Széchenyi István (cikk)

A Múltunk wikiből
1828.
Megjelenik Széchenyi István Lovakrul című műve.
Megalakul a kolozsvári kaszinó.
1828. március körül
Széchenyi István megkezdi a Hitel kidolgozását.
1828. május 20.
Széchenyi István és társai megtartják az első lófuttatást Pesten.
1828. november 10.
A bécsi Amstein és Eskeles bankház megtagadja Széchenyi 10 ezer forintos hitelkérelmét.
1830.
Megjelenik Dessewffy József A Hitel czímű munka Taglalatja című röpirata.
1830. január 28.
Megjelenik Széchenyi István Hitel című műve.
1831.
Széchenyi István megírja Stádium című művét.
1831. július 9.
Megjelenik Széchenyi István Világ című műve.
1833. június 20.
I. Ferenc Széchenyi Istvánt a Duna-szabályozás királyi biztosává nevezi ki.
1833. július 8.
Széchenyi István elhagyja az országgyűlést.

A magyar polgári reformmozgalom eszmei megalapozóinak és elindítóinak egyike 1791-ben született, Széchényi Ferenc grófnak, a Nemzeti Múzeum alapítójának és Festetics Julianna grófnőnek, a keszthelyi Georgikont alapító Festetics György gróf nővérének legkisebb fiaként. A szinte gyermekfővel katonáskodni kezdő ifjút a napóleoni háborúk szörnyű élményei döbbentették rá a hazulról kapott restaurációs, harmóniát hirdető ideológia hazug voltára. Kiábrándultságának megfelelő életformaeszményt talált a hódító útjára ekkor induló romantika irodalmi hőseiben: kiábrándultság, „spleen”, életuntság, reménytelen szerelmek nyomait tükrözik ezekben az években írott naplófeljegyzései, e páratlan élet páratlan irodalmi és történelmi értékű dokumentumai, amelyek segítségével végigkísérhetjük lelki vívódásait, gondolati küzdelmeit. Nagy utazásokat tett, bejárta Európa legfejlettebb országait éppúgy, mint a Kelet mesés múltú és korában szenvedő sorsú vidékeit, s felismerte, hogy az „osztrák birodalom”, amelynek polgárának vallotta magát, s amelyben elviselhetetlennek találta a létet, fejlődésében mennyire hátramaradt. Angliai arisztokrata ismerősei, nagyszámú olvasmányai – többek között Voltaire, Rousseau, Schiller, Byron művei – hatására liberális-humanisztikus elveket követett, egyelőre azonban nem eszményeit akarta megvalósítani, hanem a megvalósult eszmények országában, Angliában, sőt Amerikában szeretett volna élni. Hazatérve utazásaiból, Magyarországon katonáskodva, birtoka ügyeivel is többet törődve, elsősorban barátja, az erdélyi arisztokrata Wesselényi Miklós báró és egykori nevelője, jószágigazgatója, Lunkányi János hatására ébredt hovatartozásának és kötelességérzetének tudatára, s a romantikus nacionalizmus szabadította fel azon dilemma alól, amely elé az 1823. évi megyei ellenállás mozgalma is állította: a fennállóval, a feudalizmussal való azonosulás vagy az ország elhagyásáig is eljutó merev, elutasító tagadás álláspontja alól. Oly módon azonosult újra megtalált nemzetével, hogy nem elfogadta, hanem átalakítani kívánta azt.

