Sennyey Pál

A Múltunk wikiből
Buda, 1824. április 24. – Battyán, 1888. január 3.
Magyarország országbírája, a magyar országgyűlés főrendiházának elnöke
Wikipédia
Sennyey Pál-001
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1875. március 3.
A Sennyey-féle konzervatív párt megalakulása.

Szabad György

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Kolossa Tibor

A Lónyay-kormány

Az 1872. évi választásokon, bár a Deák-párton belül, de nyíltan konzervatív programmal lépett fel báró Sennyey Pál, és köréje tömörülve önálló szervezkedésbe kezdett a konzervatív csoport.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Az 1875 nyarán megtartott választásokon – az egykori balközépi program részleges keresztülvitelének ígéretével – minden különösebb erőszak nélkül 333 jelöltje jutott mandátumhoz. Ezen a választáson sikerült – igaz, utoljára a 19. században – a kormánypártnak a függetlenség eszméihez leginkább ragaszkodó színmagyar területeken is nagy többséget szereznie. Az ellenzékből a Mocsáry vezette Függetlenségi Párt és az Irányi-féle kis 48-as párt csupán 33, a Sennyey Pál báró körül kristályosodó konzervatív „jobbpárt” 18, a nemzetiségek pedig mindössze 24 mandátumot szereztek.

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

Nem azért volt azonban Tisza a taktika nagymestere, hogy ilyen helyzetben megrettenjen: 1877. február 8-án benyújtotta lemondását. Ezzel a határozott kiállással táborában helyreállította az eddigi tárgyalások során erősen megcsappant népszerűségét. Utódjául Sennyeyt ajánlotta az uralkodónak, tudván, hogy az nem szívelheti, kinevezéséhez Andrássy amúgy sem járulna hozzá, s maga a konzervatív politikus sem vállalná a kormányalakítást a már elfogadott gazdasági kiegyezés feltételei mellett. Még inkább számított azonban arra a gyógyító rémületre, amit egy konzervatív budapesti kabinet alakulásának veszélye az osztrák liberális körökben kiváltott. A lemondás csupán taktikai csel volt, amivel Tisza engedékenyebbre hangolta az osztrák kormányköröket, saját pártjában és az udvarnál pedig megerősítette az ő nélkülözhetetlenségébe vetett hitet. Ferenc József maga lépett közbe az osztrák nemzeti banknál néhány formai engedmény érdekében. 1877 február végére sikerült a „részleges paritás” alapján, tehát a tényleges egyenlőség bevezetése nélkül megállapodni a bankügyben.

Az egyezmény leszögezte, hogy a Monarchia két állama a következő tíz évre nem veszi igénybe az őket „önálló jegybankok felállítása tekintetében megillető és kölcsönösen elismert jogot”.[1] Az osztrák nemzeti bank 90 millió forint részvénytőkével átalakult Osztrák–Magyar Bankká, élén egy főtanáccsal (túlnyomórészt osztrák tagokkal), a király által kinevezett, egymást váltó magyar és osztrák kormányzóval, és két – egy osztrák és egy magyar – alkormányzóval. Bécsben és Budapesten két formailag egyenrangú igazgatóság létesült, ezek hatáskörét és a kormányellenőrzés módját részletesen szabályozták. Bevezették a kétnyelvű bankjegyet: egyik oldalán német, a másikon magyar szöveggel. A magyar kormány magára vállalta az osztrák nemzeti banktól fölvett 80 millió forint abszolutizmus kori osztrák államadósság törlesztési terhének 30%-át – bár ez az adósság Magyarországot jogilag nem terhelte –, cserében a magyar államkincstár megkapta az üzleti költségek levonása és a részvényesek kielégítése után fönnmaradó bankjövedelem 30%-át. A bankjegykibocsátást az 1862. évi bankakta rendelkezései alapján szabályozták. A bank az eddigi 6 fiók mellé a következő években 10 új fiókintézetet létesített Magyarországon, s számos úgynevezett mellékhelyet szervezett, ahol szintén igénybe lehetett venni szolgáltatásait. A magyar pénzpiac leszámítolási és kölcsönüzletei céljára legalább 50 millió forintot bocsátottak a budapesti főintézet rendelkezésére. Ez utóbbi volt a legfontosabb eredmény abból, amit magyar részről a bankkérdésben elértek. A leszámítolási hitel alsó határának rögzítésével a legnagyobb sérelmet orvosolták. Ezt azonban a közjogi kérdésekben gondolkodó közvélemény nem tekintette vívmánynak. Elfogadta, de át is siklott felette. Az Osztrák–Magyar Bank szabadalmát lejárta után, 1887-ben, a pénzpiac növekvő igényeinek megfelelő banktechnikai módosításokkal, elvi változtatások nélkül megújították és a megszállt Boszniára és Hercegovinára is kiterjesztették.

