Stílusirányzatok

A Múltunk wikiből

A romanika, a román stílus kialakulása Európában a XI. század második felében, utolsó harmadában ment végbe. A romanika közvetlen magyarországi előzményét az a stílus jelenti, amelynek jegyeit a XI. század derekán alapított királyi (Tihany, Szekszárd) és úgynevezett nemzetségi magánegyházak (Feldebrő, Zselicszentjakab) viselik magukon. Ez a stílus terjedt el az 1070-es évektől kezdve a Szerémségben, s ott még a XII. század elején, tehát a magyarországi romanika létrejöttét követően is tovább éltek hagyományai. A szerémségi helyi központ építészeti alkotásain a palmettás és szalagfonatos ornamentika mellett nagy szerepet játszik a figurális reliefdísz. Bodrogmonostor, Dombó emlékei, a Belos bán által alapított Bánmonostora (Kő) faragvány töredékei, valamint az aracsi emlékkő adnak képet erről a stílusirányzatról.

A magyarországi művészet történetében a XI. század végén korszakos jelentőségű fordulat ténye állapítható meg: észak-itáliai hatásra megjelent Magyarországon az érett romanika. Ennek a templomépítészeti stílusnak jellemzője a kereszthajó hiánya, az axiális elrendezés, a nyugati homlokzat és a nyugati, főhajóba vezető bejárat. Ha több emlékre nézve igaz is a háromhajós, három apszissal zárt, igen gyakran két nyugati tornyos homlokzattal felépített megoldás, a korszak templomaira maradéktalanul nem érvényesek ezek a jegyek. A XI. század végétől a XII. század végéig eltelt egy évszázad alatt részint a korábbi templomok épültek újjá vagy bővültek ki, részint új templomok készültek. Már a XI. század végén megkezdődött a XI. század elején alapított székesegyházi és apátsági templomok újjáépítése. A pécsi első székesegyházat 1011-ben tűzvész pusztította el. A második székesegyház építése a XI. század végén kezdődhetett, de a munkálatok elhúzódtak, s a templom nyugati részén még a XII. század végén is építkeztek. Pannonhalma második apátsági templomát 1137-ben szentelték fel. Valószínűleg a XII. század első harmadában kezdték el azt az esztergomi építkezést, az első székesegyház átépítését, amelynek egy szakasza 1156-ban lezárult, amikor is Martirius érsek felállította és felszentelte a Mária-oltárt. Bizonyos, hogy az 1156. évi dátum csak a szentélyrész befejezésére vonatkozik, a székesegyház átalakítása a század végéig eltartott. A székesfehérvári királyi bazilikát is átépítették a XII. században. Az építési idő elhúzódása, a gyakori tervváltoztatások, a sokszori átépítés miatt különösen nehéz korai templomaink építészeti maradványait megbízhatóan tipologizálni, és korhoz kötni. I. László király 1092-ben arról intézkedett, hogy a lázadás során elpusztult vagy felégetett templomokat királyi parancsra az illető egyház papjai állítsák vissza, illetve hogy a régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építtesse újjá (1. 7 – 8. §). Mindez bizonnyal falusi templomokra vonatkozott elsősorban.

Nincs sokkal kedvezőbb helyzetben a művészettörténeti kutatás a XI. század vége óta emelt templomokat illetően sem. A váradi és a váci székesegyházról csak írott források nyomán alkotható kép, a szükséges régészeti támpontok hiányoznak. A legjobban annak a kolostortemplomnak a típusa ismert, amely kis létszámú szerzetest fogadott be, s az alapító és leszármazottai, a kegyúri jogokat gyakorló világi előkelők temetkezésére szolgált: az úgynevezett nemzetségi monostortemplomok típusa. Előzményei már a XI. század második felében megjelentek Ottó comes 1061. évi zselicszentjakabi és Péter comes 1067 körül alapított százdi monostorával, jelentős részük azonban a XII. században épült fel. Egyetlen típusba nehéz lenne besorolni őket, mert ha nagyobb részük háromhajós, nyugati tornyos és nyugati karzatos épület is, már a háromhajós típuson belül is nagy eltérések figyelhetők meg. Ismerünk keleti toronypárral felépített templomokat (Ákos, Vésztő), a keleti tornyok emeletén kialakított karzatokat (Nagysink, Boldva), olykor oldalkarzatok meglétére utaló nyomokat (Kaplony, talán Harina), sőt kétszentélyes épületet (Pusztaszer). Emellett szép számmal tudunk egyhajós templomokról. Ilyen volt a Lampert comes által 1130 táján alapított bozóki bencés, utóbb premontrei monostor temploma, továbbá Jánosi, Bény, Jánoshida templomai.

