Stromfeld Aurél

A Múltunk wikiből
Budapest, 1878. szeptember 19. – Budapest, 1927. október 10.
vezérkari ezredes,
az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari tisztje,
a Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnöke
Wikipédia
Stromfeld Aurel.JPG

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A budapesti helyőrség azonban annál szilárdabban állt a forradalom oldalán; a hadügyminisztérium nacionalista érzelmű, a Vix-jegyzéken felháborodott vezető törzstisztjei (Stromfeld, Tombor) támogatásukról biztosították Böhmöt, a szociáldemokrata hadügyminisztert, ily módon a forradalom irányába orientálva éppen őt, aki az ingadozók kulcsfigurája volt.

A kormányzótanács újjáalakulása

Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Toborzás a Vörös Hadseregbe. Felkészülés a katonai intervenció elhárítására.

A tábornokok és ezredesek nyugdíjazása lehetővé tette, hogy a világháborúban legjobban bevált vezérkari tiszteket fiatalon állítsák olyan posztra, ahol képességeiket kibontakoztathatják. Közülük is kiemelkedtek a Vörös Hadsereg legfőbb katonai vezetői: Stromfeld Aurél, Tombor Jenő és Julier Ferenc.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A hadsereg főparancsnoka Böhm lett, akinek kezében így a kormányzótanácséval vetekedő hatalom összpontosult, amit nem egyéni ambíciói tettek veszedelmessé, hanem ingadozó, centrista politikája. Ezt a hátrányt kiváló szervezői kvalitásai sem ellensúlyozták, a tisztikarral való jó viszonyának ára a politikai biztosok háttérbe szorítása volt. Érdeme azonban, hogy századunk talán legkiválóbb magyar hadvezérét, Stromfeld Aurélt megnyerte vezérkari főnökéül.

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította. Mindenesetre feladta a frontális védekezés lehetőségét. Parancsait azonban így sem tudták végrehajtani; a front középső szakaszán visszavették Hajdúszoboszlót és Hajdúszovátot – a Hajdúszoboszlón termett Böhm és Szamuely kivégeztették a volt polgármestert és a takarékpénztár igazgatóját, akik, sok más község ellenforradalmáraihoz hasonlóan, kitűzték a fehér zászlót, és elűzték a direktóriumot –, de másnap, amikor Szamuely már a budapesti tanács ülésén ismertette a front helyzetét, az ellenség visszavette Hajdúszoboszlót, és Püspökladány felé nyomult.

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe.

Az ellentámadás előkészítése

Május 11-én Gödöllőn a kormányzótanács bizottsága megtárgyalta a helyzetet Stromfelddel – aki itt helyezte el a vezérkart –, és arra a következtetésre jutottak, hogy Gyékényes és Szeged felől támadás várható. Az értekezlet elhatározta, hogy az északi és keleti fronton, valamint a Dunántúlon „csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése”, míg „az összes ekként felszabadult erők a Duna–Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”.[1]

Miskolc visszavétele

A jelentősen megerősített 1. hadosztály Kerekess József alezredes parancsnoksága alatt megindított támadása sikerrel járt: az ellenség védekezése megtört, és már aznap este elhagyta a várost, ahova 21-én reggel bevonult a Vörös Hadsereg. Az olasz tábornokok ismerték a támadás tervét, és tisztában voltak a Vörös Hadsereg hozzávetőleges létszámával is, de arra nem számítottak, hogy Stromfeld a siker érdekében az összes rendelkezésre álló frontalakulat több mint felét összevonja a támadás végrehajtására, illetve biztosítására. A Vörös Hadsereg így sem rendelkezett elegendő számbeli fölénnyel, de ezt pótolta a munkásezredek lelkesedése és a lakosság segítsége.

Az újjászületett Vörös Hadsereg harci szelleme e napokban kiváló volt, Miskolcra az óbudai hajógyári munkások százada nyomult be elsőnek, a Ganz gyáriak, az Északi Főműhely és a MÁV gépgyár munkásai, a budapesti pincérek brigádja követték őket. A győzelemben fontos szerep jutott a páncélvonatoknak: az egyik már délelőtt befutott a miskolci állomásra, és szétlőtte a veszteglő szerelvényeket. Jól érvényesült a viszonylag erős vörös tüzérség, mely ügyelt arra, hogy magában a városban lehetőleg ne tegyen kárt.

