Széchenyi halála

A Múltunk wikiből
1860. április 8.
Széchenyi István gróf halála.

Még le sem csillapodhatott a temetésen felizzott népharag, máris Széchenyi tragikus halálának a híre ütötte szíven a nemzetet. A nagy államférfi öngyilkosságának közvetlen előzményei is több mint egy évre nyúltak vissza. Bach még a belügyminiszteri tárca birtokosa volt, amikor birodalomszerte terjedni kezdtek az 1859 elején Londonban kiadott Ein Blick auf den anonymen ,Rückblick'… című röpirat első példányai. A „pillantást” a névtelenül kiadott mű szerzője, az immár több mint egy évtizede a döblingi ideggyógyintézetben élő Széchenyi István vetette a Bach műhelyéből 1857-ben kikerült, a „barbár” Magyarország civilizálásával dicsekvő „visszapillantásra”.

A beteg, de kényszerképzeteit az olyannyira féltett nemzet újraéledése láttán legalábbis időszakosan visszaszorító Széchenyi írásában a bécsi kormányzat elnyomó és beolvasztó politikájának éles – ha belső ellentmondásoktól nem is mentes – kritikáját adta. Az ellentmondások legfőbb forrása az volt, hogy a döblingi elzárkózottságában a konzervatív arisztokrácia közvetett és közvetlen befolyásának az 1848 előttinél is fokozottabban kiszolgáltatott Széchenyi nem tudott megszabadulni attól a pályakezdete óta kísértő nézetétől, hogy az érdemleges politikai cselekvés kevesek dolga, és attól a néptömegeket távol kell tartani. Széchenyi az önkényuralmi rendszert kiépítő Bachot pellengérre állító Ein Blickben is leírta azt, hogy „semmi sem előnyösebb az emberi társadalom fejlesztése és felvirágoztatása szempontjából, mint egy zseniális, minden kapcsolatot mélyen átható, bölcs önkényuralom”. Szerinte „az emberek” az abszolutista kormányzati formát nem is a lényege miatt kárhoztatják, hanem azért, mert tapasztalati tény, hogy általában „az önkényuralom kéz a kézben jár együtt az ostobasággal”.[1] Széchenyi – a konzervatívok taktikájával e tekintetben teljes összhangban – maga is „az ostobaságra”, mindenekelőtt Bach politikai tevékenységére irányította támadásának fő tüzét. De ezt olyan sokoldalúan és nem egy vonatkozásban olyan mélyrehatóan tette, hogy az, aki olvasta, érvényesnek tekinthette mindarra is, amit Ferenc József a szentszéki követté kinevezett Bach eltávolítása után az önkényuralmi rendszerből tovább kívánt éltetni.

Az Ein Blick szerzőjét kutató rendőrség figyelme fokozatosan a döblingi ideggyógyintézet lakójára terelődött. Az 1860 márciusában nála és bizalmasainál tartott házkutatások során többek között lefoglalták Széchenyi Önismeret című befejezetlen művének egy 1857-ben írott, és szókimondó tartalma miatt külön rejtegetett részét is. Ebben a Ferenc Józsefnek tükröt tartó „nagy magyar szatírában” – ahogyan felfedezője, Károlyi Árpád a közel hétszáz oldal terjedelmű irodalmi torzót nevezte – Széchenyi minden korlátozás nélkül fejtette ki bírálatát. Ferenc Józsefet „apostoli bitornak”, Nérónál is vétkesebbnek minősítette, személyében is felelőssé téve Magyarország és a birodalom érdekeinek semmibevételéért, erkölcsi és politikai lezüllesztéséért. Széchenyi a nyilvánosságnak szánt Ein Blicken sem érte be azzal, hogy megrótta Bachot, amiért minden polgárosító vívmányt, még a jobbágyfelszabadítást is, amellyel pedig Magyarország kényszerítette saját „példájának” a követésére az egész birodalmat, az önkényuralmi rendszer érdemeként könyvelte el. Rámutatott arra, hogy a magyarság tényleges elmaradottságáért a bécsi kormányzatot is felelősség terheli, hiszen a felemelkedésért 1790 óta annyit küzdő országot nem engedte kijutni a „mocsárból”. Noha Széchenyi rejtegetett kéziratában is elhatárolta magát Kossuthéktól és minden „szeparatisztíkus” törekvéstől, a hajdani reformellenzéknek nem egy olyan érvét elevenítette fel, amit „izgató” volta miatt a forradalom előtt még maga is elhallgattatni kívánt. Szóvá tette, milyen sok haladó kezdeményezést buktatott el 1848 előtt a bécsi udvar, hogy azután farizeus módon sopánkodjék azon, milyen nehéz „boldogítani” a magyarokat. „Valóban úgy látszik, mintha Felségednek fejedelmi rokonai Magyarországot készakarva, bizonyos terv szerint mindig pangó állapotban tartani el lettek volna határozva, – mikép aztán ezer variatiókban elmondhassák a világ és kivált a tudós németek előtt… »Mily frappant a különbség Lajtán innen és Lajtán túl! Az képezi a határt civilizáció és barbárság között!«”[2]

A házkutatás és Adolf Thierry báró rendőrminiszternek az a megjegyzése, hogy Döbling megszűnt „menedéke” lenni, a beteg Széchenyit új válságba taszította. Támaszt „fent” nem remélt, lent nem is keresett. Hagyta, hogy elragadja belső örvénye. Az 1860. április 8-ára virradó éjjel agyonlőtte magát. A gyilkosság menten felröppent vádja hamarosan cáfolatra talált, de a közvetett felelősséget jogosan hárította Bécsre a közvélemény. Ezrek jelentek meg a siettetett nagycenki temetésen, tízezrek az országszerte megrendezett gyászünnepségeken. A Széchenyire – hajdani konfliktusaik ellenére – mint „korunk legnagyobb magyarjára” az „ország szellemi ébredésének Prometheusára”[3] emlékező Kossuth az emigrációban emelt szót az ellen, hogy az országos gyászt a konzervatívok a maguk politikai céljainak érdekében aknázzák ki. Ivánka Imre és mások idehaza Széchenyi hajdani nézeteitől eltérő politikai álláspontjuk hangoztatásával osztoztak az általános megrendülésben. Akadt olyan gyászünnepség is, ahol alig leplezetten Kossuthék visszatéréséért is imádkoztak. A konzervatívok azonban mindent elkövettek, hogy azt a Széchenyit, akit életében legfeljebb időszakos és – őszintesége, haladásvágya miatt – csak nagyon is feszélyező szövetségesüknek tekinthettek, saját képükre faragott bálványként állítsák a nemzet elé.

Lábjegyzetek

  1. Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 171–172. (Fordítás a német eredetiből).
  2. Ugyanott II. 655. (Az utolsó mondat az eredetiben németül).
  3. Kossuth Lajos, Irataim az emigráczióból. II. Budapest, 1882–1882. 457–458.


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
Az önkényuralom válságának kezdetei Tartalomjegyzék Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére