Svetozar Miletić

A Múltunk wikiből

Светозар Милетић, magyarosan Miletics Szvetozár

Mozsor, 1826. február 22. – Versec, 1901. február 4.
szerb újságíró, politikus, ügyvéd,
a magyarországi szerbek egyik vezére
Wikipédia
Svetozar Miletic w.jpg
1876. július 5.
Svetozar Miletić letartóztatása.
1878. január 15.
Svetozar Miletić elítélése.
1879. november 11.
Minisztertanácsi határozat Svetozar Miletić hátralevő börtönbüntetésének elengedéséről.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább. Ez viszont szükségszerűen visszavetette a szerb nemzeti mozgalom polgárosítására irányuló erők, Svetozar Miletić és társai befolyásának érvényesülését.

A tudományos intézmények

A nagy múltra visszatekintő szerb Matica Srpska életében 1864-ben következett be jelentős fordulat, amikor a fővárosból Újvidékre költözött. Attól kezdve működésére a nemzeti törekvéseket a polgári tudományosság követelményeivel egyeztető Svetozar Miletić és Antonije Hadžić is közvetlen befolyást gyakorolhatott.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A magyar országgyűléssel csaknem egyidejűleg megnyílt karlócai szerb kongresszuson Ristić, a fejedelem hivatalos megbízottjaként ugyanerre igyekezett rábírni a résztvevőket, ha a szerb egyházi, illetve az osztrák katonai és politikai körök nyomása folytán s egyértelmű hazai magyar állásfoglalás híján nem is a remélt sikerrel. A kongresszus új, önálló beligazgatással rendelkező szerb vajdaság szervezése mellett foglalt állást, elismerve a magyarországi központi kormányszervek felsőbbségét és képviseltetését ajánlva a pesti országgyűlésen. Rajačić pátriárka Filipović császári tábornoknak, a kongresszus „királyi biztosának” támogatásával elérte, hogy a kongresszus kívánságaival hivatalosan az udvarhoz forduljon. De a magyarsággal megbékélést kereső Svetozar Miletić újvidéki polgármester megküldte a határozatot a magyar országgyűlésnek, sőt minden képviselőnek külön is, pozitív válaszuktól remélve a Béccsel egyezkedők ellensúlyozását.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi törvény

A nemzetiségi képviselők hevesen támadták a központi bizottság és Deák javaslatát. Főképpen azt kifogásolták, hogy a törvényjavaslat nem a nemzetiségek egyenjogúságáról szól, hiszen a nemzetiségeket politikai tényezőkként el sem ismeri. Rámutattak a nemzeti eszme megállíthatatlan térhódítására, és emlékeztették a magyarságot saját nemzeti küzdelmeire. Az egyetlen magyar politikai nemzet elvét és az államnyelv használatának széles körű kiterjesztését a magyar szupremácia eszközeiként bélyegezték meg. Svetozar Miletić, szerb képviselő hangsúlyozta, hogy Magyarország államszervezetét nem lehet a nyelvileg egységes nyugateurópai nemzetállamok mintájára felépíteni. „A több nemzetiségű államnál kell, hogy az minden nemzetiségek jellegét magán viselje, hacsak nem akarja, hogy a nemzetiségek elemeit feloldó elemekké tegye. Ezen jelleg két módon nyerhet politikai kifejezést: az állami föderációban… vagy az állami szervezet azon rétegében, mely… az úgynevezett önkormányzat körébe esik.”[1] Magyarországon mindkét jellegnek érvényesülnie kell, ha a nemzetiségeket ki akarja elégíteni: a föderációnak a Horvátországhoz és Erdélyhez való területi autonómián alapuló közjogi viszonyban; a szűkebb Magyarország nemzetiségei tekintetében pedig a municipális szerkezet keretében megvalósuló önkormányzatnak. A nemzetiségi képviselők egyébként saját, már ismertetett törvényjavaslatuk mellett foglaltak állást, amely kisebbségi javaslatként szintén a Ház elé került.

A Lónyay-kormány

Kormányzása kezdetén Lónyay először a Hohenwart-féle föderalista tervek által felélénkített nemzetiségek leszerelésére törekedett. Tárgyalásokat kezdett a nemzetiségek képviselőivel, de rövidesen kitűnt, hogy csak jelentéktelen engedményekre hajlandó. A tárgyalások megszakítása után erőszakos intézkedéseket tett a nemzetiségi törekvések elnyomására. 1872-ben feloszlatta a szerb nemzeti egyházi kongresszust, hogy megakadályozza Miletić demokratikus ellenzéki pártjának többségre jutását.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

