Sonnenfels professzor

A Múltunk wikiből

Egy herceg és egy gróf után következzék a polgár. Nagyapja még rabbi volt Berlinben, apja a héber nyelv egyetemi tanáraként tevékenykedett, majd a morvaországi Nikolsburgban telepedett le, Dietrichstein herceg szolgálatában. Vallása elzárta előle a felemelkedés lehetőségét, megkeresztelkedett és felvette az Alois Wiener nevet. Az áttérés idejét jelzi, hogy 1733-ban született József fiát már a nikolsburgi latin iskolába járatta.

A piarista kollégium – úgy tűnik – döntő jelentőségű volt az ifjú nézeteinek formálására, s így az ő későbbi tevékenysége, alkotómunkája révén az osztrák felvilágosult abszolutizmus módszereire és ezek magyarországi érvényesülésére is. Az iskolát úgy jellemzik, hogy leszámolt a spekulatív jezsuita tanítási renddel, a természettudományok, a történettudomány és az anyanyelv iránti szeretetre és tiszteletre oktatott. Ez az iskola – így írják róla – a szász protestáns felvilágosodás és a klasszicista neohumanizmus egyik közvetítője volt.

A Wiener család 1744-ben költözött át Bécsbe. Az apa ismét Dietrichstein herceg segítségével a keleti nyelvek professzora lett az egyetemen, majd szolgálatainak elismeréseként – az udvarnál a német ügyeket referálta – nemességet kapott és felvette a Sonnenfels nevet.

Anyagi helyzetük azonban annyira megrendült, hogy Sonnenfels nem folytathatta tanulmányait. Ötéves katonai szolgálat következett, de ezredében gazdag és művelt pártfogóra talált egy Trautson herceg személyében. Ennek köszönhette, hogy 1754-ben leszerelhetett. A katonai évek – s ez számos magyar sorstársára is érvényes – nem múltak el haszontalanul. Beutazta az egész birodalmat, alaposan megismerte annak helyzetét, viszonyait. Szolgálati ideje alatt nyelveket tanult, különös gondot fordított a német irodalmi nyelv elsajátítására. A későbbiekben ennek meg is volt az eredménye: úttörője lett a német nyelv hivatali és politikai-irodalmi alkalmazásának. (II. József uralkodása idején ő nézte és javította át megjelenésük előtt a császár rendeleteit stílus és nyelvhelyesség szempontjából.)

1754-től 1756-ig jogot hallgat a bécsi egyetemen. Professzorai, a jeles egyházjogász Riegger és a természetjog előadója Martini, nagy hatással vannak rá. „Adósa vagyok Martininek, mert az ő tömör és meggyőző előadása tanított meg gondolkodni, és ha ma írásaim és előadásaim nem nélkülözik teljességgel a rendet, a világosságot és tömörséget, azt neki köszönhetem” – írja Sonnenfels autobiográfiájában.[1]

Az 1761-ben alapított Deutsche Gesellschaftnak, amely feladatának tekintette a hazai kultúra ápolását, Sonnenfels lelkes tagja lett. A Társaság ismerkedési, együttműködési lehetőségeket nyújtott számára. Szinte baráti kapcsolatba került a reformtörekvések idősebb támogatóival, a jozefinus egyházgyakorlatot képviselő Rieggerrel, a magyar ügyekkel sokat foglalkozó Borié államtanácsossal s a bécsi felvilágosodás más kimagasló képviselőivel. Borié, bár 14 évvel idősebb volt Sonnenfelsnél, baráti szeretettel és megértéssel támogatta. Sok hasonlóság fűzte őket egymáshoz: az absztrakt és logikus gondolkodás, a racionalizmus, nem utolsósorban pedig a populációs elmélet. Boriét sokan a teréziánus népesedéstudomány atyjának nevezték. Boriénak köszönhette Sonnenfels egyetemi tanári kinevezését az újonnan alapított államtudományi tanszékre, 1763-ban. A nagy társadalmi emelkedés korántsem jelentette, hogy az oktatásban teljesen szabad kezet kapott volna. Többször kellett még azt is kérvényeznie, hogy előadásaiban néha eltérhessen saját tankönyvétől, hogy azt kiegészíthesse újabb kutatásainak eredményeivel. De 1769-ben minden örökös tartományban kötelező tankönyv lett főműve, a háromkötetes Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften, amelynek szívesebben használták egykötetes kivonatát. A munka hét kiadást ért meg, évtizedekig tankönyv volt az egyetemeken és akadémiákon, mondandóit sokszor dogmává egyszerűsítve. Kompiláció volt, és mégis mérhetetlenül eredeti: hiszen szerzőjének műveltsége és olvasottsága egészen kiemelkedő. A mű idéz, elemez vagy kritizál angol, francia, német, olasz és klasszikus szerzőket, például Youngot, Smitht, Hume-ot, Peningtont, Montesquieu-t, Mirabeau-t, Forbonnais-t, Justit, Bielefeldet, Pliniust vagy Arisztotelészt. Sonnenfels ugyanis kilenc nyelven beszélt, olvasott, így aztán számos ország törvénygyűjteményéből citált, oroszból és svédből is.

