Széchenyi István

A Múltunk wikiből
Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.
politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Josef Kriehuber: Széchenyi István portréja, litográfia (1840)
1825. november 3.
Az országgyűlés kerületi ülésén Széchenyi István felajánlja egy évi jövedelmét az Akadémia megalapítása érdekében.
1828.
Megjelenik Széchenyi István Lovakrul című műve.
1828. március körül
Széchenyi István megkezdi a Hitel kidolgozását.
1828. május 20.
Széchenyi István és társai megtartják az első lófuttatást Pesten.
1828. november 10.
A bécsi Amstein és Eskeles bankház megtagadja Széchenyi 10 ezer forintos hitelkérelmét.
1830. január 28.
Megjelenik Széchenyi István Hitel című műve.
1831.
Széchenyi István megírja Stádium című művét.
1831. július 9.
Megjelenik Széchenyi István Világ című műve.
1833. június 20.
I. Ferenc Széchenyi Istvánt a Duna-szabályozás királyi biztosává nevezi ki.
1833. július 8.
Széchenyi István elhagyja az országgyűlést.
1833. november 6.
Lefoglalják Széchenyi István Stadium című művének Magyarországra csempészett példányait.
1835. december 9.
A kerületi ülés elfogadja Széchenyi terveit a Lánchíd építéséről, bérletéről és a hídvámfizetésről.
1841. február 6.
Széchenyi István hozzákezd A kelet népe megírásához.
1841. június 26.
Megjelenik Széchenyi István A kelet népe című műve.
1841. szeptember 2.
Megjelenik Kossuth Lajos Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című műve.
1841. szeptember 22.
Dessewffy Aurél megkezdi a Világban Pesti Hírlap és a Kelet népe közti vitály című cikksorozatát.
1841. november 4.
Széchenyi István Dessewffy Aurél politikai szövetséget köt.
1842. november 27.
Széchenyi akadémiai beszédében megtámadja Kossuth és az ellenzék nemzetiségi politikáját.
1842. december 8.
Wesselényi Miklós nyilatkozatban ítéli el Széchenyi akadémiai beszédét,
1842. december 20.
Széchenyi bejelenti, hogy átveszi a Jelenkor szellemi irányítását, s a sajtóban folytatja harcát Kossuth ellen.
1843. június 8.
Széchenyi megkezdi Adó című cikksorozatat, melyben kifejti telekdíjtervét.
1843. szeptember 28.
Kossuth közli a Pesti Hírlapban, hogy némi módosítással támogatja Széchenyi telekdíjtervét.
1845. január 30.
Széchenyi A pisztoly időelőtti elsütése című cikkében megtámadja az önkéntes adóvállalást,
1845. február 2.
A Gyáralapító Társaság Kossuth megválasztását elkerülendő elhalasztja az igazgatóválasztást.
1845. február 9.
Deák a szentgróti fiókvédegylet alapításakor mondott beszédében kiáll a Védegylet mellett.
1845. február 16.
Kossuth kilép a Gyáralapító Társaság igazgatóválasztmányából.
1845. március 16.
A Gyáralapító Társaság közgyűlésén Széchenyi lemond alelnöki tisztéről, s a társaság feloszlatását javasolja.
1845. április 1.
Megjelenik az Iparegyesület lapja, a Hetilap.
1845. április 13.
A Gyáralapító Társaság közgyűlése a további fennállás mellett dönt.
1845. április 19.
Szerém vármegye védnöksége alatt megalakul a Vukovár-Fiumei Vasútegylet.
1845. április 24.
Pesten megnyílik az Iparműcsarnok.
1845. április 26.
Feloszlik a Pesti Kikötő Egylet, mert nem tud megegyezni a várossal.
1845. május 18.
Széchenyi megkezdi A szentgróti beszéd elemzése című cikksorozatát, amelyben megtámadja a Védegyletet.
1845. június 8.
Vásárhelyi Pál benyújtja tervezetét a Tisza szabályozásáról.
1845. június 14.
A szerémi vasúttársaság elvben elfogadja a Magyar Kereskedelmi Társasággal való egyesülést.
1845. augusztus 16.
V. Ferdinánd Széchenyi Istvánt a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökévé nevezi ki.
1846. április 5.
Széchenyi elnökletével véglegesen megalakul a Balatoni Gőzhajózási Társaság.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 29.
Egy 38 LE teljesítményű gőzgéppel működni kezd a kőszegi posztó- és gyapjúszövetgyár.
1847. augusztus 20.
Megnyílik Bécsújhely és Sopron között a vasút.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1847. október 10.
Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indít.
1847. október 18.
Pest vármegye Kossuthot országgyűlési követté választja.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. november 11.
Pozsonyban megnyílik a magyar országgyűlés.
1847. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja István főherceget.
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1848. február 1.
Megjelenik Pozsonyban Széchenyi István Javaslat a magyar közlekedési úgy rendezéséről című munkája. (Széchenyi eszméi alapján nagyrészt Kovács Lajos fogalmazta meg.)
1848. február 10.
Eötvös József és Széchenyi István tárgyalásai eredményeként Trefort Ágoston Széchenyi mellett agitáló, Kossuth-ellenes cikksorozatot kezd a közlekedésügyről a Pesti Hírlapban.
1848. március 1.
Pozsonyba megérkezik a párizsi forradalom híre.
1848. március 3.
A párizsi hírek hatására megváltozott hangulatban Kossuth nagy beszédben a kerületi ülés elé terjeszti felirati javaslatát. (A közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását s a reformok biztosítékaként felelős parlamenti kormány kinevezését kívánja.) A kerületi ülés a javaslatot egyhangúlag elfogadja.
1848. március 4.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya Kossuth felirati javaslatának támogatását határozza el.
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
1848. március 6.
A kerületi ülés leállítja az örökváltság tárgyában kiküldött választmány munkálatait, mert azonnali törvényjavaslatot kíván erről kidolgozni.
1848. március 9.
Széchenyi István kéri az uralkodót, hogy a legfontosabb reformok megvalósítása és az ország nyugalmának fenntartása érdekében nevezze őt ki királyi biztossá.
1859. július
Széchenyi röpirata Bach ellen (Ein Blick…).
1860. április 8.
Széchenyi István gróf halála.

Tartalomjegyzék

Ember Győző

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Amikor Széchényi FerencIstván apja, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi megalapítója – Batthyány Alajossal azonos értelemben azt javasolta, hogy a nemesség vállalja el bizonyos adók fizetését, amikor Török Lajos gróf, a kassai tankerület főigazgatója, az alkotmányos monarchia megvalósításához szükséges változtatásokat részletezte, amikor a horvát hazafi, Skerlecz Miklós arról írt, hogy az alkotmányos jogok egynémelyikét ki kell terjeszteni a nem nemesekre is, nem pusztán a maguk véleményét tolmácsolták, hanem a felvilágosult nemesi reformercsoportét.

Mérei Gyula

Az Erdélyi Nagyfejedelemség külkereskedelme 1790–1848

A Vaskapu szikláinak áttörése, az ezzel kapcsolatos építkezések – Széchenyi nagyszabású kezdeményezése ellenére, a bécsi haditanács és a területre illetékes határőrvidéki hatóságok ellenállása miatt – alighogy megindultak Vásárhelyi Pál tervei alapján, már 1837-ben megrekedtek.

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A földesurak korszerűsítései, köztük Széchenyi István nagycenki birtokáé is, akitől az 1820-as évek végén az Arnstein & Eskeles cég még megtagadta a nem nagy összegű kölcsönt, és akinek ugyanaz a bank 1840-ben már 100 ezer konvenciós forint pénztőkéjét forgatta, a pesti hengermalom, a többnyire főúri birtokon létesült élelmiszeripari üzemek és vasművek, különösen pedig az 1840-es években gyarapodó számú tőkés ipari vállalkozások mind arról tanúskodnak, hogy Magyar- és Horvátországban a tőkefelhalmozás, bár mindenütt szerény mértékben, de folyamatban volt.

A terméseredmények

Azok az árutermelő földesurak, akik a háromnyomásos gazdálkodás kereteit áttörték, birtokaikon a mecklenburgi, illetve a holsteini gazdálkodást vagy a forgós gazdálkodást meghonosították, az istállózást, állatállományukban a fajtaváltást megkezdték, eredményeiket már az új gazdasági technikának köszönhették, és elérték a nyolcszoros, kilencszeres maghozamot. Ezek közé a gazdaságok közé tartoztak Hunyady János gróf ürményi, József nádor alcsúti es kisjenői, Károly főherceg magyaróvári, Széchenyi István nagycenki, Károlyi Lajos gróf suránymegyeri, Batthyány Lajos gróf ikervári uradalmai.

A tőkés ipar

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

Vörös Károly

A főnemesség

Érthető tehát, ha a 19. század első negyedében ők kerültek szembe először a modern hitel problémáival is. Birtokai korszerűsítése, sőt – néhány, több százezer holddal rendelkezőt kivéve – pusztán életvitelének megfelelő szinten tartása érdekében a főurak többsége olyan nagyságú pénztőkére szorult, amit már nem lehetett előteremteni a pusztán feudális jövedelmekből és a robotra alapozott, de az üzemi szervezettséget még nélkülöző árutermelésből elérhető felhalmozásból, még kevésbé a megyei nemesség hagyományos helyi vagy regionális hitelforrásaiból, hanem csupán a korszerű s Magyarországon kívüli tőkés hitelszervezet már kizárólag a kapitalizmus törvényei szerint működő szervei révén. Mikor pedig ennek során a politikai-társadalmi átalakulás problémáival kerültek szembe, az arisztokrácia nem egy, a helyzetet józanul felmérő tagja már világosan felismerte annak roppant fontosságát, hogy a várható átalakulás továbbra is osztályuk vezetésével, vagy legalábbis érdekeinek megfelelően, politikai vezetőrétegként betöltött pozíciójának maradéktalan fenntartásával menjen végbe. A politikai vezetés kérdésében ezt az álláspontot képviselte Széchenyi is. Mert bár a polgári átalakulás nem egy alapvető kérdésében nemcsak a reakciós, de a mérsékelten konzervatív arisztokratákkal is szembeszállt, a gazdasági átalakulást sem ő, sem osztályának túlnyomó többsége nem kívánta összekötni olyan szükségszerű politikai változással, mely az arisztokrácia uralkodó szerepét megrendíthette volna, vagy meg kellett, hogy rendítse.

A birtokos nemesség

Ám csak viszonylag kevesen voltak azok, akik világosan előre látva felismerték, hogy a polgári átalakulás többé fel nem tartóztatható, és annak elhúzódása esetén – még ha helyzetük közben nem romlanék is tovább – rétegük végül is olyan körülmények közé kerülhet, amelyben részint vagyona további aprózódásának, részint nyomasztó eladósodásának folytán már képtelen lesz megtartani korábbi súlyát és jelentőségét a polgárivá alakuló társadalomban. Ez a felismerés adott erőt annak a dinamizmusnak is, mellyel a középnemesség legvilágosabban látó elemei a század második harmadában immár az azonnali polgári átalakulást fogják sürgetni: először Széchenyi híveiként, majd csakhamar tisztába jőve programjának egyes lényeges kérdésekben nem az ő testükre szabott voltával, Deák, Kölcsey és Kossuth politikájához csatlakozva.

A főúri életmód: a kastély

Mert hogy az arisztokrácia polgárosodása végül is mennyire csak kezdeteinél tart még (amennyiben egyáltalán megindult), az legjobban éppen a polgári életmód gazdasági alapjainak megteremtésére tett erőfeszítésekben mérhető le, és éppen Széchenyi példáján, aki pedig kétségtelenül a legmesszebbre jutott el arisztokrata társai közül vagyoni helyzetének a feudális társadalmi viszonyok befolyása alóli függetlenítésében. Ám Széchenyi is, aki vagyonának jelentős részét nagyon is tudatosan budapesti ingatlanokba, tőkés vállalkozások értékpapírjaiba fektette, jövedelmének még 1848-ban is csak egynegyed részét nyerte tisztán polgári jellegű forrásokból; a maradék háromnegyed rész földjáradékból származik, s egyelőre nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a tisztán tőkés jellegű.

A birtokos nemesi életmód: a kúria

A nemesi – a leírásból következőleg vagyonosabb nemes által lakott – kúria, ahogy kissé lenézően, de könyörtelen pontossággal maga Széchenyi ábrázolja, faluhelyen pincén áll, „s eképp tűrhetően száraz, falai vastagok és boltra kanyarodnak”: ez megfelel az éghajlatnak és így mindig kellemes hőmérsékletet biztosít. Cserép a teteje, tágasak az ablakok és ajtók; hosszan elnyúlva 4–6–8 szobából is állhat. Egyik szoba olyan, mint a másik, valamennyi egy tornácra nyílik, ezért az egész házat is egyazon szag: a pipafüstnek, a konyhának és a tornác végéről nyíló árnyékszéknek egybevegyült illata lengi át. Ha pedig felnyitják a szobákat belül összekötő ajtókat és mindent egybenyitnak, akkor megszűnik ugyan „az elkülönülés minden kelleme” (melyet a tornácról nyíló külön bejárat biztosít), de ettől a ház mégsem válik eggyé. Ráadásul homlokzata az utcára néz, oldala és háta az udvarra, ahol a gazdasági épületek emelkednek. Így azután egyik oldalról a por, a kocsizörgés, a gulya, a nyáj és a konda, másikról a libák, kacsák, kutyák zaja járja át, „s a gazdaság minden fertelme”. Aki „nemcsak a jó szagban szeret lenni és élni, de a természet illatjai és színei iránt is eseng egy kissé”,[1] nem fogja magát jól érezni ebben a környezetben, melyet Széchenyi máshol a pök és pipafüst hangulatával jellemez.

A zsidók

„Nem száradna-e soknak minden produktuma [a magyarnak ti. – V. K.], ha azt házánál nem keresné a zsidó?”[2] – kérdezte Széchenyi. Kérdése világossá tette, hogy a hangsúly nem a zsidóságon, hanem olyan funkció megjelenésén és előtérbe nyomulásán van, amely már a feudalizmus gazdasági rendjén kívül, sőt azzal szemben áll, és azt bomlasztja.

Az értelmiség

1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[3] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[4]

Az 1825–1827. évi országgyűlés

A másik vonatkozásban nem kevésbé bizonytalan következményekkel fenyegetett az udvar számára az országgyűlés XI. törvénycikke, mely kimondja, hogy egy „önként és a szabad adakozással összeszedett tőke vagyonból Magyar Tudós Társaság állíttassék fel”.[5] Az Akadémia megalapításával a magyar társadalom, illetve annak a társaság alapját megteremtő széles, arisztokrata és középbirtokos rétegei bejelentik igényüket a kornak a polgári viszonyok kialakulásával oly nagy jelentőségűvé váló tudományos fejlődésébe való bekapcsolódásra; mindezt összekötve a nemzeti nyelv – mint az egész társadalmat összekapcsoló alapvető kommunikációs eszköz – fejlesztésével is. Polgári és nemzeti egyesítése egy az Akadémia alapítása által formailag támadhatatlan igény megvalósítása során így nemcsak a tudomány vagy az irodalom szempontjából lesz határkő. Ám ezen túlmutató politikai jelentőségét – s az udvar ettől feltámadó aggályait – már az sem csökkenti, hogy a kezdeményező nagy jövedelmű, feltétlenül megbízható monarchikus mágnás, egy magát az abszolutizmus mellett végsőkig kompromittált, buzgó katolikus aranygyapjas lovag fia, aki előtt Bécs legzárkózottabb palotái is meg kell hogy nyíljanak: gróf Széchenyi István. E névvel attól a naptól kezdve, hogy viselője az alsótábla 1825. november 3-i kerületi ülésén izgatottan felállva egy évi jövedelmét felajánlja egy létesítendő Magyar Tudós Társaság céljaira, még sűrűn fogunk találkozni, nem csupán az Akadémia ügyeiben, hanem – az udvar aggodalmas előérzeteit mintegy igazolva s egyszersmind az Akadémia létrehozásának mélyebb gyökereire is utalóan – a nemzeti és polgári fejlődés szélesebb és távolabbi perspektíváinak felrajzolása és – ami még jelentősebb – rendszerezése során.

Politikai élet és mozgalmak az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Az udvar válaszként még visszaállította a konzisztórium régi rendjét – ám 1829 tavaszán Kolozs megye gyűlésén már elhangzott az országgyűlés tartásának első követelése. Csakhamar mozgásba lendült a nagyfejedelemség politikai élete. Felbukkantak a vezérek is: először Bethlen János gróf, majd egyre inkább előtérbe lépve Wesselényi Miklós báró. Az ő Széchenyihez fűződő régi barátsága és az 1825–1827. évi magyarországi országgyűlésen aktív ellenzéki részvétele révén az erdélyi politikai mozgalom kezdett összekapcsolódni a királyságéval – megalapozva Wesselényi személyének majdani nagy jelentőségét.

Gergely András

Az 1830. évi országgyűlés

Az üléseken azonban, ahol még az 1825–1827. évi országgyűlés követei és elvei voltak túlsúlyban, feltűntek már a következő, az 1832–1836. évi reformországgyűlés liberális gárdájának egyes tagjai is: Széchenyi István mellett meghívót kapott a főrendi táblára Wesselényi Miklós.

A kolerafelkelés

Még az 1830. év elején, az országszerte felélénkült és több irányú feszültséggel terhes politikai légkörben megjelent egy könyv, amely a feudalizmus válságának ha nem is a legfontosabb, de egyik legfontosabb problémáján keresztül a rendszer egészét kérdőjelezte meg, s amely mellett; vagy ellen történő állásfoglalás politikai hitvallással volt egyenértékű, s így tisztító erejével polarizálta a közvéleményt, ezáltal pedig lehetővé tette az erőviszonyok pontosabb felmérését: a Hitel. A mű hatását tartalmán is túlmenően növelte az a tény, hogy szerzője az ország egyik legnevesebb családjának sarja, legnagyobb földbirtokosainak egyike, aki rendkívüli személyiségével már eddig is jelentős mértékben befolyásolni tudta környezetét; s az Akadémia alapításában játszott szerepével már évekkel korábban ismertté tette nevét: Széchenyi István gróf.

Széchenyi István

A teljes cikk.

Wesselényi Miklós

A teljes cikk.

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt. Ilyen vagy hasonló befolyása volt Széchenyinek Sopron, sőt birtokai és személyzete révén még Zala és Somogy megyében, Wesselényinek Szatmárban, Andrássy Györgynek Tornában, Beöthy Ödönnek Biharban, Somssich Miklósnak Somogyban, ifj. Balogh Jánosnak Barsban, Deák Ferencnek Zalában.

A magyar liberalizmus kialakulása

Az új eszmék első, legnagyobb hatású összefoglalását nálunk Széchenyi művei adták, s elsősorban a kaszinók révén terjedtek tovább. De alkalmul szolgált a liberális eszmék terjesztésére a vármegyei politika is. Kis, néhány főből álló körök alakultak, amelyek kölcsönösen tájékoztatták egymást olvasmányaikról, terveikről és politikai törekvéseiket is megfogalmazva együttesen léptek fel a megyegyűléseken. Elérték, hogy elveiket a vármegye nemesi közönsége sajátjának fogadja el. Az iskolák, a kollégiumok diáktársaságaiban pedig a liberalizmus szellemében már a politika és az irodalom jövendő nemzetékét formálták. Mindazok, akik a kiutat keresték a válságból, nemcsak a Nyugat polgári átalakulásának elméleti és gyakorlati tapasztalatait hívhatták segítségül. Ha áttételesen, közvetítéseken keresztül is, de hatott a felvilágosodás hazai, föld alá szorított szellemi áramlata, elsősorban a magyar jakobinusok Hajnóczy nevével fémjelezhető eszmei öröksége: a Hajnóczy megfogalmazta jobbágyfelszabadítás követelménye, sőt az érdekegyesítés már általa körvonalazott gondolata. Ő volt az első, aki a polgári átalakulást összekapcsolta az önálló önkormányzattal rendelkező nemzet megteremtésének igényével. A század első évtizede óta a gazdasági szakírók is eljutottak már a válság gyökeréig, s a kapitalista agrár átalakulást szorgalmazták. A nyelvi-irodalmi mozgalom és a nyelvi újjászületés nyomán támadt vívmány: a folyvást gazdagodó, a klasszicizmustól a romantika felé forduló irodalom pedig humánus eszmények fejlesztésével, a nemzeti önismeret erősítésével, ideálok kitűzésével, a romantika diadalra juttatásával vált a hazai liberalizmus egyik forrásává és támaszává.

