Széchényi Ferenc

A Múltunk wikiből

Széchényi Ferenc János József

Széplak, 1754. április 28. – Bécs, 1820. december 13.
Somogy vármegye főispánja, királyi főkamarásmester, Széchenyi István édesapja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Johann Ender - Portrait of Ferenc Széchényi
1790. március 10. körül
Széchényi Ferenc megírja Unpartheysche Gedanken című kéziratát.
1802. november 23.
Széchényi Ferenc a nemzetnek ajándékozza könyvtárát és gyűjteményét.

H. Balázs Éva

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz.

A középnemesség

Amikor Széchényi Ferenc a Terezianum neveltje lett, az új növendékek száma igen megcsappant. Igaz, hogy ott találta Batthyány Ignácot, Festetics Györgyöt s a magyar kulturális élet más jeles ígéreteit, de akár a katonai akadémián, itt, a jezsuitákkal megindított, majd ”világiasított” Terezianumban is kicsiny a magyarok arányszáma. A fentieknél valamivel idősebb Skerlecz Miklós például Bolognában folytat jogi tanulmányokat, s a legtöbb katolikus nemesifjú beéri a nagyszombati egyetem lehetőségeivel.

Wellmann Imre

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

Nagyváthy ezt „a közjóra intézett munkátskát” Széchényi Ferenc grófnak ajánlotta, kinek támogatása nélkül ilyen könyvekben „tsak igen kevés Köz-ember (a kiknek kedvekért fáradozom egyenesebben) részesült vólna”. Azzal pedig – folytatja –, „hogy magyarul írtam, rész szerint édes anyai nyelvemhez vonszó szeretetemet bizonyítottam, rész szerint pedig magyar Hazafi-társaimon könnyítettem, a kiknek a véres izzadással járó mezei-munka idejeket, a gyámoltalan szegénység pedig az idegen nyelvek tanulására meg-kívántató kőltségjeket el-nyeli”.[1] Ugyancsak Széchényinek köszönhette művének magyar nyelven közkinccsé tételét a felvilágosodás fáradhatatlan apostola: Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész, aki egész kiterjedt munkásságával a parasztság boldogulását szolgálta. Német földön szerzett új gazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal gazdagon hazatérve,keserűen döbbent rá az alföldi nép elmaradottságára, s nyomban teljes erejével nekilátott, hogy ezt orvosolja. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a puszta szó, a pap buzdítása és korholása vajmi keveset használ, mozdító ereje, amint azt II. József is belátta, csak eleven példaadásnak lehet. Ezt azonban ő nem kívánta a paraszttól távol álló, más lehetőségekkel rendelkező földesurakra bízni, hanem maga fogott hozzá, a falusi nép adottságaihoz igazodva. Szinte paraszttá lett maga is, hogy közvetlenül megtapasztalja az egyszerű ember valamennyi gondját, s meggyőzően megmutathassa eltávoztatásuk útjait-módjait. Az uradalom által juttatott terméketlen szikes földet haszonhajtóvá alakította, a fátlan vidéken sorra fafajokat gyökereztetett meg, nagyban hozzájárulva az akác elterjedéséhez, pillangós virágú takarmánynövényeket termesztett olyan eredménnyel, hogy magvukat szélesebb körben rendelkezésre tudta bocsátani; küzdve ezzel az elhanyagolt legelőkre hagyatkozás ellen az állattartásban, jászlon tartással tejtermelésre és göbölyhizlalásra adott példát, rendszeres trágyázással és többszöri szántással bő termést takarított be, fáradságát a kertben is vetemények és gyümölcsfák Szarvason újdonságnak számító hozama jutalmazta. Mindezzel a nép számára is kézzelfogható bizonyságot tett arról, hogy a paraszti gazdaság keretében is a hagyományos módszerekkel elérhetőkön messze túlmutató eredményeket hozhat szorgalom és hozzáértés. Mégis arra kellett rájönnie, hogy ennyi fáradozása sem elég az ősöktől örökölt megszokás és előítéletek leküzdésére, azok béklyói oly erősen megbénítanak a népben minden jobbra törekvést, hogy őt főképp gazdag parasztok nem hajlandók követni abban, amint trágyázással és többszöri szántással „Istent, a természetet s a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni”.[2] Belátva, hogy a felnőtteket roppant nehéz kimozdítani a meglevőhöz való megrögzött ragaszkodásukból, az ifjúság felé fordul, melyet még nem nyomott földre a hagyományok súlya. 1780-ban saját erejéből létrehozza a „Gyakorlati gazdasági szorgalmatossági intézet”-ét, s benne közel ezer parasztgyermeket nevel hivatására az új, racionális gazdálkodás szellemében. Iskolája könyv- és szertárra is támaszkodva oly magas fokú elméleti képzettséggel ruházza fel őket, hogy azt maga Mitterpacher nem tartja az egyetemen általa nyújtottnál alábbvalónak, s mindehhez az intézet tágas kertjében egyedülálló gyakorlati oktatás járul: dolgozva nevelő iskola ez, hol a növendékek a régi s az új módszereket a talaj megművelésétől a termés betakarításáig öntevékenyen, egymással párhuzamosan gyakorolva maguktól jönnek rá az újnak kézzelfogható nagy hasznára, hogy jövendő gazdálkodásukat ezekre építsék.

