Sopron

A Múltunk wikiből

latinul Scarbantia, németül Ödenburg

mintegy ötvenkilencezer lakosú megyei jogú város Győr–Moson–Sopron megyében, a soproni borvidék központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Scarbantia: Wikipédia–Scarbantia

Sopronkőhida (németül Steinambrückl) Sopron egyik városrésze, kertes családi házas övezet. Wikipédia
A börtön
Brennbergbánya (németül Brennberg) Sopron településrésze. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Általános iskola
69–96
További városalapítások (municipiumok): Neviodunum, Andautonia, Scarbantia.
1553.
április 9. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hirdet Sopronba, ahol maga is megjelenik. (VII. tc.: a katolikusok üldözőit büntessék meg; XI. tc.: a jobbágy robotja évi 40 nap.)
1622
április 3. II. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Sopronba, majd utólag május 1-re halasztja. Május 24-én maga is megjelenik. (II. tc.: első ízben iktatja törvénybe a királyi hitlevelet; VII. tc.: Bethlen birtokadományait érvényteleníti; XXVI. tc.: elrendeli az önálló magyarországi postamesterség felállítását; XXIX. tc.: a hét vármegye Bethlen Gábor számára történt átengedésének alapfeltételei, hogy e vármegyék a királyság törvényei és törvénykezése alatt maradnak, követeiket a királyi országgyűlésre küldik; LXXVII. tc.: szabályozza a magyarországi pénzek értékét.)
május 16. A soproni országgyűlés nádorrá választja Thurzó Szaniszlót. (Méltóságát haláláig, 1625-ig viseli.)
1623
február Bethlen Gábor a nikolsburgi béke értelmében uralma alá került hét vármegyének részgyűlést hirdet Kassára. (Az 1622. évi soproni országgyűlés végzéseivel való elégedetlenségéről tájékoztatja a megjelenteket.)
1625
szeptember 8. II. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Sopronba, ahol maga is megjelenik. (XL. tc.: a pénzrontás miatt megemelkedett árakat szállítsák le a Bethlen mozgalmai előtti színvonalukra.)
október 25. Esterházy Miklóst a soproni országgyűlés nádorrá választja. (Tisztségét haláláig, 1645-ig viseli.)
november 26. Ferdinánd főherceget a soproni országgyűlés királlyá választja. (27-én III. Ferdinánd néven megkoronázzák.)
1634
november 30. II. Ferdinánd e napra, többszöri halasztás után, országgyűlést hív össze Sopronba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: az adó kiegészítésére a harmincadot 50%-kal felemeli; XI. tc.: tilos a törököket harccal ingerelni, vagy velük barátkozni; XVII. tc.: az úriszék ítéletével szemben paraszt számára nincs jogorvoslat; XXI. tc.; a nemesek szabad királyi városokban birtokolhatnak saját házat; LXXV. tc.: a más telkén élő nemesek a megye joghatósága alá tartoznak, ügyükben az úriszék nem illetékes.)
1681
április 28. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Sopronba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: eltörli az 1673-ban létesített kormányzóságot és a helytartóságot; X. tc.: megerősíti a nemesi kiváltságokat; XII. tc.: a kivetett adó hátralékát eltörli; XXV. te: a földesurak jogainak fenntartásával megerősíti a vallás szabad gyakorlását biztosító 1608. évi törvényt; a száműzött prédikátorok és tanítók hazajöhetnek; XXVI. tc.: az elvett protestáns templomok helyébe újak építésére jelöl ki helyet; XLVI. tc.: megújítja az 1662. évi törvénycikket a hadba vonulásról.)
június 13. Esterházy Pált választja nádorrá a soproni országgyűlés. (Méltóságát haláláig, 1713-ig viseli.)
június 17. A nádor e napon kelt levélben meghívja a bujdosók megbízottait az országgyűlésre; visszautasítják.
1688. január 25.
I. Lipót szentesíti az 1687. évi országgyűlés törvényeit (2–4. tc.: a Habsburgok fiágon öröklik a magyar királyságot; 4. tc.: eltörli az 1222. évi Aranybulla 31. pontjának ellenállási jogot biztosító záradékát; 6–7. tc.: megszünteti az eperjesi rendkívüli törvényszéket, a kivégzettek özvegyeinek és árváinak kártalanítást ígér; 9. tc.: a főrangúaknak engedélyezi hitbizományok alakítását; 21. tc.: megújítja az 1681. évi soproni országgyűlés vallásügyi törvényeit).
1727
Sopronban megjelenik az első magyarországi francia kiejtési szabályzat: Pronuntiatio linguae Gallicae.
1767
Megjelenik Sopronban Jan Severini Commentatio historica de veteribus incolis Hungariae című szlovák őstörténeti munkája.
1790
Megalakul Kis János Soproni Magyar Társasága.
1821.
Megkezdődik a soproni megyeháza építése.
1842. március 25.
Sopron felszólítja a szabad királyi városokat, hogy szavazatjoguk megsemmisítése elleni tiltakozásul ne vegyenek részt a következő országgyűlésen.
1847. augusztus 20.
Megnyílik Bécsújhely és Sopron között a vasút.
1865. szeptember 20.
Császári manifesztum a februári pátens felfüggesztéséről.
A SopronNagykanizsa vasútvonal megnyitása.
1876. január 3.
A GyőrSopronEbenfurt vasútvonal megnyitása.
1910. május 30.—június vége
Vidéki nyomdászok sztrájkja: Arad, Sopron, Nagybecskerek, Marosvásárhely, Újvidék.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

  • Korai vaskor
Hallstatt-kultúra
Sághegy, Sopron(–Várhely), (Nagyberki–)Szalacska, Vaskeresztes, Velem
  • Késői vaskor
Kelta oppidumok
Báta, Bükkszentlászló, Esztergom, Munkács / Mukacsevo, Pécs–Makárhegy, Regöly, Sopron, Szalacska, Szanda(–Várhegy), Százhalombatta, Velem(–Szent Vid-hegy)

A Dunántúl korai vaskora

Megfelelő kutatások hiányában egyelőre nem ismerjük a dunántúli Hallstatt-kultúra kialakulásának folyamatát, helyi vagy idegen eredetének bizonyítékait. Az urnamezős kultúra biztosan az egyik népi alapja volt, a késő bronzkori erődített telepek egy részén (például Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy) a Hallstatt-korszakban is folytatódott az élet. Ugyanakkor az urnamezős kultúra jelentős területeire nem terjedt ki a Hallstatt-kultúra, északkeleti határa a Pilis–Vértes– Balaton vonalán volt, míg délkeleten, Somogyon át ékszerűen benyomult Tolna határáig (Szalacska, Lengyel). Ez arra is utalhat, hogy a késő bronzkori helyi lakosságot új, nyugati vagy délnyugati irányból érkező hódítók vetették uralmuk alá.

Új népelemek beáramlására, új, szervezett hatalmi csoportosulásra mutatnak az újonnan alakult központok. Hegyek csúcsán, dombok ormán 5–10 méter magas föld-, helyenként kősánccal körülvett, nagy kiterjedésű telepek keletkeztek (például Sopron–Várhely, Tihany–Óvár). E nagy telepek egyrészt a kialakuló arisztokrácia (és más népesség) központjai voltak, másrészt arra is alkalmat nyújtottak, hogy veszély esetén a környező falvak lakossága állatállományával együtt sáncaik között keressen menedéket.

A Dunántúl vaskori várainak belsejében eddig kevés szakszerű kutatás folyt, ezért jellegük és szerepük még meglehetősen tisztázatlan. Némelyik (például Sághegy vagy Sopron–Várhely) törzsi központnak sejthető, a törzsi arisztokrácia sírhalmai közvetlen közelükben vagy környékükön emelkednek.

A köznép falvairól még kevesebbet tudunk, létükre csak szegényes hamvasztásos temetők (Nagydém, Halimba stb.) utalnak. Aligha állhattak többől 3–5 háznál, temetőik mindenkor kicsinyek. A sírokban kevés melléklet van, vasból legfeljebb kések és borotvák. A korszakra vonatkozó ismereteink – a néhány falusi–tanyasi temetőt leszámítva – az arisztokrácia halomsírjain alapulnak (Süttő, Nagybaráti, Mesteri, Kismező, Vaszar, Somlóvásárhely, Vaskeresztes, Sopron–Várhely stb.).

Az arisztokrácia megnövekedett hatalmát már a temetkezések külső formája is tükrözi, sírjaik fölé több méter magas halmokat emeltek alattvalóik. A halmok belsejében gerendákból vagy kövekből épített négyszögletes vagy kör alakú sírkamrákban helyezték el az előkelők nagy pompával, máglyán elégetett hamvait. Ezek a „halottas házak” azt bizonyítják, hogy az előkelők az életben is gerendákból vagy kövekből összeszerkesztett kerek vagy négyszögletes, szilárd házakban laktak.

A sírmellékletek nem teljesen azonosak ugyan az egyes halmokban, összességükben mégis szemléletes képet nyújtanak az arisztokráciáról. Eltemették kedves fegyvereiket: hosszú, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas vaskardjukat, különböző lándzsák sorozatát; egyaránt előfordulnak közöttük könnyű és nehéz lándzsacsúcsok, kis és nagyvadak elejtésére, dobásra és döfésre alkalmasak. A vas harci balta eléggé ritka, még ritkább a drága bronz- vagy vassisak. Pajzsaikra fémveretek utalnak.

Nem egy előkelővel együtt kétkerekű harci szekerét vagy négykerekű kocsiját és felszerszámozott lovát is elégették. Ez előbbiekre vas kerékabroncsok, az utóbbira vaszablák és bronz kantárdíszek utalnak. Hitviláguk szerint az elhunyt előkelők kocsin utaznak a távoli országban elképzelt másvilágra; olyan hit és szokás volt ez, amely az illírek és trákok arisztokráciájánál még a római uralom alatt is szívósan tartotta magát.

A halomsírokat sokszor meghökkentő mennyiségben látták el pompásabbnál pompásabb, nagy méretű élelemtartó hombárokkal és italt tartalmazó edényekkel. Az edények szép és gondos munkák, az ős-európai szabad kézzel dolgozó edényművesség formai és technikai remekei, felületüket gyakran festették vagy grafittal vonták be.

A talpig ünnepi és harci díszben eltemetett katonai vezetők és előkelők sírjaiból mozgalmas, harcias időszakra szokás következtetni. Valójában a Hallstatt-kultúra területén többnyire béke honolt; az emberek hetekig ráértek vezetőiket temetni, halomsírjaik – sokszor megszabott rendben – a kiemelkedő központok környékét, a sáncvárakba vezető utak szélét díszítik. Rítusuk szertartásos, a mellékletek között bonyolult vallási szimbólumok vannak (például a Sopron–Várhely halomsírjaiban úgynevezett „holdbálványok”, ikeredények stb.) – ilyesmire csak béke idején gondolhattak az emberek.

A dunántúli Hallstatt kori arisztokrácia életébe páratlan rajzsorozaton keresztül is bepillanthatunk; ezek a soproni Várhely edényeit díszítik. Egyetlen harci jelenet sincs köztük. Vadászkutyák kíséretében szarvasokat űző lándzsás–lovas vadászok, birkózók és ökölvívók képviselik egyedül az „erőszakos” cselekményeket. Más jeleneteken ünnepelnek: lantszóra díszes, harangszoknyás asszonyok-lányok táncolnak felemelt kézzel. Ugyanezen asszonyok hétköznapokon szövőszéknél ülve dolgoztak. Sok ünnep és szertartás élénkítette az életet, pontosan úgy, mint azt a venétek és az etruszkok híres situla-művészetéből tudjuk. Az oltáron állatot áldozó pap éppúgy erről tanúskodik, mint a négykerekű szekéren ünnepi menetben felvonultatott bálványképek és istenszobrok.

Az egész Hallstatt-civilizáció viszonylag békés és szakrális. A keramikát ellepik a vallási szimbólumok, küllős kocsikerék alakjában ábrázolt napkorong, az úgynevezett „Hallstatt-madár” figurája, főleg azonban bikafejek. A vaszari és vaskeresztesi halomsírokból művészi bikafejes edények kerültek elő, van köztük olyan, amelyet három bikafej díszít. A bika alakjában tisztelt istenség később a római Pannonia őslakossága körében is fellelhető.

A dunántúli Hallstatt-korszak társadalmának kellő mennyiségű szakszerű ásatás és adat hiányában nehéz jellemezni. A hatalmat kétségtelenül az állig felfegyverzett, gazdag arisztokrácia tartotta a kezében. Aligha képzelhetők egyszerű törzsi vagy nemzetségi vezetőknek, az úgynevezett katonai arisztokrácia vezetőinek. Pompájuk, „városaik”, váraik, házaik és a nyomorult lakosság között olyan szakadék tátongott, amelyből fegyveres idegen hódítókra és tartósan hatalomra jutott leszármazottaikra következtethetünk.

A Dunántúl déli és délkeleti felében az i. e. V. századtól kezdve másféle régészeti kultúra jelentkezik, amely – az eddig ismert kevés lelet alapján legalábbis úgy tűnik – kezdetben a Tisza-vidékkel is kapcsolatban állt, kifejlett vaskori kultúrája azonban a Dráva–Száva közének kultúrájához kötődik. Ezen a területen is vannak hatalmas földvárak (például Pécs–Jakabhegy, Regöly), körülöttük az előkelők halomsírjaival. A köznépi temetők jóval gazdagabbak, mint a Hallstatt-kultúra területén: szabad lakosság temetkezései, élükön lovakkal (kocsikkal?) temetkező vezetők álltak (Szentlőrinc).

A rómaik – a későbbi hódító kelták mellett – elsősorban illír nyelvű törzseket találtak Pannoniában és a vele szomszédos déli területeken. Alig kétséges, hogy a Dunántúl korai vaskori lakosságának egy része már az illírek közé tartozott. Nem biztos azonban, hogy a vaskorban az egész Dunántúlon illírek éltek. Szoros észak-itáliai és ausztriai kapcsolataik nyomán elképzelhető, hogy a Hallstatt-kultúrába tartozó Nyugat-Dunántúlon a venétekkel vagy Noricum (Ausztria) lakosságával rokon nép élt, legalábbis a halmokban temetkező arisztokrácia venét vagy noricumi eredetű volt. A dél-dunántúli lakosság kultúrája azonban már a korai vaskor idején olyan szorosan összefüggött a későbbi Illyricum népével és kultúrájával, hogy illír voltuk nehezen vonható kétségbe. Az illírség északi ágához tartoztak, ők voltak azoknak a „pannon” törzseknek az elődei, akikről a tartomány római nevét kapta.

Mócsy András

A római uralom külső és belső konszolidációja

A katonai centrumok ellátása vonzotta Pannoniába az első római vállalkozókat. Az aquileiai kereskedőházak már a század elején kiépítették hálózatukat a Borostyánút mentén, különösen Emonában, Poetovióban, Scrabantiában (Sopron) és Carnuntumban, valamint a Száva felső folyása mentén. Ezek a kereskedelmi csomópontok a meginduló városi fejlődés magjaivá váltak.

Belpolitikai reformok és a tartományi igazgatás kiépítése

A három flaviusi municipium a Felső-Száva völgyében (Neviodunum – DrnovoKrško, Andautonia (Šćitarjevo) és a Borostyánúton (Scarbantia) már kialakult bennszülött vagy italicus település volt; alapításukkal lényegében lezárult Nyugat-Pannonia urbanizálása.

A markomann háború és a dunai katonaság aktivizálódása

A II. század közepének békés viszonyai a korabeli közvéleményben a tartós biztonság és a közelgő aranykor érzetét keltették. A dunai tartományokban is számos jele van ennek a nyugodt virágzásnak, amelyet a városok olyan alkotásokkal is kifejezésre juttattak, mint a római város önkormányzatát jelképező capitoliumi szentélyek monumentális kiképzése Savariában és Scarbantiában.

