Siban mongol hadvezér

A Múltunk wikiből

Shiban

one of the Left Wing princes
angol Wikipédia

Kristó Gyula

A tatárok útja Vereckéig

Maga Batu kán pedig a derékhaddal, amelynek másik test­vére, Siban, vala­mint a mongol hódításokban magát sokszorosan kitüntetett Szü­be­e­tej is tagja volt, az orosz kapu (a Vereckei-hágó) felé, Magyarország ellen indult. 1241. március 12-én az orosz kapuban megütközött a hágót védő Dénes nádor seregével, s a csatában aratott győzelme meg­nyi­totta számára az utat Magyar­or­szág belseje felé.

A tatárok Magyarországon

Egy tatár sereg Siban vezetésével az orosz kapu­tól menekülő Dénes nádor után vetette magát. A fél országon át a nádor nyo­má­ban lehettek a tatár harcosok, hiszen március 15-én, amikor a nádor Bélához ért, sere­gük már csak félnapi járó­földre volt Pest­től, s portyázó egységeik ezen a napon egé­szen Pestig pusztítottak. Március 16-án és 17-én folytatódott a tatá­rok becsa­pása Pest környékére. IV. Béla senkinek sem engedte meg, hogy felvegye a harcot a tatár elő­őrsökkel; nem akarta ingerelni a tám­adókat, mivel számottevő fegyveres erő még nem állott ekkor rendelkezésére. Március 17-én a király parancsa ellenére Ugrin kalocsai érsek mégis kitört kevés számú emberével a tatárok ellen, hogy meg­üt­köz­zék velük. Akciója azonban kudarccal vég­ződött, a visszavonulást színlelő tatárok mocsárba csalták az érsek csapatát, s az ingo­vány foglyává lett magyarokat a tatá­rok lenyilazták. Maga Ugrin is csak kevesedmagával tudott szorult helyzetéből sza­ba­dulni. Ugyanezen a napon, március 17-én a tatárok előőrsei elfoglalták Vác váro­sát, és kirabolták a kincsekben bővel­kedő püspöki székhelyet. A város püspöke, Báncsa nembeli István, a tatár­járást követően hosszú évekig esztergomi érsek, a király parancsának megfelelően ekkor már úton volt Lasz­karisz Máriával az osztrák határ­szélre. Ugyanakkor Béla hívására megjelent a magyarok pesti táborában cse­kély számú kísé­retével Frigyes osztrák herceg, aki felvette a har­cot a Pest körül por­tyázó tatárokkal, egy elöljárójukat meg is ölte, s ezzel kiér­demelte a magyarok meg­be­csülését.