A rendi-függetlenségi tradíciók, mint Európa számos országában, a polgári alkotmányos mozgalmak eszmei előzményeinek számítottak. Nem is ok nélkül, hiszen a múltból itt maradt, nálunk fegyveres küzdelmekben megőrzött rendi intézményrendszer a feudális abszolutizmussal szemben a polgári alkotmányosság és a nemzeti önállóság igényével fellépő társadalmi erők küzdelmének biztosított lehetőséget, intézményes kereteket. A magyar liberalizmus tehát, ha át is vett elemeket a nyugat-európai liberalizmus eszmeköréből, nem idegen, hazai előzmények nélküli gondolatrendszer volt, hanem a magyar társadalmi fejlődés folytonosságát és viszonylagos megkésettségét egyaránt tükröző progresszív eszmei áramlat.

A magyar liberalizmus külföldi és hazai forrásainak egységes rendszerbe ötvöződése megfelelt az átalakulás ekkor felettébb kedvezőtlen erőviszonyainak, a közvetlen európai segítség hiányának, sőt a cári hatalom feudális abszolutizmus melletti beavatkozási lehetőségének, az átalakulásban érdekelt csoportok heterogenitásának, s e csoportokon belül a birtokos nemesség hegemóniájának, az állami önállóság legfőbb attributumai hiányának és az ország soknemzetiségű jellegének. Az átalakulásban érdekelt birtokos nemesség jobbágymunkán alapuló gazdaságával, roppant pénzadósságaival és kiváltságaival, a hagyományok ezer érzelmi szálával nehezen oldódott a múlt kötelékeiből, továbbá féltette vezető szerepét, amelyet továbbra is megőrizni kívánt. Ezért az „ésszerű”, „igazságos” berendezkedés követelését valós és nyomós okokkal is alá kellett támasztani ahhoz, hogy mozgósító erejű legyen. Az egyik fő érv az volt, hogy az átalakulás mindenkinek anyagi hasznot fog hozni, s ezért nem félni, hanem kívánni kell a bekövetkező változásokat; a másik pedig, hogy a korszellem kényszerítően követeli az előrelépést.

A jobbágyfelkeléstől, a társadalmi forradalomtól való félelem – különösen 1831 után – az egyik legfontosabb pszichológiai motívuma a reformok igenlésének. E félelem többnyire nem fogalmazódott meg nyíltan, de a véres rémképek olykor felidéztettek a maradiak előtt: az ő politikájuk csak ide vezethet! De volt egy másik – jóval reálisabb – veszély is: a liberális tábor legnagyobb erejű csoportjának, a saját jobbágyságával kizsákmányolóként szemben álló árutermelő birtokos nemességnek e viszony megváltoztatásáért egy harmadik erőtényező, a birodalmi abszolutizmus ellen kellett harcot folytatnia a politika bécsi, budai, pozsonyi és megyei fórumain, valamint az eszmei harc még leszűkítettebb színterein. Ez a több irányú ellentét, amely nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy az udvar a terhek némi könnyítése árán a jobbágyságot megnyeri, s osztályharcát manipulálva az elszigetelődött haladó mozgalmat elfojtja, arra késztette a reformpolitika kialakítóit, hogy harcába bevonja, törekvéseinek megnyerje még a velük feudális osztályharcban állókat is. Ennek elérésére fogalmazódott meg az érdekegyesítés gondolata, a magyar liberális gondolkodás legsajátosabb terméke. Új mozzanattal bővül az érdekegyesítési koncepció 1831, a cár iránti illúziót melengető nemzetiségi parasztjainak felkelése után: idegen, külső hatalmak vonzásába kerül a nemzetiségi jobbágyság, ha nem jut kedvezőbb, biztonságosabb, jobb életviszonyok közé, mint a határokon túl élő rokon nyelvű testvérei. A politikai jogok kiterjesztésével őket is érdekeltté kell tenni az ország védelmében.

A nép becsülését eszmeileg – a politikai, racionális megfontolásoktól némileg függetlenül – a romantika alapozta meg azzal, hogy – a korábbi felvilágosodás álláspontjával ellentétben – az alsóbb néposztályokat is társadalmi-kulturális értékek hordozójaként (s nemcsak egyszerű alapzataként) ismerte el. A hanyatló, elkorcsosult nemesség helyett néhányan a népben kezdték látni a tisztelt régiség, az archaikus sajátosságok megőrzőjét. Felismerték, milyen szerepe volt a népnek a magyar nyelv fennmaradásában, fejlődésében. Értékként fogadták el kultúráját, s ezáltal a népet a nemzeti sajátosságok hordozójaként és fenntartójaként ismerték el.

Az érdekegyesítés gondolata korántsem pusztán ideológiai jellegű: a tőkés árutermelés paraszti és földesúri érdeke távlatban egyaránt a feudális kötöttségek eltörlését követelte, továbbá csak az önálló polgári nemzetállam nyújthatta a felemelkedés legkedvezőbb lehetőségeit valamennyi néposztály számára; tehát valós közös érdek volt as önrendelkezés feltételeinek megszerzésére irányuló törekvés is. Az érdekegyesítés politikusai a jobbágyság számára két olyan engedmény megadását javasolták, amely nálunk eddig a nemesség kiváltsága volt, de a természetjogi érvelés szerint minden embert megillet, s a liberalizmus szerint a társadalom rendjének alapját képezi: a szabadságot és a tulajdont. ”Tulajdon és szabadság azon édes kötelékek, melyek a polgárt legszorosabban kötik hazája sorsához” – szögezte le Deák 1836. évi követjelentésében.[6] Az érdekegyesítési politikának megfelelően az átalakulás során nem a kiváltságok eltörlése – ez a nemesség zömét eltaszította volna a mozgalomtól –, hanem a meglevő nemesi jogok „kiterjesztése” volt a jelszó. „A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik” – írta 1833-ban Kossuth.[7] A szabadság eszméje a személy- és vagyonbiztonság megteremtésében, a törvény előtti egyenlőségben konkretizálódott. Megfogalmazódott a parasztok országgyűlési képviseletének gondolata is. A tulajdon kérdése magában foglalta a jobbágy birtokbírhatási jogát (vehessen akár nemesi földet is), de a puszta jogi engedményen túlmenően a saját maga által művelt és birtokolt telkének megváltását, szolgáltatásoktól mentes tulajdonul megszerzését, vagyis az örökváltság programját. Utóbbi módozatai körül – hogy ezt a jobbágy és földesúr szabad egyezségére bízzák-e vagy kötelezővé tegyék, utóbbi esetben a megváltás földdel vagy pénzzel, továbbá állami segítséggel vagy anélkül történjék – folyik a legtöbb vita a forradalom előtti másfél évtizedben.

Az érdekegyesítés programja a polgári átalakulás tömegbázisának biztosítása mellett – és ettől elválaszthatatlanul – a nemzeti függetlenség elemeinek megóvását és lehető kibővítését, illetve a polgári nemzet megteremtését is magában foglalta. Utóbbiak átfogó rendszerezése a nemzet, a nacionalizmus fogalmi körébe tartozott.

A nacionalizmus – a 19. század nemzetteremtő, haladó nacionalizmusa – a liberalizmus elválaszthatatlan kísérőjelensége volt, s a magyar polgári reformmozgalom eszmevilágának is szerves része lett. A liberalizmus és egységes nemzetté fejlődő társadalmakat, az általuk alkotott államokat tekintette természetes keretének, ezen belül adott programot, s kidolgozta a nemzetek közötti kapcsolatok általános elveit.

A magyar nacionalizmus elméletének középpontjában is az újfajta, nem kiváltságokra alapozott közösség, a nemzet megteremtése állott. A nemzeti lét alapját – Herder nyomán – a közös nyelvben találták meg. A latin nyelv kiküszöbölésének legfőbb célja a politikai élet tágítása, az igazgatás és az igazságszolgáltatás nyilvánosságának megteremtése volt. A holt nyelv uralmának felváltása a viszonylagos többség által beszélt élő nyelvvel a politikai lehetőségek valamennyi nemzetiség számára történő bővítését eredményezte. Kezdetben ugyan csak a magyar nyelvűeket tekintették a nemzeti közösséghez tartozóknak, utóbb – megalkotva a „politikai nemzet” fogalmát – a haza minden polgárát. Végcéljuk a külső hódításnak ellenállni tudó, erős, egynyelvű nemzetállam megteremtése volt – az előrehaladó magyarosodás folyamatában oldódott volna fel a kétfajta nemzetfelfogás ellentmondása. A magyar „államnemzetet” tehát, a reális történelmi szituációnak megfelelően, s a továbbfejlődésnek is progresszív keretét és nem egyszer s mindenkorra lezárt rendszerét alkotva, egyelőre különböző nyelvű – és nemzetiségű – polgárok alkották volna. Ez a tágabb nemzet viszont már nem lehetett homogén: a vezető szerep – e felfogás szerint – történelmi hagyományai, nagyobb műveltsége, centrális földrajzi elhelyezkedése, vagyonossága révén a magyarul beszélőket illette, s ezért aki részt kívánt vonni az ország sorsának irányításában, annak magyarul kellett volna tanulnia. Néhány év múlva, amikor a nemzetiségek saját fejlődése – a magyar nyelvterjesztő törekvésektől függetlenül – eljutott arra a fokra, hogy saját nacionalista elképzeléseit szembesítse a magyar nacionalizmus programjával, a nyelvkérdés tragikus konfliktusok egész sorához járult hozzá.

A magyar liberális mozgalom társadalmi bázisa nem annyira gyenge, mint inkább rendkívül heterogén volt. A legnagyobb súlya és ezzel eszmei-politikai integráló szerepe a válságba jutott, de jelentős birtokkal rendelkező nemesség azon csoportjának volt, amely már előrehaladt árutermelése, allodiális gazdaságának túlsúlya, esetleg okszerűbb gazdálkodása, illetve saját felismeréseinek hatása alatt a kiutat a tőkés gazdálkodásra való teljes áttérésben, a feudális viszonyok felszámolásában kereste. Hatott-e a gazdasági érdekeltség közvetlenül a liberalizmus elfogadására? Fejlett gazdálkodás és haladó politikai állásfoglalás korántsem feltételezi egymást. A válságból a konszolidálódást éppen a kor mintagazdaságai példázzák – a rendszeren belül is sikerrel hajthatták végre azok, akik elegendő tőkével, a hitelszerzés kedvezőbb lehetőségeivel, előnyösebb birtokszerkezettel, kedvező piaci viszonyok között láthattak hozzá birtokuk modernizálásához. A birtokosok közötti politikai vízválasztó tehát nem a gazdálkodás hagyományos vagy modern eljárásai között húzódik, hanem azok között, akik a gazdálkodás konszolidációját a rendszeren belül hajtják végre (hagyományos módon vagy új utakat keresve), s ezért politikai értelemben konzervatívok; a másik oldalon pedig azokat találjuk, akik (esetleg időlegesen a válság további elmélyítését is vállalva) kényszerítő körülményeik vagy szubjektív felismeréseik révén a rendszeren kívül, akár új jövedelemforrások keresésével, politikai reformok útján próbálják létük biztonságát megteremteni. Hozzájuk, a polgárosodás irányába kiutat keresőkhöz intézte szavait Széchenyi; soraikból került ki Wesselényi, Bezerédj István, Lónyay Gábor, Somssich Miklós, Beöthy Ödön s a közvetlenül nem politizáló, de anyagi és erkölcsi befolyását a liberális mozgalom érdekében érvényesítő birtokosok egész sora. A nagybirtokos arisztokráciából már jóval kevesebb számban kerültek ki a reform hívei. Csaknem az ország felét sajátjának tudó birtokaival, a hitelszerzés államhatalom nyújtotta vagy biztosította lehetőségeivel, az állami, katonai és diplomáciai pozíciók birtokában még a tönkremenés, zárgondnokság viszonyai között is a meglevő viszonyok konszolidálásában látta az egyetlen megoldást. „Az Eszterházyak és osztályostársaik inkább megelégedtek a kapitalizálódás alacsonyabb fokával, semhogy tudatos szándékkal maguk járultak volna hozzá a feudális rendszer felszámolásához, amelynek legfőbb haszonélvezői voltak.”[8] Összefonódva a birodalom, sőt Európa arisztokráciájával, idegenül álltak szemben a nemzetté válás folyamatával, támaszt a dinasztiában és a diplomáciában kerestek.

A liberális táborban viszont közvetlenül a jómódú középbirtokosokból és néhány nagybirtékes arisztokratából álló legnagyobb sulyú csoport mellett ott találjuk kisebb birtokával azon iskolázott, messzebb tekintő középnemesi réteget, amelynek birtoka a megélhetést lehetővé teszi ugyan, de sokszor még egy külföldi utazás lehetőségét sem biztosítja. Ennek a rétegnek már nem a hitelszerzés, hanem a birtok kínzó gondjaitól való megszabadulás és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzése a fő gondja, pozícióját már csak a minél előbbi kibontakozás révén tartja menthetőnek. Legjobbjai között ott van Kölcsey Ferenc, Balogh János, Balásházy János vagy a fiatal Kemény Zsigmond. A kis birtokú, jobbágyi vagy kuriális földön gazdálkodó vagy birtoktalan – iparűző, hivatalnokoskodó, tanító, lelkészkedő, honorácior pályán működő – nagyszámú nemesség ugyancsak korántsem egészében híve a reformoknak. A kiváltságok tudata is elegendő volt ahhoz, hogy az azok létére büszke, az adómentesség anyagi előnyeit gyakran csak mint elvi biztosítékot élvező nemesi tömegek ellenezzék a liberálisok „engedményeit”. Nem is a liberális mozgalom volt az, amely e korábban közömbös rétegeket bevonta a politikába, hanem a kormány, amely – mint láttuk – 1819-ben egy rendeletével az addigi szokással szemben előírta, hogy a megyegyűléseken a szavazatokat egyenként számba kell venni. Noha a rendeletet 1827-ben visszavonták, s csak a követválasztás vonatkozásában tartották fenn, a század elején egyes megyékben alig néhány tucat birtokos nemes által látogatott megyegyűlések most olykor több ezres tömeget megmozgató népgyűlésekké alakultak, ahol továbbra sem mindig az érvek, hanem az állhatatosság, az anyagi áldozatok, a furfang hoztak létre gyakran ingatagnak bizonyuló többséget. Ha a befolyásolás e tömegeket gyakran ingataggá tehette is, a feudalizmus zsákutcájából végső soron csak a polgári átalakulás nyitotta új perspektívák szabadíthatták ki, s ezért a bázisuk szélesítésére törekvő reformpárti birtokosi és értelmiségi programadók joggal tartották szövetségesüknek.

A szabad királyi városok polgársága kiváltságaira féltékenyen, a nemesség régi és a feltörekvő polgári erők új szorításának veszélyérzetében elzárkózott privilégiumai mögé, a kamarának alávetett helyzete pedig kizárttá tette, hogy az országos politikában váljék a liberálisok szövetségesévé. Utóbbiak tehát programjukba vették a kiváltságos városok belszerkezetének demokratizálását, s csak ezt követően tartottak lehetségesnek a városok országgyűlési jogkörének bővítését. A modern tőkés, elsősorban kereskedelemben szerzett jövedelmeit gyarapító polgárság sem válhatott egészében a reformmozgalom támogatójává. A leggazdagabb kereskedő-nagytőkés csoport szövetségese inkább a monarchia örökös tartományaiban élő nagyburzsoázia volt; állami érdekeltségei, gazdasági érdekei, német nyelve és kultúrája nem tette rokonszenvessé a függetlenség követelményeit hangsúlyozó, magyarosodást sürgető liberális mozgalmat. Az ugyancsak idegen eredetű, zömében régi bevándorlókból álló s külső támasszal nem rendelkező, kihalófélben levő vagy asszimilálódó görög, szerb eredetű polgárság, továbbá a társadalmon kívüli létre szorított, de anyagilag erős, részben friss bevándorlókból kikerülő zsidó kereskedőréteg viszont a liberális mozgalomtól várta a felekezeti-politikai emancipációt, a piac biztosítását, a gazdasági korlátozások és a külföldi tőkemonopóliumok megszűntét, s ezért anyagilag is támogatta azt, gyorsan magyarosodott, támogatásának jelentősége pedig anyagi erejének gyarapodásával nőtt, melyet azután az ellenzéki mozgalom a liberális tendenciák erősítésével viszonzott.

A „nyomorult adózó nép” fogalmával jelzett társadalmi elesettség és alávetettség állapotából ekkorra már a mezővárosi paraszt-polgárok jelentős csoportjai váltak ki. Egyelőre még politikai jogok nélkül kezdtek érdeklődni a politika iránt, s nem véletlen, hogy a fokozatos jogkiterjesztés elvével fellépők elsősorban rájuk gondoltak.

A magyar polgári reformmozgalom tehát nem egy osztály egészének harca volt a többi társadalmi osztály ellen. A régi és az új, a feudalizmus és a polgári társadalom hívei nem azonosíthatók sem a társadalom régi és új osztályaival, sem valamelyik rétegével. A frontvonalak nem az osztályok között, hanem az osztályokon belül húzódtak, ott is nem az egyes rétegek között, hanem azok mindegyikén belül, azokat is megosztó módon. A társadalmat, amelyben az alul és felül levők hierarchikus rendjét évszázadok óta horizontális osztály, réteg (és azoknak megfeleltethető politikai) megosztódási vonalak tagolták; most új , vertikális, az addigi tagozódást keresztező erővonalak metszették, melyek közvetlenül még csak politikai táborokra bontották az egyes társadalmi rétegeket, de annak a tendenciának megfelelően, ahogyan a társadalom átrétegződése már megindult és az átalakulás győzelme után teljessé vált volna. Talán csak a társadalmi hierarchia legalsó és legszélesebb tömbjén belül nem beszélhetünk hasonló értelmű megoszlásról, hiszen a politikai életből kiszorított jobbágyság osztályharcával már évszázadok óta e rendszer tagadója.

A jobbágyság túlnyomó része ekkor még mindig inkább csak tárgya, semmint alakítója az országos politikának. A harmincas években azonban – a válság egyik világos jeleként – a haladó törekvések már megtalálják az utat a parasztsághoz, sőt soraiban helyeslésre, tudatos támogatásra találnak. „A jobbágy erőtlen – meg kívántsi is, amiolta a Hitel a kezükbe forog” – tudósít egy gazdatiszt 1831 végén a Dunántúlról. – „Nints Cholera, mondják, – az elzárás csak azért van, hogy Szétsényi az igazságot személyesen bé ne hozhassa. Már Túl a Dunán a földes Urakat, Tiszteket mind le ültette a Hitel mérge, mit szült az a könyv, a mellyet meg égetni kellett volna sajtóval-kiadójával együtt. Igen kényesen kell bánni a jobbággyal.”[9]

A magyar nyelv ügye

Hasztalan emelt szót a magyar nyelv ügye mellett Wesselényi és Széchenyi; hatalmas beszédeikben hiába vonultattak fel cáfolhatatlan érveik egész sorát.

