Somló Bódog

A Múltunk wikiből

1891-ig Fleischer

Pozsony, 1873. július 21. – Kolozsvár, 1920. szeptember 28.
jogász, jogfilozófus, néprajzkutató, szociológus, egyetemi tanár
Wikipédia
1903.
Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualizmus című könyve.
1909.
Somló Bódog: Zur Gründung einer Beschreibenden Soziologie.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ez utóbbi cél, az eszmei harc, a tudományos gondolkodás védelme vezette a Huszadik Század szerkesztő és írógárdáját, amikor a következő évben, 1901 januárjában megalapította a Társadalomtudományi Társaságot. Az első elnök Pulszky Ágost, a pozitivista jogbölcselet kiváló művelője lett, utána Andrássy Gyula, majd Pikler Gyula jogfilozófus és szociológus következett. A tisztikarhoz tartozott még Hegedüs Lóránt alelnök, közgazdász, hamarosan a GYOSZ vezető funkcionáriusa; Somló Bódog és Gratz Gusztáv titkárok; és a választmány tagjai: Concha Győző, Rákosi Jenő, Kristóffy József, Vészi József, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem, Ignotus, Jászi Oszkár. A vezetőség tehát kormánypárti képviselőktől, régi vágású liberálisoktól a szocializmussal rokonszenvező radikálisokig terjedt, utóbb néhány szociáldemokrata is megjelent körükben. A társaság szervező ereje és motorja egy fiatal, radikális beállítottságú szociológus csoport volt, amely a „tiszta” tudomány magaslati megfigyelőállásából próbálta áttekinteni a társadalmi és közéletet.

A csoport mögött részben az elmagyarosodott polgárság öntudatos, politikai-szellemi tekintetben is emancipálódni kívánó rétegei, részben a magyar polgári és kisebb mértékben nemesi származású értelmiség állott. A radikális szerveződési centrum tehát egyrészt egy emelkedő, jómódú, művelt polgári rétegből, annak nonkonformista, baloldali értelmiségéből, másrészt a hanyatló vagy már lesüllyedt nemzeti rétegek balra radikalizálódó elemeiből kristályosodott ki. A vegyes összetételű, világnézetileg is különböző Társadalomtudományi Társaságot néhány évig a politikamentes „tiszta” tudomány művelése, a liberális hagyomány ápolása, nem kis mértékben a soviniszta és klerikális reakció durva támadásai, és velük szemben a felvilágosodás örökségét vállaló pozitivista evolucionizmus ideológiája tartotta össze. Az alapító szociológus csoport elmevilágosító élménye a pozitivista szociológia volt: a természettudományi törvénynek, mint rendező elvnek a társadalom vizsgálatára való alkalmazása. E felismerés időszerűségét mutatja, hogy Magyarországon az elméleti szociológia éppúgy, mint a leíró szociográfia valóságfeltáró és valóságformáló politikai missziót töltött be. A gondolat megkésettségét jelzi Viszont, hogy a társadalmi törvényszerűség tanát Herbert Spencer jócskán megkopott és meghaladott teóriájából merítették, akinek nagy érdeméül tudták. be, hogy „a szervetlen, a szerves és szellemi világ fejlődését az anyag és a mozgás ugyanazon mechanikai törvényei szerint fejezte ki és magyarázta”, kimutatta a lelki élet jelenségeinek biológiai meghatározottságát és „szilárd rendszerbe tömörítette azt a tudományt, mely ma minden társadalomtudomány legbiztosabb fundamentuma: a fiziológiai pszichológiát”.[1]

Az új irányzat elméleti arculatának kiformálásában különösen három fiatal tudós-politikus, Pikler Gyula, Somló Bódog és Jászi Oszkár – valamennyien Pulszky Ágost tanítványai – játszott vezető szerepet. Pikler, a budapesti jogi kar tanára, Spencer szociológiájából fejlesztette ki saját belátásos jogelméletét. Eszerint a cselekedetek mozgatója az embernek saját szükségletére vonatkoztatott belátása, s ez teljesen független mindenféle absztrakt vagy abszolút erkölcstől, igazságtól vagy hittől. Pikler pozitivista jogelmélete idealista eszmei töltésű volt, de a társadalmi folyamatok objektív törvényszerűségeinek elismerésével, kutatásával új utat nyitott a hazai jogelméletben, és kivívta maga ellen a konzervatív tábor heves támadásait.

