Széchenyi és a kormány

A Múltunk wikiből
1845. augusztus 16.
V. Ferdinánd Széchenyi Istvánt a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökévé nevezi ki.

Mindez azonban érthetővé teszi azt is, hogy az ily módon magát egyre jobban s egyre több joggal elszigeteltnek érző Széchenyi végül valóban a kormány felé közeledik; immár nem csupán azzal, hogy honfitársainak kormányellenes indulatait mérsékelni igyekszik, hanem aktívan kezdeményezve is; nemcsak szubjektíve, Széchenyire nézve, hanem objektíve, a reform szempontjából is – mint csakhamar kiderül – szererecsétlen lépésként. Ennek csak egy, alapjában nem egyértelműen helytelen (de nem is csak helyes) indokokra épülő politika őszinte meggyőződésből eredő féltése lehet a magyarázata.

Széchenyi első, bár bizonytalan közeledési kísérletei még jóval az akadémiai beszéd előtti időre, 1842 elejére nyúlnak vissza és kezdetben inkább csak arisztokraták és magas rangú hivatalnokok kaszinói magánbeszélgetéseinek szintjén maradtak. Széchenyi már e beszélgetésekben egyetértését nyilvánította a kormány politikájával, de mielőtt ennek nyílt támogatását vállalta volna, ragaszkodott véleményének meghallgatásához. Metternich azonban Széchenyi e gesztusait már ekkor sem volt hajlandó egészen komolyan venni. Kora ősszel Széchenyi, bécsi tartózkodása alatt Gervay Frigyesnek, a Staatskonferenz irodaigazgatójának, Metternich bizalmasának mondta el nyílt véleményét a magyar politikáról. Gervay válaszul kifejtette, hogy a kormány számára Széchenyi megnyerése nem lehet közömbös és megígérte, hogy nemcsak a kancellárt, hanem Lajos főherceget is ebben az értelemben fogja tájékoztatni. A következő hetekben Széchenyi még egyre kilátástalanabb kísérleteket tett arra, hogy Deákot és Batthyányt Kossuthról leválassza, a nádornál is támaszt keresett, de ez józanul csupán hallgatott. Nem sokkal az akadémiai beszéd utáni napokban, december 5-én, Széchenyi – miután a Deákkal való megegyezésre célzó végső kísérletei is sikerteleneknek bizonyultak – egyensúlyát láthatólag teljesen elveszítve, a kormány magyarországi politikájában bennfentes Zsedényi Ede (ekkor helytartótanácsi tanácsos) biztatására levelet írt Gervaynak. Ebben már nyíltan kijelentette, hogy úgy véli, hasznos szolgálatokat tehetne a kormánynak, melynek érdeke – most már látja –, azonos a magyarokéval. Ehhez azonban bizalomra van szüksége a kormány részéről, s ha azzal szemben korábban a magyar alkotmányt féltve és tartva birodalmi beolvasztó kísérletektől, az ellenzékhez csatlakozott is, mostanra úgy találja: a kormányban van az a központ, melyből Magyarország üdve is kibontakozhat.

A következő hetek kínos és megalázó huzavonával teltek el. A közel 70 éves Metternich (aki ekkorra szellemileg már teljesen bezárkózott politikai fantazmagóriáinak körébe, melyen belül a dolgok és így a magyarországi viszonyok is nem a valóságos, hanem csakis az általa róluk alkotott és ideológiájának megfelelő formákban jelentek meg) látható elégtétellel ragadta meg az alkalmat, hogy egyelőre közvetítőkön keresztül és meglehetősen kicsinyes modorban leckéztesse Széchenyit: lám, ő már közel 20 éve, 1825-ben megmondta a grófnak, hogy helytelen útra tér. A herceg azonban azt is érzékeltette, hogy bűneinek megbocsátásán túl Széchenyi egyelőre ne számítson sokra, s főleg arra ne, hogy részt vehet az állam irányításában. Ehhez előbb meg kell tanulnia az engedelmességet, s ha erre nem hajlandó, jobb, ha az ellenzékben marad. Különben ha javaslatai vannak, előbb adja be írásban őket, s azután majd személyesen beszélhetnek. Mindez világosan megmutatta Széchenyi számára is, hogy a kormány az általa nyújtott támogatást nem értékeli annyira, hogy politikáján bármit is változtasson.

Ha nem meglepő, hogy az alapjában még a 18. századból kinőtt, önmagával és saját használatára készített ideologikus világképével rendkívül megelégedett kancellár számára a magatartásában olyan romantikusan, önmagát szinte kínzóan elemző és bíráló s ugyanakkor realista Széchenyi már csak alkatilag is mindvégig gyanús maradt, ugyanígy nem meglepő, ha Széchenyit is kínosan érintette a hideg, részéről önkritikát igénylő válasz. Ráadásul éreztették vele azt is, hogy Kossuth elleni sajtóharcát az udvar sem nem igényli, sem sokra nem értékeli. A kapcsolat így átmenetileg még meg is lazult, és története már csak az országgyűlés megnyitása után fog új szakaszába lépni. Mégpedig Széchenyinek Metternich számára a magyar helyzetről készített két elemzésével, melyeknek benyújtása a gróf és a reformellenzék együttműködésében a következő évekre a szakítást fogja jelenteni.


Két országgyűlés között (1840–1843)
A Széchenyi–Kossuth vita kezdetei Tartalomjegyzék A büntetőjogi reform