Simion Bărnuțiu

A Múltunk wikiből
Oláhbaksa, 1808. július 21. – Almásszentmihály, 1864. május 28.
erdélyi származású román történész, filozófus, jogász és liberális politikus,
az 1848-as forradalom idején az erdélyi román nemzeti mozgalom legradikálisabb vezetője
Wikipédia
Simion Barnutiu 4
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.

Arató Endre

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

A balázsfalvi líceum tanárai, élükön Simion Bărnuțiu-cal türelmetlenebb nemzeti koncepciót vallottak, mint az óvatos Bariț, aki lapjával tudatosan távol maradt a különböző csoportoktól.

A román nemzeti mozgalom differenciálódása és az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Az ellenzék élén Bărnuț állt, aki társaival együtt kisebb súlyt helyezett a vallási életre, a liturgiára, s azt hangsúlyozta, hogy a diákok nem azért jöttek Balázsfalvára, hogy imádkozzanak, hanem hogy tanuljanak. A püspök jogkörét úgy kívánták szűkíteni, hogy egy világiakat is magába foglaló szinódus létrehozására törekedtek. Mindez összefüggött az éleződő nemzeti ellentétekkel: a szinódust a kibontakozó nyelvharc szolgálatába kívánták állítani. Lemény azonban visszautasította e kívánságokat és egy szigorú rektort bízott meg a balázsfalvi líceum irányításával. A harc egyik következménye volt, hogy több tanárt, közöttük az ellenzék vezérét, Bărnuțot és több teológust kizártak az iskolából. Leményék féltek attól is, hogy a világi elemek, közöttük az ifjak fokozottabb bekapcsolódásával nőhet a román nép befolyása is a nemzeti mozgalomra. Ezért a zsinat összehívását – amit a haladó szárny követelt – az osztrák hatóságokkal együtt megakadályozták. Pedig az a félelem, hogy Bărnuțék megszervezik a parasztságot, ekkor még alaptalan volt. Osztálybázisuk nem különbözött egymástól, mindkét csoportban a papi és a kisnemesi értelmiség játszotta a vezető szerepet. De a jobbszárny politikájában mégis erősebb volt a feudális vonás, aminek nem utolsósorban a püspök kezén levő jelentős balázsfalvi uradalom birtoklása volt az oka. Valószínűnek látszik, hogy Lemény táborában inkább az állásban levő értelmiségiek foglaltak helyet, s ez is indokolta a magyarokhoz való engedékenyebb viszonyt. Bár nem választotta el őket lényeges különbség, tény, hogy a balszárny 1848 tavaszán az agrárkérdésben nagy lépést tett előre. Nem vitás, hogy Bărnuț csoportjának politikája több haladó vonást tartalmazott, mint Leményé. A román nemzeti mozgalomban a Gazeta és a balszárny által képviselt álláspont rövidesen uralkodóvá lett, Lemény mérsékelt csoportja kisebbségben maradt.

A román nyelv és kultúra előrehaladása

Az erdélyi román politikai-nemzeti mozgalomban jelentős szerepe volt a balázsfalvi görög katolikus líceumnak. A harmincas évektől a lelkes fiatal tanári generáció (Simion Bărnut, Timotei Cipariu és Ivan Rusu) tevékenységének eredményeképpen Balázsfalván erős fejlődés indult meg. Tevékeny támogatásukkal Lemény János püspök 1832-ben teljesen átszervezte az oktatást, három új, jelentős tárgyat vezetett be: történelem, matematika és fizika.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.

De közben – a marosvásárhelyi petícióval egyidejűleg, március 24-én – megszületett a balázsfalvi papnövelde volt filozófiatanárának, az ekkortájt Nagyszebenben vén fejjel jogot hallgató Simion Bărnuțnak az erdélyi románokhoz intézett felhívása is. S ez a felhívás egyetlen eldugott mondatban mellékesen szóba hozta ugyan, hogy kérni kellene a jobbágyviszonyok felszámolását – mégpedig a császártól –, a jobbágyfelszabadítás határozott követelését azonban éppúgy nem tartalmazta, amint a törvény előtti egyenlőség vagy a közteherviselés, vagy a sajtószabadság, vagy más polgári vívmányok bevezetésének a szükségéről sem tett említést, csupán azt hajtogatta, hogy „ismertessék el és biztosíttassék nemzeti létünk”.[1] Bărnuț ugyanis már korábban is azt vallotta, hogy „nemzetiség nélkül nem létezik szabadság”,[2] s ehhez az elgondolásához híven most is elegendőnek tartotta, ha az erdélyi románokat arra inti, hogy utasítsák el az uniót, s a polgári átalakulás egyéb biztosítékainak a tárgyalásába se bocsátkozzanak bele, a magyarok közül pedig senkivel, a leghaladóbbakkal se lépjenek együttműködésre addig, amíg emezek „közzé nem teszik, hogy a román nemzetet nemzetnek ismerik el”, mert „nemzet nélkül a köztársaság is csak átkozott zsarnokság”, „enélkül a menny is pokol”. Ha tehát a románok „elvesztik nemzetiségüket”, akkor „mindent elveszítenék”, ha viszont kivívják nemzeti egyenjogúságukat, akkor a továbbiakban ennek jóvoltából úgyis „mindent elérhetnek”, s így „a többi ezután következik”.[3]

Mindazonáltal ez az álláspont ekkor még nem volt az erdélyi románok uralkodó álláspontja, s még kevésbé felelt meg a Királyhágón innen, a szűkebb értelemben vett Magyarország területén élő románok nézeteinek. A magyarországi románok élén ugyanis olyan férfiak állottak, akik – mint például a konzervatívként indult, de a Habsburgokból idővel alaposan kiábrándult Ioan Dragos Bihar megyei szolgabíró vagy a hatalom birtokosai által 1845-ben parasztlázítás vádjával Táncsicshoz hasonlóan bebörtönzött s azután 1848 áprilisában ugyancsak a pesti fiatalok által kiszabadított lugosi ügyvéd, Eftimie Murgu – megértették, hogy népük felemelkedésének legfőbb gátja ugyanaz a Habsburg-abszolutizmus, amely a magyar nép felemelkedésének is legfőbb gátja, legfőbb fegyvertársaik pedig a Habsburg-abszolutizmus elleni harcban éppen a polgári átalakulás magyar hívei lehetnek. Az ortodox hiten levő magyarországi románokat meg a magyar–román jó viszony fenntartására külön is ösztönözte az, hogy a görögkeleti egyház hat magyarországi és egy erdélyi püspöke közül mindössze az erdélyi és egyetlen magyarországi lévén román, a többi viszont – az egyház fejével, a karlócai metropolitával egyetemben – mind szerb lévén, ők az erdélyi románoknál inkább átérezték és inkább sérelmezték azt az alávetettséget, amelyet az egyházon belül a szerb hierarchiától elszenvedtek, s ennek az alávetettségnek a felszámolásához nem utolsósorban éppen a magyar kormánytól szerettek volna segítséget kapni.

A román nemzetnek nemzetként való elismerését tehát a magyarországi románok is sürgették mind abban a felhívásban, amelyet a nagyváradi román fiatalok intéztek erdélyi társaikhoz május 21-én, mind abban a petícióban, amelyet ugyanezen a napon a magyar kormányhoz nyújtottak be az ortodox egyházhoz tartozó magyarországi románok vezetői pesti tanácskozásukból, s mind Váradon, mind Pesten felhangzott az egyházi önkormányzat tiszteletben tartásának és a román tanulóifjúság anyanyelven történő oktatásának a követelése is. Attól azonban, hogy bármiféle olyan lépést tegyenek, amely szakadást idézhetne elő, a magyarországi román vezetők már messzemenően tartózkodtak, sőt ezek a politikusok éppen azon voltak, hogy minél szorosabb szövetséget hozzanak létre románok és magyarok között, s ennek megfelelően nemcsak nem rosszallották, hanem maguk is kívánatosnak, a Habsburgok jogara alatt élő románok összességére nézve is előnyösnek ismerték el Magyarország és Erdély egyesülését.