Az állam és az ember áll vizsgálódásai középpontjában. Természetesen a társadalmi szerződésből indul ki. A. társulás nem cél az ember számára, csupán eszköz arra, hogy helyzetén javítson. Így indokolja ezt Sonnenfels: „Nincs egyedülálló ember a természet állományában, az ilyen állapot csak az állandó támasznélküliség állapota lenne. De a magányos ember érzi hiányait; érzi azt is, hogy bajain segíteni, állapotán pedig javítani képes. Az értelem, amely az állatoktól őt megkülönbözteti, teszi számára lehetővé annak az eszköznek a felismerését, melynek révén jobb állapotot érhet el. Ez az eszköz: a vele hasonlókkal való társulás.”[2]

A társulás eredménye az állam. Tagjai, a polgárok új viszonyba lépnek egymással, amelyet nem lehet másként jellemezni, mint az egész és a rész egymáshoz való viszonyát. Senki sem őrizheti meg kiváltságos helyzetét. A szerződés következménye: „…a végcél egysége, az akarat egysége, és az erő egysége… az egyes egyén akaratát alávetik a társadalmi döntéseknek.”[3] Pozitív társadalmi döntéseket javall.

Egy évvel Beccaria művének megjelenése után már azonosul vele: a kínvallatást és a halálbüntetést nemcsak embertelennek, de értelmetlennek és haszon nélkülinek is ítéli. Céltalan kegyetlenkedés csupán, mert „a kínvallatáson alapuló vallomás az ítélethez nem elegendő, a bűn be nem vallása pedig a felmentéshez kevés”.[4] A halálbüntetés csökkenti az állampolgárok számát, pedig munkára fogva őket hasznot hajthatnának az államnak, az életfogytiglani kényszermunka perspektívája a bűnöző számára elrettentőbb, mint a halál.

Mária Terézia 1776-ban el is törölte a halálbüntetést, de a büntetőjog egységes kodifikálásának problémája ezzel még nem oldódott meg. 1781-ben rendeli el majd II. József a Constitutio átdolgozását. A bizottság elnöke a felvilágosult von Sinzendorf (Zinzendorf Károly jó barátja) lett, és Sonnenfels is helyet kapott benne. A bizottság von Kees álláspontját fogadta el, aki a halálbüntetést differenciált szabadságvesztéssel és kényszermunkával kívánta helyettesíteni. Az 1787-ben született Allgemeines Gesetzbuch über Verbrechen und deren Bestrafung, az úgynevezett Josephina vezérfonala sonnenfelsi szövegekre vezethető vissza; stílusa közvetlen közreműködésére enged következtetni.

Sonnenfels hatása sok szálon futott. A „tananyag”, a röpiratok, a folyóiratok, a szabadkőműves, sőt illuminátus kapcsolatok Bécsben, az örökös tartományokban, illetve Magyarországon és Erdélyben ellentétes előjelekkel jelentkeztek. Nagyon másképpen reagált Sonnenfelsre az osztrák, másképpen a magyar arisztokrata, a német irodalmi nyelv bajnoka más érzelmeket váltott ki a Lajtán túli értelmiségi körökben, mint a Tiszántúlon. A liberális eszmék előfutára nehéz árat fizetett társadalmi „betagozódásáért”.

