Stevan Šupljikac

A Múltunk wikiből

szerb cirill írással Стеван Шупљикац

Petrinja, 1786. – Pancsova, 1848. december 15.) 
horvátországi születésű szerb nemzetiségű osztrák, illetve egy időben francia katonatiszt,
majd 1848-tól vezérőrnagyi rangban a császári hadsereg tábornoka,
az 1848–1849 között fennálló Szerb Vajdaság első vajdája
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Érvénytelen bélyegkép paraméterek
Stefan Supljikac color
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.

Spira György

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Az egybegyűltek tehát a szerbek pátriárkájává kiáltották ki Rajačićot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőr-gyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Šupljikac ezredesnek a személyében.

A kenyértörés

Šupljikac ezredest pedig – ha az ő vajdává választatását hivatalosan egyelőre nem hagyhatták is jóvá, s ezért egyelőre az olasz hadszíntérről való hazatérését sem engedélyezték – legalább tábornokká siettek előléptetni már május 22-én.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[1] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe.

Lábjegyzet

  1. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.

Irodalom

Mihovil Tomandl, Vojvoda Stevan Šupljikac kao glavnokomandujući srpskih vojnih snaga u Vojvodini 1848. godine (Zbornik za društvene nauke, 27/1960)