Bóna István

Nedao után

A 456. szeptember 7-én, péntekről szombatra virradó éjszakán Savariát romba döntő földrengés végzetes katasztrófa volt Pannonia római lakossága és élete számára, a tartomány legnagyobb városa, kormányzati és ókeresztény központja szűnt meg létezni. Ettől kezdve a Drávától északra csak Scarbantia (Sopron) hatalmas falai mögött pislákolt valamelyest szervezett római élet, és Sopianae-ban (Pécs) tengődtek tovább az ókeresztény kultuszhelyek.

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Sopron–Présháztelep lelőhely griffes-indás lelettel, IX. századi avar–szláv temető

Györffy György

Vármegye, vár, város

A királyi váraknak többféle funkciójuk volt, s ez megmutatkozik mind a település képén, mnid a benne lüktető életen. Az ispáni vár többnyire 100–300 méter átmérőjű, palánkfallal erősített földvár volt. Államalapítás kori földvárainkra jellemző, hogy a földsánc koronáján egy vörösre égetett agyagsáv található, amelyet a kutatók jó része építési sajátosságnak tulajdonít, feltételezve, hogy az égetett sánc, illetve a cserépvár boronafalának agyagborítását tüzzel szilárdították. Van azonban olyan nézet is, hogya vörös sánc a palánk leégésekor az altalaj átégése által keletkezett. E várak alaprajza, amennyiben nem egy régebbi erődítés felhasználásáról van szó, gyakran a terepadottságokhoz igazodik; a folyópart vagy lejtő által nem védett oldalt árokkal vágták el a tereptől (például Békés, Doboka). Akad közöttük négyzetes alaprajzú, például Bihar, Csanád, Aba-„Óvár”, a határvárak többsége viszont kerek vagy ovális alaprajzú, például Abaújvár, Borsod, Sopron.

A keresztes hadjárat

Kálmán Sopronban személyes találkozáson megállapodott Gottfrieddal a békés átvonulás feltételeiben. Kálmán szabad utat s piacot engedett Magyarországon át, Gottfried öccse, Balduin, feleségével és kíséretével viszont túszul adta magát Kálmánnak, aki a magyar sereggel a Duna bal partján kísérte a keresztes hadat.

Kristó Gyula

Földművelés

A XIII. század első évtizedében az ország nyugati részén, Sopronban már a kallómalmok is feltűntek.

Kereskedelem

A Sopron és Kőszeg közti utat egy 1240. évi oklevél említi.


A johanniták 1217-bem II. Endre adományából megkapták a Babót nevű soproni kapu vámját.

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név földvár égett (égetett) sánccal falu
Sopron X
Sopron–Krautacker X

Város

Idriszi szicíliai arab utazó a XII. század közepén számos magyar városról hagyott ránk viszonylag részletes leírást, ezek a városok többségükben megyeszékhelyek. Bácsról szólva piacait, vásárjait, iparosait, görög tudósait, megművelt földjeit, népes vidékeit és a gabona sokasága miatti alacsony árait emeli ki. Sopronnak szerinte megművelt és termékeny a környéke, látogatottak vásárai, magasak a házai, Csongrádot nagy és népes városnak mondja, amelyben vásárok és mindenfajta természeti javak vannak.


Mindenesetre a XIII. század számos városi kiváltságlevele a fehérvári polgárok, illetve vendégek (cives, illetve hospites) jogára és szabadságára hivatkozott, így 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és Szatmár, 1277-ben Sopron privilégiuma.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

A magyar társadalom széles rétegei sorakoztak fel III. István mögött. Élvezte mindazon egyháziak támogatását, élükön Lukács érsekkel, akik a görög szkizmától féltették Magyarországot. Mellette álltak a nyugati orientációjú főurak, mint például a II. Géza korában Németországból bevándorolt Héder, aki 1162–1164-ben III. István nádora volt. Szilárdan támaszkodhatott a nyugat-magyarországi várszervezet katonaságára. Már az 1162. évi kapuvári ostromban soproni várelemek támogatták.

A tatárok Magyarországon

A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat.

Sinkovics István

Habsburg Ferdinánd megválasztása

A nyugati határszél közelébe, Sopronba, Győrbe, Pozsony környékére zsoldoscsapatok érkeztek, akiket a lakosok nem fogad­tak szívesen. Ennek ellensúlyozására a királyné azt hirdette, hogy a csapatokat – minden ellenséggel szemben – ő küldte e vidékek védelmére.


Ez a választás nem tükrözte a rendek összességének akaratát. Azok közül, akikkel Ferdinánd korábban megállapodott, egye­sek még Mária királyné személyre szóló, külön meghívására sem jelentek meg. A vár­megyék nem küldték el köve­te­iket, a városokat mindössze a német zsoldosokkal megszállott Sopron és Pozsony képviselte.

A budai országgyűlés

János király 1527 márciusára országgyűlést hívott össze Budára.

A meghívólevél kiemelte, hogy a fenyegető veszedelemben a haza meg­maradásáról kell dönteni.

Mohács óta ez volt az első alkalom, amikor koronázott király hívta össze a rendeket. A megjelent száma azt fejezi ki, hogy a ren­dek – nyil­ván az elmúlt nyári események hatására és a fenyegető veszedelem elő­érzetében - komolyan részt kívántak venni az ország sorsának alakí­tásában. Megjelent 12 főpap, 21 főúr, 53 vármegye követe, megyénként 1-4 köznemes, több megyéből külön a főispán is. Ott voltak Szlavónia, Erdély küldöttei az erdélyi szászokkal együtt, valamint 10 szabad kirá­lyi város köve­tei. Ez a gyűlés valóban a Magyar Korona alá tartozó terület túlnyomó részét képviselte. A számításba jövő magyarországi vár­me­gyék­ből mindössze 6 hiányzott, közöttük a már török uralom alatt álló Szerém és a török szom­széd­ságában levő Krassó, Keve és Torontál. A tárnoki városok közül nem képviseltette magát Pozsony és Sopron, ahol Fer­dinánd zsoldoscsapatai állo­má­soztak.

Zimányi Vera

Az agrárkonjunktúra és az árforradalom kibontakozása Magyarországon

A rendelkezésünkre álló soproni, szepességi, nagyszombati és besztercebányai ársorok tanulmányozása alapján leszö­gez­het­jük, hogy az árak ezekben a városokban is az Európa-szerte tapasztalható mozgást mutatták. Növekedésük mértéke az Auszt­ri­ában megfigyelt, viszonylag kisebb arányú emelkedéshez állt közel. Az 1. ábrán látható, hogy a 16. század első évtizedeiben még csak kismértékű áremelkedés nálunk is a század közepétől fogva vált rohamossá, és a gabonaárak a kezdeti szinthez képest a század végére 4-6-szorosukra szöktek. A szarvasmarha árára vonatkozón sajnos a gabonáénál sokkal kevesebb soro­za­tos adat áll rendelkezésünkre, azonban így is megállapítható, hogy az 1520–1550-es évek árszintje mintegy háromszorosára emel­kedett a század végéig. A borárak már néhány évtizeddel korábban erőteljesen fölfelé íveltek, és a 16. század elejétől az 1550-es évekig megkétszereződtek, majd a század végéig ismét megduplázódtak (2. ábra).

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

  • 1542-ből azonban fennmaradt egy olyan vámnapló, amely a nyugat és északnyugat felé irányuló külkereskedelem adatait a kivitel és behozatal feltüntetésével, részletes árubontással rögzíti. Ezt a fontos forrást részben feldolgozták; a nyugati határszél 19, Soprontól Pozsonyon át Szakolcáig terjedő vámhelyének az adatait magában foglaló vámnapló az ország nyugatra és északnyugatra irányuló forgalmának a nagy részéről ad felvilágosítást.
  • Mindezek alapján a következő, hozzávetőleges áruösszetételre következtethetünk: ha 1575 körül 120 ezer marhával szá­mo­lunk, darabonként 1,50 forint vám és 10 forintos ár mellett, úgy 1,2 millió forint áruértéket és 180 ezer forint vámösszeget kapunk. A maximálisan összeszámolható 360 ezer forintnyi vámbevételből ezt levonva, 180 ezer forint marad az egyéb áru­fé­le­sé­gekre. Ezeknél már feltételezhetjük, hogy 1575 körül a vám az előírásoknak megfelelően az áruérték 5%-át még többé-kevésbé jól megközelítette, tehát körülbelül 3,7 millió forint áruértéket kapunk. Ebben nem foglaltatik benne a réz, amit túl­nyo­mórészt nem a vámhivatalokon keresztül exportáltak. Viszont jelentős hányadát teszi ki a bor, melyből mintegy 20 ezer hl-t vittek ki a nyugati, Sopron–RusztPozsonySzentgyörgy környéki borvidékről, döntően Csehországba és Sziléziába, kis­mér­tékben Lengyelországba, és mintegy 30 ezer hl-t Tokaj környékéről, túlnyomórészt Lengyelországba, de másfelé is. Egy hl bor ára is 10 forint volt 1575 körül, a kivitt bor összértékét tehát 500 ezer forintra becsülhetjük.

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

A 16. században a bortermelés klasszikus területévé vált a királyi Magyarország két legnagyobb borvidéke: a Tokaj-hegy­al­jai, valamint a Sopron és Fertő tó vidéki, de ugyancsak jelentős volt a szentgyörgy-bazini, a somlói, sághegyi és bala­toni, a KőszegRohonc környéki és az Eger környéki bortermelés.


Hamarosan ismerték és alkalmazták az aszúkészítés technikáját Sopron környékén is, itt viszont már a 16. században is szá­mos prést találunk a parasztok kezén.

Egy 16. századi feljegyzés szerint Fraknó környékén vörösbort, Sopronban és Ruszton főleg fehéret, a Lajta-vidéken vegye­sen, vöröset és fehéret is termeltek. Nyugat-Magyarországon a soproni és ruszti borokat tartották a legjobb minő­sé­gűnek, mindjárt a tokaj-hegyaljai borok után rangsorolva őket.

A bortermelés már csak technikai adottságainál fogva is gondos, precíz munkát igényelt; ez a követelmény magával hozta, hogy robotban művelve nem lehetett jó eredményt elérni. Ahol tehették, részben vagy egészen bérmunkával művel­tették a szőlőket, s ez már önmagában is szabadabb gazdasági formát jelentett az „örökös jobbágyság” rend­sze­ré­nek idején. Az erős munkaigényesség következtében a földesurak nem tudták nagy arányban saját kezelésbe venni a szőlő­ket. Tokaj-Hegyalja városaiban az allodiális szőlők aránya nem haladta meg a 8–10%-ot, más helyütt még ennyit sem ért el. A bortermelés költségtényezői közül a munkabért tartották a legjelentősebbnek. A kor felfogása szerint a ter­me­lés rezsiköltségét, az adókkal együtt, a hozam értékének felére becsülték. A szőlőben évente tizenhárom munkafajtát kel­lett elvégezni: a nyitástól, metszéstől a három kapálásig s az őszi fedésig. A 16. században már általánossá vált a Hegy­alján és a soproni szőlőknek legalább egy részében is a háromszori kapálás, ami jelentősen javította a termés minő­sé­gét. Közben legalább négyszer-ötször kötözni vagy igazítani kellett a szőlőtőkéket, a karót ősszel kiszedni, tavasszal vissza­hordani és beverni. És természetesen szüretelni. Új szőlő telepítése esetén még ennél is több volt a tennivaló: 60–80 cm mély árkot kellett ásni; a régi, kipusztult töveket is pótolni kellett a „lictorverem”-ben átteleltetett szőlővesszőkkel. A hegy­oldalakban telepített szőlőket árkolással, gátak rakásával kellett a lemosástói óvni, az egész szőlőt kerítéssel, gyepű­vel kellett védeni. Meghatározott időközönként, jó gondozás esetén háromévenként, trágyázni is kellett. Látjuk tehát, hogy – a permetezéses védekezéstől eltekintve – már a 16. század közepére kialakultak a szőlőművelésnek mindazok a klasszi­kus formái és műveletei, amelyek azután évszázadokig úgyszólván változatlanok maradtak.


Hasonló irányú fejlődés tapasztalható más szőlővidékeken is, mint például Sopron környékén vagy Bihar vármegyében, ahol a biharpüspöki és nagyváradi szőlőhegyeken az 1590-es évek végén 2610 szőlőből mintegy 2 ezer extraneusoké, akik jelentős mértékben a helyben lakó, bérmunkát vállaló zsellérekkel, szegényparasztokkal műveltették meg lakó­he­lyük­től távoli szőlőiket. A jelenség a lakosság erős vagyoni-társadalmi differenciálódását mutatja.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Mióta erre vonatkozó adataink vannak, az állatok fokozatos súlynövekedését is megfigyelhetjük: 1570 körül a soproni mészár­széken az egy egész éven át kimért marhák átlagos testsúlya (élősúlya) 387 kg volt.


Ismerjük az egykorú húsfejadagok hozzávetőleges nagyságát és egy-két városban kimért húsmennyiség egy főre eső átla­gát, ami Sopronban évi 65 kg, Kassán 17 kg volt.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beilleszkedésünk feltételei hatá­rozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket exportáló és iparcikkeket impor­táló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a kül­kereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érde­kelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére.


Kifejezett visszaesést mutat a polgárság 16. századi vagyonkoncentrációja is. Míg a 15. század végén Kassán a pol­gár­ság­nak mintegy 7%-át kitevő vagyonos elit réteg az adó 51 %-át fizette, addig 1557-ben már csupán 43%-át. Sopronban a 16. század közepéig még erőteljesebb vagyonkiegyenlítődés ment végbe.


Rozsnyón az 1560-as években a városi bevételek 30–44%-a származott borkimérésből és borkereskedelemből, 15–35%-a pedig az adókból; a század végén csaknem 53%-ra emelkedett a bor- és sörkimérésből eredő jövedelem aránya. Sop­ron­ban hasonló volt a helyzet: 1569-ben a bevételek 26%-a származott boreladásból és -kimérésből és csupán 12%-a adók­ból. Az összes kiadásoknak viszont 14,43%-át költötték borvásárlásra, 8,14%-át a városi szőlők műveltetésére. A város major­gazdasággal is rendelkezett.

A városi ipar és iparosság

  • Az emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 15. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok gyakran alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú árát emelték nagyobb mértékben, ami viszont egyes ipar­ágakat érintett hátrányosan. Így többször is előfordult, hogy a mészárosok, tiltakozásul, abbahagyták mes­ter­sé­gü­ket, vagy a város tiltotta el őket annak gyakorlásától, mint ahogy ez Sopronban, Kassán, Nagybányán és más váro­sok­ban is bekövetkezett egy-egy évre.
  • A sütőiparosok alapvető megélhetési gondokkal küszködtek Sopronban is: a rohamosan emelkedő gabona- és lisztárak mel­lett képtelenek voltak a tanács által előírt áron és súlyban készíteni termékeiket. Az ellenszegülőket a városi tanács a toronyba záratta.
  • Pozsonyban és Sopronban egyedül a szabómestereknek volt szabad egyszerre 4 legényt foglalkoztatniuk a többi ipar­ág­ban engedélyezett 1–2 fő helyett.
  • Ahol ezt a források kivételesen lehetővé teszik, mint például a Sopron és Ruszt körüli bortermelő vidék egyes falvaiban, ott még egyes parasztok háztartásaiban is fellelhetünk néhány ezüstpoharat, gyertyatartót, aranygyűrűt.
  • A kovácsok, a kerékgyártók és a lakatosok Kassán az iparosok legszegényebb rétegéhez tartoztak, ugyanilyen alacsony tár­sadalmi rangjuk volt a kovácsoknak Selmecbányán és Sopronban.
  • A többi iparág képviselői, így a fazekasok, bodnárok a szűkebb helyi piac részére termeltek, de jövedelmük kiegészítésére néme­lyikük sörfőzéssel, halkereskedéssel is próbálkozott. Holott a bor iránti nagy kereslet sok hordót is igényelt, a városi mesterek azonban a jelek szerint ezeket az igényeket nem tudták kielégíteni. Ezért a soproni városi tanács 1598-ban idegen mestereknek is megengedte, hogy hordókat hozzanak be a városba, a helybeli bodnárcéh minden tiltakozása ellenére.
  • A borkereskedelem tett lehetővé bizonyos fokú prosperitást az ipar fejlődésében már a 15. század derekán megtorpant Sop­ron számára is, melynek lélekszáma a 15. század közepén 2800, a 16. század közepén 2950, a 17. század első felé­ben (1633) pedig mintegy 4 ezer főre tehető. A város lakosságszámának feltehetően a 16. század második felében, a 17. szá­zad elején bekövetkezett emelkedése nem járt együtt az iparosodás mértékének növekedésével. Ezt mutatja, hogy a kere­seti adó aránya szinte teljesen változatlan maradt 1459 (23,3/76,7) és a 17. század vége, 1687 között (26,3/73,2), tehát lényegében változatlan maradt a város gazdasági struktúrája. A közbeeső időszakra vonatkozóan nem állnak ren­del­kezésünkre adatok, de minden bizonnyal ez volt a helyzet a 16. század fordulóján is. A városi kézművesség továbbra is megmaradt a céhes ipar szintjén, és nem volt többre képes az egyszerű árutermelésnél. A kézművesipar technikája, ter­melési kapacitása és munkaerő ellátottsága a 15. századi szinten rekedt meg. Mind az iparosok, mind pedig a keres­ke­dők adója jellegzetesen kis haszonra enged következtetni, kevés segéd, inas alkalmazását sejteti. Ugyanakkor Sopron lakos­sága fokozott mértékben tért vissza az agrártermeléshez, e1sősorban a bortermeléshez.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

Legalább tizenöt városban azonban – Soprontól Kassán át Nagybányáig – protestáns többség mellett vannak katolikus temp­lomok.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizony­ta­lan­ság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a kato­li­kus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás.

Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére. Nagy­já­ból egy időben, a városok saját tájékozódása nyomán mutatkozik Szebenben és Brassóban. Valamivel később, talán 1523-tól van­nak nyomai Nyugat-Magyarországon, elsősorban városokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombatban.

Könyvek, olvasók, értelmiség

Az olvasás mint tevékenység eleinte még gyakran társas összejöveteleken zajlik. A lutheri tanítások megjelenéséről szólva gyak­ran fel is jegyezték, mint például Sopronban: „…összejönnek a kocsmába és az egyik, aki tud, olvas; a többiek, tízen-húszan vagy ahányan vannak, hallgatják”.[1]

Makkai László

Bethlen Magyarország fejedelme

Mindenekelőtt pozsonyi hídfőállását igyekezett biztosítani, ezért elfoglalta Sopront és Kőszeget, majd az annak idején Bocskainak ellenálló, de most a Habsburg-ellenes táborhoz csatlakozó Batthyány Ferenc segítségével a Dunántúl jelentős részét ellenőrzése alá vonta.

Zimányi Vera

Demográfiai viszonyok. Az agrárkonjunktúra megszűnése.

A magyarországi gabonaárak mozgása Sopronban, a Szepességben, valamint Nagyszombatban a 17. század elején tapasztalt zuhanás után kisebb emelkedéseket jelzett, míg végül nagyjából vízszintes irányúvá váltak az árgörbék, és hosszas pangás észlelhető.

A jobbágyszolgáltatások arányainak módosulása

Sopronban az 1550-es években egy forintért 3 mérő búzát lehetett kapni, száz évvel később már csak kétharmad-háromnegyed mérőt.

Nemesek és jobbágyaik küzdelme a szűkülő piacokért

Élénk piacra elsősorban olyan területen találunk példát, ahol a kor magyarországi viszonyaival mérve jelentős városok és mezővárosok hálózata húzódott. Ilyen kedvező piaclehetőségekkel rendelkező területei az országnak — többek között — a Sopron, Kismarton és Ruszt körül fekvő fraknói, kismartoni és lánzséri uradalmak, amelyekből Bécsújhelyre is gyorsan és jó utakon lehetett eljutni, sőt, amelyek számára Pozsony és Bécs is elérhető távolságban feküdt. Ezért kiváló, az országos átlagnál sokkal kedvezőbb értékesítésre nyílt lehetősége e vidék lakosságának.

A szőlőművelés

  • A gabonatermesztéstől eltérően a szőlőművelés technikailag is fejlődött a 17. század első felében: Hegyalján a század derekára vált széleskörűen elterjedtté az aszúbor készítése, de hamarosan alkalmazták ezt az eljárást a Sopron környéki borvidéken is.
  • A robottal művelt allodiális szőlők trágyaellátása viszont aligha mozgott magasabb szinten, mint a kisparaszti parcelláké, melyek alacsony terméshozama hosszú korszakokon át változatlan maradt. Országosan az elmaradt művelési forma volt túlsúlyban, de néhány monokultúrás vidéken, például Hegyalján és Sopron környékén is, a szőlőművelésben fokozottan tért nyert a bérmunka – ellentétben a szántógazdasággal, ahol a 17. század első felében mindenütt a robotmunka került előtérbe.

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

A 17. század első felében ugyanakkor még tovább nőttek a céhes terhek, emelkedtek a céhbelépéskor fizetendő összegek és egyéb költségek. Sopronban a takácsok a köszöntő poharat 20, a mesterebédet pedig 42 forintért válthatták csak meg. Ugyanitt a borbélyok tizenkét fogásos mesterlakoma adásához ragaszkodtak, a szűcsök pedig e lakoma megváltásaként 75 császári forintot kívántuk.

R. Várkonyi Ágnes

A szentgotthárdi csata

Köprülü Zrínyi-Újvár felrobbantása után Kanizsára húzódott vissza, majd miután csapatai elfoglaltak néhány kis várat (Zalaegerszeg, Kiskomárom, Egervár, Keméndvár), s a tatár portyázók felégették a környéket, a Rába déli partján vonult nyugatra, hogy Sopronon keresztül Bécs irányába törjön előre, ahol gazdag zsákmányt, bőséges élelmet remélt a súlyos ellátási nehézségekkel küzdő s a különösen kedvezőtlen időjárás miatt elgyötört hadseregének.

Zrínyi száz napja

Apafi fejedelem a francia udvar üzenetével Párizsból alighogy megtért Bethlent Magyarországra küldi azzal az ürüggyel, hogy Zrínyi mellett tanulja a katonáskodást. Valójában a szervezkedő főurakat és nemeseket járja végig. Késmárkon Thököly István, Pozsonyban Lippay, Sopronban Vitnyédi, Bécsben Gremonville fogadta, mielőtt Csáktornyára megérkezett.

Benczédi László

A Habsburg-politika öneszmélése

Így került sor, tizenkilenc év után először, a magyar rendi országgyűlés összehívására, amely 1681 májusában kezdte meg munkáját Sopronban.

Az 1681. évi országgyűlés; az abszolutizmus meghátrálása

A soproni országgyűlés első lépése a Wesselényi Ferenc halála (1667) óta betöltetlen és az abszolutizmus által kimúlásra ítélt legmagasabb rendi tisztség, a nádorság betöltése volt az Ausztriai Házhoz feltétlenül hű s többek szerint Kollonich befolyása alatt álló Esterházy Pál megválasztásával. A mintegy hét hónapon át, az év végéig elhúzódó tárgyalások, az olykor kemény összecsapások árán megalkotott és az uralkodó által szentesített törvények az 1670-től bevezetett rendszer tagadásaként elvileg deklarálták az ország szabadságának helyreállítását. A konkrét intézkedések sorában egyebek közt kimondták a Gubernium eltörlését, a Magyar Kamara függetlenségét az Udvari Kamarától, a portai tárgyalásokon a magyar rendiség külön képviseletét, a német katonaság fegyelemben tartását és majdani kivonását, a magyar végvári katonaság 1655. évi létszámának visszaállítását, az 1671-től bevezetett adók (repartitio, aecisa), illetve az azóta képződött adóhátralékok eltörlését. Az 1670 utáni időszakra pedig deklarálták az általános közkegyelmet, valamint az elkobzott birtokok visszaadását mindazoknak, akik záros határidőn belül visszatérnek a király iránti hűségre. Az egyik törvénycikk arra kötelezte a királyt, hogy még az országgyűlés folyamán világi személyt nevezzen ki a kamaraelnöki tisztségre, ami a Habsburg- abszolutizmus összes gyűlöletes vonásait megtestesítő Kollonich püspöknek a Magyar Kamara éléről való azonnali eltávolítására irányult.

De az itt felsorolt végzések együttvéve sem jártak annyi vitával s a szenvedélyek olyan heves összecsapásával, mint a vallásüggyel kapcsolatos kérdések. A katolikusok merev álláspontjába ütközve, a, protestáns nemesi követek többször voltak azon a ponton, hogy 1662-höz hasonlóan testületileg ismét kivonuljanak az Országgyűlésről. Hogy erre most mégsem került sor, abban több tényező játszott közre, így nem utolsósorban az a körülmény, hogy a katolikusok tömbje ezúttal nem volt zárt és egységes. A bármiféle engedményt elvető főpapsággal szemben ezúttal mind a katolikus világi követek, s ami még fontosabb, maga az uralkodó és közvetlen tanácsadói is (köztük nem utolsósorban a viszonylag mérsékelt álláspontot valló Sinelli bécsi püspök) felmérték, hogy nem zárkózhatnak el mereven valamennyi protestáns kívánság meghallgatása elől. A magyarországi rendezés politikai szükségessége ezúttal annyira sürgető volt, s a radikális ellenreformáció évtizedes támadása után ez oly mértékben volt elképzelhetetlen bizonyos minimális vallási engedmények nélkül, hogy a szélsőséges jezsuita irány most nem volt abban a helyzetben, hogy minden részletében rákényszerítse a maga akaratát az uralkodói döntésre. Amikor 1681 szeptemberében Lipót maga utasította országgyűlési biztosát, Schwarzenberg herceget, hogy a minden szempontból hajthatatlan Kollonich püspököt kapcsolja ki az érdemi tárgyalásokból, ez egyben annak a politikai szükségszerűségnek a kifejezése is volt, hogy a törvényeket – s ezen belül a vallásügyi végzéseket is – csak a szélsőséges irányzatok háttérbe szorításával és elszigetelésével lehet tető alá hozni.

A nevezetes 1681. évi vallásügyi törvények (1681: XXV. és XXVI. tc.), amelyek Lipót 1681. november 9-i leiratán alapultak, a bécsi béke és az 1608. évi törvények vallásügyi rendelkezéseinek érvényét megerősítve, elvileg a vallásgyakorlat szabadságának az álláspontjára helyezkedtek, de ugyanakkor a bécsi és a linzi békéhez képest a gyakorlatban számos korlátot állítottak e jog érvényesítése elé. A földesúri jogok csorbítatlan fenntartását kimondó korlátozáson kívül, amely a jobbágyságot gyakorlatilag továbbra is kirekesztette a vallás szabad gyakorlásának a jogából, ilyen megszorítást jelentett (legalábbis a nyugati országrészekben) az ún. artikuláris helyek kijelölése, azaz vármegyénként 2–2 olyan helység megnevezése, ahol a protestánsoknak templom, iskola és parókia tartását engedélyezték. Ami a keleti országrészeket illeti, a szabad királyi és bányavárosokban, továbbá a nagyobb véghelyeken a protestáns egyházak ugyancsak engedélyt kaptak saját költségükön új templomok emelésére, anélkül, hogy az ellenreformáció során elvett egyházi épületeiket és javaikat visszakapták volna. Végül a prédikátorperek okozta sebek részleges jóvátételét szolgálta, hogy az elűzött lelkészeknek és iskolamestereknek megengedték az országba való visszatérést, a tőlük kicsikart kötelezvényeket érvénytelenítették, s hivatásuk gyakorlását újra engedélyezték.

Abban, hogy az 1681. évi vallásügyi végzések sem a szélsőséges katolikus irányzatot, sem a protestáns tábort nem elégítették ki, önmagában semmi meglepő nincsen, miután egyikük sokallta, másikuk pedig kevesellte az azokban foglalt engedményeket. Az ellentétek, a kölcsönös gyűlölködés szakadéka sokkal mélyebb volt annál, semhogy azt egy-két törvénycikkel át lehetett volna hidalni. Amellett az élet az 1681. évi végzések után is ment a maga útján; a vallási kérdést a gyakorlatban még jó ideig nem a törvények, hanem a nyers erőszak és a mindenkori hatalmi viszonyok „szabályozták”, mint ahogy a protestantizmusnak is jó néhány próbatételen kellett még átmennie, hogy megérhesse a felvilágosodás türelmi szellemét. Ám ennek ellenére, hiba volna alábecsülni az 1681. évi rendelkezések jelentőségét. Az ellenreformáció korábban bejelentett s a Habsburg-államhatalom minden eszközével támogatott egyeduralmi igénye után, s ahhoz képest, ezek a törvények mégiscsak előrelépést jelentettek az ország társadalmi realitásainak és kulturális-szellemi sokszínűségének, sajátosságainak elismerése felé.

S ami érvényes a szűken vett vallásügy megítélésére, az vonatkozik az országgyűlés egyéb rendelkezéseinek a mérlegelésére is: ezek jelentőségét is elsőrendűen az ország történeti sajátosságainak fokozottabb figyelembevételében kell látnunk, még akkor is, ha azok egy része a való életben nem került – részben nem is kerülhetett – alkalmazásra.

Sőt, az 1681. évi országgyűlés történeti jelentőségét még annak a tudatában is hangsúlyoznunk kell, hogy az abszolutizmus meghátrálása egyben a rendi-nemesi érdekek újabb körülbástyázásával – ha úgy tetszik, bizonyos fokú rendi restaurációval – járt együtt. Mert kétségtelen, hogy ezek a törvények az „ország szabadságának” helyreállításával együtt, „a nemesi jogok és kiváltságok megújítását” is deklarálták, és az élet sok területén keltek a retrográd nemesi osztályérdekek védelmére, egyebek között kimondván a városokban élő nemesek közterhek alóli mentességét és kiváltságaik csorbítatlan fenntartását, a hetivásárokra eladásra bevitt nemesi termények harmincadmentességét, a végvárakba szökött jobbágyok földesuraik részére történő kiadási kötelezettségét stb. Vagyis nyilvánvaló, hogy az 1681-ben hozott összesen 82 törvénycikkelyt a különböző indítékok összefonódása jellemzi, s ezek között a fennálló viszonyokhoz képest is találunk nem egy visszahúzó, retrográd megnyilvánulást. Ám a valódi kérdés itt az, hogy mit tekintsünk az egész jelenségegyüttes meghatározó vonásának, miben lássuk az 1681. évi fordulat summázatát. Vajon elfogadjuk-e az osztrák habsburgiánus történetírásnak azt az álláspontját, amely az egész folyamat lényegének a „rendi restaurációt” tartja, vagy pedig a jelenségcsoport másik oldalát, a lipóti abszolutizmus meghátrálását tekintsük alapvető tartalmának? Ez a kérdés viszont visszavezet egy már korábban feltett, de mindeddig lezáratlan kérdéshez, amelyre immár egy évtized történetének vázlatos áttekintése alapján kísérelhetjük meg a választ. A rendiség korábban fennállt formájának, vagyis a rendiség és a központi hatalom egymásmellettiségén alapuló, dualisztikus rendi monarchiának az alternatívájaként mit tartogatott a tarsolyában, mit adott – és adhatott – az abszolutizmus lipóti kivitelezése Magyarország társadalmának?

A kuruc mozgalom válaszúton

S hogy ez a kuruc tábor egészét átható bizalmatlanság, a bécsi udvar „lépes beszédivel” szemben táplált gyanakvás korántsem volt megalapozatlan, annak alátámasztásául elegendő, ha a soproni országgyűlés előkészítési időszakából egymás mellé állítjuk Szelepcsényi egy-két levélrészletét, akinek kétségtelenül jelentős része volt a közeledés előmozdításában, s ebben szemmel láthatólag politikusi hiúsága is vezette.