A tatár előőrs elvégezte feladatát. Több száz kilométer mélységben behatolt az országba, elfoglalt és kirabolt két püspöki szék­helyet, országrésznyi területen rémü­letet és félelmet idézett elő, nagy zsákmányra tett szert, s nem utolsósorban kikém­lelte a magyar sereg erejét. Amint tehát az uralkodó vezette magyar sereg elindult kelet felé, a kis létszámú tatár elő­őrsök is visszavonultak, engedték a magyarok elő­re­nyomulását. Siban, az előőrsök parancsnoka úgy tájékoztatta az ország belseje felé sokkal lassabban hömpölygő fősereg vezérét, Batut, hogy a magyar had erősebb a tatárnál. Tekintettel arra, hogy az európai hadjáratra indult tatár haderő lét­szá­mát hozzávetőlegesen 150 ezer főnyire tehetjük, s ebből 1241 már­ciusának végén csak a Batu vezette fősereg volt Magyarországon, a jobbszárny Lengyelországban, a bal­szárny pedig még a Kárpátok hegykoszorújától keletre, Moldvában tartózkodott, ezt az ország belső területei felé tartó tatár fősereget leg­feljebb 60 ezer fős lélek­szá­mú­nak gondolhatjuk. Ezek alapján nagyjából hasonló vagy valamelyest ezt meg­ha­ladó nagy­ságrendűnek képzelhetnénk a IV. Béla vezette magyar sereget is, lét­szá­mát tehát 60-70 ezer főre tehetnénk. A magyar sereg ily módon kikövetkeztetett lét­száma legalábbis kétszerese annak, amit a magyar király a XII. század köze­pén, a kirá­lyi vármegyeszervezet fénykorában ki tudott állítani. Ha figyelembe vesszük ezt, vala­mint a tatárjárás előtti tár­sadalmi és politikai viszonyokat, az uralkodó és az elő­kelők ellentéteit, a 60-70 ezres sereglétszám túlságosan magas­nak tűnik. Könnyen lehet, hogy Siban tévedett, s a magyar haderő számra nézve mégsem múlta felül a Batu vezette tatár fősereg létszámát, ám az is megeshet, hogy a tatár főse­reg létszáma alatta volt a feltett 60 ezernek. A két haderő a Sajó-torkolat köze­lé­ben találkozott össze, a Sajó két partját foglalva el. A Sajó mögé húzódott vissza a tatá­rok Siban vezette portyázó csapata is. IV. Béla nem a legkedvezőbb előjelek közepette készült a tatárokkal megvívandó csa­tára. A Sajóig történő zavartalan elő­re­nyomulás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magyarok emlékezetükbe idézték a kun betö­ré­se­ket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok összegyülekezése előtt fel­dúl­ták, s nem várva be a magyar vissza­csapást, gyorsan kisiettek az országból. És maguk a magyarok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jellegű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a portyázók várják őket, hanem a tatár fősereg. Éppen az elbizakodottság adja magyarázatát annak, hogy amikor IV. Béla vitéz harcra buzdította katonáit, és saját kezével zászlókat osz­to­gatott az előkelőknek, ezt a magya­rok nevetséges dolognak ítélték. Politikai szem­pon­tok is megbújtak az előkelők tartózkodása, harctól való húzó­do­zása mögött. Szá­mosan a király vereségét óhajtották, ilyen módon remélték elérni, hogy a vere­sé­get követően nagyobb meg­becsülésben lesz részük. Taktikai mulasztások is ron­tot­ták a magyarok esélyeit. A magyarok sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magaslattal is rendelkeztek, ahonnan szemügyre vehet­ték a magyar tábort, az ártéri erdők viszont a magyarok elől elfedték a tatár sere­get, így a magyaroknak nem volt megbízható adatuk a szem­ben álló ellenség ere­jéről. Ráadásul IV. Béla, óvakodva, nehogy túlzottan szétszóródva verjenek tábort a magyar sereg egyes egységei, maga idézte elő a magyar tábor zsúfoltságát. A magyar sereget szekerek és pajzsok fogták közre, a tábo­ron belül pedig oly közel áll­tak egymáshoz a sátrak, hogy azok kötelei elzárták a tábor belső útjait, s így lehe­tet­len volt rendesen közlekedni. Amikor a csata előtt táborának egy magaslatáról Batu megszemlélte a magyar sereget, annak nagy száma ellenére is optimista volt, mert észrevette: rossz pozíciót foglaltak el, s "nyáj, módjára szűk akolba zárták magu­kat".[1] — Kedvezőtlen taktikai mozzanat volt a magyarok számára továbbá az is, hogy a Sajó hídját, amelyen a Siban vezette előőrsök visszatértek a fősereghez, a tatá­rok tartották kézben, s Batu gondosan őriztette.

A tatárok taktikájában ennek a hídnak nagy fontossága volt. Batu tervei szerint részint ezen a hídon, részint pedig egy távo­labbi gázlón kelnének át a Sajón, hogy két­irányú hadmozdulattal bekerítsék a magyar tábort. Április 10-ről 11-re virradó éjjel a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy az éjszaka folyamán a tatárok támadása várható. A hír igaznak bizonyult, Siban előőrsei a hídon át meg­kezd­ték az átkelést a Sajó jobb partjára. Az akció nem érte várat­la­nul a magyarokat, IV. Béla testvérének, Kálmán szlavón hercegnek és Ugrin kalocsai érseknek a veze­té­sé­vel meg­a­ka­dá­lyoz­ták a hídon való átkelésüket, részint visszaszorították, részint pedig a vízbe nyomták a jobb parton hídfő állást kié­pí­teni akaró tatárokat. Csakis a magya­rok elbizakodottságának, saját erejük túlértékelésének, ellenfelük lebe­csü­lé­sé­nek, hiá­nyos tájékozottságuknak volt köszönhető, hogy nagy többségük úgy ítélte meg: döntő csatát nyertek a tatárok ellen, s éjszakai nyugovóra tértek. Csak Kálmán herceg és Ugrin érsek virrasztottak csapataikkal. Éberségük nagyon is indo­kolt volt. Röviddel az előőrsök átkelési kísérlete után, Batu eredeti terveinek megfelelően, két oldalról, a hídon és a Sajó gázlóin meg­indult a tatár fősereg átkelési akciója a folyó jobb partjára.

Lábjegyzet

  1. Schwantner LU. 603-604.