Eszményeit először nevelés, példaadás, meggyőzés útján igyekezett honfitársaiba, elsősorban arisztokrata ismerőseibe átplántálni. Hogy ez az út járhatatlan, arra saját birtokosi egzisztenciájának csődje döbbentette rá: hiába próbált évek hosszú során takarékoskodással, jobbágyaival kötött egyezségekkel, okszerű gazdálkodással megszabadulni öröklött és fiatal korában szerzett adósságaitól (amelyek 1830-ra 230 ezer forintra nőttek, s évi jövedelme, mint ismeretes, körülbelül 60 ezer forint volt), célját nem tudta elérni. sőt olyan mértékű pénzzavarokkal küzdött, hogy – neki, három nagy uradalom birtokosának – kisebb pénzkölcsönét egy bécsi bankház alkalmilag megtagadta. E döntő élmény indította arra, hogy a birtokostársait is szorító gondokat tüzetes elemzés alá vegye, s ennek eredményeképpen könyvében, melynek a Hitel címet adta, a feudalizmus jó néhány alapintézményének megszüntetésére tegyen konkrét javaslatot, sejtetve a rendszer egészének felszámolására irányuló törekvését is. ”Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell-e mondani, ha valaki nagy számú gulyája s telt gabonavermei mellett is koplal vagy szinte éhen hal?… már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene; annak kifejtése lészen ezen rövid Értekezés tárgya” – indítja Széchenyi a Hitel első fejezetét.[jegyzet 1] Kérdése a „véle egy helyheztetésűekhez”, birtokos társaihoz szól, s azt kívánja nekik bebizonyítani, hogy a hiteltörvény hiánya miatt nem képesek jobban élni; ebben rejlik a válság oka.

Egyes nemesi birtokosok évtizedekkel korábban felismerték mind a hitelhiány, mind az elmaradott gazdálkodás hátráltató szerepét. Az 1792-es országos bizottsági munkálatok már foglalkoztak hitelt biztosító váltótörvény-tervezet készítésével. A bizottság javaslata váltójogot biztosított volna a földbirtokosoknak, de fizetésképtelenség esetén a hitelező a nemesi birtokot csak bármikor visszaváltható bírói zálogként foglalhatta volna el. Az 1828-ban felújított bizottsági munkálatok sem tudták beilleszteni a hiteltörvényt a feudális jog rendszerébe, s ezért inkább visszafelé léptek, a váltójogot csak a kereskedőknek kívánták megadni. Ugyanakkor viszont számos kisebbségben maradt megyei vélemény – Széchenyi későbbi javaslatához hasonlíthatóan – az ősiségi jog korlátozását javasolta, s valószínű, hogy Széchenyi ismerte is e javaslatok némelyikét.

Az elmaradott gazdálkodás megváltoztatása iránti igény korábban részint a nagybirtok gazdasági vezetőinek jobb felkészítésére hivatott gazdasági tanintézetek létesítésében jutott kifejeződésre (nagybirtokosok alapították Óvár, Keszthely híressé vált tanintézeteit, bár volt a parasztok életén segíteni kívánó kezdeményezés is, mint Tessedik Sámuelé Szarvason), részint a gazdasági szakírók hívták fel a figyelmet a gazdálkodásban szükségessé váló és megvalósítható változtatásokra.[1] Utóbbiak közül például Pethe Ferenc és Nagyváthy János a racionális gazdálkodás szükségességét fejtegették. Az eszmei szempontból döntő fordulat, a feudális rendszer egésze és a gazdálkodás elmaradottsága közötti összefüggés felismerése ugyan nem, de nyomatékos felmutatása egyelőre hiányzott. Széchenyivel csaknem egy időben, de a Hitel megjelenését mégis néhány hónappal megelőzve egy kisnemes gazdasági szakíró, Balásházy János volt az első, aki a nyilvánosság előtt rámutatott arra, hogy országos rendezés, jó törvények szükségesek ahhoz, hogy valaki birtokán biztos haszonnal gazdálkodhassék. Balásházy János Tanátsolatok mezei gazdák számára… című műve (1829) javaslataiban csaknem teljesen megegyezik Széchenyi Hitelével, a két könyv hatásának különbözőségére a megformáltság mellett elsősorban a szerzők személyének súlyában, ismertségében kereshetjük a magyarázatot.

