Széchenyi és a konzervatívok felfogása

A Múltunk wikiből
1842. november 27.
Széchenyi akadémiai beszédében megtámadja Kossuth és az ellenzék nemzetiségi politikáját.
1842. december 8.
Wesselényi Miklós nyilatkozatban ítéli el Széchenyi akadémiai beszédét,
1842. december 20.
Széchenyi bejelenti, hogy átveszi a Jelenkor szellemi irányítását, s a sajtóban folytatja harcát Kossuth ellen.

A magyar középnemesség nemzetiségi politikájától Széchenyié főleg módszerében különbözött. Ő is magyarosítani akart, de türelmes eszközökkel, s ezzel a század első évtizedeinek toleráns koncepcióit követte. Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében – vitázva az ellenzékkel – összegezte nézeteit.[1] Először is a magyar nyelv erőszakos terjesztését bírálta. Ha valaki magyarul beszél – mondotta –, ez nem jelenti azt, hogy már magyarrá is vált. Mert ha így lenne – jegyezte meg gúnyosan és szellemesen –, „ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sőt legyünk rögtön magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk”. A parancs, az erőszak nem célravezető eszközök; a magyarok sem tűrnék, ha valamilyen hatalom „saját mintájára kaptázni” akarná őket. Méltányosságra hívta fel a magyar közvéleményt, és azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a magyar nemzetiséget csakis „felsőbbség által” lehet terjeszteni.[jegyzet 1] A felsőbbrendűség vonzza a nem magyar népeket, az erőltetés viszont ellenszegülést szül, és vagy lázadás, vagy pangás lesz az eredménye.

Széchenyi tehát – s ez egész politikai rendszerének szerves részét alkotta – helytelenítette a nemzetiségi ellentétek kiélezését, mérséklésükre törekedett. Magyarország jövőjét az ausztriai birodalom keretében képzelte el, nem akarta, hogy a rohamosan éleződő ellentétek veszélyeztessék a Habsburg-birodalom egységét. Félt, hogy a türelmetlen magyarosítás nyomán kibontakozó nemzetiségi küzdelmek összeütközéshez vezetnek a dinasztiával, amely akkoriban a nemzetiségeket, főként a horvátokat támogatta.[2]

Az akadémiai beszéd nagy vihart váltott ki, s a polémia ismételten fellángolt Széchenyi és az ellenzék között. A liberális középnemesség képviselői főleg azzal a megállapítással szálltak szembe, hogy az erőltetés ellenkezést szül. Ők ugyanis a nemzeti, s főképpen a szláv mozgalmat külső behatás eredményeként fogták fel.

Széchenyihez hasonló türelmes nézeteket vallott a nemzeti kérdésben Baloghy László Nógrád megyei birtokos nemes, konzervatív párti táblabíró is.[3] Baloghy 1840 végén és 1841 elején két levelet intézett Zay Károlyhoz. E leveleiben elítélte a magyarosítás azon türelmetlen módszereit, amelyek az evangélikus egyház keretében folytak, s mindenekelőtt a szlovákok ellen irányultak. A magyarosító intézkedéseknek semmiféle hatásuk sem lesz sem a papokra, sem a tanítókra, de legkevésbé a népre – írta.[4]

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Baloghy ne akart volna magyarosítani. Az volt a véleménye, hogy míg „a magyar honi számtalan ajkú nép meg nem magyarosodik, míg az anyanyelvét felejtve, magyarul nem beszél”,[jegyzet 2] addig elöljáróinak, földesurainak a nemzetiségek nyelvén kell beszélniük, hogy azok ügyes-bajos dolgát intézni tudják.

De a liberális ellenzék soraiban is akadtak, akik türelmesebb álláspontot képviseltek Kossuthnál és a liberális középnemesség zöménél. Ezek a nemzeti kérdésben közelebb álltak Széchenyihez, mint Kossuthhoz; Deák Ferenc 1843-ban, Zala vármegye közgyűlésén nem helyeselte azt a javaslatot, amely meg akarta tiltani a szabad királyi városoknak, hogy német nyelven tanácskozzanak. Ilyen módon nem lehet a magyar nyelvet terjeszteni – vallotta Deák. Hasonló volt Batthyány Lajos gróf álláspontja is, aki helytelenítette, hogy a horvátokat megyéik belső közigazgatásában anyanyelvük helyett a latin nyelv használatára kényszerítik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Széchenyi és a hozzá közel állók a nemzeti kérdésben látszólag progresszívabb nézeteket vallottak, mint Kossuth és az ellenzék. S ha aláhúzzuk, hogy Széchenyinek a nemzetiségek iránti toleranciája objektíve előbbre mutatott, mint az ellenzék politikája – és ezt a tényt a nemzetiségekkel való viszony megjavítása szempontjából semmiképpen sem becsülhetjük le –, látnunk kell azt is, hogy mindez nem abból következett, mintha Széchenyi általános felfogása az ellenzékénél előbbre mutatott volna, hanem éppen fordítva: Széchenyi elmaradt az ellenzéktől mind szociális, mind pedig nemzeti téren. Az ellenzék következetesebben akarta a feudalizmus felszámolását, a polgári fejlődés biztosítását, mint Széchenyi. Márpedig ismeretes, hogy a nemzeti mozgalmak erősödése, a nemzeti ellentétek éleződése szoros kapcsolatban áll a polgári fejlődéssel. illetve annak követelésével. Széchenyi a polgári fejlődés kívánságában nem jutott el addig, ameddig az ellenzék, s ez tükröződött nemzetiségi politikájában is. Türelmessége tehát nem fejlettebb, progresszívabb, hanem éppen a feudalizmus felszámolását illetően az ellenzékénél következetlenebb koncepciójának a következménye volt

