Selmecbánya

A Múltunk wikiből

szlovákul Banská Štiavnica, németül Schemnitz

város Szlovákiában a Besztercebánya|besztercebányai kerület selmecbányai járásában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Szélakna, németül Windschacht, Selmecbánya városhoz tartozó bányásztelep. Kislexikon

1528
tavasza A bakabányai és selmeci bányamunkások elfoglalják a garamszentbenedeki apátságot. A katolikus szertartást megszüntetik.
1704. október 21–30.
Eredménytelen béketárgyalás Selmecbányán a bécsi angol és holland követ közvetítésével I. Lipót és Rákóczi megbízottai közt.
1707. október 3.
Selmecbányán Hellenbach János báró, az alsó-magyarországi főbányagrófság adminisztrátora katonasággal töri le a rézpénz elértéktelenedése miatt kitört bányászsztrájkot.
1730
Selmecbányán megkezdődik a bányák víztelenítése és az erővízszükséglet kielégítése céljából á víztároló rendszer kiépítése, Mikoviny Sámuel tervei szerint.
1735
Bányatisztképző iskola alapítása Selmecbányán.
1749
Selmecbányán üzembe helyezik a Hell József Károly-féle vízoszlopos szivattyút.
1759
Selmecbányán és Körmöcbányán a bányatárspénztár pamutfonalfonó manufaktúrát létesít.
1763. június 9.
A selmecbányai bányatisztképző iskolán felállítják az ásványtani és vegytani tanszéket.
1770. április 3.
A selmecbányai bányatisztképző iskola akadémiai rangot kap.
1773
Megjelenik Bécsben Delius Kristófnak a selmecbányai akadémia számára írt tankönyve: Anleitung zu der Bergbaukunst.
1786
Selmecbányán nemzetközi bányászati tudóstalálkozót tartanak, Born Ignác kezdeményezésére megalapítják az első nemzetközi tudományos társaságot: Sozietät zur Bergbaukunde.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1852. február 16.
Bérmozgalom Selmecbányán.

Tartalomjegyzék

Györffy György

Központosító belpolitika

Ilyen a Szabolcs utódaitól elkobzott Székesfehérvár, amelyet szállásváltó útján bizonyára évente kétszer is felkeresett, és ilyen lehetett hegyvidéki nyaralóhelye, a Hont megyei Devicse. Ez a Géza nevét őrző udvarhely a XIII. században is a zólyomi királyi nyaraló uradalom egyik központja volt, és különös jelentőségét az adta meg, hogy a legkorábbi magyarországi ezüstásó hely, a „Bányának” nevezett Selmecbánya közelében feküdt.

Kristó Gyula

Kézművesség

  • Még régebbi, minden bizonnyal XI. századi hagyományai voltak a selmeci ezüstbányászatnak. 1228. évi adat kifejezetten említi a selmeci ezüstbányát (argenti fodina).
  • A selmecbányai ásatások felszínre hoztak egy román stílusú, de már gót elemeket is felvonultató, egyszárnyas kovácsoltvas ajtót, ahol az ezüst a holdat, az arany a napot jelképezte.

Stílusirányzatok

A peremterületek foko­zatos benépesülésével párhuzamosan a magyar államterület szélső pontjain tűn­tek fel késő román épít­mé­nyek: kolostorok létesültek (északon Turóc, Erdélyben Kerc), a városiasodó tele­pü­lé­se­ken (például Selmecbányán) három­ha­jós bazilikák, a kisebb helyeken egyhajós, egytornyos templomok épültek.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Werbőczy István, aki éberen figyelte az eseményeket, október elején egy Selmecbányának küldött levelében azt írta, hogy a törökök azért hagyták el az országot, mert Szapolyai hadai­nak egy részével Marjai Lukács szász sebesi kapitány betört a török terü­letekre, a török seregek háta mögött több helyet elpusztított és felégetett.

Zimányi Vera

Magyarországi bányatermékek az európai piacon

  • A legjelentősebb bányák az egykori szóhasználat szerint alsóságinak nevezett hét Garam menti bányavárosban: Körmöc-, Selmec-, Beszterce-, Új-, Béla-, Baka- és Libetbányán, valamint az úgynevezett felső-magyarországi bányákban: a szepességiekben és Szatmár, Máramaros, Bereg vármegyében, továbbá Bihar, Zaránd és Arad vármegyében és Erdélyben voltak.
  • Az aranyfinomításról vezetett számadásaikba nem engedtek betekintést, még a Kamarának sem. Az egész Körmöci Kamara termelése (amelyben benne foglaltatik Selmecbánya hozama is) az 1531 és 1548 első fél éve közt eltelt tizenhét és fél év alatt átlagosan évi 155 393 forint értékben 5454,3 kg ezüstöt és 98 600 forint értékben 245,7 kg aranyat tett ki. Mindezek értéke összesen 253 993 forintra rúgott.

A földesurak előretörése a piacon

Az esetleges külföldi gabonaszállításoknál állandóbb és jelentősebb volt például a városok gabonával való ellátása: Selmecbányának az 1570-es években Dobó István, a későbbi évtizedekben pedig Forgách Imre, Dóczy Gáborné, Pándy Zsigmond volt a fő szállítója.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

  • 1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, [[Kassa|Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága. János király megnemesítette a mellette kitartó budai polgárokat. A megnemesített, de leggazdagabb – német – polgárait elvesztett város igyekezett megtalálni a módját, hogyan élhet az új körülmények között. A város ereje, fénye azonban megtört. Az udvar menekülése után a luxusiparágak mesterei is elhagyták a várost, helyüket a délvidéki mezővárosok török elől menekülő kézművesei foglalták el, akik természetesen csak sokkal alacsonyabb színvonalú termékeket tudtak készíteni. A megmaradt kereskedők igyekeztek továbbra is fenntartani kapcsolataikat Nagyszombat, Selmecbánya és az északnyugati városok polgáraival.
  • A városi jövedelmek nagy része mind Kassán, mind Selmecbányán a városi pincészetből származott. Ez utóbbi helyen a borból évi 3500-7000 forintnyi bevételt értek el, a sörfőzés is nagyrészt a városé volt.

A városi ipar és iparosság

  • Selmecbányán 1597-ben 150 sütéssel foglalkozó személyt írtak össze, túlnyomó részük azonban céhkereteken kívül álló sütőasszony volt.
  • A környékről szabadon ki-be járó, a városban mívelő és annak vásárain árusító vándorszabók ellen már 1538-ban védelmet kértek a pápai szabók; a selmecbányai mesterek pedig 1580-ban tömegesen zúdultak fel az ellen, hogy a városon kívüliek már hétköznapokon is árusítanak készruhát a városban.
  • A készruhák iránti nagy kereslet a szabók egy részének jelentős hasznot biztosított. Kassán a szabók mintegy harmadrésze tartozott a város vagyonosabb rétegéhez, ugyanannyi foglalkoztatott több személyt iparában. Egy részük Selmecbányán is a piactéren vagy annak tőszomszédságában lakott, a gazdag bányapolgárok közé ékelten.
  • Selmecbányán a 16. század második felében 116 ötvösmester neve ismert, közülük heten a külső tanács tagjai, egyikük pedig esküdt lett.
  • A kovácsok, a kerékgyártók és a lakatosok Kassán az iparosok legszegényebb rétegéhez tartoztak, ugyanilyen alacsony társadalmi rangjuk volt a kovácsoknak Selmecbányán és Sopronban.

Bányavárosok – kereskedőpolgárok

A városok speciális csoportját alkották a bányavárosok; belső viszonyaikat, erős osztálytagozódásukat jól megvilágítja a Garam-vidéki hét bányatelepüléshez tartozó Besztercebánya, Selmecbánya és Körmöcbánya példája. Mindhárom helyen városonként 36 család tartotta kezében a hatalmat, tagjaik voltak a teljes jogú polgárok, szemben a több száz nem teljes jogú polgárral és a polgárjog nélküli plebejusokkal. A városi hatalomnak ilyen nagyfokú koncentrálódása érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a 36 gyűrűstéri telek első tulajdonosai a városalapító tőkés csoport tagjai voltak. A 16. században is lényegében utódaik voltak a bányarészeket birtokló polgárok (urburárius), egyedül ők rendelkeztek a városban borkimérési joggal. Közülük került ki a bíró és a tizenkét esküdtből álló tanács zöme is, ez a tanács teljesen a gyűrűstéri polgárok befolyása alatt állt. A bányászathoz-kohászathoz oly nélkülözhetetlen erdők közös tulajdonban maradtak ugyan, de kizárólagos haszonélvezőik a főtéri polgárok voltak (akiket ezért Waldbürgereknek is neveztek). A főtér négyszögét sakktáblás utcahálózat vette körül. A bányatelepek körül külön-külön bányásztelepek alakultak ki. A külvárosi háztelkek nem mentek át a rajtuk házat építő polgárok tulajdonába, hanem a falusi jobbágyokhoz hasonló szolgáltatások ellenében, örökbérletként bírták e telkeket a várostól, melynek joghatósága alá tartoztak.

A 16. század derekán Körmöcbányának 1300-1400, Selmecbányának (a külső telepekkel együtt) 3400-3800, Besztercebányának pedig 2600-2900 lakója volt. Selmecbányán házanként átlag 6,5-7,5, egyik külvárosában 9-10, Besztercebányán pedig 15-16,5 lélek élt. A városlakók foglalkozás szerinti megoszlását is ismerjük (9. táblázat).

A városlakók foglalkozás szerinti megoszlása Selmecbányán, Besztercebányán és Körmöcbányán a XVI. század derekán százalékban
Foglalkozás Selmecbánya Besztercebánya Körmöcbánya
Bányász, kohómunkás, szénégető 63,57 56,68 28,17
Pénzverő - - 21,45
Kézműves 18,76 21,61 1,55
Kézimunkás kisvállalkozó 1,71 2,51 1,55
Kiskereskedő 5,86 5,95 5,69
Tőkés vállalkozó 3,25 4,07 5,94
Városi szolga, hajdú 0,72 1,04 1,81
Koldus (koldusszegény) 1,53 2,19 7,49
Egyéb foglalkozású 3,97 4,70 1,29

A kézművesek aránya meglehetősen alacsony; a három városban összesen 40 szakmában 513 mester és 157 segéd dolgozott. A legények elenyészően kis száma az ipar gyenge fejlettségét mutatja, csupán a lakosság közvetlen ellátását szolgáló pékeknél, mészárosoknál, sörfőzőknél, cipészeknél-vargáknál, szabóknál, kovácsoknál, lakatosoknál találunk 6-nál több mestert.

