Slavko Cuvaj

A Múltunk wikiből
26 February 1851, in Bjelovar – 31 January 1931, in Vienna
Croatian politician who was
Ban (viceroy) of Croatia-Slavonia and royal commissioner for Austria-Hungary
Wikipédia
Slavko Cuvaj.jpg

Pölöskei Ferenc

Tisza István nemzetiségi politikája

1912 őszén így a megerősödő délszláv mozgalmakkal szemben a Monarchia eszköztárában elsősorban a nyers erő maradt. Az erőszakos intézkedések azonban nem érték el céljukat, ellenkezőleg, tovább erősítették a délszlávok körében az elszakadási törekvéseket. A Reichsratban ugyanakkor egyre több kritika érte a magyar kormányok diktatórikus horvátországi politikáját. Ilyen körülmények között Cuvaj királyi biztos lemondott. A helyzet kibonyolítása az új kormányra várt.

A Tisza-kormány – az említett okok miatt – kívánatosnak vélte a normális viszonyok helyreállítását Horvátországban. Ezért a pártügyektől mind ez ideig távol álló báró Skerlecz Iván miniszteri tanácsost állította Horvátország élére. Skerlecz megígérte az 1907. évi vasúti rendtartás módosítását, a helységnévtörvény, valamint a partvidékre és halászatra vonatkozó vitás kérdések kedvező elintézését. Hosszas tanácskozás után létrejött a megegyezés, amelyben a horvát–szerb koalíció vállalta a pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s megígérte, hogy az összehívandó tartománygyűlésen új vitás kérdéseket nem vet fel. Ezután a bánná kinevezett Skerlecz megszüntette az előzetes cenzúrát és visszavonta a gyülekezési jog felfüggesztéséről szóló korábbi, Cuvaj által hozott rendeleteket.

Katus László

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

Az 1911. decemberi választásokon az egyesült jogpártok szerezték meg a többséget. Tomašić lemondott, s az új bán, Slavko Cuvaj a szábort még megalakulása előtt feloszlatta. A koalíció és a jogpártok együttesen szálltak szembe Cuvaj-jal. Úgy döntöttek, hogy nem küldenek képviselőket a budapesti országgyűlésre, s lehetetlenné teszik az 1913 végén lejáró pénzügyi egyezmény megújítását. Horvátországban 1907 vége óta ténylegesen abszolutisztikus módszerekkel kormányoztak, hiszen a szábor – 1910 néhány hónapjától eltekintve – nem ülésezett. A burkolt abszolutizmust most felváltotta a nyílt abszolutizmus. A Ferenc József 1912. március 31-én felfüggesztette a horvát alkotmányt, s Cuvajt királyi biztossá nevezte ki. A gyülekezési jogot felfüggesztették és bevezették az előzetes cenzúrát.

Az egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúló Cuvajjal szemben széles nemzeti ellenállás bontakozott ki, amelyet az egész Monarchia, sőt egész Európa közvéleményének fokozódó szimpátiája és támogatása kísért. A kormány 1912 decemberében kénytelen volt Cuvajt hosszabb szabadságra küldeni, s a horvát ügyek vitelét Unkelhäusser Károly belügyi osztályfőnökre bízni.

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában. Bár a koalíció volt a szábor többségi pártja, nem sikerült kormányra kerülnie. A magyar felfogás szerint ugyanis a horvát autonóm kormány nem volt parlamentáris kormány, ezért sem a bán, sem az autonóm kormányt alkotó bel-, igazság- és oktatásügyi osztályfőnökök, sem a főispánok nem a koalíció tagjai közül kerültek ki. A koalíció felvetett ugyan ilyen követelést, és Skerlecz hajlandónak mutatkozott ezt teljesíteni, de az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat megszakította a világháború kitörése.

A délszláv népek nemzeti egységének koncepcióját 1914 előtt az ifjúsági mozgalom radikális csoportjai képviselték. A horvátországi ifjúsági mozgalom 1907-től egyrészt a jogpártok, másrészt a haladó párt keretei között bontakozott ki. Tagjai túlnyomórészt egyetemi hallgatók és középiskolások voltak. Eleinte csak a három délszláv nemzet kulturális egységét vallották – s a gyakorlatban is sokat tettek a kulturális együttműködés megvalósítása érdekében –, a politikai egyesülés gondolata nem merült fel írásaikban és egyéb megnyilatkozásaikban. Az ifjúsági mozgalom 1910–1911-ben fokozatosan elvált a kompromisszumos irányba forduló polgári pártoktól, s önállóan szerveződött. A nacionalista ifjúsági mozgalom 1913–1914-ben erőteljesebben kibontakozott, túlnyomórészt már a jugoszláv nemzeti eszme és egység jegyében, bár a konkrét megvalósítás formáját, útját és módszereit illetően nem alakult ki egységes állásfoglalás a különböző ifjúsági csoportok körében. A jugoszláv eszme legkülönfélébb változataival találkozunk náluk a délszláv nemzetek kulturális kölcsönösségétől, a három nemzet állami-politikai egyesülésének programján keresztül egészen addig a felfogásig, hogy a három délszláv nép egyetlen jugoszláv nemzetet alkot, illetve egy kialakulóban levő jugoszláv nemzet alkotóelemeit képezi. A jugoszláv nemzet gondolata is többféle változatban bukkan fel: hol a három nép által teljesen egyenjogúan alkotandó jugoszláv nemzetről és államról van szó, hol pedig arról, hogy a másik kettő csatlakozik és beolvad a legerősebbe, a szerb nemzetbe és annak államába. Ezt a nagyszerb eszmét természetesen a szerb diákok hirdették. A horvát nacionalista ifjúság körében a három nép szabad és egyenjogú egyesülése egy nemzetté és egy nemzeti állam keretei között, volt a legáltalánosabb elképzelés, s ezt „forradalmi” úton, azaz különféle egyéni terrorakciókkal – igy a Cuvaj és Skerlecz elleni merénylettel – kívánták megvalósítani.