Thököly politikájának török orientációja

  • Thökölynek, a jelek szerint török kezdeményezésre, közéleti pályakezdése után mintegy két és fél évvel, csupán 1680 első hónapjaiban létesült politikai kapcsolata a Portával. Ámde a döntő fordulat megtételével valóban megvárta az 1681. február 11-én megkötött „muszka” békét. 1681 márciusában kereste őt fel a nógrádi Mehmed aga – más néven a híres Csonka bégberegszászi szállásán, a Porta nagy távlatokat felvillantó üzenetével. Ezekben a napokban írta le a kurucok generálisa tragikus jövőjét előrevetítő, nevezetes fogadalmát is Ibrahim budai pasának: „Én mindazonáltal, ha mind labanccá lesznek is, s csak maradok is, a Fényes Portához való hűségemben … mindvégig állhatatosan megmaradok, attól el sem szakadok.”[2] Majd egy hónap múlva elkezdte a rá oly jellemző, sokak szemében visszataszító kettős, sőt hármas „1icitálási játékát”, amikor is a soproni országgyűlés küszöbén a bécsi udvar közvetítőjének azzal hárította el a tanácskozásra szóló meghívását,hogy az „idegenek” (törökök, franciák) „nagyobb affectust” mutatnak irányában, vagyis nagyobb méltóságot, személyi jutalmat, hatalmat helyeztek neki kilátásba.
  • A kuruc állam, mint láttuk, oly módon jött létre új hatalom gyanánt, hogy hallatlanná tette a Sopronból jövő békefelhívásokat. De vajon fedte ez az elutasítás az ország többségének, mindenekelőtt a politikai jogokkal rendelkező nemesség nagyobb részének a hangulatát, vagy pedig Caprarának volt igaza, amikor azt állította, hogy a kuruc mozgalom a közbéke rovására pusztán a saját pártérdekére van tekintettel? Thökölynek, mihelyt a fejedelmi székbe felemelkedett, immár egy nagy és zárt területet átfogó állam fejeként, nem utolsósorban ezzel a kérdéssel kellett szembenéznie.

A fejedelmi hatalom belső feszültségei

S bár igaz, hogy a repartitiós adózásnak a soproni országgyűlésen kimondott eltörlése a nyugati országrészekben sem került &bdasg; mint ahogy nem is kerülhetett – végrehajtásra, minden jel arra vall, hogy a kuruc fejedelmi hatalom kiépülését követő egy-két év alatt a keleti vármegyékben ténylegesen magasabb állami adót fizettek, mint a nyugat-magyarországi vármegyékben.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

Jellemző viszont Sopron népességi viszonyaira, hogy 1655-ben a lakosságnak közel fele a pestis áldozata lett, és ez olyan nagy érvágás volt, hogy a születések számának alakulásában évtizedeken át megmutatkozik, és hatással van a bevándorlásra is. A város lélekszáma még 1686-ban is alatta maradt az 1633. évi 4 ezer főnek.

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

A szállítmányok a királyi területről NagyszombatPozsony vagy KomáromGyőrSopron érintésével Bécsbe, s innen Klagenfurton át jutottak le Triesztbe.

Városok, nyitott kapukkal

A soproni vagyonos és szegény réteg hozzávetőleges százalékaránya az összlakossághoz viszonyítva
Év Külváros Belváros Összes Összesen
vagyonos szegény összesen vagyonos szegény összesen vagyonos szegény
1552 65 13 78 19 3 22 84 16 100
1633 60 21 81 16 3 19 76 24 100
1686 53 27 80 17 3 20 70 30 100

Kézművesek és kereskedőpolgárok

Sopronban a szövőiparon belül a munkamegosztás fejlődése nem jutott túl a 16. századi szinten, a posztó- és egyéb szövőipari kézművesek anyagi helyzete – az 1687. évi adójegyzék tanúsága szerint – messze elmarad más, sikeresebb iparágat űzőké mögött.


Kassa és Sopron példája azt mutatja, hogy a városi szövőiparban a „vásznasok”, kelmefestők, lenszövők, szövetnyomók, festők a környékbeliek vagy esetleg csupán a városlakók szükségleteit elégítették ki.

Fejlődés vagy viszonylagos élénkülés általában minden városban ugyanazon szakmák, az élelmiszer-, a ruha-, a fa-, a bőripar, a kereskedelemmel kapcsolatos iparágak és a fegyvergyártás körében észlelhető. Sopronban, Lőcsén, Nagyszombatban, Kassán magas a sütők, pékek, serfőzők, korcsmárosok, mészárosok, halárusok száma.


Jellemző a városi kézműipar struktúrájára: Sopronban 1686-ban az összes iparosok kereseti adójának 11,1%-át a bőriparosok, 23%-át az élelmiszeripart űzők, 23,9%-át a ruházati és tisztítási iparral foglalkozók fizetik.


Sopronban, Kassán több kötélkészítő dolgozik.


Sopronban 1687-ben a puskakészítők, lakatosok, fegyvergyártók, kovácsok más fémművesekkel együtt az összes adó 14,7%-át fizetik.


Sopronban a század második felében a kézműipar termelékenysége alacsony szinten stagnált, az árutermelés a közvetlen környékre szorult, belterjes jellegű maradt. A helyi piacokon a parasztság vásárolta a soproni mesterek iparcikkeit.


Az 1630-as években még 92 főt számláló soproni kereskedőcéh létszáma 1690-re 29 főre apadt le.

Főurak és köznemesek

Bezzegh György alispán a soproni országgyűlésen 1681-ben megrótta követtársát, Asguthy Istvánt, mert vígan, könnyelműen élt, nagy társaságot tartott, nem egészen józanul, meggondolatlanul költekezett s „már tiz tallérnál többje nincs”[3]

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

Mikor a Buda elfoglalását követő török roham néhány év alatt Esztergomig, Vácig, Hatvanig megszállta a Duna két partját, az első csapás a Dunántúl városiasodását érte. A kicsiny és hosszú ideig Ausztriának elzálogosított Kőszeget nem számítva, a Dunántúlnak egyetlen igazi városa maradt, Sopron, mely azonban maga is a táj legjellegzetesebb művelési ágának, a szőlőnek köszönhette viszonylagos jólétét.

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A Dunántúlon a PozsonySopronGyőr háromszög – a Csallóközzel és Csilizközzel együtt – egyetlen hatalmas ártér volt, mely a korai középkor óta az ősi magyar ártéri gazdálkodás színhelyéül szolgált.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

Protestáns kollégiumok

A legjelentősebb evangélikus iskolák a német lakosságú szabad királyi városokban alakultak, de mivel a német anyanyelvű és viszonylag jómódú polgárifjaknak könnyebb volt külföldi főiskolákra menniök, mint a magyar mezővárosi cívisivadékoknak, s emellett még jól képzett külföldi német és cseh lelkészek és tanárok is gyakran vállaltak Magyarországon állást, a hazai evangélikus tanügy terén jóval kisebb erőfeszítések történtek teológiai képesítést is adó főiskola létesítésére. Mintegy kéttucatnyi „illustre gymnasium”-ban időnként filozófiai oktatás is folyt, így például mindenekelőtt Pozsonyban, Sopronban és a nagyobb erdélyi szász városokban. Az 1621-ben feldúlt, majd katolizáló földesurai által elsorvasztott csepregi iskolát helyettesítendő Sopronban külön magyar iskola is létesült, amíg csak az ellenreformáció el nem söpörte ezt is.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

Olasz hatásra alakult át a jómódú nemesség építkezése mellett – szintén már a 16. század utolsó harmada óta – a városi polgárház is. Soprontól Kolozsvárig a gótikus ablak- és ajtókereteket toszkán virágdíszes, faragott kövek, az udvar íves árkádjait pilléres vagy oszlopos, balusztrádos loggiák váltották föl.

Életmód és életstílus

A barokk muzsika – Bethlen Gábor korai és korán elhalt kezdeményezésétől eltekintve – csak a század végén terjedt el. Bár korábbi hazai úttörőjét, a soproni Rauch Andrást (†1656) városa is támogatta, nemzetközi színvonalú zeneszerzőt csak Esterházy Pál személyében nyert (Harmonia caelestis).

R. Várkonyi Ágnes

A Szent Liga és Magyarország

A Szent Ligában Lipót magyar királyi mivolta külön hangsúlyt kapott, s az uralkodónak a pápai diplomácia szorgalmazására, a háború kényszere miatt is, rendeznie kellett viszonyát a magyar rendekkel. 1684. január 12-én nyílt levélben tudatta: feltett szándéka a török igától megmenteni az országot. Általános amnesztiát, teljes bocsánatot hirdet, a hűségére térők visszakapják ingó és ingatlan javaikat. Fegyverbe szólítja az elbocsátott vagy elszéledt vitézlő rendet, rendelkezik a soproni országgyűlés vallásügyi végzéseinek végrehajtásáról.

Ember Győző

Előszó

A török alól felszabadult területek számára a királyi Magyarország középkorias kisvárosai kulturális fennsíknak tűnhettek, de ellenkező irányból nézve Sopron, sőt Pozsony is csak elővárosa a birodalmi fővárossá növekvő Bécsnek.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • Az 1686-i adójegyzék szerint Sopron lakóinak anyagi helyzete sokkal differenciáltabb képet mutatott, mint fél évszázaddal azelőtt. A nincstelenek, háztulajdonnal nem rendelkezők, a minimális adót fizetők serege részben az elszegényedett tehetősebbekből, főleg pedig a vidékről beköltözött lakosokból szaporodott.
  • A növekvő adóterhek mellett a katonatartás és az ajándékozás annyira kimeríti a városlakók anyagi erejét, hogy az 1690-es években a városok többsége súlyos adósságokkal terhelt. A század végén Sopronnak 200 ezer császári arany, Breznóbányának 250 ezer, Besztercebányának 70 ezer forint adóssága van.

Magyarország és az európai háborúk

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki. Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását. Savoyai utasította e rác határőrök főparancsnokait. Löffelholz tábornokot és Popovics Tököli ezredest, hogy aki Rákóczival tárgyal, azt végeztessék ki, jószágait kobozzák el, s mindenképpen vegyék elejét, hogy a rácok a magyarokkal megegyezzenek. Lipót császár pedig megújította a rácok privilégiumait, megerősítette Sopron és Horvátország kiváltságait.

Szabadságharc és társadalmi teherbíró képesség

A bécsi gabonaáraknak, a közfogyasztásra szolgáló búza és rozs árának alakulása fél évszázadon át, 1640–172O között, tehát hosszú távon, válságperiódusokkal bevágva, de általában emelkedést mutat. Az áremelkedés tendenciája figyelhető meg a soproni piacon is.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit. Ezek a könyvtárak az 1670-es, 1680-as évek pusztításait csak részben vészelték át. Zrínyi Miklós könyvtárának 1662-ben katalógusba vett anyagát fia, Ádám építette tovább, majd feleségének családja őrizte meg.

A főúri könyvtárak összetétele két tendenciát tükröz: az egyik az értékőrzés, a másik a gyakorlati szükségletek kielégítése. Rákóczi, Forgách, Bercsényi könyvtára egyaránt szolgálták a korszerű politikai és gazdasági tájékozódást. Batthyány Ádám nagy gonddal és több generáción át épített könyvtára egyebek közt különleges térképgyűjteménnyel tűnik ki. Relatiók, Neue Zeitungok, Mercrurii Gallo-Belgici tételei Rákóczi, Bercsényi könyvtárjegyzékeiben a friss újságanyag beáramlását bizonyítják.

Köznemesi könyvtárakról kevés ismeretünk van. Keczer Sándor két láda könyvről végrendelkezett. A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni. Szirmay Miklós könyvgyűjtő szenvedélyéről fia végrendelete árulkodik: a könyveket tartsák együtt.

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri. A két soproni polgár, Posch György városbíró és Faut Márk vicenótárius könyveiről készült lajstromok – Keiffel János eperjesi, Váradi Ötvös Péter nagybányai polgár könyveivel együtt – a magyarországi városi polgárság könyvkultúrájáról tájékoztatnak.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Az új művelődéspolitikai elvek regionális körzetei már a századfordulón jól kirajzolhatóak a vállalkozó főurak, köznemesek, polgárok és értelmiségiek körében. Jól felismerhetőek ezek az elvek Bethlen Miklós és Platthy Sándor egybehangzó társadalomkritikájában, a fiát Halléba küldő Hellenbach és a kolozsvári orvos, Vizaknai Bereck György hasonló műveltségfelfogásában. Innen eredeztethető Dobner Nándor soproni polgármester felfogása a túlhajtott nemesi őskultuszt és a féktelen mulatozást elítélő nézeteiben és több köznemes meggyőződése a tanulás értékéről, a tudás sorsfordító erejéről.

Történetírás, nemzeteszmék

A polgárnaplók – mint a kolozsvári kézműves Szakál Ferenc, a nagykőrösi Balla Gergely magyar, a kassai Schiessler Gáspár és a soproni Ritter János német feljegyzései – a városok földrajzi fekvéséből adódó különbségek mellett is jól kifejezik a magyarországi polgárok és a polgárosodó paraszti rétegek közös igényeit az erős, békét és rendet tartó államra.

Dráma, próza, vers

A dráma legfőbb művelői és színterei most is, miként a század előző évtizedeiben, az iskolák. Sopronban, Nagyszombatban, Trencsénben, Iglón, Eperjesen, Rozsnyón, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Szebenben és más helységekben 1687–1711 között a különböző felekezetű iskolákban pedagógiai céllal adtak elő nagy számban drámákat.

Művészetek

A lőcsei virginálkönyv 1660–1670 között, a Stark-féle soproni virginálkönyv 1689-ben keletkezett. A felső-magyarországi városi nemesség zenekultúráját őrzi a Vietórisz-kódexen kívül a 18. század elejéről való Szirmay&mdah;Kcozer-, a Lányi-, az Apponyi és a Barkóczy család kotta-kézirata. A korabeli városi zenekultúra két művészt indított útjára. Pozsonyban nőtt fel Kusser (Cousser), aki párizsi tanulmányai után a hamburgi opera felvirágoztatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét, és az ír alkirály udvari muzsikusa lett. Daniel Speer, a magyar Simplicissimus, az európai barokk zene egyik legjelentősebb mestere, zenei képzését Északkelet-Magyarországon nyerte. Musikalisch Türkischer Eulen-Spiegel (1688) című zeneművét már Németalföldön írta meg. A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Rákóczi, mint a korabeli uralkodók általában, a zene–és énekkultúra gondozását államhatalmi feladatnak tekintette. A Regulamentum Universale szabályozta a katonai zenészek feladatait és járandóságát. Legfontosabb zeneszerszámuk, a töröksíp a Balkántól Indiáig terjedő vidéken máig fennmaradt, éles hangú, kettős nyelvű, az oboa-családba tartozó népszerű tábori hangszer. Az ügyesebb parasztdobosokat Rákóczi Munkácson taníttatta. A fejedelmi udvarban tábori zenészek szolgáltatták az ünnepi zenét. Lendvay Boldizsár discantista taníttatására nagy összeget, 110 rajnai forintot költött a fejedelem. Bercsényi még 1708 nyarán is hozatott Boroszlóból és Krakkóból hangszereket: trombitákat, hegedűket, továbbá cimbalomra és hegedűre való húrt. Zenekarának valószínűleg olasz vagy francia származású, kellően máig nem ismert alakja a forrásokban Czedron Imrének nevezett muzsikus.

A fejedelmi udvarban is dívó táncokról keveset tudunk. Feltehető, hogy a „Rajta kuruc tánc” katonatánc, a „paspóct” (passepied) a francia tánckultuszt idézi, a „zsidó tánc”, „a lejtő”, a „tót tánc” értelmezéséről ma is vitatkoznak a kutatók, miként arról is, hogy a „tehén-hús nóta” csupán külföldi, francia és olasz forrásokra tekint-e vissza, vagy van magyar válfaja is. A Rákóczi-nóta sokféle változatot, egész dallamcsaládot ölel fel. Népi dallamként, a népdal törvényei szerint alakult ki és terjedt el Magyarországon és a szomszéd népek között. Dallama egyházi szöveggel ma is él a nép között.

A barokk stílus még szorosabbá tette az építészet, szobrászat és festészet korábbi szerves kapcsolatát.