De bármekkora, saját lehetőségein túlmutató erőfeszítéseket is tesz Tessedik a parasztság javára, világosan látja, hogy a nép gazdálkodása s egész helyzete megváltoztatásának annyira óhajtott útja előtt olyan akadályok is tornyosulnak, melyek leküzdése meghaladja egy egyszerű falusi pap lehetőségeit. 1784-ben kiadott korszakalkotó munkájában (Der Landmann in Ungarn, was er ist und was er seyn könnte), mely azután Széchényi Ferenc segítségével magyarul is (A paraszt ember Magyar Országban, mitsoda és mi lehetne, 1786) napvilágot látott, nem habozott arra is rámutatni: mi hárul a földesurakra és az államra, ha azt akarják, hogy boldoguljon a parasztság, a társadalomnak – van bátorsága ezt hangsúlyozni – e leghasznosabb osztálya, mely legtöbbel járul a köz javához.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[3]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Ezek a tények. Szükséges azonban a tények mögé is nézni, s az uralkodó és a felvilágosult magas bürokrácia álláspontját szembesíteni.

A kormányzati koncepcióból törvényszerűen adódott az új adminisztratív szerkezet, de azok, akik szinte áldozatként ebben szerepet vállaltak, kezdettől fogva nehéz helyzetbe kerültek. Az, hogy bizalmi feladatuk fájdalmas veszteségeket okozott megyék, testületek, mondhatnók: az egész politikai vezető réteg életében, az előzőkből már kitűnt. A megye degradálódott, amikor éppen saját határán túl, saját anyagi érdekein túl kezdett gondolkodni. Pedig hagyományőrző szerepe nemcsak a privilégiumok védelmét szolgálta. Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult, hiszen díjtalan gyakornokként már ott dolgoztak az apparátusban a jozefinus vagy pontosabban felvilágosult elvek ifjú hívei.

Hiba volt az adott társadalmi szerkezetet ellenérzéssel kezelni, de az ellenérzést királyi határozatban kinyilvánítani még annál is több. „Tulajdonképpen mi is egy megye – kérdezi József. – … A megye egy kis része a királyságnak… Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar eddig részben ebben tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene és megengedné, hogy… véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen és halogatása miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen, akkor, amikor csak az engedelmesség és az utasítások végrehajtása a kötelességük…”[4] A már ismertetett, a kerületekkel kapcsolatos elvi deklarációk után az uralkodó azzal zárja éppenséggel nem kegyes sorait, hogy „mellékelem a Német Tartományok kerületi hatóságai munkájának megkönnyítése érdekében kiadott hivatali szabályzatot…”[5]

A Kancellária a kiábrándító uralkodói állásfoglalás ismeretében sem adta fel igyekezetét. Ennek köszönhető, hogy a sérelmes leiratot követő évben, 1787-ben, a nehézségek teljes tudatában kidolgozták a sémát, mely szerint a kerületi főispánnak – József szerint „hun módra”[6] kényszerítették ki a kerületi biztosnak ezt a politikai közvéleményben még elfogadható elnevezését – jelentéseit el kellett készítenie. Nem tarthatott fenn hivatalt, apparátust, és a titkáron kívül alig rendelkezett segéderővel, így az alispánokra hárított tájékozódó munka ellenére is iszonyú feladatot vállalt és teljesített. (Tehát meg kell érteni azokat is – elsősorban Széchényi Ferencet –, akik a megbízatásról betegségre hivatkozva leköszöntek.) A kancelláriai séma, a jelentésvázlat szempontjainak korszerűségével túlmutat József igényein, s mindenképpen túllép azokon rendszerességével. A vázlat, amelyhez a kerületi főispánok valóban tartották is magukat, nagyon modern volt, és ugyanezt tételezte fel a címzettekről és „adatnyújtókról”. És valóban a Helytartótanács megyei ügyosztályán őrzött eredeti (nem a kancelláriának felküldött) jelentések magas európai szintről tanúskodnak.