A gazdagok között számon tartott Széchenyi a saját magát és birtokos osztályát kínzó anyagi gondokat tette vizsgálat tárgyává, s az önbírálattól sem tartózkodó elemzés során felfejtette az egész béklyózó láncolatot. Nem lehet addig az annyira szükséges hitelre, pénzkölcsönre számítani – fejtegette –, amíg fennáll a szabad birtokforgalmat gátló ősiség, az egyéni szabad rendelkezéssel szemben a nemzetségi tulajdon rendszerét érvényben tartó törvény, amelynek megszüntetése hozzájárult volna a feudális tulajdonviszonyok rendszerének lassú átalakulásához. Széchenyi azonban további változtatásokat is ajánlott, amelyek a polgári átalakulás irányába mutattak. Javasolta a földesúri és a paraszti birtok teljes elkülönítését, a munkaerkölcsöt aláásó, kényszerítő jellegéből folyóan jórészt haszontalan robot megszüntetését, a paraszti szorgalmat gátló kilenced eltörlését, a szabad iparűzést akadályozó céhek felszámolását, az árszabások és a belső vámok eltörlését. A távolabbi követelések között feltűnik már a nem nemesek birtokbírhatási joga, a nemesi adómentesség részleges felszámolása, általában „az elavult rozsdás systema bilincseiből” való szabadulás kívánsága. A nyugati fejlett államok példáját idézte arra, hogy „valljon mit szülne az alkotmány egyenlő kiterjesztése az ország minden lakosaira”, s a francia példára hivatkozva igyekezett rábírni honfitársait, hhogy amit ott a forradalom hajtott végre, azt nálunk – e példán okulva – a magyar uralkodó osztály önként tegye meg. „Hátramaradásunkat” nem a kormányban kereste, a közjogi kérdéseket észrevehetően mellőzte, nem foglalkoztatta közvetlenül a kisebb birtokú és a birtoktalan nemesség sorsa sem, de részleteiben is kíméletlen, szenvedélyes, önmagában is mozgósító erejű sorokban tárta fel a magyar társadalom változtatásra mindenképpen megérett életviszonyait. Azok számára is volt mondandója műve méltán szállóigévé lett utolsó soraiban, akik egyéni helyzetük kilátástalanságát általánosítva a jelenben csak hanyatlást láttak: „Semmi sem áll csendesen a világon, még a nap systemák is mozognak, tehát csak Magyarország álljon s veszteg éljen mozdulatlan?… nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!… … A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminescentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb viradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!”[jegyzet 2]