Kölcsey Ferenc

Kölcseynél bontakozik ki teljes mélységében az eddig a társadalmi bázisban és a politikai garanciák megítélésében mutatkozó különbség Széchenyi és Wesselényi elképzelései között. A kormány támogatását szorgalmazó Széchenyi „urbárium által urbáriumot akar”, Wesselényi pedig és a többiek „urbárium által nemzetet akarnak”.[10] Az előbbi módon a paraszt „védve lehet ugyan, de felemelve ez úton sohasem”.[11]

A reformellenzék formálódása

Az ellenzéki mozgalmak országos egységét azonban mindezek a társadalmi fórumok, s a Széchenyi által „52 piciny királyságnak” nevezett vármegyék, pusztán a követküldéssel és a követutasítással mint politikai tevékenységük záróaktusával, önmagában nem biztosíthatták.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

A nemesi adómentesség rendi válaszfalán hármas rést nyitott a törvényhozás: a nemesség magára vállalta az országgyűlés költségeit; óriási vitatások után elfogadták Széchenyi javaslatát, az egyenlő hídpénzfizetés elvét; a jobbágytelken élő nemeseket pedig állami adó alá vetették.

Wesselényi perei

Wesselényi ekkor már súlyos beteg, a megvakulás fenyegette. Széchenyi és Deák közbenjárására engedélyt kapott, hogy büntetése felfüggesztésével szembaját az osztrák-sziléziai Bad-Gräfenbergben gyógykezeltesse.

Kossuth Lajos

Az „éhség mentő intézetekről” 1828-ban írott, a felszíni jelenségeket még túlértékelő értekezésében Széchenyit és Balásházyt is sokban megelőzve ismerte fel a gazdasági kérdések politikai. jelentőségét, rámutatva, hogy a földművelés fejlesztése „egyes személyek gazdagodásával nemzeti phisicus erőnket, ez pedig a politicai mérő serpenyőben hazánknak nyomósságát nevelhetné”.[12]

Széchenyi vállalkozásai

A teljes cikk.

Az országgyűlés küszöbén

Most már nemcsak a Károlyiak, a Széchényiek, az Andrássyak sorából került ki egy-egy liberális főrend, hanem a nem kevésbé vagyonos, sőt esetlegesen gazdagabb Zichyek, Eszterházyak, Wenckheimek közül is. Liberalizmusuk többnyire nem érte el az alsótábla követeinek szintjét, de vezetőjük, Batthyány Lajos gróf, aki „családja rangjával messze felülmúlja Széchenyi István grófot”,[13] nézeteivel miben sem maradt el a nemesi élgárda mögött.

Az új évtized küszöbén

Széchenyi optimizmusa határtalan volt. Úgy érezte, hogy végleg elhárult minden akadály az általa szorgalmazott kiegyenlítő politika útjából. Követelései jelentős mértékben megvalósultak, és most már pártkülönbség nélkül minden „agitációt” félretéve (nehogy újra elveszítsék a kormány megnyert bizalmát) haladhatnak tovább az általa kitűzött úton. (Az országgyűlés jóváhagyta a hídépítő részvénytársaság megalakulását. Két év múlva lerakták a Lánchíd alapkövét. Időközben megindultak a munkálatok az Al-Dunán is.) Ám saját politikai tekintélye nem volt ahhoz elegendő, hogy elképzeléseit érvényesítse. Deákot szerette volna megnyerni, aki a megyei mozgalmaknál valóban óvatosságot tanácsolt. A testileg megtört, vakság felé közeledő Wesselényi úgy érezte, hogy kudarcokkal-sebekkel teli útja az új körülmények között nem folytatható. „A nyilvános közpálya be van előttünk zárva” – írja sorstársának, Kossuthnak.[14] A budai börtönéből kilépő fogoly azonban nem tört meg. „Erejében, elméjében a régi maradott.”[15] Készsége az átalakulás szolgálatára tovább erősödött. Deák álláspontja szerint is a legfőbb nyereség nem az anyagi természetű törvények megalkotásában áll, hanem a „nagyobb következésű szellemiek” a fontosak: „el van hárítva nagyban az ingerültség s meg van szüntetve a terrorismusnak keserű s veszedelmes epochája és mindez a nemzet jogainak sérelme nélkül” – bár a sérelmek orvoslása és a reformpolitika kibontakoztatása még hátralevő feladat.[16]

A derűlátás és bizakodás hangulata hamarosan megszűnt. Amikor 1840 májusában az országgyűlés berekesztéséről szétszéledő, munkájukkal elégedett, mosolygó követek a pozsonyi utcán összetalálkoztak a börtönéből hazatérő Lovassy Lászlóval, csak a látvány és a múlt emléke, a tönkrement ember áldozatának nagysága töltötte el szorongással szívüket. Hamarosan kiderült azonban, hogy az a könyörtelen hatalmi gépezet, amely az oly sokat ígérő Lovassyt az őrületbe kergette, érintetlenül fennmaradt, s irányítóinak engedelmeskedik továbbra is. A kormány korántsem egyértelműen kedvező politikai fordulatot hajtott végre – miként azt Széchenyi feltételezte –, ha a nemzetközi helyzetre való tekintettel nem is zárkózott el bizonyos engedmények elől.

Arató Endre

A személyes érintkezés

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A politikai kapcsolatok

A nem magyar népek nagy érdeklődéssel fordultak Széchenyi István munkássága felé. Ez a figyelem különösképpen két fontos területre terjedt ki: Széchenyi gazdasági tevékenységi köréből a Duna hajózhatóvá tételére tett erőfeszítéseire, politikai működését illetően pedig türelmes nemzetiségi nézeteire. Ez az érdeklődés nyilvánvaló, hisz az e népek nemzeti egyenjogúságért, függetlenségért folytatott küzdelmét támogató s vezető polgárság (jórészt kereskedő polgárság) elsőrendű érdeke volt a kereskedelmi utak építése. Széchenyi terve is hajózhatóvá akarta tenni a Dunát és közvetlen vízi út létesítését határozta el a Fekete-tengeren át Konstantinápolyig. A türelmes nemzetiségi politika is érthetően nagy együttérzést váltott ki az elnyomott népek körében. Széchenyi e törekvései iránt a legnagyobb érdeklődést a legközvetlenebbül érdekelt románok és szászok mutatták.

Az al-dunai Vállalkozás során közvetlen kapcsolatok is jöttek létre. Széchenyi e munkálatok idején többször tárgyalt a szerb és a román fejedelmekkel, s különösen az utóbbiakkal épült ki közvetlenebb viszony. Útleírásában rokonszenvvel emlékezett meg havaselvi tapasztalatairól, s a fejedelemséggel való kereskedelem mellett tört pálcát. Ezeket az együttérző és a kereskedelem fejlesztésére vonatkozó megnyilatkozásokat a románok örömmel fogadták.

Széchenyi kilenc al-dunai útja során több román bojárral, értelmiségivel érintkezett, akikről nemegyszer meleg hangon emlékezett meg. 1834 októberében Bukarestbe is ellátogatott. Alexandru Ghica fejedelem Széchenyit kitüntető szívélyességgel fogadta. Ötnapos bukaresti tartózkodása alatt ünnepelték, s estélyeket rendeztek tiszteletére. Széchenyi azonban nemcsak ezeken a fényes ünnepségeken vett részt, hanem sorra látogatta a havaselvi iskolákat, kórházakat stb. Bukaresti tartózkodásáról írta útleírásában: „Mily barátsággal fogadtak Oláhország hercege Ghicáról van szó – A. E.] és egyáltaljában lakosi, nem mondhatom. Mindannyi, kivel találkozom, versengve iparkodik háláját mutatni… Ej be jól esik lelkemnek azon tisztelet és megbecsültetés, melyet magyar létemért nyerek s mily inger lehet ily eset mindnyájunknak megbecsültetni a magyar nevet mindenkor és mindenütt.”[17]

A negyvenes évek, a kiéleződött ellentétek mellett is, számos esetben hoztak létre együttműködést. A magyar és nem magyar liberális és radikális irányzatokat ha életre-halálra el is választotta egymástól a nemzeti kérdés, az antifeudális törekvések és a polgári átalakulás kívánsága mégis összefűzte a barikád két oldalán levő erőket. S ha a magyarországi románok és a magyar városokban szétszórtan élő szerbek nem is mondtak le nemzeti kívánságaikról, szövetségük a magyar reformmozgalommal töretlen volt. Mindezt szem előtt tartva, nem lehet feladatunk, hogy a differenciált nemzeti mozgalmak hungarofil irányzatait, illetve a nemzetiségi ajkú, de a magyar mozgalmat támogató nemesség magyar körökkel szövődött kapcsolatait is bemutassuk. A magyarbarát horvát párt, a szlovák ajkú nemesség, a Duna melletti városokban élő szerb polgárság vagy a magyarországi románság magyar mozgalommal kiépült politikai együttműködésének vizsgálata éppúgy az 1840-es évek nemzetiségi mozgalmait tárgyaló fejezetek feladata lesz, mint a konzervatív erők együttműködésének bemutatása is.

A liberális indítású antifeudális együttműködést a Pesti Hírlap és a szlovák nemzeti mozgalom orgánuma, a Szlovák Nemzeti Újság (Slovenskje Národnje Noviny) állandó vitája példázza a negyvenes évek derekán. Annak ellenére, hogy a polémia a nemzeti ellentétek miatt gyakran kiéleződött, a Pesti Hírlap elismerően nyugtázta a szlovák újságban sokszor képviselt progresszív nézeteket, bár egy pillanatig sem feledte a vitás pontokat: „örömünket fejezzük ki a tót újság szabadelvűségén, s ha még azon particularismusáról is lemondana, mely szerint mindig nem a magyar nemzet általános boldogságát, hanem csak a tótok jólétét kívánja eszközöltetni, rendeltetésének megfelelne, s minden ember méltánylatát kivívná!”[18]

Ez a közös platform a viták elmérgesedése ellenére átmeneti közeledést is hozott. Ez a közeledés összefüggött az 1847-es esztendő eseményeivel, az utolsó rendi országgyűléssel, amelyen a szlovák polgárság is hallatta hangját. 1847–1848-ban Štúr mint Zólyom város követe részt vett az országgyűlés tárgyalásain. Noha Štúr konzervatív programmal lépett fel – ez tükrözte a szlovák mozgalom ellentmondásosságát: egyfelől a liberalizmusra, másfelől az osztrák kormányra, illetve az aulikus konzervatívokra való támaszkodás –, szereplése mégis a haladást szolgálta. Nyílt és bátor fellépése a szlovák nyelv érvényesítése, de különösen a kötelező örökváltság érdekében, a haladás híveinek rokonszenvét váltotta ki. Beszédében válaszolt azoknak, akik szerint a nép szabad, mert megvan a költözködés szabadsága. Vázolta a nép borzasztó helyzetét, s megállapította, hogy a műveltség terjesztése, az ipar fejlesztése a nép súlyos körülményei miatt nem lehetséges. A jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédével Štúr az országgyűlés leghaladóbb elemei közé emelkedett. Érvelésében összekapcsolódott az antifeudális harc a nemzeti jogokért folytatott küzdelemmel.

A szlovák polgári értelmiség haladó követelései és képviselőjének bátor, antifeudális megnyilatkozásai az országgyűlésen közelebb hozták a szlovák mozgalmat a magyar ellenzékhez. A szlovák törekvéseket támogató értelmiségiek közül többen a magyar ellenzék bátor harcosai voltak. A magyar ellenzékkel való általános, az egész mozgalomra kiterjedő együttműködés azonban az éleződő nemzeti ellentétek következtében nem valósulhatott meg, a közeledés csak átmeneti jellegű lehetett. Amikor Štúrnak a jobbágyság érdekében mondott beszéde a főurak körében nagy felhördülést váltott ki, Kossuth azt mondotta Štúrnak, ne hagyja magát elrémíteni, „Sőt segítsen céljainkat keresztülvinni, szétverni az önző főurak ellenállását és meggyőződhet róla, hogy nekünk is van forró szívünk, mely érzi népünk és az ön népének szenvedését, amin csak úgy könnyíthetünk, ha kéz a kézben haladunk.”[19] Ugyanakkor Štúr sok esetben figyelmeztetett „a magyar hazafiak fényes tulajdonságaira, nevezetesen Kossuth sok éves demokratikus agitációjára”.[20]

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott. Már utaltunk költészetének Petőfivel rokon vonásaira, s magyar kapcsolataira. Egyik szlovák barátjának írta 1845-ben: „…a magyaroktól való elszakadás esztelen dolog, mikor… velük együtt kell harcolni, s velük együtt kell dolgozni a feltáruló szépségekért [ez alatt a demokratikus jogokat kell érteni – A. E.]. S ezen keresztül nekünk szlovákoknak, ki kell vívnunk az országban való elismerést.”[21] A magyar demokratikus mozgalom iránti ilyen mély szimpátiával Král' egyedül állt a szlovák mozgalomban.

A szlovák–magyar kapcsolatokhoz hasonló román–magyar közeledés 1842–1843-ban és 1846–1847-ben bontakozott ki; annál erőteljesebb volt, s a megvalósulás több reményével is kecsegtetett. Barit, a Gazeta szerkesztője többször tett hitet az együttműködés mellett. 1842-ben felszólította a magyar politikusokat, hogy borítsanak fátylat „az elmúlt századok borzalmaira”,[22] és nyújtsanak testvéri kezet a románoknak. Később nagy jelentőségű felismeréssel vallja a szövetség szükségességét. A magyar úr román paraszt szembenállástól való félelemmel kapcsolatban, amely főképpen a Horea-mozgalomtól kezdve élt a magyar nemesség tudatában, Barit hangsúlyozta: „Nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit és a magyarokban az elnyomás okozóit; nálunk ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról és ugyancsak általában jobbágyságról.”[23] Az Erdélyi Híradó is tájékoztatott 1842-ben arról, hogy vannak románok, akik a magyar nemzetiség fejlődésébe vetik reményüket.

A magyar liberális nemesség körében is felmerült a gondolat, hogy a szászokkal szemben szükség volna a királyföldi románokkal szövetségre lépni. Ezt a gondolatot, ugyancsak az Erdélyi Híradóban, Szentiványi Mihály liberális politikus karolta fel. E koncepciót képviselte Wesselényi is Szózatában (1843). S amikor 1842 végén a román főpapok kérvényt nyújtottak be a szászföldi románok egyenjogúsítására (e mozgalomról később még szólunk), e szövetség gondolata erősödött. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk ebben a közeledésben a jól felfogott taktikai megfontolásokat. Szintén az Erdélyi Híradó üdvözölte először 1843 januárjában a román kérvényt: „Adjuk meg, mit emberiség, polgáriasodás,igazság követel számukra; egyes eseményekből tudjuk, hogy [a románok – A. E.] nemzetiségünkhöz simulni hajlandók, ők örömest beváltandják politikai jogokért nyelvünk azon igényeit”,[24] melyeket a szászok nem akarnak elismerni. A liberális lap tehát a szövetséget kölcsönös engedmények alapján kívánta létrehozni, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ennek az összefogásnak a nyélbeütése „önfenntartási kötelesség” parancsa is.

Ezt az utat követték azok az erdélyi magyar polgári értelmiségiek is, akik nem tették magukévá az erdélyi országgyűlés magyar követeinek a román beadványt agyonhallgató magatartását; ők tovább kitartottak a szászföldi románok egyenjogúsításáért folytatott harc támogatása mellett, s egy vitairatban (1846) cáfolták a szász érveket. Az ismeretlen nagyenyedi „igazságkedvelő hazafi”, aki nevét nem nyomtatta rá röpiratára, s azok, akik e brosúrát kiadták, bizonyították azt, hogy a románok a szászok betelepítése előtt már Erdélyben laktak, tehát a beadványban foglalt kéréseik indokoltak. „Igaznak marad örökre – írta az ismeretlen magyar – miképp a szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel, meg nem hódította, még is azt csaknem minden polgári jogaiból lassadán kivetkeztette, azoknak, kik saját körében valának, kéretlen gondnokává válván; a szászság az oláhságot – dicső hangulattal – már ma éppen naturalizálni akarná, vagyis szászokká átalakítani.”[25] Mindez persze nem jelenti azt; hogy a röpirat a magyarság történeti jogát s ezzel az akkori magyar közvélemény szerint járó privilégiumát kétségbe vonta volna, csupán a szászok előjogát tagadta.

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve.

Vörös Károly

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

Az 1840-es évek elején a társadalom magyar nyelvű rendszeres informálását a kül- és belföld napi eseményeiről – köztük a politika a cenzúra által gondosan megszűrt dolgairól – a még 1806-ban indított, de ekkorra teljesen divatjamúlt Hazai és Külföldi Tudósítások (éppen 1840-től Nemzeti Újság néven a katolikus klérus politikájának egyre határozottabb képviselőjévé átalakulva), 1832-től a Széchenyi nézeteit követő, de elég színtelen, Helmeczy Mihály által szerkesztett Jelenkor, végül a kormány politikájának támogatására Orosz József szerkesztésében 1837-ben megát Hírnök látta el. Ezeknek a többé- kevésbé egészükben is szürke, politikailag azonban roppant óvatos hírlapoknak a sorába robbant be – a szó szinte legszorosabb értelmében – 1841. január 2—tól a Pesti Hírlap Kossuth Lajos szerkesztésében.

A Pesti Hírlap

Természetesen a hazai valóságban nem mindig éppen ezek a kisarkított, szélsőséges (néha adatszerűségükben éppenséggel helyreigazíttatni is kényszerült) konkrétumok voltak az uralkodók, a tipikusak. Kossuth számára azonban – kivált a lap indulásakor – nem is ez volt a fontos: a tematikának és az ennek megfelelő érzelmi állásfoglalásnak az a kezdeti sokfélesége, melyet ellenfelei, elsősorban Széchenyi, oly sokszor és oly megrovóan vetettek Kossuth szemére, nem a program hiányának vagy egy szinte öncélú izgathatnéknak volt a következménye.

Új program

Kétségtelen azonban, hogy a polgárosodás sikerének kulcskérdése még a fentiek megoldása esetén is, az érdekegyesítés ugyancsak még az előző évtizedtől örökölt feladatának tényleges megoldása volt: ennek talán legfontosabb előfeltételét a reformellenzék a közteherviselés megteremtésében látta. A helyzetnek e ponton valamilyen lépésre már nagyon is érett voltát jól mutatja, hogy a gondolat – a megyei beligazgatás költségeit fedező háziadót egészében a nemesség vállalja magára – Széchenyi programjában is megvan, konzervatív részről is elfogadtatott, igaz, hogy inkább a szeleknek a vitorlákból való kifogására (mint gróf Dessewffy Emilnél) vagy azért, hogy nagyobb összeg fizetése alapján a nagybirtokos intézményesen is nagyobb beleszólást követelhessen magának a megye közéletébe (mint gróf Sztáray Albertnél).

Kossuth és az ellenzék vezetése

Széchenyi, amikor a Pesti Hírlap ellen támadva a lap legveszélyesebb tényezőjeként „modorát” kifogásolta, valóban a legtalálóbb kifejezést választotta, amennyiben ezzel a hírlapnak nem egyes részkérdésekhez, hanem a kor teljes valóságához való viszonyát kívánta meghatározni.

Az új program és Széchenyi

A teljes cikk.

A Széchenyi–Kossuth vita kezdetei

A teljes cikk.

Széchenyi és a kormány

A teljes cikk.

A büntetőjogi reform

A kormányt a Széchenyi közeledésével elért tagadhatatlan siker ellenére nem kis aggodalommal kellett hogy eltöltse az a magatartás és még inkább az a mögötte álló társadalmi igény és koncepció, mely az 1840:V. tc.-ben kiküldött büntető törvénykönyvi országos választmány 1841 novemberének legvégén az országbíró elnöklete alatt megkezdődő munkájában tükröződött.