Igaz ugyan, hogy a bányarészek túlnyomó többségét kezükben tartó gyűrűstéri polgárok voltak a város urai, a bányaművelés terén azonban ők maguk is óriási nehézségekkel küszködtek. A könnyen kitermelhető rétegek már régen kimerültek, a mélyművelés pedig igen nagy technikai nehézségekkel járt, és hatalmas pénzbefektetést igényelt. A víztelenítéshez például költséges vízkiemelő szerkezeteket kellett alkalmazni, sok helyen jóval több ember dolgozott a vízmerésen, mint a fejtésen. Az ehhez szükséges tőke hiányában sorra mentek tönkre a kisvállalkozók, sokan a kincstárnak adták át bányarészüket. Valamelyest enyhített a helyzeten, hogy társaságokba szerveződtek, a legjelentősebb közöttük az 1570-ben alakult selmecbányai Brenner-szövetkezet volt. Elvileg mindenkinek szabad volt bányásznia, aki a folyamatos művelést vállalta, ezt a bányaszabadságot újra megerősítette és az egész országra kiterjesztette az 1523. évi XXXIX. törvénycikk. A törvény egységes alkalmazását azonban erősen gátolták a politikai fejlemények, valamint az egyes bányavárosokban az alapítástól kezdve fennálló eltérő helyi szokásjog és kiváltságok. Hosszas előzmények után 1562-ben Ferdinánd elrendelte, hogy a hét alsó-magyarországi bányavárosban hirdessék ki az általa elrendelt új bányarendtartást, amely az ausztriai rendelkezésekhez hasonlóan – a helyi szokásjogok rovására is - egységesíteni és modernizálni kívánta a bányaügyet. További hosszas tanácskozások és viták után született meg 1573-ban Miksa császár bányarendtartása, ami hosszú ideig irányadó maradt. Ez ésszerűsítette és egyben a fiskus ügyévé tette a bányászatot. A királyi hatalom megvédte a bányaművelőket az önkényeskedéstől, s magánföldesúri birtokosokkal szemben is védelmet nyújtott.

Péter Katalin

Az első hazai reformátorok

A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott.

Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János és a morva származású Conrad Cordatus, az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani. Conrad Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek. Conrad Cordatus ott is marad; tizenhat éves magyarországi tevékenységét lezárva, Luther egyik közvetlen munkatársa lesz. A budai Kresling viszont visszajön Magyarországra. 1549-ben bekövetkezett halála előtt nyolc éven át igen megbecsült prédikátor Selmecbányán.

Könyvek, olvasók, értelmiség

A selmecbányai rektor a napórákról tart könyvet, egy politikus csillagászatot olvas, Eperjes városi könyvtárából hadászati művet lehet kölcsönözni.

Polgári kultúra

A polgárság egyszerűbb része számára hozzáférhető műveltség eszményét inkább egy másik könyvtár fejezi ki, Johann Haunolté Selmecbányán. A tulajdonos érdekes, de éppen a 16. században nem szokatlan sorsú ember. Sziléziából telepedett Magyarországra; itt egy ideig rektor, majd várkapitány.

Sinkovics István

Szakadatlan harcok a végvidéken

Hogy a határvidéken levő török hogyan értelmezte a békét, arra jellemző Bakabánya esete. Amhát nógrádi és drégelyi szandzsákbég 1570 májusában felszólította a bakabányai polgárokat, hogy hozzák be adójukat, különben nem engedi, hogy kimenjenek földjükre és szőlőhegyükre. „Jól tudom – írta -, hogy ti azzal beszélitek ki magatokat, hogy most a hatalmas császár és a király között békesség vagyon; mi is elismerjük és tudjuk, hogy békesség vagyon, de ti ne bizakodjatok ebben, mert a hatalmas császár fizetésem helyett titeket adott énnekem. Most várom tőletek mit adtok énnekem s mennyiben alkuszunk meg, és csak azt kívánom tőletek, ami illet.”[1] A bég ugyanis azzal adott nagyobb nyomatékot követelésének, hogy Bakabánya szerepel a szultán lajstromában. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak: a bakabányaiak soha nem fizettek adót a töröknek, és ekkor sem engedelmeskedtek a felhívásnak. Amhát erre csapataival a város alá szállott, a földeken dolgozó embereket levágta vagy elfogta. Ám a korponai őrség és a selmecbányaiak megtámadták az ellenséget, és menekülésre késztették. Hiába küldött a budai pasa fenyegető levelet, hiába próbálkozott a nógrádi bég fegyverrel – a város nem fizetett. A bakabányai kapitány pedig kijelentette, nyársra húzat minden odamerészkedő törököt.

Zimányi Vera

Bányászat, kohászat

A selmeci ezüstbányákban a 17. század első felében többszöri fellendülés és hanyatlás váltakozott. Víztelenítés céljából 1604-ben használtak itt először szivattyúkat az addigi vödrök helyett, 1619-ben lóerejű szivattyúkat, majd 1626-ban fölszíni rudas vízemelő kereket alkalmaztak. Bányabeli robbantásra is itt került sor először. Mégsem tudtak megbirkózni a vízzel, elsősorban az ésszerűtlen, rossz szervezés és a kevés beruházás miatt. A kis bányarészvényesek kimerültek; 1640-ben a kistulajdonosok legjelentősebb egyesülése, a Brenner-szövetkezet is csődbe ment. A kohóüzemeket a század elején még igen kezdetlegesen kezelték, minden bánya termékeit külön olvasztották. Új rendelkezések egységesítették a beváltást, de hanyatlást jelentett a 16. századhoz képest, hogy Selmecen többé nem tudtak ólmot előállítani az ólomércekből, és így kizárólag a lengyel ólomimportra voltak utalva.

Benczédi László

Az 1678. évi hadjárat

Október folyamán sorra elesett Zólyom, Beszterce-, Breznó-, Selmec- és Körmöcbánya, majd egyenként behódoltak Korpona, Kékkő, Divény, Gács és más várak őrségei is. Ezzel mintegy hat hét leforgása alatt a kurucok ellenőrzése alatt álló terület elérte addigi legnagyobb kiterjedését.

R. Várkonyi Ágnes

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

  • Az 1650-es években a kincstári tulajdonban levő selmeci és körmöci nemesfémbányákon s a besztercei rézbányákon kívül a bányák, kohók, hámorok jelentős részén még magánosok osztoztak: főurak, városok, kisvállalkozók – bányapolgárok és polgári vállalkozó társulatok.
  • A selmeci bányakamara birtokába kerül a revistyei, a saskői és a lipcsei uradalom (1650–1669).
  • Az 1677-ben kipattant nagy ezüstsikkasztási ügyben a selmeci tisztviselők egész sorát találták vétkesnek. Binz János Frigyes selmeci kereskedő közvetítésével éveken át juttattak ki és adtak el ezüstöt Sziléziába, főleg Boroszlóba.
  • A selmeci ezüsttermelés az 1620–1658 között Bécsbe szállított ezüstmennyiségről készült kimutatás szerint 1648-tól emelkedett. Visszaesés az 1680-as évekre jellemző.

Városok, nyitott kapukkal

A bányavárosokban – Besztercén, Nagybányán, Selmecen, Körmöcön – a hivatalnoknemesség nagyszámú, inkább technikai, pénzügyi kérdések iránt fogékony tagjai vernek gyökeret. Az addig túlnyomórészt evangélikus városokban a század közepén a katolikusok és reformátusok a teljes egyenjogúság igényével lépnek fel. Néhány évtized leforgása alatt a katolikus klérus intézményei, építkezései: templomok, iskolák, rendházak módosítják számos város addigi képét.

Vájárok, bányapolgárok, sóvágók

A hatvanas években föllángoló sztrájkokat az új munkaidőrend okozza. A rézbányák vájárai a jobb kereseti lehetőségeket nyújtó selmeci ezüstbányákba áramlottak át.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A bányászat hozamának állandó emelkedését előmozdította a robbantással való ércjövesztés elterjedése: az első, 1470-ben Észak-Itáliában, majd 1627-ben Selmecbányán végrehajtott robbantások után az új eljárás csak lassan terjedt el Közép-Európában, s az ausztriai bányászatban 1700 körül lett általánossá.

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • Ami pedig a bányák jövedelmezőségét illeti, a közvélemény kifejezőjeként a labanc érzelmű Zweig János Kristóf selmeci bányamester naplóját idézhetjük a Rákóczi-szabadságharc éveiből: „Míg a támadók ezeket bírják, mindig lesz eszközük a háború folytatására.”[2]
  • A selmecbányai ezüsttermelés is többnyire veszteséggel járt, nemegyszer a munkabérek fedezésére sem volt elegendő.

R. Várkonyi Ágnes

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Hegyalja népe nemcsak Selmecen napszámoskodott, szállított kenyeret Váradra, sót Újhelyre, Zólyomba, hanem borral szekerezett Lengyelországba, gabonával Erdélybe, Máramarosba, onnan sóval az Alföldre.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[3]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről. Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek: felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[4]

A Fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk. Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát. Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta. Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással Összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Diplomácia és hadsereg

A Habsburg-udvar az erdélyi helyzetváltozásra fegyverszüneti ajánlattal felelt. Rákóczi azonnal megragadta az ország önálló államiságának rendezésére kínálkozó tárgyalási lehetőséget, és a tapogatódzásnak számító második gyöngyösi értekezlet után elküldte megbízottait a Selmecbányán 1704. október 7-én meginduló béketárgyalásokra. Egész Európában nagy visszhangot keltett, hogy Lord Stepney, Anglia, és Hamel-Bruyninx, Németalföld bécsi követei mint mediátorok közvetítettek a két fél között. A mediáció – mint az államhatalmi szintű tárgyalásokhoz vezető úton az első lépés – nemcsak a magyar konföderáció vagy az ellentéteket tárgyalásokkal megoldhatónak vélő angol és holland politika sikerét dicsérte. Azt bizonyította, hogy a Habsburg-kormányzaton belül megerősödött a fegyver erejével szemben a tárgyalásokat előnyben részesítő párt, amely számíthatott a magyar udvari arisztokrácia némely jelentős személyiségére is. A tárgyalások azonban, Stepney szerint Bécs hibájából, zátonyra futottak. Közben ugyanis a Habsburg-udvar Konstantinápolyban már az új fejedelem elleni török támadás érdekében tapogatódzott, megállapodást kötött II. Ágost lengyel királlyal a Szászországban állomásozó hadak magyarországi bevetéséről, és az előzetes fegyvernyugvás ellenére Heister támadásokat hajtott végre.

