Szászváros

A Múltunk wikiből

románul Orastiem, németül Broos, szászul Bros, latinul Saxopolis

megyei jogú város Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében
Wikipédia
Szászváros címere

Kristó Gyula

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Az Aranybullát követő évek királyi adományozásai közül jelentőségét tekintve legfontosabb a dél-erdélyi német hospeseknek adott 1224. évi kiváltságlevél, az Andreanum. A korábban e területen szétszórtan elhelyezkedő német (szász) telepeket II. Endre kiváltsága egységes területté fogta össze. Mint a kiváltságlevél mondja: „az összes nép Szászvárostól kezdve egészen Barótig Sebes föld székelyeinek földjével és a Daróc földdel együtt egy nép legyen, és egy bíró által ítéltessék, a szebenit kivéve az összes vármegye mondjon le róla.”[1] A király tehát intézkedésével kijelölte a dél-erdélyi Szászföld földrajzi határait, az általa kinevezett szebeni ispán fennhatósága alá rendelte azt, s mindazokat a népelemeket e terület elhagyására késztette, akik vonakodtak a szebeni ispán hatalma alá kerülni.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

Mielőtt az udvar döntött és az erdélyi követség hazatért volna, Székely Mózes szultáni athnámét kapott a fejedelemségre, s 1603 kora tavaszán a török földre bujdosott erdélyiek élén, Bektás pasa temesvári beglerbég támogatásával, visszatért Erdélybe. A magyar nemesség jó része hozzá csatlakozott, és május elején – tábori országgyűlésen – fejedelemmé választották. Székely Mózes székely lófő-családból származott, részt vett Báthori István oroszországi hadjáratában, bátor katona volt, magasabb műveltség nélkül. Mindenképpen útját akarta állani, hogy Erdélyben a Habsburg-befolyás érvényesüljön. Nagy harcok után meghódolt előtte Szászváros, május 9-én Gyulafehérvár, június elején Kolozsvár is megnyitotta kapuit, és a nyár közepére Segesvár kivételével Erdély minden városa a kezére került.

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

A szász autonóm terület, a Szászvárostól Barótig tartó Altland, központjával, Nagyszebennel, továbbá Medgyes és Segesvár, Brassó és Beszterce vidéke féltékenyen őrizte, s Báthori Gábor jogfosztó támadásának átmeneti sikerét leszámítva, meg is tartotta az etnikai identitást is biztosító rendi különállását. Ez egyben a szász szabadparaszti állapot s az azzal járó nyelvi keveretlenség fennmaradását is jelentette, de nem óvta meg a Szászföldet attól, hogy a szántógazdaság céljaira alkalmatlan területekre nagy számban költözzenek román zsellérek, kiknek jogi helyzete később annyi gondot okozott a szász hatóságoknak.

Mérei Gyula

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

A Szászföldön, különösen Brassóban, de más textilipari gócokban is – Nagyszebenben, Nagydisznódon, Szászvárosban, Segesvárott – a környékbeli falvak lakóival szerződtek gyapjúfonásra a céhes mesterek és a textilmanufaktúrák tulajdonosai.

Katus László

A románok

Az iparosodó bánsági és Hunyad megyei területen jelentős városi központok alakultak ki, tőkeerős bankokkal és gazdagodó, mozgékony román burzsoáziával: Arad, Temesvár, Lugos, Szászváros. Ezen a területen a románok jelentős számban foglaltak helyet a megyei közigazgatási bizottságokban, s igen aktív szerepet játszottak a megyei politikában; az itteni választókerületekben a román választók voltak többségben. Érthető tehát, hogy a román nemzeti mozgalom új politikai központjai a Hunyad megyei Szászvároson és Aradon alakultak ki. Itt gyülekeztek a Román Nemzeti Párt ellenzéki csoportjai, a középkorúak nemzedéke, akiknek anyagi hátterét az aradi és szászvárosi bankok adták, politikai támogatást – s nemegyszer pénzt is – pedig a romániai liberálisoktól kaptak Bukarestbe átköltözött egykori tribunisták (Slavici, Brote, Albini) közvetítésével. A szászvárosi csoport vezetője Ioan Mihu Hunyad megyei nagybirtokos és Aloisiu Vlad bankigazgató volt; az aradiak zömét pedig az Erdélyből áttelepült egykori tribunisták – Lucaciu, Russu-Şirianu –, az aradi görögkeleti egyházmegye vezetői – Vasile Goldiș, Vasile Mangra – és a helybeli bankok igazgatósági tagjai alkották. A századfordulón a csendesen haldokló nagyszebeni Tribuna helyett az aradi Tribuna Poporului lett a román mozgalom vezető sajtóorgánuma.

A szászvárosi és aradi ellenzék hevesen bírálta a nemzeti komité „öregjeinek” konzervativizmusát, elavult passzivista taktikáját. Felismerték, hogy a román nemzeti mozgalom érdemleges politikai támogatásra nem számíthat sem Bécstől, sem a Monarchiával szövetséges és a magyar kormányokkal való összeütközést kerülő hivatalos Romániától. Az új magyar állam konszolidálódott, tudomásul kell tehát venni a tényeket: a dualista rendszert és Erdély unióját. Az adott politikai viszonyok és keretek között kell keresni a nemzeti fejlődés lehetőségeit, a meglevő intézményekre: az egyházi önkormányzatra, a bankokra, a gazdasági és kulturális szervezetekre kell támaszkodni. Ugyanakkor ki kell szélesíteni a nemzeti mozgalom addig rendkívül szűk bázisát, elsősorban a falusi és a városi kispolgári rétegek nemzeti öntudatosítása és politikai szervezése révén. A román agrárproletariátus és az ipari munkásság körében terjedő szocialista szervezkedés is aggodalommal töltötte el őket: attól féltek, hogy ezek a tömegek végleg elvesznek a nemzeti mozgalom számára. A román nemzeti burzsoázia magatartása ebben a tekintetben lényegesen eltért a szlovák hlaszistákétól: a szocialistákat veszedelmes ellenfélként kezelte, s mindig kész volt a magyar hatóságokkal együttműködni a munkásmozgalmak elnyomásában. Antiszemitizmusuk viszont éppoly erős volt, mint a szlovák néppárti irányzaté.

Az aradiak a századfordulón egyre többet hangoztatták hazafiságukat, a magyar államhoz való hűségüket, s igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni a helybeli magyar közéleti-politikai vezetőkkel. Ezek közé tartozott mindenekelőtt Tisza István, aki Biharban többször védelmére kelt a románoknak a magyar soviniszta sajtóval szemben, s kedvenc eszméje volt a magyarok és románok összefogása a szlávokkal szemben. 1899-ben Goldiș aradi püspök beiktatásán Tisza is részt vett s mindkét részről békülékeny megnyilatkozásokra került sor.

Az „új aktivitás” útján az első határozott lépést azonban nem az aradiak, hanem a szászvárosiak tették meg. 1902 februárjában Mihu nyílt levelet tett közzé, amely az 1891. évi román nemzeti program revízióját és szükségességét fejtegette. Javasolta az Erdély autonómiáját követelő és a dualizmust bíráló pontok elhagyását. A nemzeti-nyelvi programot ki kell egészíteni gazdasági, agrár- és szociálpolitikai követelésekkel, az ország tényleges politikai viszonyaival számot vetve új, reálisabb, aktívabb politikát kell kialakítani.

Lábjegyzet

  1. Urkundenbuch zur Geschichte de Deutschen in Siebenbürgen. I. Von F. ZimmermannC. Werner. Hermannstadt, 1892. 34.