Az új építkezés a katolikus egyház keretei között indult meg, nagy lendülettel. A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepeszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépikturának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Az iparművészetre jellemző volt, hogy az egyes művészeti ágak között a tömegcikkekre kezdett áttolódni a hangsúly. Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet. Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt. A kor legkiválóbb erdélyi ötvösművésze, a Felső-Magyarországról származott szebeni Hann Sebestyén kiváló technikai tudás és fantáziagazdagság jellemezte művei ékesen bizonyítják a magyarországi barokk ötvösművészet magas színvonalát. A Rákóczi-hadsereg tisztjei főleg Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya ötvöseinek adtak munkát. Rozsnyói mester munkája a Lányi Pál nevével, virág- és gyümölcs-vésettel díszített, aranyozott ezüst gyümölcsöscsésze (1703).

A század végén kedveltek lesznek az ón-, az üveg, a réz- és a cserépedények. A marosi református egyházmegye adomány-jegyzőkönyvéből világosan kitűnik az új tendencia: az arany- és ezüstedények megritkulnak, inkább óntányért, ónkannákat adományoznak. Köznemesek és polgárok holmijai között sokféle rézholmi, például írókészlet, üst, gyertyatartó stb. ugyancsak gyakran előfordul.

A habán kerámiák között az aratócéh emblémájával díszített korsó, a szabócéh-jelvényekkel kifestett palack (1698), a fazekascéh jelvényeit viselő céhkancsó polgári megrendelőkre vall. A figuratív ábrázolás korai emléke az 1698-as évszámot viselő, kuruc vitéz és szőlőfürt motívumával ékesített ónmázas palack.

Agyagiparunk a habán kerámiával egybetartóan, annak hatásaival átjárva fejlődött. A 17. század végére kialakultak regionális körzetei: az alföldi, a dunántúli, a felvidéki és az erdélyi fazekasság. A szentesi és a mohácsi máz nélküli feketeedények sajátos technikai eljárása török hatásra tekint vissza. A kalotaszegi fazekasság névjeles, évszámos, sajátos díszítéssel gazdag kályhacsempéi a forrásanyagban 1698-tól kimutathatóak.

Üvegművességünk olasz, cseh, sziléziai hatásokat magába építve, a habánok és a korabeli népies fazekasság hatását hordozva érkezett el a manufaktúraipar küszöbére. Úri és parasztüvegeink egy részét valószínűleg habán iparosok látták el díszítő festéssel, s a porumbáki üveg változatos formájú termékeiben ugyancsak az újkeresztény iparosok hatása ismerhető fel. Az úri és a parasztüveg a 17. század utolsó negyedében különült el egymástól.

A színes zománcfestéssel díszített üveg legszebb emléke a Felső-Magyarországon készült, ónkupakos, pincetokba való palack, virágbokrétával, a leveles ágak között az Andrássyak címerével és 1696-os évszámmal. Erdélyi hutából került ki a 17. század végén a fehér-fekete zománcfestésú, virággal és a kétfejű sas császári címerével ékesített gyömbértartó és a 18. század elején készült, csavaros, ónkupakos, rózsa, szegfű, tulipán díszítésű palack. Az európai üvegművesség új korszakát jelző gravírozás, csiszolás, aranyozás 17. századi megjelenésével csaknem egyidejűleg tűnt fel a hasonló díszítő eljárás a magyarországi és erdélyi üveghuták készítményein is. Mikes Mihály 1693-ból való palackja kristálytiszta anyagával, gravírozott, aranyozott díszítésével az erdélyi üvegművesség magas színvonalát és a kristálystílus hatását mutató átmeneti forma. A metszés új üvegfajtát igényelt, az ólomüveget. II. Rákóczi Ferenc fedeles kancsója, mely tizenkét oldalára hasábosan csiszolt testű, gravírozott és tűzaranyozott ezüstkeretbe van foglalva, a kutatók feltételezése szerint valamelyik Rákóczi-hutában készült. Nevezetes az erdélyi, 1685-ös évszámjelzéssel, Bethlen-címerrel és G. B. monogrammal ellátott, ún. jégüvegből való palack. A dunántúli és a felső- magyarországi üveggyártás alkotásai a velencei hatást tükröző, főleg templomok számára készült, színes üvegcsillárok. A legszebb a Zboró melletti Sztebnikhután készült, kehelyszerű gyertyatartóval ellátott csillár.

A művészi vasöntésnek Európában a 17. században már kibontakozó gyakorlatára Magyarországon és Erdélyben halvány nyomok utalnak: Apor István, a csíki vashámor bérlője Bécsből hozatott vasöntő mintákat. A hagyományosan művészi színvonalú harangöntés díszítő motívumai országrészenként változóak.

A fémöntő művészet sajátos, kor követelte iparága a fegyvergyártásban, az ágyúdíszítésben érvényesülhetett leginkább. II. Rákóczi Ferenc ágyúit a Pro Libertate jelszóval övezett Magyarország címere, valamint Rákóczi és Erdély egyesített címere díszítette. A vaskovácsművesség jeles darabjai kerültek ki a lakatgyártók keze alól. Hartel János erdélyi puskaműves keréklakatos puskáinak lakatlemezét Szent György vésett képe díszíti. A századfordulóra a tömeg- és mindennapi használatú szablyák egyszerűbbek lesznek, a díszszablyák viszont gazdag nemesfém díszítést kapnak, miként azt a korszak nagyszerű fegyver- és ötvösmestere, a kolozsvári Kapustrán Tamás kezéből kikerült kardok bizonyítják. A torockói vasmunkák között igazi remekművek találhatók; főleg díszes ajtózárak és -húzók, egyszerűbb vagy barokkos, kosár formájú ablakrostélyok. A korszak legnépszerűbb fémipara a rézművesség. Az iparág történetileg is nevezetes, szép formájú monogrammokkal díszített darabja II. Rákóczi Ferenc rézbölcsője.

A jellegzetesen városi, polgári művészetnek tekintett ónművesség alapformáit a reneszánsz teremtette meg és a barokk fejlesztette tovább. A kor mesterei Sopronban Schrick András, Győrött Nicolas Hoff Röder voltak.

Ember Győző

A magyarországi Főhadparancsnokság

1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Wellmann Imre

Szőlőművelés

Ami a minőséget illeti, a szerémi bor a török idők óta elvesztette elsőségét; hírnév az ország határain túl is mindenekelőtt a hegyaljai (leginkább a tarcali s a vele határos tokaji hegyen termett) borokat illette, de épp ezért az ottani szőlőbirtokosoknak küzdeniük kellett azok hamisítói ellen, részben sikertelenül, ami bizony csorbát ütött a tokaji bor jó hírén. Utána a ménesi, aztán a soproni, a ruszti, a szentgyörgyi, a szerémségi, a bazini, a somlai bor állt legnagyobb becsben. A Hegyalja bora iránt főképp lengyel részről mutatkozott kereslet, a nyugati, északnyugati nevezetes szőlővidékek termése pedig leginkább Sziléziában talált vevőre mindaddig, míg annak legnagyobb részét II. Frigyes el nem foglalta; ez aztán a piacnak olyan mértékű összeszűkülésével járt, hogy a soproniak kénytelenek voltak szőlőtőkéik egy részét kiirtani.

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.

Ember Győző

Borkereskedés

Magyarországi borokat, főleg Sopron vidékéről, szállítottak Sziléziába is, de minden más irányú kivitel jelentősége eltörpült a lengyelországi mellett.

Vörös Károly

A birtokos nemes lakása

A felsőpulyai – mint láttuk, igen szegényes – házacska tulajdonosának Sopronban őrzött ingóságai, értékei lényegesen többet mutatnak, mint a ház. Különleges szűcsmunkával készült piros bársony mente, többszínű török ágytakaró, arannyal kevert selyemanyagból való vörös színű női ruha, vörös bársony, aranyszegélyes lódíszítés, fél iccés (kb. 4,2 dl) ezüstkanna beégetett díszítéssel, fél meszelyes (kb. 2,1 dl), belülről aranyozott ezüstpohár, aranyozott ezüstcsésze, törökös öv aranyozott ezüstgombokkal, egy másik öv ezüstkapcsokkal, aranyszegélyes nyakék, piros selyempruszlik, 27 font súlyú óntál és 24 font súlyú óntányér (összesen körülbelül 32 kg) kerül elő a ládából; mindez együtt tekintélyes érték.

Kosáry Domokos

A protestáns iskolák

Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt. Bél azon fél évtized alatt, amelyet (1714–1719) a pozsonyi líceum élén töltött, a pietista pedagógia elveit követve a korszerű reformok egész sorát vezette be. Ezek közé tartozott a pontos tanterv előírása, a végzett anyag jegyzőkönyvben rögzítése, az oktatómunka ellenőrzése, a megértés fontosságának kiemelése a formális szövegmagolás helyett, tartalmi bővülésként a hazai földrajz és történelem, valamint az élő nyelvek, különösen a francia oktatása és a latintanítás korszerűsítése, újságolvasással is. Bél és pietista utódai alatt a pozsonyi líceum az ország legkorszerűbb középiskolája lett, 1714-ben 40, utóbb, 1764-ben már 502 diákkal. A soproni líceum élén olyan, külföldön tanult, tudós rektorokat találunk, mint a botanikus Deccard János Kristóf, majd utóbb Ribini János, aki Bél fiainak nevelőjeként kezdte pályafutását, és az ifjakat a magyar nyelv művelésére buzdító beszédével (Oratio de cultura linguae Hungaricae. 1751), valamint azzal vált nevezetessé, hogy a helyi ortodoxiával összeütközve 1758-ban távoznia kellett helyéről.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

Bizonyos kárpótlást jelentett egyrészt az, hogy a hazai pietisták külföldön, Halléban, Jenában, Lipcsében is nyomtathattak könyveket, másrészt pedig az, hogy időszakunkban itthon is létrejött már néhány olyan polgári vállalkozásszerű nyomda, amely nemcsak a katolikus, hanem a protestáns megrendelőknek is rendelkezésére állt. Ilyen volt a Royer-nyomda Pozsonyban, a Streibig-féle Sopronban majd Győrben, vagy a Landerer-féle Budán (1724).

Társadalomtudományok

A fiatalon elhunyt soproni Rotarides Mihály már fejlődéstörténeti rendszert nyújtott olvasóinak (Lineamenta. 1745).

Ének, zene

Sopron példája pedig, amelyet alátámaszt más szabad királyi városoké is Kőszegtől Lőcsén át Kassáig és Eperjesig, ezen is túlmenve azt mutatja, hogy az ilyen típusú városok, tehát a polgári magistratusok, olyan saját szerződéses ”toronyzenészeket” tartottak, akik hivatásos zenészként működtek, és az egyházi vagy éppen iskolai zenét is kiegészítve, felváltva egymás után szerepeltek katolikus vagy evangélikus templomokban meg színielőadásokon.

Képzőművészet

Az ország megkíméltebb zónájában, Pozsonyban, amely ekkoriban még a politikai és kulturális élet központja volt s az országgyűlések színhelye, díszes, kétemeletes főúri paloták épültek (Esterházy, 1740; Balassi, 1754–1762; Grassalkovich, 1760). A királyi várat az udvar megbízásából Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) alakította át (1760–1765). Sopron szerényebb formák között e közeli példát követte. Ebből az időből való egyebek között a városháza, meg néhány régebbi épület, így a Storno-ház homlokzata.

Wellmann Imre

Javítások a hagyományos gazdálkodáson

Sopron környéki falvakban pedig folytatódott az a jövőbe mutató gyakorlat, hogy ugyanazon a földön évről évre pihentetés közbeiktatása nélkül termesztettek gabonát, s a búza után tarlórépát vetettek.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

Szénbányászat először az alsó-magyarországi kincstári birtokokon folyt az 1720-as évek végétől, majd Vértessomlón 1745–1746-ban és a Sopron melletti Brennbergen 1759-ben, e két utóbbi helyen csak néhány hónapig. Az állam 1766-tól kezdve ösztönzi, jutalmak kitűzésével, a szénbányászatot, eleinte nem nagy eredménnyel. Főleg kistőkés városi polgárok próbálkoznak, és többnyire nem tudnak megküzdeni a szénkutatás által érintett földbirtokosok elzárkózásával. Így marad alul közel húsz évi huzavona után a Verőcén bányászkodó Sanderspiel budai polgár a váci püspökkel szemben, és már két év után az 1768-tól kezdve Brennbergen próbálkozó Tersztyánszky Dániel Sopron városával mint földesúrral szemben. A Pécs vidéki szénbányászatot ugyancsak városi polgárok kezdeményezik 1782-ben. A rendszeres szénbányászat a 18. század utolsó évtizedében indul meg Sopron és Pécs mellett, eleinte szerény méretekben. A fogyasztók szegény kisiparosok, akik könnyebben vásárolják meg a szenet, mint a városokban drága fát.

Textilipar

A kékfestés 17. század végi soproni és győri kezdetek után a 18. század derekán terjed el, elsősorban Nyugat-Magyarországon, egyelőre kisipari keretek között. A festés és vászonfehérítés ez idő tájt felfedezett számos új anyaga és eljárása is csak részben és késve jelentkezik Magyarországon. Nagyon jellemző a technológia korszerűségének problémájára, hogy a birodalmi kormány 1787-ben szakembereket küldött ki Lőcsére és Eperjesre, hogy ott tanfolyamon oktassák a legfejlettebbnek vélt észak-csehországi vászonfehérítési eljárást, éppen akkor, amikor az kezdett már elavulni.

Textilmanufaktúráink gyártmányai nem az ország lakosságának túlnyomó többségét durva minőségű áruval ellátó céhek, kontárok és a paraszti háziipar termékeivel veszik fel a versenyt, hanem a külföldi, ekkor már szinte kizárólag osztrák és cseh-morva eredetű importtal. A 18. század második felében a piac nem volt telítve, egy bizonyos – igen alacsony – minőségi szint fölött minden textília eladható. Nemcsak a céhek férnek meg tehát békésen a hazai manufaktúrákkal – csupán a céhmesterek köréből kiemelkedő vállalkozókkal szemben lépnek fel –, hanem a hazai és a külföldi manufaktúrák között sem tudunk éles konkurenciaharcról. A magyarországi textilmanufaktúrák piackörzete általában telephelyük szűkebb vagy tágabb környékére korlátozódik; egyik legjelentősebb posztómanufaktúránk, a gácsi üzem állandó vásárlóinak túlnyomó többsége is egy viszonylag kicsiny, 75 km sugarú körön belül lakik. Vállalkozóink általában nem a saját gyártmányaiknál nem jobb és nem is olcsóbb osztrák áru jelenlétét nehezményezték a hazai piacon, hanem azt, hogy a vámpolitika rendelkezései őket az osztrák piacról gyakorlatilag kizárták. A bonyolultságukban már a kortársak számára is áttekinthetetlen vámrendelkezéseken ugyanakkor kisebb rések is akadtak, így a nyolcvanas években a sassini és a dévényi manufaktúra császári privilégium alapján Ausztriába irányuló exportjára vámkedvezményt kapott. Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el.

Bőripar

Wurmann Salamon 1785-ben 13 munkással dolgozó kesztyűs manufaktúrát tartott fenn Sopronban, a következő évben már csak 3 munkást foglalkoztatott Pozsonyba áthelyezett üzemében, s többet nem hallunk róla.