Az érett romanika észak-itáliai eredete jól tükröződik a magyarországi emlékanyagban. A pécsi második székesegyház oszlopokkal tagolt és boltozott kriptája a leghitelesebb épületrészek közé tartozik, s megfelel annak a típusnak, amely a XI. század végén Lombardiában, majd a lombard minta nyomán Közép-Európában elterjedt. A székesfehérvári királyi bazilika átépítésének a XII. század első felére tehető emlékei, a pillérfők, ornamentális faragvány töredékek szintén lombardiai kapcsolatokra mutatnak. Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház második épületét díszítő klasszicizáló szobrászat éppen úgy lombardiai, elsősorban Como környéki hatásokra vezethető vissza, mint ahogy az épület elrendezése is a bencések lombardiai központjának megoldásait követte keleti toronypárjával és a főhajóba benyúló kórusával. Az esztergomi elrendezés példája érződik a kisebb méretű és egyszerű harinai, ákosi, valamint az 1203-ban már leégett boldvai monostortemplomon. Az esztergomi műhely mesterjegyei fedezhetők fel az óbudai prépostságon, mind a klasszicizáló típusú oszlopfőkön, mind a gazdag épületplasztikai tagoláson. Az az adománylevél, amelyet II. Géza 1148-ban adott az óbudai egyháznak, talán az óbudai prépostsági építkezések kronológiája szempontjából is hasznosítható. Az esztergomi műhely ornamentikája ismerhető fel az esztergom-szentkirályi johannita rendház töredékein. Mivel a rendház alapítása a XII. század második harmadának végére tehető, ebből következően az esztergomi székesegyház Mária-oltárának 1156. évi felszentelése nem az esztergomi építkezések befejezését jelzi. Az egymással szoros kapcsolatot tartó észak-itáliai és délnémet területek művészi hatása mutatkozik meg a falképfestészet magyarországi jelentkezésében, amelynek legkorábbi emléke a feldebrői altemplom freskódísze és a pécsváradi templom szentélyének freskótöredéke.

Cseh és lengyel hatások jelentkeznek az Álmos herceg által alapított és 1107 táján felszentelt dömösi templomon. Itt háromapszisos, a megnyújtott főszentély alatt kriptával ellátott templom maradványai kerültek elő, amelyet állat- és növényábrázolások, szalagfonatos épületplasztika díszített. Az 1137 -ben felszentelt második pannonhalmi apátsági templom téralkotása rokon a dömösiével. A vértesszentkereszti apátsági templom oszlopfőit is rokonság fűzi a dömösi emlékekhez. 1146. évi említés szerint ez annak az Ugrinnak a monostortemploma volt, aki a Csák nemzetség egyik ősének tekinthető. Ugyanakkor egy, Dömösön megmaradt nagyméretű, állatküzdelmet ábrázoló oszlopfő stílusát tekintve szorosan kapcsolódik Esztergomhoz, a második székesegyház építőműhelyéhez.

A XII. század közepén Magyarországon az érett romanika virágkorát éli; legkiemelkedőbb emlékei a pécsi műhely alkotta épületplasztikák, a Szent Kereszt-oltár (az úgynevezett Népoltár) és az altemplomi lejáratok Bibliából válogatott jeleneteket ábrázoló domborműveL A pécsi műhely ugyanúgy felső-itáliai, közelebbről talán paviai minták alapján dolgozott, mint azon kőfaragványok alkotói, amelyek Bácsról, Szegedről, Halmágyról, a gyulafehérvári második székesegyház egyik ornamentális készletéből, továbbá Vésztőről és Pusztaszerről ismertek, s amelyek a lombardiai eredetű díszítőstílus egyidejű, széles körű elterjedése mellett tanúskodnak. Az ercsi monostor faragvány töredékei kétségtelen összefüggésben állanak a pécsi Szent Kereszt-oltár ornamentikájával. Mivel pontosan tudjuk, hogy az ercsi monostorban 1186-ban temették el az alapító Tamás nádort, így ez az adat a pécsi műhely fennállásának kronológiáját segít tisztázni. Valószínű, hogy a XII. század harmadik negyedében készülhettek el a pécsi reliefek, méghozzá olyan műhely munkájának eredményeként, amely észak-itáliai minták mellett a XII. század közepének franciaországi, Ile-de-France-i, burgundiai és Rhone-vidéki művészeti eredményeit is hasznosította. A XII. század utolsó harmadában került sor a pécsi székesegyház Szent Kereszt-oltárának felállítására. A pécsi műhely szerepet vállalt a fehérvári királyi bazilika, továbbá az 1091-ben alapított- somogyvári bencés apátsági templom díszítőfaragványainak elkészítésében.