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

A vármegyék 1707 tavaszától elhanyagolták vagy megtagadták a bányavárosok ellátásához szükséges élelem- és takarmányszállításokat. 1707 márciusában Besztercebányán általános tiltakozásra került sor, ősszel Selmecbányán a fuvarosok és a bányászok sztrájkoltak. A mesteremberek a városra rótt, iparcikkekben szolgáltatandó adót nehezményezték, és béremelést követelt a bányaüzemek egész személyzete. Selmecbányán a vájárok, ácsok havonta megszabott mennyiségű gabonát, húst és sót, a lovasgazdák a takarmány drágaságára hivatkozva béremelést követeltek, mivel rézpénzben kapott bérükből nem tudtak megélni. Tavasszal Hellenbach a kövekkel védekező bányászokhoz fegyveres kísérettel ment ki, s noha a kőzáporban megsebesült, még kényszeríteni tudta őket, hogy leszálljanak a tárnákba. 1707 nyarán a bányaüzem személyzetének fizetését felemelték, de néhányukat elbocsátották. Úrvölgyben az ércvágók és az ácsok némi fizetésjavítást kaptak, a vízszivattyúkat hajtó lovasgazdák és a munkások bérének általános emelését azonban Rákóczi nem engedélyezte.

1707. szeptember 3-án Rákóczi bizottságot küldött ki a bányák összes termelési, technikai és jövedelmezőségi kérdésének megvizsgálására. A Csáky István, Jánoky, Gerhard, Radvánszky, Sréter, Spáczay, Lányi részvételével kiszálló bizottság azonban még el sem kezdte az érdemi munkát, amikor szeptember 23-án a szivattyúk több aknánál leálltak, majd 26-án Szélaknáról a bányászok nagy csapatban bevonultak Selmecbányára, elvitték a bányabírótól a zászlót, dobokat és fegyvereket, s azt követelték, hogy ezüstpénzzel fizessék őket, vagy adjanak nekik élelmiszert, posztót, vásznat. Ezek után magukhoz vették a társpénztárt és a társládát, visszamentek Szélaknára, s ott a bányászfelkelések hagyományos szokása szerin a nyitott társláda mellett három napig tanácskoztak, majd 30-án száztagú küldöttséget indítottak a fejedelemhez. A küldöttséget azonban Zólyom vármegye parancsából egy parasztcsapat visszafordulásra kényszerítette. Közben a vágatokban, aknákban emelkedő víz az egész bányaüzemet pusztulással fenyegette. Hellenbach kérésére Esterházy Antal generális egy csapat katonát küldött Neumann ezredes vezetésével, aki kétnapi hiábavaló rábeszélés után a szélaknai vájárháznál összegyűlt, kövekkel védekező bányászokra lövetett – 11 bányász meghalt, 20 megsebesült. Rákóczit a selmeci sortűz híre nagyon megrázta, bár a bányászok mozgalmát – amely jóval korábban elkezdődött, hosszabb távú folyamatba illeszkedett, és amelyet a többségükben katolikus szlovák és német bányászoknak az evangélikus tisztviselőkkel kiéleződött felekezeti ellentétei is átszíneztek – „temeraria conspiratio”-nak, „vakmerő összeesküvés”-nek[5] nevezte, de mindent megtett, hogy a feszültségeket levezesse, a bányászok igényeit kielégítse. 1708 tavaszán elrendelte, hogy a bányászok bérét részben ezüstpénzben fizessék.

A trencséni csata és a sárospataki országgyűlés

Közvetlenül a csatavesztés után Heister tervezett gyors előnyomulását sikeresen feltartóztatták, s az ezredeket és a várőrségeket újra feleskették a konföderációra. Bottyán átkelt a Vágon, elfoglalta Modort és Bazint, sikeres harcot vívott egy kisebb császári csapattal. Esterházy Antal betört Ausztriába, szeptember 2-án Béri Balogh Ádám Kölesdnél megütközött Nehem tábornok nagyrészt rác seregével, a császáriak 2 ezer katonájukat és teljes tüzérségüket elvesztették. A császári offenzíva részeként Nagykőrös ellen indított rác támadást pedig Szűcs János és Sőtér Tamás ezereskapitányok segítségével a város lakossága visszaverte. A bányavárosokat azonban Bercsényinek nem sikerült megvédenie, s bár a készletek egy részét elszállították, tetemes hadianyag és a hadsereg teljes gyógyszerkészlete Heister zsákmánya lett.

A hadsereg megerősítése céljából a jobbágy közvitézeket fejedelmi rendelettel felmentették mindennemű közteherviselés alól. Az ezredekhez új hadseregszervezési utasítást küldtek szét, ennek értelmében minden harcban álló katona maradékaival együtt felszabadul a földesúri hatalom alól, és szabad földet kap letelepedésre.

Az 1708. november 28. és december 20. között megtartott sárospataki országgyűlés szolgálta főleg az erők összefogását. Jóváhagyták a Gazdasági Tanács és Hellenbach elszámolását, devalválták a rézpénzt, a hadsereg félévi zsoldjára 60 ezer forintot és meghatározott mennyiségű élelemadót vetettek ki. Általános érvényre emelték s hadseregtoborzás új rendjét, kialakították a toborzókerületeket. Törvénybe iktatták Tarpa hajdúvárosi kiváltságát és a jobbágykatonák szabadságát. A háború végéig szolgáló jobbágykatonák családjukkal és leszármazottaikkal együtt felszabadulnak a földesúri hatalom alól, és letelepedésre szabad földet vagy falut kapnak. Az árulás bűnében elmarasztalt Bezerédj brigadérost és Bottka Ádám alezredest elrettentésül és rituális megtorlást demonstrálva végezték ki. Az országgyűlés régen időszerű végzéseit Rákóczi a hadsereg képviselőire támaszkodva, a központi hatalom pártjának segítségével vitte keresztül.

1708 őszén a magyar konföderáció senatusi testülete megtette az első óvatos lépéseket a háború államhatalmi szintű befejezésének előkészítésére. Még augusztus 20-án Egerben Rákóczi ünnepélyesen fogadta Ukraincev orosz követet, akinek az lett volna a feladata, hogy a bécsi udvarban bejelentse: a cár kész közvetíteni a császár és a magyarok között. De ez a terv a követ váratlan halála miatt meghiúsult. Ezek után Rákóczi Tolvay Gábor nádori ítélőmestert küldte fegyverszüneti ajánlattal Bécsbe, majd nem sokkal később Dobozi Mihályt indította útnak a tengeri hatalmakhoz, hogy Poroszország, Hollandia és Anglia vállaljon mediációt és garanciát az elkövetkezendő béketárgyalásokon. Az egyre erősebb angol és holland befolyás alá kerülő udvar hajlott a fegyverszünetre, de Rákóczinak a semleges zóna kijelölésére és a selmeci gyógyszer- és fémkészlet átadására vonatkozó igényeit nem fogadta el.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A konföderáció csapatai elsősorban a bányavárosokat akarták visszafoglalni, megvették a liptói sáncrendszer egy részét, és Bottyán a selmeci sáncoknál okozott súlyos veszteségeket az ellenségnek.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

Hellenbach János Gottfried, aki a szabadságharc éveiben adminisztrátori címmel a főkamaragrófi teendőket látta el, selmeci bányapolgár volt, eredeti képzettsége szerint pedig orvos. Lányi Pál országos vasinspektor a szabadságharc előtt mint a betléri vashámor tulajdonosa s Gömör vármegye pénztárosa és főhadbiztosa szerezhetett gazdasági ismereteket. Bizonyosra vehetjük, hogy a szabadságharc kitörése előtt egyiküknek sem volt alkalma gazdasági problémákról az állami gazdaságpolitika szintjén gondolkodni. Gazdasági intézkedéseikben csakis abból indulhattak ki, amit a Habsburg-államgépezet gazdasági tevékenységéből alacsonyabb vagy magasabb közigazgatási szinten megismertek. A legújabb kutatások ugyan kimutatták, hogy Rákóczi és munkatársai éppen a legnagyobb horderejű pénzügyi és külkereskedelmi döntéseikben Becher, Hörnigk és Schröder tanácsai szerint jártak el, gazdaságpolitikájukat azonban ez nem tette hatékonyabbá.

Az önálló Magyarország gazdasági életének központi problémája az volt, hogy Rákóczi állama nem rendelkezett a szükséges arany- és ezüstpénzmennyiséggel. Kapóra jöhetett ebben a helyzetben Schröder ötlete a réz váltópénz bevezetéséről: „ha … van rézpénzem, mindent vehetek rajta, amint ez látható Svédországban, Hollandiában, Angliában és másutt, és ha nincs rézpénzem, akkor helyette ezüstpénzt kell kiadnom; így a rézpénz egyenlő jogot nyer az ezüsttel és arannyal.”[6] Ezért a meglevő nemesfém pénzt elsősorban külföldi vásárlásokra fordították, s a belföldi forgalom számára rézpénzt verettek, 20, 10, 4 és 1 polturás, valamint dénár váltópénzt, soha nem tallért vagy forintot. Rákóczi és munkatársai nem vették figyelembe, hogy egy ország teljes belföldi pénzforgalmát nem lehet váltópénzzel lebonyolítani, és ragaszkodtak a mérték nélkül szaporított rézpénz és a belföldi forgalomból szinte teljesen eltűnt ezüstpénz „egyenlő jogához”, azonos árfolyamához; a rézpénz inflációja által előidézett drágaságot és áruhiányt pedig a mindenféle rendű és rangú árutermelők és kereskedők hazafiatlanságának tulajdonították.

Ugyancsak a kameralista elmélet hatása mutatható ki a külkereskedelem megszervezésére irányuló kísérletekben. Az ország kereskedőinek 1705 júniusában Egerbe összehívott tanácskozásán Rákóczi Bechernek az állami irányítással működő kereskedőtársaságokról kifejtett nézetével egybehangzóan kívánta szabályozni a külkereskedelmet. Az ekkor kibocsátott fejedelmi rendelet szerint a külföldi áruk behozatalát meghatározott helyen, Besztercebánya és Lőcse városában, az ország részéről kijelölt, tehát állami ellenőrzés alatt álló kereskedőknek vagy állami támogatással működő kereskedőtársaságoknak kellett volna lebonyolítaniok; az importüzletekből mind a többi belföldi, mind a külföldi kereskedők ki lettek volna zárva. Az exportot bátorította ugyan a fejedelem, de megkívánta, hogy a külföldön eladott áruért kapott ezüstpénzt behozzák az országba. Mindez azonban naiv elképzelésnek bizonyult. 1706-tól kezdve valóban működött Hellenbach irányítása alatt egy államilag ellenőrzött külkereskedő társaság, amely – Hörnigk tanácsát követve – szarvasmarhát és rezet cserélt az erre kijelölt vásárhelyeken, Kőszegen és Szakolcán, elsősorban posztóra, de sem a külkereskedelem egészének állami ellenőrzése, sem a külföldi kereskedőknek a belföldi piacról való kiszorítása nem bizonyult megvalósíthatónak.