A századforduló idején az egyetemi ifjúság soraiban erősödött a nacionalizmus és a különböző újkonzervatív áramlatok hatása. Éppen az „úri középosztályból” származó – vagy oda törekvő – diákok egyesületei, az „egyetemi nemzeti párt”, a néppárti befolyás alatt álló Szent Imre Kör voltak az antiszemita antiliberalizmus és a sovinizmus összekapcsolódásának, az újkonzervativizmus jobboldali radikális irányzatának melegágyai, utánpótlást nevelő és szervező központjai. A jobboldali egyetemi körök 1900-ban mozgalmat indítottak az egyetemek „keresztény jellegének megvédéséért”, ennek jelképeként a kereszt minden tanteremben való kifüggesztéséért. Amikor követelésüket az egyetemi tanács nem fogadta el, uszító kampányba kezdtek a liberális szellem ellen. 1901 márciusában önhatalmúlag feltették a keresztet számos tanteremben. Egy hónapra rá tüntetéseket kezdtek Pikler ellen, a haladó professzor eltávolítását követelték. Hogy akciójuk nem spontán diákmegmozdulás volt, mutatja, hogy egyidejűleg a néppártiak a képviselőházban tiltakoztak Pikler erkölcsromboló tanári működése ellen. A „keresztkampány” és a „Pikler-hecc” az újkonzervativizmus szociális jelszavai mögött meghúzódó, romboló indulatokat villantotta és kavarta fel. „Gyűlölködők és elfogultak. Kis agráriusok és dzsentriskedők” – írta a tüntetőkről Ady. – „Szent ég, milyen küzdelmet kell most is folytatni a világosság és tudás ellenségeivel. Mi lesz, ha e nemzetiekből alakul ki Magyarország jövő társadalma?”[2]

A „Pikler-hecc” ugyanakkor az egyetemeken és a haladó értelmiség soraiban erősítette a radikális irányzatot is. A Társadalomtudományi Társaság a századelőn sikeresen fejlődött. A szellemi hatásokra nyitott szociológus csoport ekkortájt ismerkedett meg a francia szociológia iskoláival, Durkheimmel, Le Bonnal és a történelmi materializmussal. Spencert meghaladták, szemléletükbe korszerűbb polgári elméleteket és a marxizmus elemeit építették be. Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia ugyancsak erősen támadott tanára, indulásakor még Spencer hatása alatt úgy látta, hogy a társadalmi változások „az egységes természeti törvényeknek” vannak alárendelve. Az egyetemes evolúció gondolata azonban fokozatosan közelítette a társadalom belső mozgatóerőinek kutatásához. A társadalmi fejlődés az egyéni szükségletek mind tökéletesebb kielégítésének irányában halad. Ez az út pedig – a tőkés rendszer ellentmondásainak fokozatos kiküszöbölésével – egyfajta szocialista-kollektivista társadalom kialakulása felé vezet. Ez az álláspont közel hozta Somlót a szocialista mozgalom vulgármaterialista alapon álló, ekkoriban kibontakozó revizionista szárnyához, amely az anyagi javak bőségét megteremtő szocialista társadalom fokozatos kiépítésének programját hirdette.

A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől

A jobboldali támadás visszaverése után 1906. október 21-én Pikler Gyulát választották elnökké, Somló Bódog és Méray-Horváth Károly lett az alelnök, Jászi Oszkárt főtitkárrá, Harkányi Edét, a feminizmus kérdéseivel foglalkozó fiatal szociológust titkárrá választották.