Esztergomban a klasszicizáló jellegű ornamentika fejlődése töretlen a székesegyház építészeti faragványtöredékein, s megjelent a királyi palota (a vár) egyes részletein, a lakótorony oszlopfőin és kettős kapuzatán. 1180 táján a nyugati rész építésével befejezéshez közeledett a székesegyház évtizedek óta tartó újjáépítése, s ekkor kezdhettek hozzá a királyi palota felújításához. A székesegyház újonnan elkészült díszítőrészei némileg különböznek a szentéllyel összefüggő faragványoktóI, amennyiben e friss dekoratív részletekben észak-itáliai elemek keverednek franciás stílussajátosságokkal, a Rhone-vidék és Burgundia jellegzetes megoldásaival. A székesegyház befejezésén és a királyi palotán munkálkodó esztergomi műhely alkotása a főkapu, a Porta speciosa, amelyet a székesegyház homlokzata előtt emelkedő négyszögű előcsarnok fogott közre.

1190 táján stílusváltás történt az esztergomi építkezéseken és épületdekorációkban. Franciaországi, valószínűleg Champagne és Burgundia területéről érkezett mesterek jelentek meg Esztergomban, akik a hazájukban egy nemzedékkel korábban gyökeret vert gótikát honosították meg Magyarországon, egyszersmind Közép-Európában is legkorábban. A palotakápolnán és a Szent Adalbert-székesegyház nyugati előcsarnokán, oszlopfőkön, kapuzattöredékeken már a korai gótika elemei láthatók, de egyes dekoratív részletek, a kápolna rózsaablakának béllete, figurális szobrászati darabok arra mutatnak, hogy a régebbi műhely, amely a romanika jegyében alkotott, tovább folytatta munkáját. A gótika fontos összetevője a III. Béla korában kialakuló művészetnek; a gótikus művészet magyarországi meghonosítása méltán helyezhető egy sorba III. Béla olyan alkotásaival, valamint tudomány- és művészetpártoló törekvéseivel, mint az írásbeliség fontosságának hangoztatása, végső fokon a kancellária felállítása, a külországi, párizsi tanulmányok támogatása, királyi ötvösműhely létesítése. A gótika meghonosításában a királyi kezdeményezés szerepe vitathatatlan. Ha nem is voltak idegenek a III. Béla kori művészettől, főleg az ötvösművészettől a bizánci minták, a székesegyház díszítése 1190-et követően nyugat-európai példákhoz igazodott, az Esztergomban teret nyert új stílus gyökerei a Maas-vidéki képzőművészetben lelhetők fel. A Porta speciosa is az új mesterek keze nyomán nyerte el végleges formáját. Az alkotót a világi és egyházi hatalom kérdései foglalkoztathatták, hiszen nemcsak Szent István királyt és annak keresztapját, az esztergomi székesegyház védőszentjét, Adalbertet ábrázolta, hanem III. Bélát és az akkori esztergomi érseket, Jóbot is, s a kapuzat timpanonjában Magyarország Máriának történt felajánlása központi helyen nyert megörökítést. III. Béla nem érte meg a királyi palota újjáépítésének befejezését. Amikor Imre király 1198-ban a palotát az esztergomi érseknek adományozta, még nem ért véget az átalakítás.