Széchenyi optimizmusa liberális eszmerendszerében gyökerezik, amelynek alapvetése: törhetetlen hite az emberiség haladásában. E haladást a nemzetek valósítják meg oly módon, hogy történelmük felfelé ívelő szakaszában („ifjú- és felnőttkorukban”) gyarapítják az emberiség kultúrkincseit, s elhalván átadják helyüket az ifjabb nemzeteknek – ezek közé sorolta Széchenyi a magyart is. Idehaza most az igazságos és mindenki számára egyaránt hasznos, egyenlő jogokon és kötelességeken alapuló társadalmat kell megvalósítani, éspedig oly módon, hogy az átalakulásnak egyetlen kárvallotja se legyen. Ezért szerinte nem elégséges a kívánt változtatásokat életbe hozni, hanem arról is gondoskodni kell, hogy neveléssel, a „kiművelt emberfők” számának gyarapításával végül is mindenki alkalmazkodni tudjon az új életviszonyokhoz. Az átalakulás hivatott vezetője – elsősorban ennek tagjait kell „kiművelni” – a legkedvezőbb helyzetben levő nagybirtokos arisztokrácia, amely az átalakítás „jutalmaként” vezető pozícióját továbbra is megőrzi. A programadás pedig a legmesszebb látó, a feladatokat felismerő arisztokrata, tehát Széchenyi feladata. Széchenyi mintaképe sokban a cselekedeteiben, életvitelében romantikus, tetteinek indítékait elrejtő, politikai nézeteiben egyértelműen liberális angol arisztokrata, lord Byron volt. A történelmi helyzet hasonlósága folytán közelebbi párhuzamot kínál az általa ugyancsak sokat olvasott olasz arisztokrata-író, Alfieri gróf és sorstársa, Confalioneri gróf, akik arisztokrata világpolgárságuk tudatos meghaladásával váltak az olasz nemzeti mozgalom gazdasági, társadalmi, politikai téren egyaránt ugyancsak rendkívül tevékeny élharcosaivá. Korát ő is az új, jogos nemzeti küzdelmek korának tartotta, amely a dinasztikus birodalmak átrendeződéséhez vezet, s ebben a haladó irányú átrendeződésben évszázados politikai gyakorlata, meglevő diplomáciai kapcsolatai folytán kért szerepet a hozzá hasonló arisztokratáknak, miként a lengyel Czartoryski herceg. Humanisztikus, felvilágosult reformtervei azonnali teljes jogi egyenlőséget követeltek a jobbágyság számára, a földesúri tulajdon minden sérelme, a termelési viszonyok gyors megváltoztatása nélkül, mint a porosz-német Stein báró reformjai. Hozzá hasonlítható abban is, hogy magát rangja és vagyoni helyzete folytán függetlennek tartotta a kormányzattól, s ha javaslatait nem fogadták el, nem vállalt vele közösséget. Reformjait csak felülről, a kormányhatalom segítségével tartotta megvalósíthatónak, ezért mindent elkövetett a kormányzat megnyeréséért, miként reformterveivel a nehezebb helyzetben próbálkozó orosz Kiszeljov gróf is tette, s a felülről irányítók magabiztosságával állapította meg a változtatások mértékét, másokra, a többi társadalmi osztály érdekeire való tekintet nélkül, mint a román Cuza fejedelem.

Széchenyi nemcsak eszméket hirdetett, hanem törekedett azok elterjesztésére is. Abból a célból is, hogy összejöveteli, „elmesúrlódási” alkalmat teremtsen, még huszártiszt korában, 1825 előtt, futtatások, lóversenyek szervezésére törekedett. (Első könyvét, a visszhang nélkül maradt, néhány gondolatát már felvillantó művét is a Lovakrul írta, 1827-ben.)[2] Részvétele az Akadémia alapításában (1825) roppant jelentőségű tett volt a magyar nyelv és tudományosság, a polgári nemzeti fejlődés előmozdítása szempontjából. E tette mégis nemcsak nagy alkotásai sorában volt az első, hanem egyúttal az utolsó régi típusú főúri-mecénási alapítványok egyikének is tekinthetjük. A kaszinó megteremtése, majd a gazdasági egyesület szervezése, a dunai gőzhajózás szorgalmazása viszont hazai előzmények nélkül, külföldi példákat követve volt megannyi, adományok nélkül is fennmaradó, sőt alkalmanként hasznot hajtó vállalkozás nagyszabású tervei megvalósításának szolgálatában. Szervező és elméleti munkásságával kimagaslott ugyan társai közül, de korántsem állott egyedül: lehetőségeikhez képest hasonló arányú erőfeszítésekkel többen is segítették munkáját, sőt önálló kezdeményezéseikkel is előrevitték a közös ügy, a polgári átalakulás ügyét.

A régimódi nemes ugyanakkor birtokrablónak, parasztlázítónak tartotte Széchenyit; könyvét, a Hitelt pedig égetnivalónak (érkeztek is hírek ennek megtörténtéről). Országszerte visszhangoztak már nádfödeles falusi kúriák és főúri szalonok Széchenyi nézeteinek vitatásától, amikor felső-magyarországi nemesség egy részének véleményét formába öntve a művelt Dessewffy József gróf megjelentette A Hitel czímű munka Taglatját. (A cenzúraviszonyok miatt nem sajtóvita, hanem röpiratirodalom volt kialakulóban.)