A bányászat helyzetében, a bányák állapotában a szabadságharc alatt nem történt lényeges változás. Továbbra is megoldatlanok maradtak a víz okozta technikai problémák. A rézpénzinfláció következtében 1706 elejétől kibontakozó válság a nemesfémtermelés hanyatlásához vezetett, bányaigazgatás és bányamunkásság osztályellentétét felekezeti ellentétek még jobban kiélezték, s a bányászok bérköveteléseinek elutasítása 1707–1708-ban a Garam menti városokban és Szomolnokon ismételten is zendüléseket váltott ki. A legnagyobb bányászmegmozdulást, 1707. szeptember végén — október elején Selmecbányán, a kuruc katonaság verte le.

R. Várkonyi Ágnes

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Ocskay már 1703 őszén 14 ezer forint hadisarc mellé néhány drágaköves aranygyűrűt és párducbőrt is követelt Selmecbánya városától, s majorságát morvaországi becsapásai alkalmával zsákmányolt szarvasmarhákkal gyarapította.

Polgárság és értelmiség

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[7] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[8]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzök konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el. Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[9]

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok.

Életmód, testkultúra, egészségügy

Az orvosok egy része a visszafoglaló háború tábori kórházaival került az országba, miként a nürnbergi származású, Altdorfban végzett Lang Jakab, aki Besztercebánya, majd Selmecbánya fizikusa (hatósági orvosa) lett.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Mégis, a Comenius hagyományait folytató sárospataki főiskola, a kartezianizmus fellegvárának számító debreceni kollégium, majd több felső- és alsó-magyarországi város, Eperjes, Bártfa, Selmecbánya, Losonc, Pozsony, nehézségekkel dacolva, széles hatósugarú, új szellemi központtá lett.

A külföldi egyetemeken képzett tanárok, lelkészek új hulláma hozza magával az evangélikus vallási mozgalom, a pietizmus művelődéspolitikai elveit. Pilarik István, Major Pál, Lazarus Ágoston, Günther Sámuel, Burius és mások munkássága nyomán a század utolsó másfél évtizedében Pozsonytól Lőcséig, Selmecbányától Rozsnyóig kialakulnak a pietizmus társadalmi bázisai.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Nagyrészt a háború évei alatt a Rákóczi, Hellenbach és Bercsényi támogatta kísérleteknek és próbálkozásoknak köszönhető, hogy 1711 után Selmecbányán tökéletesített formában végre elkészült Hell bányagépmester bányavízemelő rendszere. Hellenbach 1708-ban javasolta, hogy 70 ezer forint jutalmat adjanak a gépmesternek, ha a találmány zavartalanul működik.

Történetírás, nemzeteszmék

A királyságban a főleg német nyelvű városi polgári értelmiséget a „hungarus”-tudat eszméje hatotta át. Felfogásukban az ország minden lakója, tekintet nélkül anyanyelvére, vallására és társadalmi hovatartozandóságára: hungarus – a közös haza fia. E szellemi környezetben született a selmeci polgárszármazék, a német egyetemeken tanuló Czvittinger Dávid műve, a magyarországi írók első lexikona, a Specimen Hungariae literatae (1711).

Művészetek

A Rákóczi-hadsereg tisztjei főleg Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya ötvöseinek adtak munkát.

Ember Győző

Városi felsőbíróságok

A személynöki szék (sedes personalitia) közvetlen illetékessége alá is sok szabad királyi város tartozott, valamint a hét bányaváros (Körmöc-, Selmec-, Béla-, Beszterce-, Libet-, Baka-, és Újbánya), Felsőbánya, továbbá – 1772. évi visszacsatolásuk után – a tizenhat szepesi város. A szabad királyi személynöki városok ügyeit közvetlenül, a hét bányaváros és a tizenhat szepesi város ügyeit pedig e városok közös törvényszékén át lehetett a személynöki szék elé vinni. A személynöki szék tehát részben másod-, részben pedig – 1744-ig a tárnoki városok ügyeiben is – harmadfokú bíróság volt. A királyi táblához fűződő szoros kapcsolatából következett, hogy üléseit 1724 óta a királyi kúria székhelyén, Pesten tartotta. Bár a hét bányaváros illetékességi körébe tartozott, a bányaperek, amióta külön bányabíróságok működtek, hatáskörén kívül estek.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

Távlataiban a réztermelés fejlesztésénél is nagyobb súlyú feladat volt a selmecbányai ezüstbányászat rekonstrukciója. Az első lépések még Thavonat (†1719) főkamaragrófsága idején megtörténtek. 1713-tól kezdve belföldi ólomércet használtak az ezüstkohászatban, s Hell Máté Kornél főgépmester tervei szerint megkezdték völgyzáró gátak és azokkal összefüggő, nagy kiterjedésű vízfogó árkok építését, valamint erővízgyűjtő tavak létesítését, hogy azok vizével hajtsák a vízemelő és -szállító gépeket. A Csehországból 1694-ben bevándorolt Hell még a századforduló idején tökéletesítette a hagyományos, lójárgányos vízemelő gépet (Roßkunst), majd 1711-ben üzembe helyezte az általa feltalált rudas szivattyút (Stangenkunst); a bányák víztelenítése ennek ellenére lassan haladt, úgyhogy Sternbach báró főkamaragrófnak (1723–1734) hivatalba lépésekor még azt kellett jelentenie, hogy Selmecbányán a termelés értékét felemészti a vízemelés költsége. A vízépítési munkák irányítását az 1730-as évek elején Hell Máté Kornél fia, Hell József Károly főgépmester, talán még apjánál is tehetségesebb technikus, és Mikoviny Sámuel, kiváló mérnök és híres térképész vette át; ezzel Sternbach halála idejére minden intézkedés megtörtént már, hogy az ezüstbányászatban „egy jövendő jobb eredménynek alapja vettessék”.[10] A Körmöcbányai Kamarának 1734 volt az utolsó deficites éve, 1739-ben az évi nyereség 100 ezer forint fölé emelkedett. A Selmecbányai Kamara Sternbach kamaragrófsága idején havi 20 ezer, a következő főkamaragróf, Mittrovszky báró alatt 1735-től 1743-ig, tehát nyolc év alatt összesen 2 millió forintot, ezután pedig rendszeresen havi 80–100 ezer forintot küldött fel nyereségéből Bécsbe. Az ezüstnek ez a hatalmas áradása tette lehetővé Mária Terézia kormánya számára – a külföldi kölcsönök mellett – az osztrák örökösödési háború költségeinek viselését, s ezzel a Habsburg Birodalom fennmaradásához a Selmec vidéki bányászat jelentős segítséget nyújtott. 1745-től ugyan a bányákon levő rendkívüli „áldás” csökkenni kezdett, 1747-ben a Bécsbe szállított nyereség már csak havi 40 ezer forint volt, de az örökösödési háború válságából kilábaló Habsburg Birodalom most megengedhette magának, hogy megfogadja az 1749-ben szakértőként Magyarországra küldött Imhoff báró braunschweigi bányakapitány tanácsát, és ne folyamodjék rablógazdálkodáshoz. A 18. század második felében sikerült biztosítani a bányaművelés egészséges fejlődését; Hell József Károly új vízemelő gépei segítségével a bányavíz leküzdésének problémája mintegy fél évszázadra megoldódott.

A bányaművelés harmadik, országos fontosságú ágazata a sóbányászat volt. Magyarország sóbányái közül az Eperjes melletti sóvári 1592 óta állt a bécsi Udvari Kamara kezelésében; az Erdélyi Fejedelemség megszerzése révén Habsburg-kézre jutottak a máramarosi és az erdélyi sóbányák is. A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki. A bécsi udvar arra törekedett, hogy a Habsburg-országok sószükségletét lehetőleg belföldi termeléssel elégítse ki. Minthogy az erdélyi fejedelmek idején Magyarországra exportáló máramarosi és erdélyi kősóbányák mostmár belföldinek számítottak, a bécsi kormány felhagyott az osztrák só magyarországi terjesztésével, ehelyett a magyarországi és erdélyi sóbányák rekonstrukciójára, termelésük fokozására fordította figyelmét. A só árát mázsánként 0,5 forint illetékkel emelték, s a bevételi többletet a bányák helyreállítására rendelték. Magyarország és Erdély sótermelése az 1700. évi 330 ezer mázsáról 1720-ban 608 ezer, 1744-ben 707 ezer mázsára nőtt. A sóvári sófőzés erőteljes fejlesztése után 1725-től kezdve Sziléziát is magyar (főleg sóvári) sóval látták el. A sóhivatali szervezet Erdélyben a Gubernium közbeiktatásával, Magyarországon pedig közvetlenül a bécsi Udvari Kamara alá tartozott 1743-ig, amikor irányítását az 1741. évi 14. törvénycikk értelmében – az apparátus változatlanul hagyásával – a Magyar Kamara vette át. A magyarországi sójövedék tiszta haszna 1763-ban megközelítette az 1,5 millió forintot; erre a bevételre azonban, mint az előző fejezetben láthattuk, az udvar tette rá a kezét.

A szatmári béke után gyorsan helyreállították a nagybányai és felsőbányai arany- és ezüstbányákat, és legalább az aranybeváltás jobb megszervezésével igyekeztek előmozdítani a bányászatot és az aranymosást az Erdélyi Erchegységben. A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai itt is – mint úgy látszik az egész országban – a bányászat erőteljes fejlődését mutatják.