Az 1190 tája óta gótikus arcélt nyerő esztergomi műhelyen kívül a jobbára III. Béla korában létesült cisztercita monostorok, Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilisszentkereszt, Pásztó képviselték a gótikus stílust. Tagadhatatlan általában a ciszterciták erős ragaszkodása a gótikához, de ez nem jelent valamiféle önálló cisztercita stílust, amilyen egy fél évszázaddal korábban, Clairvaux-i Bernát idejében még létezett. A XII. század végének gótikus jellegű cisztercita építőművészete a korai gótika burgundiai forrásából merített. Kevéssé valószínű, hogy a ciszterciták építészete komoly szerepet játszott a korai gótika megjelenésében, illetve magyarországi térhódításában. Ezt a feladatkört az esztergomi műhely töltötte be, amely szerte az országban szétsugározta a francia mintára Magyarországon meggyökeresedett korai gótika elemeit. Esztergomi mesterek dolgoztak az Esztergomhoz közeli pilisszentkereszti cisztercita monostoron, ahol a legkorábban elkészült épületrész, a kolostortemplom kezük nyomát őrzi. A XIII. század első harmadában folyó további építkezések során létrejött kolostorépület már fejlettebb, későbbi gótikus stílussajátosságokat mutat. Az esztergomi műhely közvetlen hatása távolabbra is kisugárzott. Budai és zágrábi töredékek vallanak az esztergomiak itteni nyomairól. Rajta hagyta lenyomatát az esztergomi műhely a halicsi Szent Pantaleon-templomon, amely az 1210-es évek második felében, Kálmán halicsi királysága idején épülhetett. A XIII. század elején nem ritkák az olyan építészeti emlékek, amelyeken, miként Esztergomban is, együtt jelentkezik a romanika és a gótika. így a Hont-Pázmányok 1217 előtt elkezdett bényi premontrei kolostorán, a Csák-nemzetség vértesszentkereszti második apátsági templomán, továbbá a gyulafehérvári második székesegyház egyes díszítőrészletein.

Kisugárzott az esztergomi műhely hatása a másik érsekségi központ, Kalocsa építészetére is. A második kalocsai székesegyház építése Bertold érseksége idején, 1210 körül kezdődött el, s az épület töredékei a kalocsai építők, valamint az esztergomi és pilisszentkereszti műhely közötti közvetlen érintkezésre mutatnak. Kalocsa hatása érződik az ócsai és jánoshidai premontrei prépostsági, illetve az aracsi bencés apátsági templom épületén. Újabb francia mesterek érkeztek Magyarországra Ile-de-France, Champagne és Burgundia területéről. A pár évtizeddel korábban ugyane vidékekről Esztergomba jött elődeiknél fejlettebb gótikát képviselő művészetüknek nyoma maradt a kalocsai második székesegyházon, Pilisszentkereszten a cisztercita kolostor kerengőjén, illetve ugyanitt Gertrúd királyné sírjának gótikus stílusú faragványain, valamint Somogyvárott és Pusztaszeren. Szoros kapcsolat volt ezekben az évtizedekben a franciaországi gótikus építőműhelyek és Magyarország között. Villard de Honnecourt 1221 tájára tehető magyarországi küldetése a francia-magyar művészeti kapcsolatok közvetlenségének a jele. A magyarországi korai gótika az országhatáron túlra is kisugárzott. Bambergben az 1220-as évektől kezdve annak az Eckbertnek, Gertrúd testvérének a püspöksége alatt jelent meg a francia klasszikus gótika művészete, aki korábban néhány évet Magyarországon töltött.

A XII. század végén megjelenő magyarországi gótika folytatódását az 1230-as évektől kezdve nem lehet kimutatni. A művészetben az 1200 táján induló késő román kori tendenciák jutnak egyeduralomra. Hogy bizonyos értelemben visszahatás ez a stílus azokra a változásokra, amelyeket a távoli importból származó gótika keltett, aligha lehet vitás. Az viszont további kutatást igényel, hogy e visszahatás mennyire lehet kapcsolatos politikai megfontolásokkal, hogy tudniillik a gótika mind Franciaországban, mind Magyarországon – az elsősorban a királyi hatalmat erősítő III. Béla alatt – mint udvari művészet jelent meg, illetve mennyire csak művészeti irányok belső, szuverén, politikai mozzanatoktói kevésbé befolyásolt harcának kérdése. Mindenesetre a kései romanika Magyarországon egyértelműen a hagyományos, érett, tehát korábbi stílusirányt képező romanika folytatásának bizonyul, amely azonban számos újszerű, nagyrészt a korai gótika művészeti-technológiai kelléktárából származó megoldást terjesztett el.