Dessewffy József nem a maradiság és reakció megtestesítője.[3] Az Akadémia alapítása alkalmából ódát írt Széchenyihez. Az országgyűléseken, arisztokrata létére alsótáblai követként, a rendi ellenzék egyik vezéralakja volt. A nemzeti irodalom mecénása és fejlesztője, a Felső Magyar Országi Minerva kiadója, Kazinczy barátja. Számos kérdésben nemcsak az operátumokon dolgozó országos bizottság véleményén, hanem Széchenyin is túllépve foglalt állást. A Taglalatban a paraszti terhek évi megváltása, a sajtó szabadsága, a parasztság országgyűlési képviselete mellett nyilatkozott.[4] A gazdasági bajokból a kilábalást – takarékos, de a körülmények folytán szükségszerűen adósságokba keveredő birtokos lévén – az ország gazdasági függetlenségének helyreállításában, elsősorban a fennálló vámrendszer megszüntetésében vélte megtalálni.[5] Ennyiben műve csakugyan kiegészíthette volna Széchenyi elemzéseit.

Dessewffy javaslatai azonban annak a korábbi korszaknak a maradványai, amikor a mégoly jó szándékú és kétségtelenül előremutató javaslatok is csak arra szolgáltak, hogy általuk a birtokos nemesség átvészelje a válságos éveket. Ebben a szellemben vélte Dessewffy: a feladat az, hogy „systemánkat a mostani körülállások szerint, annak sarkalatos alapjain” módosítsuk. Feudális-rendi eszménye aktív sérelmi politikával és klasszicista műveltségeszménnyel fonódott össze, s hangsúlyozottan csak az agrárérdekeket képviselte. Eszmerendszere maradi volt, de nem provinciális; lényegében a JarckeVollgraff-féle németországi „megjavított rendiség” koncepcióval rokonítható. Konzervatív, rendi-klasszicista, közjogi és agrárcentrikus nézetei homlokegyenest ellenkeztek Széchenyi dinamikus, a régi gazdasági erőviszonyokat megbontani szándékozó, liberális indíttatású, romantikus műveltségű, a birtokos osztályok érdekeinek egyeztetésén alapuló eszméivel.

Széchenyi Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására címmel válaszolt támadójának. Nagy biztonsággal tette megsemmisítő bírálat tárgyává Dessewffy nézeteit, amely szerint az előjogokon alapuló alkotmány megszilárdítása lenne a bajok megszüntetésének helyes útja. A válasz alkalmat adott neki arra is, hogy a Hitel félreértett vagy félremagyarázott helyeit a Világban pontosabban és bővebben kifejtse.

Azonnal megvalósítandónak most sem tartott többet, mint hogy „Először… minden rendsértő legrövidebb úton egyenlőn érezze a nemzethozta törvény hatalmát. Másodszor… a hitel szoros lábra tétessék”,[jegyzet 3] sőt kifejezetten elutasította a szolgáltatások földesúrrra kötelező pénzbeli megváltását, vagyis a kötelező örökváltság már Dessewffy által felvetett javaslatát, továbbá a parasztok országgyűlési képviseletének ugyancsak a Taglalatban felbukkanó gondolatát. Művével élesen elhatárolta magát Dessewffytől. Célja nem a közös pontok keresése volt, hanem az elhatárolódás attól a még dezorientálatlan nemesi tömegtől, amelyet pedig a reformellenzéket erősítve, az agitációt folytatva a haladó reformok potencális bázisaként is számba lehetett volna venni. Széchenyi ezzel szemben a Világban arról írt, hogy 1830-ban a kormány a helyes útra tért. Alkotmányunkat és nemzetiségünket méltányolni kezdte, s támogatását biztosítva kellene előbbre lépnünk. A kortársak elsősorban a Dessewffyvel folytatott győzelmes polémiára és a vele szemben használt éles hangnemre figyeltek, amellyel végleg megsemmisítette a régi típusú ellenzékiséget, és ezzel egyértelművé tette: a fő megosztódási vonal a haladás és a maradás tábora között húzódik. Kevéssé figyeltek arra, hogy e művel már a haladás táborán belüli elkülönülés, sőt konfliktus lehetősége is felmerült.