Kudarcot szenvedett Sonnenfels folyóirat-alapítási kísérlete: az Előítélet nélküli emberben az irónia eszközeivel ostorozta a rangkórságot, az ostoba előítéleteket, de a kozmopolitizmust is. Magára zúdította az egyház haragját, mert bírálta a kolduló szerzetesek túlságosan magas számát, károsnak ítélte a kolostorok menedékjogát. Lapját először csak szigorú cenzúra alá vették, majd betiltották. Folyóirata egyébként csak szűk olvasótáborban vált közkedveltté. A porosz Friedrich Nikolai valószínűleg jól látta: „Olyan igazságokat vágott olvasóinak arcába, olyan igazságokat mondott ki, amelyekre eddig csak általában mertek gondolni az emberek. Kár, hogy mindezt sok keserűséggel, s olyan hangnemben írta, mely túlzott önszeretetre vall.”[5] Korai népszerűtlensége ellenére az udvar a politikai és kamarai ismeretek tanszékének vezetőjétől sokat várt. Mária Terézia főként a gyakorlati hasznot remélte, azt, hogy az állam innen nyer jól képzett hivatalnokokat. Ezért kecsegtette a diákokat biztos állásokkal, amikor így rendelkezett 1763-ban, a katedra megnyitásának évében: „Azok, akik az előadásokat látogatják, s az ismeretekben jó előmenetelre tesznek szert, mások előtt kerülnek hivatali alkalmazásra.”[6]

A tananyagot Sonnenfels a Grundsätzeben fektette le, s ebben nem követi előfutárát, Justit, sem a korai német kameralisták elméletét, sőt élesen polemizál velük. A csupán tanácsadásra szorítkozó, túlzottan aprólékos és részletező tankönyvek szerinte lealacsonyítják a kamarai tudományok színvonalát. Az ő célkitűzése az, hogy ezeket a tanokat a tudomány színvonalára emelje, nem szakítva el a gyakorlattól az elméletet. A teória és praxis összefonódásának fontosságát így indokolja: „Az empirikust nem kell összekeverni a praktikussal. A rutin (ami nem más, mint az irányítatlan gyakorlat) politikai sarlatánt szül, az elmélet, ha hiányzik a körülmények ismerete és a tapasztalat, álmodozókat és utópistákat. Az igazi gyakorlat: olyan készenlét, amely a törvényeket minden előadandó esetre alkalmazni tudja.”[7] Ebből a vezérelvből fakad, hogy elméletének kidolgozásánál a Habsburg Birodalom valóságát tartja szem előtt, nem másol, csak az a fontos, ami Ausztriában is felhasználható. Monográfusa szerint az ő munkásságával megtörtént a természetjog és a kamarai stúdiumok racionalizálása.

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

Sonnenfels már nem a fejedelmi fiskus érdekét tartja szem előtt, hanem az egész államét. Az állam gazdasági, kulturális felemelkedését azonban az egyének jóléte alapozza meg. Ezért teljesen új törekvésként jelentkezik nála – felemelkedésének története alapján igen logikusan – az individuum egyéni érdekének elismerése és elismertetése, társadalmi és gazdasági emancipációjának követelése. Állam és egyén elválaszthatatlanul összefonódnak, mert kölcsönösen egymásra vannak utalva a közös végcél, az általános jólét elérésében. Így fogalmazza ezt meg filozofikusan: „A rész jóléte az egész jólétén alapul, az egész jólétének eredete viszont a rész jóléte.”[8]

Művében átgondolt mezőgazdaság, ipar- és kereskedelempolitika, valamint egy államilag irányított pénzügyi rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ám a „Polizei”, a rendészet-közigazgatás sem maradt változatlan, látókörébe esnek olyan területek is, melyeknek szabályozása elkerülte elődeinek figyelmét.

Sonnenfels úgy alkalmazta kora uralkodó gazdasági elméletét, és úgy idézte gyakorlatát, hogy a Bécs központú Ausztria számára előnyös legyen. Szorosan kapcsolódott előfutáraihoz a népesedési problémák hangoztatásával. A népesség gyarapítása művében nem Öncél, hanem az állam végcéljának, a közjó elérésének eszköze; az állam belső és külső biztonságát, hatalmi és gazdasági gyarapodását, kulturális felemelkedését hivatott szolgálni. Ezzel Sonnenfels meg is alapozta Ausztria nemzetgazdaságtanát, és hozzájárult – ha nem is világviszonylatban, de a Habsburg Birodalom országaiban mindenképpen – a már tudományos igényű gazdaságtan kialakulásához.