Ne csodálkozzunk, hogy Teleki Sámuel, aki Bernoulli-tanítvány volt, szakszerűen tett eleget a statisztikai, demográfiai, szinte kérdőíves megoldással dolgozó „feladatlapnak”. Teleki optimizmussal vágott neki a súlyos munkának. Remélte, hogy „bővebb alkalmatosságot nyer” hazája szolgálatára és a „Köz Jónak” előmozdítására… „Kivá1tképpen való nagy bizodalmamat helyeztetem azért a T.-N. Statusoknak és a Köz Jónak előmozdítására összevetett vállakkal, velem együtt való munkálkodásokban…”[7] Bízott tehát a rendi segítségben, és figyelembe véve saját és utódja munkáját, mintha nem is ok nélkül tette volna. Rövid ideig állt az irdatlan terület élén, alkancellári kinevezése után Haller József vette át munkáját.

Prónay László végig győzte a terhet. Besztercebányáról keltezte az 1788-as évről 91 oldalas jelentését, melyet már a kancelláriai utasítás jegyében készített. (Ha majd egyszer kiadjuk ezeket a jelentéseket, akkor érthetővé válik, miért nyilatkozott Schwartner Márton olyan tisztelettel a biztosok munkálatairól, amelyeket röviden „földrajzi-statisztikai elemzések”-nek[8] nevezett.) Címük valóban Topographisch-statistische Schilderung, de nem statisztikai adatokkal, hanem az utasításnak megfelelően a vallásüggyel indítanak. A séma szerint a következő témákról kell számot adni: 1. Vallásügy (ezen belül a tolerancia és az erkölcs kérdése); 2. Oktatásügy; 3. A lakosság számadatai; 4. Rendészet; 5. Közbiztonság; 6. Adózás; 7. Úrbér; 8. Gazdasági ügyek; 9. Az infrastruktúra (út, vízszabályozás, épületek); 10. Kereskedelem. A jelentés második fő része az ügyintézés problémáit adja elő hat pontban: Vajon a komisszárius kerületét, az alispánok megyéiket, a szolgabírák járásaikat beutazzák-e? Melyek az ügyintézés lehetséges egyszerűsítésének módozatai? Milyen a német nyelv helyzete? A tisztviselők alkalmassága? Melyek a saját munkájában felmerülő problémák?