Az operátumok vitatásai és az azt követő követutasítások 1830-ban alkalmat adtak a megyei ellenzéki csoportoknak arra, hogy összefüggő politikai programmal lépjenek az országos politika fórumára, az országgyűlés termébe. A kellő összehangoltság és egység hiánya, továbbá a mozgalom általuk kívánt irányba terelése azonban arra késztette vezetőit, hogy maguk is önállóan kidolgozott politikai programmal lépjenek a nyilvánosság elé. Széchenyi István Stádium, Wesselényi Miklós Balítéletekről címmel 1831-ben írott, de a cenzúra tilalma miatt csak két, illetve három év múlva, Lipcsében publikált művében ismertette a soron következő feladatokat. Taktikájuk és elveik kialakításakor oly mértékben hatottak egymásra, hogy egy-egy gondolat eszmei elsőbbségét nem is tisztázhatjuk pontosan; annál világosabban áll azonban előttünk elképzeléseik kétségtelen különbözősége.

Széchenyi művében a szükséges reformok első szakaszát, állomását, „Stádiumát” ismerteti. Tizenkét törvényt javasolt, melyek közül az első kilencet részletesen is indokolta.

Javaslatának csomópontjait a hiteltörvény, a birtokbírhatás és a részleges közteherviselés képezi. A hiteltörvény csak akkor fejtheti ki hatását, ha eltörlik a szabad birtokforgalmat gátló ősiséget és a kincstár örökösödési jogát, az aviticitást (I–III. törvény). A birtokbírhatás szabadságának, a tulajdonosok egyenlőségének a törvény előtti egyenlőségben is tükröződnie kell, s hogy a nem nemeseknek némi politikai befolyásuk legyen, „választanak magoknak megyei pártvédet” (IV–VI. törvény). A részleges közteherviselés elvéből pedig az következik, hogy ennek az adónak a felhasználásáról – ideértve az eddig királyi jogok közé tartozó közlekedési ügyeket is – az országgyűlés döntsön, továbbá, hogy a kereskedelem és ipar korlátait ledöntsék, s ezáltal egyenlő feltételeket teremtsenek (VII–IX. törvény). Az utolsó három, részletesen már nem fejtegetett törvényjavaslat pedig a magyar nyelv kizárólagos érvényességét – a magánjogi szerződéseket sem véve ki! –, a helytartótanács hatáskörének bővítését, továbbá a tanácskozások és az igazságszolgáltatás nyilvánosságát szorgalmazza (X–XII. törvény). Programpontjai elfogadtatása érdekében Széchenyi elsősorban e törvények hasznosságát hangoztatta. Művében mellőzte a politikai megvalósítás kérdéseit, nem tett javaslatokat arra, hogyan lehetne indítványait törvénybe iktatni. Ugyanebből az időből származó levelezéséből viszont egyértelműen kitűnik, hogy az általa elképzelt érdekegyesítési politika a nemesi többség passzivitásán, kivárásán és a kormányzat megnyerésén alapult. „Most van idő, hogy az erősek tegyenek valamit – írta Döbrentei Gábornak 1831 augusztusában – a kormány, nagybirtokosok összeállván, ezek most csudákat mívelhetnek.”[jegyzet 4] Barátját, Wesselényit is ugyanerről igyekezett meggyőzni: „De mi a feladás? Mi a fő cél, s a mi legszentebb kötelességünk? Ezen kormánnyal – mostani körülállások közt – és a népnek mostani kis (csekély) intelligentiája mellett – megszabadítni – vagy is inkább kiláboltatni a hont nyomorult állásábul!… íly csendes reformatiot hozni hazánkra a mi legszentebb tisztünk – és ez teljes meggyőződésem szerint – csak a felső táblán eredhet. Fog-e eredni? Az más kérdés.”[jegyzet 5] Wesselényi válaszában joggal mutatott rá arra, hogy sem a felsőtábla, vagyis az arisztokrácia, sem a bécsi kormányzat nem fogja támogatni a reformok ügyét. Széchenyi ezen az úton hiába próbálta reformjavaslatait életbe léptetni. Taktikája sikertelenségre kárhoztatta, emellett még programja mérséklésére is kényszerítette. A kormányzat megnyerése érdekében nemcsak a polgári alkotmányosság biztosítékait volt kénytelen mellőzni javaslataiban, hanem az alapvető reform, az örökváltság ügyében sem tett kezdeményező lépést. A felvilágosodott abszolutizmus iránti illúziók felszámolása, a polgári átalakulás adott erőviszonyaihoz mérten reális politikai stratégiájának kidolgozása, amely a rendi ellenzék reformellenzékké változtathatóságának felismerésén alapult, túlnyomórészt Széchenyi ifjúkori barátjának, ekkori vitapartnerének, Wesselényi Miklós bárónak az érdeme.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, Hitel. Szerkesztette, a bevezetőt írta Iványi-Grünwald Béla. Budapest, 1930. 283.
  2. Ugyanott 491–492
  3. Széchenyi István, Világ. Sajtó alá rendezte Szily Kálmán. Budapest, 1905. 265.
  4. Széchenyi István levelei. Sajtó alá rendezte Majláth Béla. I. Budapest, 1889. 196.
  5. Ugyanott 203.