Év Beváltott arany
(nehezék)[* 1] (kg)
1710 13 630~ 69
1720 34 949~178
1730 49 450~253
1740 52 195~267
1750 59 856~303
1760 82 311~421
1770 88 483~453
  1. A nehezék a márka negyvennyolcad része, tehát 5,11537 g

Nem fejlesztette viszont az Udvari Kamara a zalatnai higanybányászatot. Az erdélyi bányaügy rendezésére 1699-ben Thavonat főkamaragróf vezetésével kiküldött bizottság ugyan Köleséri Sámuel szakértő közreműködésével még rendbe hozatta a bányákat, s a 18. század elején az idriaival együtt szállították az erdélyi higanyt Amszterdamba, de az idriai bányák 1727-ben megkezdett rekonstrukciója után a zalatnai higanybányászatot – nyilván a szállítási nehézségek miatt – már elhanyagolták, a legjobb zalatnai szakmunkásokat is áttelepítették Idriába, és ezek ott meghonosítottak a zalatnai technológiát, a cinóberércnek mésszel keverve történő olvasztását. Az 1734 és 1743 közti évtizedben Idria higanytermelése 18 390 mázsa volt, Zalatnáé csak 1200, a továbbiakban a szinte korlátlan idriai fejlesztési és értékesítési lehetőségek következtében a zalatnai higanybányászat jelentőségét vesztette.

Új és jelentékeny bányák birtokába jutott a Habsburg Birodalom az 1716–1718. évi győzelmes török háborúban. Igaz, a majdanpeki rézbányák Észak-Szerbiában már 1737-ben újból török kézre kerültek, a Krassó-Szörényi Érchegység gazdag réz- és vasbányái viszont fontos szerephez jutottak később a magyarországi iparfejlődésben. A régészeti leletek tanúsága szerint e vidék bányáit már a rómaiak is ismerték, középkori művelésükről is vannak szórványos adataink, s úgy látszik, a bányaművelés a török uralom idején sem szűnt meg teljesen. A bécsi Udvari Kamara tudott e bányák létezéséről, s tisztviselői Savoyai Eugén herceg seregei nyomában még a békekötés előtt megjelentek a helyszínen. Az oravicai rézbányák már 1718-ban művelés alatt álltak, és 1721-re felépült a bogsáni vasmű is. Szakmunkásokat a birodalom más bányavidékeiről küldött az Udvari Kamara, Tirolból, Stájerországból és főleg Észak-Magyarországról. A bánsági bányaművelés 1732-ig kizárólag kincstári vállalkozás volt, magánvállalkozóknak 1733-tól kezdve engedélyezték a bányászatot.

A magyarországi bányászat itt felvázolt körképéből adataink töredékes volta és áttekintésünk minden hiányossága ellenére világosan kitűnik, hogy a 18. század első felében az államhatalom aktív közreműködésével rendkívüli arányú fejlődés ment végbe. Ez a fejlődés véleményünk szerint két tényező egymást erősítő hatására vezethető vissza. Az egyik az Udvari Kamara és a neki közvetlenül alárendelt alsó-magyarországi főkamaragrófság – minden bürokratikus nehézkesség ellenére – céltudatos és következetes szervezőmunkája, a másik azoknak a kiváló technikusoknak a tevékenysége, akik különböző vízemelő gépek feltalálásával és üzembe helyezésével megoldották – legalábbis a 18. század század számára – a bányák víztelenítésének problémáját.

Három kitűnő feltalálóról kell itt megemlékeznünk – mint a magyarországi bányagépesítés úttörőiről – két Hellről és az angol Isaac Potterről. „Nincs nehezebb – írta Sternbach főkamaragróf egy jelentésében –, mint gépészeti tervek felett ítélni, mert legalább én még nem hallottam olyan tervet, mely megvalósítva az ígért hatást megadta volna.”[11] A bányagépek primitív szerszámokkal, nem erre specializált kézművesek által megépített egyedi alkotások voltak, az állandó igénybevételt csak rövid ideig bírták. A két Hell és Potter gépeiket a kellő mechanikai ismeretek birtokában tervezték meg, ezzel emelkedtek ki a kortárs gépészek közül, de elméleti felkészültségük sem kímélte meg őket az üzemi gyakorlat buktatóitól. A kor legkiválóbb gépészeinek helyzetét reálisan méri fel [[Sternbach báró|Sternbach megjegyzése az idősebb Hellről: „már sokszor mutatott be jól járó mintákat, de nagyban csak ritkán tudott jó eredményt elérni”.[12] Hell Máté Kornél gépei a víz, Isaac Potter 1722-ben Újbányán felállított tűzgépe a vízgőz erejét használta fel vízemelésre, Hell József Károly találmányai részben a vízi erő, részben a sűrített levegő alkalmazásának elve működtek. A prototípust sokszorosan is tökéletesítették, így Potter tűzgépének szerkezetét először Josef Fischer von Erlach, a nagy bécsi építész fia, majd a fiatalabb Hell módosította. A különböző elvű vízemelő gépeket; egyidejűleg használták, így például 1767-ben a selmecbányai felső-libertárnai bányaüzemnél hat tűzgép, hat vízoszlopgép, egy sűrített levegővel működő gép, öt rudas vízemelőkerék és nyolc lójárgányos gép dolgozott.

A bányaműveléshez szükséges szakmai ismereteket a leendő bányatisztek eddig csak a gyakorlatban sajátíthatták el. Sternbach báró főkamaragrófsága idején annyira konszolidálódott a selmeci bányaművelés, hogy 1735-ben lehetővé vált az első bányatisztképző iskola felállítása Selmecbányán, kétéves tanulmányi idővel, eleinte csak nyolc hallgatóval. Az iskola első vezetője Mikoviny Sámuel volt. Bányatiszteket itt nemcsak Magyarország, hanem az egész Habsburg Birodalom számára képeztek, a tanulmányi ösztöndíjak fele-fele arányban oszlottak meg a magyar, illetve az osztrák illetőségű hallgatók között. A bányatisztképző iskola ebben a formájában 1770-ig állt fenn, bányászati főiskolává fejlesztését 1763-ban kezdték meg. Alacsonyabb szintű bányászati iskolák a birodalom több bányavidékén működtek, így Magyarországon Szomolnokon és a Bánságban 1747 és 1770 közt.

Kosáry Domokos

A piarista iskolák

Állami tanintézet Magyarországon csak egy fajta volt időszakunkban: az a bányatisztképző iskola, amelyet III. Károly 1735-ben a csehországi jáchymovi (Joachimstal) intézet mintájára alapított Selmecbányán, és amelyet Mária Terézia 1763-ban, az első tanszék megalapításával kezdett akadémiai szintre emelni. Ezzel ugyanis (valamint az 1747-ben felállított szomolnoki, illetve bánsági hasonló iskolákkal) az Udvari Kamara saját kincstári bányászatának szakember-utánpótlását kívánta saját hatáskörén belül biztosítani.

Társadalomtudományok

Irodalomtörténet-írásunk úttörői a német historia litteraria mintáját követték, amely még nem tett különbséget szépirodalom és tudomány között, és a latin műveknek szentelte a fő figyelmet. De ugyanakkor gyakran védekeztek is a német szerzők olyan lenéző nyilatkozatai ellen, hogy a magyarok irodalomhoz nem, hanem csak a lóhoz és kardhoz értenek. Ez a motívum ösztönözte a selmeci polgár Czvittinger Dávidot az első hazai irón és tudóslexikon (Specimen) közzétételében.

Természettudományok

Külön ki kell emelnünk a bányagépészet, főleg a vízemelő berendezések korszerű felújítása terén Selmecbányán Hell Máté Kornél (1650–1743) és fia, Hell József Károly (1713–1789) gépmesterek, valamint a mérnök-polihisztor Mikoviny Sámuel (1700–1750) szerepét, aki a bányatisztképző iskolában a hidraulika és mechanika tanára volt. Mikoviny úttörő szerepet vitt a hazai mérnöki tudományok több más ágában, így a korszerű kartográfia megalapozása, az árvízvédelem és a vízmérnöki gárda nevelése terén. Bél munkájához ő készítette el a megyék térképeit.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Ezek a nyugati és déli széleken átmeneti időre alapított katonapáholyokkal, az úgynevezett repülőpáholyokkal szemben tartós kezdemények, s ha néhány páholy, így a szepesszombati, a beszterce- és a selmecbányai nem is nő nagyra, hatásuk a következő évtizedekben is érezhető.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

Az 1781-ben Erdélyre is kiterjesztett rendtartás szélesebb körű megvalósulását azonban hátráltatta, hogy mind erdőfelügyelő, mind fölmérő s a vágásokat térképen is feltüntető mérnök alkalmazása, mind a tarvágás bérmunkában végeztetése költséggel járt, s amíg a selmecbányai bányászati akadémián 1770-ben erdészeti-faipari oktatás nem indult, szakemberekben is hiány volt.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A magyarországi bányászattörténet forrásainak mindmáig legjobb ismerője, Péch Antal, posthumus munkájának, az alsó-magyarországi bányaművelés 1650–1750 közötti történetének előszavában a 18. század második feléről úgy nyilatkozott, hogy ez volt „a selmeczi és körmöczi bányák fénykora, ez időszakra esik a selmeczi bányászati akadémia alapítása, és általjában bányászatunknak mintaszetű berendezése”.[13] E „fénykor„ forrásainak összegyűjtéséhez hozzákezdeni azonban már nem tudott, és a Péch szorgalmas kezéből 1895-ben kihullott tollat azóta sem vette fel senki. Részlettanulmányok ugyan szép számmal készültek, de a részletek még nem állnak össze szerves egésszé; a döntő többségében Bécsben, illetve Selmecbányán található forrásanyag pedig olyan hatalmas mennyiségű, hogy felületes áttekintése is reménytelen feladat hazai kutató számára. A 18. század második fele magyarországi (és erdélyi) bányászattörténetének monográfiák sorára alapozott szintézise csak nemzetközi együttműködés, magyar, szlovák és román kutatók közös munkája nyomán készíthető el.

Pedig a korabeli kamarai bányaigazgatás a maga hatáskörében gondoskodni kívánt egy jól megalapozott történeti áttekintés előkészítéséről, ezért a bécsi Hofkammer in Münz- und Bergwesen 1768-ban utasította a birodalom valamennyi bányakerületének legfelső kamarai hatóságát, hogy évről évre terjesszen fel úgynevezett történeti híradást (Historische Nachricht) a bányaművelés tökéletesítéséről, más nevezetes eseményekről, a termelés növekedéséről vagy csökkenéséről, s mindezek okairól. A rendelkezést végrehajtották, a terjedelmes, mellékletekkel együtt gyakran több száz oldalas jelentések szabályosan befutottak Bécsbe, kiértékelésük is megtörtént összefoglaló birodalmi évi jelentés formájában, majd az egész anyag az udvari kamarai főszámvevőségre került, s aktualitása elmúlván a főszámvevőség levéltárával együtt került kiselejtezésre. Valamely szerencsés véletlen következtében azonban fennmaradt – kis hiányokkal – az alsó-magyarországi főkamaragrófság tizennégy darab évi jelentése az 1769 és 1786 közti időből. Ennek köszönhető, hogy van némi áttekintésünk az ország még mindig legfontosabb bányavidékének, a selmecbányai, a körmöcbányai és a besztercebányai bányakamara területének termeléséről.