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Nagyobb vitát csupán Somló Bódognak a 20. század szociológiájáról írt összefoglalása váltott ki, amelyben az „objektív szociológiai rendszereket” mint tudományos irányokat szembeállította a „szubjektív”, a pszichológiai-szociológiai felfogásokkal. A Huszadik Század hasábjain, majd a Társadalomtudományi Társaság vitaülésén heves, de rendkívül terméketlen vita bontakozott ki Somló és Pikler között: ebbe később – Piklerrel szemben – bekapcsolódott Méray-Horváth Károly is, aki a maga „organikus”, pontosabban szólva biológiai-fiziológiai szociológiáját „objektív” rendszerként igyekezett feltüntetni.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Szende Pál és Jászi Oszkár, Rácz Gyula, sőt Somló Bódog és Pikler Gyula is nemcsak elfogadták, hanem mint bekövetkező és kívánatos fejleményt fogták fel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülését, a dolgozó osztályok politikai hatalmának létrehozását. Meggyőződéssel hirdették, a társadalmi fejlődés vizsgálata meggyőzte őket arról, hogy a jövő a szocializmusé. Somló Bódog egyértelműen a társadalmi fejlődés szocialista tendenciáját fejtette ki az államfejlődésről írt munkájában. Jászi Oszkár az individualizmus és szocializmus kérdéseiről rendezett vitát úgy összegezte, mint az előbbi vereségét, mint a kollektivizmus győzelmét. Az „Új Magyarország felé” című könyvében pedig egyenesen így fogalmazott Jászi: „Bár paradoxonnak hangzik, ki merem mondani: Magyarország vagy szocialista lesz, vagy nem lesz.”[3]

Jászi és társai ugyanakkor úgy látták, hogy a szocializmushoz még hosszú út vezet: előbb a polgári demokrácia megteremtése a feladat. Ha egy-egy villanásnyira felötlött is bennük, mint Adyban és Jásziban, hogy – miként az első orosz forradalomban – a polgári demokratikus átalakulás összekapcsolódhat a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel, ezt sem úgy értelmezték, mint a proletariátus hatalomra törő, a kispolgári rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal szövetségben folytatott harcát. Nézeteiket itt erőteljesen befolyásolta a bernsteini reformizmus, amely a polgári demokrácia megteremtése után lehetségesnek, sőt egyedül lehetségesnek tartotta a szocializmusba való békés belenövést, az osztályharc fokozatos háttérbe szorulását. Nézeteikre hatással volt az a szélsőbaloldalon álló szocialisták körében szintén közkeletű felfogás is, amely szerint Európa keletén a társadalom fejlődése ugyanazt az utat fogja megjárni, mint amelyet Nyugaton is megtett. Tehát a szocializmus megteremtésének Magyarországon is az a feltétele, hogy előbb kialakuljon a modern polgári demokrácia, vagy ahogyan főleg Jászi fogalmazásában gyakran előfordult: a „nyugat-európai Magyarország”. „Modern szocializmus modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető – írta ezzel összefüggésben. – És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal, és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csaknem egyforma távol állunk úgy az egyiktől, mint a másiktól.”[4] De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel. Ennek folytán kézenfekvővé vált, hogy szinte egyedül a szocialista munkásságra lehet számítani a „nyugateurópai Magyarországért” folytatott harcban. Ezen a ponton, mindenekelőtt a választójogi harcban való együttműködés területén szoros kapcsolatok épültek ki a szociáldemokrata párt vezetői és a radikálisok között.