A besztercebányai, a nagyváradi, de a többi kerület jelentése is páratlan történeti értékkel bír. Az új típusú bürokraták – mert már azok, részben II. József elszánt sürgetése, részint saját kitűnő készségeik miatt – a kötelező válaszokon kívül maguknak adott váratlan kérdésekre is válaszolnak. Fontos információkat nyújt Prónay, amikor megírja, hogy az ő kerületében már a tolerancia-rendelet megjelenése előtt érvényesült a vallási türelem, kivéve Gömör, és Liptó megyét, ahol Balassa Pál, Csáky György és Illésházy főispánsága alatt az országos szokások érvényesültek. A többi megyéjében már 1781 előtt is viseltek hivatalt a protestánsok. Általában azt tartaná kívánatosnak, hogy a helyes rendelkezéseken kívül az azok betartásához szükséges eszközök is rendelkezésre állnának. Ami az erkölcsi kérdéseket illeti: az erkölcsök jók, de be kell vallani, hogy a káromkodás, az esküdözés teljesen mindennapos, észre sem veszik. Különösen a szlovákok fogyasztanak sok pálinkát, de a rossz termés, a drága gabona miatt nem lehet pálinkát égetni. Majd az utak kiépítése ezen is segíteni fog: idehozzák a jó utakon az olcsó és az egészségre kevésbé ártalmas bort. Ami az oktatást illeti, vannak hibák, vannak eredmények: a tanítók német nyelvtudása hiányos, a gyerekek alig járnak munkaidőben iskolába. Télen járnának, de akkor nincs lábbelijük. Prónay jelenti azt is, hogy Besztercebányán egy nemesi társaság ipariskolát alapított, ahol felekezeti különbség nélkül hasznos tudnivalókba vezetik be a lányokat. Reméli, hogy ez a magyar (hangsúlyozottan magyar!) példa másutt is hatni fog. A jelentés a lakosság számadatai után a közbiztonság hiányosságaival foglalkozik. A rablók főként az országosan meghirdetett takarékosság, vagyis a hajdúk elbocsátása miatt szaporodtak el. Jobb híján – javasolja a kerületi főispán – szabadságolt katonákat kell szolgálatra berendelni. Nem kíméli az újonnan bevezetett törvénykönyvet, különösen az aránytalanul hosszú börtönbüntetések miatt. A börtönök tele vannak, a rabok pénzbe kerülnek, pedig a kassza üres, s ráadásul a büntetés nem javít, a fiatalkorúak bűnözőkkel összezárva teljesen tönkremennek. (Máshonnan is hasonló bírálatok érkeztek: ebből következően kötegszámra dolgoztatták ki a kerületekkel-megyékkel a börtönfelújítási terveket. A megyei ügyosztály 1788-as és 1789-es iratanyagát ellepik a börtönrajzok – számuk sokkal nagyobb, mint az egyéb terveké.)

Rendkívül tanulságosak Prónay, de a többi komisszárius ipari-kereskedelmi helyzetjelentései is. Sokkal pontosabbak és megbízhatóbbak, mint a kereskedelmi ügyosztály ismert és sokat idézett országos összegezése. Különbséget tesznek a manufaktúrák; fabrikák és egészen kis üzemek között, és, nem véletlenül, helyenként kiemelik a jó iparosokat. Hangsúlyozzák, ha „kivitelre” is dolgozik, vagyis ha más megyék területén is megveszik készítményeit. Ugyanitt, amikor nemlegesek a válaszok a „behozatal” kérdésére, hasonlóan csak megyei szintű behozatalról van szó. Prónay sziléziai takácsok meghívását javasolja, hogy a férfiakat tanítsák; ne legyen a szövés-fonás csak házi szükségleteket kielégítő női munka. Részletezi a famegmunkálás sok ágát, forgalmát és az olajkárok nagy külföldi bevételeit. Ezek, mintegy ezer család, Lengyelországon túlra, a Német Birodalom különböző országaiba is eljártak. E bevételnek – tudjuk, a tilalmi rendeletek nyomán – sajnálatosan vége szakadt.

Hiba lenne a kerületi beosztásban létrehozott új bürokratikus apparátust merőben a főispán-komisszárius személyéhez kapcsolva vizsgálni. Ha mindössze tíz kiemelkedő személy teljesítményéről lenne szó, országos viszonylatban ez vajmi keveset számítana. Minthogy azonban a biztosok alispánjaikra támaszkodtak, azok pedig a szolgabírákat kurrentálták a futó ügyek intézésével, az új bürokratikus háló a falusi bírákig terjedt. A lecke megoldása több száz embert szakszerűen, több ezer embert kényszeresen mozgósított. Hajdu Lajos rendkívül plasztikusan mutatja be Tolna megye anyagán, mi és hogyan történik a kiemelkedő tehetség, Hajnóczy József irányítása alatt. Főnöké, a királyi biztos Széchényi Ferenc jól választott. Más megyékben alacsonyabb a szint.

A tíz kerület funkcionáriusait a jozefinus korszak befejezte után különböző hivatalokban és főként az országgyűlési bizottságokban látjuk viszont. Felkészültségük jogi problémák megoldásában, kulturális, gazdasági újítások szorgalmazásában elhatárolja őket az apparátus régi vágású képviselőitől. Ez éppen úgy érvényes Haller Józsefre, mint Széchenyire, vagy azokra, akik partnerként dolgoztak velük a Helytartótanács legérzékenyebb ügyosztályain, a megyei, kereskedelmi, városi ügyek bonyolításában.