A kései romanika egyeduralma mennyiségi vonatkozásban értendő; emlékei nagyrészt megőrződtek. Ennek alapján is világos, hogya XIII. század késő román stílusú építészete meghatározta az ország képét, s az elért építészeti teljesítmény komoly gazdasági erőfeszítést igényelt, technikailag számottevő színvonalat képviselt. Építéstechnikailag hiába jelentette a gótika a jövőt, a XIII. században a tömeges építkezést a kései romanika művészeti produkciója határozta meg. A peremterületek fokozatos benépesülésével párhuzamosan a magyar államterület szélső pontjain tűntek fel késő román építmények: kolostorok létesültek (északon Turóc, Erdélyben Kerc), a városiasodó településeken (például Selmecbányán) háromhajós bazilikák, a kisebb helyeken egyhajós, egytornyos templomok épültek. A falusi templomok építésénél több gondot fordítottak a kivitelezésre, a díszítésre. Többségük ekkor kapott tornyot (Egregy, Mánfa). Egyikük-másikuk gondosan faragott kváderkőből, faragványdísszel épült (Nagybörzsöny). Nagyobb építkezések közelében nem ritka a falusi templomok kapuzatának díszes faragása (Csempeszkopács, Őriszentpéter) Az úgynevezett nemzetségi monostorok típusában szembeszökő az igényesebb és díszesebb tagolás a korábbi megoldáshoz képest. A legjelentősebbek háromhajós, rendszerint háromapszisos bazilikák, nyugati homlokzati építménnyel, amely szinte mindig tartalmaz karzatot, olykor oltár felállítására is alkalmas kápolnának kiépítve. A nyugati építmény földszintje szolgál előcsarnokként, ahová egyes esetekben temetkeztek (Felsőörs). Az önálló előcsarnokkal bővített elrendezés ritka (Bény). Ez az építészeti típus a XII. század végén Kapornakon vagy Vasvárott már készen állott, a XIII. században a tér minden részének bordás keresztboltozatokkal való befedése és gazdag díszítése jelentett számottevő változást. A drága kőfaragó munka gazdagsága emeli ki Ják, Lébény, Zsámbék és Türje templomát. A figurális díszítés aránylag ritka, egyházi témák – maiestas Domini, apostolok, próféták, agnus Dei – dominálnak, de számos alkalommal ábrázoltak mellékalakokként világi öltözetű embereket, akik a kegyurak lehettek (Sopronhorpács, Ják).

A kései romanika magyarországi korszakának időben legkorábbi emlékei a XIII. század első évtizedeiből délnémet és szászországi példákat követtek. Németországi bazilikák szolgáltak mintául a gyulafehérvári második székesegyház számára, amelynek hosszan elnyúló építkezésén alárendelt jelleggel esztergomi eredetű kőfaragók, továbbá korai gótikus stílust képviselő modernebb mesterek is dolgoztak. A Győr-nemzetségnek a XIII. század első évtizedében elkezdett, 1208 táján már álló lébényi monostora szorosan kapcsolódik ausztriai és morvaországi emlékekhez. Környezetében csak a pannonhalmi harmadik apátsági templom korábbi részletei, a kripta és a szentély mutatnak rokonságot vele. Délnémet, bajor és osztrák hatások alakították ki a Ják nembeli Nagy Márton által 1220 körül alapított jáki monostor első részleteit. A Dunántúl számos késő román kori emlékén rajta hagyta lenyomatát a Csákok vértesszentkereszti építkezésén kialakult, részben Esztergomból és Kalocsáról toborzott műhely: köze volt a vértesi műhelynek a felsőörsi prépostság, a celldömölki bencés apátság, a jáki templom építéséhez. Nem lehetetlen, hogy Bizáncból behívott kőfaragók is dolgoztak a XIII. század első évtizedeiben Magyarországon (Ják, Veszprém).