Az évi jelentésekből az tűnik ki, hogy a legfontosabb bányatermék ezekben az években is az ezüst (Selmec- és Körmöcbányán) és a réz (Besztercebányán) volt. A legjövedelmezőbb ezüstlelőhely az egész időszakban a Selmecbánya melletti Szélakna (Windschacht) ; a Garam menti bányavidék többi bányavárosában viszont a bányaművelés már teljesen lehanyatlott, a termelés jelentéktelen volt, vagy meg is szűnt.

Összefüggő termelési adatsorokat ezek az évi jelentések legfeljebb egyes bányaüzemekről közölnek, kimutatják viszont a Garam menti három bányakamara bányaművelésének évi teljes tiszta jövedelmét.

Alsó-Magyarország kincstári bányáinak évi tiszta jövedelme (1779–1786)
Év Selmec- és Körmöcbánya Besztercebánya Összesen
Ft xr Ft xr Ft xr
1779 325 058 58 1/2 91 306 15 3/4 416 365 19 1/4
1780 445 973 25 3/4 124 695 28 1/2 570 668 54 1/4
1781 377 495 07 1/4 106 695 42 484 190 49 1/4
1782 459 551 59 94 225 24 1/2 553 777 23 1/2
1783 404 237 56 1/2 72 844 22 1/4 477 082 18 3/4
1784 404 480 43 1/2 84 063 52 1/2 489 544 36
1785 449 092 46 69 675 34 1/4 518 786 20 1/4
1786 565 954 21 3/4 72 035 26 3/4 637 989 48 1/2

Az alsó-magyarországi bányaművelés tiszta jövedelme ezek szerint 1779 és 1786 között hullámzóan emelkedve évi fél millió forint körül mozgott, ennek túlnyomó részét a selmecbányai ezüst hozta. E nyolc év teljes tiszta jövedelme 4 148 387 forint 29 krajcár volt. Minthogy a 18. század első felében, mint láttuk, a nagy fellendülés idején, 1735 és 1743 között, tehát ugyancsak nyolc év alatt e három bányakamara teljes tiszta jövedelme kereken 2 millió forintot tett ki, megállapíthatjuk, hogy a 18. század második felének eddig ismeretlen fénykorában ez a tiszta jövedelem megkettőződött.

A „fénykor” már régóta legszembeötlőbb szimptómája a selmecbányai bányászati akadémia 1762-ben elhatározott és 1770-ig fokozatosan megvalósított felállítása volt. A főiskola helyének kiválasztását két szempont határozta meg: egyrészt a Garam menti bányavidék oktatási szempontból kitűnően hasznosítható sokoldalúsága, hiszen itt viszonylag kis területen arany-, ezüst-, réz- és vasbányák zsúfolódtak össze a különböző fémfeldolgozó kohászati üzemekkel, másrészt e bánya- és kohóüzemek korszerű technikai színvonala. Gyakorlati célú főiskoláról lévén szó, további előnyt jelentett, hogy Selmecbánya volt a legfelső magyarországi bányahatóság, a főkamaragrófi hivatal székhelye. Az akadémia az egész Habsburg Birodalom számára képzett szakmérnököket, igazgatója a mindenkori főkamaragróf volt. Nemcsak a bányászati igazgatással való hivatali kapcsolat, hanem a tanmenet is az elmélet és gyakorlat szerves egységéről tanúskodik: az előadásokat üzemi és laboratóriumi gyakorlatok egészítették ki.

A magyar és a szlovák, illetve a német szakirodalomban már régóta folyik a vita arról, hogy a selmecbányai vagy szászországi freibergi volt-e a világ első bányászati főiskolája. A kutatások mai állása szerint a selmecbányai akadémia felállítását néhány hónappal korábban határozták el, mint a freibergiét, Freiberg azonban már 1765-ben, tehát öt évvel Selmecbánya előtt elérte az akadémiai szintet. A vitának véleményünk szerint nincs sok értelme; a lényeges mind tudomány-, mind oktatástörténeti szempontból az, hogy Kelet-Közép-Európa két, akkor legfejlettebb bányavidékén a szász választófejedelemség, illetve a Habsburg Birodalom kormányzata egyszerre, lényegében ugyanazokban az években ismerte fel az állami bánya- és kohómérnökképzés szükségességét.

Selmecbányához kapcsolódik a kor egyik jelentős kohászati felfedezésének, az úgynevezett európai amalgamációnak a kidolgozása (1784). Az amalgamáció, vagyis a nemesfémeknek érceikből higannyal történő kinyerése egy Chilében működött spanyol szerzetes, Alonso Barba találmánya volt 1609-ben. Born Ignác lovag, kiváló mineralógus, a bécsi császári természetrajzi gyűjtemény őre, részben a selmecbányai akadémia kémiai tanszékének segítségével kidolgozta az amalgamációnak az amerikainál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb eljárását, amely az ezüstkohászatban olyan előnyösnek bizonyult, hogy több helyen hosszabb-rövidebb időre kiszorította a hagyományos ércolvasztási eljárásokat.

A selmecbányai akadémia működése, az úgynevezett európai amalgamáció eljárásának 1786-ban a Selmecbánya melletti Szklenón történt bemutatása nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki, és számunkra is jelzi a magyarországi bányászat és kohászat magas tudományos és technikai színvonalát a 18. század második felében.

A kor színvonalán álló bányászat jelentőségével az államhatalom is tisztában volt. Borié államtanácsos 1768. évi nyilatkozata szerint a Habsburg Birodalom bányái évi 17–18 vagy még több millió jövedelmet hoznak az államkincstárnak, s a kormányzat nagy figyelmet fordított e jövedelem gyarapítására. Ausztriában 1763-ban, Magyarországon 1764-ben indult meg szervezetten a kutatás új bányatelepek feltárására. Hatósági személyek és bányászatkedvelő magánosok vállvetett munkája végül mégsem hozta meg a remélt eredményt: jelentős új nemesércbányákat nem sikerült feltárni. A terepkutatás mégsem minősíthető sikertelennek; erre az időszakra esik többek között a diósgyőri vasmű avagy a mecseki szénbányászat alapvetése.

A bányászat fejlesztését Magyarországon üzemi szinten is a főkamaragrófi hivatal irányította. Feltérképezték a bányákat, megkívánták, segítették és ellenőrizték az ércfeldolgozás technikai korszerűsítését. A kincstár általában magára vállalta – jól felfogott államérdekből – az új bányák nyitásával kapcsolatos költségeket. Virágzásról tanúskodik a már ismertetett összefoglaló és az itt nem ismertethető részletadatok. De érzékelhetők a nehézségek is, a bányák kezdődő kimerülése, a csaknem mindenütt észlelhető tőkehiány. Egyelőre mégis a pozitívumok dominálnak. Néha elszigetelt és kiragadott adatok is érzékeltetni tudják a lényeget: míg a 18. század elején Magyarország rézbányái csak nagy nehézségek közepette tudták produkálni a holland hitelezőknek lekötött évi 6 ezer bécsi mázsa (= 336 tonna) rezet, 1783-ban Magyarország rézkivitele mintegy 27 ezer bécsi mázsára (=kb. 1500 tonna) rúgott. Közben a rézhányászat súlypontja a Bánságra helyeződött át, és az észak-magyarországi rézbányák rangsora is megváltozott: a szomolnoki réztermelés a. 18. század második felében már általában a duplája volt a Besztercebánya melletti Úrvölgyének.

Nem 18. századi jelentősége, hanem a 19–20, századi Magyarország gazdasági életében betöltött szerepe miatt kell kissé részletesebben szólnunk a szénbányászat kezdeteiről. A széntüzelés kérdését mindenütt a hagyományos tüzelőanyag, a fa hiánya tűzte napirendre. A széntüzelés híveinek nemcsak a hagyományok erejével, hanem az új tüzelőanyag okozta technikai problémákkal is meg kellett küzdeniök. (Például: fatüzelésű kályhában szénnel nem lehet eredményesen fűteni.) A széntüzelés magyarországi elterjedését nehezítette, hogy nálunk a 18. században legfeljebb viszonylagos fahiányról lehetett szó, s a nagybirtokon létesített ipari üzemek tekintélyes részének éppen az volt a feladata, hogy az erdők fáját valamilyen módon mégiscsak hasznosítsa.

A szenet mint ásványt Schaffer András jezsuita említette elsőnek Magyarországon, a 17. század közepén Rómába küldött tudósításában. A kőszénnek ércolvasztásra, illetve a tűzgépek fűtésére való felhasználásával 1730-tól kezdve foglalkoztak Selmecbányán.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Kosáry Domokos

Felsőoktatás

A felvilágosult abszolutizmus sokat tett a hazai felsőoktatás fejlesztése, korszerűsítése érdekében. Az 1735 óta működő selmeci bányatisztképző iskolát 1763–1770 közt bányászati akadémiává fejlesztette, hogy az egész monarchia számára biztosítsa az utánpótlást képzett bányamérnökökből. Mivel elsősorban a kohászat, a kémia területén volt szükség olyan korszerű módszerek elsajátítására, amelyekkel a szegényebb ércek feldolgozása is kifizetődővé vált, mindjárt elsőnek a kémia, ásványtan és kohászat tanszékét állították fel. Ezt követte a második, a matematikáé és bányagépészeté, majd a harmadik, a bányaműveléstané. Jeles tanárok, eleinte főleg osztrák szakemberek oly jó eredményeket értek el, főleg a laboratóriumi, gyakorlati oktatás terén, hogy 1794 nyarán, a francia konvent egyik ülésén, már követendő példaként emlegették az immár nemzetközi hírnévvel bíró akadémiát. Az 1770–1846 közt végzett 3248 növendék közül a szűkebb Magyarországot 47,5%, Horvátországgal és Erdéllyel együtt 56,6% képviselte. A többi a monarchia más országaiból; olykor külföldről származott. A tannyelv német volt. Említést érdeme, hogy a késő feudális országban ez a főiskola mintegy 80%-ban nem nemes ifjakból nevelte a műszaki értelmiséget, amely nagyrészt a Kamara üzemeiben nyert alkalmazást.