Annál kevesebben pártolták Viszont az uniót az erdélyi szászok hangadói közül, így – Friedrich Hannon és Karl Gooßon kívül – példának okáért Elias Roth, a neves brassói ügyvéd meg Anton Kurz, a Siebenbürger Wochenblatt munkatársa, akik mögött főleg saját városuknak, a legfejlettebb szász kereskedelmi központnak, Brassónak a polgári átalakulástól üzleti lehetőségeik kiszélesedését váró polgárai sorakoztak fel. De már a Szász Egyetem vezető tisztségviselőinek óriási többsége s maga Franz Salmen comes is kezdettől fogva teljes határozottsággal ellenezte Magyarország és Erdély egyesülését. A Szász Egyetem vezetői tehát már április 22-én útnak indítottak a szász székekbe egy emlékiratot, amely azt ecsetelgette, mennyire hátrányos volna az unió az erdélyi szászokra nézve, közben pedig feliratban tiltakoztak az unió életbe léptetése ellen az uralkodónál is. Ebben az unióellenes állásfoglalásban azonban – Bărnuțétól eltérően – nem valóságos vagy vélt nemzeti érdekek megvédelmezésének a szándéka jutott kifejezésre, hanem azoknak az évszázados feudális kiváltságoknak a féltése, amelyek – a Szász Egyetem számára rendkívül széles körű önkormányzatot s a szászoknak mint a három törvényesen bevett erdélyi „nemzet” egyikének országgyűlési képviseletet is biztosítva – lehetővé tették, hogy a szász patríciusok eddig a maguk sajátos kasztérdekeinek messzemenő érvényesítésével igazgassák a – nagyobbrészt egyébként nem is szász, hanem román lakosságú – Királyföldet, s ezeket a kasztérdekeket messzemenően érvényesítsék az erdélyi diétákon is; a szász patríciusokat elsősorban az aggasztotta, hogy ha megvalósul az unió, akkor ennek egyenes következményeként Erdélyben is polgári államberendezés fog létrejönni, s ezzel azután egyszer s mindenkorra befellegzik majd az ő kiváltságos helyzetüknek.

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Mivel azonban a márciusi vívmányok áldásaiban ilyen közvetlenül korántsem részesedett mindenki, eleve számítani lehetett arra, hogy lesznek Magyarországon olyan nem magyarok is, akik a józanul gondolkodóktól eltérően mégis arra a következtetésre fognak jutni, hogy helyzetük gyökeres megjavulásának legfőbb feltétele a nemzetiségek egyenjogúsítása volna. És hogy lesznek ilyen nem magyarok, azt már a kezdet kezdetén kétségtelenné is tehette azoknak a nemzetiségi politikusoknak a fellépése, akik – mint Hurban vagy Bărnuț – a nemzeti jogokat csakugyan mindennél előbbre valóaknak nyilvánították.

De hiába: a magyar liberálisok, akik képesek voltak belátni, hogy Magyarország kormányzati önállóságát csak akkor vívhatják ki és az ország kormányrúdját csak akkor vehetik a maguk kezébe, ha – a mögöttük álló magyar földbirtokosok pillanatnyi érdekeit következetesen alárendelve ugyanezen földbirtokosok távolabbi érdekeinek – egyik napról a másikra keresztülviszik a jobbágyfelszabadítást, s ezzel lehetetlenné teszik, hogy a bécsi udvar a jobbágyságot kijátssza ellenük, azt már sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikerét a nemzeti jogokat mindenek fölé helyező nem magyarok elégedetlensége szintén komolyan veszélyeztetheti, s nem akarták ezt belátni Bărnuț és Hurban fellépése után és ellenére sem.

És ez a kettősség nemcsak azokra a magyar liberálisokra volt jellemző, akik – mint a Batthyány-kormány tagjainak többsége is – április eleje óta abban a hitben éltek, hogy az udvar végérvényesen beletörődött a márciusi vívmányok megmásíthatatlanságába, hanem azokra is, akik Kossuthoz hasonlóan – mint még tapasztalni fogjuk – mentek maradtak efféle illúzióktól. Mert a magyar nemesség hatalmi állásainak körét Kossuth sem szűkíteni, hanem éppen hogy tágítani kívánta. Márpedig a parasztság kielégítése az érdekelt nemesuraktól nagy áldozat hozatalát követelte ugyan, de pusztán átmeneti anyagi áldozatát, s egyáltalán nem követelte meg, hogy a nemesség a maga hatalmi állásaiból is feláldozzon valamit, sőt, éppen azzal kecsegtette a nemességet, hogy hozzá fogja segíteni – s ez fogja csak igazán hozzásegíteni – hatalmi helyzetének hőn vágyott kikerekítéséhez. A nemzetiségeket viszont a magyar nemesség csupán az államhatalom némely elemeinek átengedésével elégíthette volna ki, azaz csupán akkor, ha az ő javukra éppen azoknak az előnyöknek egy részéről mond le, amelyek maradéktalan megszerzésének a reményében ment pedig csak bele a jobbágyfelszabadításba is.

Tökéletesen érthető tehát, ha a magyar liberálisok a nemzetiségek oldaláról felhangzó kulturális és egyházi jellegű kívánságokat készek voltak habozás nélkül és mind egy szálig teljesíteni, ennél többre viszont már nem voltak kaphatóak, – kivált az elől zárkóztak el – mint kezdettől fogva, úgy a márciusi fordulat után is –, hogy a horvátokhoz hasonlóan az ország más nem magyar lakóit is külön nemzetek fiainak ismerjék el. És hogy éppen ebben a látszólag pusztán elméleti érdekű kérdésben makacsolták meg magukat, az sem lehet meglepő. Hiába bizonygatták ugyanis az április 9-én Kossuthtal tárgyaló szerbek, hogy ők ragaszkodnak ugyan a maguk népének nemzetként való elismeréséhez, az ország kormányzati egységét azonban nem szándékoznak megbontani, s szavaik hiába tükrözték is híven a pillanatnyi helyzetet: logikai szempontból Kossuthnak igaza volt, mikor úgy következtetett, hogy a szerbek külön nemzetként való elismertetésük esetén külön kormányt, azaz területi autonómiát is teljes joggal követelhetnének maguknak s ezért, ha ma – amikor ténylegesen még nem követelnek ilyesmit – nemzetnek ismertetnek el, akkor holnap már bizonyára követelni is fogják az autonómiát. Márpedig a magyar liberálisok a magyar nemesség hatalmi érdekeire nézve nemcsak azt az eshetőséget érezték veszélyesnek, ha területi autonómiát kényszerülnének biztosítani a magyarországi nemzetiségeknek, de azt is, ha akár egyetlen, nem magyarok lakta vármegye igazgatását is kénytelenek lennének átengedni a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek.