„Szeretett üstökénél fogva előrántani minden alkalmat dörgedelmes fenyegetőzésekre a nemzetiségek ellen” – mondotta róla találóan Mocsáry.[2] Amikor 1875 áprilisában a Nemzeti Színház szubvenciójának parlamenti vitájában a szerb Miletić és Polit kétségbe vonták Magyarország nemzetállam jellegét, s annak soknemzetiségű voltát hangsúlyozták, Tisza általános helyeslés közepette szembeszállt velük. Azzal fenyegetőzött, hegy „a magyar államnak van elég ereje ellenségeit összetiporni.”[3]

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Kisebb ellenzéki pártok

A szerb nemzetiségi politika Miletić 1876-os bebörtönzése óta nem okozott parlamenti kényelmetlenséget, a szlovákok és a kárpátukránok a kormány számára korábban sem jelentettek számottevő politikai ellenfelet.

Katus László

A nemzetiségi mozgalmak visszavonulása a politikai passzivitásba

Rámutattak arra, hogy a dualista rendszer lényege „két uralkodó törzsnek a többiek fölötti hatalma”[4], amelyet főleg a közigazgatás egyre erősebb központosítása révén igyekeznek elérni.

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A kiegyezés utáni években – a pánszláv veszélytől és az esetleges orosz beavatkozástól tartva – elsősorban a szerb és a szlovák nemzeti mozgalmakat igyekeztek erős kézzel visszaszorítani: a vezető politikusokat (Miletićet és Hurbant) nemzetiségi izgatásért elítélték, a szerb Omladinát és a szlovák Maticát feloszlatták, a szlovák gimnáziumokat bezárták, Újvidékre és a szerb nemzeti egyház felülvizsgálatára királyi biztosokat küldtek ki, a nemzeti mozgalmakban részt vevő állami hivatalnokokat és bírákat felfüggesztették, nyugdíjazták.

A szerbek

A főleg kereskedőkből álló polgárság és a polgári értelmiség a Svetozar Miletić újvidéki polgármester által alapított és vezetett Szerb Nemzeti Liberális Pártban tömörült, sajtóorgánuma pedig az 1866-ban a fővárosban alapított, de hamarosan Újvidékre települt Zastava volt. A párt a nemzeti egyházi kongresszusi választások révén állandó érintkezésben állt a szerb parasztság és kispolgárság szélesebb rétegeivel, 8 jelentős politikai befolyást gyakorolt rájuk.

A liberális párttal szoros kapcsolatban állt a szerb értelmiségi ifjúság 1866-ban Újvidéken alakult szervezete, az Omladina, amelynek működése Szerbiára is kiterjedt, tehát az első olyan politikai-kulturális szervezet volt, amely összefogta a Duna és a Száva két partján élő szerbeket.

A magyarokkal szemben Bécs felé tájékozódó és a Habsburg-ház iránt lojális román és szlovák vezetőktől eltérően a szerb liberálisok 1860-tól kezdve támogatták a magyar nemzeti ellenállást, s a magyar mozgalom sikerétől remélték a maguk nemzeti céljainak megvalósulását. A kiegyezés, a nemzetiségi törvény és a magyar kormányok nemzetiségi politikája, amely a kiegyezés után éppen a legaktívabb szerb mozgalmat igyekezett kemény kézzel megfékezni, súlyos csalódást hozott számukra, s kiábrándította őket a szerb–magyar együttműködéshez fűzött reményeikből.

A Szerb Nemzeti Liberális Párt programját az 1869. január 28-i nagybecskereki konferencián dolgozták ki. A program a nemzetiségi képviselők már ismertetett kisebbségi törvényjavaslata alapján állt. A szerb képviselők feladataként azt tűzte ki, hogy az országgyűlésen támadják a kiegyezést, küzdjenek Magyarország teljes önállóságáért és támogassák a magyar ellenzéki pártokat. Harcoljanak a megyék és községek önkormányzatának demokratikus újjászervezéséért, s „követeljék az egyéni, társadalmi és politikai szabadságot olyan elvek alapján, amelyek az alkotmányos, demokratikus államban elfogadtatnak, s a nyilvános, közéleti kérdésekben a szabadelvűség és a demokrácia elvei szerint foglaljanak állást”.[5] A szerb kérdésben az 1861. évi nemzeti kongresszus határozatait tekintették mérvadónak, de hajlandók voltak azokon változtatni egy újabb nemzeti kongresszus döntései alapján. Súlyt helyezett a program a román és a szlovák nemzeti mozgalommal való szoros együttműködésre is.

