelem súlya a németekre fog hárulni, akik miatt a magyarok eddig sok veszteséget szenvedtek. Ha magukra hagyatva továbbra is helytállanának, még inkább megfogyatkoznának. Az is lehet, hogy olyan utat választanának, amelyen megmaradásuk biztosabbnak látszik; ezen kimondatlanul a török uralom vállalását értették. Éppen ezért javasolták, hogy meg kell nyerni a magyarok jóindulatát, és meg kell adni mindazt, amit méltányosan megérdemelnek. A magyarok jó katonák, ezért sem szabad engedni, hogy a török területekre vezetett vállalkozásokban morzsolódjanak fel. A császárhoz intézett előterjesztés a valóságot akarta feltárni, és nyilván nem akarta szépíteni Magyarország szerepét.

A törökkel kötött békét tehát Rudolf császár uralkodása alatt is fenn kívánták tartani. Ugyanakkor jól látták, hogy a béke ellenére tovább kell építeni a végvárakat, fel kell készülni a török ellen.