A belga válság

Széchényi Ferenc is ekkor járt spaai fürdőzés után az országban, de Berzeviczy Gergely érzékenyebb észlelője a fejleményeknek: „Életemnek ez a szakasza nagyon fontos – írja 1787-ben Brüsszelből –, angliai tartózkodásom kialakította politikai ismereteimet és nézeteimet, amelyek megelőzőleg még homályosak voltak. A forradalom, ami itt a szemem előtt folyik, már a távolból is jelentősnek tűnt, közelről azonban még érdekesebb. Igen mély benyomást tesz rám. Két hónapja, úgy érzem, egészen átalakultam. Az egész Osztrák-Németalföld erjedésben van. A lakosság szilárdan elhatározta, hogy mindent megtesz szabadsága és alkotmánya megvédése érdekében. A császár rendeleteit elvetették, s az egész ország fegyverben áll, úgy, mint 200 évvel ezelőtt… A helytartót rábírták, hogy állítsa vissza az alkotmányt. Az örömujjongás rendkívüli. Minden várost kivilágítanak, az előkelők ingyenbálokat, lakomákat adnak a népnek, mindenki sárga-vörös kokárdát visel hazafias buzgalma jeléül. Nem tudni, mit szól mindehhez a császár. Így hát az ország ellenállásra készül. A polgárok fegyveresen járkálnak, muníciót, készleteket gyűjtenek… Felemelő látvány a nemzet bátorsága, elszántsága a szabadság érdekében.”[9]

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[10] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére.

A jozefinizmus a mérlegen

Széchényi Ferenc áldozatos szervező és Bessenyei György mély alkotó munkája mellett és mögött sem szabad elfelejteni a velük egyetértők számszerűleg nem lebecsülhető rétegét.

Kosáry Domokos

A sajtó kibontakozása

A magyar újságírás súlypontja még erősebben Bécsbe helyeződött át, midőn 1789 nyarán újabb lap, a Hadi és Más Nevezetes Történetek is itt kezdte el pályafutását. Kissé nehézkes címe, sőt az első számok tartalma is alkalmas volt a cenzúrában azt a benyomást kelteni, mintha pusztán a török háború által valóban felkeltett érdeklődést akarná kihasználni. A valóságban azonban inkább a nemesi mozgalom felvilágosult rendi szárnya talált benne magának orgánumot. A lap megindítója és szerkesztője, Görög Demeter és társa, Kerekes Sámuel a főnemesi alkalmazásban álló értelmiségiek közé tartozott. A felvilágosult rendi programot s azon belül első helyen a nemzeti nyelvi-irodalmi törekvéseket odaadóan szolgálta. A lap felső irányítóit és pártfogóit alighanem Széchényi Ferenc grófban és barátaiban kell felfedeznünk.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Amikor Széchényi FerencIstván apja, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi megalapítója – Batthyány Alajossal azonos értelemben azt javasolta, hogy a nemesség vállalja el bizonyos adók fizetését, amikor Török Lajos gróf, a kassai tankerület főigazgatója, az alkotmányos monarchia megvalósításához szükséges változtatásokat részletezte, amikor a horvát hazafi, Skerlecz Miklós arról írt, hogy az alkotmányos jogok egynémelyikét ki kell terjeszteni a nem nemesekre is, nem pusztán a maguk véleményét tolmácsolták, hanem a felvilágosult nemesi reformercsoportét.

Hajnóczy József

Egy ember világosan látta, hogy a nemességtől ennyire messzemenő változtatásokat hiába várnak. Politikai okosságból úgy kell tehát a célokat elébük állítani, hogy azt elfogadják: nem azt kívánni, ami kívánatos volna, hanem csak azt, amit lehet. Ez az ember Hajnóczy József volt, az értelmiség egyetlen olyan tagja, aki a magyar törvények mélyreható ismeretére épülő alapos közjogi műveltség birtokában átfogó rendszerré építhette az új alkotmánnyal kapcsolatos elképzeléseket.

Evangélikus papi családból származott, s egyéni életpályáján végigjárta azt a kálváriát, amely a bomló feudalizmus Magyarországán egy nem nemes protestáns ifjúra várt. Jogot végzett, s ügyvédi diplomát szerzett, de álláshoz nem jutott, hiába próbálkozott éveken át szabad királyi városoknál és kormányszerveknél egyaránt. Főurak magánalkalmazottja lett tehát, s előbb Forgách Miklós, majd Széchényi Ferenc mellett találjuk titkárként. Széchényi maga is a felvilágosult reformerek közé tartozott: a vele való gyakori együttlét, a családi könyvtár használata tágították európaivá Hajnóczy szemhatárát és mélyítették el műveltségét. Amikor aztán Széchényit 1785-ben a pécsi kerület biztosává nevezte ki az uralkodó, magával vitte Hajnóczyt, s a kerületi titkári állást szerezte meg neki.