A kiegyezés után a magyar kormány először a szerb nemzeti mozgalomra igyekezett csapást mérni. Midőn 1868-ban Mihajlo Obrenović szerb fejedelmet meggyilkolták, s a szerb kormány az Omladina tagjait és a magyarországi szerb liberálisokat is bűnrészességgel vádolta, kormánybiztost küldtek Újvidékre, a szerbek nemzeti központjába. A kormánybiztos vizsgálatot indított Miletić polgármester ellen, és felfüggesztette őt tisztségéből. Miletićet 1870-ben sajtóperben egyévi államfogházra ítélték, majd 1871-ben sor került az Omladina feloszlatására is. 1872-ben újabb kormánybiztost küldtek ki, ezúttal a szerb egyházi alapok és vagyon kezelésének felülvizsgálatára.

A balkáni háborús válság idején, 1876 nyarán Miletićet – képviselői mentelmi joga megsértésével – letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Belgrádban ígéretet tett magyarországi szerb önkéntesek toborzására, háború esetére kilátásba helyezte a magyarországi szerbek felkelését és Szerbiával való egyesülését. Miletićet – a magyar baloldal tiltakozása ellenére – egyetlen tanú ellentmondásos és bizonyítatlan vallomása alapján „felségsértés” címén ötévi börtönre ítélték. 1879 végén kegyelemben részesült, ismét a szerb mozgalom élére állt, de betegsége miatt 1882-ben végleg visszavonult a politikai szerepléstől.

1860-as és 70-es évek fordulóján a szerb liberális polgárságnak sikerült kezébe vennie az egyházi önkormányzat irányítását. Az 1864–65. évi kongresszus átfogó szabályzatot alkotott a szerb nemzeti egyházi önkormányzat szervezetéről, s ezt 1868-ban a király is megerősítette. Ez a szabályzat biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben, s „klerikális, konzervatív jellegénél fogva a nemzetiségi napi politikának az autonómia sáncai mögé jutását kellően akadályozta”.[6] A határőrvidéki képviselőkkel többségre jutott liberálisok vezette világi ellenzék az 1869. 1870. és 1871. évi kongresszusokon új szervezeti szabályzatot dolgozott ki és fogadtatott el. Az addig rendi jellegű nemzeti egyházi kongresszust népképviseleti alapra helyezték: a 25 egyházi és 50 világi tagot a felnőtt férfiak általános szavazati jog alapján választották. Az egyházi önkormányzat működését és a nemzeti alapok kezelését a kongresszusi választmány irányította és ellenőrizte, amelynek 4 papi és 5 világi tagja volt. Az egyházi önkormányzat valamennyi intézményémen és fórumán a világiak túlsúlya érvényesült. Bár a nemzeti egyháznak ezt a gyökeres polgári reformját a főpapság és a kormány igyekezett megakadályozni és késleltetni, a kongresszus többségének kitartó követelésére a király 1875-ig az új szervezeti szabályzat valamennyi pontját szentesítette.

A szervezeti reform a liberális polgárság és értelmiség vezető szerepét biztosította a szerb nemzeti egyházban. A magyar kormány ezt a konzervatív főpapi párt támogatásával igyekezett ellensúlyozni. A szerb pátriárkát ugyan a kongresszus választotta, de csak akkor foglalhatta el székét, ha a kormány javaslatára az uralkodó megerősítette a választást. Így a kormánynak ismételten módjában állt megakadályozni politikai szempontból nemkívánatos főpap megválasztását. 1881-ben kétszer is megismételték a választást, de az uralkodó mindkét jelöltet elutasította, s végül is a kormány emberét nevezte ki pátriárkává. A kormány a főpapi párt képviselőivel együtt igyekezett elérni a szervezeti szabályzat konzervatív szellemű módosítását is, ez a törekvése azonban nem járt sikerrel.

Miletić visszavonulása után hamarosan megindult a Szerb Nemzeti Liberális Párt bomlása.

Lábjegyzetek

  1. Kemény G. Gábor, Iratok. I. 147.
  2. Mocsáry Lajos, Miletics elítéltetése. Egyetértés, 1878. január 20. Közli: Mocsáry Lajos válogatott írásai. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor (továbbiakban: Mocsáry Lajos válogatott írásai) Budapest, 1958. 436–437.
  3. Mihajlo Polit-Desančić felszólalása és Tisza válasza 1875. április 13-án. Közli: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. I. 1867–1892. Budapest, 1952. 484.
  4. Miletić és A. Trifunac szerb képviselők 1872. októberi felirati javaslata. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 363.
  5. Idézi: Kemény G. Gábor, A magyar nemzetiségi kérdés története. I. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790–1918. Budapest, 1947. 114.
  6. Bánffy Dezső miniszterelnök 1898. december 18-i felterjesztése az uralkodóhoz. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 738.

Irodalom

Miletićre lásd Nikola Petrović munkáit: Svetozar Miletić (Beograd, 1958) és Svetozar Miletić i Narodna Stranka. I. 1860–1869 (Sremski Karlovci, 1968).