1230 táján újabb irányzat jelent meg, amely hosszú utat tett meg, amíg a Rajna-vidék korai gótikájából Regensburg, a délnémet cisztercita építészetből az ausztriai kései román kolostorok közvetítésével eljutott Magyarországra. Pannonhalma harmadik templomát 1224-ben szenteltette fel Uros apát, s az építkezés ezt követő befejezése már a korai gótika téralkotásának, sőt az érett gótika ornamentikájának jegyeit mutatja. Türjén, továbbá az 1256-ban felszentelt jáki templomon az osztrák cisztercita építészet hagyományai jelentkeztek. Jákon kevéssé érvényesült a gótika, erősebb az ornamentika kései román jellege. A jáki műhely, amely kisebb építkezéseknél is tevékenykedett, jellegzetesen mutatja a XIII. század középső harmadában elterjedt, Ausztriában, Cseh- és Morvaországban egyaránt jellemző stílusjegyeket. Az 1230-as évek közepétől dél-németországi hatások alakították határozottan modern, gótikus jellegűvé a bélapátfalvi cisztercita apátsági templomot, amelyet a tatárjárást követően konzervatívabb stílusban fejeztek be. Az osztrák példákat követő és számos korai gótikus elemet felvonultató műhely az 1220-as évektől kezdve hosszú évtizedeken át számos épületet emelt Magyarországon. Ez a műhely kezdte el 1223 után az óbudai királyi palotát, dolgozott az Ajnard-fiak 1258 előtt befejezett zsámbéki premontrei monostortemplomán, továbbá Veszprémben, ahol újjáépítette a Szent György, és felépítette a Gizella-kápolnát. Szerepe lehetett e műhelynek a budai domonkos templom és kolostor első épületének elkészítésében, a tatárjárást követően pedig hozzákezdett a szintén budai Nagyboldogasszony plébániatemplom építéséhez. Az erdélyi kerci műhelyhez fűződik az 1202-ben alapított kerci cisztercita apátsági templom elkészítése, majd az 1230-as évektől kezdve az erdélyi szász települések (Brassó, Szászsebes) és királyi területek (Szék, Beszterce) templomainak felépítése. Sajátságos stílus alakult ki a XIII. század középső harmadában a kolduló rendi építkezések, a budai domonkos templom vagy a margitszigeti domonkos apácakolostor felépítése során. A kései romanika ornamentális változatosságának háttérbe szorulása, a tudatos egyszerűségre törekvés jellemzi ezt a stílusirányzatot. A kései román kor festészeti emlékanyaga szórványos, az építészetnél és az építészeti szobrászatnál szerényebb minőségű, s kizárólagosan a falfestészeti alkotásokra korlátozódik. Legvalószínűbb, hogy festészetünkben az italo-bizantin előképek osztrák, illetve délnémet festészeti gyakorlaton szűrődtek át (Hidegség, Kosztolány). A falusi templomokban ránk maradt falképek (Szalonna, Dejte, Süvéte) gyenge kvalitásuk, kortalan, már-már szinte népművészeti jellegük miatt nehezen datálhatók.

Irodalom

Korszakunk magyarországi művészetének rövid felvázolásában alapvetően Marosi Ernő Magyarországi művészet a 12-13. században című előtanulmányára támaszkodtunk (nyomtatott formában megjelent: Történelmi Szemle 1980. 1), melynek egyes megállapításait e fejezeten kívül is hasznosítottuk. A részletkérdések vonatkozásában a következő munkák használhatók: A magyarországi művészet története. I–II. Főszerkesztő Fülep Lajos (Budapest, 19704); Dercsényi Dezső, A régi magyar művészet periodizációs problémái. Dávid Katalin, Mályusz Elemér, Heckenast Gusztáv és Klaniczay Tibor hozzászólásával (Művészettörténeti Értesítő 1965. 3); Gerevich, Magyarország régészeti topográfiája; Rados Jenő, Magyar építészettörténet (Budapest, 1961); Dercsényi Dezső, Románkori építészet Magyarországon (Budapest, 1972); G. Entz, Die Baukunst Transsilvaniens im 11-13. Jahrhundert (Acta Hist. Art. 1968. 1-2, 3-4); Entz Géza, A gyulafehérvári székesegyház (Budapest, 1958); Dercsényi Dezső, A pécsi kőtár (Budapest, 1962); Az esztergomi porta speciosa (Regnum, 1944-1946); Árpádkori kőfaragványok. Katalógus. Szerkesztette Tóth Melinda-Marosi Ernő (Budapest, 1978); Levárdy Ferenc, Pannonhalma (Budapest, 1965); Gervers-Molnár Vera, A középkori Magyarország rotundái (MűF 4. Budapest, 1972); Entz Géza, Nyugati karzatok románkori építészetünkben (Művészettörténeti Értesítő 1959. 2–3); Az ercsi bencés monostor (Művészettörténeti Értesítő 1965. 4); A. Kozák Éva, A vértesszentkereszti románkori templom feltárása (Archaeologiai Értesítő 1970. 2); Sedlmayr János, A vértesszentkereszti apátsági templom építészeti koncepciója (Archaeologiai Értesítő 1970. 2); Entz Géza, A gótika művészete (Budapest, 1973); Dercsényi Dezső, A jáki templom (Budapest, 1957); Tombor Ilona, Zsámbék (Budapest, 1955); Marosi Ernő, Egy gótikus Madonna Somogyvárról és a Szent Egyed apátság kerengője (Művészettörténeti Értesítő 1972. 2); Radocsay Dénes, Falképek a középkori Magyarországon (Budapest, 1977); Tóth Melinda, Árpád-kori falfestészet (MűF 9. Budapest, 1974); Balogh Jolán, Varadinum - Várad vára. I-II. (MűF 13/1-2. Budapest, 1982).


Szellemi műveltség
Írásbeliség Tartalomjegyzék