Magyarország megújhodásának tervében, a városiasodásban, a demokratizálásban és a megvalósítás módszerében Ady – amint mondtuk – egyetértett és együttműködött radikális barátaival, velük és a szocialista mozgalommal kölcsönhatásban fejlődött. Minden bizonnyal sokat tanult az új eszmékre éppoly fogékony, de nála módszeresebben gondolkodó tudós barátaitól, ő azonban világosabban látta és következetesebben vallotta, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen, szükségszerű és kívánatos, csak ez hozhat megváltást Magyarországnak. Szellemi értékekben és erkölcsi erőben gazdag tábor gyülekezik most a haladás és a kultúra lobogója alatt – írta 1907-ben –, „…a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, amikor a politikai harcban is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.”[5] Az 1905–1906. évi tapasztalatok alapján megerősödött az a meggyőződése, hogy a radikális értelmiség szellemi forrongása csak a népre, elsősorban a szervezett munkásságra támaszkodva, vele szövetségben szélesedhet politikai forradalommá. Ady a mozgalmi aktivista értelmében nem azonosult a szocializmussal és a programszerű végcélt is távolinak, utópikusnak érezte. A szocialista eszmétől, a magasabb rendű humanista értékrendtől és etikából azonban megújhodást várt és nyert, és hordozóiban, a szocialista munkásokban látta a jövő zálogát.

1906–1907-től kezdve Ady a magyar progresszió táborában központi helyet foglalt el, katalizátor szerepet töltött be, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – sohasem volt politikai vezér. Nemcsak csapongó hangulatai, nem fékezett indulatai, nemcsak szertelen életmódja tették alkalmatlanná erre, hanem amiből mindez fakadt: az alkata. A stratéga módszeres végiggondoló képessége és előrelátása, a taktikus manőverező hajlékonysága nem volt a kenyere. Mondhatnánk persze: költő volt, de ezzel még a legszebb díszítőjelzőkkel ellátva is lefokoznánk. Mert ha politikai vezér, programalkotó és stratéga nem volt is, a forradalmakat megvívó nemzedék politikai gondolkodásának és új értékrendjének kialakításában meghatározó szerepet játszott. Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a [[Nagyvárad|nagyváradi]] antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[6]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel. A

„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[7] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt. A koalíciós kormány uralma idején vált körükben általánossá az a nézet, hogy a „feudális Magyarországot” előbb polgári demokratikus országgá kell alakítani, csak azután indulhat meg a küzdelem a szocialista célokért. A párt elfogadta, sőt kívánatosnak tartotta a radikális polgári erők részvételét a „feudalizmus” elleni közös harcban, minthogy – egyébként reálisan – jól látta, hogy a polgárság túlnyomó része alkalmatlan arra, hegy harcba induljon saját politikai hatalmának megszervezéséért. A polgári radikális vezetők a maguk részéről igényt tartottak arra, hogy a szervezett munkássággal karöltve részt vegyenek a harcban, mindenekelőtt a választójogi reformért. Jászi, főként kezdetben, még nagyobb ambíciókat is táplált; úgy látta, hogy a polgári radikalizmus egymagában is annyira megerősödik, hogy a munkásság részvétele a demokráciáért folytatott küzdelemben a segéderő szerepére lesz redukálható. 1907-ben egyenesen óvta a pártot attól, hogy a választójogi harcban való túlzott részvétele folytán elveszítse proletár és szocialista jellegét, s a polgári radikalizmus szélső balszárnyává váljon. Ezzel összefüggésben – egyébként helyesen – állapította meg, hogy „a viszonyok kényszere máris a Népszavát igen közel hozta a radikális burzsoázia ideológiájához… az általános választójogért való küzdelem máris túlságosan abszorbeálja a munkások energiáit a parlamenti politika irányában”.[8]

A Társadalomtudományi Társaságban való szoros együttműködésen túl jelentékeny volt az együttműködés a politikai, mindenekelőtt a választójogi küzdelemben. A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról. Szoros kapcsolat alakult ki a polgári radikálisok és a szociáldemokrácia között a radikálisok munkástanfolyamain, illetve a Társadalomtudományi Társaság 1906 őszén alakult szabadiskolájában is. A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében. Már az első esztendőben 12 különféle szakegyletben 19 tanfolyamot tartottak, összesen 2013 rendszeresen részt vevő hallgatóval.