A kormány új politikai kísérlete

(Közben azonban Metternich a nádornak adott válaszában, a nádor levelének bármilyen ezt indokló apropója vagy célzása nélkül, a főherceget Széchenyitől óvta, mintha azt gyanította volna, hogy afféle ötleteket, mint amilyenekkel a vasútépítést sürgető nádor előállt, csak Széchenyi-féle emberektől hallhatott.)

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

A reform alapelvei lényegileg már a szatmári 12 pont összeállítása során megfogalmaztattak, ám Kossuth több mint kétéves agitációja és a vele a konzervatívok, illetve Széchenyi részéről folytatott viták folyamán felmerült érvek és ellenérvek jelentős mértékben tovább tisztázták és rendszerezték azokat. A frontok vonalai így már korán láthatókká váltak, ami, mint az országgyűlés során ki is derült, általában a haladó javaslatoknak kedvezett. Így vált lehetővé a Metternich által oly titokban tartott alapkérdésekre való gyors és mély reagálás. Ennek következtében az országgyűlés megnyitása előtt a megyei utasításokat áttekintő kortárs már megállapíthatta, hogy a reform tárgyai közül az alsótáblán biztos többségre számíthat az ősiség és a hitbizományok eltörlése, a birtokbírhatási és hivatalviselési jognak a nem nemesekre való kiterjesztése, az úrbéri terhek becsár szerinti megválthatása és ennek a földesúr által kötelező elfogadása, a népoktatás ügyének szervezése és javítása, a városi szervezet reformja és ennek keretében a választójognak az egész polgárságra való kiterjesztése és a polgárrá fogadás vagyoni cenzusának leszállítása, a városok országgyűlési szavazatai számának növelése, a nemesi jogok kiterjesztése a honoráciorokra, hitelbank felállítása, az intézkedések a kereskedelem emelésére, a hazai ipar védvámokkal való támogatása, a fiumei kikötő kiépítése és vasúti kapcsolatának megteremtése, Erdély és a királyság egyesítése, a protestáns sérelmek orvoslása és a bevett vallások teljes egyenlőségének elismerése, a cenzúra felszámolása, a magyar nyelvnek az államnyelv rangjára emelése, a Pozsony város által eddig ingyen szolgáltatott követi szállások béreinek megtérítése stb.

Ám ha e kérdésekben az eredmények általában optimizmussal tölthették is el a kortársat, a gyakorlatilag talán legjelentősebb kérdésben, a nemesség (már láttuk, milyen korlátok közötti) megadóztatásában a reformpárt már eleve sem ért el eredményt: 52 megye közül ezt csak 19 vette be utasításai közé. Az udvar nem ok nélkül lépett vissza ennek kezdeményezésétől: valamennyi kérdés közül ez volt az, amely éppen a legszegényebb, de egyszersmind legnagyobb szavazóréteg számára nemcsak közvetlen (bár egyénenként jelentéktelen) anyagi megterhelést jelentett, hanem egyszersmind gyakorlatilag amúgy is immár szinte csak fiktív kiváltságolt státusának végső szimbólumát is megsemmisítette. Így, anyagi és eszmei érvekkel egyaránt támogatva, érthető az e kérdés körüli heves ellenállás, mely a választások során számos helyen éppenséggel véres verekedésekbe, olykor emberhalálba vagy legalábbis – mint például Fejér megyében – a reformerek brutális terrorizálásába torkollott. A legnagyobb port a Zala megyei választás verte fel: az utasítások sorából törölték az adózást, ami a különben megválasztott Deáknak a követségről való önkéntes visszalépését eredményezte. Szatmár, Gömör és Borsod megyékben a már elfogadott utasítást ugyanilyen, többé-kevésbé véres atrocitások során utólag módosították: ez Szatmárban később a reformpárti követek visszahívásával is járt. A reform szempontjából kedvezőtlenül hatott, hogy egyes, kivált erős és számos kisnemesség lakta megyékben (ilyenek voltak az éppen említettek is) az adózás körül rendkívül kiélesedtek az inkább reformer hajlamú művelt középbirtokosok és a szegény kisnemesség közötti ellentétek is. A konzervatívok, de maga Széchenyi is, általában az adó ügyének és kivált annak Zala megyei, Deák visszavonulását okozó bukásáért – nem is egészen alaptalanul – Kossuth egyes túlzó párthívei agitációjának a kisnemesség által rosszul fogadott, az adózás ellenségei által jól kihasználható hibáit okolták.

A társadalmi reform elemei

Jellemző, hogy a javaslatok ilyen kitűzésével Kossuth is meg volt elégedve, legalábbis látszólag: a javaslatok hivatkozási alapot nyújthattak Széchenyivel szemben a reformokat oly határozottan követelő politikájának igazolására.

A gazdasági reformjavaslatok

A munkálat nem ügyetlen taktikával mintegy csomagtervként jelentkezik: egyszerre adva választ a királyi propozíciók gazdasági javaslatokat kérő pontjaira és kísérelve meg betölteni a polgári reformok rendszerében döntő fontosságú közteherviselésnek már a követutasítások során végbevitt megbuktatásával előállott hézagot, méghozzá Kossuth és Széchenyi álláspontjának sikeres egyeztetésével.

Kétségtelen, hogy ebben az irányban az érdemi kezdeményező Széchenyi volt, akit a maga koncepciója szempontjából a háziadó megbuktatása a követválasztásokon éppoly keservesen érintett, mint Kossuthot. Gondolkodására jellemzően azonban az alapelv elbukásával a gyakorlati megvalósításról le még nem mondva, az országgyűlés megnyitása után alig 3 héttel megindított Adó című cikksorozatának augusztus 17-i cikkében, majd annak az év végéig terjedő folytatásaiban Két garas cím alatt a hazai gazdasági élet beindításához szükséges tőke előteremtése érdekében új javaslattal állt elő. Az ország 62 398 500 magyar holdnyi területének minden holdja után fizettessék évi két garas, mely „semmi másra ne szolgáljon, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére”; ennek felhasználásáról egyedül az országgyűlés intézkedjék, akár közvetlenül, akár egy választmány révén; az így befolyt összeg kezelésére [[[Pest]]-Budán hozzanak létre egy országos kincstári hivatalt, mely az összeg felhasználásáról az országgyűlésnek tartozik beszámolni. Ez az évi mintegy 6 millió 240 ezer (várhatólag azonban inkább csak 5 millió) forint Széchenyi javaslata szerint csupán arra lenne szükséges, hogy egy ennek alapján immár biztonságosan felvehető 100 millió forintos kölcsönnek részben évi kamatját alkossa, részben körülbelül 35 év alatt annak törlesztését szolgálja. E 100 millióból 90 milliót évi 5 %-os kamatra „Magyarországnak koldusbothoz óráról órára közelebb jutó” földbirtokosainak lehetne továbbadni: az így meglendülő gazdasági élet s a kölcsönök évi 4 milliónyi kamata (emellett a közcélokra az eredeti kölcsönből megmaradt 10 millió) által „kevesebb mint egy nemzedék lepergése alatt egy egészen új, és vajmi szebb jövendőnek indulna vérünk”.[26]

A Jelenkor lapjain számos folytatásban rendkívül hosszadalmasan kifejtett, korábbi idegen kezdeményeket, ötleteket is felhasználó terv kétségtelenül egészében (a 100 milliós hitel túlzott reményétől eltekintve) reálisnak látszott: az év végén Széchenyi az így beszedendő pénzt már telekdíjnak nevezve és szélesebb keretbe helyezve, egy törvénnyel létesítendő országos kincstár alapjának létesítésére javasolta fordítani olyan országos választmány kiküldésével egyidejűleg, melynek feladata lenne meghatározni a telekdíj igazságos kivetésének kulcsát, tekintettel az ország vidékeinek különböző viszonyaira és a szegényebb lakosság érdekeire. Javasolta, hogy a kormánnyal egyetértésben tárassanak fel e kincstár gyarapításának lehetséges más forrásai is, készüljön terv a gyakorlati végrehajtásra és mindez nyújtassék be a következő országgyűlésre. Ezzel egy időben 1843. december végén Kossuth is megszólalt. A közteherviselés alapkövetelésének fenntartásával elfogadta a tervet, de azt kívánta, hogy az így begyűlő pénzből ne csak a nemesi birtokos, hanem (mindenekelőtt örökváltság céljaira, a kihitelezendő összeg feléig) a nép is juthasson hitelhez, és hogy a terv elfogadása és a pénz felhasználása céljának meghatározása már a folyamatban levő országgyűlésen megtörténjék. Széchenyi és Kossuth vitája ezzel átmenetileg elcsitult, és 1844 márciusában a főrendek egyetértésével megtörtént a tervet kidolgozó országos bizottság rendi és főrendi tagjainak kijelölése is.

Az országgyűlés mérlege

S e főrendi ellenzék már 1839–1840-ben kialakult csoportja az országgyűlés folyamán nemcsak hogy egyre jobban, s nem csupán politikai (antiabszolutista), hanem társadalmi vonatkozásaiban is azonosult az alsótáblai ellenzék programjával, de szervezettségében is tovább erősödött – nem utolsósorban vezérének, gróf Batthyány Lajosnak rendkívüli energiája révén. Önmagában az a tény, hogy ez a magánérintkezésében és általában emberi magatartásában a született (az ország egyik legnagyobb családjának nevét viselő s emellett igen gazdag) nagyúr sokszor kíméletlen és sértő fölényét, gőgjét levetkezni teljesen soha nem képes arisztokrata magát határozottan a köznemesi indítású reformpolitika mellé állította, nagy hatással volt a főúri közvéleményre: Széchenyivel szemben a polgárosodás lehetséges nagybirtokosi útjának, az újkonzervatívokkal szemben az udvarral együttműködő politikának csábítását gyengítve.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Egyelőre úgy látszik, mintha a konfliktus feloldhatatlanságát (s már az országgyűlés alatt) a kormány észlelte volna elsőnek, mégpedig az ellenzéknek azon a törekvésón, hogy a reformok végrehajtása kapcsán a végrehajtó hatalom tevékenységét az országgyűlés ellenőrzése alá helyezze. Metternich 1844 márciusában nyilván azért javasolja Széchenyinek, hogy a gróf ajánlja: a financiális választmány helyett a szükséges tervek kidolgozására és azok végrehajtására az országgyűlés a megfelelő szakemberekkel rendelkező kormányt kérje fel. (Széchenyi nem tett ilyen javaslatot.) Valójában azonban a kancellár – mint aki leszámolt az országgyűléstől várható megoldásokkal – már 1844 januárjában azt javasolta a Staatskonferenznek: a magyar ügyek vezetését adják át neki, hogy a kibontakozásra tervet készíthessen.

Ennek jegyében Metternich május 9-én levélben fordult József nádorhoz, melyben szokott, csillogva, de laposan bölcselkedő modorában, aforisztikus formában vázolta fel a magyar politikai helyzet megoldását célzó javaslatait – ám ezúttal is anélkül, hogy az e helyzet objektív alapjául szolgáló gazdasági-társadalmi változásokról tudomást látszott. volna venni. Javaslatai ugyanis most is a helyzet kizárólag adminisztratív-politikai úton való megoldása körül mozogtak, annak legcsekélyebb kétsége nélkül, hogy a problémák megoldásához mindez elégséges is lesz. Ami a politikai mechanizmus alakulását illeti, itt a kancellár helyesen következtetett, amikor a nagy változást a magyarországi politikában 1825-ben látta: az uralkodó visszatérésében az alkotmányos formákhoz és a nyugati-európai demokratikus eszmék behatolásában a magyar politikai gondolkodásba. A következő két évtized alatt azonban – folytatja a levél – a kormány elveszítette befolyását a fejlődésre részint azért, mert a feudális alkotmány formaságai korlátozták az uralkodói hatalmat, s azt az 52 vármegye között osztották meg, részint, mert a magyarországi képviseleti rendszer mellett a kormány nem is tud magának többséget biztosítani a megyék befolyásolta alsótáblán, mely képes paralizálni a főrendi tábla még lojális, konstruktív működését is. Olyan válság ez, melyből a kibontakozást felülről kell kezdeményezni, különben a szociális forradalomnak nyílik meg az útja, annál is inkább, mert az országban az ellentétek rendkívül kiélezettek: nemzetiségi síkon éppúgy, mint a feudális privilégiumok és a nemesség polgárosodó érdekezi között.

Ilyen kizárólag politikai-taktikai megalapozás után nem meglepő, ha a megoldás nem megy mélyebbre. Felülről kiinduló reform kell, ennek előfeltételeként a kormánytöbbség megszerzése az alsótáblán, ez pedig az adott rendszerben a megyék kormányirányításának megerősítését követeli. Az országgyűlésen az uralkodónak nemcsak tárgyakat, hanem kész törvényjavaslatokat kell előterjesztenie, nem engedve ezáltal azt, hogy a rendek kezdeményezzenek. – törvényjavaslatokat királyi biztosok kell, hogy képviseljék: a vita irányítóiként és vitapartnerekként.

Metternich javaslata – melyben érdekes módon keverednek még az 1825–1827. évi országos bizottságok munkálatainak egyes, akkor visszautasított javaslatai az udvar részéről küldendő királyi biztosokra és a Jarcke-féle tervezet gondolatai – egészében mégis egy más, igaz, szándékaiban eltérő, megjelenésében azonban azonos koncepciót latszik tükrözni: Széchenyiét.

Említettük, hogy Széchenyit a kormány felé tett első közeledési kísérletének hűvös fogadtatása erősen lehangolta, az országgyűlési események azonban, melyek már kezdetben azt mutatták, hogy a kezdeményezést a kormányellenes reformellenzék ragadta magához, ismét aktivizálták. 1843. július 17-én emlékiratot juttatott el Metternichhez (aki – emlékezhetünk – utoljára írásos javaslatokat kért tőle): eszerint a kormánynak az alsótáblán többséget kell biztosítania magának, de anélkül, hogy ennek során letérne az alkotmányos és „nemzeti” útról. 1825 óta a kormány bizonytalanul politizált egyöntetű terv nélkül, így gyengeségével és következetlenségével éppenséggel kompromittálta a jó érzelműeket. A megyék most már olyan erősek, hogy velük szemben a kormánynak is erős pártot kell szerveznie: ez az egyetlen mód, hogy szembeszállhasson velük. A közvetlen cél mindezek révén az kell legyen, hogy a nemesség adózzék (olyan követelmény, melynek jelentősége – mint látni fogjuk – a vámrendszer sokszor követelt reformjának szempontjából lesz nyilvánvaló), illetve, hogy a végrehajtó hatalom erős legyen.

Széchenyi e tervezete – melyben könnyű felismerni Metternich későbbi aforizmáinak legfőbb gondolatait – ismét nem talált kedvező fogadtatásra. Gervay Kübecknek is megmutatta, aki lenézően adta vissza, mint amiben nincsen semmi, Metternich is tagadta, hogy akkor elolvasta volna. Hasonló lett a sorsa – legalábbis ezt mondták – Széchenyi december 17-i újabb memorandumának is, melyben tekintettel az egyre zavarosabb és már az ausztriai belpolitikai viszonyokat is károsan befolyásolni kezdő magyar helyzetre, a gyökeres és következetes rendcsinálás érdekében Bécsben egy, a magyar kancelláriától is független (s ennek jeleként egyenesen a Burgban ülésező) magyar bizottság megszervezését javasolta. A bizottság – melynek nem kellene titkosnak lennie, de beszélni sem kellene róla sokat – tagjaiként többek között Ficquelmontot, az udvar egyik magyar szakértőjét, gróf Mailáth Antal kancellárt, gróf Apponyi Györgyöt, az újkonzervatívok tekintélyben is egyre inkább Dessewffy Aurél örökébe lépő vezetőjét, Szögyény udvari tanácsost, Lonovics püspököt, Ferstl-t, a titkosrendőrség az országgyűlést ellenőrző csoportjának vezetőjét és saját magát javasolta. A bizottság feladata lenne az események megfigyelése és a szükséges lépések jó előre való megtervezése, hogy az udvar ne kerüljön időzavarba.

Bár Széchenyi sértődötten azzal zárta felterjesztését, hogy ha a kormány bizalmatlan vele, ő a saját útján fog tovább haladni: mindez nem hatotta meg Metternichet. Ez a javaslat is hetekig olvasatlanul feküdt irodájában, vagy talán a herceg csak azért mondta (illetve mondatta embereivel) ezt, hogy (régi elvéhez képest) megtörje Széchenyi önbizalmát. Amit ha Metternichnek nem sikerült is elérnie, az kétségtelen, hogy a gróf itt felvetett gondolatait nagyon is felhasználta a már ismert május eleji aforizmáinak összeállításakor.

Ezekre azonban egyelőre, már 1844. május 14-én József nádor válaszolt, abban a józan és konkrét modorban, mely általában is jellemezte tevékenységét. A herceg fellengző eszmefuttatásaira nála a hazai viszonyok ismeretében kialakított konkrétumok válaszolnak. A nádor rámutat arra, hogy a kormánynak éppen nem lehetetlen többséget szereznie a vármegyékben, csak meg kell ezt szervezni; a nemzeti ellentétek nem annyira élesek (a horvát viszonyoktól eltekintve); ha a kormány kész törvényjavaslatokkal akar előállni, nagyon helyes, de kell, hogy azokat a magyar viszonyokat, a közszellemet és a nemzeti hibákat ismerő személyek készítsék elő; ahhoz viszont, hogy ez a rendszer egyáltalán bevezethető legyen, az szükséges, hogy a megyék utasításaikban ezt kifejezetten kérjék, s hogy a törvényjavaslatok az országot meggyőzzék a kormány jó szándékáról: a közvéleménnyel szemben ugyanis nem lehet eljárni.

József nádor javaslatai – melyek mögött ugyancsak nem nehéz Széchenyi felfogásának egyes elemeit felismerni – Metternich számára, tervei szempontjából igen megfelelőknek bizonyultak. Május 26-án tehát a Staatskonferenz már nemcsak azt tárgyalta: milyen legyen az udvar álláspontja az országgyűlés kapcsán, mikorra tűzzék ki annak bezárását, hanem (ami még fontosabb) azt is: milyen legyen a kormány politikája a következő országgyűlés előkészítésében; hogyan lehet rendezni a közigazgatást, konzervatív többséget biztosítani és milyen törvényjavaslatokat készítsenek majd elő? A döntés a történeti-alkotmányos formák – Metternich egész ideológiájából logikusan következően – tartandó volta mellett a kormány részéről reformok kezdeményezését javasolta, s azt, hogy ezeket a konzervatívok közül kiválasztott személyekkel hajthassák végre. Július 4-én azután a reformjavaslatok konkrét kidolgozására össze is ült a Metternich kijelölte négy tagból álló titkos bizottság (amit Széchenyi állítólag nem is olvasott javaslata is ajánlott), tagjai közül azonban Széchenyi éppúgy hiányzott, mint József nádor.

A Védegylet

De a gondolat: országos iparvédő egylet létrehozása, már szélesebb körökben is tért hódít. Batthyány Lajos Széchenyinek már májusban beszél egy „véd- és ideben fogyasztási társaság”[27] létrehozásáról, egy hónap múlva már mások is beszélik, augusztus 24-én (már a vámügyben készült felirati javaslat főrendi tárgyalása alatt) pedig Pozsonyból levél megy Pestre, mely az országgyűlés szélső ellenzéki köreinek egy Országos Védegylet alakítását célzó törekvéséről, sőt az egylet közeli alakulásáról számol be.