Mikor az első századok a városba értek, talpra álltak a miskolci munkások: a rendőrségre siettek, ahol az összeszedett fegyvereket őrizték, és így felfegyverkezve mintegy háromezren támadtak a menekülő ellenségre. A vasutasok megtagadták a szolgálatot a megszállóknak, elvágták a távíródrótokat, mások a síneket szedték fel, eltávolították az Avason felállított ágyúkból a závárt.

Az ellenség hátában több város magyar, szlovák és német munkásai fegyveres felkelést robbantottak ki: így Ózdon, Rozsnyón, Pelsőcön, Tornalján, Rudabányán. Perkupán lerombolták a hidat, és ezzel meggátolták az utánpótlás szállítását Miskolcra.

A csehszlovák hadsereg parancsnokai a miskolci csata után jelentéseikben katonáik fáradtságára, közömbösségére, sőt egy részük bolsevista szimpátiáira panaszkodtak. Tömegessé vált a dezertálás, különösen a falujukat könnyebben elérő szlovák katonák részéről. Ezért megkezdték a szlovák egységek átirányítását Csehországba, de megtörtént, hogy a menetzászlóalj legénységének csak a fele érkezett meg új állomáshelyére.

Május 22-én Miskolctól északra már Sajószentpéter is a Vörös Hadsereg kezére került. 23-án azonban az ellenség a Tiszánál álló román csapatok közreműködésével ellentámadást indított Miskolc visszavételére. A városban pánik tört ki. Julier engedélyt kért a visszavonulásra, azzal az indokolással, hogy másnap kedvezőbb pozíciókból visszafoglalhatják a várost. Lehetséges, hogy Juliernek taktikai szempontból igaza volt, de a győzelem útján megindult hadsereg szellemére végzetes hatással lehetett a visszavonulás, és fölösleges áldozatoknak tették volna ki a borsodi iparvidék munkásságát is. Ezért Stromfeld megtiltotta a kiürítést. A III. hadtest, kitartóan védekezve, valóban képesnek bizonyult arra, hogy nagy veszteségek árán visszaverje az északról és keletről indított támadást.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

A teljes cikk.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A román csapatok, miután a Budapest elleni támadásra nem kaptak engedélyt, a Miskolc és Kassa körüli harcok pedig csak veszteségeket hoztak nekik, 3-ára virradóra teljesen kiürítették a Tisza jobb partját, lerombolva maguk mögött a hidakat. Emiatt nem sikerült a Stromfeld parancsára másnap megkísérelt átkelés a Tiszán, melynek közvetlen célja Nyíregyháza visszafoglalása lett volna.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A Vörös Hadsereg, Stromfeld zseniális vezetésével, az északi hadjárat első hete alatt alapvetően megváltoztatta a front erőviszonyait. Mintaszerű volt az együttműködés, a központi irányítás, a tüzérség felhasználása, az erők gyors mozgatása, a csapatok önállósága a parancsok végrehajtásában. A gyors előretörésnek azonban negatív oldala is volt: meghosszabbította az amúgy is szétforgácsolt Vörös Hadsereg frontját anélkül, hogy megsemmisítette volna az ellenséget, amely – ha tehette – ügyesen kitért a döntő ütközetek elől. Így a döntés elhalasztódott, s a hadműveletek középpontjába végül a MiskolcKassaEperjes irányú támadás került; a helyzetnek a haditerveknél erősebb dinamikája a viszonylag kisebb ellenállás vonalán vitte előre az északi hadjáratot.

A csehszlovák hadvezetés a kassai vereség után fő erejét Pozsony védelmére koncentrálta. Június 7-én nagy túlerőt összpontosítva ellentámadást indított, és visszafoglalta Érsekújvárt. Némi területnyereségen kívül azonban nem ért el nagyobb eredményt. Kassától északra a helyi dolgozók fegyveres felkelésétől támogatott 6. vörös hadosztály 9-én bevonult a sietve kiürített Eperjesre. Ezzel Kelet-Szlovákiából a Vörös Hadsereg kiverte az ellenség fő erőit, és most már dönteni kellett: Pozsony vagy a Tiszántúl irányába folytassa-e a támadást. Ekkor érkezett meg Clemenceau-nak, a párizsi békekonferencia elnökének jegyzéke, amelyben felszólította a Tanácsköztársaságot: „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok feltétlenül el vannak határozva, hogy haladéktalanul a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak, hogy kényszerítsék Magyarországot az ellenségeskedések megszüntetésére„.[2] A jegyzékben kilátásba helyezett „legszélsőbb rendszabályokon” az általános intervenciós támadás megindítását kellett érteni. Ha viszont – úgymond – a Tanácsköztársaság teljesíti a győztes hatalmak kívánságait, akkor képviselőit meghívják a békefeltételek aláírására.