A populáció kérdése minden általa művelt tudomány meghatározója:

„28.§ Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb az ellenállás ereje, amelyen a külső biztonság nyugszik – ez a politika alaptörvénye.

29.§ Minél nagyobb annak a népességnek a száma, amelynek segítségére számítani lehet, annál kevésbé kell félni az országon belül – ez a políciáé.

30.§ Minél nagyobb a népesség, annál több a szükséglet, annál sokrétűbb a táplálkozási mód. Minél több a kéz, annál több a földművelés és a szorgalom terméke, az alapanyag külső cseréhez – ez a kereskedelemé.

31.§ Minél több a polgár, annál jobban járulnak hozzá a közkiadásokhoz, annál kisebb az egyes adózókra eső adóteher, anélkül, hogy közben az állami bevételek csökkennének – ez a pénzügyi tudományé.”[9]

A népesség növelését minden uralkodónak szem előtt kell tartania, de természetesen a növelésnek is vannak korlátai: „az állam kiterjedése, politikai és fizikai állapota, valamint egyéb körülmények.”[10]

Meg kell ismerni az adott körülményeket: a megismerés eszköze lehet a politikai aritmetika (az angolok nyomán halálozási adatok, egy főre eső gabonafogyasztás, házassági és születési anyakönyvek adatainak értékelése) és a népszámlálás vagy összeírás. Az összeírás fontosságát növeli az is, hogy fel lehet használni az állam gazdaságirányító tevékenységének megtervezéséhez és a foglalkoztatottság felméréséhez.

Az egyházzal népesedési elmélete miatt is összeütközésbe került. Ellenezte a kivándorlási kényszert (cseh-morva protestánsok). Szükség esetén szabályoztatni kívánta a házasságok számát, sőt új regulációkat is kidolgozott: a házasság megtiltását öreg és beteg emberek között, szükség esetén pedig a cölibátusi fogadalom feloldását. Migazzi bécsi érsek tömören meg is fogalmazta az ellentét okát: „Sonnenfels elméletének az az alapelve, hogy az állam gazdagsága a népességtől függ – ez sérti a keresztény doktrínát. ”[11]

Annál lelkesebb követőre talált Sonnenfels népesedési tana II. Józsefben, már korrégens korában. Látni fogjuk, amikor uralomra került, a bevándorlást az 1781-i tolerancia-rendelettel közvetve elősegítette, 1784. augusztus 10-i pátense viszont megnehezítette a kivándorlást, komoly pénzbüntetéssel sújtva az emigrálni készülőket.

Tallózva Sonnenfels művében, mely nem más, mint az új uralmi szisztéma óriási méretű kátéja, néhány megállapítást, célkitűzést idézünk:

„Mindent szabad, amit a törvény nem tilt”[12] – vagyis az egyéni szabadságjogok gyakorlásának feltétele a törvény ismerete. Ebből fakad az a követelése, hogy „…a törvények megfogalmazása ne a széplelkek munkája legyen, de ne is egy kancelláriai fogalmazó rutinmunkája”.[13] A törvények stílusát rövidség, egyszerűség, érthetőség, tömörség jellemezze, kifejezésmódjában közelítsen a népi nyelvhez, hogy az egyszerű polgár is megérthesse. A törvények nyilvánosságra hozataláról a polícia, a hatóság gondoskodjék, ez anyanyelven (!) történjék, nyomtatás vagy szóbeli kihirdetés formájában.

Az állam védelmi tevékenységének ki kell terjednie a polgárok személyi, vagyoni és becsületbeli biztonságának megóvására. Sonnenfels nem a jogokat nyilvánítja ki, hanem az ezek megvédésére szolgáló rendszabályokat közli. A felsorolás – amelyből kitűnik, milyen veszélyek fenyegetik a személyi biztonságot (gyilkosság, vigyázatlan cselekedet, betegség, szegénység, testi fogyatékosság és az élelem hiánya), és amely veszélyeket el kell hárítani – megmutatja, hogy az állami gondviselésnek ki kell terjednie az egészség- és szegényügy, valamint az élelmiszerek ellenőrzésének területére is.