A Védegylet valóban létrejön: az október 6-i alakuló gyűlésen elfogadott alapszabályok szerint a külföldi árut ki kell szorítani a hazai piacról és azt a honi ipar számára kell biztosítani; csak így lehet véget vetni a naponként fenyegető, a nemzet önállóságát is veszélybe sodró elszegényedésnek. A tagok becsületszóval kötelezik magukat arra, hogy 6 éven át, 1850 októberéig csak honi mesterembereknél dolgoztatnak; a tudományos és művészeti termékeken, a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökön és a termeléshez szükséges nyersanyagokon és félgyártmányokon kívül semmi olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amiből belföldit is lehet kapni. Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

Kossuth e feladatot akkor már nemcsak, hogy vállalhatta, hanem arra többé-kevésbé mintegy kényszerülve is volt. A Pesti Hírlaptól ugyanis a kormány – nem kis mértékben a lap az alsótábla üléseiről szóló részletes beszámolóitól, és azoknak az ellenzéki gondolatokat és magatartást terjeszteni és szervezni képes hatásától is tartva – ügyes és ravasz fogással mintegy kiléptette. Landerer 1843 végén megtagadta a Kossuthnak a lap egyre növekvő jövedelméből járó szerkesztői részesedés felemelését; Kossuth indulatában kilépéssel fenyegetőzött, amit Landerer a kormány sugalmazására nem késett elfogadni. 1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt. Nekik lett igazuk és nem Metternichnek, akit Kossuth szintén felkeresett: a kancellár azonban, helyesen látva meg a rokonszenves férfi kiváló képességeit, melléfogott a taktikával, nagyúri fölénnyel arra számítva (s ebben Széchenyi is befolyásolta), hogy a vagyontalan szegény ügyvéd végül hajlandó lesz eladni magát a kormánynak. Mint máskor, most is rosszul számított. Kossuth ugyanis – jó érzékkel – a Védegyletben azonnal meglátta a politika társadalmi bázisának szervezéséhez és kitágításához a politikai fejlődés adott szakaszában éppen a legmegfelelőbb eszközt: gazdaság és politika a nacionalizmus védpajzsa alatt végbevihető összekapcsolásának a tömegek mozgósítására kiváló eszközét.

A Védegylet szervezésében és országos hálózatának kiépítésében követendő taktika alapvonalait Kossuth már 1844 szeptemberében kidolgozta, a szervezni kívánt társadalom és az ellenfelek: magatartásuk és taktikájuk mély ismeretében. A szervezés megindításához mindenekelőtt országos intézményes háttér biztosítását tartotta szükségesnek, hogy az egylet elleni várható akciókat azonnal intézményes közügy védelmeként lehessen visszaverni: ezt, mint láttuk, országgyűlési határozatban az egylet nemsokára el is nyerte. Tervében az egylet maga egy központi igazgatóság mellett (mely az iparosokat hozná össze a vevőkkel) vidéki osztályokban lenne szervezendő; szerény tagsági díjat is lehetne szedni (ezt az alapszabály végül évi 20 krajcárban állapította meg) a működési költségek fedezésére és némi közvetlen ipartámogatásra. Ezt az utóbbit megkönnyítendő Kossuth az egylet majdani hálózatán át nagyszabású országos adatgyűjtést is tervez az iparfejlesztés adottságainak, helyi lehetőségeinek felmérésére, sőt felveti egy úgynevezett Iparcsarnok létesítésének gondolatát is.Ez iparcikkek átvételével és forgalmazásával foglalkoznék: garantálná az átvételt és megszervezné a kereskedelmi elosztást is, mégpedig nemcsak a hazai termelők, hanem az egylet által meghatározott időre a külföldi gyárosok által Magyarországon alapítandó gyárak termékeinek esetében is. Végül kitér a szabálysértő tagok ellen alkalmazandó (szükségképpen csak társadalmi) szankciókra is.

A Védegylet megalakítását a közvélemény általában kedvezően fogadta, kivált az ellenzéki megyékben, hiszen az egyletnek – minden, taktikailag feltétlenül szükséges tagadás ellenére is – az ellenzékkel való kapcsolata kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Kossuth maga mint az egylet igazgatója rendkívüli aktivitással dolgozott annak érdekében, hogy a hazai ipart fokozott működésre (és ezzel együtt új befektetésekre), a külföld vállalkozó szellemű ipari tőkéseit magyarországi gyáralapításra, s a tőkét hazai találmányok finanszírozására bírja, Deák és Wesselényi – és nyilván sokan mások – aggódtak is a bojkottált áruk körének túlságos szélességén, kivált akkor, amikor a hazai ipar teljesítőképessége még csekély. Deák mint fegyelmezett politikus, aki az ellenzék egységét mindennél fontosabbnak tartotta, némi hallgatás után, megismerve az alapszabályokat, a Védegylet zalaszentgróti osztályának alakulásakor mégis nagy beszédben állt ki az egylet mellett, kivéve részét a szervezőmunkából is, Széchenyi nem csekély bosszúságára, aki még mindig nem mondott le arról a reményéről, hogy Deákot Kossuth mellől leválasztva, vele egy középpárt alakításába bocsátkozhat. Csalódását több részes cikkben vezette le, melyben a szentgróti beszédet elemzi, bírálja; de a végén ismét szövetkezésre hívja fel Deákot, s ismét eredmény nélkül. Így azután 1845 nyarának végére, az egy Árva megyét kivéve, minden megyében legalább egy védegyleti osztály működött; jellemzően a társadalom (gazdasági helyzetétől nyilván nem független) érzékenységére, aránylag legtöbb a Dunántúlról. Az osztályok (a községi, járási és megyei szintű, tehát különböző nagyságú szervezetek) száma ekkorra már elérte a 146-ot.

Mindez indokolja a kormány megdöbbenését, s az első sikerek láttán igyekezetét a mozgalom adminisztratív eszközökkel való elfojtására. Az egylet megalakulását azonban megakadályozni nem mervén, a további lépések még nehezebbeknek ígérkeztek. A királyi hivatalnokokat sikerült ugyan visszatartani az egylet támogatásától, a belépéstől, de az egylet és a vidéki osztályok működésének törvényességét, alakulásuk szabályszerűségét vitató próbálkozásokkal (megfelelő egyesületi törvény híján) jobbnak látták felhagyni. A kormány némi sikert csupán az egylet sajtó útján való propagálásánák a cenzúra és a nyomdaszabályzat alkalmazásával elért korlátozásával tudott felmutatni. Legbiztosabbnak a nádor által ajánlott megoldás maradt: hagyni kell a mozgalmat, kifullad magától is.

A tapasztalat a nádort igazolta: pusztán annak igénylése, hogy az emberek valamit ne csináljanak, nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalmat hosszabb időn át életben tartsa. Az ellenzék azonban most már akkor sem léphetett vissza, ha a mozgalomnak ezt az eredendő hibáját – ha máskor nem, Deák aggályai után – sokan felismerték. Kossuth, maga is csakhamar felismerte az innen fenyegető veszélyt, és már 1844 végén részvényes alapokon, a Védegylettől való teljes különállás hangoztatásával, egy Gyáralapító Társaságot hozott létre; egyrészt az egylet elleni bizalmatlanság leszerelésére, másrészt a tényleges ipartámogatáshoz szükséges tőkék lehetséges körét kiszélesítendő. A társaság, melynek alapszabályait ugyancsak Kossuth és munkatársai dolgoztak ki, eszerint egyrészt mint társ vagy részvényes segít a gyáralapításban vagy -fejlesztésben; másrészt kamatos kölcsönt ad külföldről betelepülő iparosoknak, és saját erejéből is állít gyárakat. Alig két hónappal a Védegylet megalakulása után a társaság is megalakult (tagjai között konzervatív nagyurakkal is), egyik alelnökeként Széchenyivel. Hosszú életűnek azonban a Gyáralapító Társaság sem bizonyult: a konzervatívok és a védegyletiek ellentétei, elsősorban Kossuth igazgatói megbízatása körül (amit a konzervatívoknak végül is sikerült megakadályozni), és az is, hogy Széchenyi is szembefordult vele, szétrobbantottak. A társaság azonban – legalábbis formailag – nem bukott meg, s egy ideig még csendben elvegetált, anélkül, hogy érdemi, nagyobb szabású tevékenységet kifejthetett volna.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

A kormány ilyen kiterjedt változásokra nem ok nélkül szánta el magát: a magyarországi helyzet az abszolutizmus számára az országgyűlés berekesztése ellenére sem volt megnyugtató. Metternich Magyarország állapotáról elmélkedő újabb aforizmái 1844 végén míg – s mint kiderült, nem is alaptalanul – azzal riasztották olvasójukat, hogy az ország a forradalom előcsarnokában áll, s a forradalom elemei már jelen vannak a társadalomban, továbbra is makacsul azt hajtogatták, hogy a magyar alkotmány az óangolhoz lévén hasonló, a király szuverén hatalmával – ha ezzel helyesen élnek – mindent helyére lehet rakni. Gazdasági javaslatai és szemlélete azonban ismét megmutatták, hogy a kancellár továbbra sem volt képes meglátni a politikai magatartások mögött álló és azokat irányítani kezdő önállósodott gazdasági erőket A kancellár megrovása szerint a magyarok (s ez oldalvágás Széchenyinek, akinek az aforizmákat kajánul sietett megmutatni) lóversenyt szerveztek, Nemzeti Színházat és egy milliókba kerülő hidat építenek, pedig inkább hitelintézetre s a belső közlekedés fejlesztésére kellene tervet készíteniök (természetesen a kormányra támaszkodva). Gyáriparra azonban még nincs szükség, az még korai.

A reformellenzék egysége felé

A Hetilap olvasottsága – már csak jellegéből következőleg is – messze elmaradt a Pesti Hírlapé mögött, s példányszáma a félezret sem igen lépte túl. És a gondolatok így is veszélyesek: Széchenyi is csakhamar felfigyel rá, mint egykor a Pesti Hírlapra is. Kossuth, a „gonosz magvak vetője” most a Hetilapban „folytatja garázdálkodásait” – írja 1846 legelején.[28] Mint 5 éve, most is vitairattal készül válaszolni, de ennek megírása és befejezése még csaknem egy évig el fog húzódni.

Széchenyi válsága

A teljes cikk.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[29] Végül hangmsúyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek között a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő. A kötet fő mondanivalóját azonban Kossuth két cikke hordozta: az egyik (Deregnyei álnéven) Ellenzék és Pecsovics címen a konzervatív pártprogramot szedte darabokra, a másik, saját neve alatt, Adó címmel Széchenyinek válaszolt. Ez a konzervatív pártprogramnak a közteherviselés kérdésében kialakított koncepcióját leplezi le, és az olvasót és Széchenyit a reformok további késleltetéséből származó veszélyekre: a magyar politikának az igényektől való egyre erősebb lemaradására, lekésésére figyelmezteti szenvedélyes szavakkal és erős logikával.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Apponyi 1847. január 8-i előterjesztése abból kiindulva, hogy a kormány tekintélye és a hatóságok iránti tisztelet csökkenőben van, és az ország gazdasági fejlettsége sem kielégítő, részint az anyagi érdekek előmozdítását, részint az ország belső rendszerét érintő törvények kezdeményezését javasolta. Áttekintve a rendelkezésre álló, s részben még 1843–1844-ről maradt vagy azóta átdolgozott törvényjavaslatokat és munkálatokat, megállapíthatta: a bányaügy és a katonai élelmezés tárgyában a javaslatok készek, a Partium visszacsatolása tárgyában pedig az éppen ülésező erdélyi országgyűlést kell megkeresni. A harmincad és a vámügy vonatkozásában viszont hivatkozhatott a vámvonal eltörlését javasló előmunkálatokra, bár a magyar nemesi adómentesség és a dohánymonopólium problémái fennállnak. Megállapíthatta: a Tisza-szabályozás ügye jól elő van készítve, de szükség lenne a meginduláshoz a Széchenyi kérte 1 millió forintra; a hitelintézet vonatkozásában vannak előmunkálatok. Törvény kell viszont az országgyűlési rend fenntartásáról; a szabad királyi városi, szabad kerületi és káptalani országgyűlési szavazatjog és szavazatszám megállapításáról, s a vármegyék szavazási rendjéről; a megyei törvényszék állandósításáról; a büntető törvénykönyv teljes elkészítéséről; az egyleti ügyekről; az újoncozásról. A vallásügyi és úrbéri törvények kiegészítésre szorulnak. Az előterjesztés a továbbiakban a királyi javaslatok közlésének módját feszegette: ez törvényjavaslat vagy királyi előadás, vagy csak általános jelzés formájában történjék? (A kancellár az olyan esetben, ahol indokolásra van szükség, és kész törvényjavaslat van, királyi leiratot javasolt.) E tervek megvalósításához azonban megfelelő országgyűlési többség biztosítandó, s a „jóérzelműek” védelme az inzultusoktól; szükség esetén az országgyűlés korábbi bezárásától sem szabad visszariadni. A többség biztosítása érdekében már az országgyűlésig is bizonyítani kell, hogy a kormány az ország anyagi felvirágoztatására törekszik. Ennek eszköze lehet a Tisza-szabályozásra való hivatkozás. De a kormánypártiak a megyékben már az utasítások megfelelő voltára is ügyeljenek; a követválasztás és az utasítás megszavazása mindenhol egy időben történjék, hogy az egyes megyei eredmények ne befolyásolhassák egymást; ahol erőszakos összetűzés veszélye fenyeget, oda karhatalmat kell kiküldeni. Az országgyűlésen a főrendek jelenjenek meg minél többen, hiszen a 20–25 főpapból 15–20, a 13 zászlósúrból 6, s az 52 főispán közül 29 esetén lehet csupán kormánytámogató szavazatra számítani. A kormánypártiak az országgyűlés alatt legyenek állandó kapcsolatban; kőnyomatos újságot kell kiadni az ülésekről a kormány ellenőrzése alatt; az ifjúság megfegyelmezése érdekében pedig az országgyűlés tartama alatt ne tartsanak ügyvédi vizsgát, hogy így a jurátusok érezzék: magatartásuktól függően fogják majd vizsgára bocsátani és értékelni őket.

Ez a valóban mindenben körültekintő tervezet 1847. július 26-án kapta meg a legfelsőbb jóváhagyást, azzal a kiegészítéssel, hogy a közlekedési rendszert illetőleg előmunkálatot kell kérni éppúgy, mint a nemesi földbirtoklás rendszere tárgyában is. Előbbit Széchenyi ismét megtárgyalta Apponyival, újból sürgetve a Tisza-szabályozáshoz kölcsönként szükséges 1 millió forint kiutalását, azonban Kübeck ellenállásán az ügy most is meghiúsult: Széchenyi továbbra is csak töredékösszegeket kapott, s csak saját és munkatársai energiájának volt köszönhető, hogy a munka meglehetős ütemben előrehaladt.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

S az erdélyi ellenzéknek még külön tragédiája, hogy olyan ellenfélre akadt, mint báró Jósika Samu alkancellár (Jósika János egykori guberniumi elnök fia), akinek szellemi képességeiről a kortársak többsége (Széchenyi is) igen elismerően nyilatkozott.

Vörös Károly

Kossuth a cél előtt

E mostanra a maga teljességében felismerhetővé lett végcélnak szemszögéből találjuk meg a magyarázatot az 1840-es évek Deákjának és Széchenyijének e stratégiához való viszonyára – de ezáltal mindkettejük egész politikai magatartására is. A kortársak közül ugyanis ők ketten voltak, akik – maguk is effajta, már stratégiai célt tűzve maguk elé – kétségtelenül gyorsan felismerték Kossuth politizálásanak minőségileg új vonásait – ha nem is azonos mértékben és módon. A világos pillantású, fegyelmezett és logikus Deák a sikert illetőleg bizonyos kételkedéssel nézte ugyan e stratégia túl szélesnek érzett sávban végbemenő kibontakozását, de alapjában egyetértett annak antiabszolutista és polgárosodó végcéljával, és mikor szükségesnek látta, nem is vonta meg támogatását tőle. Ő maga azonban a politizálást mindvégig elsősorban a már fennálló intézmények kereteiben kívánta koncentrálni, ezeknek egyre felismerhetőbb ideológiai és gyakorlati repedéseit feszegetve-tágítva – de még visszavonulva akkor, ha erre egyelőre nem látott lehetőséget. Deákkal ellentétben a szenvedélyes Széchenyi láthatólag nem tudta pontosan felismerni, meghatározni e stratégiát, de igen jól megérezte ennek megjelenését és (kétségtelenül, Deáknál is jobban) rendkívüli hatékonyságát. Most és így lesz világossá az is, hogy a „modor”, amit Széchenyi az 1840-es évek eleje óta állandóan Kossuth szemére hányt, az ő számára végül is e stratégiának volt a megjelenési formája: olyan valami, ami joggal döbbentette meg a kormány és ellenzék kicsinyes taktikázását ugyan mélyen lenéző grófot, de akinek 1830 óta kialakuló, műveiben jól tükröződő saját polgárosodási stratégiája, amely az átalakulást csak a kormánnyal együtt, sőt csak annak közreműködésével látta lehetségesnek – anélkül viszont kivihetetlennek és ennek megfelelően értelmetlennek, sőt veszélyesnek is –, Kossuth stratégiájával összemérve eleve is egyre reménytelenebbnek látszott. A lehetetlen helyzetekben átmenetileg visszavonulni is kész Deákkal ellentétben a hasonló helyzetbe jutott Széchenyi erre a kormány mellé állt. E lépésének – várakozásaihoz képest – azonban végül is csak mérsékelt eredménye és annak felismerése, hogy a kormány nem hajlandó veszélyeztetni a feudalizmus pozícióit, egyaránt magyarázni fogja növekvő bizonytalanságát egyrészt, és a hasonló korlátoktól eleve független Kossuth sikerei feletti elkeseredését másrészt.

Arató Endre

Az ellenzék koncepciója

Mindezekkel függött össze az ellenzék optimizmusa: a feudális intézmények helyén létrejövő polgári rendszer magával hozza a nemzetiségek szükségszerű asszimilálódását. Csak egy példa: a nemesség, Széchenyitől és az aulikusoktól eltérően, a birtokképesség jogából nem kívánta kizárni a nem magyar népeket.

Széchenyi és a konzervatívok felfogása

A teljes cikk.

Az aulikusok álhazafisága

A radikálisok nézeteinek ellenpontját jelentette minden tekintetben az aulikusok, a főúri reakció felfogása, amelyet azonban meg kell különböztetnünk Széchenyi és a konzervatív partba tömörült nemesség egy részének nemzetiségi politikájától. Nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy ezeknek az arisztokratáknak a nézetei a toleranciát tekintve mutattak rokonságot Széchenyi felfogásával. Több türelmes hangú cikkel találkozunk a Világ és a Nemzeti Újság hasábjain. E cikkekben Mailáth János és Szécsen Antal grófok azért hirdették a nemzetiségek iránti türelmes politikát, mert arra törekedtek, hogy a nemzetiségi mozgalmakat megnyerjék a magyar ellenzékkel folytatott harcuk számara. Ugyanakkor ez a politika megegyezett a kormány divide et impera politikájával.

A legjobban megfigyelhető ez a törekvés a Nemzeti Újság egy 1843 augusztusában megjelent cikkében, amely a többi között a következőket tartalmazza: „Beszélhetnek már vágtatva haladóink, mennyit akarnak afelől, hogy a tót és horvát nyelvet nem kívánják végképpen megszüntetni… mert jól emlékeznek tót és horvát ajkú atyánkfiai, hogy a magyarosítás sürgetésének kezdetében nem ez volt se mondva, se szándékolva – pedig anyanyelvéről lemondani nem annyi-é, mint megszűnni nemzet lenni?” Nem lehet rossz néven venni tehát – fejtette ki a cikkíró –, hogy egy szabad, független nemzet (ez célzás Horvátországra), melyet nem fegyverrel hódítottak meg, „a maga fönléte felől” gondoskodni akar. Ugyanezt tette a magyar nemzet is, amikor hasonló veszély fenyegette. Ugyanakkor Szécsen Antal gróf nem átallotta kifejteni, hogy helytelen a nyelvet a nemzetiséggel azonosítani, és nem lehet csodálkozni azon, amikor „tulajdon tévtanaink gyümölcsét érni látjuk” abban, hogy a szlovákok éppen a magyar példa alapján nyelvük művelését legfontosabb feladatuknak tartják?[30] A látszólagos ellentmondás jól mutatja az aulikus szemlélet megosztó manőverét, igazi arculatát: a nem magyar népeket buzdítja anyanyelvük védelmére, a magyar polgári nemzeti mozgalmat pedig elitéli, mert az Ausztria ellen irányul

Az aulikusok a magyar középnemesség és Széchenyi politikájának éppen legpozitívabb elemét, a nemzetiségi politika liberalizmusát, a nemzetiségek szabadságjogaik biztosítására irányuló törekvését támadták a leginkább, s hazafiságot mímelve akarták kirekeszteni a liberális jogok gyakorlásából a magyarok és nem magyarok tömegeit.