A kormányzótanács visszás helyzetbe került: a meghívás 77 napos élethalálharc eredménye volt; az ára viszont lemondás a fegyverrel kivívott pozíciókról, de még ennél is többről, a jegyzékben követelt visszavonulás esetén a magyar nép önrendelkezési jogáról. Végeredményben mégsem lehetett nem elfogadni. A Tanácsköztársaság számára ugyanis az ezzel járó diplomáciai elismerés több volt puszta formaságnál, nemcsak jogi elismerést jelentett, hanem a valóságos hadiállapot megszüntetését, a fennmaradást.

A békeszerződést alá kellett írni, és a békekonferencia döntéseit el kellett fogadni, de a Tanácsköztársaság számára a döntés igen nehéz volt. A közvélemény nagy része nem értette meg az aláírás elkerülhetetlenségét. A tisztikar számára júniusig a kormányzótanács az egyetlen magyar kormány volt, amely függetlenül társadalmi céljaitól, harcolt a békediktátum ellen. A „második” kormány Szegeden már alternatívát jelentett, s legalábbis kérdéses volt, hogyan választ a Vörös Hadsereg tisztikara, ha az új határok elfogadásával a harc számára értelmetlenné válik.

A Clemenceau-jegyzék látszólag a Tanácsköztársaság győzelmei által elért status quo elismerését jelezte, a valóságban éppen az ellenkezőjéről volt szó: Párizsban elhatározták, hogy lezárják a magyar kérdést, s egyúttal véget vetnek a magyarországi forradalomnak; ezért provokálták a jegyzékkel, így biztosítva lélegzetvételnyi szünetet a csehszlovák hadseregnek. A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.[3]

Senki sem hihette, hogy ezt a választ Clemenceau elfogadja. A tanácskormány a várható új jegyzékváltásig rendelkezésre álló néhány napot katonai helyzete javítására igyekezett felhasználni.

Stromfeld a vezérkarban folytatott viták után átdolgozta haditervet. „Az általános helyzet megköveteli, hogy mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon.”[4] A terv szerint az ellenség fő erejét Léva és a Duna közötti kis területen döntő csatára kényszerítve frontális támadással kell megverni, majd elfoglalni Pozsonyt, Nagyszombatot és Trencsént. Június 15-e, amikor az új offenzíva megindult volna, a csehszlovákiai választások napja volt, Bécsben pedig e napon akart Kun teljhatalmú megbízottja, Bettelheim Ernő az osztrák kommunista párt fegyveres tüntetésével új forradalmat kiváltani.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Stromfeld június 15 körül tervezte új offenzívája megindítását, az e célból felállított V. hadtesttel, amelynek parancsnoka Pogány lett. Az V. hadtest lassú felkészülése miatt az offenzíva kezdetét 15-ről 17-re halasztották, Mittelhauser viszont 16-ra általános támadást készített elő, megelőzve a Vörös Hadsereget. A csehszlovák és magyar offenzíva előestéjén, 15-én kapta meg Kun Clemenceau második jegyzékét. A jegyzék a legnehezebb döntés elé állította a Tanácsköztársaságot.

A jegyzék homályos megfogalmazása egy sor kérdést megválaszolatlanul hagyott. Elismerik-e a Tanácsköztársaságot, megszüntetik-e ellene a háborút, ha engedelmeskedik? Az új intervenciós tervek elejtése vagy takarója-e a jegyzék? A jegyzék készítői maguk sem látták tisztán következő lépésüket, bár kétségtelen, hogy nem szándékoztak megbékélni a Tanácsköztársasággal, hiszen Gyenyikin győzelmei hatására egyenesen Szovjet-Oroszország közeli összeomlásában reménykedtek. A Négyek Tanácsa június 9-i és 10-i ülésén mindenesetre elvetették az általános támadás javaslatát, és bírálták Romániát: viselkedésével a bolsevizmust erősíti.

