Skerlecz Iván

A Múltunk wikiből

often rendered Ivan Škrlec Lomnički in Croatian

July 20, 1873 - January 12, 1951
the last Hungarian to be ban (viceroy) of the Kingdom of Croatia-Slavonia
angol Wikipédia
Ivan škrlec lomnički.jpg
1913. július 21.
Skerlecz Iván horvátországi királyi biztos.
1913. november 27.—1917. június 29.
Skerlecz Iván horvát bán.

Pölöskei Ferenc

Tisza István nemzetiségi politikája

A Tisza-kormány – az említett okok miatt – kívánatosnak vélte a normális viszonyok helyreállítását Horvátországban. Ezért a pártügyektől mind ez ideig távol álló báró Skerlecz Iván miniszteri tanácsost állította Horvátország élére. Skerlecz megígérte az 1907. évi vasúti rendtartás módosítását, a helységnévtörvény, valamint a partvidékre és halászatra vonatkozó vitás kérdések kedvező elintézését. Hosszas tanácskozás után létrejött a megegyezés, amelyben a horvát–szerb koalíció vállalta a pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s megígérte, hogy az összehívandó tartománygyűlésen új vitás kérdéseket nem vet fel. Ezután a bánná kinevezett Skerlecz megszüntette az előzetes cenzúrát és visszavonta a gyülekezési jog felfüggesztéséről szóló korábbi, Cuvaj által hozott rendeleteket. 1913 decemberében megtartották a horvátországi választásokat, amelyen a horvát–szerb koalíció győzelmet aratott. A magyar parlament pedig megkezdte a vasúti szolgálati rendtartás módosításáról s a Horvátországgal 1904-ben kötött pénzügyi egyezmény meghosszabbításáról szóló törvénytervezet vitáját.

Katus László

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában. Bár a koalíció volt a szábor többségi pártja, nem sikerült kormányra kerülnie. A magyar felfogás szerint ugyanis a horvát autonóm kormány nem volt parlamentáris kormány, ezért sem a bán, sem az autonóm kormányt alkotó bel-, igazság- és oktatásügyi osztályfőnökök, sem a főispánok nem a koalíció tagjai közül kerültek ki. A koalíció felvetett ugyan ilyen követelést, és Skerlecz hajlandónak mutatkozott ezt teljesíteni, de az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat megszakította a világháború kitörése.

A délszláv népek nemzeti egységének koncepcióját 1914 előtt az ifjúsági mozgalom radikális csoportjai képviselték. A horvátországi ifjúsági mozgalom 1907-től egyrészt a jogpártok, másrészt a haladó párt keretei között bontakozott ki. Tagjai túlnyomórészt egyetemi hallgatók és középiskolások voltak. Eleinte csak a három délszláv nemzet kulturális egységét vallották – s a gyakorlatban is sokat tettek a kulturális együttműködés megvalósítása érdekében –, a politikai egyesülés gondolata nem merült fel írásaikban és egyéb megnyilatkozásaikban. Az ifjúsági mozgalom 1910–1911-ben fokozatosan elvált a kompromisszumos irányba forduló polgári pártoktól, s önállóan szerveződött. A nacionalista ifjúsági mozgalom 1913–1914-ben erőteljesebben kibontakozott, túlnyomórészt már a jugoszláv nemzeti eszme és egység jegyében, bár a konkrét megvalósítás formáját, útját és módszereit illetően nem alakult ki egységes állásfoglalás a különböző ifjúsági csoportok körében. A jugoszláv eszme legkülönfélébb változataival találkozunk náluk a délszláv nemzetek kulturális kölcsönösségétől, a három nemzet állami-politikai egyesülésének programján keresztül egészen addig a felfogásig, hogy a három délszláv nép egyetlen jugoszláv nemzetet alkot, illetve egy kialakulóban levő jugoszláv nemzet alkotóelemeit képezi. A jugoszláv nemzet gondolata is többféle változatban bukkan fel: hol a három nép által teljesen egyenjogúan alkotandó jugoszláv nemzetről és államról van szó, hol pedig arról, hogy a másik kettő csatlakozik és beolvad a legerősebbe, a szerb nemzetbe és annak államába. Ezt a nagyszerb eszmét természetesen a szerb diákok hirdették. A horvát nacionalista ifjúság körében a három nép szabad és egyenjogú egyesülése egy nemzetté és egy nemzeti állam keretei között, volt a legáltalánosabb elképzelés, s ezt „forradalmi” úton, azaz különféle egyéni terrorakciókkal – igy a Cuvaj és Skerlecz elleni merénylettel – kívánták megvalósítani.

Galántai József

A nemzetiségek

Horvátországban a háború első hónapjaiban a szerbek elleni megtorlások és preventív rendszabályok foglalkoztatták a kormányzatot, de rövidesen jelentkeztek a nehézségek a horvátokkal is. A horvátok körében erősödött a nagyhorvát irányzat. Skerlecz Iván bán is jelezte 1914 végén: „Feljogosítva látják magukat arra, hogy a háború utáni időre nagy nemzeti vívmányokat kívánjanak.”[1] A magyar miniszterelnök is számot adott a mozgalom méretéről – igaz, a maga lekicsinylő módján –: „A horvátok tetemes része trialista nagyhorvát hóbortok tévútjain kalandozik.”[2] Az irányzat megerősödése ekkor még nem érintette Horvátország katonai teljesítőképességét, a horvát ezredek harckészsége a legjobbak közt volt. A közös katonai parancsnokság ezért támogatta is a mozgalmat, ami súlyos súrlódásokra vezetett a magyar kormány exponense, a bán és a zágrábi katonai parancsnok között.

A nagyhorvát irányzat megerősödését nemcsak a katonai hatóságok segítették elő, hanem – indirekt módon – a magyar kormány is. A bán a háború előtti években a horvát–szerb koalícióra támaszkodott. A Szerbia elleni háború kitörése után, s különösképpen a szerb lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat követően a báni kormányzatot addig támogató horvátországi szerb politikusokra a kormány nem számíthatott. A bánt támogató horvátok pedig csak a szerbekkel koalícióban voltak túlsúlyban. Ily módon az addigi kormányzati bázis felborult.

A magyar kormány horvát politikájában a fokozott szigort a horvát emigráció hatásától való félelem is elősegítette. Az Ausztria-Magyarországtól való elszakadást először az amerikai horvát kolóniák karolták fel, majd az Olaszországban gyülekező horvát emigránsok, Supilo és Trumbić hívei propagálták. A magyarországi hatóságok különösen Supilo kapcsolatait illetően folytattak kiterjedt nyomozást, hogy hazai kapcsolatait elszigeteljék. A horvát emigrációval szembeni megtorlás volt egyik fő oka „A hazaárulók vagyoni felelősségéről” szóló 1915. évi törvény megszületésének.

Lábjegyzetek

  1. Református Egyház Zsinati Levéltára (továbbiakban: Református Egyház Zsinati Levéltára). Balogh-iratok. 1. csomó.
  2. Tisza Levelek. III. Budapest, 1926. 114–115.