A magyar színjátszás kiteljesedése

Korunk magyar színészete történetének harmadik, utolsó felvonása ez. Az előtérbe az első színben most ismét, mint már a kilencvenes években, Pest megye lép, melynek vezetői világosan látják: a fővárosok (saját megyéjük székhelyei) állandó magyar színészetének megteremtésében itt is legfontosabb az állandó hajlék létesítése. Ebben pedig a legbiztosabb, ha más megyék példájára, ők is saját erejükre támaszkodnak, vállalva a szembekerülést még Széchenyi elképzeléseivel is.

A zene

A verbunkos zenében és az általa tükrözött, a mozgás által kifejezett magatartásban egyaránt az érzelmi, indulati elem dominál, előtérbe kerül az átélés, az intuíció (innen a rögtönzésnek mind a táncban, mind a zenében oly nagy jelentősége): a forma az érzelmi állapot bemutatásának rendelődik alá. Erőteljesen szubjektív, sokoldalú és sokféleképpen értelmezhető magatartás ez: kifejezése lehet, nemzetinek vélt zenei anyagára támaszkodva, nemzeti ellenzékiségnek és a fennálló politikai rend tagadásának éppúgy, mint a legszélsőségesebben individuális érzelmek szinte anarchikusan szabad áramlásának, vagy a magatartás felszabadulásának minden merev konvenció gátlásai alól. Nyilvánvaló, hogy éppen ez adja majd meg népszerűségét akár az ellenzéki tiszaháti kurtanemes, akár benne az etikett merev kereteit széttörve érző udvari ember, akár a szellemet szárnyalni látó művész előtt: Széchenyi is „kábulatot” és „álmot” emleget Bihari zenéjének hallgatásakor.[31]

A sajtó mint a kultúra szervezője

Az 1830-as évek, a reformkor polgárosodást előkészítő atmoszférájában életre kel a modern politikai hírlap: Széchenyi Jelenkora, majd a konzervatívok szolgálatában a Hírnök.

Vörös Károly

A tudományok

E szempontból az 1840-es években Balásházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás. Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakom át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek. Az interpretációt illetőleg azonban a hivatalos felfogásban éppenséggel még meg is erősödnek a felvilágosodásból kinőtt észjogtól elforduló, a történeti jog konzerválását célzó retrográd törekvések. Mint ahogy a pesti egyetem még akkor is kitart a teréziánus Martini nemcsak, hogy Wolff nyomán reakciósra fordított, hanem még ilyenként is elavult természetjogi államelmélete mellett, mikor már a bécsi egyetem is annak kantiánus fellazítása mellett foglalt állást.

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.

A korszak társadalomtudományi fejlődésének harmadik vonulatát e tudományok egyes új, korábban Magyarországon ismeretlen vagy még csak kevéssé művelt ágainak megjelenése és kibontakozása alkotja, elsősorban még ekkor sem valamely önálló tudományos elméleti tevékenység, mint inkább külföldi elméleti kézikönyvek vagy éppenséggel gyakorlati szakmunkák fordítása vagy átdolgozása által. Így jelennek meg a korszak folyamán az – e tudományok közül az irodalomhoz kapcsolódva valóban már erőteljesen kifejlődő – esztétika, valamint a pszichológia, a pedagógia, vagy akár a művészettörténet részint szintetikus igényű, elsősorban a korabeli német tudományosságra (vagy legalábbis többnyire ennek közvetítésére) támaszkodó, azt fordító, átdolgozó vagy ismételgető kézikönyvei, részint, és egyre sűrűbben, egyes részletkérdéseik saját kutatáson alapuló, tudományos igényű, már önálló felfogást is próbálgató tárgyalásai. E tudományok teljes kifejlődése azonban általában már csak a polgári forradalom után fog bekövetkezni.

A társadalomtudományok fejlődésének negyedik vonulatát a mindezen tudományszakok számára szolgáló szakmai tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadás és szaksajtó (részben már a sajtó kulturális-szervező szerepéről szólva említett) kibontakozása jelenti. Közönségként immár nemcsak magára a szűkebben vett tudományos világra, a tudósok társadalmára korlátozódva, hanem számítva – és bizonyos kereteken belül már joggal – a tudomány kérdései iránti általánosabb társadalmi érdeklődés erősödésére, mintegy (a tágabban vett kulturális sajtó már ismertetett erősödésén túl újabb és még mélyebb, még jellegzetesebb) mutatójaként a társadalom polgárosodásának is. Csak a legfontosabb, elsősorban társadalomtudományi profilú orgánumok (irodalomtudományi funkciójuk miatt ide is számítva a sajátlag esztétikai, irodalomkritikai folyóiratokat) egyszerű felsorolása már érzékelteti a folyamatot és mozgásának irányát. A sor élén 1814 és 1818 között az Erdélyi Muzéum áll; őt követi 1817 és 1841 között – a leghosszabb életű folyóiratként – a Tudományos Gyűjtemény; az 1820-as és 1830-as években megszakításokkal megjelenő Élet és Literatura (Muzárion), 1831 és 1836 között a Kritikai Lapok, 1837 és 1843 között az Athenaeum, 1834-től sajátlag tudományos igényű folyóiratként az akadémiai kiadású Tudománytár, majd az 1840-es években a centralisták kísérletei: 1840-ben Szalay rövid életű Budapesti Szemléje, majd határozottan jogtudományi igényű Themise, hasábjaikon már a nyugat-európai polgári államszerkezetek problémáinak tárgyalásával, szempontjaik alkalmazásával stb. Ugyanakkor a társadalomtudományi igényű könyvkiadás tematikailag és mennyiségileg egyaránt megfigyelhető kiszélesedése – amit még az egyes tudományszakok fenti vázlatos áttekintése is érzékeltethett – nem kevésbé érzékletesen mutatja az érdeklődés körének és társadalmi bázisának kiszélesedését.

Társadalom- és természettudományok ilyen kibontakozása végül is nem hagyhatta érintetlenül a világ magyarázatának igényével hagyományosan fellépő filozófiát sem. A felvilágosodás korának filozófiai nézeteit 1795 után visszaszorítja a reakció, de lassan a fejlődés is túllép rajtuk. Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó [[Deling János|Deling professzort] még el is mozdítják. Később azonban Kant filozófiája – elsősorban az abszolutizmus számára felhasználhatónak vélt észjogi állambölcselete révén – egyes elemeiben legalábbis megtűrt filozófiává válik. Kant nézeteit veszi át vagy ismerteti az erdélyi Köteles Sámuel éppúgy, mint – sokkal színvonalasabban – Sárospatakon Mándi Márton István. A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában. Csakhamar megindul azonban ellenük a protestáns ortodoxia támadása, és amikor a tisztán filozófiai vitában a megtámadott hegeliánusok sikeresen védekeznek, mintegy politikailag denunciálják őket, ami (az 1830-as évek második felében) elhallgattatja szavukat. Esztétikai vonatkozásban azonban a hegeli gondolat tovább él és hat majd az 1840-es években is, Erdélyi János munkásságában. Pusztán a megjelent publikációk, vitacikkek alapján úgy tűnik, hogy a hazai filozófia erőteljesen kibontakozóban, fellendülőben van. Valójában azonban az összkép ennek ellenére is meglehetős elmaradottságot tükröz. A külföldi filozófiai irányok hazai képviselői számára a magyar valóság mintha nem nyújtott volna elég szilárd alapot e filozófiai kategóriák és gondolatok maradéktalan átértéséhez: ez kivált a Hegel körüli vitában vált érezhetővé. A hazai filozófusok ekkor még nem tudták kellően felhasználni a természettudományok eredményeit: a KantLaplace-féle keletkezéselméletet az elsősorban agrárszakember Pethe Ferenc fejtette ki, és filozófiai visszhangját nem lehetett észlelni. Jellemző, hogy az Akadémia is – helyesen érezve meg a problémát – egyik első pályatételeként a hazai filozófiai elmaradottság elemzését tűzte ki: a válasz az ország általános elmaradottságát, szegénységét; és a rossz iskolázást hangsúlyozta: reális okokat. Így ezután nem csodálható, hogy a kor hazai filozófiájának legnagyobb önálló teljesítménye, az 1880-as évek végén Hetényi János által kidolgozott és Szontágh Gusztáv által továbbfejlesztett „egyezményes” filozófia, megelégszik a filozófia, az ész és az élet összhangba hozatala szükségességének hangoztatásával; így töltheti be a filozófia célját: az élet széppé tételét a harmónia segítségével. Az egyezményes filozófia kantiánus alapokon áll, elutasítja a hegelianizmust: feladatának a gyakorlati tevékenység eligazítását tartja. Nem kevésbé jellemző azonban, hogy ennek kifejtése során csakhamar elapad a sajátos filozófiai véna: a különben is teljesen eklektikus rendszerében Leibnizet, Herdert vagy akár (német közvetítéssel) Bacont egyaránt összeegyeztetni kívánó elmélet beletorkollván a Széchenyi-féle politika filozófiai igazolásának kísérletébe, csekély kapacitása, világmagyarázatának szűk korlátozottsága hamar és végleg kiderül.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét.

Vörös Károly

Előkészületek az országgyűlésre

Pest megyében azonban nem lehetett megakadályozni (a helyi s bár ellenzéki érzelmű, de Kossuth követségét rossz szemmel néző birtokos nemesség ellenjelöltjével is szemben) Kossuth megválasztását. Ez viszont Széchenyit indította arra, hogy felsőtáblai helyéről lemondva, Sopron megyében lépjen fel követjelöltként. Jellemző, hogy konzervatív ellenjelöltekkel szemben szenved vereséget, és végül a kis számú nemessége révén könnyebben manipulálható Moson megyében jut követi megbízáshoz. (Igaz, hogy jelölésének különleges – egyesek szemében üdvös, másokéban veszélyes – politikai színezetet adott az a körülmény, hogy mint magas rangú kormánytisztviselőnek részvétele az alsótábla ülésein mintegy precedensként szolgálhatott azoknak a királyi biztosoknak majdani kinevezéséhez, akikben egyrészt a kormánynak egy korábban felmerült terve a királyi előterjesztéseknek mintegy előadóit és a vitákban védőit, másrészt az ellenzék már mintegy a parlamentnek felelős miniszterek előfutárait kívánta látni.)

Az országgyűlés első szakasza

Az ellenzék, melynek álláspontját Kossuth nagy beszéde fejtette ki, ezzel szemben szükségesnek tartotta, hogy a felirat mutasson rá részint az örökös tartományok abszolutisztikus kormányzására, részint a magyar érdekeknek ezek érdekei alá rendelésére, valamint a régi sérelmek orvosolatlanságára. Utóbbiak közül kiemelte Kossuth az adminisztrátori rendszert, a horvát tartománygyűlés átszervezését, valamint azt, hogy a vallás és a váltótörvénykezés tárgyában kelt új törvények a határőrvidéken nem kerültek kihirdetésre. Ezek alapján javasolta, hogy a válaszfeliratban mindezek említtessenek meg azzal, hogy fenntartásuk az uralkodó által javasolt reformok végrehajtását gátolja. Több napos dühödt vita után a kormánypárt álláspontja végül Széchenyi kompromisszumos megfogalmazásában került szavazásra. Ez egyetértett Kossuthtal az örökös tartományok abszolutista kormányzatának és a diszkrimináló gazdaságpolitikának az elítélésében, de a sérelmeket csak általában akarta megemlíteni, s a fő hangsúlyt az országgyűlés állandósításának kérésére helyezte, mint ami alkalmas a törvénytelenségek elhárítására. A szavazásban 26:22 arányban mégis az ellenzék javaslata fogadtatott el, ami a kormány konkrét vereségén túl azt is világossá tette, hogy az országgyűlés alsótáblájának többsége kész az ellenzék oldalán szavazni. A helyzet a kormány számára azonban még nem látszott nyugtalanítónak: a felirati javaslat ilyen ellenzéki megfogalmazású tervezetét ugyanis a főrendi tábla csak december 4-én kívánta tárgyalni. Azonban a főrendi ellenzék már határozott profilú csoportjának kialakulása ellenére a kormány nem kételkedett a felirat ilyetén megfogalmazásának a főrendek részéről történő határozott visszautasításában.

Az alsótábla ellenzéki követei azonban ezalatt megindították támadásukat a társadalmi és gazdasági vonatkozású reformok vonalán is. Szemere november 29-én beterjesztette a közteherviselésre vonatkozó, Lónyay Gábor december 3-án az örökváltságról szóló törvényjavaslatot. December 6-án az alsótábla többsége elfogadta a földesúrra nézve kötelező megváltás elvét. Ezek után december 9-én az ősiség megszüntetésének kimondását már a konzervatívok részéről Somssich javasolta. E javaslatok tárgyalása során (mivel a megyék utasításai az egyes adónemek szerint eltérőek voltak egymástól) a közteherviselést adónemek szerint külön-külön bocsátották szavazásra. A háziadó fizetésének elvállalása azonban így is csak egyetlen szavazattöbbséggel ment át, igaz viszont, hogy az Országos Pénztár felállításának javaslatánál csak 6 ellenszavazat volt. A hadiadó elvállalása ismét megbukott: itt egyértelműek voltak az utasítások is, s ezúttal 32:l5 arányban vetették el: igaz, az ellenszenvben bizonyos esetekben az is szerepet játszott, hogy az adó fizetését egyes megyék csak akkor vállalták, ha az összeg felhasználását illetőleg a kormány felelősségre vonhatása is kimondatott volna. A háziadó elvállalása a főrendeknél ütközött ellenállásba, s a további bonyodalmakkal fenyegető helyzetet a nádor azon javaslata mentette meg, mely szerint a főrendek hozzájárulnak ahhoz, hogy az alsótábla javaslatait egy országos választmány dolgozza ki, s a főrendi döntés csak az egyes adónemek megvitatása után, már konkrétabb alapon történjék meg. Ugyanígy országos választmányt küldtek ki a földesúrra kötelezőnek kimondott örökváltság konkrét lebonyolításának megtervezésére, s – Széchenyi javaslatára – az ősiség felszámolásával kapcsolatos problémák kidolgozására is; maga az ennek alapjául szolgáló határozat egyelőre csak az ősiség rendszerének káros voltát mondotta ki.

Az országgyűlés második szakasza

A vukovár-fiumei vasút megvalósításának ügye látszólag biztos volt, hiszen támogatása 47 megye utasításában szerepelt. Az alsótábla január 11-én már bizottságot is kiküldött (tagjai között Széchenyivel) a vasúttársasággal történő alkudozásra, s a vonalvezetést, úgy látszik, kénytelen-kelletlen már a kormány is tudomásul vette. De a terv ellen most – teljesen váratlanul – maga Széchenyi lépett sorompóba Kovács Lajosnak az ő intenciói alapján készített és neve alatt február 1-én közzétett nagyszabású tervével, mely egy teljesen Pest-Budára központosított fő vonalakból álló (s ilyenként tetszés szerint továbbfejleszthető) hálózat fonalait feszítette rá Magyarország térképére. A bizottság ennek ismeretében megindult tárgyalásainak eredménye alapján február végére bizonyosnak látszott, hogy Széchenyi koncepciója – mely mögött ott állt Pest kereskedő polgársága is – országgyűlési tárgyalásra kerülve a Kossuth által éveken át szenvedélyesen védett vukovári vasútterv teljes vereségét fogja eredményezni, a mérsékelt liberálisok Kossuth háttérbe szorítását célzó régi szívós törekvésének megfelelően. Amit ugyanis a nagy kérdésekben nem tudtak elérni, az ebben a – minden fontossága ellenére is az adott helyzetben önmagában már csak másodrendű – kérdésben most hirtelen elérhetőnek látszott. Nem a vasút, Kossuth presztízse és vele az egész reform jövője körül indult meg tehát a játék, Kossuthra annál veszélyesebben, mert a tervezett vasúthoz kapcsolódó személyes anyagi érdekeit ebben a játékban – úgy látszott – jól ki lehetett használni ellene.

Egyelőre azonban más kérdések vannak a napirenden: bizonytalan még a válaszfelirat sorsa a főrendi táblán s az alsótábla is csak a polgári átalakulást szolgáló intézmények tárgyalásánál tart. A városi reform kérdésének tárgyalása során – mely sokáig a cenzust szűkíteni, illetve tágítani akarók vitáin vesztegelt – Kossuth bejelenti, hogy megtalálta a módját centralizmus és municipalizmus ellentéteinek feloldására, amely mellett a helyi autonómiák és a parlamentáris országgyűlés működése összehangolható. Döntő fontosságú bejelentés ez: kifejtve alkalmas lehet egy az ellenzéken belüli régi konfliktus megszüntetésére is. De a közvélemény ekkor már nemcsak a hazai fejlemények, a reform bizonytalan kimenetele miatt nyugtalan: mint 1830 júniusában, ismét Párizs felől érkeznek a nyugtalanító hírek, ám ezúttal Lajos Fülöp uralmának megdöntéséről s a köztársaság kikiáltásáról. Olyan hírek, melyek hatására értelmetlenné válik az országgyűlés munkájában – a feladatok megoldását keresve – a láthatólag a csőd előtt álló feudalizmus rendszere által felállított ideológiai vagy formai korlátokhoz való alkalmazkodás. Március első napjaira ennek jegyében zárul az országgyűlés második és nyílik meg harmadik, a magyar feudalizmus történetének is utolsó szakasza; de ez már szervesen a forradalom történetéhez tartozik. Nem is véletlen, hogy e napokban három kortárs is Lamartine könyvét olvassa: A Girondeiak történetét. Ketten közülük a forradalomra készülnek; lelkesen az egyik: ő Petőfi; aggódva a másik: az Széchenyi.

A forradalom kapujában

Apponyi talajt vesztve Széchenyin át március 2-án még egy utolsó kísérletet tesz Kossuth várható támadásának kivédésére. De amit remél és kíván: e válságos helyzetben hűségnyilatkozat az uralkodónak és lemondás az ellentétek kiélezéséről – ekkor már nem vihető keresztül.

Kovács Endre

Előszó

Ilyen mindenekelőtt a forradalom és a békés fejlődés alternatívája. Hagyománynak számít immár Széchenyi szembeállítása Kossuthtal, annak latolgatása, hogy melyik út volt a kívánatosabb: a Monarchia keretei között gazdaságilag és szellemileg felemelni a nemzetet, elutasítani, mint irreálist, a teljes nemzeti függetlenség eszméjét avagy – számot vetve azzal, hogy a nemzet számára mégiscsak elodázhatatlan a nemzeti függetlenség ügye – a történelem diktálta körülmények között megragadnia forradalom zászlaját és erővel szerezni meg azt, amit békés úton nem lehet. Marxista történetírásunk az elmúlt évtizedekben határozottan arra törekedett, hogy szenvedélyektől és egyoldalúságoktól mentesen tekintse e kérdést, tehát megadja Kossuthnak azt az elismerést, amelyet hatalmas munkájával kiérdemelt, de Széchenyi életművével szemben se tanúsítson érdektelenséget. Ám a Széchenyit rehabilitáló tárgyilagosság sem járhatott azzal a következménnyel, hogy megkérdőjelezzük vagy elvitassuk 1848–49. évi polgári forradalmunk történelmi jelentőségét.