Mezőgazdasági ipar

A tulajdonképpeni Magyarországon csak kisebb dohányfeldolgozó üzemekről tudunk Sopronban, Vácon, Zomborban, és Batthyány Tódor gróf ezzel az iparággal is megpróbálkozott a Vas megyei Tarcsán.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

A Bécsben tanult festők sorát a legnépszerűbb és legtermékenyebb művész: Stefan Dorffmaister (?1725–1797) zárta le, aki a hatvanas évektől kezdve haláláig Sopronban élt, a Dunántúlon sokfelé működött, és témaválasztásban is a hazai közönséghez hasonult. Keze nyomát számos oltárkép és freskó őrzi, templomokban, kastélyokban egyaránt. A magyar múlt iránti figyelmének jeleként külön kiemelhetők képei az 1664-i csatáról a szentgotthárdi ciszterci templom kupoláján (1784), a két mohácsi csatáról a pécsi püspök mohácsi palotájában (1787) és Zrínyi hőstettéről, haláláról a szigetvári plébániatemplom mennyezetén (1788). A bécsiek után azonban már az oltárkép- és freskófestészet hazai mesterei is megjelentek, olyan városokban, mint Pozsony, Sopron, ahol Schaller István működött, azután Buda, a helyi Falkoner művészcsalád és Vogl Gergely tevékenységének színhelye, azután Kassa, Lőcse és Eperjes.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A magyarországi gabona fő piaca azonban Bécs és a nyugat—magyarországi megyékkel határos örökös tartományok voltak. Az ide irányuló gabonaszállítmányok a BécsBécsújhelySopronKőszeg (VarasdZágrábTrieszt felé leágazással rendelkező) állami főúton jutottak el tengelyen Bécsbe, Alsó-Ausztria más városaiba, illetve Horvátországon át Triesztbe. Északkelet- és Kelet-Magyarország bortermő vidékeiről a külföldre, észak felé irányított szállítmányok is szekéren jutottak el céljukhoz, lassú és költséges fuvarként. A hegyi utak, szorosok, nehéz átjárók szekeret és bort egyaránt próbára tettek, és még azzal is súlyosbították a szállítási lehetőségeket, hogy csak késő tavasszal, nyáron és kora ősszel voltak használhatók.

A gyapjú tengelyen történő szállítása sem volt kifizetődőbb. Egy mázsa gyapjú szállítási költsége szekéren Pesttől Hamburgig ötszöröse volt a Hamburgtól New Yorkig tartó hajóút viteldíjának. A magas szállítási költségek a Habsburg-ház uralma alatt álló tartományok határain túl a magyarországi borokat is csaknem versenyképtelenné tették a franciával szemben már az 1830-as évek második felében csakúgy, mint a magyarországi gyapjút úgyszólván versenyképtelenné tette az európai piacon megjelenő ausztráliai.

Az ország belsejében a főutakat az állam építette, de a megyék voltak kötelesek karbantartásukról gondoskodni a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt. A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Erdélyben a 19. század elejéig csupán az örökös tartományokból a Havasalföldre irányított szállítmányok útjául szolgáló verestoronyi hágó Károly útja, az Erdély északi részét átszelő és a borgói hágón át Bukovinába vezető, továbbá a Magyarországba vivő zarándi állami út volt kövezett és jól karbantartott. As 1540-es évekre Erdélynek már 250,5 mérföld hosszúságú útja volt, ebből 200 mérföldnyi kövezett. A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek. Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A közlekedésben a minőségi változás kezdetét az 1817., illetve az 1823. évi kezdetek után az 1830. szeptember 17-e óta – az Első Dunai Gőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampfschiffahrtsgesellschaft = DDSG) 1829. március 13-i megalakulását követően – rendszeressé váló gőzhajón szállítás jelentette. Nagyobb mennyiséget sokkal rövidebb idő alatt lehetett eljuttatni rendeltetési helyére, mint a lóvontatású hajóval, nem is szólva a szekérfuvarozásról. Míg a lóvontatású hajó útja az Al—Dunától bécsig 3 hónapot igényelt, gőzhajóval 8 napig tartott. A Pest és Bécs közötti út megtételéhez a lóvontatású hajónak 4–5 hétre volt szüksége, a. gőzhajó 2–3 nap alatt célhoz ért. A tömegméretű gabonaszállítás azonban teljes lendülettel csak az 1840-es évek elején bontakozott ki, amikor gőzhajók vontatta, nagy befogadóképességű uszályokat használtak erre a célra is. Más jellegű hajókat építettek élőállat-szállításra. Az uszályok alkalmazása révén a szállítási költségek a gabonánál és az élő állatnál az előző évtizedekbelieknek a felére csökkentek. Az állatszállítás ideje a felhajtáséhoz képest egynegyedére zsugorodott össze.

A gőzhajón lebonyolított áruforgalom gyarapodásáról ad ízelítőt a DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalmi adatait tartalmazó táblázat:

A DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalma (1835–1847)
Év Hajó (db) Uszály (db) Utas (fő) Az áru súlya (bécsi mázsa)
1835 5 17 727 38 529
1837 10 47 436 97 991
1840 19 125 293 368 683
1844 29 19 555 864 1 083 354
1847 41 101 825 517 3 184 778

Az 1840-es évek végén Pesten északi és déli irányban évente 1000 gőzhajó haladt át. Jelentős részük ki is kötött. Az ország áruforgalmának egyre nagyobb része ekkor már Pesten bonyolódott le. A gabonakereskedelemnek azonban a gőzhajózás megindulásától a vasúti szállítás elterjedéséig, ami majd csak a kiegyezés idejére következik be, Győr marad a központja. Gabonaforgalma olykor négyszerese volt a pestinek. 1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[4] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el. Az 1830-as években láttak neki a város Duna felőli bástyafalainak fokozatos lebontásához és helyükre 2–3 alacsony emeletsoros, apró ablakos gabonaraktárak építéséhez. 1848 előtt már 147 raktárépület sorakozott egymás mellett a győri Duna-parton. Egy-egy gőzhajórakománnyal átlagosan 8–10 ezer p. m. gabona érkezett a városba, de akadt 10 ezer p. m.-őt meghaladó szállítmány is.

A gőzhajózás élénkülést hozott a Dunán dél felé tartó áru- és személyforgalomban is, bár ez csupán egynegyedét tette ki az észak felé tartónak. Dél felé Galacon át főleg bort és hamuzsírt szállítottak.

A Szávai Gőzhajózási Társaság megalakulását követően Zimony és Sziszek között a Száván is megindult a gőzhajóforgalom. Sziszekig nagy hajók, onnan 30–40 mázsa teher szállítására alkalmas dereglyék szállították tovább az árut Károlyvárosig. A Kulpán ekkor már szintén volt hajóforgalom, de csupán kis befogadóképességű hajókon.

A gőzhajózással meggyorsult és olcsóbbá vált áruszállítás növelte a kereskedelmi tőke forgási sebességét, hozzájárult a kereskedelmi tőke nagyobb mértékű felhalmozásához, előnyére vált a kikötővárosok fejlődésének és jelentős ösztönzője lett annak, hogy Magyarország fő kiviteli termékeiből és nyersanyagaiból az eddiginél nagyobb tömegű legyen a termelés.

A közlekedés forradalmasításának általánossá válását világszerte a vasút jelentette; amely a hajózható folyóval nem rendelkező területekre is eljutott. És egymástól addig elszigetelt regionális piackörzeteket kapcsolt be az országos, illetve a nemzetközi áruforgalomba. Jelentősen hozzájárult mind az egyes országok egységes belső piacának létrejöttéhez, mind a nyugat- és kelet-európai országok közötti munkamegosztás lehetőségeinek az előző évszázadokhoz viszonyítva lényegesen jobb kihasználásához, mind pedig a vasúti áruszállítás elterjedésének nyomában a tőkés ipari fejlődés előbbre jutásához. A gőzmozdony vontatta vasút előnyei az ipari forradalom kibontakozását is segítették.

A gazdasági fejlődésnek addig a szakaszáig, amikor a vasutak már döntő szerepet játszanak az egyes országok gazdasági életében, Nyugat—Európa fejlett tőkés országai – Angliát kivéve – a 19. század második felében jutottak el, Kelet- és Közép-Európa államai a vasúthálózat építése terén náluk hátrább voltak. 1845-ben Angliának már 4087 km, Németországnak 2143 km, a Habsburg-birodalomnak 1846-ban mindössze 1512,8 km hosszúságú, gőzvontatásra alkalmas vasútvonala volt.

Vasútsűrűség Európában 1850-ben
Ország 100 000 lakosra 100 km2-re
jutó vasútvonalak hossza (km)
Anglia 39,3 3,4O
Németország 16,6 1,10
Franciaország 8,5 0,60
Habsburg örökös tartományok 7,8 O,50
Magyarország 1,7 0,10
Oroszország 1,0 0,01.
Forrás: Berend T IvánRánki György, Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században. Budapest, 1969. 94.

Az első gőzvontatásra épített vonalon a Habsburg-uralom alatt levő területeken az 1840-es évek elején indult meg a forgalom Bécs és Wagram között. A vonalat nemsokára továbbépítették Brünnig. Gőzvontatásra állították át a BécsBécsújhely vonalat, 1842-re Gloggnitzig továbbépítették és megnyitották a Bécstől a Lajta melletti Bruckig haladó vonalat is. A BécsBrünn közötti vonalhoz hasonló fontosságú volt Rothschild báró vasútépítési vállalkozása, a Kaiser Ferdinand. Nordbahn, amelyet Bécs és Krakkó összekötésére terveztek. 1829 óta Rothschild érdekeltségéhez tartozott a witkowitzi vasmű, ennek termékei szállítására kért és kapott vasútépítési kiváltságot. Ezen a vasútvonalon 1841 óta teherszállítás is folyt, és emiatt kezdte veszélyeztetni mind Brünn, mind pedig Magyarország érdekeit. Ezen a vasúton juthatott el Morvaországba – Brünn kikapcsolásával – az addig szekéren fuvarozott galíciai gabona. A Nordbahn eme szakaszának forgalomba kapcsolása után a magyar gabona is veszített a gőzhajón szállítás révén korábban szerzett időbeli előnyéből. A magas vasúti szállítási költségek miatt azonban a negyvenes években még nem veszített teret a bécsi piacon.

Eleinte az osztrák-német és cseh–morva örökös tartományokban is viszonylag kevéssé és lassan haladt a vasutak építése, részben amiatt, mert a tőke ekkor még félt a vasútépítési vállalkozástól, és az érdekeltek csak 4%-os állami kamatbiztosítás esetén voltak hajlandók befektetni pénzüket. Nem kis mértékben állta útját a vasútépítésnek a Habsburg-monarchiában általános tőkeszegénység. 1841 karácsonyán azonban a bécsi kormány állami üggyé nyilvánította a vasútépítést, amelyet ezután kamatbiztosítással is támogatott. A magánvasút-építés megélénkült, és maga az állam is vállalta vasútvonalak építését. Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését. A vízi szállításnál gyorsabb gőzvontatású vasút közlekedést forradalmasító szerepét az építés költségessége és a vízi szállítás olcsóbb volta miatt csak lassan, fokozatosan tölthette be. A magyarországi vasútépítés szükségességét, elsősorban a mezőgazdasági termények minél nagyobb tömegű és minél előnyösebb feltételek között történő értékesítése végett már az 1832–1836. évi országgyűlés haladó politikusai felismerték. Az 1836 : XXV. tc. meghatározta a magyar vasúthálózat építésének fő irányait, Pest központtal. A törvény is buzdította Sina György bárót arra, hogy 1836-ban előmunkálatokra engedélyt kérjen a Bécsből SopronbaGyőrbe, onnan Budára vezető vasút építése végett. Egy év múltával elnyerte az engedélyt. Ugyanebben az évben engedélyezték Ullmann Móricnak a Duna bal partján Bécsből Pozsonyba, majd onnan Pesten át Debrecenig haladó vasútvonal építését.

A legelső magyarországi vasút PozsonyNagyszombatSzered között még lóvontatással indult el az 1840-es évek elején. 1846-ban gőzvontatásra építve átadták a forgalomnak a PestPozsonyBécs vonal első, Pest és Vác közötti szakaszát, 1847-ben a PestDebrecen között tervezettnek a Pest és Szolnok közötti részét. Ugyanebben az évben indult meg a forgalom a BécsújhelySopron közötti szakaszon is.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben [[Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és [[Nagyszeben]]; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő [[Gyöngyös]], Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt. A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak. A Fertő tó melletti Nezsidert gabonagyűjtő- és felvásárlóhely szerepe teszi említésre méltóvá. Innen alsó-ausztriai és soproni kereskedők az 1840-es évek első felében évi átlagban 200 ezer pozsonyi mérő gabonát szállítottak az örökös tartományokba.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

Az erdő olyan nagy területet borított be a Dunántúlon, hogy a múlt század első felében szakadatlanul erdőkön járva lehetett eljutni Eszéktől egész Kanizsáig. Az összefüggő rengetegek sora ezután meg-megszakadt ugyan, de állományuk még mindig kiterjedt volt fel egészen Sopronig és Győrig.

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A földművelő jellegű és csekély iparral rendelkező mezővárosokban (14–20 iparág) 1828-ban minden huszadik, a viszonylag iparosodottakban (30–40 iparág) minden tizedik, a legfejlettebb mezővárosokban (40–50 iparág) minden ötödik, az iparilag átlagosan fejlett szabad királyi városokban (mintegy 60–80 iparág; Székesfehérvár, Győr, Pécs, Sopron, Szeged) minden harmadik-negyedik családfő volt kézműves. A legfejlettebb szabad királyi városokban százon felüli iparágban dolgoztak a kézművesek (Pesten a 19. század első felében 150–160 iparág volt).

A falusi és a mezővárosi céhek az elemi ipari szükségletek kielégítésére alkalmas (ács, kőműves, asztalos, lakatos, bognár, kádár, kovács, üveges, ritkábban bádogos, cserepes) munkát végezték el, illetve a legegyszerűbb élelmezési, ruházati, szerszám- és eszközigények kielégítését szolgálták (molnár, szabó, szűrszabó, takács, szűcs, tímár, cserzővarga, csizmadia, cipészvarga, gubacsapó, kalapos, süveges, szíjgyártó, nyerges, bocskor- és sarukészítő, ritkábban kelmefestő, harisnya-, vagy éppenséggel – a táj igényei szerint – sarkantyúkészítő, szőrharisnyaszövő stb.).

A falusi és mezővárosi iparűzők munkájának minőségét jelzi az is, hogy az 1790 és 1848 közötti privilégiumkérések tekintélyes hányadában általános vagy vegyes tételes kiváltságot igényeltek, tehát sokféle mesterséget egyesítő szervezet alakítását tűzték ki célul. A vegyes céh az egyes szakmák anyagi gyengeségének tünete is lehetett.

1790 és 1848 között a jelenleg ismert céhlevélkérések száma (a megismételt kéréseket nem számítva) 1075 volt (ebből 91 megmaradt kérelemnek). Az 1805. és az 1813. évi királyi céhrendelet lényegében véve változatlanul megerősítette a céhek korábban élvezett kiváltságait, de az utóbbi elrendelte valamennyi céhlevél megújítását, továbbá azt, hogy kézműipart csak céhes keretben lehet folytatni.

A rendeletet követően 1840-ig ugrásszerűen megnőtt a privilégiumkérések és az elnyert céhlevelek száma. Az 1075 közül 984 esetben teljesített kérésből 192 volt vegyes tételes (1810–1848 között 189), 38 általános (1810–1848 között 30) céhprivilégium. 230 esetben tehát lehetőség nyílt 20–30 vagy annál is több szakmát művelő iparűzőt egy céh keretébe tömöríteni, ami a mesterség kifinomultabb művelését, az egy szakmán belüli munkamegosztásban több ágazatra oszló, differenciáltabb céhes szerkezet kialakulását és magas minőségi színvonalú munka végzését eleve lehetetlenné tette. Temes megyében Vingán 47, Lippán 36, Torontál megyében Komlóson 31, Lorándon 24, Módoson 30, Törökbecsén 23 szakmát fogott össze egy-egy céhben a kiváltságlevél.

Nem volt sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha 3 (86 esetben), 4 (47 esetben) vagy 5 (29 esetben) szakmát egyesítő céh alakításának engedélyezéséért folyamodtak.

Legtöbbször a nagyobb községek, kisebb mezővárosok tartottak igényt vegyes vagy általános céhlevélre, illetve 3–4–5 szakmát egyesítő privilégiumra.

Nem volt más a helyzet akkor sem, ha egy-egy megye, járás vagy tájegység kért egy-egy szakmára, vagy pedig általános kiváltságlevelet, mert ekkor csupán területileg egymástól viszonylag távol eső kézművesipari műhelyek egyetlen szervezeti keretben való összefogásáról volt szó (például Nyitra megyében a Vlava, illetve a Holecska folyó, Vasban a Rába és a Lapincs mellett, Győr megyében Ásványon s más helységekben dolgozó molnároknak, vagy Nemesmagosi és vidéke, Pinkafő és vidéke takácsainak, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek, Kövi kelmefestőinek, a muraközi sziget fazekasainak céhei esetében).