A végleges határ megállapítása és közzététele mindenekelőtt Csehszlovákiának kedvezett. De Jugoszláviának is előnyös volt a déli határ megállapításának elhalasztása, így még remélhette, hogy esetleg megtarthatja a pécsi bányavidéket. Romániának hátrányos volt a határok megvonása, mert Brătianu miniszterelnök többet remélt, s ha bele is törődött a döntésbe, megmondta Clemenceau-nak: a Tiszántúlt csak a békeszerződés aláírása után hajlandó kiüríteni. Brătianu mégsem engedhetett szabad utat sértődöttségének, amiért határkiigazítási javaslatait sem vették figyelembe, hiszen agresszív politikáját mégiscsak Clemenceau védte meg Wilsonnal szemben. Clemenceau-nak szüksége volt a bármikor felhasználható román hadseregre, de az adott pillanatban úgy látszik, többet remélt a magyar forradalom egységét megosztó homályos, s így szó szerint kötelezőnek nem érzett ígéretektől.

Clemenceau számítása annyiban bevált, hogy ravasz javaslata ismét megbontotta az egyesült párt egységét. A kommunisták pozíciójára, amelynek egyik bázisa a világforradalom volt, nagy csapást jelentett a június 15-i bécsi felkelés kudarca. A kierőszakolt összecsapás után az osztrák proletárforradalom valószínűtlenné vált, a két ország viszonya megromlott; a csehszlovákiai választás konszolidálta a polgári demokráciát.

Az éppen megválasztott pártvezetőség összeült, hogy döntsön a Clemenceau-nak adandó válaszról. Az ülésről jegyzőkönyv híján csak egymásnak ellentmondó visszaemlékezések tájékoztatnak. Tény, hogy Kunfiék ekkor már értelmetlennek látták a harcot, és az ő problémájuk a kivezető út megtalálása volt. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták ellenezték a visszavonulást. Ellenezte az elfoglalt terület kiürítését prakticista-nacionalista meggondolásból a jobboldali VanczákPeyer-csoport is, miután kapitulációs ajánlatukat csak két héttel előbb utasították vissza. Némi ingadozás után ellenezte a visszavonulást a meghívott Stromfeld is.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába a tiszti ellenforradalom került, amelynek az volt a terve, hogy megnyeri Stromfeld és Haubrich támogatását, és a katonai vezető pozíciók birtokában fegyveres puncsot hajt végre. Miután Stromfeld és Haubrich elutasították a puncs gondolatát, Haubrich volt harctéri parancsnoka és bizalmasa, Hőnig őrnagy, a budapesti vasas tartalék hadosztály parancsnoka (később Horthy hadseregének tábornoka) lefújta az akciót.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Lakatos Géza szerint még Stromfeld is kijelentette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem viselek háborút!”[5] Nem mintha közösséget vállalt volna az ellenforradalmárokkal; amíg vezérkari főnök volt, fellépett hazaáruló tevékenységük ellen, de a visszavonulással előállott szituáció számára súlyos dilemmát okozott, amelyből megalkuvást nem ismerő jellemének a passzivitás volt az egyetlen kiút. Távozásakor példáját más tisztek is követték.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Stromfeld távozása után Böhm, aki már nem a katonai ügyekkel foglalkozott, hanem az elképzelt politikai kibontakozással, és később le is mondott a főparancsnokságról, Juliert nevezte ki a vezérkar főnökévé. Julier e végzetes hónap végzetes alakja lett, 1919 Görgeyje, az utóbbi formátuma és ambíciói nélkül. Mint régi vezérkari tiszt, túl sok k. u. k. szellemet szívott magába ahhoz, hogy önálló politikai vagy stratégiai elhatározásai támadjanak; Landler ellenőrzése mellett jó végrehajtója volt Stromfeld elképzeléseinek, s a hadsereg élére kerülve automatikusan átvette azokat.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

A merész támadáshoz hiányzott a kellő erő, hiányoztak a szükséges tartalékok, ezért Stromfeld később elítélte a kevés csapatot is szétszóró, félköríves támadást: ha már ilyen erőviszonyok mellett támadást kíséreltek meg, helyesebb lett volna a sereg zömét Tokajnál összpontosítva, észak-déli irányú támadással „levágni” a támadás vonalától nyugatra eső Tiszántúlt, bár a döntő csatát ilyen terv sem takarította volna meg.

A kormányzótanács lemondása

Augusztus 1-én Stromfeld megjelent Gödöllőn, hogy elkésve bár, megpróbálja menteni, ami menthető.

Lábjegyzetek

  1. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 248.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 670.
  3. Ugyanott
  4. A magyar Vörös Hadsereg. Szerkesztette Hetés Tibor. Budapest, 1959. 363.
  5. A bolsevizmus Magyarországon. Szerkesztette Gratz Gusztáv. Budapest, 1921. 300.