A koronázási hitlevél

A főurak között ott találjuk a II. József által leváltott Forgách Miklós főispánt, a nagy katolikus Illésházy Istvánt, s a Voltaire-rel levelező szenvedélyes szónokot, gróf Fekete tábornokot, a reformer Batthyány Alajost, a II. József alatt magas állami hivatalokat viselt gróf Széchényi Ferencet, a Józseffel szemben álló, franciás műveltségű Sztáray Mihály grófot.

A vallási kérdés

Egyes katolikus főurak, így Széchényi Ferenc és maga Zichy Károly országbíró is a protestánsok mellé álltak, az ugyancsak katolikus Almásy Ignác és Abaffy Ferenc pedig nyíltan hazafiatlansággal, a nemzeti ügy elárulásával vádolta a főpapságot az alsótáblán.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Hasonló aggály persze föl sem merült, amikor például az úrbéri bizottságba csak földesurakat választottak be. Pedig ezek is „leginkább a magok különös hasznokra” tekintettek, annyira, hogy a reformer Széchényi Ferenc gróf fölháborodva a tanácskozások egyoldalúan földesúri szempontjain, le is mondott bizottsági tagságáról.

Vörös Károly

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

A somogyi inszurgensek mozgalma 1800-ban, amikor az elégtelen létszámú nemes jelentkező helyett az egész megyéből kötéllel befogott parasztkatonák a táborba vonulás közben megölik az őket kísérő lovas katonákat, majd – minden távolabbi vagy értelmes cél nélkül – szétáradva a megyében – nem a parasztok segítsége nélkül – kastélyokat, kúriákat prédálnak fel, megölve a katonafogásban különösen buzgólkodó főispán, gróf Széchényi Ferenc egyik tiszttartóját is, még csak az elfojtott gyűlölet és elkeseredés tanújele volt; a Hont megyei szebelébiek hosszan elhúzódó és végül ugyancsak az urasági tisztek megölésébe torkolló mozgalma azonban már nagyon is konkrét úrbéri sérelmek miatt tör ki.

Gergely András

Széchenyi István

A magyar polgári reformmozgalom eszmei megalapozóinak és elindítóinak egyike 1791-ben született, Széchényi Ferenc grófnak, a Nemzeti Múzeum alapítójának és Festetics Julianna grófnőnek, a Keszthely Georgikont alapító Festetics György gróf nővérének legkisebb fiaként.

Arató Endre

A személyes érintkezés

Szlovák viszonylatban a század elején Széchényi Ferenc gróf és Juraj Ribay szlovák evangélikus lelkész, nyelvtudós együttműködése azt példázza, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának összegyűjtésében a szlovák értelmiség is részt vett, mintegy jelképeként nemcsak az ország soknemzetiségű jellegének, hanem a közös haza emlékeinek feltárása érdekében kifejtett együttes erőfeszítéseknek is.

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával. Ez a barátság kipróbált, hosszú időre megpecsételt együttműködés volt, és jelképezte a két nép egymásrautaltságát is. A szlovák író és tudós egyébként hosszabb-rövidebb ideig dolgozott magyar nyelvterületen, ez tovább mélyítette és szélesítette magyar kapcsolatait. Csabrendeken ismerkedett meg Kisfaludy Sándorral, gyakran részt vett a tiszteletére rendezett találkozókon, s így módja volt betekinteni a magyar literatúra problémáiba, érintkezni magyar irodalmi körökkel. Kétéves csabrendeki tartózkodása idején írta Palkovič Honismeret (Vlastivěda) című verses földrajzkönyvét, amelyben a szlovák ifjúságnak az egész Magyarországot bemutatta, jelezve, hogy a szlovák nemzeti mozgalom Magyarországot közös hazának tekintette. Később, már mint a pozsonyi líceum tanára, levelezésben állt Széchényi Ferenccel, és mint befolyásos, nagy mecénásnak a segítségét kérte a líceum cseh-szlovák tanszéke számára, valamint tervbe vett lapja engedélyezésének kieszközlésére.