A gazdasági kiegyezés körül hosszan elhúzódó, a sajtó által drámaivá festett tárgyalások alaposan megtépázták a kormánypárt többségét. A Szabadelvű Párt kezdett szétmorzsolódni, a kilépések nyomán szinte elnéptelenedett székháza, a Lloyd-palota. A tárgyalások legvégén újabb ellenzéki tömörülés indult meg: a konzervatív „jobbpárt”, a Simonyi Lajos báró vezette Független Szabadelvű Párt és Szilágyi Dezső pártonkívüli disszidensei egyesültek. 1878. április 13-án 115 képviselő részvételével „közjogi alapon álló Egyesült Ellenzék” néven megszületett egy laza pártszövetség, melynek tagjait nem az eszmei közösség vagy a gazdasági érdekek azonossága, csupán a Tisza-kormány megbuktatásának óhaja kötötte össze. A függetlenségiek által „habarék-pártnak” elnevezett 67-es csoportosulás létrejöttével a kormány többsége a parlamentben 10–20 főre olvadt, persze úgy, hogy a még mindig nagyszámú kormánypártiakból is egyre többen maradtak távol a kritikus szavazások napján.

A függetlenségi ellenzék végig az önálló bank, az önálló vámterület álláspontjáról támadta a kormányt. Ebben a kérdésben még a dualizmushoz egyébként mereven ragaszkodó Sennyey vezette konzervatív csoport is időnként az ő álláspontjukhoz közeledett. Ez, mint a konzervatív arisztokrácia és az egyház érdekeit képviselő párt, az osztrák liberálisok védvámellenes szárnyával szövetségben a szabadkereskedő vámközösség fenntartását kívánta, azonban az osztrák protekcionista ipari köröket ijesztendő, az önálló vámterület gondolatával is manőverezett.

A 67-es ellenzék

A jobboldali ellenzék a Deák-párt Sennyey Pál báró vezetése alatt álló arisztokrata-klerikális frakciójából alakult az 1875. évi fúzió napjaiban. Az abszolutizmus kori ókonzervatívokat és fiaikat, általában a kormánypártot túlságosan liberálisnak tartó nagybirtokos köröket tömörítette. Ezt a kis csoportosulást tekinthetjük a nagybirtok saját „exkluzív” pártjának, amely az arisztokrácia érdekeit tisztább formában képviselte, követeléseit mintegy „túljátszva” biztosította, hogy a kormány azokból kompromisszum formájában valamit mindig elfogadjon. Vezérüket – Sennyeyt – ifjúkori ellentétek, feleségeik viszálya is szembeállította Andrássy Gyulával, abszolutizmus kori politikai tevékenysége pedig az egész liberális közvéleménnyel. A „fekete bárónak” nevezett, nem nagyon gazdag mágnás azonban nem tudott ütőképes pártot teremteni. Az arisztokrácia nagyobb része továbbra is a kormánypártot támogatta, a klérus pedig az 1875-ös választások előtt az utolsó pillanatban meggondolta magát, és nem mert nyíltan Sennyey mellé állni. A konzervatív politikának amúgy is rossz csengése volt: a reformkori és az abszolutizmus kori császárhű, éppen ezért nemzetinek nem tartott törekvések emlékeit idézte. Sennyey merev, a népszerűséget méltóságán alulinak tartó rideg egyénisége sem volt alkalmas nagyobb politikai csoportosulás szervezésére. A középnemességtől eleve elzárkózott, mivel bevonásuk esetén – mint mondotta – a vezetés kicsúszna a kezéből. De kevés fogékonyságot mutatott az Európa-szerte formálódó konzervatív szociálpolitikai reformtörekvések iránt is, noha a pártjának – Apponyi György által alapított és finanszírozott – pozsonyi német nyelvű lapja hasábjain kezdte meg szociálpolitikai írói tevékenységét Karl von Vogelsang, a majdani osztrák keresztényszociális párt alapító teoretikusa.