Természettudományok

Nicolas Jacquin, a kémia és kohászat első selmeci tanára kísérleti eljárásaival tűnt ki, és az antiflogisztikus nézetek első nagy képviselője volt előbb Magyarországon, majd 1769-től a bécsi egyetemen. Egyik utódja, Rupprecht Antal, Lavoisier egész elmélete nyomán ugyancsak Selmecen kísérelte meg úttörőként a földoxidok redukcióját egy újfajta, nagy hőfokú kemencében.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a tudománnyá fejlődött kémiával párhuzamosan még időszakunkban is tovább élt egykori előkészítője, a tudománynak már nem tekinthető alkímia. Főleg a rózsakeresztes páholyok lettek az alkimisták új, hazai központjai, bár ezek tagjait sem mind az aranycsinálás vezette.

A teljes newtoni fizikát, közelebbről annak Roger Bosković-féle változatát Magyarországon elsőnek a jezsuita Makó Pál bécsi theresianumi majd budai egyetemi tanár tette magáévá. Rövidesen követte ezt a példát Horváth K. János egyetemi tanár (1767) és néhány más tudós szerző is. A hatvan as évek végén már a piaristák is newtoni fizikát oktattak. A soron következő feladat: a korszerű magyar nyelvű, ismeretterjesztő szakirodalom terén az ugyancsak volt jezsuita Molnár K. János járt az élen, az első magyar fizika szerzője (A fisikának eleji. 1777). Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Mérei Gyula

A Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományainak gazdasági fejlődése és Magyarország

1840 óta pedig az addig egyedüli selmecihez hasonló bányászati képzés indult Vordernbergben (1849-ben áthelyezték Leobenbe).

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott. Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust. Pest és Szeged régi típusú városi fejlődésének folytonossága a korábbi évszázadokban megszakadt. A 18. század utolsó harmadától a 19. század első felének végéig eltelt évtizedekben viszont Pest modern, új típusú, Szeged ezt a szintet fokozatosan megközelítő városként virágzott fel. A jogi státus és a valóságos városi szerepkör mindjobban erősödő szétválását jelenti, hogy a vizsgált területen fekvő 44 szabad királyi város közül csak 37 töltött be piacközponti funkciót, további 4, – Bazin, Bakabánya, Szabadka és Zombor – csak alközpontként szerepel ekkor, Ruszt, Modor és Szentgyörgy pedig egyáltalán nem fordul elő a piachelyek között. 1828-ban a szabad királyi városok 52%-a tartozott – Erdélyt és Horvátországot leszámítva – az erős vonzást gyakorló központok közé, 14%-uk pedig a gyenge vonzásúak között foglalt helyet.

A piacközpontok központi szerepköre nem korlátozódott a központ és vidéke közvetlen termékcseréjére. Jelentőségüket éppen az adta meg, hogy más tájak, országrészek vagy idegen országok helyben nem készített termékeit is beszerezhetővé tették, és hogy a körzetükben termelt javak egy részét innen vitték el más tájak (országok) kereskedői. A piacközpontok hálózata éppen ezért alakult úgy, hogy egyaránt kiterjedt a mezőgazdasági termelés számára kedvező és kedvezőtlen adottságú vidékekre. Az áruk (mezőgazdasági vagy ipari) bősége vagy hiánya ugyanis mindig szükségessé teszi az eladó- vagy beszerzőhelyül szolgáló központ létét.

A központok fejlődésének útjára, jellegére és hálózatuk sűrűségére azonban eredendően hatást gyakoroltak a körzetek termelési adottságai és a termelés különböző ágazatainak alakulása. A gabonabehozatalra szoruló körzetekben csak kivételképpen tudtak kialakulni erős vonzerejű központok. Ezek részben bánya- és ércfeldolgozó helyek voltak, mint például Besztercebánya, Selmec, Rozsnyó; vagy olyan nagyobb terület központjai, ahol a központok hálózata gyér volt (például Máramarossziget).

Mérei Gyula

Bányászat

Arany- és ezüstbányászat folyt Selmecen, Magurkán, Szomolnokon, valamint a Bánátban.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.).

Vörös Károly

A városi bérmunkások

Szemben az archaikus feudális termelési viszonyokat és formákat – ha módosítgatva is – még őrző só- és nemesfémbányászattal, a vas- és rézbányászatban s a hozzájuk csatlakozó kohászatban, valamint a 18. század végétől lassan bontakozó szénbányászatban egyre inkább a szabad bérmunkaerő lép előtérbe; a néhány legnagyobb (elsősorban kincstári) üzemben pedig mindezek az elemek sajátos módon, mintegy egymásra rétegződve keverednek. 1836-ban például a zalatnai aranybányászatot 7838 bányatárs-tulajdonos, 868 aranymosó, 610 olvasztó, 700 szénégető, 1200 fuvaros és 269 hivatalnok szolgálta, a legkülönbözőbb termelési viszonyokban; Selmecen az 1840-es években a bányalegények száma megközelíti az 5000 főt; az akkor kibontakozó vajdahunyadi vasbányászatban 650, elsősorban bérmunkás dolgozott, több különböző helységben levő munkahelyek között megosztva.

Az értelmiség

A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848-ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat.

Vörös Károly

A társadalmi reform elemei

Eszerint választó lehet minden 20 éven felüli keresztény magyar bennszülött vagy 10 éve Magyarországon lakó és 3 éve a megyében lakó férfi, aki elégségesen járatos a magyar nyelvben és megfelel a következő feltételek valamelyikének: lakos vagy birtokos nemes; a megyében lakó vagy ott birtokos táblabíró; megyei vagy királyi köztisztviselő, vagy olyan gazdatiszt, aki legalább filozófiát vagy gazdasági iskolát végzett; oktató, ide értve a falusi iskolamestereket és a rendszeresített segédtanítókat is; az Akadémia tagja vagy ügyvéd, orvosdoktor vagy okleveles sebész, hites mérnök, okleveles gyógyszerész, akadémiai művész, politechnikumot végzett mérnök, selmeci végzettségű bányatiszt; szolgálaton kívüli katonatiszt, fogalmazónál magasabb rangú kormányszéki tisztviselő; legalább napi 50 munkással rendszeresen dolgozó gyár vagy bánya igazgatója; első osztályú adózó kereskedő; olyan haszonbérlő vagy zálogos, aki legalább 25 állandó cseléddel vagy ezzel felérő munkaerővel gazdálkodik; függetlenített (tehát nem egyszersmind kántor vagy tanító is) községi jegyző.

Az oktatásügy intézményei

Már 1770 óta akadémiai szinten állott ezenkívül az 1763-ban alapított selmeci Bányászati Főiskola, mely 3 éves tanfolyamon kezdettől fogva nemcsak Magyarország, hanem az egész birodalom számára képzett bányamérnököket. A zárt hallgatói létszámú főiskolára a felvételt szigorú felvételi előzte meg. 1809-től (az akadémiai feltételhez itt is szükséges) bölcsészeti szakot nem végzett, de a gyakorlatban kiválónak bizonyult személyek akadémiai szintű továbbképzése érdekében 1 éves „gyorsított” bölcsészeti tanfolyamot is szerveznek. 1808-tól ugyancsak Selmecen külön erdészeti akadémia is működött, ezt azonban 1838-ban beolvasztották a Bányászati Főiskolába.

A tudományok

A természettudományok közül a kémiát illetőleg a korszak kezdetén a hazai tudományosság mintegy kedvező helyzetben volt. A kémiai kutatások korábban szinte teljes hiánya folytán az európai kémiában eluralkodott flogiszton elmélet nem állt útjába egy hazai modern fejlődés kibontakozásának. Igaz, hogy csak némileg is magasabb színvonalú fejlődés csupán a felsőoktatási intézmények (Selmec, Pest, Kolozsvár, néhány kollégium, líceum, a Georgikon) által nyújtott keskeny és szerényen ellátott kutatási bázison indult; egyes kutató hajlamú orvosok és gyógyszerészek (elsősorban közvetlenül gyakorlati célokat szolgáló) tevékenysége e bázist csak jóval később szélesítette ki. Ha azonban éppen az elszigeteltség és a gyakorlati igények csekély volta folytán a hazai, szűkebben vett kémiai kutatás meglehetősen keskeny sávban folyt is, nem volt eredménytelen. Selmecen Ruprecht Antal professzor a kilencvenes évek elején elsőnek kísérli meg földek redukcióját magas hőfokon szénnel; Winterl pesti professzor viszont, Lavoisier-val vitatkozva (akinek antiflogisztikus elméletével különben egyetértett), a századfordulón egy már a maihoz közelálló elektrokémiai szemléletet alakít ki, ezért és más (részben nem is ok nélkül) szokatlannak tűnő elméletei miatt haláláig bizalmatlanul szemlélve a tudományos világ által.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe. Így vált ebben az időben Pozsony kulturális központból az egész szlovák mozgalom központjává.

Spira György

Proletármozgalmak

Egészen másként alakult viszont annak a harcnak a menete, amelyet a Selmecbányán és környékén, az alsó-magyarországi főbányagrófság üzemeiben dolgozó bányászok vívtak ez idő tájt helyzetük megjavításáért. Ezek a bányászok ugyanis, mivel nagyobbrészt szlovákok, kisebbrészt pedig németek voltak, természetszerűleg nem kerülhettek a magyar nacionalizmus hatása alá, de mivel – évszázadok óta kincstári tulajdont képező bányák munkásai lévén – legfőbb ellenlábasaikat a magyar nemzeti mozgalom híveihez hasonlóan maguk is a bécsi udvari körökben látták, nem kerültek a magyarellenes szlovák nacionalizmus hatása alá sem. Annál erősebben élt viszont bennük az egymással való feltétlen közösségvállalás gondolata, s ez szintén nem csodálatos, hiszen maguk is nagyrészt többszázas létszámú üzemekben dolgoztak, s ráadásul olyanokban, amelyeknek a légkörét – a mindössze tizenhárom éve létesült óbudai hajógyárétól eltérően – valósággal átitatta az összetartás nemzedékről nemzedékre átörökített hagyománya.