A munkástanfolyamok tanrendje igen változatos volt. A természettudományi tárgyak nagy bősége mellett széles körű társadalomtudományi ismereteket is átadtak. Az előadók ismert tudósok, művészek, jól felkészült szakemberek voltak (Zigány Zoltán, Réti Lóránd, Somló Bódog, Lyka Károly, Harrer Ferenc, Pfeifer Ignác, Madzsar József, Wildner Ödön stb.). A társaság nem tudta díjazni az előadókat, a kultúra terjesztőinek lelkes önfeláldozása, a munkáshallgatók bizalomteljes ragaszkodása azonban jó egy évtizeden át nemcsak fenn tudta tartani, hanem – egészen a háború idején történt betiltásáig – folytonosan terjeszteni, javítani s újabb és újabb előadókkal bővíteni is tudta a munkásoktatást.

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló Bódog, igazgatója Jászi Oszkár lett, választmányában elsősorban az iskola oktatói kaptak helyet, a már említetteken kívül Bárczi István, Diner-Dénes József, Rácz Gyula, Szabó Ervin, Veigelsberg Hugó (Ignotus) stb.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

Míg a század első éveiben Wlassics kultuszminiszter a tanszabadság nevében megvédte – amint erről már a polgári radikalizmus kibontakozásának ismertetésekor szó volt – Pikler Gyulát az ellene tüntető klerikális ifjúsági szervezetekkel szemben, s 1903-ban Somló Bódogot is védelmébe vette a nagyváradi jogakadémia reakciós tanáraival szemben, a Pikler ellen 1907-ben kirobbant második hecckampányt Apponyi Albert már nem intette le, sőt 1908-ban kilátásba helyezte, hogy Pikler kollégiumát, a jogbölcseletet törölni fogják a doktori szigorlati tárgyak közül.

A jogtudomány

A liberalizmus újraértelmezésén munkálkodott a kibontakozó polgári radikális jogbölcselet harmadik nagy alakja, Somló Bódog. „Állami beavatkozás és individualizmus” (1902) című műve nagyigényű kísérlet arra, hogy a nemesi liberalizmus nem tudatosított modernizációs ideológiája helyére az új időszak igényeinek megfelelően tudatosított liberális modernizációs felfogást állítson. Művében azt bizonyítja, hogy a modernizációs funkciót betöltő kelet-európai liberalizmusokban – eltérően például az angolszász fejlődéstől – a precíz és részletes kodifikáció szabadság-garancia s nem szabadságkorlátozás. Művében természeti és emberi jogként tételezi a haladás elvét, mint a „változtatás szabadságát”.

A közgazdaságtan és a szociológia

Legnagyobb igényűnek Somló Bódog módszertani tanulmányát, a „Zur Gründung einer beschreibenden Soziologie”-t tekinthetjük.