S persze: a magyar liberálisok, ha az ország nem magyarok lakta körzeteinek önkormányzatban részesítésére gondolni sem voltak hajlandóak, éppenséggel azt is megtehették volna, hogy a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek magába az ország központi kormányzatába engednek több-kevesebb beleszólást. És Kossuth április 8-án, a szerb küldöttség hivatalos országgyűlési elfogadásakor valóban ki is jelentette, hogy ha lesznek a szerbek soraiban miniszteri munkakör betöltésére alkalmas személyek, akkor az illetők részesedni is fognak a miniszteri tárcákban. A nemzetiségi mozgalmak képviselőinek az ország központi kormányzatába való tényleges bevonása azonban szintén a magyar nemesség hatalmi állásainak összeszűkülését eredményezte volna, s ezért a magyar liberálisok ténylegesen csupán a horvátok képviselőinek készültek kormányhivatalokat juttatni, de magasabb polcra, mint a bel- és az igazságügyminisztérium kebelén belül létesítendő külön horvát ügyosztály élére, még horvátokat sem terveztek ültetni.

Amely szűkmarkúság mellesleg azt is elárulja, hogy a magyar liberálisok még a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmódra is csak jobb megoldás híján szánták el magukat: azért, hogy jogosnak tüntethessék fel a magyar nemesség által az államhatalom korlátlan birtoklására támasztott igényt. Ennek érdekében ugyanis – mint láttuk – kénytelenek voltak ragaszkodni ahhoz az erőltetett elmélethez, hogy egy meghatározott ország polgárai mindnyájan egyugyanazon nemzet kötelékébe tartoznak. Annak igazolására viszont, hogy Magyarország polgárai mindnyájan a magyar nemzet fiai közé sorolandóak, csupán történeti érveket hozhattak fel; így mindenekfölött arra hivatkoztak, hogy Magyarország történelmileg kialakult egységes államisággal bír, s a magyar államot hajdanán a magyarok – és éppen a magyarok – szervezték meg. Ilyen körülmények között pedig a horvátok nemzeti különállását – az ország összes többi nemzetiségéével ellentétben – maguk is el kellett hogy ismerjék, hiszen nem tagadhatták, hogy Horvátországot a magyar királyok annak idején mint történelmileg már ugyancsak kialakult és a magyartól addig független államisággal rendelkező területet csatolták Magyarországhoz, s még azt sem vonhatták kétségbe, hogy Horvátország belügyeinek önálló intézésére a horvátok joggal tartanak számot, hiszen nem vitathatták, hogy Horvátország a múltban, Magyarországhoz csatoltatása után is mindig rendelkezett belső önkormányzattal.

De mert a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmód eszerint kirekesztőleg a kényszerítő körülményeknek köszönhette létét, ez a kivételes bánásmód többre már természetesen egy jottányival sem terjedt, mint amit a magyar liberálisok kényszerhelyzete valóban parancsolóan előírt. Ha tehát abba, hogy Horvátország önálló és horvát kézben levő belső közigazgatással bírjon, a magyar liberálisok kénytelen-kelletlen belenyugodtak is, az elől, hogy a horvát szábor a továbbiakban a magyar országgyűlésnek alá nem rendelt, sőt azzal teljesen egyenrangú törvényhozó testületté nője ki magát, s hogy Horvátország most egyedül a szábornak felelős önálló kormányra is szert tegyen, ugyanők már hajthatatlanul elzárkóztak, mert az ilyen jellegű követelésekkel szemben már rendelkeztek hivatkozási alappal, hiszen a múltban csak Horvátország belső közigazgatása folyt önállóan, a törvényeket Viszont Horvátország számára is a magyar országgyűléseken hozták, s a Végrehajtó hatalmat legfelső fokon Horvátországban is a középponti magyar kormányszékek gyakorolták.

A nemzetiségi mozgalmak iránti szűkkeblűség azonban nemcsak a magyar liberálisok eljárására nyomta rá a maga bélyegét, hanem a magyar forradalom baloldalának a vonalvezetésére is. Mert az persze igaz, hogy amikor a pesti szerb fiatalok március 18-án testületileg jelentkeztek a helybeli nemzetőrségbe, a márciusi fiatalok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták őket, amikor pedig három héttel utóbb kitudódott, hogy Murgu még mindig a pesti Újépületben raboskodik, a márciusiak az ő kiszabadításáért is hasonló lelkesedéssel szálltak síkra. Csakhogy amikor nyilvánosságra került a pest-budai szerbek által már a forradalom másnapján megfogalmazott petíció, a szerbeket a sajtóban elsőkül éppen a márciusi fiatalok ítélték el amiatt, hogy „mint nemzet akarják magokat bemutatni”, s vélük szemben ők is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Magyarországon „csak egy nemzet van, s ez a magyar”.[4]

Ezt a merevséget pedig a márciusiak esetében sem ellensúlyozhatta, hogy a forradalomnak a polgári átalakulást szolgáló vívmányaiban ők éppúgy egyenlően, nemzeti hovatartozására való tekintet nélkül kívánták részeltetni az ország valamennyi lakóját, akár a magyar liberálisok, sőt ők – valamivel messzebb menő átalakulásra vágyva – még több ilyen vívmányban kívánták részesíteni az ország lakóit, a nem magyarokat is. Amint ennek a merev álláspontnak a megmásítására, akár Kossuthot, úgy a márciusi fiatalokat sem bírhatta rá a Habsburgok oldaláról fenyegető ellenforradalmi veszély tudata sem; ellenkezőleg: az ellenforradalmi veszély tudata még inkább megerősítette őket abban a meggyőződésükben, hogy helyesen járnak el, mikor szembeszállnak a nemzetiségi mozgalmak külön nemzeti jogok kicsikarására irányuló próbálkozásaival. Mert a magyar nemesség hatalmi érdekei az ő szemükben nem voltak ugyan mindennél előbbrevalóak, azt azonban jól látták, hogy a magyar liberálisok mennyire féltékenyen őrködnek a magyar nemesség hatalmi helyzetének érintetlenségén, s ezért úgy érezték, hogy ha a nemzetiségi mozgalmakat nem sikerül szűk mederbe terelni, akkor minden bizonnyal csorbát fog szenvedni a magyar liberálisoknak a polgári átalakulás ügyéhez való hűsége, ez pedig jóvátehetetlenül meg fogja gyengíteni a forradalom táborát.

Ilyen körülmények között viszont a nemzetiségi mozgalmaknak a magyar forradalom táborától való eltávolodását a márciusi fiatalok sem akadályozhatták meg. Hiába érvelt tehát Petőfi az egyenlő választójog bevezetését a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen karosnak nyilvánító liberálisok ellenében azzal, hogy „a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb”,”[5] s hiába mutattak rá a márciusi fiatalok a horvátokhoz intézett két kiáltványukban is arra a megdönthetetlen igazságra, hogy amiképpen a magyar forradalom vívmányai az ország valamennyi lakójának közös és mindennél fontosabb nyereményei, azonképpen közös az az ellenség is, amely elsősorban veszélyezteti e vívmányok fennmaradását: „az austriai zsarnok bureaucratia”[6], s ezért az ország lakóinak – bármilyen anyanyelvűek is – elsőrendű érdekük, hogy felülemelkedve egymás közti ellentéteiken, közös táborban egyesüljenek e vívmányok megvédelmezésére: a nemzetiségi mozgalmak résztvevői – akár a magyar liberálisokat – a márciusi fiatalokat is egyenlőtlenül mérő magyar nacionalistáknak könyvelték el, s másoknak nem is igen könyvelhették el őket, ha a nem magyarok nemzeti különállását ők szintén vonakodtak elismerni, s ezzel világosan kifejezésre juttatták, hogy – bármennyire felszámolni igyekeznek is a magyar nemesség kiváltságos helyzetét – a magyar nemzet kiváltságos helyzetét ők szintén fenntartani törekednek. Így pedig Petőfi, amiképpen a magyar liberálisokat nem, azonképpen a Bărnuț vagy Hurban módjára gondolkodó nem magyarokat sem győzhette meg arról, hogy a nemzetiség ügyét okvetlenül alá kell rendelni a szabadság ügyének, s együttműködési felhívásaikra a horvátoktól a márciusi fiatalok is teljesen elutasító választ kaptak.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

