Skerlecz Miklós

A Múltunk wikiből

Nikola Škerlec

Zágráb, 1729. október 29. – 1799. január 29.
politikus, közgazdasági író
Wikipédia

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

E féléves utazás lezártával Zinzendorf visszasiet Bécsbe, referál atyai barátjának, Kaunitznak, számos jelentést ír, és az osztrák államférfiak közül szinte egyedülállóan magyarbarát lesz. Ez tűnik ki mindabból, amit trieszti kormányzóságának idejéről (1776–1782) tudunk. Akkor szövődik kapcsolata Skerlecz Miklóssal, Podmaniczky Józseffel, Szapáry Jánossal, Almássy Pállal, azokkal a Fiuméban dolgozó vagy ott sűrűn megforduló magyarokkal és horvátokkal, akiket a politikum és gazdasági érzék sajátos egysége jellemez, s akik közül a fiatalabbak sokat köszönhettek a vele folytatott, szinte konzultációszerű beszélgetéseknek.

A középnemesség

Amikor Széchényi Ferenc a Terezianum neveltje lett, az új növendékek száma igen megcsappant. Igaz, hogy ott találta Batthyány Ignácot, Festetics Györgyöt s a magyar kulturális élet más jeles ígéreteit, de akár a katonai akadémián, itt, a jezsuitákkal megindított, majd ”világiasított” Terezianumban is kicsiny a magyarok arányszáma. A fentieknél valamivel idősebb Skerlecz Miklós például Bolognában folytat jogi tanulmányokat, s a legtöbb katolikus nemesifjú beéri a nagyszombati egyetem lehetőségeivel.

A jozefinizmus a mérlegen

Az értelmiségi pályára igyekvő fiatalok, nemesi és polgári ivadékok irányulása pedig kettős: az egyik csoport, főleg Skerlecz Miklós és Podmaniczky József mögé sorakozva az ország gazdasági helyzetével békétlenkedik.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

A horvát nemesség fejlett saját rendi önkormányzattal és a magyarhoz hasonló előjogokkal rendelkezett. Sorai ugyancsak megoszlottak a felvilágosult rendiség hívei és a régi rendiséghez ragaszkodó többség között. A jozefin kormányzattal szemben itt is egy frontra került a két tendencia. Sőt átmenetileg közös frontra került a horvát és a magyar nemesi mozgalom is. Ezt az együttműködést főleg Skerlecz Miklós zágrábi főispán, a horvát felvilágosult rendiség vezető államférfia képviselte.

Társadalomtudományok

Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban. 1764–1765 konfliktusában, mint láttuk, a hagyományos nemesi és egyházi rendiség elméletileg ugyan versenyképtelennek, hatalmi pozíciói tényleges megvédelmezésében azonban annál szívósabbnak bizonyult. A szólamot ezután Benczur József evangélikus tanár, majd a jogi kar néhány új oktatója vette át. A kormányzat hivatalos szerkezetét próbálta kihasználni a kalandor Grossing Ferenc Rudolf, akinek neve alatt egy feltűnést keltő, terjedelmes politikai pamflet látott napvilágot (Jus publicum Hungariae. 1786). Ez provokatív hangjával nagy felzúdulást váltott ki a nemesség körében, ami megkönnyítette, hogy a felvilágosult rendi válaszok mellé jogos felháborodás színeit magukra öltve sorakozzanak fel olyan rég elavult, tarthatatlan és retrográd nézetek is, amelyeket a nemesi nemzeti mozgalom hullámai dobtak újra felszínre. S azt is, hogy olyan későbbi szerzők, akik Werbőczy, a rendiség és az állítólagos ősi alkotmány bármily jogos bírálatát szerették volna nemzetellenes merényletnek minősíteni, Grossing kalandorságával azonosítsák s ezzel kompromittálják a felvilágosult abszolutizmus képviselőit, akiket a reformokért küzdő Szalay László egykor még egy új korszak úttörőinek tekintett.

A visszhangban összevegyült az új, felvilágosult és az elavult, késő barokk rendi tiltakozás szólama. A magyar jozefinisták most már a felvilágosult rendi mozgalmat támogatták, bár antifeudalizmusuk túlmutatott annak elképzelésein. Kovachich Márton Györgynek a régi országgyűlésekről írt, már idézett munkája (Vestigia. 1790) egyben vitairat is volt a Grossing-féle közjog ellen, úgy, hogy anyagát felhasználhatták mind a felvilágosult rendiség hívei, mind pedig, fejlettebb fokon, az antifeudális, polgári felvilágosodás úttörői. Köztük Hajnóczy József, akinél a társadalmi haladás és nemzet végül egységbe forrt, és aki az egykorú hazai jog- és államtudománynak is kiemelkedő alakja volt.