Sajátos színt kölcsönzött a pártnak, hogy soraiban tiszta polgári célokért fellépő politikusokat is találhatunk, mint ahogy jelszavaikból sem hiányoztak a modern polgári törekvések. Ez a jelenség két okra vezethető vissza. A nagybirtok – maga is polgárosodó mezőgazdasági nagyüzem – nem az 1848 előtti állapotok visszaállítására törekedett, így a polgári társadalom alapérdekeivel egyáltalán nem került összeütközésbe. Ennél is fontosabb volt azonban a középbirtokos réteggel szemben vívott harcának politikai hatása. A főrendiház elleni támadásokat annak modernizálásával, a polgári elem bevonásával próbálta kivédeni. A középbirtok legfőbb hadállását, a feudális hagyományú vármegyét ismét csak modern fegyverekkel lehetett támadni. Innen adódott az az ellentmondás, hogy a közigazgatás kérdésében a legkonzervatívabb párt lett a legpolgáribb törekvés, a centralizáció és az államosítás zászlóvivője.

A jobboldali ellenzék az 1875. május 15-én közzétett „zempléni pontokban” határozta meg politikai alapelveit. A 67-es alap fenntartása mellett erős központi kormányzást, a közigazgatás egyszerűsítését, szigorú takarékosságot, a közélet tisztaságát, az 5 éves parlamenti ciklus bevezetését tűzte ki célul. Programja iránt kifejezetten ellenszenvet ébresztett, hogy állást foglalt a választójog további korlátozása, a képviselők számának csökkentése mellett, végül a helyes, takarékos pénzügyi politika címén a honvédség és a közös hadsereg még szorosabb összekapcsolását, végső fokon az előbbi megszüntetését javasolta. Sennyey Bécs előtt nem bírt már különösebb tekintéllyel. Andrássy öreg korában sem tudott vele megbarátkozni, Ferenc József pedig azért neheztelt rá, mert a takarékosság nevében még a közös hadsereg kiadásait is csökkenteni akarta. Így aztán „a Sennyey-párt olyan «ellenzéke» volt Tiszának, amilyet jókedvében kívánhatott”.[2]

A ”hadsereg nélküli vezérekből” álló, egyre zsugorodó konzervatív pártot a gazdasági kiegyezés és a boszniai okkupáció által kiváltott parlamenti vihar mentette meg a csendes elmúlástól. A Sennyey mellett felnövekvő fiatal konzervatív Apponyi Albert gróf. a következő évtizedek legelőkelőbb magyar parlamenti politikusa, jó érzékkel vezette át a maradék jobboldali ellenzéket a kormánypártból 1876-ban kiszakadt „független szabadelvűekkel” és a Szilágyi Dezső által vezetett más volt szabadelvű pártiakkal kötött pártszövetségbe.

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

1875-ben Sennyey Pál jobboldali ellenzéket alapított, ebből alakult három év múlva az egyesült, majd 1881-ben a mérsékelt ellenzék.

Lábjegyzet

  1. 1878:XXV. tc. 1. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső (továbbiakban: Magyar Törvénytár) 1877–1878. évi törvényczikkek. [[Budapest, 1896|Budapest, 1896]]. 258–259.
  2. Pach Zsigmond PálHanák Péter, Magyarország története az abszolutizmus és dualizmus korában. Egyetemi jegyzet. 2. füzet (1867–1880). Budapest, 1957. 140.