De ugyanilyen fordulat ment végbe ekkortájt az április 30-i balázsfalvi gyűlés hatására Bărnuțban is. A gyűlésre eljött parasztok ugyanis semmi egyebet nem követeltek, mint a jobbágyviszonyok késedelem nélküli felszámolását, s a tanácskozás három fő szónokát, Papiu-Ilariant, Iancut és Buteanut nagy lelkesedéssel fogadták ugyan, de láthatóan csak azért, mert noha ők most megint sürgették a román nép nemzetként való elismerését, a jobbágyfelszabadításról ez alkalommal is mint elsőrendű s amazzal legalábbis egyenrangú teendőről emlékeztek meg. Mire tehát a gyűlés vége felé szóhoz jutott, Bărnuț is megérthette s meg is értette, hogy eredeti programja bővítést igényel, s ennek megfelelően felszólalásában ekkor már ő sem csak a nemzeti egyenjogúság szükségét hangoztatta, hanem azt is, hogy „elérkezett a jobbágyság eltörlésének az ideje”.[7] Amivel mellesleg nemcsak azt érte el, hogy a jelenlevő parasztok őt is megajándékozzák bizalmukkal, hanem egy csapásra meghódította magának a gyűlés megrendezését annak idején nélküle kezdeményező radikális fiatalokat is, ez pedig egyben azt is lehetővé tette számára, hogy – érvényesítve az életkorából fakadó helyzeti előnyöket – mindjárt az erdélyi román nemzeti mozgalom legfőbb és egyedül hivatott irányadójának a szerepét is egyszer s mindenkorra kisajátítsa.

Hiába nélkülözték tehát a magyarországi nemzetiségi mozgalmak a paraszti tömegek támogatását egészen a forradalom kitöréséig: a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben a nemzetiségi mozgalmak iránti érdeklődés és rokonszenv egyszerre kezdett beleplántálódni a nem magyar parasztság soraiba, s a nemzetiségi mozgalmak felé forduló parasztok megnyerésére most nem is csak a nemzetiségi politikusok jobbjainak nyílott lehetőségük, hanem a nemzeti eszme Hurbanhoz vagy Bărnuțhoz hasonló megszállottjainak, sőt a Jellačić-típusú ellenforradalmároknak is.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

S a román nemzeti mozgalom táborán belül vélük szemben kialakult ugyan egy elszánt és erős radikális csoport is, ezek a Iancu és Papiu-Ilarian körül tömörülő fiatalok azonban – bármennyire rokonak voltak is törekvéseik a magyar forradalom törekvéseivel – a magyar–román közeledést ekkor már ugyancsak nem mozdíthatták elő, hiszen a Tamás-vasárnapi gyűlés alkalmával teljesen Bărnuț uszályába kerültek. Amint – látván, hogy immár Bărnuț mögött áll a gyűlés jobbágyrendű résztvevőinek legtöbbje is – végül a román liberálisok is mind fejet hajtottak Bărnuț előtt, mégpedig már a gyűlés voltaképpeni megnyitását megelőző napon, május 14-én, mikor is a Balázsfalvára érkezett román értelmiségiek a további teendők megvitatása céljából előtanácskozásra ültek össze a helybeli székesegyházban. Holott Bărnuț, aki a szót ezen az összejövetelen mindjárt magához ragadta, ez alkalommal mindennemű köntörfalazás nélkül feltárta nézeteit, az általa előadottak pedig teljesen nyilvánvalóvá tehették, hogy álláspontja sok vonatkozásban nagyon is eltér a megbeszélés más résztvevőinek az álláspontjától.

Bărnuț ugyanis először egyértelmű elismeréssel, sőt elragadtatással emlékezett meg az uralkodó nevében április 25-én Ausztria számára kibocsátott alkotmányiratról. Elismerte továbbá azt is, hogy a magyar forradalom alapvető fontosságú szabadságjogokat léptetett életbe, s hogy ezeknek a szabadságjogoknak az élvezetét a magyarok felkínálták az ország nem magyar lakóinak, így – az unió megvalósulásának a függvényeként – az erdélyi nem magyaroknak is. Az unió azonban – fűzte hozzá ehhez – a román nemzetet valójában mégsem szabadsághoz juttatná, hanem az eddiginél is nyomasztóbb szolgaságba süllyesztené. Mert a nem magyarok a valóságban éppen nem élvezhetnek egyenlő szabadságot addig, amíg a magyarok ragaszkodnak az államgépezet szigorú központosításához, s az államegység nélkülözhetetlen biztosítékának vallják a magyar államnyelv kizárólagosságát, amíg tehát a nem magyarok nem szervezhetnek nemzeti gyűléseket, a tisztviselőket pedig az általuk lakott területeken nem választhatják meg a maguk soraiból, s véleményüket a parlamenti vagy megyegyűlési vitákban nem fejthetik ki anyanyelvükön – úgy, amint azt például Belgiumban vagy Svájcban bárki megteheti.

S az persze igaz – jegyezte meg Bărnuț –, hogy a magyarok a jobbágyrendszert is felszámolták és a jobbágyfelszabadítás Erdélyre való kiterjesztését szintén felajánlották az unió keresztülvitelének az esetére. Csakhogy – folytatta – a feudális viszonyokat most már a különállását megőrző Erdélyben is okvetlenül ki fogja küszöbölni „egy irtózatos és láthatatlan erő, amely mindenütt a zsarnokság ellen dolgozik”. Következésképpen – sommázta álláspontját – a magyar forradalommal való összefogásból és az unióból a románoknak hasznuk nem, csupán káruk származnék, s ezért, aki a román nép javát akarja, csak azt kiálthatja: „ne járuljunk a magyar szabadság asztalához, mert azon minden falat mérgezett.”[8]

Ezek a fejtegetések pedig osztatlan egyetértést igazán nem kelthettek Bărnuț valamennyi hallgatójában. Hiszen a tanácskozáson részt vett többek között Bariț is, aki tisztában volt azzal, hogy a feudális viszonyok kötelékéből Erdély népét nem valami „láthatatlan erő”, hanem egyedül a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttes harca szabadíthatja ki. És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[9] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

Így azután másnap, a nemzeti gyűlés hivatalos – s immár a teljes egybegyűlt sokaság részvételével, szabad téren lezajlott – megnyitását követően az első szó megint csak Bărnuțé volt. Bármit pedig most nemcsak azt indítványozta, hogy a gyűlés nyilvánítsa ki a román nép nemzeti különállását, s fogadjon örök hűséget az uralkodónak, hanem hallgatóit mindjárt fel is eskette az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü szövegébe mindazonáltal – az itt megjelentek többségének kilétére való tekintettel – már beleillesztve egy olyan mondatot is, amely szerint az eskütevők kötelezettséget vállalnak arra, hogy „a lehetőségekhez mérten” „a jobbágyság megszüntetésén” is munkálkodni fognak.[10] És a nacionalista szempontok meg az antifeudális törekvések ilyetén összeegyeztetésére irányuló szándék jellemezte a gyűlés 16-ára megszületett határozatát is.