A gazdasági és a leíró statisztikai elem egyes honismereti munkákban is elérte már azt a szintet, amely után a különválás következik. Valóban: a jozefin évtizedben egy olyan újféle gazdasági irodalom kezdett kibontakozni, amely főleg az ország parlagon heverő kincsei jobb kiaknázásának, a termények eladásának, exportjának s egyúttal a kereskedelem és közlekedés, főleg a vízi utak javításának kérdéseivel foglalkozott. Nagyszebeni, mosoni vagy éppen osztrák kereskedők mellett, akik általában az ország határain kívül tették közzé írásaikat, e kérdések néhány hazai, felvilágosult nemest is foglalkoztatni kezdtek, főleg olyanokat, akik pozíciójuknál, hivatali funkciójuknál fogva nap mint nap találkoztak velük. Almássy Pál fiumei kormányzó, majd utóbb kerületi királyi biztos, kéziratos jelentéseiben és jegyzeteiben már ekkoriban sokat foglalkozott az Adriai-tengerparton át megszervezendő terménykivitel kérdéseivel. Szapáry János Péter gróf pedig, aki utána, 1788-ban lett Fiume kormányzója, egy Nürnbergben közzétett kameralista szellemű munkában fejtegette, hogy Magyarország természetétől fogva gazdag, de kincsei „tétlenül” hevernek, jobb kihasználásukhoz utakra, hajózható csatornákra volna szükség, amihez a rendeknek kellene közalapot összeadniok. (Der unthäthige Reichtum Hungarns wie zu gebrauchen. 1784).

E kibontakozó gazdasági irodalom, amelynek legfontosabb termékei már utóbb, az 1790-es években láttak azután napvilágot, eleinte inkább konkrét kereskedelmi és mérnöki elképzelésekkel foglalkozott. Így részint az Adrián át külföldre irányítandó terményexport problémáival, részint pedig azokkal a Duna–Fekete-tengeri kereskedelmi vállalkozásokkal, amelyek éppen a jozefin időkben próbáltak, igen sok nehézség közt, új utakat találni. A következő lépésben azonban már egyre több olyan szerzővel is találkozunk, akik a problémák és a javasolt megoldások elemzését magasabb szinten, elvi rendszerben próbálták áttekinteni. Alapvetően ugyanis a gazdasági-társadalmi folyamatban végbemenő változások és a belőlük adódó problémák tükröződtek ebben: a kibontakozó nemesi árutermelés, ebből adódóan az értékesítés, az export, a külső, majd a belső piac, az ipar elmaradtsága, a vámrendszer, a rossz közlekedés és más akadályok kérdései. Mindezek vizsgálatával olyan felvilágosult nemesi közgazdászok kezdtek foglalkozni, akik a korszerű módszereket is felhasználták, így a Schlözer által kidolgozott leíró statisztikát. A Göttingában tanultakat e téren Magyarországon elsőnek Podmaniczky József báró alkalmazta, aki a jozefin évtizedben mint helytartótanácsos a hazai manufaktúrák iparstatisztikai összeírását irányította, az adatszerű felmérés elveit kidolgozta, majd az összegyűlt anyag segítségével utóbb megfogalmazta a fennálló vámrendszer bírálatát. A horvát Skerlecz Miklós (Nikola Skrlec) előbb a Horvát Királyi Tanácsban, a kameralizmus elveinek és gyakorlatának tanulmányozása során, majd ugyancsak a Helytartótanácsban gyűjtötte azokat a tapasztalatokat, amelyek az ország gazdasági helyzetéről írt későbbi nagy munkálatainak alapját képezték. Mindketten még korszakunkban készültek fel a felvilágosult rendiség gazdaságpolitikai programjának kidolgozására, amely az ország felemelését, egyenjogúsítását tűzte ki célul gazdasági alárendeltségéből.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Amikor Széchényi FerencIstván apja, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi megalapítója – Batthyány Alajossal azonos értelemben azt javasolta, hogy a nemesség vállalja el bizonyos adók fizetését, amikor Török Lajos gróf, a kassai tankerület főigazgatója, az alkotmányos monarchia megvalósításához szükséges változtatásokat részletezte, amikor a horvát hazafi, Skerlecz Miklós arról írt, hogy az alkotmányos jogok egynémelyikét ki kell terjeszteni a nem nemesekre is, nem pusztán a maguk véleményét tolmácsolták, hanem a felvilágosult nemesi reformercsoportét.

A koronázási hitlevél

Említsük még meg az ősi szokás szerint egyenkénti képviselettel rendelkező szlavóniai megyék küldöttei közül a horvát Skerlecz Miklóst, gazdasági kérdésekben a diéta talán legképzettebb tagját.

Arató Endre

A feudális privilégiumok és a magyar–horvát viszony

Az együttműködés keretében azonban a horvát nemesség rendi autonómiájának messzemenő biztosítását kívánta.

Ezt a programot Nikola Škerlec (Skerlecz Miklós) zágrábi alispán fogalmazta meg a megye közgyűlésén mondott beszédében. Egyenrangú szövetségesként országgyűlés összehívását és ott törvénnyel biztosítva, történeti jogok alapján, bizonyos területi önállóságot követelt.