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A kiváló szlovák etnográfus Ján Čaplovič egész munkássága a magyar–szlovák együttműködést példázza. Joggal vallja magáénak napjainkban mindkét néprajztudomány: a szlovák és a magyar. S hogy a nemzeti mozgalmak időszakában született, e tipikusan nemzeti diszciplina Čaplovičot mindkét részről egyaránt számon tartja, maga is sokatmondóan tükrözi a kapcsolatokat. Színvonalas elméleti és gyakorlati etnográfiai munkásságot folytatott, ő készítette el a szlovák népről az első néprajzi monográfiát. Szlovák tudatát az is meggyőzően bizonyítja, hogy tevékenyen részt vett abban a politikai nyelvharcban (a következő fejezetben szólunk róla), amely a szlovák nemzet egyenjogúságáért folyt. Ugyanakkor etnográfiai munkássága kiterjedt az egész Magyar Királyságra: Horvátországra és Szlavóniára is. A nemesi származású Čaplovič (egyike volt azon keveseknek, akik támogatták a szlovák mozgalmat) jól össze tudta tehát egyeztetni a magyarországi hazafiságot a szlovák nemzeti tudattal. Magyarország népeinek – vallotta – becsülniük, szeretniük kell egymást, s nemegyszer hívta fel őket: legyenek jóban-rosszban egyaránt jó barátok, s harcoljanak közös hazájuk javáért.

Színesek voltak a magyar–szerb személyi kapcsolatok is, amelyeknek középpontjában a magyarul és szerbül egyaránt verselő kétnyelvű költő, Vitkovics Mihály állt. Különösen alkalmas volt ő a közvetítő szerepre, hisz azoknak a magyarországi szerbeknek a köréből került ki, akik úgy fordultak érdeklődéssel a magyar nemzeti mozgalom és kultúra felé, hogy szerbségüket sem adták fel. Ezek a szerbek a magyar nyelvterületen, főképpen a Duna menti városokban mint kereskedők éltek, s gazdasági érdekeik összekapcsolták őket Magyarországgal. A kétnyelvűség is ebből a magatartásból, helyzetből adódott. Vitkovics a magyar nemzetről mint a „mi nemzetünkről” és a nyelvről mint a „mi nemzeti nyelvünkről” beszélt. Ugyanakkor ezt a magyar patriotizmust összekapcsolta a szerb nemzeti gondolattal, tehát a kettő szintézisét vallotta. Híve volt a Karadžić kodifikálta népnyelvi szerb normának, szerb történetet is írt, amelyben az 1804–1813. évi felkelésnek állított emléket.

Kortársaihoz képest Vitkovics nem volt kimagasló alakja sem a magyar, sem pedig a szerb irodalomnak, de sajátos életkörülményei következtében, amelyek a szerb és a magyar életformát ötvözték össze, beépült mind a szerb, mind pedig a magyar irodalomba. A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot. A szerb irodalom sem kevésbé tekinti őt szorgalmas munkásának, s joggal, hisz erről az egykorú szerb lapokban megjelent írásai is tanúskodnak.

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette. Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogasa kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[11] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot. Musicki egyébként Pesten járt egyetemre, esztétikaprofesszora Schedius Lajos volt.

Vitkovicshoz hasonlíthatjuk Jovan Pačić magyarországi szerb költőt, aki bár nála lényegesen kisebb szerepet játszott, s irodalmi működése sem volt jelentékeny, mégis mint a kor egy típusának megszemélyesítője említésre méltó. Pačić nemcsak szerbül, hanem magyarul is verselt, s voltak magyar tárgyú költeményei is. E kétnyelvűségről Pačić Vitkovicshoz írt magyar versében így énekelt:

Két nyelvvel szólt belőle Istenség
Danolt hazank törvényes nyelvével
Szerb hangokkal nemes érzését.[12]

Őt azonban a szerb irodalomtörténet már nem tartja számon.

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfi. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

A magyar–szerb együttműködés széles alapokon nyugvó bázisa volt az 1888-ban létrehozott Tökölyanum, amelynek alapítványát Tököly Száva adományozta. Ez az intézmény a Pesten tanuló szerb főiskolások tanulmányait segítette. A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben. Nem véletlen tehát, hogy a Tökölyanum megalapítása előtt két és fél évtizeddel Tököly Száva meglátogatta a debreceni kollégiumot. Hogy az ott tapasztaltak ösztönözték-e őt alapítványa megtételére, arról nincs tudomásunk, de hogy a látogatás mély nyomokat hagyott benne, az vitathatatlan.