Ez a szöveg ugyanis mindenekelőtt a legfontosabb nemzeti jellegű követeléseket sorolta fel – így azt, hogy a román nemzetet ismerjék el külön nemzetnek, hogy a románok jussanak arányos országgyűlési képviselethez, hogy minden évben nemzeti gyűlést tarthassanak, hogy saját soraikból választhassanak maguknak tisztviselőket, hogy az állami életben is korlátlanul használhassák anyanyelvüket, gyermekeiket pedig ugyancsak anyanyelvükön iskoláztathassák, létesüljön számukra román tanítási nyelvű egyetem is –, ezek után azonban a határozat kitért a belső polgári átalakulás legfontosabb követelményeire is, s nem egy ponton lényegesen radikálisabb szellemben, mint aminő a pozsonyi törvényeket jellemezte. Így például nemcsak az úrbéres szolgáltatások és a papi tized (parasztrészről adandó kártérítés nélküli) megszüntetését sürgette, hanem a parasztok rovására korábban elkövetett földfoglalások jóvátételét, valamint a céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadékfizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is.

Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. És a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzetnek”, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet” minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már a román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalói már eleve törésre akarták volna vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések – vagy ezeknek legalább egy része – iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták.

Amit egyébként megerősíteni látszanak a balázsfalvi gyűlés végakkordjai, meg a gyűlés berekesztése után történtek is. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napi határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldötteket azonban szigorúan eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról esetleg alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg. És a bizottmányban az ekkor már teljesen Bărnuț hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek – így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak – is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek viszont arra, hogy a Barițhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe. A bizottmány székhelyéül pedig Nagyszeben városát jelölték ki – nyilván nemcsak azért, mert itt székelt az erdélyi ortodox püspökség is, hanem mert a Szász Egyetemnek és az erdélyi főhadparancsnokságnak szintén ez a város volt a székhelye. Majd a tanácskozást legvégül egy Bărnuț tollából származó kiáltvány kibocsátásával koronázták meg, s ebben a gyűlésen rögzített nemzeti követelések ismertetését azzal a felhívással egészítették ki: „…Románok… fegyverkezzetek…”[11]

Amikor pedig május 21-én nyilvánosságra került a nagyváradi román fiatalaknak az erdélyi románokhoz intézett szózata, amely nemcsak a román nemzeti követelések kielégítését sürgette de azt is, hogy a polgári átalakulás román és magyar hívei szorosan fogjanak össze egymással, s a polgári átalakulás minél teljesebb sikerre vitele érdekében „Erdély és Magyarország legyen egy”[12]: válaszul erre Bărnuțék siettek megjelentetni egy újabb nyilatkozatot, s ebben az eddigieknél is határozottabban leszögezték, hogy tántoríthatatlan ellenségei az uniónak és tántoríthatatlan hívei maradnak az uralkodónak. A váradiaknak arra az érvére pedig, hogy a polgári átalakulás ügye mindennél előbbre való, Bărnuțék azt felelték, „a jobbágyság és a dézsma eltörlése titeket csupán testileg tett szabaddá, de lelkileg inkább rabok vagytok, mint ennek előtte”, mert „a szabadság nemzetiség nélkül olyan, mint a test lélek nélkül”.[13]

A kenyértörés

Közben pedig a mihálcfalvi események hatására a román tömegek mozgósítását is megkezdte az Erdélyi Érchegységben Iancu, a Mezőségen meg Alexandru Papiu-Ilarian, majd a szervezkedést Bărnuț kiterjesztette az Orlát környéki román határőrfalvakra is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Mint például, amikor augusztus elején ismeretessé lett Pesten, hogy a főkormányszék már két hónapja elrendelte a Román Nemzeti Bizottmány feloszlatását, foganatot azonban azóta sem tudott szerezni rendelkezésének, s ennek hallatára Szemere a főkormányszéket még erélyesebb eljárásra utasította. Mire azután az most még Bărnuțék elfogatására is kísérletet tett. Amely kísérlet, sikerrel nem járván, a bizottmány tagjai által folytatott magyarellenes szervezkedésnek persze egyáltalán nem vethette végét, a magyarellenes szenvedélyeket viszont rendkívül alkalmas volt még magasabbra szítani.

Mindazonáltal, ha a kormány korábbi nemzetiségi politikáját alapjaiban a nyári hónapok folyamán sem változtatta meg, egyes pontokon ekkor már törekedett javítani rajta. Üdvös eredményekre azonban ezek a próbálkozásai sem vezettek, mert – ha más nem – az országgyűlés ellenállása bizonyosan meghiúsította még a legszerényebb előrelépéseket is.

Így történt ez például augusztus elején is, amikor a képviselőház Eötvös oktatásügyi törvényjavaslatával foglalkozott. Ez a javaslat ugyanis azt irányozta elő, hogy ezentúl az elemi iskolák tanítási nyelve mindenütt a helybeli lakosság többségének az anyanyelve legyen, s elfogadása esetén eszerint eleget tett volna a magyarországi nemzetiségi mozgalmak egyik legfőbb egybehangzó követelésének. Csakhogy a képviselők többsége (bár a javaslat azt is előirányozta, hogy ahol a tanítási nyelv a törvény értelmében nem a magyar lesz, ott a magyar nyelvet is rendes tárgyként tanítsák majd) az előterjesztést a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen sérelmesnek találta, s ezért úgy határozott, hogy az anyanyelven való tanulás lehetőségét a javaslatban foglaltaktól eltérően csakis olyan nem magyarok számára kell biztosítani, „kik a magyar nyelvet nem értik”.[14] S ez a határozat törvényerőre nem emelkedett ugyan (mivel a felsőház a törvényjavaslatot végül – mint tudjuk – levette a napirendről), a történteket azonban jóvá már ez sem tette, hiszen a képviselőház többségi állásfoglalása önmagában is képes volt ékesen bizonyítani, hogy az ország nem magyar lakói az országgyűléstől még annyi méltányosságot sem várhatnak, amennyit a kormánytól, s így önmagában is képes volt súlyos csapást mérni a valóságos magyar nemzeti érdekek legfőbbjére (s egyben persze a Magyarországon élő nem magyarok nemzeti érdekeinek legfőbbikére is): a forradalom hadállásainak megerősítéséhez fűződő országos érdekre.

És nemzetiségi politikájukat a magyar honatyák a szeptemberi válság kirobbanása után sem tudták a körülmények színvonalára emelni. A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról, amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra. A képviselőház azonban a Deák-féle javaslatot a jelek szerint ekkor már túlhaladottnak ítélte, s ezért két nap múlva egy választmányt messzebb menő javaslatok kidolgozásával bízott meg. A választmány pedig ki is dolgozta határozati javaslatát, s ebben – a horvát népet következetesen „horvát-szlavón nemzet”-ként emlegetve – a sorok között elismerte, hogy Szlavóniát Horvátországhoz kell csatolni. Horvátország esetleges teljes különválásának a lehetőségéről azonban a választmány előterjesztése már hallgatott, sőt ehelyett éppen azt szögezte le, hogy a magyar országgyűlés kész ugyan a horvátok ”jogainak és szabadságainak teljes biztosítására”, de csak annyiban, amennyiben ez nem sérti Magyarhon épségét.[15] Vagyis ez a szerkezet kevesebbet tartalmazott, mint a kormány augusztus 27-i döntése. A képviselőház plénuma pedig végül ezt a határozati javaslatot sem tűzte napirendjére.