S hadd utaljunk itt arra a már érintett kérdésre, hogy a Jelenkor Széchenyi álláspontjával egyezően a birtokképesség jogát türelmes nemzetiségi politikája ellenére – az ellenzéktől eltérően – éppen a nem magyar népekkel szemben kívánta korlátozni, ami a polgári átalakulás visszafogásával volt egyenlő, a földtulajdon megszerzését a magyar nemzethez való tartozás kötelezettségével kapcsolta össze. E kérdésben – s még több ilyen probléma volt – az eddigiektől eltérően tehát Széchenyi képviselte a türelmetlenebb nemzeti álláspontot. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, felfedezhetjük, hogy mindez összefüggésben állott általános politikai elveikkel: a magyar nemzetiség védelme mögött nemesi érdekek húzódtak meg. Széchenyitől eltérően az ellenzék, következetesebben harcolva a polgári átalakulásért, fordult szembe a magyar nemzeti érdekek hangoztatásával, és éppen haladóbb burzsoá céljai forrósították át optimista magyar nemzeti koncepcióját. Baloghy türelmessége is a nemesség uralmának fenntartásával, s az ebből fakadó jól megfontolt érdekekkel kapcsolódott össze.

Ami a liberális ellenzék toleráns nemzetiségi politikát valló tagjait illeti, ők is azok köréből kerültek ki, akik a polgári jogok követelésében Kossuthtól jobbra, az ellenzék jobbszárnyán álltak (mint például Deák Ferenc vagy Batthyány Lajos). A liberális nemesség e képviselői egyébként nemcsak a polgári átalakulás kérdésében maradtak el Kossuthtól, hanem ahhoz szorosan kapcsolódó magyar nemzeti programjuk sem ment el addig, ameddig Kossuthé vagy a radikálisoké.

Összegezésül tehát megállapíthatjuk: azok, akiknek – polgári követeléseikhez hasonlóan – mérsékeltebb magyar nemzeti céljaik voltak, türelmesebb nemzetiségi politikát követtek a nem magyar népek irányában. Ugyanez megfordítva is érvényes: akik a magyar függetlenségért következetesebb harcot folytattak – mint Kossuth vagy a radikálisok –, azoknak a nemzetiségi politikájuk is türelmetlenebb volt. Ez az ellentmondás a kor nacionalizmusának törvényszerű következménye volt. Tévednek tehát azok, akik a reformkorban a haladóbb Kossuthtól és a radikálisoktól progresszívabb nemzetiségi politikát várnak, mint a mérsékeltebb Széchenyitől, Deáktól, Batthyánytól, Baloghytól.

Lábjegyzetek

  1. Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerkesztette Viszota Gyula. I. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 6.) Budapest, 1927. 168., 176., 181.
  2. Baloghy László, Nemzetiség és alkotmányi mozgalmak hazánkban. Pest, 1841. 41–42.

Irodalom

Az egész problematikára: Arató Endre, A magyar nemesség és az osztrák udvar nemzetiségi politikája a szabadságharc előtt (Századok, 1955. 2).

  1. Széchenyi akadémiai beszédét Viszota Gyula adta ki: Gr. Széchenyi István írói és hírlapírói vitája Kossuth Lajossal (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái. VI. Budapest, 1927) 149&nd;196.;
  2. A kelet népe című munkát és a körülötte folyt vitát Ferenczi Zoltán (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái V. Budapest, 1925).
  3. A konzervatívok nézeteit bírálja a nemzetiségi kérdés vonatkozásában is Andics Erzsébet több munkája, amelyek gyűjteményes kötetben jelentek meg: Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen a reformkorban és a forradalom idején (Budapest, 1955).
  4. Baloghy László röpirata: Nemzetiség és alkotmányi mozgalmak honunkban (Pest, 1841).


A magyar nemzetiségi politika irányzatai a negyvenes években
Az ellenzék koncepciója Tartalomjegyzék A magyar radikálisok nézetei