A század eleji élénk magyar–román együttműködés a két nemzeti mozgalom jelentős képviselőinek személyes kapcsolatain alapult. Virág Benedekről, Széchényi Ferencről, Kovachich Márton Györgyről, valamint az erdélyi román triászról, a latin iskola megalapítóiról van elsősorban szó. Az együttmunkálkodás alapja az volt, hogy Petru Maior, Samuil Micu-Clain és Gheorghe Sincai a budai Egyetemi Nyomdában mint cenzorok működtek. A pesti tartózkodás és az Egyetemi Nyomdában végzett munka a magyarsággal s annak kulturális képviselőivel való szorosabb érintkezéssel járt. A legsokoldalúbb és a legintenzívebb kapcsolat Virág Benedekkel jött létre. A magyar író kapcsolatban állt Micu-Clainnal is, akinek kéziratban maradt szótára készítésében is közreműködött.

A harmadik jelentős román tudósnak, Sincainak is voltak magyar kapcsolatai. Ő Kovachich Márton György historikus könyvtárában kapott egy időre alkalmazást. Sincai személyesen ismerte Széchényi Ferencet, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítóját, és már nem sokkal a múzeum megalapítása után, anyaggyűjtő munkát is végzett ott román történeti műve számára. Sincai e kutatásaihoz Széchényi Ferenctől, s több más magyar nemestől, anyagi támogatást is kapott. A segítségért hálás volt: Széchényi Ferenc tiszteletére román verset írt.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Országos jelentőségűnek csak Széchényi Ferenc gróf kezdeményezése bizonyult, aki 1802-ben gazdag könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét – uralkodói jóváhagyással – a magyar nemzetnek ajándékozta. Az 1808:VIII. törvénycikk által létrehívott Magyar Nemzeti Múzeum a hazai tudomány és művelődés fontos gócpontjává lett.

Lábjegyzetek

  1. Nagyváthy János, A szorgalmatos mezei gazda. A Magyar-Országon gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Pest, 1791. Ajánlás, Elől-járó beszéd.
  2. Tesssedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek azaz Szarvas város mezőgazdasági krónikája. Fordította Nádor Jenő. Függelékül Kemény Gábor fordításával és tanulmányával: Tessedik tanítási tervezte, a magyar iskolaügyről írott tizenkét paragrafusa s Hajnóczy Józsefhez írott levelei. Budapest, 1938. 62.
  3. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  4. Idézi: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. Budapest, 1873. 592.
  5. Ugyanott 598.
  6. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1879. I. 293.
  7. Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum. 1786. F 210.
  8. M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungarn. Pest, 1798. 12.
  9. A. Berzeviczy, Aus den Lehr- und Wanderjahren eines ungarischen Edelmannes. Leipzig, 1897. 63–64.
  10. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  11. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. IX. Budapest, 1899. 192–193.
  12. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 141.

Művei

Irodalom

Intellektuális érdeklődésben minden bizonnyal a „fiatal” családok vezetnek. Közülük történelmi távlatból Széchényi Ferenc alakja a legizgalmasabb.

A szabadkőműves alkotmányban ajánlott tematika, akár politikusoknak, akár katonáknak, papoknak vagy jogász-publicistáknak kínál feldolgozandó kérdéseket a hetvenes évek tan- és olvasmányanyagának friss benyomásai alapján, korszerű igénnyel készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évtizedekben ki-ki – munkájának vagy kényszerű munkátlanságának jegyében – a felkínált témákon dolgozik. Elmondható ez Hajnóczy Józsefről, Benczur Józsefről, Berzeviczy Gergelyről, Skerlecz Miklósról, Almássy Pálról, Podmaniczky Józsefről, vagy a nem alkotó, de cselekvésükben ezeket a célkitűzéseket követő Teleki Lászlóról, Széchényi Ferencről, Festetics Györgyről.

Széchényi Ferenc vagy Podmaniczky József a trónfosztás terve-ábrándja miatt vált – legalábbis egy időre – persona ingratává.