S hasonló sorsra jutottak annak a bizottmánynak az előterjesztései is, amelyet még az erdélyi országgyűlés küldött ki olyan utasítással, hogy a népképviseleti országgyűlésnek tegyen majd javaslatokat az unió keresztülvitelével kapcsolatban még tisztázást igénylő kérdések törvényes szabályozására. Mert a bizottmány augusztus végéig már tető alá hozott ugyan húsz törvényjavaslatot, s közülök nyolcat szeptember folyamán az országgyűlés is elfogadott, a másik tizenkettőnek a tárgyalását azonban a képviselőház későbbre halasztotta, s ezzel örökre eltemette. Holott az utóbbiak között volt az a javaslat is, amely az erdélyi szászokat tervezte biztosítani afelől, hogy a Szász Egyetem továbbra is fenn fog maradni, s a közigazgatás nyelve a Királyföldön ezután is a német lesz. Az erdélyi románok megnyugtatására hivatott javaslat pedig egyelőre sem a törvényerőre emelt, sem a napirendről levett tervezetek között nem szerepelt; a románokkal foglalkozó javaslatot ugyanis az unióbizottmány csak pótlólag, szeptember utolsó hetében dolgozta ki. S a késedelemért éppenséggel kárpótlást nyújthatott, hogy ez a tervezet (amelynek a világrahozatalában a harminc főből álló bizottmány három román tagján kívül a kormány által meghívott további öt román politikus – köztük Cipariu – is közreműködött) szép számban tartalmazott olyan pontokat, amelyek elfogadásuk esetén csakugyan utat nyithattak az erdélyi románok megnyugtatása felé, hiszen az előterjesztés kimondani javasolta, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatik”, leszögeztetni kívánta továbbá, hogy anyanyelvüket a románok teljes szabadsággal használhatják majd iskoláikban és egyházi ügyeik intézése során, s – bár olyan indítványt nem tett, hogy a nagyobbrészt román lakosságú törvényhatóságok hivatalos nyelve ezentúl a román legyen – annyit mindenesetre megengedni javasolt, hogy a kérdéses törvényhatóságok gyűlésein a résztvevők tetszésük szerint románul is felszólalhassanak.[16] Csakhogy az országgyűlés ennek a szerkezetnek a megvitatására úgyszintén képtelen volt magának időt szakítani.

Magyar részről tehát a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban sem sok biztatást kaptak nemzeti követeléseik méltánylását illetőleg. Annál inkább megsokasodtak viszont ekkor az ellenforradalmi körök oldaláról fülükbe jutó szirénhangok. S mi sem természetesebb, mint hogy a szerb meg a horvát példa ilyen körülmények között most már viharos gyorsasággal megtalálta a maga szlovák és román követőit is.

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken. Szeptember közepén pedig Hurban elnökletével már a felkelés irányítására hivatott Szlovák Nemzeti Tanács is megalakult.

Más kérdés, hogy a szlovák felkelés megszervezése Hurbanék igyekezete dacára sem ment simán. Mindenekelőtt a légió iránti érdeklődés elégtelenségéből kifolyólag; emiatt ugyanis a csapatnak Bécsből csak szeptember 17-én sikerült felkerekednie, s szlovák nemzetiségű a nagy üggyel-bajjal összeverbuvált háromszáznyi legionárius között még ekkor is legfeljebb ha ötven akadt, úgy hogy a csapat végül ténylegesen nem is annyira szlovák, mint inkább cseh légióvá lett. Hurbannak, Štúrnak és Hodžának pedig ebből következőleg (meg kellő hadvezetési tapasztalatokkal bíró szlovákok nemlétében) a hattagú nemzeti tanácsba maga mellett három katonaviselt cseh férfiút is be kellett fogadnia. S mivel a három cseh tanácstag közül egyedül Bernard Janeček tartozott a radikálisok táborához, a másik kettő – Bedřich Bloudek és František Aleksander Zach – viszont az osztrák hadvezetőség és Jellačić bizalmi embere volt, Hurbanék a szlovák népet most egy olyan kiáltványban kényszerültek fegyverbe szólítani, amely a felkelés rendeltetését nem jelölhette meg pusztán a nemzeti egyenjogúság kivívásában, hanem a magyarok által megbontott birodalmi egység helyreállítását szintén a szlovák mozgalom céljává kellett hogy nyilvánítsa, s amely így önmagában is és eleve kérdésessé tette, hogy a légió kedvező fogadtatásra lelhet-e majd a szlovák tömegek körében.

S a légió magyarországi fogadtatása azután valóban nem is igazolta a nemzeti tanács tagjainak a várakozásait; hiába lépték át Hurbanék az országhatárt szeptember 19-én épp Miavánál: annyit elértek ugyan, hogy a következő napokban a környező területek irtásföldjein élő kielégítetlen parasztok nagy számban csatlakozzanak hozzájuk, a szlovák lakosság zöme azonban még ezen, a Hurban által korábban kiváltképp megdolgozott vidéken sem támogatta őket. (Amiben persze már nemcsak az játszott közre, hogy különösebb lelkesedést a magyar fennhatóság osztrák fennhatósággal történő felcserélésének az eshetősége vajmi kevés szlovákban keltett, de – s talán még inkább – közrejátszott ebben az, hogy a szlovákok tekintélyes hányada itt is a magyar forradalom jobbágyfelszabadító vívmányainak a haszonélvezője volt, sőt hozzájárult ehhez még az is, hogy a szlovákok vallási tekintetben megoszlottak az evangélikus meg a katolikus egyház között, a hadjárat vezetői viszont mind evangélikusok voltak, s emiatt a szlovák lakosság katolikus része eredendő gyanakvással szemlélte vállalkozásukat.) A hadjárat megindulása után tehát a Felvidék szlovák lakói közül sokkal többen fogtak fegyvert a „szlovák” légió ellen, mint ahányan mellette, s ennek is része lett abban, hogy Hurbanék szeptember 29-én már kénytelenek voltak kitakarodni az országból, a csalódott Hodža és Janeček pedig hamarosan meghasonlott társaival és kivált a Szlovák Nemzeti Tanácsból.

Amivel a magyar forradalom mindjárt a szlovák kérdés méregfogának kihúzására is újabb kedvező alkalmat nyert. Hodža és Janeček ugyanis az elszenvedett kudarcból első megrendülésében azt a tanulságot szűrte le, hogy a magyarokat lehetőleg mégsem fegyverrel, hanem tárgyalások révén kellene rábírni a szlovák nemzeti követelések kielégítésére. A Hodžáékkal való esetleges kapcsolatteremtésre azonban Pesten továbbra sem gondolt senki, amint változatlanul nem gondolt senki azoknak a forradalom oldalán állhatatosan kitartó szlovákoknak a meghallgatására sem, akik akár korábban Breznóbányán, úgy most Turócban, Árvában, Liptóban és Gömörben is rendre kinyilvánították, hogy a jövőben is hívek lesznek a forradalomhoz, csupán azt kérik, hogy a szlováklakta területek megyegyűlésein ezentúl szlovákul is szabad legyen felszólalni. Mintha a magyar forradalom vezérkara a maga eddigi szűkmarkú nemzetiségi politikáját tökéletesen igazolva látta volna azáltal, hogy szeptemberben a Hurbanék megrohanta országrész szlovák lakóinak a többsége efféle engedmények tétele nélkül is a magyar forradalom mellett foglalt állást…

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Hodža és Janeček mégis ugyanúgy újrakezdte a fegyveres szervezkedést, akár Hurban meg Štúr, s ha emezekhez hasonlóan most ők is arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem szabad teljesen önálló vállalkozásba fogniuk, hanem következő hadjáratukat már a császári hadsereg keretei között kell majd megindítaniok. És valóban: december elején Hodža és Janeček mintegy 100 főnyi különítményt alkotó legionáriusai immár Simunich csapatainak a kötelékében (s magukat immár fekete-sárga kokárdákkal felékesítve) léptek ismét Magyarország területére, mint ahogy a megcsonkult nemzeti tanács 170 főnyi légiója egyidejűleg Götz előhadának a részeként, Karl Frischeisen császári alezredes parancsnoksága alatt tört be az országba. Minek folytán a behatolók ezúttal jóval biztonságosabban közlekedhettek is a Felvidéken, mint szeptemberben, de ez alkalommal már akkora szlovák tömegek rokonszenvét sem nyerhették el, amekkorákét három hónappal korábban, úgy hogy a nemzeti tanács légiójának végül is mindössze 1700, Janečekének meg alig 800 főnyire sikerült növelnie létszámát, miközben a magyar honvédseregbe ennél sokszorta, de sokszorta többen állottak be önként jelentkező szlovákok.