A nagy iparoshiány ellenére sem használták ki a termelési kapacitást. A kézművesek jelentős része nem csupán a 18. század hetvenes éveiben, hanem még 1828-ban is csak az év egy részében folytatta mesterségét, részben annak jeleként, hogy a mezőgazdaság és az ipar elválása az ország nagyobb, agrárjellegű vidékein még csak kismértékben haladt előre, részben azonban már a céhrendszer válságának jeleként is.

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott. Sok mester szüneteltette iparát (Sopronban a kézművesek egytizedénél is több, Zomborban körülbelül egynyolcad részük). Ennek oka a fejlett mezőgazdasági területeken a kétlakiság, másutt a megélhetést biztosító egyéb kereset szükségessége volt.

A tőkés ipar

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842-ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt. Valero üzeme ekkor már nem csupán a Csaplovics által az 1820-as években a gabonakonjunktúrára visszatekintően luxusként felhánytorgatott, egyszerűbb igényeket kielégítő selyemkelméket, hanem a legfinomabb sima és festett, ábrás selyemszöveteket is előállította. Ehhez 10 ezer pengő forintos befektetéssel új gépeket szerzett be. Az 56 textilüzemből 11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomóüzem volt. A 39 – egyéb iparágakban működő – üzem jelentős része szintén a védegyleti mozgalom hatására keletkezett, részben annak ösztönzésére bővült ki.

A finom asztali edények, porcelán dísztárgyak csak az 1830-as évek második felétől, de főleg az 1840-es években leltek tartós belföldi piacra. Bretzenheim herceg 1820-ban létesült telkibányai üzeme is csak az 1840-es években virágzott fel igazán, miként a veszprémi püspök városlődi kőedénygyártó manufaktúrája. Hollóházán 1830-ban a Károlyi család birtokán létesült kőedénygyártó üzem. Fischer Mór herendi porcelánkészítő manufaktúrája a védegyleti mozgalom hatására lendült fel annyira, hogy – Fischernek a sok rendelés kielégítéséhez nem lévén elég tőkéje – Esterházy Károly gróf közbenjárására Rothschild báró, bécsi bankár adott neki 25 ezer konvenciós forint kölcsönt, 4%-os kamatra. Az üzem 1847-ben 36 munkást, 14 napszámost foglalkoztatott állandó jelleggel. Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon. A Pécstől akkor 4 órányira fekvő Lukafán egy bécsi, egy pécsi és egy szigetvári kereskedő állított fel 1846-ban porcelán-manufaktúrát. Rozsnyón 1845-ben részvénytársaság birtokaként működött szép külsejű, de nem elég tartós mázzal bevont kőedényt gyártó manufaktúra.

A kőedény alapanyaga egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a porceláné. A gyártás azonban a kerámiaiparban ekkor nagy kockázattal járt, mert nem a tudományon, hanem a tapasztalaton nyugodott. Az örökös tartományok kerámiai vállalatai jó minőségű nyersanyaggal rendelkeztek, ami a magyarországi üzemeknek nem állott módjában. Ennek következtében az utóbbiak csak akkor boldogultak, ha nem a porcelán-, hanem az egyszerűbb keménycserépgyártásban vették fel velük a versenyt, és ha a kellő tapasztalattal rendelkező vállalkozók tőkéje elég volt a termelési folyamat kikísérletezésére.

A kő-, föld-, agyag- és üvegipari ágazathoz tartozó téglagyártás területéről egyetlen, tömegtermelésre berendezkedett tőkés vállalatiól szólnak a források, Miesbach Alajos osztrák vállalkozó, az 1840-es évek óta a brennbergi kőszénbánya bérlője pesti téglagyáráról.

Bányászat

A szénfűtés csak akkor és ott kezdett terjedni, ahol a nehéz beszerzési viszonyok miatt a fa ára magasra szökött, főleg a városokban, elsősorban Budán, Pesten és Sopronban.

A szenet ipari célokra először Pesten és Budán használták azok a kézművesek, akik tűzzel dolgoztak: a patkó- és szegkovácsok, továbbá a lakatosok. Pécs mellett a vasasi bányában termelt szén 40%-a 1799 és 1806 között vízi úton jutott el Pestre és Budára.

A manufaktúrák nagy része – különösen a földesúri manufaktúrák – azonban termeléséhez még fát használt.

Az 1840 és 1848 közötti időben a tőkés ipari vállalkozásokban már jobban elterjedt a szénfogyasztás. Első helyen állott az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság hajóival és óbudai hajógyárával, továbbá – bizonyos mértékben – a vaskohászat. A nagyobb szénfogyasztók között megtalálható a pesti József Hengermalom, 3–4 cukorgyár, a vegyiparból egy pesti stearingyertyagyár, továbbá Miesbach téglagyára.

A szén és bányászatának joga II. József 1788-ban kiadott rendelete értelmében a földtulajdonost illette. A földbirtokosok a szén felkutatását, kitermelését a 19. század első évtizedeiben bérlők kezére adták.

A bérlők között – miként az első fogyasztók között is – eleinte sok volt a kisiparos. Később kereskedők is akadtak köztük, akik többnyire az eladott szénmennyiség után rótták le a bérleti összeget. Hamarosan kiderült, hogy az egyéni vállalkozókra a szénbányászatban nem nagy jövő vár, mert az hatalmas tőkét igényel, ezért a vállalkozók szövetkeztek, és az egyéni bérlők helyébe a bérlőtársaságok léptek.

Az 1830-as évek második felének vége felé azonban a szén piaci helyzetének kezdődő javulásával összefüggésben a földbirtokosok igyekeztek visszavenni szénbányáikat bérlőiktől, és saját kezelésben végeztetni termelést.

A polgári szénbánya-tulajdonosok már korábban is nagy gonddal foglalkatak a szénbányászattal. A szabad királyi városok határában, Sopronban vagy Pécsett kovácsok, lakatosok gyakran kis földjükön, szőlőjükben maguk, vagy egy-két napszámossal termelték a szenet.

Nagyobb volumenű bányászat ott indult meg, ahol a termeléshez szükséges nagyobb tőkét elő tudták teremteni: Sopron városának brennbergi bányájában, az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalmában, a mai dorog-tokodi szénbányászat területén, a Pécs vidéki szénbányákban és az államkincstár bányáiban.

A szénbányászat technikája alacsony szinten állott. A szenet többnyire a kibúvásokon a felszínen kezdték termelni. Felszín alatti termelés esetén tárókat készítettek, a tárókhoz a víz elvezetésére és szellőzésre kis aknákat vágtak. A fejtéshez a kézi szerszámokon túl éket és puskaport használtak. A szállítás kézijárgányokkal, néhol lóerővel történt. A lóerővel végzett szállítást vette át a bányákban a gőzgép. Az első gőzmozgatta szállítógépet 12 lóerővel a brennbergi bányában Miesbach Antal bérlő helyezte üzembe, 1840-ben.

A kitermelt szén mennyiségéről megbízható országos adatokkal nem rendelkezünk. A hivatalos statisztika adatai szerint Magyarország széntermelése 1841-ben 792 ezer mázsát tett ki; Csehországé ugyanakkor 4 millió 755 ezer, Sziléziáé egymillió 340 ezer, Alsó-Ausztriáé egymillió 20 ezer bécsi mázsa volt. A magyarországi Széntermelés viszonylagosan csekély mennyiségéről tanúskodik az is, hogy húsz év múlva, 1861-ben egyetlen bánya, a brennbergi adott ugyanennyit.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

Vörös Károly

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848-ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor. Ugyanakkor korunkon végig növekedni látszik a nemességet nyerő polgárok és polgári értelmiségiek száma. Hogy emögött a polgár erősödő s valóságos igénye áll-e a nemesi rang elnyerésére, vagy (és új nagybirtokosságnál) a nemesi rang csupán következménye annak, hogy a háborús hadiszállításokból maradt adósságait a készpénzzel fizetni nem képes udvar egyes korábbi kamarai uradalmak adományozásával egyenlítette ki (ami megkövetelte a tulajdonos megnemesítését is), egyelőre nem világos. Kétségtelen azonban, hogy a nemesi rang a puszta címkórság kielégítésén túl ekkor még társadalmilag és gazdaságilag egyaránt nagyon is reális előnyöket jelentett.

Ám ekkorra már a polgárjog utolsó reális funkciója: a részvétel biztosítása a városi közügyek intézésében is, jórészt illuzórikussá vált. Ez a lehetőség ugyanis ekkorra már a legtöbb városban az élethossziglan választott külső tanácsnak: a választott polgárok igen csekély létszámú testületének jogkörébe ment át. Ám a magát minden ellenőrzéstől hovatovább függetlenítő, bürokratikus elitté váló belső tanács, a magisztrátus még ezeknek a polgárjoggal ugyan rendelkező, de többségükben inkább csak még a feudalizmus keretén belüli kispolgároknak a véleményét is egyre ritkábban kérte ki. Nemcsak a város országgyűlési követét delegálta a magisztrátus (természetesen saját kebeléből), hanem a külső tanács által intézett tisztújítás is csak a magisztrátus jelölése alapján történt. Amikor pedig az 1827. évi törvények által kiküldött országos bizottság legalább a tisztújítás jogának az egész lakosságra való kiterjesztését javasolta, a városi követek élénken – és sikerrel – tiltakoztak. Ennek következménye lett az, hogy a negyvenes évekre a városok teljes jogú országgyűlési szavazati jogának előfeltételeként minden oldalról elismert igénnyé vált a városok belszerkezetének demokratizálása, biztosítékaként annak, hogy a szavazati jog nem a városok, többségében a kormánytól függő és nem is túl magas színvonalú, konzervatív bürokratikus vezető rétegét fogja erősebben és még nagyobb súllyal szóhoz juttatni.

A demokratizálási igény nyomásával szemben a szabad királyi városok, illetve az őket irányító és politikailag képviselő csoportok ugyanis egyre erőteljesebben az udvar felé fordultak, és azzal egyetértésben – bár részben különböző indokokból – hajlamosak voltak immár az egész fennálló rendszer megkövesítésére. A demokratizálás igénye ugyanis összetett igény, mely mögött, a városvezetőségek által jól megérezve, többféle erő sorakozik. Egyrészt kétségtelenül szerepe van benne egyfajta nemesi igénynek a már a századforduló körül is nagyszámú városlakó nemes lehető kivonására a város joghatósága alól. Olyan évszázados törekvés ez, amely ez idő alatt számos kísérletben jelentkezett, de miután többé-kevésbé kudarcot is vallott, az 1828. évi bizottsági munkálatokban újból különös hangsúlyt kapott. Ez az agresszív és reakciós törekvés a reformkorra kétségtelenül elősegítette a szélesebb polgári rétegek politikai magatartásának megmerevedését a nemesi politikával szemben. A demokratizálás igénye másrészt együtt járt a városok gazdálkodási ügyekben eddig közvetlen kamarai alárendeltségének megszüntetését, és a város minden szempontból a helytartótanács alá rendelését kívánó igénnyel. Ez a városoknak a kamarán át az udvarhoz fűződő közvetlen kapcsolatát gyengítve, a rendi befolyást erősítette volna felettük. Ilyen körülmények között pedig konzervatív szempontból különösen veszélyessé válhatott volna, ha a magisztrátusokat szélesebb rétegek bevonásával választják. Egyrészt veszélyeztette volna a várost vezető zárt (főleg a hanyatlani kezdő városokban már patríciátussá merevedett) csoport egyeduralmát, másrészt, lehetőséget adva a még feudális polgári jogokkal rendelkező kispolgári rétegek igényeinek szélesebb körű érvényesülésére, esetleg már a városok országgyűlési állásfoglalását is befolyásolhatta volna. Ez utóbbi veszélyre már az 1828. évi bizottsági munkálatok értékelésénél is aggályosan és idegesen figyelt fel Reviczky gróf, magyar kancellár. Már csak azért is, mert a rendi befolyás erősödése ezekre az évekre egyre inkább az abszolutizmussal szemben álló ellenzékiség befolyásának növekedésével vált azonossá.

A városi belszerkezet demokratizálásának ilyen, végül is a legmagasabb országos politikáig elnyúló veszélyeitől fenyegetve, udvar és magisztrátusok annál is inkább egymásra találtak, minél világosabbá lett számukra, hogy a fent említett közvetlen veszélyeken túl egyrészt a demokratizálás révén, ha nem is azonnal, de végső fokon a városi népességnek azok a rétegei jutnának irányító szerephez, akiknek érdekei a városok új központi funkcióihoz kapcsolódva természetszerűleg ellentétesek az abszolutizmus és általában a feudális rend érdekeivel. Másrészt félő lett, hogy a polgári átalakulás legelső várható következményeként életbe lépő, immár polgári szempontú választójog a szabad királyi városok polgárvárosokkal és mezővárosokkal szemben hátrányosabb politikai képviseleti arányát eredményezné. (Az 1848:V. tc. alapján lebonyolított választások utólag kétségtelenül az aggodalmaskodókat igazolták: a központi funkciókhoz fűződő különleges érdekek megfogalmazását és képviseletét ekkorra ugyanis egyre inkább az új típusú városok vették át.) A konzervatív városi magisztrátusok és az udvar gyanakvását még csak erősítette az a felismerés, hogy a városi polgárság bevándorlás útján történő utánpótlása lassan megállt, és a demokratizálódási folyamat nyilvánvalóan egyre több magyar – illetve nemzetiségi vidéken nemzetiségi –, de mindenképpen már csak kisebb számú német elemet hoz a városok jó részének eddig hagyományosan német vezetésébe. E tényező erejére különösen jellemző, hogy az 1828. évi bizottsági munkálatok tárgyalása során éppen a nevét frissen megmagyarosított és már a nemesítés küszöbén álló soproni követ még mindig azt fejtegette, hogy a városoknak a kormányra és az udvarra van szükségük támaszként.

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

És ha más régi városok, például Körmöcbánya, Kézsmárk, Eperjes, Trencsén, Sopron, Szakolca vagy Nagyszeben falai nagy részükben még álltak is, túl rajtuk, itt-ott a város régi szerkezetéhez szervesen kapcsolódó új városrészek épültek, már többnyire tágas egyenes utcákkal, de legalábbis kényelmesebb, derűsebb házakkal, melyeknek klasszicista vagy később koraeklektikus stílusa csakhamar a belvárosban is helyet kap egy-egy (és majd egyre több) csákány alá került öreg, középkorias vagy barokk ház helyén emelkedő új épületen is.

Az igazságügyi és a közjogi bizottság munkálatai

A nemességgel szemben álló, főleg német polgárok álláspontját a – később ugyancsak megnemesített és nevét is megmagyarosító – soproni követ fejtette ki. A király és a kormány védelme kell a polgárnak – úgymond. Jellemző azonban, hogy ezzel éppen a budai és a debreceni követek nem értettek egyet.

Arató Endre

Magyar rokonszenv a nem magyar népek iránt a 19. század első évtizedeiben

Magda Pál, a soproni líceum tanára ismert statisztikájának bevezetőjében (1819) a magyarok és nem magyarok viszonyára is alkalmazta a nacionalizmus kifejezést, amelyet a patriotizmussal ellentétes fogalomnak tekintett.

A személyes érintkezés

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”-ban írta.

Vörös Károly

Széchenyi válsága

A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése. De ekkorra több más nagy városban is már alkalmas termek, szálák, redutok állnak az arra járó társulatok rendelkezésére.