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

S Kossuth kezdeményezése a párizsi forradalom hírének elterjedése után már nemcsak a liberális politikusok soraiban nem lelt ellenzőkre, de a konzervatív követek körében sem; ellene egyedül a pártokon kívül álló Széchenyi István gróf lépett fel azzal az indítvánnyal, hogy az országgyűlés az adott helyzetben éppen ne követelésekkel forduljon az udvarhoz, hanem tántoríthatatlan hűségéről biztosítsa az uralkodóházat, s ilyen módon a szükséges átalakulást alapozza a dinasztiában ezek után szerinte bizonyosan felébredő méltányosságra. Ez az ellenjavaslat azonban egyetlen követ támogatását sem nyerte el; Széchenyinek mindössze annyit sikerült kiharcolnia, hogy Kossuth a maga tervezetét öltöztesse némileg mérsékeltebb alakba, nevezetesen: hogy a felelős magyar kormány megalakítását ne nyilvánítsa benne azonnal megoldandó feladatnak, hanem ezt is csak az országgyűlés berekesztéséig rendezendő problémák egyikeként említse meg.

A bécsi forradalom visszhangja

Az István főhercegnél tapasztalható nézetváltozás pedig immár Széchenyit is meggyőzte arról, hogy többé nincs miért hátráltatnia, hanem éppenséggel segítenie kell Kossuth terveinek megvalósulását, mert Kossuth követelései eszerint mégsem fogják felidézni azt, amitől ő eddig mindenekfölött tartott: a Habsburgok ellenállását, Kossuth követeléseinek sikerre vitele pedig kiküszöbölheti korábbi aggodalmainak másik fő tárgyát, a népforradalom eshetőséget is.

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

Amikor a pozsonyi országgyűlés küldöttei március 15-e délelőttjén hajóra szálltak és útnak indultak Bécs felé, nem sejtették, hogy Pesten Landerer nyomdászai már meg is kezdték a szabad sajtó első termékeinek szedését. Azt azonban a küldöttségben helyet foglaló liberális vezetők így is eltökélték, hogy Bécsben teljesen szabad kezet csikarnak ki maguknak a Magyarország átalakítása érdekében teendők akadálytalan megtételére. Még útközben kidolgozták tehát egy kibocsátandó királyi kéziratnak a tervezetét, hogy azután az országgyűlés feliratára adandó válasz gyanánt ezt a szöveget írassák majd alá az uralkodóval, s ebbe – a most már magát vélük minden lényeges kérdésben azonosító Széchenyi tanácsára – belevették, hogy az uralkodó a nádort Magyarországtól való távollétének tartamára királyi teljhatalommal ruházza fel, ami ellentétben volt ugyan a Habsburg-birtokok fölötti országlás egységének a pragmatica sanctióban lefektetett elvével, azzal látszott viszont kecsegtetni, hogy a továbbiakban már nem lesznek kénytelenek minden egyes intézkedésükhöz kikérni a bécsi udvari körök előzetes jóváhagyását.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Mert az országgyűlés áttelepítésének az ötletét első hallásra Batthyány, sőt Széchenyi is helyeselte ugyan, Kossuth viszont a leghatározottabban ellenezte. Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[32]

Kossuth ugyanis a pesti forradalmi mozgalmat sokkal erősebbnek ítélte, mint Batthyány vagy Széchenyi, s ezért benne Batthyányval és Széchenyivel ellentétben nem az a hit élt, hogy az országgyűlés Pesten a maga járószalagjára tudná fűzni az ottani mozgalmat, hanem az az aggodalom, hogy Pesten éppen az országgyűlés kerülne az ottani mozgalom uszályába, s ennek folyományaként azután olyan messze vezető újításokat kényszerülne becikkelyezni, amilyen messze a nemesség zöme már semmi esetre sem volna hajlandó elmenni, amely újítások becikkelyezése tehát a nemesség zömét valósággal belekergetné az ellenforradalom karjaiba.

Belharcok április első napjaiban

Az országgyűlés ugyanis ekkor kezdte tárgyalni a megyék újjászervezésével foglalkozó törvényjavaslatot, amelyet Kossuth dolgozott ki s amelynek legfontosabb paragrafusa úgy szólt, hogy a megyei közgyűlések szerepét a törvény életbelépése után egy népképviseleti úton választandó testületnek kell átvennie. Ez a tervezet pedig heves ellenzést váltott ki a leendő kormánynak egy másik tagjából, a közmunka- és közlekedésügyi miniszterré jelölt Széchenyiből, aki attól tartott, hogy Kossuth elképzeléseinek megvalósulása esetén a megyék irányítása ki fog csúszni a nemesség kezéből s ezzel azokon a helyeken, ahol a lakosság többsége nem magyar, a nemességé viszont igen, egyben a magyarság kezéből is. S Kossuth hiába juttatta kifejezésre, hogy a megyéket ő sem kívánja nem nemesek vagy nem magyarok kezére játszani s maga sem volna a megyei igazgatás népképviseletre alapozása mellett, ha nem arra számítana, hogy ebből elsősorban éppen a nemességnek lenne haszna, hiszen máskülönben tovább fokozódnék az a gyűlölség, amellyel a nem nemesek tömegei a megyék nemesi vezetői iránt viseltetnek, a népképviselet bevezetése esetén viszont a szavazóközönség minden bizonnyal megint csak ezeket a vezetőket állítaná a megyék élére; hiába lett hát nyilvánvalóvá, hogy Széchenyi és Kossuth céljai között ez esetben sincs lényegi különbség: a céljaik irányába vivő út megválasztása tekintetében olyan nagy különbség mutatkozott kettejük között, hogy emiatt a kormány, jóllehet formálisan még hivatalba sem lépett, máris kormányválság kezdte környékezni. A leendő igazságügy-miniszternek, Deák Ferencnek végül is mindkét szemben álló féllel sikerült elfogadtatnia egy közvetítő megoldást, amely szerint a megyerendszert végérvényesen csak a következő országgyűlés szabályozza majd, addig pedig a megyei közgyűlések feladatait mindenütt egy ideiglenes bizottmány lássa el, s ennek tagjait a továbbra is fejenkint szavazó nemesek, valamint a nem nemesek községenkint korlátozott számban kijelölendő küldöttei válasszák meg.

Április első napjaiban tehát már Magyarországon is megmutatkoztak az első jelei annak a minden forradalomban megfigyelhető jelenségnek, hogy a forradalom zászlaja alatt egymással kezet fogó, de maguk elé nem teljesen azonos célokat kitűző elemek azonnal távolodni kezdnek egymástól, mihelyt elérik közös céljaikat vagy legalábbis úgy látják, hogy elérték őket. Magyarországon azonban az ellentéteket egyelőre mindig sikerült elsimítani – végső soron azért, mert magyar földön ekkor még azok sem lehettek teljesen bizonyosak a dolgukban, akiket az udvari körök részéről március 31-én tett engedmények maradéktalanul kielégítették. És ez elsősorban éppen az udvari köröknek volt köszönhető.

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

Ezek a próbálkozások azonban éppen ellenkező eredményekkel jártak, mint amilyeneket az udvar várt tőlük: nem az engedékenység szellemét erősítették a magyar forradalom táborában, hanem éppen az elszántságét, s mivel újabb meg újabb bizonyságát adták annak, hogy a március 15-én kezdett játszma még mindig nincs egészen lejátszva, újabb meg újabb akadályául szolgáltak a forradalom táborán belül ekkor már csírázni kezdő ellentétek kibontakozásának. Hiába támadt tehát ellentét például Széchenyi és Kossuth között a megyekérdésben: amikor az olasz segély vagy az államadósság kérdése került terítékre, ők is – akár a többi miniszterjelölt – teljesen egyek voltak ismét, s teljes egyetértésben zárkóztak el az udvar követeléseinek kielégítése elől. És hasonló volt a helyzet Pesten is; hiába lett a forradalom szülővárosa április 1-én a liberálisok és a márciusi fiatalok egy része közötti összetűzés színterévé: amikor például 4-én lábra kapott az a hír, hogy a helyőrségnek a magyar forradalommal rokonszenvező magyar és olasz katonáit Itáliába készülnek vezényelni s helyüket más – a fekete-sárga színek mellett hűségesen kitartó – csapatokkal szándékoznak betölteni, liberálisok és radikálisok teljesen egyek lettek ismét, s teljes egyetértésben tiltakoztak e terv foganatosítása ellen.

Abból a körülményből tehát, hogy Magyarországon a polgári átalakulás keresztülviteléért 1848 márciusában olyan páratlanul széles tábor szállt síkra, amely Petőfitől egészen Széchenyiig terjedt s amelynek a soraiban liberális földbirtokosoktól és polgároktól kezdve úrgyűlölő parasztokig és polgárgyűlölő munkásokig a társadalom legkülönbözőbb elemei egyaránt megtalálhatóak voltak, végeredményben nem az ancien régime, hanem a polgári átalakulás ügye húzott hasznot.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követte. Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Hiába került hát a kilenc miniszter közé két olyan is, akinek a polgári átalakulás ügye iránti odaadása legalábbis kétes volt, a közvélemény ennek ellenére teljes joggal várhatta a kormánytól, hogy működése maradéktalanul meg fog felelni azoknak a liberális elgondolásoknak, amelyek tagjainak döntő többségét vezérlik. És a közvélemény várakozása nemcsak azért lehetett nagy, mert a miniszterek döntő többsége magát már jóval 1848 előtt is a polgári átalakulás ügyének fáradhatatlan előharcosaként tette ismertté, hanem azért is, mert ez a gárda olyan szellemi színvonalú együttest alkotott, amilyen a történelem során vajmi ritkán vette kezébe valamely ország kormányrúdját. Nem beszélve arról, hogy a szakminiszterek tekintélyes hányada a közvetlen hatáskörébe utalt ügyeknek – így például Klauzál és Kossuth a gazdaságpolitikai, Széchenyi a közlekedési eszközök fejlesztésével összefüggő, Deák pedig a jogkodifikációs kérdéseknek – nem mindennapi gyakorlattal bíró szakértője is volt.

S aggodalmat kelthetett persze, hogy a kormány tagjai közül magasabb államigazgatási tapasztalatokra korábban legfeljebb Esterházy s némileg még Széchenyi tehetett csupán szert. Aggodalmat kelthetett továbbá az is, hogy a miniszterek döntő többsége a becsület követelményeit mindenek fölé helyező ember volt, s emiatt rendkívül kedvezőtlen esélyekkel képviselhette csak az ország érdekeit olyan ellenfelekkel szemben, akik ezeket a követelményeket bármikor kaphatóak voltak alárendelni taktikai megfontolásoknak.

A munkához látó kormány

Hiába ajánlott meg tehát a pozsonyi országgyűlés például a közlekedési eszközök fejlesztésére tízmillió forintot, s hiába rendelte el ennek értelmében Széchenyi is újabb vasútvonalak kitűzését és felmérését: egyelőre csak a szóban forgó vasútvonalak mérnöki tervei készülhettek el, s Széchenyi gyakorlati közlekedésfejlesztő tevékenysége továbbra is szinte kizárólag az immár teljes felépültéhez közeledő Lánchíd fölötti bábáskodásra korlátozódott.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől; a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből.

Szabad György

Magyar politikai hangulatviszonyok 1849 után

Sőt, gyakran előítéletekkel teli régi érvekkel újrakezdődött a Kossuth elleni hangulatkeltés és Széchenyi egyoldalú magasztalása is.

Az önkényuralom kiszolgálói

De nem maradt jutalmazatlan a konzervatív ihletésű Széchenyi-kultusz egyik megalapozója, Török János többnyire dicséretesnek talált buzgalma, sőt a kritikai elemeket a lojálisakkal váltogató, pályakezdő Falk Miksáé sem. A kormányzsold megszolgálása eladdig nem ismert mértékben rontotta meg a sajtóerkölcsöket. A hatalmon levők mégsem lehettek nyugodtak az általuk függésben tartott, vagy egyenesen megvásárolt publicisták tevékenysége felől, és időnként tilalmakkal, büntetésekkel fegyelmezték őket is, ha úgy látták, hogy lent népszerűséget keresve, vagy odafent változást remélve nem kívánatos módon fickándozik a tolluk. A hatalmon levők a megfizetett publicistáiktól politikájuk elvtelen kiszolgálását követelték. Vida Károly például, noha tajtékozva gyalázta Kossuthot és az 1848-as fordulatot, igen gyorsan kegyvesztetté vált, amikor megnyilatkozásai világossá tették, hogy a forradalomellenes tábor irányításáért folytatott harcban alulmaradt konzervatívok restaurációs koncepciójához kötődik.

A hatalmon levők elvtelen kiszolgálásának Kecskeméthy Aurél volt az eszményi megtestesítője. A helytartótanácsi kishivatalnok becsvágyó és tollát jól forgató fia 1849 nyarán Görgei Artúr megbízásából, a tábornok politikai céljainak támogatására akart lapot indítani, de a hadiesemények alakulása folytán erre nem kerülhetett sor. 1850 nyarán már Geringernél jelentette fel konzervatív pályatársait, majd kiadta Magyarország összpontosítása Ausztriában című röpiratát, amelyben egyszerre ítélte el a forradalmi törekvéseket és a rendi alkotmányosság iránti nosztalgiákat, a beolvasztó és polgárosító Ausztriát jelölve meg a magyarság és a szomszédos népek kívánatos életkereteként. 1851 tavaszától a Pesti Napló bécsi levelezője, s egyidejűleg a magyar sajtóügyekben Bach belügyminiszter bizalmas tanácsadója is lett. Sajtócenzor, napidíjas a rendőrhatóságnál, majd 1854-ben rendőrfelügyelő. Kinevezéséről, „az ember gyenge, a gyomor erős” alapelvet valló Kecskeméthy naplójában megjegyezte ugyan, hogy „nem elégíti ki ambitiómat”, mégis örvendetesnek ítélte, hiszen „tagja lett azon nagy testületnek, mely tettleg uralkodik e nagy birodalom fölött; a bureaucratianak, mi némileg kellemes öntudat s biztonságérzet”. Új helyzetében még naplójának is azt vallotta 1856-ban, hogy „mindenekelőtt az ausztriai birodalom polgára… s csak mint ilyen… magyar”. „Magyar politika nincs, csak ausztriai politika létezhetik… a separatismusnak nincs józan alapja, csak zavaros érzelmek.”[33] Kecskeméthy 1857 után kezdte megszimatolni a változás lehetőségét. A Döblingbe zárkózott Széchenyit is felhasználva közeledett az 1850-es évek elején általa is ócsárolt konzervatívokhoz és kikacagott koncepciójukhoz

Deák és a passzivitás politikája

Batthyány áldozatul esett a terrornak, Wesselényi – még hitet téve földre tiport nemzete igaza mellett – sírba szállt, Széchenyit a döblingi gyógyintézet zárta falai közé, Kossuth száműzetésbe kényszerült.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

„A vasutakat az idő hozta és nem Ön, drága Kegyelmes Úr”[34] felelte Széchenyi a Bach által a rendszer dicséretére íratott Rückblicknek a vasútépítkezésekre is hivatkozó önünneplésére.

A tudományos intézmények

A Tudományos Akadémia addigi történetével s a sorsára befolyást gyakorló társadalmi erők tudománypolitikai szemléletével függött össze, hogy elsősorban a „szellemi tudományok”, s kevésbé a természettudományok fellegvárának tekintették. Az Akadémia tudományos „fellegvár” volta egy évtizeden át elsősorban a megközelíthetetlenségben, kényszerű elzárkózottságban öltött testet. Nagygyűlést 1858-ig nem tarthattak. Konzervatív vezetéssel tanácskozhatott ugyan a megrostált tagság (soraiból törölték az elítélteket és a száműzötteket), de csak zártkörű kisgyűléseken vagy olyan osztályüléseken, ahol összesen 8 főnyi „hallgatóság” számára akadt hely. A kormányzat 1854-ben bekérte az Akadémia alapszabályait, de négy évig késlekedett megerősítésével. Végül is törölve az alapszabályokból az utalást a tudományok „magyar nyelven való” művelésére, noha alapítói ezt annak idején nagyon is céltudatosan tették megmásíthatatlan követelménnyé, teljhatalmú kormánybiztos ellenőrzése alá rendelte az Akadémiát. Magának a testületnek csak a jelölés lehetőségét biztosítva, az uralkodónak tartotta fenn az elnök, a polgári és katonai kormányzónak pedig az új tagok és a tisztségviselők kinevezésének a jogát. Hiába érvelt az Akadémia Deák Ferenc tollával e határozat ellen, a tiltakozásnak nem adtak helyet.

A Döblingbe zárkózott Széchenyi ünnepélyes óvással fordult az Akadémiához, alapítványa kamatai folyósításának megvonásával fenyegetett, ha a módosított alapszabályokat alkalmazzák. Levelét a Dessewffy Emil gróf által vezetett igazgatótanács még saját ülésén sem merte felolvasni, kéziratos másolatai azonban országszerte terjedtek.

A természettudományok

A száműzött Rónay Jácint, aki olyan fontos szerepet játszott Darwin tanainak megismertetésében, hadmérnöki tankönyvet készített az emigráns magyar tisztek továbbképzésére, kötetnyi „jellemrajzot” írt angol színészekről, tanította Kossuth gyermekeit, és segédkezett Széchenyi Londonba csempészett kéziratának kiadásában.

Széchenyi halála

A teljes cikk.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.)

A „provizórium”

Pálffy Móric gróf helytartó a következő irányelveket adta Kecskeméthy Aurélnak, aki a Széchenyi tragédiájában játszott meglehetősen ellentmondásos szerepe után ismét kulcspozícióhoz jutott az új önkényuralmi sajtópolitikában: „Ő Felsége iránti bizalom s a régi magyar jellem fölélesztendő, a schwindel [csalárd] forradalmi szellem kiírtandó.”[35]

Katus László

A szállítás forradalma

Az új kormány vasútpolitikai terve – amelyet Mikó Imre közlekedés- és közmunkaügyi miniszter dolgozott ki 1867-ben – visszatért Széchenyi és az 1862-es OMGE-emlékirat koncepciójához: Budapestet kívánta a vasúthálózat központjává tenni, s a nyugati összeköttetés mellett kívánatosnak tartotta a Fiume, Galícia és a Balkán felé vezető vonalak megépítését.

Vízépítés

A Tisza szabályozása az 1840-es években indult Széchenyi István kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei szerint.

Hanák Péter

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[36]

Szabó Miklós

A történettudomány

Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult.

A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

Az „Új versek” (1906) és a „Vér és arany” (1907) a közéleti költőt elsősorban mint a polgári haladással szembeszegülő magyar elmaradottság bírálóját mutatják meg. Ezekben születik meg a hazai elmaradottság költői szimbóluma: a „magyar ugar” és a „szürkeség”, a köd, a láp, a nádas képei. A „magyar ugar” Széchenyi egykori szimbolikus kifejezésének, a „magyar parlagnak” hangsúlyosabb, radikalizált újrafogalmazása. Azonban költőileg több a radikalizálásnál.