Marxizmus és polgári radikalizmus

Amint korábban maga a marxizmus is polémiákban nyerte el kifejlett alakját, a századforduló progresszista irányzatai számára a szocialista ideológiával való gyürkőzés és párbeszéd tulajdonképpen a saját gondolattisztázás és a gondolati konzisztencia elnyerésének szükségszerű lépcsőfoka volt. Így a neoliberalizmus irányába tendáló polgári radikális írások első nagyobb szabású szintézistörekvésében – Somló BódogÁllami beavatkozás és individualizmus” című, 1902-ben megjelent könyvében – fontos helyet foglal el a marxizmussal szembeni állásfoglalás. Jászi Oszkár, egy évvel Somló után könyvet szentelt a marxizmus problémájának: „A történelmi materializmus állambölcselete” címen. Ez a két írás, elsősorban Jászi könyve tekinthető a polgári radikalizmus neoliberális szárnya marxizmussal kapcsolatos reprezentatív állásfoglalásának. Mindkét írásban érezhető, Jásziéban egyenesen dominál a törekvés, hogy a marxi elemző módszert hasznosítsák a kialakuló polgári radikális szociológia számára. Kritikájuk célja is elsősorban a határ megvonása, amelyen belül a történelmi materializmust mint társadalomtudományos módszert alkalmazhatónak tartják. Jászi a határt így vonja meg: ”Röviden kifejezve, Marx elméletének örök érdeme az a módszertani elv, mely így volna formulázható: A társadalmi jelenségek magyarázatánál csak az esetben szabad eszmei rugók (vallás, erkölcs, bölcselet) hatását segítségül hívni, ha a gazdasági erők önmagukban az illető jelenség megértésére nem elégségesek,”[9] Azaz Jászi a társadalom értelmezésében a gazdaság primátusát alapjában véve hajlandó elfogadni, de óvakodik e magyarázó elv túlfeszítésétől, érvényének kiterjesztésétől. Mindkét szerző kritikájának magva ilyen abszolutizálási törekvés tulajdonítása a marxizmusnak. Mindketten a szellemi tényezők, a társadalom tudati tényezője autonómiáját igyekeznek megóvni a vulgarizáló ökonomizmus, a közvetlenül a gazdaságból való magyarázás veszélyétől. Somló a szellemi tényezőket közvetlenül kívánja visszavezetni eredendően biológiailag feltételezett emberi szükségletekre s általában óvakodik egy monokauzális magyarázó elv elfogadásától, Jászi a tudatos cselekvés, az erkölcsi faktor szerepének alábecsülését látja a túl determinisztikusnak vélt marxista elméletben. Jászi nem csupán a Kautsky által reprezentált ”ortodox” marxizmust utasítja el, kritikája nem kíméli Bernstein újkantiánizmusát sem, mely mélyen idegen a pozitivizmus metafizika-horrorjában felnőtt Spencer-követőtől.

A polgári radikalizmus neoliberalizmus felé haladó vezető szellemei láthatóan a vulgármarxista ökonomizmusnak azoktól a visszásságaitól óvakodtak, amelyek a II. Internacionálé időszakának marxizmusában valóban jelentkeztek. Az alkotó marxista gondolatnak azok a koncepciói, amelyek ezeket a hibákat elkerülték s a tudati-szellemi tényezőknek megmutatták valódi helyüket a társadalmi fejlődésben, csak jóval később, már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, elsősorban a kommunista mozgalomhoz kapcsolódó elméleti aktivitás körében jelentkeztek. Somló és Jászi Marx-kritikája nem a kapitalizmus apológiája és nem is a marxista pozícióból való kiábrándulást tükrözi, mint a kor revizionista koncepciói, hanem a marxizmushoz való közeledést, egy kialakuló útitársviszony körvonalait, amelyet a szerzők tudatosan vállaltak. Az együttműködés a marxista munkásmozgalommal a neoliberális szárny részéről sem esetleges és pillanatnyi körülmények által teremtett taktika volt, hanem szerves helyet kapott világnézetükben.

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Herbert Spencer és jövő feladataink. Huszadik Század, 1904. I. 3–4.
  2. Nemzeti Párt. Szabadság, 1900. szeptember 1. (In: Ady Endre összes prózai művei. I. 1897–1901. Összeállította Földessy Gyula) Budapest, 1955. 321.
  3. Jászi Oszkár, Új Magyarország felé. Beszélgetések a szocializmusról. Budapest, 1907. 187.
  4. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  5. Ady Endre, Magyarország újjászületése. (In: Ady Endre összes prózai művei. IX. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1973. 15.
  6. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  7. Ady Endre, [http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0502.htm#41 A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  8. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  9. Jászi Oszkár, A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, 1903. 7.

Művei

Irodalom

Somló Bódog munkásságáról Litván György, Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején (Valóság, 1973. 8) című tanulmánya tájékoztat.