1790-től 1815-ig, 1815-től 1833-ig, illetve 1835-ig, onnan a polgári forradalomig: a hazai magyar színjátszás története – mint látjuk – csaknem pontosan, legfeljebb a felépítményszerű jelenségeknél különben is észlelhető bizonyos fáziskéséssel, már a köztörténet, de éppúgy az irodalomtörténet alakulásának egyes szakaszait követi. Sőt, hogy a fejlődés e látványosabb fordulópontjai között a nagy fordulat itt is, úgy mint az irodalomban, valahol az 1820-as évek közepén megy végbe, azt a magyar nyelvű színházi zsebkönyvek korábbi, csak szórványos jelentkezésük után éppen ez idő tájt, 1826-tal kezdődő tömeges, és ettől kezdve folyamatos megjelenése mutatja, jeleként az érdeklődés hirtelen, s a politikai élet fellendülésétől nyilván nem független megnövekedésének. Ezt különben a nagyobb vándortársulatok többé–kevésbé határozott, korántsem annyira bohémes és romantikus, mint inkább a várható érdeklődést már józan megfontolással felmérő úti programjai is bizonyítják. Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Kolozsvárott 1822-ben a muzsika Egylet Mozart Requiemjét adja elő, Sopronban 1829-ben Zeneegylet alakul, s az Abaúj vármegyei Fáj község művelt és kiváló zongoravirtuóz hírében álló földesura, gróf Fáy István az 1830-es évek elején évente négyszer 3–4 napos „akadémiákat” rendez, összegyűjtve a keleti Felvidék jelesebb amatőr és hivatásos zenészeit: zenélő földesurakat, kishivatalnokokat és templomi muzsikusokat még Bártfáról és Eperjesről is.

A klasszicista építészet

A korszak az építészet számára ilyen kedvezőre fordult viszonyai között így, e klasszicista stílus jegyében fognak országszerte felépülni az új középületek, élükön a nemzet múzeumával; megyeházák és városházák egész sora Soprontól Makóig és Lőcsétől Kaposvárig éppúgy, mint nem egy tollasodó mezőváros középületei, templomai; az új nagy főúri kastélyok és középnemesi kúriák a nádor alcsúti otthonától kezdve Fehérvárcsurgó, Csákvár, Dég, Fót, Bajna, Lovasberény, Tajna, Hegyfalu (hogy csak a legjelesebbeket említsük) kastélyaiig és a mezőgazdasági árutermelésbe a pesti piacon át kivált előnyösen bekapcsolódni képes Pest megyei köznemesek kúriáiig, de még a távoli és szegényebb Erdélyben is.

A tudományok

Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűen (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása.

Spira György

A Vág-vidéki harcok június derekán

Haynau ugyanis a maga főerőit meglehetősen széttagoltan, túlságosan széles, Soprontól egészen Lipótvárig húzódó arcvonalon sorakoztatta fel.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei. Különös gonddal vigyáztak arra, hogy a túlnyomórészt színmagyar pest-budai kerület szűk határok közé szoruljon, s minél több magyar sorolódjék a vegyes nemzetiségű kerületek lakosai közé. Noha e szabályozás során hellyel-közzel racionális közigazgatási és gazdasági szempontok is érvényesültek, a fő cél a „magyar elem” háttérbe szorítása, részleges beolvasztása volt. (Így kényszerült a majdnem az egész Dunántúlt felölelő, németnek szánt kerület központjává tett távoli Sopronba utazni, ha el akarta intézni ügyes-bajos dolgait a dunaföldvári vagy az ozorai lakos. Hasonlóképpen Pozsonyba, mint kerületi székhelyre kellett utazzon az, aki Balassagyarmaton, vagy akár Szobon élt, noha Pest-Budát töredék fáradsággal érhette volna el.)

A távolabbi cél tehát Magyarország törzsterületének egymástól elidegenített tartományokra való bontása volt, de úgy ítélték meg, hogy átmeneti időre szükséges még közigazgatásának egységes irányítása. Így került sor 1851 elején Geringer vezetésével az öt kerület fölé rendelt helytartóság felállítására, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzóságának” rendeltek alá. Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élét). A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké. A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból. A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége.

Az önkényuralom kiszolgálói

Aligha dönthető el egyértelműen annak a Hauer István bárónak a „nemzeti” hovatartozása, aki ugyan nem a legmagasabb, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb pozíciót töltötte be a Magyarország beolvasztásával kísérletező önkényuralmi rendszerben. Soproni születésű volt, anyja Sigray lány, magyarul is beszélt, így alkalmas volt arra, hogy 1849-ben mint a soproni kerület miniszteri biztosa, majd főispánja, illetve mint a magyarországi közigazgatási szervezet kialakításával megbízott testület belügyminiszteri osztályfőnöki ranghoz jutó tagja, majd Albrecht főherceg oldalán a kormányzóság polgári osztályának vezetője, minden „magyar ügyben” a hívatott szakértő szerepét vállalja. Magyarországi, illetve magyar származása ellenére, vagy éppen azt ellensúlyozandó, ő volt az, aki a magyar jellegűnek elismert pest-budai kerület szűkítése és az ország végleges területi széttagolása mellett kardoskodott. Már soproni biztosként a germanizálás előharcosának, Bach bizalmasaként és Albrecht főherceg befolyásolójaként pedig a beolvasztó politika kíméletlen végrehajtójának bizonyult. Hauerral ellentétben gróf Haller Ferenc tábornok, József főherceg nádor hajdani hadsegédje, az 1840-es évek horvát bánja, Albrecht főherceg helyettese nem annyira az önkényuralmi centralizációnak, mint inkább a dinasztiának volt elkötelezettje. Az utóbbinak azonban olyan mértékben, hogy a konzervatívokéhoz hajló politikai felfogásával ütköző császári rendelkezések gondolkodás nélküli végrehajtására is készen állott.

Az igazságszolgáltató szervezetnek sem csupán az alsó szintjein volt sok, kenyérkeresetre szoruló magyar értelmiségi. Akadt magyar a vezető posztokon is. Közéjük tartozott Nádasdy Ferenc gróf, aki a reformkorban árvai főispán és az erdélyi királyi kincstár elnöke volt, 1849 után pedig előbb a soproni kerületi főtörvényszék elnökségét cserélte fel a bécsi legfelső törvényszék bírói stallumával, majd 1857-ben ez utóbbit a birodalom igazságügyminiszterének a tisztjével.

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Áruba bocsátott államjavakért 1850–67 között több mint 200 millió forint folyt be az államkincstárba. Amellett, hogy az államvagyon legértékesebb elemeit, így Magyarországon többek között a krassó-szörényi uradalmat bányáival és kohóműveivel együtt, továbbá az országot Pozsonytól Pesten, Szolnokon, Temesváron át Báziásig átszelő, részben még 1849 előtt megépült vasúti fővonalat, a SzolnokDebrecenPüspökladányNagyvárad vonalat és a soproni szárnyvonalat eladta, az önkényuralmi kormányzat a viszonylag legjobb karban levő 20 magyarországi kincstári uradalmat (az 1863–64-ben „kimutatott” 1,6 milliónyi tiszta jövedelemmel) adósságai fedezetéül, „zálogképpen s eladási szabadsággal” a magántőke tulajdonában álló bécsi nemzeti bank kezére juttatta.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

Katus László

A bányászat és a nehézipar

A kiegyezés utáni években fejlődött ki barnaszénbányászatunk. Addig csak az Esztergom vidéki és a Sopron vidéki bányák termelése volt jelentős.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A hagyományos borvidékek – a szerémi, a tokajhegyaljai, a soproni, a balatonmelléki, az érmelléki, a pécsi, az Arad megyei, a Küküllő-vidéki stb. – a tömegtermelésben egyre kisebb szerepet játszottak.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

A magyarországi németek)

Bár a német városi polgárság egy része – különösen a nyugati határszél városaiban – továbbra is híven őrizte „deutschungar” hagyományait, a kiegyezés utáni korszak egyetlen magyarországi német nemzetiségi politikusa, Edmund Steinacker, a 70-es években nagyobb siker nélkül próbálkozott Budapesten, Pozsonyban, Sopronban és Kassán a német polgárság modern nemzeti öntudatának kialakításával, német polgári párt szervezésével; e tárgyban írt cikkeinek nem volt szélesebb visszhangjuk.

Vörös Károly

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani.

Katus László

Az egyes iparágak fejlődése

A modern posztógyárak az ipar ősi fészkeiben, a Felvidéken és az erdélyi szász városokban létesültek. Legjelentősebb volt közülük a zsolnai (1891), a csacai (1905), a trencséni (1908), a késmárki (1908), a losonci (1911) posztógyár, valamint az 1909-ben létesült soproni szőnyegszövőgyár.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

Mindössze 1321 km maradt három magántársaság – a Délivasút, a KassaOderbergi Vasút és a GyőrSopronEbenfurti Vasút – tulajdonában, de ezek sem versenyezhettek az államvasutakkal, sőt alkalmazkodni kényszerültek annak üzleti és forgalmi politikájához. 1891 után az államvasutak bonyolították le a személyforgalom 83 és az áruforgalom 89%-át.

Fájl:A vasutak és a belvízi hajózás szállítási teljesítményének növekedése Magyarországon (1875-1913).jpg
A vasutak és a belvízi hajózás szállítási teljesítményének növekedése Magyarországon (1875-1913)
Baross Gábor minisztersége idején a vasútpolitika az állami gazdaságfejlesztés fontos tényezőjévé vált. 1890-ben új áruszállítási díjszabást vezettek be, amely olcsóbbá tette a mezőgazdasági termékek nagy távolságra való szállítását, a legfontosabb exportcikkek és nyersanyagok számára jelentős díjkedvezményeket nyújtott, s a hazai iparcikkeket kedvezményben részesítette a külföldi ipari termékekkel szemben. A maga korában úttörő jelentőségű díjrendszert vezetett be Baross a személyforgalomban is, az úgynevezett zónatarifát. 1889-ig a magyar vasutak személyszállítási díjai a legdrágábbak voltak egész Európában, s a személyforgalom rendkívül csekély volt, a vonatok üresen közlekedtek. Az új tarifa a társadalmi mobilitás kibontakozó folyamatát kívánta elősegíteni. Különösen a szomszédos forgalomban és a nagy távolságokon mérsékelte erősen a díjszabást, s olyan díjtételeket alkalmazott, amelyeket a szerény jövedelműek is meg tudtak fizetni. Baross számítása a várakozáson felül bevált: az utasforgalom növekedése bőven ellensúlyozta a díjtételek nagyarányú mérséklését. Az államvasutak vonalain már az első években meghatszorozódott az utasok száma.

Az első világháborút megelőző negyedszázad a korszerű városi közlekedés kiépülésének a kora volt. A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Dolmányos István

Egyéb radikális irányzatok

Elsősorban a párttól eltántorodott vagy addig a politikán kívül álló kisiparosságra vetett szemet az 1907-ben megalakult Országos Polgári Radikális Párt. Létrehozását Kristóffy és a „darabontkorszak” más politikusai kezdeményezték. Felhasználva az új kiegyezés miatti csalódást, erős eszmei ködösítéssel, nagy anyagi eszközök felhasználásával rövid idő alatt valóban országos pártmozgalmat indítottak. Magukhoz kapcsolták az ez idő tájt gomba módra keletkezett helyi, városi polgári pártokat, így a soproni, pozsonyi, makói polgárpártokat.

Erényi Tibor

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A vidéki bérmozgalmak közül Arad, Győr, Marosvásárhely, Nagybecskerek, Pécs, Sopron, Újvidék nyomdászainak június sikeres sztrájkja érdemel említést.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

A nyugati határszél néhány városában, Pozsonyban, Sopronban, élt ugyan egy csekély számú öntudatos, a német polgári hagyományokat féltve őrző réteg, körükben azonban hasztalan kísérletezett német polgári párt és politikai mozgalom szervezésével az egyetlen igazán aktív magyarországi német nemzetiségi politikus, Edmund Steinacker.

Siklós András

Nyugat-Magyarország és a magyarországi németek

Az autonómiát leginkább a Sopronban székelő nyugat-magyarországi német néptanács sürgette. A soproni néptanácsban – mely november 19-én Zsombor Géza lapszerkesztő vezetésével a magyarországi német néptanácshoz csatlakozott – az elszakadásban kevésbé érdekelt városi iparos-kereskedő rétegek tömörültek. Az autonómia követelése e rétegek részéről nem utolsósorban az elszakadást célzó mozgalmak leszerelésére irányult – az autonómiát ennyiben a soproni magyar nemzeti tanács is támogatta. A német vezető réteg e követelés hangoztatásával egyben arra törekedett, hogy a nemzeti kérdés előtérbe helyezésével a még forrongó falvak és a forradalmasodó munkások mozgalmat tompítsa, a közös érdekre hivatkozva magának alárendelje.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

Február 12-én Kaposvárott letartóztatták Tóbi József soproni középiskolai tanárt, aki a Dunántúli Polgárszövetség nevében uszító hangú röpiratokat írt és terjesztett, és ellenforradalmi szervezkedéssel vádolva Budapestre kísérték.

Hajdu Tibor

A szocializálás

Az átmenet nélküli szocializálás e hibái különös élességgel mutatkoztak meg a házak köztulajdonba vételéről kiadott rendeletben, amely minden lakóházat köztulajdonnak nyilvánított azzal, hogy a családi házak után nem kell lakbért fizetni. A rendelet a saját házzal nem rendelkező proletár szemléletét tükrözte, aki a háziurat talán a tőkésnél is jobban gyűlölte, mert a kizsákmányolásnak ezt a formáját különösen igazságtalannak érezte. Az infláció körülményei közt a lakbér „fehérpénzben” való befizetése nem okozott különösebb nehézséget, az állam csak „fehérpénz”-készletét szaporította, viszont magára vállalta a háború alatt elhanyagolt házak sok esetben sürgős karbantartását. A családiház-tulajdonosok sérelmezték a rendeletet, melynek kiadói nem gondoltak arra, milyen széles dolgozó rétegeket érintenek vele, főleg vidéken. Sokkal tisztábban látták e kérdést a helyi tanácsok, például a soproni, amely kimondta, hogy csak azokat a házakat szocializálja „amelyek a Tanácsköztársaság számára legalább évi néhány száz korona tiszta jövedelmet jelentenek”.[5]

A katonai helyzet reménytelenné válása

A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

L. Nagy Zsuzsa

A második királypuccs

Bethlen és a rendszer kül- és belpolitikailag egyaránt jelentős, jól kamatoztatható sikert ért el az úgynevezett nyugat-magyarországi (burgenlandi) kérdés rendezésében. Magyarország, megtagadva az Ausztriának ítélt területek átadását, követelte a jugoszláv csapatok kivonását Baranyából. Mivel ennek teljesítése elhúzódott, az Ostenburg-, Héjjas-, Prónay-különítmény időt és lehetőséget kapott arra, hogy fegyveres bandaharcokat robbantson ki, majd a „Lajtabánság” kikiáltásával akadályozza az Ausztriának ítélt területek átadását. Bethlen és a kormány formálisan elhatárolta magát ezeknek az irreguláris fegyveres csoportoknak az akcióitól, gyakorlatilag azonban teljes mértékben felhasználta őket a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalások idején. Bethlennek olasz segítséggel sikerült elérnie a velencei konferencia összehívását 1921. október 11-re, ahol vállalta a bandaharcok leszerelését, viszont ennek fejében Sopron városa népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Amikor a népszavazás 1921. december 14–16-án Magyarországra nézve kedvező eredménnyel zárult, a kormány nyomban leszerelte és félreállította a túlságosan önállósult fegyveres csoportokat.

Szakács Kálmán

A Bethlen–Peyer paktum

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt passzív magatartása a második királypuccs idején, majd a kormányt támogató politikája a soproni népszavazás során a közeledés útját egyengette.

Lábjegyzetek

  1. ETE I. 442.
  2. Thököly levele Ibrahim budai pasának, 1681. március 9. OL P 125 Esterházy Pál nádor iratai 674/6609
  3. Bezzegh György levele Királyfalvi Rooth Jánosnak, Sopron, 1681. június 1. Zólyom megye levéltára, Banská Bystrica. Radvan, Publico Politica A 1. fasc. fol 141. Idézi: Nagy József Zsigmond, A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében. Nógrád Megyei Múzeumok évkönyve. VII. 56.
  4. 1 pozsonyi mérő = 62,5 l.
  5. Soproni Állami Levéltár. Tanácsi iratok 6044/1919.

Irodalom

Kiadványok