Irodalom

Széchenyi eddig legalaposabb életrajzát Friedreich István írta meg: Gr. Széchenyi István élete. I–II. (Budapest, 1915). Érdekes koncepciójával tűnik ki Grünwald Béla, Az új Magyarország. Gr. Széchenyi István (Budapest, 1890). A historiográfiai értékelés igényével, de inkább csak az anyag bemutatásával találkozunk Varga Zoltán könyvében: A Széchenyi-ábrázolás főirányai a magyar történetírásban 1851–1918 (Budapest, 1963). Az újabb, alapos, zömmel az irodalomra és a kiadott forrásokra támaszkodó összefoglalás: George Barany, Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism 1791–1841 (Princeton, 1968). További Széchenyi-tanulmányok: Széchenyi István (Halálának századik évfordulójára) (Századok, 1960. 1–3); Barta 1960; Spira György, Széchenyi tragikus útja (Történelmi Szemle, 1964. 3–4). Anyagi viszonyairól: Spira György, Egy pillantás a Hitel írójának hitelviszonyaira (Történelmi Szemle, 1963. 3–4); eszmei fejlődéséről: Gergely András, Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 62. Budapest, 1972, továbbiakban: Gergely); Gál István, Széchenyi and the USA (Angol filológiai tanulmányok 5. Szerkesztette Országh László, Debrecen, 1971).

  1. A gazdasági szakírókról: Süle Sándor, Kisszántói Pethe Ferenc /1763–1832/ (Budapest, 1964); Vörös Károly, Fejezetek Nagyváthy János életéből (Agrártörténeli Szemle, 1961. 1); Tilkovszky Loránt, Balásházy János (Budapest, 1970); Barta István, Balásházy János pályafordulása (Történelmi Szemle, 1958. 1–2).
  2. Széchenyi első könyve: Széchenyi István, Lovakrul (Pest, 1828).
  3. Dessewffy Józsefről: Ferenczy József, Gr. Dessewffy József életrajza (Budapest, 1897).
  4. A gróf vitairata: Dessewffy József, A Hitel czímű munka Taglalatja. (Kassa, 1831. Újabb kiadása: Iványi-Grünwald 497–648).
  5. Dessewffy koncepciójának elemzését lásd: Iványi-Grünwald 259–264. és Gergely 119–122.


A korszakváltó évek
A kolerafelkelés Tartalomjegyzék Wesselényi Miklós