Annál tömegesebbé lett viszont ez idő tájt a Királyhágón túl októberben fellángolt román népfelkelés. Már csak azért is, mert a fegyveres harc szervezését a román vezetők nem idegenben kényszerültek megkezdeni, hanem magán a tett helyén végezhették, s mert szerb és horvát fegyvertársaikhoz hasonlóan ők sem voltak kénytelenek pusztán kiképzetlen felkelőkre hagyatkozni, hanem – igaz, lényegesen kisebb mérvben – kész, begyakorolt fegyveres erőre, a két erdélyi román határőr-gyalogezredre is támaszkodhattak. Kivált, miután e két határőrezred legénysége szeptember első felében – nem utolsósorban császári tisztjeinek a biztatására – kinyilatkoztatta, hogy szembehelyezkedik a magyar kormánnyal s mindenben a májusi balázsfalvi gyűlés határozataihoz és a Román Nemzeti Bizottmány utasításaihoz kívánja tartani magát.

De a román mozgalom vezetőinek a dolgát megkönnyítette az is, hogy az erdélyi román parasztok zömét: a szlovákokétól eltérően – az időközben végbement jobbágyfelszabadításnak sem sikerült a forradalom mellé állítania. Hiszen a jobbágyfelszabadítás Erdélyben jóval később valósult meg, mint Magyarországon, s mire végül megvalósult, addigra a parasztság tömegeiben már gyökeret vert a késedelem keltette gyanakvás. És az erdélyi parasztok már ebből a késlekedésből is, de ezer egyéb jelből is kiolvashatták, hogy földesuraik többsége még júniusban sem áldozatkészségből, hanem kizárólag a kényszerítő körülmények hatására egyezett bele az úrbéri viszonyok felszámolásába. A júniusra azután nagy nehezen mégiscsak megszületett jobbágyfelszabadító törvények pedig távolról sem tartalmaztak annyi engedményt, mint amennyinek a becikkelyezésére a parasztok előzőleg – különösen a sokkal többet követelő májusi balázsfalvi gyűlés lezajlása óta – igényt emeltek. Holott arra, hogy az úrbéres szolgáltatások puszta eltörlésénél messzebb menő engedményeket követeljenek, az erdélyi parasztoknak kiváltképpen nyomós okaik voltak, hiszen Erdélyben az úrbéres népességnek nem hat-, hanem közel héttizede élt zsellérsorban, s itt az átlagos telkesjobbágy is jóval kisebb szántó- és rétterülettel rendelkezett, mint amekkorával Magyarországon.

S amennyire alkalmatlan volt eszerint az erdélyi román parasztok tömegeit a magyar forradalom oldalára vonni még a jobbágyfelszabadítás is, annyira alkalmas volt viszont ezeket a tömegeket a forradalom ellen hangolni az, hogy a hatóságok szeptember elején Erdélyben is megkezdték az újoncozást, mégpedig annak a magyar országgyűlés által augusztusban elfogadott katonaállítási törvényjavaslatnak az alapján, amelyről a Román Nemzeti Bizottmánynak a falvakat járó küldötteitől közben mindenfelé csak azt lehetett hallani, hogy teljességgel érvénytelen, hiszen nélkülözi az uralkodói szentesítést. Amikor pedig a katonáskodni vonakodó, s az újoncozásnak ezért tömegével ellene szegülő parasztok megtörésére a hatóságok most is karhatalmat kezdtek vezényelni a falvakba – s egy helyütt, a Torda megyei Aranyoslónán a katonák szeptember 12-én megint bele is lőttek a fogadtatásukra összeverődött sokaságba (ez alkalommal tizenhárom embernek okozva halálát) –, akkor a hangulat egyik napról a másikra végképp elmérgesedett, és az erdélyi román parasztoknak egyszeriben közmeggyőződésükké lett, hogy már csak egyetlen választási lehetőségük marad: hogy a fegyveres erőszakra most már nékik is fegyveres erőszakkal kell válaszolniuk.

A román nemzeti mozgalom vezetői pedig természetszerűleg kapva kaptak a dolgok ilyetén alakulására. Szeptember 16-ára tehát újabb nemzeti gyűlést hirdettek Balázsfalvára, s ezen a 28-áig ülésező tanácskozáson, amelyen ismét tízezrével jelentek meg parasztok is (részben már felfegyverkezetten), kimondották, hogy az uniót és a magyar kormány fennhatóságát továbbra sem ismerik el, ezzel szemben követelik egy olyan erdélyi országgyűlés egybehívását és olyan különálló erdélyi kormány alakítását, amelyben a románok népességszámuk arányában képviseltethessék magukat, majd az ilyen nemzeti jellegű követeléseket megint sietve megtoldották a föld népét közvetlenül érintő követelésekkel is, így azzal, hogy ne csak az úrbéres robot, hanem „a robot minden neme és fajtája szűnjék meg”, valamint azzal, hogy a parasztok és a földesurak között támadt viták rendezését tegyék egy Erdély valamennyi nemzetének és néposztályának képviselőiből arányosan szervezendő döntőbizottság feladatává. S hogy e határozatok Bécsben az előző nemzeti gyűlés határozatainál is nagyobb tetszést arassanak, most folytatólag azt is kinyilatkoztatták, hogy az Ausztria számára április 25-én kibocsátott császári alkotmányirat érvényét Erdélyre is kiterjesztetni kérik, s Erdélyt mindenben az osztrák kormánynak kívánják alárendeltetni, addig pedig, amíg ez meg nem történik, felsőbbségüknek egyedül az erdélyi főhadparancsnokságot hajlandóak elfogadni,[17] majd ehhez még hozzáfűzték hogy az összes 17 és 50 éves kor közötti erdélyi román férfi mozgósításával létre fogják hozni a maguk külön nemzetőrségét, s e sereg felfegyverzését a főhadparancsnokságtól igénylik. Végezetül pedig határozataikat egy, az uralkodónak szóló petícióba foglalták, s a petíció továbbítására ugyancsak a főhadparancsnokságot kérték fel.