Benda Kálmán

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Valamennyi közül legértékesebb a kereskedelmi bizottság elaborátuma, amelyet kitűnő szakemberek készítettek, hogy mást ne is említsünk, a bizottság tagja volt a horvát Skerlecz Miklós, Zágráb megye alispánja, a kor egyik legműveltebb közgazdája. Jelentésük nagy adatanyag alapján mérte fel a hazai kereskedelem elmaradt voltát. Az adatok jó részét egyes kereskedők, ipari vállalkozók és városok juttatták el a bizottsághoz. Különösen élénk színekkel mutattak rá a bécsi ipar érdekeit pártoló vámpolitika súlyos következményeire, amelynek következtében, véleményük szerint, az ország majdnem gyarmattá süllyedt. Az Ausztriába Magyarországról kivitt áru után ugyanis – panaszolták – vámot szednek, tekintet nélkül arra, hogy eladták-e, így ha visszahozzák, az eladatlan áru után kétszer fizetnek. Ezzel ellentétben az osztrák kereskedők csak az eladott áru után adnak vámot. Sok panasz hangzott el a bécsi Directorium in publico-politicis et in cameralibus működése ellen, mely a külföldi kereskedőknek vagy iparosoknak Magyarországon kedvezményt ad, ugyanilyet azonban magyarországi lakos nem kaphat. Az iparosok a nyersanyagellátás szándékos akadályozását rótták fel, mely nemegyszer megbénítja munkájukat. A bizottság, részben a beérkezett megjegyzések figyelembevételével, javaslatokat tett az ipari termelés fejlesztésére, de minden fejlődés feltételeként a bécsi kereskedelmi tanács magyarellenes működésének megszüntetését s a vámrendszer megváltoztatását jelölte meg, mondván, hogy hiába rendelkezik az ország gabonából, borból, szarvasmarhából nagy készletekkel, a jelenlegi rendszerben nem tudja azokat értékesíteni. A terménykivitel szabadsága mellett azonban a bizottság a belső piac, s ezzel kapcsolatban a tájankénti munkamegosztás kérdését is fölvetette. A tőkeszegénységre való tekintettel közpénzből állami kereskedelmi pénztár felállítását javasolták, mely merkantilista elvek szerint támogatta volna a külkereskedelmet, amit a jómódú nemesség bekapcsolásával és jutalmak bevezetésével is elő akartak mozdítani. A harmincadvám kezelését a magyar hatóságok kezére kívánták adni és sürgették, hogy a helytartótanács dolgozza ki az utak, hidak, a folyami hajózás kiépítésének rendszeres tervét.

Vörös Károly

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

Az átalakulás nem kevésbé lényeges kérdéseiben nyúlt hozzá a közgazdasági kérdésekkel általában is foglalkozó kereskedelem- és harmincadügyi albizottság. Alapanyagát, Skerlecz Miklós 1791-es javaslatait, a keletkezésüktől eltelt több mint három évtized alatt is nagy megbecsülés övezte. A félretett munkálatok közül csupán ennek elővételére történtek időközben országgyűlési kísérletek, nem is egyszer, hanem háromszor. Megvitatásuk elhalasztására az udvar mindig nagy igyekezetet fordított.

A tudományok

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797).

Műve

Skerlecz Miklós báró művei. Fordította és kiadta Berényi Pál (Budapest, 1914)

Irodalom

Breuteuil, a bécsi francia követ ugyan megtiltja a trieszti konzulnak, hogy Batthyány házában vendégeskedjék, de Saint-Sauveur azért rövid időre ezt is vállalja. Magyar levelezői és „barátai”: Skerlecz Miklós, Almássy Pál, Majláth György.

A szabadkőműves alkotmányban ajánlott tematika, akár politikusoknak, akár katonáknak, papoknak vagy jogász-publicistáknak kínál feldolgozandó kérdéseket a hetvenes évek tan- és olvasmányanyagának friss benyomásai alapján, korszerű igénnyel készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évtizedekben ki-ki – munkájának vagy kényszerű munkátlanságának jegyében – a felkínált témákon dolgozik. Elmondható ez Hajnóczy Józsefről, Benczur Józsefről, Berzeviczy Gergelyről, Skerlecz Miklósról, Almássy Pálról, Podmaniczky Józsefről, vagy a nem alkotó, de cselekvésükben ezeket a célkitűzéseket követő Teleki Lászlóról, Széchényi Ferencről, Festetics Györgyről.

Élményszámba ment a referensek szerinti 403 csomóból néhánynak az átnézése (Acta secundum referentes. C 43). Ezek 23 referens munkáját teszik tanulmányozhatóvá, köztük Skerlecz Miklósét, és bár csak az 1780–1783. évekre terjednek ki és nem tekinthetők teljesnek, hiszen az úrbéri és iskolaügyet az iratok közül kiemelték, mégis a szakszerűség fejlődésének, a munkastílusok tanulmányozásának legjobb forrásai.