Simor János

A Múltunk wikiből
Székesfehérvár, 1813. augusztus 23. – Esztergom, 1891. január 23.
székesfehérvári kanonok, később
győri püspök, majd
bíboros, esztergomi érsek
Wikipédia
Liezen Mayer Sándor: Simor János hercegprímás arcképe, 1886
1867. január 20.
Simor János esztergomi érsek, hercegprímás kinevezése.
1891. január 23.
Simor János hercegprímás halála.

Kolossa Tibor

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

Az uralkodó 1867 januárjában, a magyar kormány hivatalba lépése előtt, annak megkérdezése nélkül, saját jelöltjét, Simor János győri püspököt nevezte ki hercegprímássá. Simor az 1850-es években a bécsi vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosa volt, s szerepet játszott az 1855. évi konkordátum létrejöttében is. Prímási székének elfoglalása után a katolikus egyház feudalizmusból örökölt gazdasági, kulturális és politikai hatalmának csorbítatlan fenntartásáért lépett síkra. Az uralkodóhoz intézett emlékiratában állást foglalt a kultuszminiszternek a katolikus egyházi és iskolaügyekbe való beleszólása ellen, és a konkordátum törvénybe iktatását kívánta. Az abszolutizmus idején, alkotmányellenes módon létrejött konkordátumot azonban a magyar kormány hivatalba lépésekor Magyarországra nézve érvénytelennek nyilvánította, s becikkelyezését, illetve végrehajtását sem maga az uralkodó, sem a püspökök többsége nem tartotta kivihetőnek. 1870-ben az osztrák kormány is felmondta a konkordátumot.

A magyar kormány nem akart ujjat húzni az udvar és az arisztokrácia által támogatott nagy hatalmú főpapsággal, annál kevésbé, mert a katolikus klérust a liberális egyházpolitikai reformokkal szembeni ellenállásban a többi vallásfelekezetek vezetői is támogatták. Ezért a kormány vallásügyi reformjai óvatosak, korlátozottak voltak. Törvénybe iktatták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát (1867:XVII. tc.), de a teljes vallási egyenjogúságot, a szabad áttérést és összeházasodást – az 1849. évi rendezéstől eltérően – csak az úgynevezett bevett keresztény vallásfelekezetek viszonylatában fogadták el (1868:LIII. tc.). A házasságkötést és bontást továbbra is az egyházi hatóságok kezében hagyták.

A katolikus egyház és az állam viszonyát Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a katolikus autonómia létrehozása, útján kívánta rendezni.

A protestáns és a görögkeleti egyházak – bár a feudális korban a katolikus egyházzal szemben hátrányos közjogi helyzetben voltak – az 1790–91. évi törvényekben is megerősített önkormányzattal rendelkeztek: vagyonukat és iskoláikat maguk kezelték, s maguk választották egyházi vezetőiket, valamint az önkormányzati képviseleti szervek tagjait – természetesen a király legfőbb felügyeleti joga mellett. A katolikus egyház viszont – éppen a feudális korban élvezett kiváltságos közjogi állása és az állammal való összefonódása következtében – nem rendelkezett ilyen önkormányzattal: a katolikus alapok, alapítványok kezelésébe, az iskolák ügyeibe és a főpapok kinevezésébe döntő beleszólása volt az uralkodónak, illetve a tőle függő központi kormányszékeknek, s ezek hatásköre 1867-ben a magyar kormányra, illetve a vallás- és közoktatásügyi miniszterre szállott át. A katolikus klérus már 1848-ban lépéseket tett a többi bevett vallásfelekezetekéhez hasonló autonómia engedélyezése érdekében, s 1849-ben Horváth Mihály kultuszminiszter tervbe is vette ennek megvalósítását, a gyakorlati kivitelt azonban az események alakulása megakadályozta. Eötvös József 1867 nyarán levelet intézett Simor hercegprímáshoz, ebben körvonalazta a katolikus autonómiával kapcsolatos elképzeléseit, s kérte, hogy a püspöki kar is tegye meg a szükséges lépéseket az autonómia létrehozása érdekében.

Hanák Péter

Egyházpolitikai előzmények

Csáky Albin 1889 őszén újabb rendeletet készített elő az elkeresztelések ellen. Kibocsátás előtt megmutatta a hercegprímásnak és néhány püspöknek. Simor nem értett ugyan egyet a tervezettel, azt – akárcsak forrását, az 1868. évi törvényt – a katolikus hitelvekkel ellenkezőnek, és célszerűtlennek tartotta, de tiltakozást sem jelentett be. Csáky 1890 februárjában kiadott rendelete „A keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldéséről” voltaképpen Trefort hat évvel korábbi rendeletét ismételte meg, a katolikus egyház számára tett enyhítő módosításokkal. A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[1] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől ügetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[2] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás.

A politikai katolicizmus jelentkezése

A kormány, személy szerint Szapáry miniszterelnök azonban inkább a fegyverszünetet választotta, amelyet Simor 1891 elején bekövetkezett halála prolongált.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával.

Lábjegyzetek

  1. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  2. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.