A bányavidék dolgozói tehát március 22-én egy Csehországból bevándorolt szélaknai vájár, Alexander Möhling vezetésével teljes egyetértésben adták tudtára a főbányagrófi hivatalnak, hogy számottevő béremelésre tartanak igényt. Majd, minthogy ez a kezdeményezésük foganatlan maradt, egy hónappal később a kormány által időközben a bányavidékre küldött kormánybiztos, Beniczky Lajos előtt is megismételték bérköveteléseiket. S mivel Beniczky szintén elzárkózott követeléseik kielégítése elől, június elején, még tovább menve, magához a bányák főfelügyeleti hatóságához, a pénzügyminiszterhez fordultak, bérköveteléseiket pedig ekkor már többek között a nyugbérek felemelésének és az állami betegsegélyezés bevezetésének a követelésével is kiegészítették.

És a bányászok kitartása most már meg is hozta a maga eredményét. Mert a pénzügyminisztérium – ha nem is azonnal – augusztus 20-án csakugyan elrendelte mind a nyugbérek felemelését, mind az állami betegsegélyezés bevezetését. S béremelésre, igaz, ez alkalommal még nem került sor, soká azonban már ez a lépés sem váratott magára.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

És a szervezett szabadcsapatok mellett a Felvidéken szintén szerephez jutott a szó szoros értelmében vett népfelkelés is; Selmecbányát például április 18-án, a honvédsereg egyik kisebb portyázó különítményével összefogva, a fegyverre kelő helyi bányászok szabadították fel, ezzel egyszersmind a besztercebányai meg a körmöcbányai ellenséges helyőrséget is megfutamodásra bírva.

Próbálkozások országos népfelkelés indítására

Csakhogy a felhívások foganatja a kívánatosnál sokkalta csekélyebb lett: néhány gerillaosztag most is alakult ugyan a Dunántúlon, s megint fegyverre keltek a Selmec környéki bányászok százai is, a Jászkunságban pedig július elejére éppenséggel több ezer főnyi felkelőhad jött létre, országos méreteket azonban a népfelkelés most még annyira sem öltött, amennyire télen.

Világos

S mivel ezek után a magyar forradalomnak a Felvidék hegyei között legtovább harcoló hívei, a Selmec környéki szlovák és német bányász-gerillák sem tehettek már mást, mint hogy szétszéledjenek: ha a világosi fegyverletétel másnapján még nem is, októberre az ellenforradalom Magyarország egészének az urává lett.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Csak korlátozott mértékben korszerűsödött a selmeci bányászati és erdészeti akadémia tanterve. A hagyományos keretek között folytatott erdészeti oktatás mellett alapos képzést továbbra is csak a nemes- és színesfémbányászat terén nyújtott, meglehetősen mostohán kezelve a vas- és a szénbányászat növekvő szakemberigényét. A bányagépészet és a kohászat oktatása csak 1859-től vált valamelyest is rendszeressé.

A nemzetiségek csalódása

Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva őt is eredeti környezetéből.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Nevezetesebb bérmozgalomra került sor 1850 őszén az óbudai hajógyárban, 1851 nyarán a pesti kincstári dohánygyárban, 1851-ben a Báziás és Oravica, 1852-ben a Kecskemét és Szeged közti vasút építkezésén, s ugyanebben az évben a selmecbányai, 1853-ban a körmöcbányai, 1857–58-ban pedig a bánáti kincstári bányák munkásságának körében. 1854-ben a miskolci kovácslegények és a Garam-vidéki kincstári vasipari üzemek munkásai sztrájkoltak, 1857-ben pedig országszerte mozgolódtak a kalaposlegények, és évről évre gondot okozott a hatóságoknak a legfejlettebb munkásréteg, a nyomdászság minden tilalommal dacoló szervezkedése. Az 1850-es évek legjelentősebb megmozdulásában, az 1852-ben a csendőrség és a katonaság bevetésével elfojtott selmeci zendülésben is a gazdasági követelések játszották a főszerepet, de a hatóságokat különösen nyugtalanító politikai mozzanatok is társultak hozzájuk. Feltehető, hogy a vizsgálat lefolytatóinak politikai félelmei és a mozgalom résztvevőinek eltérő politikai kötöttségei mutatkoznak meg abban, hogy „pánszláv”, illetve „kossuthista” izgatást egyaránt feltételeztek az indítékok között, sőt felbukkant az „antimonarchikus demokratizmus” általános vádja is. A hatóságokat különösen nyugtalanította, hogy a bányászzendülésben ismét vezető szerephez jutott az a Möhling Sándor, aki 1849 nyarán a honvédsereg támogatására gerillaalakulatot szervezett, és a tragikus fordulatot követően a legutolsók között szüntette be a fegyveres harcot.

Vörös Károly

A felsőoktatás

Műszaki téren a bányászati szakképzésnek továbbra is legmagasabb fokú szerveként megmaradt a selmeci bányászati akadémia (immár azonban magyar tannyelvűvé alakítva), mezőgazdasági vonatkozásban pedig az 1869-től államosított, 1874-től akadémiai rangot nyert magyaróvári gazdasági akadémia, mely érettségi és 1 éves gazdasági gyakorlat után 2 éves képzéssel ad ki főiskolai oklevelet.

A természettudományok és a műszaki tudományok

A kohászatban a korszak elején Kerpely Antal selmeci professzor tett szert világhírre részint szakirodalmi működésével és a vaskohászat fejlődését referáló nemzetközi kutatási tájékoztató több éven át szerkesztésével, részint technikai újításaival (kettős regeneratív kavaró kemence, 1884). A vasbeton-építésben már korszakunk kezdetén, alig a vasbeton feltalálása után Mátrai és Wünsch, később Zielinszky Szilárd neve európai hírűvé válik a technológia tökéletesbítése révén; a bányászatban Péch Antal a modern bányagépesítés, főleg a gépi fúrás technikai újításokkal is jeleskedő úttörője (egyszersmind a hazai bányászattörténetnek is tudós kutatója); egy másik selmeci tanár, Csiti Ottó bányászati műszerek tervezésével szerez nemzetközileg is jó hírnevet.

Katus László

A munkaerő

Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Azok a nyugat-dunántúli, erdélyi és felvidéki városok – elsősorban a nagy múltú bányavárosok: Selmecbánya, Abrudbánya, Körmöcbánya –, amelyek bányászata kimerült, továbbá azok az egykori bortermelő és kereskedő központok, amelyek kiestek a forgalom új főútvonalaiból, jobbadán stagnáltak – Lőcse, Bártfa, Ruszt, Szekszárd –, a hagyományos borászatot elpusztító filoxéravész idején pedig hanyatlásnak indultak.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A hallgatólétszám alakulása a főbb tanintézetekben
Tanév Budapesti Kolozsvári Műegyetem Jogakadémiák Hittudományi főiskolák Selmecbányai Állatorvosi Gazdasági akadémiák Összesen
tudományegyetem főiskola
1891–1892 3464 621 718 815 1604 230 278 473 8203
1913–1914 8185 2302 2676 1625 1847 579 216 347 17 777

Új festővilág teremtése: Csontváry, Gulácsy

A következő alkotó periódus képei: a „
Csontváry Kosztka Tivadar - 1901 - Holdtölte Taorminában
Holdtölte Taorminában” (1911), a „Selmecbánya látképe” (1902), a „Villanyvilágította fák Jajcéban” (1903) megteremtik a menekülés varázsos világát. Ebben a stílusban nyoma sincsen impresszionizmusnak de szecessziós dekorativitásnak vagy expresszionizmusnak sem.

Hajdu Tibor

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Mikor június 7-én a Budapesti Munkástanács ünnepi ülésre jött össze, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Selmecbányát és Zólyomot is.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

Közép-Szlovákiában a front nagyobb változás nélkül hullámzott, a nyugati szárnyon viszont a kezdeményezés az ellenség kezében maradt. Mittelhauser elfoglalta Selmecbányát, majd Zólyomot, behorpasztva és megrövidítve a tervezett magyar támadás kiinduló ívét. Léva visszafoglalását azonban a Vörös Hadsereg nyugati szárnya a túlerővel vívott szívós küzdelemben megakadályozta.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

A támadás északi szárnyán viszont az 500–600 méter magasságban harcoló 11. munkásezred kimerült, és megtagadta a véres harcot ígérő támadást Selmecbánya ellen, majd önkényesen elhagyta a frontot.

Lábjegyzetek

  1. Matunák Mihály, Drégely és Palánk katonai szerepe a törökök alatt, 1552-93. Korpona, 1901. 11.
  2. Rákóczi Tükör
  3. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  4. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.
  5. Idézi: Heckenast Gusztáv, Az 1706–1708 évi bányászmozgalmakról. Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980. 83.
  6. Az eredeti német szöveg: „Wenn ich … dieses kupfergeld habe, so werde ich alles dafür kaufen können, wie ín Schweden, Holland, England und andern orten zu sehen, und wenn ioh dieses kupfergeld nicht habe, so muss ich silbergeld dafür brauchen; also bekommt das kupfergeld gleiches recht mit dem silber und gold”. W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer. 1686. XXXI. fejezet. Idézi: Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája. Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 192.
  7. Rákóczi Tükör I. 128.
  8. Ugyanott I. 518.
  9. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.
  10. Ugyanott 221. (1746. évi névtelen jelentésből)
  11. Ugyanott 915.
  12. Ugyanott 918.
  13. Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. III. 1680–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos, Budapest, 1967. 8.

Irodalom

A selmeci béketárgyalásokat a kiadott anyag (Ráday Pál Iratai. I. 179–191) és Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 160–166) alapján ismertettük.

A selmeci akadémia történetének hatalmas irodalmából J. Mihalovits, Die Entstehung der Bergakademie in Selmecbánya (Schemnitz) und ihre Geschichte bis 1846 (Sopron, 1936) című tanulmányát vettem alapul; lásd még szlovák részről: J. Vozár, Die Entwicklung der Montanwissenschaften und die Anfänge ihres Hochschulunterrichts in der Habsburger-Monarchie im 18. Jahrhundert (Acta Historiae Rerum Naturalium nec non Technicarum, 1981).

A Selmec környéki bányászok harcaira kitérnek Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes Visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót mozgalomról (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Steier Lajos. Budapest, 1924); Veress József, Az alsómagyarországi főbányagrófság 1848–49-ben. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, Kézirattár, Történelem 4r 233; Spira György, Szlovák bányászok az 1848–49-i magyar szabadságharcban (In: Magyar Történész Kongresszus 1953. június 6–13. Budapest, 1954.) és Pavel Hapák, Slovenský proletariát v revolučnych rokoch 1848–1849 (Historický časopis, 1962).

a Selmec környéki gerillákról Spira, Szlovák bányászok;

Kiadványok