Követeli az orvosképzés megjavítását, de ez önmagában nem elég, ha e tudomány gyakorlatban való alkalmazásának nincs meg a lehetősége. A sebészeknek, orvosoknak, bábáknak, dajkáknak, patikusoknak, mindazoknak, akik az egészség megóvásán fáradoznak, nemcsak tudományos ismeretek megszerzése legyen a fő céljuk, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ezért minden városkában legyen orvos és szakképzett bába,a falvakban pedig, „ahol költséges ezeknek az eltartása, állami pénzből gondoskodjanak ellátásukról”.[14] Ellenőrizni kell a patikákat, drogériákat, laboratóriumokat, az egészségügyi felügyelők (az úgynevezett physicusok) figyelme terjedjen ki arra is, hogy az orvosság, a kórházi ápolás díja a dolgozó osztályoknak is megfeleljen. A felügyelő kötelessége a járványok elleni óvintézkedések megtétele, az élelmiszerek minőségének, a víz, a levegő, a városi utcák tisztaságának ellenőrzése és biztosítása. (Említsük itt meg, hogy Sonnenfels sürgetésére a hetvenes évek végén Bécs lesz Európa első „kivilágított” fővárosa.)

Tudjuk, ez a van Swietennél is fellelhető állami egészségügy-irányítási program erősen hatott Mária Teréziára és II. Józsefre. Ez tükröződik az 1770-es egészségügyi normatívában, majd II. József 1785. november 28-i rendeletében.

A szegényekről, rokkantakról való gondoskodás a katolikus országokban kizárólag egyházi vagy egyéni jótékonykodás jegyében történt. Sonnenfels természetesnek tartja, hiszen integrálni akarja az egyházat, hogy mindez az állam hatáskörébe tartozzék. Így érvel: „Az államigazgatásnak joga van azt mondani: dolgozz, hogy magad gondoskodj létfenntartásodról! De annak, aki nem képes dolgozni, joga van az államtól azt követelni: add meg nekem a létfenntartásom lehetőségét, hiszen én nem tudok gondoskodni róla.”[15] A szegények ellátásának követelésekor a humanitás és a hasznosság szempontjai Sonnenfelset egyaránt vezérlik. Állami szegénypénztárak viseljék gondjukat azoknak, akik erre rászorulnak, akik pedig még tudnak valamilyen munkát végezni, azok számára a menhelyek a legmegfelelőbbek, mert az ezekhez kapcsolódó manufaktúrákban dolgozhatnak, s hozzá tudnak járulni létfenntartási költségeikhez.

Az ember gondtalan megélhetésének és egészségének elengedhetetlen feltétele, hogy állandóan hozzájuthasson megfelelő mennyiségű és minőségű (romlatlan, hamisítatlan) élelmiszerekhez. A piaci felügyelők vagy bírák feladata az élelmiszerek ellenőrzése, figyelve a romlottság, hamisítás, mérték- és súlycsonkítás lehetőségére.

A hozam növelése, a földművelés rendszerének javításához szükséges alapvető ismeretek elsajátítása érdekében létesüljenek parasztok számára városi és falusi mezőgazdasági iskolák. Fontos szerepet kapnak a mezőgazdasági kalendáriumok és tankönyvek a felnőttek oktatásában, míg a gyermekek számára a szemléltetés a célravezető. Hasznosak az úgynevezett „gazdasági társaságok”, melyek az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának lehetőségét nyújtják.

Sonnenfels alapgondolata – s ezzel fontos ponthoz érkeztünk –, hogy a termelés egyedüli és lényegi ösztönzője a termelő profitja. Természetesen nem a kapitalista profit lényegét fedezte fel, nem is a profit szót használja, hanem a termelő hasznának nevezi. A parasztot ösztönözni kell és érdekeltté tenni a gazdálkodásban. Melyek a paraszt munkájának ösztönzői? „A saját és övéi létfenntartásának biztosítása”,[16] az ehhez szabott bevétel, hogy szükség esetén pedig valamit felhalmozhasson körülményeinek javítására.