A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás

A nemzeti hibák és bűnök önmarcangoló ostorozása a romantikus kelet-európai ébredések során kialakult nemzetfelfogások mindenütt jelentkező sztereotipikus magatartása. Széchenyi óta a magyar politikai hagyományban sem hiányzik folyamatossága.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, Pesti por és sár. Pest, 1866. 34–35.
  2. Széchenyi István, Hitel. Pest, 1830. 140.
  3. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  4. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.
  5. Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvénycikkek. Budapest, 1901. 445.
  6. Deák Ferenc beszédei. Sajtó alá rendezte Kónyi Manó. I. 2. kiadás Budapest, 1903. 276.
  7. Kossuth Lajos összes munkái. VI. Sajtó alá rendezte Bartha István (továbbiakban: Kossuth összes munkái. VI.). VI. Budapest, 1966. 378.
  8. Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (továbbiakban: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy uradalom…). Budapest, 1957). 259.
  9. Idézi: Kanyar József, Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 4. Kaposvár, 1973. 151.
  10. Ugyanott 399.
  11. Ugyanott 424.
  12. Ugyanott 176-
  13. Takáts Sándor, Kémvilág Magyarországon. I. Budapest, év nélkül, 67.
  14. Pesti Napló, 1885. 99. sz.
  15. Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek. Budapest, 1890. 72.
  16. Ugyanott 68.
  17. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 169.
  18. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 144.
  19. Ugyanott 146.
  20. Ugyanott 146.
  21. Ugyanott 150.
  22. Victor Cherestesiu, A balázsfalvi Nemzeti Gyűlés (1848. május 15–17.). Bukarest, 1967. 144.
  23. Ugyanott 145.
  24. Szász mozgalmak. Állásunk tájékoztatása. Erdélyi Híradó, 1843. 7. sz.
  25. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 169.
  26. Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerkesztette Viszota Gyula. (Magyarország történetének újabbkori történeti forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 6/I–II.) [továbbiakban: Vita] I. Budapest, 1927. 650., 660.
  27. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. VI. (1844–1848) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 15.) [továbbiakban: SzN VI.] Budapest, 1939. 61.
  28. SzN VI. Budapest, 1937. 312.
  29. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.
  30. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 64.
  31. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. II. (1820–1825). (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 11.) Budapest, 1926). 48.
  32. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 19-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 675.
  33. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 3., 68–69., 82–83.
  34. Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 479. (Fordítás a német eredetiből).
  35. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 108–109.
  36. Ugyanott, 75–76.

Művei

Irodalom

A forradalmi úttól elforduló, ám az udvarral kiegyezésre csak az 1848. évi alkotmány alapján hajló birtokos köznemesség és az ő nézeteit kifejező – Deák felirati javaslatának szellemében írt – összefoglalás természetes magatartása volt, hogy tisztelettel adózott Széchenyi Istvánnak, „új korunk Mózesének”, akit a nemzet reformtervei miatt emelt piedesztálra (Horváth, Huszonöt év. I. 44.). Ő a politikai önrendelkezés fontosságát és azoknak a magánjogi reformokkal legalábbis egyenlő jelentőségét Döblingben már fel- és elismerte A dinasztikus neoabszolutizmustól már semmit sem várt, és azzal nyíltan szembefordult.

Kossuth politikájából az került előtérbe, hogy Kossuth a legalitás, az országgyűlési törvényhozás alkotmányos útjáról nemcsak a párizsi és a március 13-i bécsi, hanem a március 15-i pesti forradalom után sem volt hajlandó letérni. Csak később (értsd: a szabadságharc idején, főként 1849. április 14-én – M. Gy.) ragadta el a szenvedélye, legfőbb jellemhibája és gyakorolt „nemzetünk sorsára végzetes befolyást” (ugyanott I. 306.). Mindebből szinte magától értetődően következik, hogy a szintézis politikus eszményképévé a higgadt, mértéktartó, egyezkedésre hajló Deák Ferenc lett.

A millennium alkalmából készült összefoglalás lényegében véve ugyanilyen szemszögből tekint e három történelmi személyiségre. Habsburg-pártisága és az ekkor már sovinizmusba áthajló nacionalizmus retrográd vonásaként Széchenyi programjában hangsúlyozottan a magyar faji szupremácia biztosítását látja. Az ekkorra már kialakult polgári, központosított államigazgatás nézőpontjából tekintve vissza a rendi önkormányzatra, szemére veti Kossuthnak, hogy elméletével hozzájárult ugyan az alkotmányos átalakuláshoz, ám ellentmondásosan, mert a feudális megyerendszer nem volt beszorítható a parlamenti keretekbe. Hibáját – úgymond – a centralisták igazították helyre.

Szemléletmódjából következően a történelmi személyiségek fontossági sorrendjének megállapításában az előzőktől gyökeresen eltér a Horthy-korszak olvasóközönségének tudatát formáló történelmi összefoglalás. Eszményképe Széchenyi István. Személyiségének és politikájának ábrázolásában a szellemtörténet-írásra jellemző irracionális vonások az uralkodók. Ebben a portréban Széchenyi a magyar talaj valóságából kinőtt elgondolásaival, keresztény-katolikus erkölcsi, öntökéletesítési normákra épülő nézeteivel, s a „Hitel” megjelentetésével 1830-ban a magyarság létét biztosító reformok megfogalmazójává, a reformmozgalom elindítójává lett. Széchenyi gondolatai a kiművelt emberfők, a szellemi elit minél nagyobb számáról és eszméinek összekapcsolása a magyarság úgynevezett történelmi jogának az ideológiájával jó alapul szolgáltak az összefoglalásnak arra, hogy a magyar kultúrfölényre való hivatkozással indokolja meg a magyarságnak (értsd: a magyar uralkodó osztályoknak és politikai vezető rétegüknek – M. Gy.) az ország Trianon által kimért területén élő más nemzetek fölötti politikai vezető szerepre jogosultságát is. A Széchenyi-képet ugyanaz az aktuális politikai háttér motiválta, mint a reformkorszak megítélését.

Egy tárgyi önellentmondás azonban a Széchenyi-ábrázolásban is figyelemre méltó. A szintézis az egykorú mezőgazdasági szakirodalmi és publicisztikai termékek alapján feltárja, hogy egyes szerzők már évekkel Széchenyi „Hitel”-ének a megírása előtt ráirányították a közvélemény figyelmét arra, hogy az ország korszerű mezőgazdasági fejlődésének útjából el kell takarítani elsősorban a feudális magánjogi kiváltságokat. Változtatni kell azon is, hogy a közterheket egyedül a jobbágyság viselje. Széchenyi tehát nem önzetlenül, a nemesi birtokos osztaly érdekeivel szembehelyezkedve és magányos hegycsúcsként a „Magyar Parlag” fölé magasodva – minden előzmény nélkül – alakította ki reformelgondolásait. Koncepciójának számos alapvető fontosságú eleme másoknál – nála származásban, rangban, hírnévben kisebbeknél – már korábban felvetődött.

Közvetve ezek a tények is amellett szólnak, hogy a reformkorszak kezdetét csak éppoly önkényesen lehet a „Hitel” megjelenésétől keltezni, mint 1825-től. A mezőgazdasági szakirodalom termékei, Széchenyinek és a nemesi reformmozgalom vezetőinek elképzelései azt is bizonyítják, hogy koncepcióik, ha nem is azonos módon, de a birtokos nemesség általuk felismert, helyesen felfogott gazdasági, osztályuralmi érdekeiből fakadtak, és a maguk idején általános társadalmi szükségletet fejteztek ki. Ezen a tényen mit sem változtat a nemesség önzetlenségéről, áldozatkészségéről, humanitárius, liberális gondolkodásmódjáról szóló, magukról formált véleményük.

Széchenyi gigászi méretűvé formált alakja mellett Deáknak kisebb tér jut, ámbár a szintézis – mérsékletet tanúsító, a reformok megvalósításában a középutat kereső voltára utalva – személyiségének történelemformáló jelentőségét az előző szintézisekkel egybecsengően emeli ki.


A dualizmus korabeli soviniszta hangvételű összefoglalás csakis a magyar fajnak a történelmi előzményekből, kulturális fejlődéséből, számbeli súlyából eredő államfenntartó, vezérszerepéről, felsőbbrendűségéről hajlandó tudomást venni. A nemzetiségektől elvitatja a képességet a magyaréhoz hasonló tartalmú, irányú nemzeti fejlődésre. Tények alapján felismeri ugyan, hogy a nem magyar népek is elindultak a nemzetté válás útján, de az a véleménye, hogy a nemzetiségekben felébredő „faji összetartozás” érzése és bizonyos műveltségi szint elérése még nem zavarta volna az évszázados együttélés és a közös harcok hagyományaira épülő nemzeti állami újjászervezés munkajat, ha az orosz pánszláv propaganda és a bécsi kormánynak egyes nemzetiségeket támogató politikája nem bontotta volna meg a nemzetek között addig létezett békességet, és nem élezte volna mindinkább elmélyülő ellentétekké. Egyidejűleg taktikai hibának és túlzásnak minősíti főként Széchenyinek egyes megyék erőszakos magyarosító törekvéseit elmarasztaló állásfoglalásait, így is hangsúlyozván az államfenntartó „magyar faj” – szerinte – kétségbe nem vonható fölényét a nemzetiségekkel szemben.

Akaratlanul is felfedi azonban a nemzeti mozgalmak osztalyhátterének egy részét, előadvan, hogy a „pánszláv agitáció” lassan a köznép lelkét is megmételyezi. A nép – 1848 tanúsága szerint – félreértette a nemzeti agitáció tartalmát és a nemzeti igények kielégítése helyett vagyoni érdekeit tolta előtérbe.

A forradalom idején a szlovák, az erdélyi román parasztok is valóban a jobbágytörvények következetes alkalmazásáért, részben továbbfejlesztésükért szálltak harcba.

A Horthy-korszak történeti szintézise annyiban tovabb lép az előzőknél, hogy a magyar és nem magyar népek nemzeti mozgalmait immár tudatosan párhuzamos jelenségekként mutatja be. Megítélése szerint az egyes népek nemzeti mozgalmai az európai nacionalizmus eszméi terjedési folyamatának részeként önmaguktól, európai vonatkozásban általános szabályokat követve fordultak egymás ellen. A nemzeti mozgalmak mechanizmusa mindenhol azonos. Kiindulópontjuk az érzelmi közösség, amely hovatovabb önálló állam alkotására és az ott élő más nemzetbelieket elnyomó, hatalmi iranyba tart. A nemzeti érzésből megszülető nemzeti akarat minden nemzetnél a minél korlátlanabb érvényesülésre tör, akár más, vele egy területen élő nemzetek rovasara. Ebből származnak a magyarok és a nemzetiségek konfliktusai is. Az összefoglalás nem fogadja el a legtöbb magyar kortársnak és a megelőző szintéziseknek a nemzeti ellentétek forrásaként kizáróla a pánszlávizmust és a bécsi udvar politikáját feltüntető állításait. Az hangsúlyozza: a magyar reformerek nem, vagy alig ismerték fel, hogy a pánszláv veszély csupán távoli, és hogy a nem magyar népek érzelmei önmagukban, orosz kapcsolatok nélkül is végveszélyt hozhatnak a magyar nemzetre. Nem mulasztja el azonban annak kiemelését. hogy a reformpárti nemesség kimagasló képviselői között voltak olyan egyéniségek„ akik emberiességi indítékokból társadalmi úton (Széchenyi István, Kazinczy Gábor), némelyek országgyűlési felszólalásaikban (Bezerédj Miklós, Deák Ferenc) a nemzetiségek mint individualitások elismerését követelték és ebből következően méltányos bánásmódot számukra.


Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forráokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott).

Széchenyi vagyoni viszonyairól jó képet ad Spira György, Egy pillantás a Hitel írójának hitelviszonyaira (Történelmi Szemle, 1963. 3–4); újabban, polgári elemeit kiemelve Gergely András, Széchenyi a „gazda” és a „polgár” (Studium II. 1971. Szerkesztette Veliky János. Debrecen, 1971). A Nemzeti Kaszinó tagságának alakulására a különböző cím alatt évenként megjelentetett tagnévsorok vetnek világot, például 1828-ról: A pesti Casino tagjainak ABC szerint való feljegyzése … (Pesten, év nélkül); 1847-re: A Nemzeti Casino tagjainak névsora.

A reformkor első évtizedének viszonylag gazdag a kiadott forrásanyaga, s ez elsősorban a Magyar Történelmi Társulatnak köszönhető, amely az 1920-as évektől kezdődően folytonosan kiadja Magyarország újabbkori történetének forrásait (Fontes Historiae Hungaricae aevi recentioris). Többek között e vállalkozás keretében indult meg – s maradt, sajnos, mindmáig befejezetlenül – Széchenyi István és Kossuth Lajos összes műveinek kiadása, A Gr. Széchenyi István összes munkái című Fontes sorozatban jelent meg: Hitel. A Taglalat és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerkesztette Iványi-Grünwald Béla (Budapest, 1930, továbbiakban: Iványi-Grünwald); A Kelet Népe. Szerkesztette és a bevezető írta Ferenczi Zoltán (Budapest, 1925); Gr. Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. I–II. Szerkesztette és a bevezetőt írta Viszota Gyula (Budapest, 1925–1939). A zömmel német nyelven írott naplók magyarra fordított válogatása: Széchenyi István, Napló. Szerkesztette Oltványi Ambrus (Budapest, 1973).

Széchenyi és Kossuth műveinek már a múlt század végén megindult egy ugyancsak befejezetlenül maradt, s nemcsak a mai forráskiadási szempontok szerint elavult, hanem egykorúan is méltán bírált, csonkított-torzított szövegeket közlő kiadása.: Széchenyi István munkái. I–IX. (Budapest, 1884–1896). Ebből korszakunkra: Beszédei. Szerkesztette Zichy Antal (Budapest, 1887); Levelei. I–III. Szerkesztette Majláth Béla (Budapest, 1889–1891); Hírlapi czikkei. I–II. Szerkesztette Zichy Antal (Budapest, 1893–1894); Hitel – Világ. Szerkesztette Szily Kálmán (Budapest, 1904).

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai, a Széchenyi által emlegetett „kilenc deák könyv”: Opinio excelsae regnicolaris-deputationis motivis suffulta, pro pertractandis in consequentiam articuli 67: 1790-1 elaboratis systematicis operatis articulo VIII: 1825–7 exmissae, circa objecta ad deputationem publica-politicam relata stb. címek alatt jelentek meg.

Szellemtörténeti alapvetéssel, de gazdag anyagfeltárással, társadalmi elemzéssel látnak napvilágot a polgári történetírásnak a reformkor kezdetére vonatkozó csúcsteljesítményei, amelyek Iványi-Grünwald Béla nevéhez fűződnek: a Széchenyi István, Hitel című műve 1930. évi említett kiadásához írott bevezetés; valamint a Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és anyagi előzményei és következményei a rendi Magyarországon (Pécs, 1927) című tanulmánya.

Széchenyi eddig legalaposabb életrajzát Friedreich István írta meg: Gr. Széchenyi István élete. I–II. (Budapest, 1915). Érdekes koncepciójával tűnik ki Grünwald Béla, Az új Magyarország. Gr. Széchenyi István (Budapest, 1890). A historiográfiai értékelés igényével, de inkább csak az anyag bemutatásával találkozunk Varga Zoltán könyvében: A Széchenyi-ábrázolás főirányai a magyar történetírásban 1851–1918 (Budapest, 1963). Az újabb, alapos, zömmel az irodalomra és a kiadott forrásokra támaszkodó összefoglalás: George Barany, Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism 1791–1841 (Princeton, 1968). További Széchenyi-tanulmányok: Széchenyi István (Halálának századik évfordulójára) (Századok, 1960. 1–3); Barta 1960; Spira György, Széchenyi tragikus útja (Történelmi Szemle, 1964. 3–4). Anyagi viszonyairól: Spira György, Egy pillantás a Hitel írójának hitelviszonyaira (Történelmi Szemle, 1963. 3–4); eszmei fejlődéséről: Gergely András, Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 62. Budapest, 1972, továbbiakban: Gergely); Gál István, Széchenyi and the USA (Angol filológiai tanulmányok 5. Szerkesztette Országh László, Debrecen, 1971).

Széchenyiről a harmincas években, indítékairól és terveiről: Tilkovszky Loránt, Ismeretlen Széchenyi-levelek. Újabb adatok Széchenyi politikai pályája 1831–1841 közti szakaszának értékeléséhez (Valóság, 1959. 1); Tilkovszky Loránt, Az elkülönözés és tagosítás Széchenyi István cenki uradalmában (Agrártörténeti Szemle, 1961. 1.); Orosz István, Széchenyi István és az örökváltság (Acta Universitatis Debreceniensis. 6. Sectio Historica. Magyar történeti tanulmányok. 1. Szerkesztette Szendrey István. Debrecen, 1967); Gergely András, Széchenyi, a „gazda” és a ”polgár” (Studium. II. Szerkesztette Veliky János. Debrecen, 1971); Andics Erzsébet, Politikai küzdelmek a magyar közlekedésügy fejlesztése kérdésében a reformkorban (Magyar Tudomány, 1971. 9); Pach Zsigmond Pál, Széchenyi és az Alduna-szabályozás 1830–1832-ben (Történelmi Szemle, 1975. 4); Bogárdi János, Széchenyi szerepe a hazai műszaki fejlődésben (Magyar Tudomány, 1975. 6).

az ez években már „polgári halott” Wesselényire Trócsányi Zsolt (Wesselényi Kossuthhoz és Széchenyihez való viszonyának gondos elemzésével a két nagy ellenfél portréját is lényegesen kiegészítő) Wesselényi Miklós című munkája (Budapest, 1965) volt fő forrásunk. Széchenyire alapvető forrásként saját naplói szolgálnak, közülük korszakunkra: Gr. Széchenyi István naplói. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Viszota Gyula. V. /1836–1843/ (Budapest, 1937) és VI. /1844–1848/ (Budapest, 1939, Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái XIV–XV.), az egyes kötetek bevezetéseiben a gróf az illető évekre vonatkozó sokoldalú tevékenységének rövid összefoglalásával. A Kossuth Lajossal folytatott hírlapi vitájának szövegét tartalmazó, lentebb idézendő két kötet igen részletes bevezetései a kor politikai harcainak teljes folyamatára is kitekintést adnak, a dolog természete szerint Széchenyi szemszögéből, de gazdag tényanyag felsorolásával.

Széchenyi és Kossuth vitájának (utóbbinak a Pesti Hírlapban írott cikkei kapcsán kiváltott) kezdeteire (Kossuth támadott cikkeinek és Feleletének, valamint Eötvös, Dessewffy Aurél és Vörösmarty a vitához kapcsolódó írásainak közlésével) nélkülözhetetlen Gr. Széchenyi István, A kelet népe. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Ferenczi Zoltán (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái. V. Budapest, 1925), már csak forrásanyaga révén is. A vita folytatására ugyancsak nélkülözhetetlen munka (Széchenyi egész korabeli politikai tevékenységének részletes, bár elfogult ismertetésével): Gr. Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Viszota Gyula (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái. VI., továbbiakban: Vita) I. /1841–1843/ (Budapest, 1927).

Széchenyi és Kossuth nézetharcait illetően elsőrendű forrásanyagot tartalmaz ugyane sorozat VI/2. kötete (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Viszota Gyula. Budapest, 1930) s részletes elemzéssel (valamint a további forrásanyag ismertetésével) szolgál Spira György, 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a (Budapest, 1964).

és Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860. Szerkesztette Bártfai Szabó László (Budapest, 1943), az ekkori Széchenyi-beszédeket pedig lásd: Gróf Széchenyi István beszédei. Szerkesztette Zichy Antal (Budapest, 1887). A Széchenyi 1848-i szerepét tárgyaló emlékiratok közül legjelentősebb Kovács Lajosé, Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve 1846–1848. I–II. (Budapest, 1889), a feldolgozások közül pedig Spiráé, 1848 Széchenyije.

Széchenyi összeomlásáról képet ad Spira, 1848 Széchenyije.

Széchenyi döblingi éveire és működésére: Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. I–III. Kiadta Károlyi ÁrpádTolnai Vilmos (Budapest, 1921–1925). Átfogó, de nem elég szakszerű feldolgozás: Östör József, A döblingi Széchenyi 1848–1860 (Budapest, 1944); Lásd még: Viszota Gyula, Széchenyi „Önismeret” című műve (Irodalomtörténeti Közlemények, 1945); Szabad György, Széchenyi Döblingben (Valóság, 1960). A részvétre lásd: Széchenyi-gyász… Kiadta Széchenyi Béla (Budapest, 1885).