S ezeknek a határozatoknak a megszületése a józanabbul gondolkodó románok körében persze mélységes megdöbbenést keltett. A török csapatok által éppen ezekben a napokban levert havaselvei forradalom vezetői közül például többen is elítélték a császáriaknak való felkínálkozást, s oda nyilatkoztak, hogy ennek eredményeképpen most „Örök válaszfal emelkedett a havaselvei és az erdélyi románok közé”[18] ”akik a nemzetiség kedvéért hajlandóak… megalkudni a zsarnoksággal”[19] De magának a szeptemberi balázsfalvi gyűlésnek a résztvevői között is akadt egy kisebbség, amely képtelen volt helyeselni a többség álláspontját. E kisebbségi csoport – magukat meg nem nevező – képviselői ezért már a gyűlés megnyitásának a napján beadványt intéztek Batthyányhoz, s ebben szigorúan elítélték az erdélyi románokkal szemben magyar részről alkalmazott elnyomó intézkedéseket és követelték a románok nemzetiségének és egyenjogúságának a biztosítását, de egyben azt is hangsúlyozták, hogy ha a magyarok változtatnak végre nemzetiségi politikájukon, akkor Erdélyben „a belbéke biztosítva” s „a kölcsönös szeretet megalapítva” lesz, egy hónapon belül pedig kényszerítetlenül is legalább húszezer román fog felcsapni honvédnek.[20]

Az erdélyi román nemzeti mozgalom ellenforradalmi mozgalommá fajulását azonban ezek a megnyilatkozások már nem tartóztathatták fel. A havaselvei románok intései ugyanis egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolhattak azokra az erdélyi románokra, akik a Habsburgokat mind ez ideig jóval megértőbbeknek látták, mint a magyarokat; az újabb balázsfalvi gyűlés résztvevőinek a magyarokkal még mindig tárgyalni próbáló kisebbségére pedig valósággal megsemmisítő csapást mért az a fogadtatás, amelyre kezdeményezése Pesten talált. Mert a szóban forgó csoport beadványát Batthyány haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztette ugyan, a képviselőház pedig szeptember 26-án napirendjére is tűzte, a honatyák azonban ekkor úgy határoztak, hogy a beadványban foglalt követelések érdemi vitájába csupán később, annak az erdélyi románokról szóló törvényjavaslatnak a tárgyalásakor fognak belebocsátkozni, amelyet az unióbizottmánytól várnak – s ilyeténképpen ezt az ügyet is örökre eltemették. Ezek után pedig a beadvány szerzőinek is arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a magyarokkal – bármint igyekeztek is – mégsem lehet tárgyalni. S ennek a tanulságnak a leszűrése a jelek szerint azután közülök még a Habsburgok iránt legbizalmatlanabbakat is arra indította, hogy most már teljességgel leszámoljanak eddigi fenntartásaikkal és társaik többségéhez hasonlóan most már maguk is beálljanak a Bărnuț vezette sorba.

Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a román mozgalom hangadói Balázsfalváról távoztuk előtt újjáalakították (majd néhány nap múlva még ki is bővítették) a Román Nemzeti Bizottmányt, mégpedig úgy, hogy egyfelől most már formálisan is Bărnuțot tették meg elnökévé, másfelől viszont a korábban mellőzött román vezetők közül most már bevették a bizottmányba Lauriant is, Barițot is, sőt azt a Cipariut is, aki a jelenlegi nemzeti gyűlés megnyitásakor az unióbizottmány meghívottjaként még azon fáradozott Pesten, hogy segítsen tető alá hozni a román kérdés rendezése végett a magyar országgyűléssel elfogadtatandó törvényjavaslatot.

A magyar–román megegyezés

Attól fogva pedig, hogy márciusban a császári csapatokkal együtt a Román Nemzeti Bizottmány tagjai is kénytelenek voltak elmenekülni Erdélyből, az Erdélyi Érchegységben körülzárt felkelőkre többé közvetett hatást nem gyakorolhattak már sem a császáriak; sem Bărnuțék. Annál nagyobb hatást gyakorolt viszont Iancu csoportjára is az oktrojált alkotmány, amely egyszeriben napnál világosabbá tette, mennyire megalapozatlanok voltak Bărnuțéknak az udvar iránt táplált reményei. S nyomtalanul az sem pergett le a felkelés vezérkaráról, hogy Bem nemcsak nem törekedett viszonozni a fegyverre kelt románok korábbi pusztításait, hanem a bosszúállás szellemének a jelentkezését másoknál sem tűrte, a mellette országos biztosként működő Csány pedig – bár Bemet olykor túlzott engedékenységgel vádolta s többek között azt is elrendelte, hogy aki a felkelés során kárt tett valakinek a tulajdonában, az teljes értékű kártérítést adjon a kárt szenvedettnek – maga sem habozott fellépni az olyan magyar földesurak ellen, akik káraikat felnagyították, hogy azután megint mértéktelenül kiszipolyozhassák a föld népét.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Victor Cherestesiu, A balázsfalvi nemzeti gyűlés 1848. május 15–17. (továbbiakban: Chrestesiu). Bukarest, 1967. 220.
  2. Erről ugyanott 115.
  3. Lásd: 110. 218–222.
  4. K(irályi) P(ál), Pest, martius 21kén. Jelenkor, 1848. március 23. 36. szám 145. (A kiemelés Királyitól).
  5. Vesd össze Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról. Sajtó alá rendezte Szüts Iván. Budapest, 1941. 28.
  6. Így a középponti választmánynak a horvátokhoz intézett kiáltványa, Pest, 1848. március 31. Reprodukciója: Valóság, 1948. 171. Hasonlóképpen egy, a horvátokhoz intézett aláírás és keltezés nélküli felhívás, amelyet reprodukcióban közöl: Negyvennyolc a kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György (továbbiakban: RózsaSpira). Budapest, év nélkül (1973). 271. szám
  7. A(lexandru) Papiu Ilarianu, Istori'a romaniloru din Daci'a Superiore. II. Viena, 1852. 145.
  8. Simion Bărnuțiu, Romanii si ungurii. Discurs rostit in catedrala Blajului 2 (14) maiu 1848. Red. si introd. George Bogdan-Duică. Cluj, 1924. 9–47.
  9. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  10. Az eskü szövegét lásd: ugyanott 468–469.
  11. A kiáltvány idézve: ugyanott 510
  12. A nagyváradi román fiatalok szózata az erdélyi románokhoz, Nagyvárad, 1848. május 9/21. Közli: Jakab Elek, Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–1849-re. Budapest, 1880. 84–85.
  13. A nyilatkozatot idézi: Cherestesiu 551.
  14. Lásd: a törvényjavaslatnak a képviselőház által módosított formában elfogadott szövegét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevező tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 619.
  15. Határozati javaslat „a horvát ügy iránt”. Közölve: ugyanott 684.
  16. Törvényjavaslat „a román nemzet polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról”. Közölve: ugyanott 583.
  17. 26 Lásd: a második balázsfalvi nemzeti gyűlés petícióját, s. d. Közli: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 592–593.
  18. Így Petre Teulescu. Idézi: I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Budapest, 1958. 114.
  19. Így Ion Eliade-Rădulescu. Idézve: ugyanott 117.
  20. „Az erdélyi románok” Batthyányhoz, Balázsfalva, 1848. szeptember 16. Országos Levéltár AR Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 485.

Műve

Simion Bărnuț, Romanii si ungurii. Discurs rostit in catedrala Blajului 2 (14) maiu 1848. Red. si intr. George Bogdan-Duică (Cluj, 1924);

Irodalom

Bărnuț május 14-i balázsfalvi beszédét ismerteti Gelu Neamtu is, de – néhány szövegösszefüggéséből önkényesen kiszakított s értelméből teljességgel kiforgatott mondata alapján – olyan látszatot keltve, mintha benne egyáltalán nem a magyar forradalmi mozgalomtól való elhatárolódás, hanem egyenesen a véle való együttműködés szándéka jutott volna kifejezésre.