„Az érdekeltség szempontjából a robot káros, ennek következménye pedig az, hogy mind a földesúr, mind a paraszt földje rosszul és sebtében művelt.”[17]

A foglalkozási módok szaporításának, ezáltal közvetve a népesség gyarapodásának, a paraszt szociális helyzete javításának, a mezőgazdasági termékek fogyasztói-piaci bővítésének együttes problémáját csak a nagybirtoknak kisparaszti gazdaságokká való átalakítása oldja meg. Kerüljenek a parcellák bérleti formában a parasztcsaládok kezére, nem rövid lejáratú (mert ezalatt nem hozza be a bérlő által ráfordított költségeket és fáradságot), hanem 25–30 éves, hosszú lejáratú bérletként.

(Kísérletképpen 1770-ben a gyakorlatban is bevezették Sonnenfels elképzeléseit a pardubitzi cseh kamarai birtokon levő két majorságban. 1775-ben pedig Raab tanácsos általában kiterjeszti ezt a kincstári birtokokra.)

A pénzügyigazgatás feladata, hogy megtalálja az interesse publicum és az interesse privatum, a köz- és a magánérdek egyensúlya biztosításának lehetőségét. A társadalmi szerződés értelmében minden polgárnak joga van az általános jólétből részesülni, de ebből fakad kötelessége is. Tehát mindenkinek arányosan hozzá kell járulnia az állam költségeinek fedezéséhez. Az állampolgárokra kirótt adók különböző nagysága „nem az adók aránytalanságának a következménye, hanem a vagyonok egyenlőtlenségének”,[18] a polgári társadalom osztálykülönbségének. Éppen ezért egy jól működő pénzügyi rendszernek bizonyos fokig ezeket az aránytalanságokat kell kiküszöbölnie oly módon, hogy az egy főre eső adó nagyságát az adózó egyéni és a polgárság vagyoni helyzete határozza meg.

A társadalmi szerződés következtében új szükséglet keletkezett, a közös ügyek ellátása, amelyet az állam vállalt magára. Az állani feladata a külső biztonság megőrzése is, tehát a nemesi felkelés elvesztette jelentőségét. Ezáltal a nemesnek ugyanolyan formában kell a közös kiadásokhoz hozzájárulnia, mint a társadalom többi tagjának, tehát adóznia kell. Így Sonnenfels elméleti munkájában ugyanarra az eredményre jutott, mint a politikus Kaunitz és a közgazdász Zinzendorf.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 23.
  2. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 3.
  3. Ugyanott, I. 5.
  4. Ugyanott I. 215.
  5. Idézi D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 94.
  6. Idézi: F. Kopetzky, Joseph und Franz von Sonnenfels. Wien, 1882. 37.
  7. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 17.
  8. Ugyanott I. 13.
  9. Ugyanott I. 29–31.
  10. Ugyanott I. 28.
  11. Idézi: R. A. Kann, Study in Austrian Intellectual History. New York, 1960. 177.
  12. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 56.
  13. Ugyanott I. 206.
  14. Ugyanott I. 266.
  15. Ugyanott I. 316.
  16. Ugyanott II. 57.
  17. Ugyanott II. 114.
  18. Ugyanott III. 308.

Irodalom

Sonnenfels életrajzát szemléletesen foglalja össze R. A. Kann, Study in Austrian Intellectuel History (New York, 1960. 146–258). Kevésbé élvezetes, de igen szakszerű elemzés: K.-H. Osterloh, Joseph von Sonnenfels und die österreichische Reformbewegung im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus (Hamburg, 1970). Az osztrák felvilágosodással foglalkozó munkák nem kerülhetik el említését, de a leghasznosabb nem róla, hanem tőle olvasni. Kiderül, milyen fogékony elme, milyen gyorsan reagál a kor jelenségeire. Rengeteget dolgozik, inkább kompilatív, mintsem eredeti alkotó, de roppant hasznos a korban és azon a helyen, ahol van. Magyarországi hatását kísérelte meg elemezni Sudár Kornélia, Sonnenfels hatása Magyarországon (Kéziratos szakdolgozat. Budapest, 1973).


Az osztrák felvilágosult abszolutizmus személyi meghatározói
Zinzendorf Károly Tartalomjegyzék A társuralkodó József császár